SZÁZAD V É G • • új folyam 56. szám 2010. 2. (r)evolúció revolúció Kontler László: Változatok a régi rend témájára. Gondolatok és töredékek a Töprengések német re­ cep­ iójáról • 3 c Takács Dávid: Történeti létezés és politikai rend: Ernst Nolte • 23 Ugrai János: Egy „liberális” oktatáspolitikus a 18. század végén. Karl Anton von Martini tanügyi mun­ kássága • 45 evolúció Kertész Gergely: Kultúra és evolúció. Mire (volt) jó a mémelmélet, és mire nem? • 71 Stráner Katalin: Tudomány magyar fordításban. A te­ emtés természettörténelmének nyomai • 97 r Szemle Bródy Gábor: Darwin és Napóleon. Jerry Fodor – Massimo Piattelli-Palmarini: What Darwin Got Wrong • 123 Kitta Gergely: Mi a média most? Jim Macnamara: The 21st Century Media (R)evolution – Emergent Com­ unication Practices • 133 m Szerkesztőségek: Gyurgyák János • Fellegi Tamás • Gyekiczki András • Kövér László • Kövér Szilárd • Máté János • Orbán Viktor • Stumpf István • Varga Tamás • Wéber Attila Pethő Sándor • Bárány Anzelm • Huoranszki Ferenc • Kovács M. Mária • Körösényi András • Liptay Gabriella • Ruzsa Ágnes • Szilágyi Márton Spéder Zsolt • Kerékgyártó Béla • Körösényi András • Kövér György • Sághi Gábor • Stumpf István • Tóth István György Balázs Zoltán • Bódy Zsombor • Cieger András • Csite András • G. Fodor Gábor • Kapitány Balázs • Szalai Ákos G. Fodor Gábor • Demeter Tamás • Mándi Tibor • Szűcs Zoltán Gábor Olvasószerkesztő: Dévényi Andrea Szerkesztőségi titkár: Huszár Orsolya Kiadó: Századvég Kiadó Felelős kiadó: Varga Zoltán A szerkesztőség címe: Századvég Politikai Iskola Alapítvány, 1037 Budapest, Nagybátonyi utca 8–10. Telefon: (1)-479-5284 • Fax: (1)-479-5290 • e-mail: kiado@szazadveg.hu ISSN 0237-5206 Tipográfia és lapterv: Élőfej Bt. Műszaki szerkesztő: Varga Júlia Nyomdai munkálatok: Rosental Kft. – Felelős vezető: Rózsavölgyi Sándor Honlapunk: www.szazadveg.hu/szazadveg A Századvég folyóirat támogatói: Nemzeti Kulturális Alap Országos Takarékpénztár és Kereskedelmi Bank NyRt. Kontler László Változatok a régi rend témájára* Gondolatok és töredékek a Töprengések német recepciójáról a z alábbiakban Burke egy másik írásának címét parafrazálva a Töprengések a francia forradalomról politikai mondanivaló­ jának 18. század végi német recepcióját igyekszem új szem­ pontok szerint megközelíteni. A téma szakirodalmában Frieda Braunénak a 20. század elején publikált munkája1 óta kétféle uralkodó állásponttal találkozhatunk, amelyek a recepció jelenségében egyaránt a „hatás” mozzanatára koncentrálnak. Az egyik nézet szerint Burke „hatása” Németországban mélyebb és kiterjedtebb volt, mint bárhol másutt a kontinensen, igaz, a nagy-britanniaitól eltérő társadalmikul­ u­ ális és politikai környezet miatt a német területeken a fennálló t r állapotok védelme-őrzése nem volt összeegyeztethető Burke politikai modernitásról alkotott felfogásával. Ezért a „hatás” egyik iránya az Angliával „különleges kapcsolatot” ápoló hannoveri–göttingeni köz­ vetítők (mindenekelőtt Ernst Brandes és August Wilhelm Rehberg) liberális Burke-interpretációja volt, s Burke eszméinek ezen keresztül a Frei­ err von Stein-vágású porosz reformerek munkájába való beszü­ h remkedése.2 A Burke mélyebb németországi hatását hangsúlyozó szak­ irodalomban emellett elterjedt az a vélemény, hogy Burke – ez esetben *  Előadásként elhangzott az „Edmund Burke esztétikája és az európai felvilágosodás” című konferencián (Pázmány Péter Katolikus Egyetem, Piliscsaba, 2008. november 7–8.). Köszönetet mondok a konferencia szervezőinek, Horkay Hörcher Ferencnek és Szilágyi Mártonnak, amiért hozzájárultak, hogy – jóllehet a konferencia előadásaiból önálló kötet is készül – némileg eltérő változatban a szöveg itt is megjelenhessen. 1  Braune 1917. 2  Lásd a két fontos német „burkeiánus” szellemi portréját: Vogel 1972; Haase 1973. 4 Változatok a régi rend témájára már nemcsak szándékaitól, de politikai mondanivalójától is függetle­ nül – érdemben hozzájárult a német történetfilozófia alakításához azál­ tal, hogy a francia forradalmat történetiségében, példátlan és alapvető fordulatként-szakításként ragadta meg.3 Az alternatív megközelítés szerint viszont a felszíni heves érdeklődés ellenére, éppen a befogadó politikai és kulturális környezet radikális eltérésének következtében bármilyen Burke-recepció csak felületes és részleges lehetett.4 A recepcióról alkotott elképzelés függvényében akár mindkét beál­ lítás lehet helytálló, de egyik sem különösebben „érdekes” abban az értelemben, hogy megkerülik a Töprengések azon dimenzióját, amely a legáltalánosabban hozható összefüggésbe Burke szerzői szándékával. Recenziók, a Friedrich Gentz-féle nevezetes német átültetésben alkal­ mazott fordítói megoldások, valamint Brandes, Rehberg és Gentz egyéb szövegeinek vizsgálatával ebben a tanulmányban arra kívánom irányí­ tani a figyelmet, hogyan működött (vagy nem működött) a német köz­ vetítők, kiadók és olvasók közegében Burke gondolatmenetének az a rétege, mely az ő számára fontosabb volt, mint bármilyen lehetséges „történetfilozófiai” hozzájárulás, s ha nem is volt fontosabb politikai meggyőződésénél, melynek alapján védelmébe vette a brit rendszert és elutasította a franciát, e meggyőződésnek szilárd alapzatot kölcsön­ zött, és a saját szemében is a Töprengésekben előadott érvelés tengelyét képezte. „Franciaország többé-kevésbé mindig is hatással volt az angliai modorra; s ha az önök forrása eltömődik és elszennyeződik, a patak nem fog sokáig, vagy nem fog tisztán csörgedezni mifelénk vagy bármely más nemzet felé. Ezért véleményem szerint egész Európa szorosan és közvetlenül érdekelt abban, ami Franciaországban történik. Bocsássa meg tehát, ha túl hosszadalmasan foglalkoztam volna az 1789. október 6-i szörnyű látványossággal, vagy túlságosan szabad folyást engedtem volna a gondolatoknak, melyeket az attól a naptól számítható, valamennyi között a legfontosabb forradalom ébresztett lelkemben – mármint az érzelmek, a modor és az erkölcsi nézetek forradalma.”5 3  Lásd például Dieter Henrich bevezető tanulmányát a Gentz-fordítás modern kiadá­ sában (Burke 1967). 4  Preece 1980, 255–273. 5  Burke 1990, 171. Revolúció 5 Ez a szakasz csak egyike azoknak, amelyek arra emlékeztetnek, hogy Burke mély elkötelezettséggel vallotta magáénak, s alkotó módon hasz­ nálta fel saját okfejtésének általános értelmezési kereteként a felvilágo­ sodásnak a civilizációs fejlődésről alkotott diskurzusát. Ez a diskurzus a 18.  századi európai civilizáció értékeiről és ezek kiválóságáról val­ lott meggyőződését az általa biztosított viszonylagos (értsd: másokhoz viszonyított) anyagi jólét és a benne érvényesülő „modor” – az embe­ rek közötti érintkezés etikai és esztétikai normáinak – „csiszoltsága” tapasztalati úton adatolható tényeire alapította, mindezt összefüggésbe hozva az ebben az értelemben „modern” ancien régime azon képességé­ vel, hogy megfékezze és békés csatornákba terelje az emberi szenvedé­ lyeket. A legközvetlenebb értelemben azon vallási szenvedélyekről és hatalmi tobzódásról van szó, amelyek a megelőző korszakban, a 16–17. században a babonaság és a rajongás szélsőséges attitűdjeivel és magatar­ tásformáival évszázados belső krízisekbe, illetve nemzetközi konfliktu­ sokba taszították az európai államokat. A civilizáció folyamata által élesztett és táplált, széles körben elfogadott értékek feltételezésének köszönhetően a régi rend Európáját hitelesen lehetett olyan – továbbra is konfliktusokkal terhes, de azonos alapelveken nyugvó, kiszámítha­ tóan és a konszenzus lehetségessége alapján működő – „államközösség­ nek” tekinteni, amellyel szemben döntő kihívást és fenyegetést jelent a forradalmárok magatartása.6 Ez utóbbit a korabeli civilizációs diskur­ zus nyelvén a „vadság”, a vallási fanatizmus elleni polémia nyelvén a „rajongás” kategóriáival lehetett a legérzékletesebben jellemezni.7 De bátran felidézhetjük e kötet központi témáját, Burke esztétikájának nyelvét is, az „önfenntartással” és a „társas léttel” kapcsolatos szen­ vedélyek közötti alapvető megkülönböztetésével: Burke a fenségest az előbbiekkel, a szépet pedig az utóbbiakkal hozza összefüggésbe, amen�­ nyiben a fenséges élményét az erő (akár az erőszak) felmutatása és/vagy szemlélése váltja ki, a szépét pedig az olyan tulajdonságoké, amelyek vonzalmat keltenek és gyengédségre ösztönöznek.8 Bármelyik princí­ pium túltengése kockára teszi a társadalmi organizmus épségét – vala­ hogy úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a brit alkotmányban a „fékek és ellensúlyok”. 6  Burke kiterjedten támaszkodott a korabeli nemzetközi jog klasszikusaira a forra­ dalom bírálatában (lásd Welsh 1995; Hampsher-Monk 2005, 65–100; a Burke–Gentzpárhuzamra ezen a téren Kontler 2004, 133–150). 7  Burke invenciózusan használta fel a vallás „természetrajzának” felvilágosult elem­ zését, s e téren ismét érdekes párhuzam Gentz (Kontler 1998, 7–18). 8  Burke 2008, 44–51, 76 skk. 6 Változatok a régi rend témájára A burke-i politikaelmélet recepciójának történetéről alkotott képünk – akár Németországban, akár másutt – nem lehet teljes annak feltá­ rása nélkül, hogy ezek a motívumok hogyan köszönnek vissza benne – annál inkább, mivel (ellentétben a common law-ra alapított angol ősi alkotmánnyal vagy az anglikán államegyházi rendszerrel kapcsolatos, a Töprengések gondolatmenete számára ugyancsak nélkülözhetetlen, de lokális érdekű témákkal) ezeket a kérdéseket évtizedek óta szé­ les körben taglalták az európai kontinensen is, és miután alapjukat a közösen vallott európai értékrend meggyőződése képezte, tálcán kínál­ ták a lehetőséget az azonosulásra vagy éppen a polémiára. Burke gon­ dolkodásának ez a rétege azonban feltűnően kevés nyomot hagyott a Töprengések németországi rezonanciáján egészen addig, amíg Friedrich Gentz meg nem jelent a színen, és a korabeli német politikai iroda­ lomban ezen impozáns belépő után is jószerével egyedül az ő későbbi munkássága mutat fel efféle nyomokat. Gentz Töprengések-fordítása 1793-ban, több mint két évvel az eredeti után jelent meg (s az után, hogy Bécsben egy másik, eléggé gyatra anonim fordítás is napvilágot látott – igaz, két kiadásban).9 A közbeeső időszakban számos recenziót publikáltak a legjelesebb német folyóiratok, nem egyet olyan szerzők tollából, akik Burke-nek és az angol alkotmánynak egyaránt szenvedé­ lyes csodálói voltak. Ugyanezek a szerzők (a már említett Rehberg és Brandes) közreadták saját „töprengéseiket” is a francia forradalomról, ami ugyancsak heves vitát és kritikus válaszokat váltott ki a kortársak­ ból. Ezek közül a legnevezetesebb Fichte Beitrag zur Berechtigung der Urteile des Publikums über die französische Revolution10 című mun­ kája, mely filozófiai alapon igyekezett cáfolni Rehberg azon állítását, hogy a forradalom semmilyen körülmények között nem lehet jogszerű. (Ez utóbbi állítás szerepel a Gentz által saját fordításának függelékeként közölt egyik esszében is – nem meglepő, hogy Rehberggel ellentétben Gentz vette magának a fáradságot, és terjedelmes recenzióban reagált Fichte művére az Allgemeine Literaturzeitungban.) Az a tény, hogy Fichte nem törődött a vadászattól és gyűjtögetéstől a kereskedő társadalomig ívelő stadiális fejlődés, illetve a babonaság/ rajongás témaköreivel, nem meglepő: nem Burke-nek válaszolt, hanem egy olyan álláspontra reagált, amely számos vagy éppen a legtöbb pon­ ton közel állt Burke-éhez – kivéve éppen azokat a pontokat, amelyekre ebben az írásban koncentrálok, s amelyeket hiába keresnénk akár 9  Burke 1791 (2. kiadás 1793); Gentz 1793–1794. a közönség francia forradalomról alkotott vélekedéseinek jogosságához (1793). 10  Hozzászólás Revolúció 7 Brandes Politische Betrachtungen über die französische Revolution,11 akár Rehberg Untersuchungen über die französische Revolution12 című munkájában. Persze az utóbbiaknak is értelmetlen volna hanyagságot felróni: Burke ugyan minden más résztvevőnél erőteljesebben meghatá­ rozta a forradalomról szóló vita hangvételét, de ő sem adhatott kötelező iránymutatást. Figyelemre méltóbb, hogy a Töprengésekről írt, amúgy terjedelmes recenziójában mind Rehberg, mind Brandes elmulasztja, hogy reflektáljon a mű azon aspektusaira, amelyeknek az előbbiekben jelentőséget tulajdonítottam. Bármilyen közelről ismerték – személyes találkozásokból is13 – Burke-öt és „szellemét”, e hallgatás tekintetében mi sem különbözteti meg őket a többi korabeli recenzenstől. A könyv tartalmáról nagyjából hasonló beszámolókat közölnek: érdeklődé­ sük középpontja a radikális társaságok, kivált a forradalmat lelkesen üdvözlő és Anglia számára követendő példaként állító Richard Priceszal folytatott polémia, a francia nemzetgyűlés összetétele és eljárás­ módja, különösen a papságot és Franciaország új pénzügyi és igazga­ tási rendjét illetően. Csak futólag emlékeznek meg (ha egyáltalán) az október 6-ai eseményekről adott rövid, de élénk szakaszokról, anélkül, hogy érintenék azok – Burke számára oly fontos – szimbolikus jelen­ tőségét. Mindannyian abban a körben mozognak, amely – bár a Burke iránti szívből jövő, mély tisztelet hatja át – voltaképpen megalapozza a modern kutatásnak a német Burke-recepcióval kapcsolatos szkeptikus, a korlátozott lehetőségeket hangsúlyozó álláspontját.14 Az egyik recenzens számára a Töprengések jelentősége abban állt, hogy az „egy szabad brit, egy koros államférfiú, egy nagy szónok, az emberi jogok nagy védelmezője és a zsarnokság ugyancsak jeles ellensé­ gének munkája”, aki „hozzászokott ahhoz, hogy a dolgok fennálló rend­ jét a lehető legjobbnak tartsa, hogy királyára mint vallási jogalappal ren­ delkező, sérthetetlen úrra tekintsen, s szentnek tartsa a státusok rendjét (Ordnung der Stände), az egyház tulajdonát és az állam békéjét”.15 Míg a forradalom előtti franciaországi állapotok francia és akár német szem­ lélői másképpen közelíthetik meg a kérdést, egy ilyen ember esetében a lehető legtermészetesebb, hogy „retorikai túlzásokba” bocsátkozzék annak láttán, hogy visszatér Rousseau „természeti embere” – nem a csőcselék, hanem 1200, állítólag felvilágosult, a nemzet egésze által 11  Politikai eszmefuttatások a francia forradalomról (1790). a francia forradalomról (1793). 13  A személyes kapcsolatra lásd Skalweit 1956, 15–72. 14  Például Preece 1980. 15  Annalen der Geographie und Statistik, 1791. 2. szám 185–195, itt: 185. (A magyarul nem hozzáférhető szövegeket saját fordításomban közlöm – K. L.) 12  Vizsgálódások 8 Változatok a régi rend témájára megválasztott férfiú kezdeményezésére.16 Brandes, miközben védel­ mébe vette Burke-öt a korábbi nézetei iránti következetlenség vádjával szemben, utalva a hűvös értelemre alapozott metafizikai rendszerek­ kel kapcsolatos régi keletű idegenkedésére, ugyancsak tárgyalja Burke érzelmileg erősen fűtött (túlfűtött?) retorikájának kérdését, ezzel kap­ csolatban arra hívva fel a figyelmet, hogy mélyen szántó gondolatok attól még nem válnak puszta szónoki bravúrrá, hogy érzékletes és élve­ zetes nyelvi kifejezőeszközökkel közlik őket. Ugyanakkor azt jósolja, hogy a könyvet Németországban csapongónak és rendetlennek fogják minősíteni, mert „olyannyira megszoktuk, hogy mindent módszeresen taglaljunk, hogy csak ott ismerünk rá az alaposságra, ahol ez a forma érvényesül”.17 Rehberg megy a legmesszebbre – paradox módon egy, a legnagyobb elismerés hangján megfogalmazott recenzióban – a Töprengések értéké­ nek és jelentőségének relativizálása terén, már ami a német közönséget illeti. Ő is abból indul ki, hogy Burke gyakorló politikus, akit külön­ leges tulajdonságai az alsóházi ellenzék rátermett vezérévé avatnak – s emlékeztet arra, hogy Németországban igen szokatlan volna, hogy a „gyakorlati emberek” tollat ragadjanak, míg „a tollforgatók távol maradnak a gyakorlati ügyektől. (…) Az úgynevezett statisztikai tudo­ mányt18 Németországban széles körben művelik. A politikai éleslátás ugyanakkor ritka, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen oly elenyésző az állammal kapcsolatos nyilvános vita”.19 Ez azért figyelemre méltó, mert magyarázatot ad arra a körülményre, hogy a Töprengések előadás­ módja erősen eltér attól, amit a német olvasók számára ismerős nor­ mák diktálnának. Ahogy az várható, Rehberg elismeréssel adózik Burke „fenséges”, „magával ragadó ékesszólása” iránt, ám ezt a következő gondolatok bevezetéseképpen teszi: „Mindvégig az angol hazafi hangját halljuk. S éppen ezért lehetetlenség, hogy ezt a remekművet az angliai­ hoz fogható elismerés fogadja Nagy-Britannia határain kívül. (…) Annak a könyvnek, amely ugyanazt éri el Németországban, amit Burke-é elért Angliában, fel kell használnia észrevételeit, de ki kell vonnia belőle azt, ami helyi érdekű, s másféleképpen kell előadnia. A vizsgálódásnak való­ színűleg a nemzetgyűlés által bevezetett rendszerrel kellene kezdődnie, bemutatva és megbírálva annak minden egyes részét és viszonyait, 16  I. m. 189. 17  Göttingische Anzeigen von gelehrten Sachen, 1791. november 26. 1897–1907. Itt: 1899, 1901, 1906. 18  Tudniillik az államtudományt (Staatistik). 19  Allgemeine Literatur-Zeitung, 1791. március 4. 561–566. Itt: 562–563. Revolúció 9 mivel a német közönség mindenekelőtt a tudományos alaposságot érté­ keli; ám éppen ezáltal elveszne az angol műnek egy fontos és kiváló vonása, melyből sajátos jellege és legnagyobb varázsa származik.” Végül a szakadékot végképp áthidalhatatlanná teszi az a körülmény, hogy míg Angliának remek alkotmánya van, Németország nagy részén az teljesen hiányzik (s ahol van, ott jelentős mértékben kiigazításra szorul): „Németországban a felsőbb osztályok csiszolt érzése és az államigazgatás minősége a személyes szabadság egyetlen védőbástyája. Mi több, egyes tartományokban semmiféle ilyen védelem nincsen, s mindazok a bajok, amelyeknek elviselhetetlen nyomása a francia nemzetet végül arra ösztökélték, hogy a régi, korlátlan miniszteri önkényuralom megváltoztatását követelje, teljes súlyukkal nehezednek miránk is. Az angol szerző megteheti, hogy országának alkotmányát állítsa az újítás iránti fékezhetetlen vágy útjába. Másutt a derék polgároknak nem az a hivatásuk, hogy új sáncokat emeljenek a régi köré, amivel csak állandósítanák azokat a visszaéléseket, amelyek a felsőbb osztályok tunyaságából és kevélységéből fakadnak, hanem hogy felrias�szák ezeket az osztályokat halálos álmukból, s meggyőzzék őket arról, hogy a franciához hasonló forradalmak elkerülésének egyetlen módja a felülről bevezetett reform. (…) Ebben áll a német írók hivatása.”20 Mire Brandes publikálta recenzióját, már ismert volt Thomas Paine és mások vitriolos bírálata Burke-nek az október 6-ai eseményekkel kapcsolatos beszámolójáról, s ennek talán szerepe lehetett abban, hogy Brandes inkább hallgatott a Burke búsongásának hátterében álló egész eszmerendszerről.21 De az okok ennél általánosabbak és mélyebbek. Burke iránti minden tiszteletük ellenére Rehberg és Brandes összes, a forradalmi években született munkája és egész azt követően kifejtett tevékenysége arról tanúskodik, hogy feltett szándékuk volt a Rehberg recenziójában említett „hivatás” szellemében élni. Ez pedig maga után vonta a németországi status quo kritikáját is, legalábbis annyi­ ban, amennyiben az angol stílusú politikai bölcsesség és intézmények befogadásához szükséges minimális feltételek kialakítása ezzel járt. 20  I. m. 565–566. „lovagiasság korának” letűntével kapcsolatos szakaszok Burke esztétikai gon­ dolkodásával és civilizációelméleti mondanivalójával való összefüggéseiről és ezek­ nek eszmetörténeti kontextusáról magyarul lásd bevezető tanulmányomat: Burke 1990, 50–54; továbbá Kontler 1997, 235–247; 2004, 135–140; Szécsényi 2003, 132–178; sporadikusan Molnár 2000; valamint a mindhármunk által hivatkozott bőséges nem­ zetközi irodalmat. 21  A 10 Változatok a régi rend témájára Burke kifinomult logikája – miszerint a brit példa követését nem azért ajánlhatja joggal a franciáknak, mert az előbbi eltér az utóbbitól, hanem éppen azért, mert mindkettő része egyazon „rendszernek”, melyben a társadalmi struktúra és az intézmények, a modor és az érzések „mély szerkezetét” osztja egy egész kontinens Ibériától Lengyelországig és Skandináviától Itáliáig – nos, ez a logika Rehberg és Brandes német perspektívájából egész egyszerűen hamisnak tetszhetett. Már ha egyáltalán megértették ezt a logikát. Más kérdésekben ugyanis nem haboztak a mestert bírálni, ezért hallgatásuk a Burke számára centrális helyet elfoglaló civilizációs diskurzusról legalábbis talányos. E pillanatban nem tudok más magyarázatot, mint hogy nem voltak kel­ lőképpen felkészültek ahhoz, hogy a téma jelentőségét felmérjék, bár­ mennyire is széles körű tájékozottsággal rendelkeztek a common law finomságairól vagy az alsóház eljárásrendjéről. Ennek a feltételezés­ nek ellentmondani látszik (és fokozza a talányt) az a körülmény, hogy mindketten írtak olyan önálló műveket, amelyek témaválasztásukban, hivatkozásaikban és részben gondolatmenetükben az ancien régime mint bonyolult, kontinentális léptékű, sajátos történelmi fejlődés eredményeként kialakult, a rendek egyenlőtlenségén és kölcsönösen kiegészítő szerepén alapuló civilizáció gondolata iránti érzékenységről tanúskodnak.22 Ugyanakkor beszédes, hogy Rehberg (bár kételyeinek adott hangot azzal kapcsolatban, hogy Burke a német közönség számára egyáltalán hozzáférhető lehet-e), amikor recenziójában erősen ajánlotta a Töprengések mielőbbi lefordítását, egyúttal felsorolta azokat a készsé­ geket is, amelyekkel a majdani fordítónak szerinte rendelkeznie kell a sikerhez (például az angol történelem és alkotmány ismerete) – e kész­ ségek sorából azonban hiányzott a stadiális történelem, a morálfilozófia vagy Burke saját esztétikai gondolkodásának ismerete, olyan területeké tehát, amelyekről a Töprengések releváns szakaszainak szókincse és kifejezésmódja túlnyomórészt származott. Mindenesetre talán éppen azért is, mert elkötelezték magukat a régi rend civilizációjának védelme mellett, nem maradhattak vakok a Ständestaatra – amit e civilizáció korabeli német gyakorlata jelen­ tett – jellemző anomáliák és fogyatékosságok iránt. Burke a csatorna túlpartjáról megengedhette magának, hogy nagyvonalúan eltekintsen a Nagy-Britannia és a kontinens valósága közötti különbségektől, e különbségek azonban német követőinek szemében ugyancsak feltűnőek voltak (miközben akadtak olyan kortársaik is, így a helmstedti egye­ tem jeles alkotmány- és jogtörténész professzora, Friedrich Dominic 22  Brandes 1802, 1808; Rehberg 1803. Revolúció 11 Häberlin, akik a német birodalmi „alkotmány” hattyúdalának éveiben lándzsát törtek akár annak az angol alkotmánnyal szembeni felsőbb­ rendűsége mellett – azaz a különbséget éppen fordítva ítélték meg23). Rehberg lényeglátó tömörséggel ragadta meg a Burke és a francia forra­ dalom német bírálóinak pozíciója közötti eltérést: „Köz- és magánjogi berendezkedése Anglia nagy kincse: s Burke számára lehetséges volt, hogy e kincs megőrzését tegye meg fáradozásai alfájának és ómegájá­ nak. De vajon a Szent Római Birodalom vagy az egyes német államok alkotmányának mely pontját választhatná kiindulópontjául egy német író a nemzeti érdek nagy kérdéseinek taglalásához?”24 A német viszo­ nyok gyönge hivatkozási alapot nyújtanak a forradalom elutasításához, s – Burke esetétől eltérően – a német kritikusok számára a brit alkot­ mány erényeinek dicsérete nemcsak összefért a számukra közvetlen tapasztalatot jelentő kontinentális ancien régime-ek intézményeinek bírálatával, hanem feltételezte is azt. Igaz, miközben gondosan rögzítették a német alkotmányok hibáit, és rámutattak a változást sürgető hangok elszaporodására a forradalom előtti évek németországi nyilvánosságában, emlékeztettek arra is, hogy mindez nem ingatta meg a fejedelmek iránti lojalitást, s „az írók” is elismerték, hogy a kormányok hasznos lépéseket tettek a lassú, fokoza­ tos jobbítás érdekében.25 Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a német rendszerek megújulásra való képességét jobbára olyankor hangsúlyoz­ ták, amikor általánosságban értekeztek róluk. Amikor konkrét pél­ dákra került a sor, mint az Angliával perszonálunióban élő hannoveri választófejedelemség 1789 előtti közállapotaira – melyeket testközelből ismertek, lévén mindketten a hannoveri kormány hivatalnokai –, akkor rendre a rendszer rugalmatlanságának témája képezte előadásuk vezér­ fonalát. Rehberg beszámolója az 1793–1794-es calenberg–grubenhageni tartományi gyűlés tanácskozásairól és eljárásmódjáról érzékletesen fog­ lalja össze attitűdjét.26 A szükséges reformok elodázásának oka eredeti­ leg részben III. György karaktere volt, aki ismerte és kedvelte a földet és népét – s e vonzalom még kölcsönös is volt –, ám a személyi uralomra és közvetlen kormányzásra való törekvése az 1760-as években nemcsak kudarcra volt ítélve, de a fejlődést is megrekesztette: „Ahol a fennálló viszonyokban valami jót talált, ott lehetett arra számítani, hogy meg­ védi azt; de felfogásával ellenkezett minden olyan jobbítás, ami akár 23  Häberlin 1793, 3–33. 1828–1831b, 2. kötet 30. 25  I. m. 7–15; Brandes 1792, 57 skk, 116; Rehberg 1828–1831b, 2. kötet 7–15. 26  Rehberg 1828–1831, 2. kötet 156–180. 24  Rehberg 12 Változatok a régi rend témájára csak látszólag újításnak minősülhetett; s ezt az uralkodó tunya kép­ viselői arra használhatták föl, hogy igazolják vagy mentsék tétlensé­ güket.” Így alig történt valami „a polgári és büntetőjogi törvényhozás terén, semmi a börtönöket illetően, amelyeknek állapota a többi német államhoz hasonlóan itt is siralmas volt. Hannover lemaradt a műszaki ismeretek és eredmények tekintetében (…), aminek súlyos kárát látta nemcsak az ipari termelés, hanem a fejedelmi jövedelmek is”. Akkor is, amikor az 1790-es évek forradalmi légkörében és növekvő elégedetlen­ ség közepette összeült a calenbergi Landtag, hogy megvitassa a refor­ mokat sürgető petíciókat, a halogatás az ülések folytonos elnapolását eredményezte, s a status quo alig változott. Mégis, az epizódra jó három évtized távolából visszatekintve, Rehberg így írt: „Olyasvalaki számára, aki nap mint nap megélte ősi államgépezetek összeomlását, királyok és királyságok bukását, azon öröklött rend lerombolását, mely egyszerre alapult a jogon és az erőn, s így biztos alapzaton állónak tetszett; nos, az ilyen ember számára csekélységnek tűnhet mindaz, amit valaha a régi berendezkedés szövetének összetartása, megfoltozása vagy megjavítása érdekében cselekedtek. Talán csak együtt érző mosolyt csalnak arcára azok az erőfeszítések, amelyeket nem hirdetnek meg nagy zajjal, s lényegük a kikövezett úton való haladás. És mégis, ama nemzedék számára korának viszonyai épp olyan valóságosak voltak; éppen olyan élénken tudatában volt sajátos szükségleteinek; s ugyanolyan drága volt számára a törekvés e szükségletek kielégítésére, mint a ma élők számára mindaz, ami értük s általuk történik. A nehézségek is csak eltérőek voltak, nem kisebbek. S ezért a bajok elhárítására tett fáradozásnak is hasonló érdemet lehet tulajdonítani.”27 Míg Brandes s különösen Rehberg minden igyekezetével azon volt, hogy túléléshez segítse a Ständestaatnak tulajdonított stabilitást és kiszámíthatóságot, annak kirívó anakronizmusai s a rá jellemző intéz­ mények és megoldások, illetve a társadalmi-gazdasági haladás kívánal­ mai között feszülő ellentmondások a rendszer alappilléreinek komoly átgondolásáért kiáltottak. E pillérek egyike a nemesség státusa volt. Burke szerint „[a] nemesség a polgári rend kecses dísze, a finom társada­ lom korinthoszi oszlopfője”.28 Rehberg, aki kisebb értekezésben foglal­ kozott a témával, kevésbé választékosan fejezte ki magát, de ugyancsak 27  I. m. 159–160, 165, 180. 1990, 236. 28  Burke Revolúció 13 meg volt győződve arról, hogy a nemesség, még ha a polgárság mércé­ jével mérve „tétlen” is, azért fontos szolgálatot teljesít a köz számára: „Az ipart s a mesterségeket becsben kell tartani, ha azt akarjuk, hogy virágozzanak. (…) De csupán ezért összekeverjük a nemesember becsületét az iparoséval? Az államnak nagyobb szüksége van arra, aki keres, mint arra, aki csupán költ. De muszáj emiatt mindenkinek keresnie? Nincsenek-e olyan hivatások, amelyek teljesen összeegyeztethetetlenek a keresés szellemiségével? A legnagyobb tiszteletnek örvendő hivatás, a közjó szolgálata a szellem tanulás általi művelését követeli meg, s olyan gondolkodásmódot, amely szöges ellentétben áll a keresés szellemiségével. (…) Még ha azelőtt a nemesek nem is tudtak olvasni, s aláírásként csak valami otromba jelet biggyesztettek a papírra, azért értelem, lélekjelenlét, rettenthetetlen bátorság és a közjó – vagy éppen a saját becsületük – érdekében tanúsított lemondás és önfeláldozás által érvényt tudtak szerezni a többi renddel szembeni fölérendeltségüknek.”29 Mivel azóta újabb képességeket sajátított el és újabb érdemeket szer­ zett, Rehberg szerint a nemesség megtarthatná társadalmi hegemó­ niáját. Eközben pontosan érzékelte a nemességnek a korabeli német társadalomban való elszigeteltségét, s erre mint kora legsúlyosabb prob­ lémáinak egyikére hívta fel a figyelmet.30 Konkrétan mindenekelőtt a földesúri bíráskodás és a nemesi adómentesség anakronizmusait bírálta, s pozitív ellenpéldaként állította a brit gyakorlatot.31 Ennyiben mintha Burke-höz hasonlóan tenne, aki a francia forradalmárokon kéri számon a mulasztást: „Példánk, ha akarják, Önöknek is hasznukra lehetett vol­ na…”32 De kettejük indíttatása, a jó tanács hátterében álló megfonto­ lás, merőben eltér. Burke szemszögéből a kontinentális régi rendsze­ rek azért építhettek (volna) a brit tapasztalatra, mert az a hosszú távú fejlődés struktúráit illetően alapjában véve megegyezett az övékkel, s a különbség nem minőségi, hanem csupán „mennyiségi”. Rehberg (és Brandes) számára viszont jól tájékozott anglofíliájuk azt sugallta, hogy éppen azért kellene a brit példához folyamodniuk, mert az tényleges 29  Rehberg 1803, 114 skk. Lásd még Rehberg 1793, 90. Rehberg itt Sièyes abbé 1788-as Essai sur les privilèges című írását bírálja, amiért nem teszi mérlegre azokat „az elő­ nyöket, amelyekre az állam a rendek megkülönböztetéséből szert tehet”, különös te­ kintettel a nemesség hasznosságára. 30  Rehberg 1803, 160 skk; vö. Vogel 1972, 144. 31  Rehberg 1803, 33 skk, 100 skk. 32  Burke 1990, 119. 14 Változatok a régi rend témájára gyakorlatában és konkrét megoldásaiban eltér a kontinens jelenében megszokottaktól. Ebből a perspektívából nézve a francia forradalom nem tetszett indo­ kolatlannak, s akár némi erőszak is elfogadható volt a szükséges kiiga­ zítás érdekében. Rehberg emlékeztetett arra, hogy a németek többnyire semmi kivetnivalót nem találtak a rendi diszkrimináció felszámolásá­ ban (pedig az újítás általánosságban véve nem volt ínyükre, nem osz­ tották a franciák antimonarchista és antiklerikális érzelmeit, s nem talált körükben termékeny talajra a republikanizmusnak az Újvilágból importált „egzotikus növénye” sem).33 Brandes és Rehberg bírálatának céltáblája a francia alkotmányozási folyamat gyakorlata és kimenetele volt: az a körülmény, hogy az egymást követő alkotmányok egyike sem felelt meg Franciaország sajátos adottságainak, arculatának. Leszámítva néhány korai túlkapást, az „uralkodó párt” csak 1789 októbere után kezdte megmutatni igazi arcát, s hozzálátni a valódi képviseleti kor­ mányzás ügyének meghiúsításához.34 Voltak azonban más hangok Németországban is. Kanyarodjunk vis�­ sza Gentzhez, aki nagyon is megfelelt a Rehberg által a majdani német Burke-fordító iránt támasztott követelményeknek, sőt túl is teljesí­ tette azokat. Az általa közreadott fordítás egyik recenzense kifejezetten annak a véleményének adott hangot, hogy az „épp olyan remek, mint az eredeti”.35 Ugyancsak igen hízelgően nyilatkozott egy másik recenzens, hangsúlyozva, hogy „minél közelebbről ismer az ember olyasvalakit, akinek a birtokában van omnium rerum divinarum atque humanarum scientia, annál lefordíthatatlanabbnak tartja azt a nyelvet, amelyben lelke tükröződik”.36 Az utóbbi méltatás szerzője, Friedrich Wilhelm Meyer a korabeli német irodalmi élet számos érdekes dilettánsa közé tartozott, s valóban ismerte Burke-öt egy néhány évvel korábbi ang­ liai látogatásának köszönhetően (bár a szorosabb ismeretségre való hivatkozást túlzásnak tekinthetjük – igaz, Gentzhez mint a recenziót közlő Deutsche Monatsschrift egyik szerkesztőjéhez valóban közelebbi viszony fűzhette). Meyernek csupán egyetlen kifogása volt Gentz fordí­ tói döntéseivel kapcsolatban: indokoltan vetette fel, hogy a spirit of a gentleman fordulatot hívebben adná vissza a Geist des Edelmuths kife­ jezés, mint a Gentz által választott Geist des höheren Standes.37 Akad 33  Rehberg 1828–1831a, 2. kötet 184–185. 1790, 19, 46, 49 skk. 35  Oberdeutsche allgemeine Litteraturzeitung, 1794, 17–22, 113–154. Itt: 153. 36  Meyer 1793, 177–186. Itt: 178. 37  Nemes lelkű szellemiség; a fölsőbb rendek szellemisége – vö. Burke 1967, 134. 34  Brandes Revolúció 15 még néhány eset, amelyben Gentz terminológiája nem idézi fel az ere­ detiben evidens konnotációkat, illetve elmossa a Burke aktuális mon­ danivalójának otthont adó szemantikai mező határait. Az Analogien der Vergangenheit38 például túlságosan tágasan elgondolt kategória az analogical precedent fordításaként, s inkább általánosságban utal a múlt példaadó tekintélyére, mint a precedenselvű common law joggya­ korlatra mint konkrét értelmezési keretre. Ugyancsak felhígul Burke oeconomical politicians kifejezésének jelentése: a „gazdaságpolitiku­ sok” a neue Staatskunst képviselőivé vedlenek.39 Elgondolkodtató, hogy Gentz kezén a civilization következetesen Kulturként köszön vissza: Elias nyomán akár tudatos intellektuális választást is feltéte­ lezhetünk e megoldás hátterében, a (németben) a szokásszerűre és a külsődleges magatartásformákra szorítkozó „civilizációval” szemben a teljesítmény- és értékorientált „kultúra” hangsúlyozásának törekvé­ sét.40 Végül említést érdemel, hogy helyenként Gentz – Burke szónoki reputációját meggondolva némileg ironikus módon – úgy dönt, hogy fokozza az eredeti szöveg nyelvi erejét. Nem elégedvén meg a strong principle at work kifejezés retorikai hatásával (mellyel Burke a szabad­ ság eszméjére utal), furchtbare Kraftról beszél, a great crisis pedig az ő verziójában fürchterliche Krise.41 Ezek a megoldások kiváltképpen gyakoriak az október 6-ai eseményekről adott beszámolóban: that day – jene Schreckentage; the triumph – der unmenschliche Triumph; she (ti. a királynő) – die göttliche Lichtgestalt.42 Hasonló a „filozófusokra” vonatkozó kifejezések esete: a rájuk jellemző sophistry – verruchte Sophis­ e­ ei; modern letters – undankbare Wissenschaften; selfish t r enlar­ e­ ent of the mind – der hinterlistige Aufklärungsgeist.43 Végső g m soron azonban ezek a kísérletek sem utalhatók a puszta hatásvadászat mezejére: a fordításon túlmenően az interpretációt szolgálják, s a kon­ textus valamelyest indokolja őket, amennyiben legalábbis nem monda­ nak ellent Burke felfogásának. Tegyük hozzá nyomban, hogy ezek az észrevételek egyáltalán nem csorbítják Gentz érdemeit és a mindenkori egyik legjobb Burke-fordítás szerzőjeként élvezett hírnevét. S bár az előbbieken túlmenően bizonyos szakaszokat igen szabad fordításban közöl, más részeket elhagy (de e 38  A múlt analógiái – i. m. 66. államművészet – i. m. 134. 40  Vö. Elias 1987, különösen a 101–140. 41  Félelmetes erő; szörnyű válság – i. m. 34, 37. 42  A borzalom e napja; az embertelen diadalmenet; az isteni fényalak. 43  Elvetemült szófacsarás; hálátlan tudományok; a felvilágosodás álnok szellemisége. 39 Új 16 Változatok a régi rend témájára téren messze nem megy odáig, mint számtalan korabeli fordító44), oly­ kor pedig egyszerűen hibázik (ami bármely fordításban előfordul), Burke dikcióját sikeresen ülteti át, s okfejtésének egész iránya is híven meg­ marad a német változatban. Fontos, hogy ez kiváltképpen áll azokra a részekre, amelyekben a civilizációs diskurzus, valamint a babonaság és rajongás témája szerephez jut. Azt a benyomásunkat pedig, hogy a Töprengések mondanivalójának teljességét Gentz valamennyi német kortársánál pontosabban megértette, alátámasztja az a körülmény, hogy a stadiális anyagi és kulturális fejlődés által kiérlelt, a kis közösségek és az állami érintkezés szintjén egyaránt a „csiszoltságra” épített, de újab­ ban a vadság és a fanatizmus erői által élet-halál harcra – civilizációs háborúra – kényszerített európai közösség gondolata központi szerepet foglal el Gentz számos, a forradalmi vitához való további hozzászólásá­ ban.45 Brandesszel és Rehberggel ellentétben Gentz úgy vélekedett, hogy a forradalom előestéjén bármely felelős európai államférfi hahotában tört volna ki, ha megkérdezik, „vajon Európa társadalmi állapotainak megjavítása megköveteli-e a fennálló társadalmi viszonyok összességé­ nek általános és hirtelen felbomlasztását”.46 E véleményét Gentz azzal indokolta, hogy szerinte e viszonyok a földkerekségen soha sehol nem ismert civilizációs szintet képviseltek. A stadiális történetírás – tehát azon megközelítés, mely szerint az emberi társadalmak a létfenntartás módjának összefüggésében meghatározott lépcsőzetes fejlődésen men­ nek keresztül a vadászattól a pásztorkodáson és a földművelésen át a kereskedő társadalmak fokáig47 – közhelyeiből ügyesen szerkesztett vázlat segítségével igyekezett bemutatni, hogy az európai nemzetek mindezt közös erővel érték el, a „kereskedelmi és gyarmati rendszer” spontán növekedésének eredményeként, miután az ipar és a kereske­ dés már eljutott a „a tökély bizonyos fokára”. Szerinte ez a rendszer egyike volt azon hajtásoknak, amelyek „szükségképpen kicsíráznak és beérnek a társadalom talaján”; s jóllehet e fejlődés és kivált áldásainak 44  Lásd Kontler 2006, 133–154. Itt: 138–139, és az ott hivatkozott irodalom. következő két bekezdést némi változtatással Veszélyben a köztársaság című ta­ nulmányomból (Kontler 2004, 146–147) emelem át. 46  Gentz 1801, 190. 47  Ez az „evolúciós szociológiának” is nevezett értelmezési keret éppúgy merített ins­ pirációt a 17. századi természetjogi gondolkodásból (mindenekelőtt Samuel Pufendorf munkáiból), mint az Európán kívüli kultúrákkal való érintkezésből. Különös előszere­ tettel alkalmazták a francia fiziokraták (főként Turgot) és a skót felvilágosodás klas�­ szikusai (Adam Smith, Henry Home Lord Kames, William Robertson, Adam Ferguson, John Millar). 45  A Revolúció 17 megoszlása egyenetlen volt, „a társadalom állapota mindenütt finomo­ dott; a kultúra és az egyes emberek jóléte fejlődött, akárcsak azok az erőforrások és képességek, amelyeken a kormányzat hatalma alapul. Mindegyik állam emelkedett; de mind majdnem ugyanabban az arány­ ban. Az egész civilizáltabbá, gazdagabbá, hatalmasabbá vált; de az alko­ tórészei közötti viszony ugyanaz maradt”.48 Az efféle megállapítások hátterében nem nehéz ráismerni az összeu­ rópai régi rend civilizációjának Burke-éhez hasonlatos felfogására – azzal a különbséggel, hogy Gentz nem emlegette a lovagiasságot. Csakúgy, mint a skót felvilágosodás Burke számára is fontos képviselői (minde­ nekelőtt Adam Smith vagy a történetíró William Robertson), inkább az európai nemzetek létfenntartási módjában és intézményeiben egymás­ sal összefüggésben bekövetkezett változásoknak tulajdonította kiala­ kulását: a nemzeti gazdaságok megizmosodásának és a feudalizmus fokozatos felszámolásának, ami növelte a kormányzatok hatékony­ ságát. Gentz leszögezte, hogy gyakran érdemtelenül írják pusztán „az írástudók” javára a kor hasznos újításait: „Csak ahol a gazdagság már magas fokú civilizációt teremtett; ahol már felébredt a kifinomult élvezetek iránti vágy; s kiváltképp ahol a kormányok már a felvilágosultság, az emberiesség és a szabadelvű hajlam bizonyos fokára emelkedtek; csak ott válhatnak a szellem javai az emberek közönséges törekvésévé és a társadalmi fejlődést hordozó erővé.”49 Gentz a hatalmi egyensúlynak Burke számára is kedves témájáról ugyancsak a civilizációs folyamat összefüggésében ír, annak egyik fon­ tos vívmányaként jellemezve azt. Európa francia forradalom előtti és utáni állapotáról írt munkáját éppen az a törekvés inspirálta, hogy meg­ cáfolja azt a beállítást, mely szerint a forradalom és a forradalmi hábo­ rúk szükségszerűen és elkerülhetetlenül következtek a régi rend jelle­ géből, hiszen kirobbanásuk idején Európában nem léteztek sem szilárd nemzetközi jogi elvek, sem rájuk épülő nemzetközi rendszer. Gentz széles történelmi tablót vázolt fel, hogy bemutassa: éppen ellenkező­ leg, a forradalom sodorta anarchiába az addig jól működő nemzetközi rendet, mely szilárdan gyökerezett az európai társadalmi fejlődés során kialakult struktúrákban: 48  Gentz 49  Uő 1801, 39 skk. Vö. uő 1799, 3–62, 193–326. Itt: 6–10. 1801, 65–66. 18 Változatok a régi rend témájára „E forradalom, ahelyett, hogy előmozdította volna a társadalmi és politikai viszonyok fejlődését, éppenséggel megtörte és feltartóztatta a haladást egy olyan pillanatban, amikor az rendkívül kedvező eredményekkel kecsegtetett.”50 Igaz, e látványos fejlődés bizonyos aspektusai – így a horizontjának végtelenje által ébresztett túlzott várakozások és vágyak, s az újonnan keletkező igények kielégítésének lehetetlensége – Gentz szerint is hoz­ zájárultak ahhoz a légkörhöz, amelyben a forradalmi erjedés kezdetét vehette. „Ugyanabban a termékeny közegben, mely bőséges és hasznos táplálékul szolgált a társadalmi élet legnemesebb hajtásainak, s gyors és burjánzó növekedésre serkentette őket, el voltak plántálva a vihar és a pusztulás magvai is. (…) A gazdagság kielégületlenséget dajkált, a szabadság arroganciát, a felvilágosodás a léha és féktelen álmodozás iránti vonzalmat. Nyugtalanság, elégedetlenség és szőrszálhasogatás lett minden nagy európai államban a társadalom legfőbb nyavalyája.”51 Ez azonban Gentz számára nem jelentette azt, hogy a forradalom szükségképpen vagy elkerülhetetlenül következett volna akár a fejlő­ désének tetőfokán álló Európa, akár Franciaország állapotaiból, mely a legtöbb európai nemzetnél jobban virágzott, s igaz, törvényes monarchi­ ájában gyakori eset volt a hatalommal való visszaélés, soha nem kormá­ nyozták zsarnoki módon.52 * * * 50  I. m. 63. Említésre méltó, hogy Gentz fogalmazása olyan gondolkodókéra emlé­ keztet, akik Burke számára is fontosak voltak: Adam Smithnek az európai dolgozó osztályok életfeltételeinek javulásával kapcsolatos észrevételeire, és Joseph Addison vélekedésére arról, hogy a szellemi javak egyre táguló közönség számára válnak hozzá­ férhetővé (vö. Gentz 1799, 12, 15; Smith 1982, 10; Addison 1965, no. 54). 51  Gentz 1801, 68–69. Vö. uő 1799, 12–23. Ez az értékelés érdekes párhuzamot alkot Brandeséval, aki aprólékosabban, de hasonló mélységű történeti analízis nélkül írt a „túlzott kifinomultságról”, a „túlhajszolt társiasságról”, mely szerinte éppenséggel egyre súlyosabb elidegenedést és felületességet idézett elő az emberi kapcsolatokban a 18. század folyamán, s végül a forradalmi katasztrófához vezetett (lásd Gentz 1802– melyben főként a nőket, a finom társaság „mozgatóit” okolja a történtekért; uő 1808 és 1810. 52  Gentz 1801, 63; 1799, 201–206. Revolúció 19 Burke politikai mondanivalójának német fogadtatástörténete igen szer­ e­ gazó, s ebben a tanulmányban csak nagyon szűk szegmensét t á volt alkalmam némileg fragmentált szerkezetben áttekinteni. Ebből is levonhatók tanulságok. Burke nem pusztán kiemelkedő britische Staats­ ann, ahogy a német reflexiók előszeretettel emlékeznek meg m róla, hanem európai léptékben gondolkodó személyiség. Brandes és Reh­ berg jó szándékú, széles körben tájékozott és művelt közszereplő volt (utóbbi ráadásul a klasszikus német filozófiai vitáknak a saját korában széles körben elismert résztvevője), de az ő, némileg provinciális intel­ lektuális habitusukkal szemben Burke igazán érzékeny recepciójára olyan esetben kerülhetett sor, ahol a közvetítő szellemi horizontja az övéhez hasonlóan kontinentális volt. Ehhez, úgy tűnik, szervesen hoz­ zátartozott annak az egész civilizációelméleti diskurzusnak az isme­ rete, elfogadása és alkalmazása, amely Burke gondolkodásának is sok tekintetben a kötőanyaga volt. Éppen az ezen a téren vállalt közösség a konkrét alapja annak az általános vélekedésnek, mely szerint Burkenek Gentz a legautentikusabb német követője és tolmácsolója, annak ellenére, hogy a fordításhoz fűzött tanulmányokban és levelezésében egyaránt igyekezett itt-ott kritikus távolságot tartani tőle.53 Végül – nem annyira e tanulmány lezárásaként, mint inkább az okfej­ téséből következő, új kérdésfelvetésként – megfogalmazhatunk még egy gondolatot. Burke 1797-ben meghalt, s fogalmunk sincs, hogy a politikai és szellemi spektrumban „hol” találtuk volna a forradalmi és napóleoni háborúk lezárulásának idején. Legérzékenyebb német olva­ sójának pályafutása alapján mindenesetre úgy tűnik, hogy a „kontinen­ tális horizont” ápolására akkoriban – sajnos – leginkább Metternich és a Szent Szövetség oldalán nyílt lehetőség. Felmerülhet a kérdés, hogy ez a légkör miként hatott volna Burke diskurzusában az „angol sza­ badság” –  német csodálóinak szóhasználatában a britische Freiheit – motívumára. A Töprengések zárszavaként, mintegy elővágásként az állítólagos „pálfordulásával” kapcsolatos későbbi vádakkal szemben, leszögezte: „meg óhajtja őrizni következetességét; ám erre úgy törek­ szik, hogy a cél egységének biztosítása érdekében váltogatja eszközeit; s ha a hajó egyensúlyát, melyben utazik, az egyik oldal túlságos megter­ helése veszélyezteti, szeretné, ha érveinek csekély súlyát áthordhatná arra az oldalra, ahol az egyensúlyt megőrizné”.54 Az 1790-es években erre William Pitt kormányainak oldalán látott lehetőséget, ahol erre akkor mutatkozott is fogadókészség, részint éppen a francia forradalom 53  Lásd Burke 1909–1910, 224 sk. Vö. Vogel 1972, 97. 1990, 358. 54  Burke 20 Változatok a régi rend témájára európai dimenziójának felismerése miatt. De ahogy a Pitt utáni tory (majd konzervatív) párt viszonya Burke emlékezetéhez – mindenekelőtt az életének utolsó szakaszában a katolikus írek és az indiai bennszü­ löttek melletti politikai és polemikus erőfeszítései okán – ambivalens volt,55 az is kétséges, hogy ha Burke megéri Nagy-Britannia rövid életű és dicstelen együttműködését „a rendszerrel”, megszavazta volna-e a Li­ erpool-kormánynak a Habeas Corpus törvény felfüggesztéséhez v ha­ on­ ó kezdeményezéseit… s l Irodalom Addison, Joseph 1965. The Spectator 1709–1713. (Szerkesztette Bond, Donald F.) Oxford, Clarendon Press. Brandes, Ernst 1790. Politische Betrachtungen über die französische Revolution. Jena. Brandes, Ernst 1792. Ueber einige bisherigen Folgen der französischen Revolution in Rücksicht auf Deutschland. Hannover. Brandes, Ernst 1802. Betrachtungen über das weiblichen Geschlecht und dessen Ausbildung in dem geselligen Leben. Hannover. Brandes, Ernst 1808. Betrachtungen über den Zeitgeist in Deutschland in den letzten Decennien des vorigen Jahrhunderts, Hannover. Braune, Frieda 1917. Edmund Burke in Deutschland. Ein Beitrag zur Geschichte des historisch-politischen Denkens. Heidelberg, Carl Winter’s Universitätsbuchhandlung. Burke, Edmund 1791. Bemerkungen über die französische Revoluzion und das Betragen einiger Gesellschaften in London bey diesen Ereignissen. Aus dem Englischen nach der vierten Ausgabe übersetzt. Bécs, Stahel. (2. kiadás: 1793.) Burke, Edmund 1909–1910. Betrachtungen; Briefe von und an Friedrich Gentz. (Szerkesztette Wittichen, Friedrich Carl.) München & Berlin, Oldenbourg Verlag. 1. kötet. Burke, Edmund 1967. Betrachtungen über die französische Revolution. In der deutschen Übertragung vom Friedrich Gentz. Frankfurt-am-Main, Suhrkamp Verlag. Burke, Edmund 1990. Töprengések a francia forradalomról. (Fordította Kontler László.) Budapest, Atlantisz Kiadó. Burke, Edmund 2008. Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően. (Fordította Fogarasi György.) Budapest, Magvető. Elias, Norbert 1987. A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. (Fordította Berényi Gábor.) Budapest, Gondolat Kiadó. Fichte, Johann Gottlieb 1793. Beitrag zur Berechtigung der Urteile des Publikums über die französische Revolution. Danzig, Verlag Ferdinand Troschel. Gentz, Friedrich 1793–1794. Betrachtungen über die französische Revolution. T. 1–2. Nach dem Englischen neu bearbeitet mit einer Einleitung, Anmerkungen, poli­ 55  Sack, 1997, 76–84. Revolúció 21 tischen Abhandlungen, und einem critischen Verzeichniß der in England über diese Revolution erschienenen Schriften von F. Gentz. Berlin, Vieweg Verlag. Gentz, Friedrich 1799. Ueber den Gang der öffentlichen Meinung in Europa in Rücksicht auf die französische Revolution. Historisches Journal, 1. szám. Gentz, Friedrich 1801. Von dem politischen Zustande von Europa vor und nach der französischen Revolution. Eine Prüfung des Buches De l’État de France à la fin de l’an VIII. Berlin, Vieweg Verlag. Gentz, Friedrich 1802. Betrachtungen über das weiblichen Geschlecht und dessen Ausbildung in dem geselligen Leben. Hannover, Hahn. Gentz, Friedrich 1808. Betrachtungen über den Zeitgeist in Deutschland in den letzten Decennien des vorigen Jahrhunderts. Hannover, Hahn. Gentz, Friedrich 1810. Ueber den Einfluß und die Wirkungen des Zeitgeistes auf die höheren Stände Deutschlands. Hannover, Hahn. Haase, Carl 1973. Ernst Brandes, 1758–1810. Hildesheim, Georg Olms Verlag. Hampsher-Monk, Iain 2005. Edmund Burke’s changing justification for intervention, Historical Journal, 48. évfolyam 1. szám 65–100. Häberlin, Friedrich Dominic 1793. Ueber die Güte der deutschen Staatsverfassung. Deutsche Monatsschrift, január. 3–33. Kontler László 1997. Az állam rejtelmei. Brit konzervativizmus és a politika kora újkori nyelvei. Budapest, Atlantisz Kiadó. Kontler László 1998. Babonaság, rajongás és propaganda. Burke és Gentz a francia for­ radalomról. Café Bábel, 27. szám 7–18. Kontler László 2004. Veszélyben a köztársaság? Burke és Gentz az európai ancien régi­ me közösségének védelmében. In Frank Tibor (szerk.): Angliától Nagy-Britanniáig. Magyar kutatók tanulmányai a brit történelemről. Budapest, Gondolat Kiadó. 133– 150. Kontler László 2006. William Robertson, német történetek és skót identitások. Fordítás és recepció a felvilágosodás korában. Korall, 23. szám (2006. március) 133–154. Meyer, Friedrich Wilhelm 1793. Ueber die Verdeutschung des Burkeischen Betrach­ tungen über die französische Revolution. Deutsche Monatsschrift, március. 177– 186. Molnár Attila Károly 2000. Edmund Burke. Budapest, Századvég Kiadó. Preece, Rod 1980. Edmund Burke and His European Reception. The Eighteenth Century, 21. évfolyam 3. szám 255–273. Rehberg, August Wilhelm 1793. Untersuchungen über die französische Revolution, nebst kritische Nachrichten von der merkwürdigsten Schriften welche darüber in Frankreich erschienen sind. Hannover-Osnabrück. Rehberg, August Wilhelm 1803. Ueber den deutschen Adel. Göttingen, Röwer. Rehberg, August Wilhelm 1828–1831. Sämtliche Schriften. Hannover, Hahn. 2. kötet. Rehberg, August Wilhelm 1828–1831a. Deutschland nach der französischen Revolution. In uő: Sämtliche Schriften. 2. kötet. Rehberg, August Wilhelm 1828–1831b. Deutschland, vor dem Ausbruche der franzö­ sischen Revolution des Jahres 1789. In uő: Sämtliche Schriften. 2. kötet. Skalweit, Stephan 1956. Edmund Burke, Ernst Brandes und Hannover. Niedersächsisches Jahrbuch für Landesgeschichte, 28. kötet 15–72. 22 Változatok a régi rend témájára Sack, James 1997. Edmund Burke and the Conservative Party in the Nineteenth Cen­ tury. In Crowe, Ian: Edmund Burke. His Life and Legacy. Dublin, Four Courts Press. 76–84. Smith, Adam 1982. An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations. (Szerkesztette Campbell, Roy Hutcheson – Skinner, Andrew S.) Indianapolis, Liberty Fund. 1. kötet 10. Szécsényi Endre 2003. Társiasság és tekintély. Esztétikai politika a 18. századi Ang­ liá­ an. Budapest, Osiris Kiadó. b Vogel, Ursula 1972. Konservative Kritik an der bürgerlichen Revolution. August Wilhelm Rehberg. Darmstadt-Neuwied, Luchterhand Verlag. Welsh, Jennifer 1995. Edmund Burke and International Relations: The Commonwealth of Europe and the Crusade against the French Revolution. Basingstoke, MacMillan Publishers. Összegzés A tanulmány Edmund Burke Töprengések a francia forradalomról című műve politikai mondanivalójának 18. század végi német fogadtatását igyekszik új szempontok szerint megközelíteni. Recenziók, a Friedrich Gentz-féle átültetésben alkalmazott fordítói megoldások, valamint a recepcióban aktív szerzők egyéb szövegeinek vizsgálatával arra kon­ centrál, hogyan működött (vagy nem működött) a német közvetítők, kiadók és olvasók közegében Burke gondolatmenetének az a rétege, mely a saját szemében a Töprengésekben előadott érvelés tengelyét képezte: a felvilágosodás civilizációs fejlődésről alkotott diskurzusa. Számára ez a paradigma fontosabb volt, mint az eddigi szakirodalom által preferált állítólagos hozzájárulása a német történetfilozófia alaku­ lásához, s ha nem is volt fontosabb politikai meggyőződésénél, melynek alapján védelmébe vette a brit rendszert és elutasította a franciát, e meg­ győződésnek szilárd alapzatot kölcsönzött. A recepció résztvevői között fontos különbségek mutatkoznak az ezen értelmezési keret iránti fogé­ konyság alapján, Gentz kitüntetett szerepét éppen az e téren tanúsított kivételes érzékenysége alapozza meg. Takács Dávid Történeti létezés és politikai rend: Ernst Nolte a világon és a világtörténelemben minden politikai rend egy történelmi folyamat eredményeként alakult ki. A történelem rendje és a politika rendje tehát szoros összefüggésben állnak egymással. Éppen ezért elválaszthatatlan egymástól a történet­ írás mikéntje és a jelenvaló hatalom politikai érdeke. Ez az alapélmény jut kifejezésre például abban a megállapításban is, miszerint minden történelem a győztesek történelme. Ernst Nolte1 éppen azért válhatott a második világháború utáni idők egyik legvitatottabb német történészévé, mert művei a történelmi rend uralkodó koncepciójának kritikájaként is értelmezhetők. Szinte szükségszerűnek látszik, hogy végül a fennálló politikai rend uralkodó értelmezésével is szembe került. Nolte kihívást intézett a kor „hivata­ los” önértelmezésével szemben, korának emberét saját identitásának törékenységével szembesítve. Életművének vizsgálata során így egy­ szerre juthatnak szóhoz a politikai és a történelmi gondolkodás elemei. Az összefüggés kétirányú: egyrészt a politikai motivációk formálhatják a tudományos tevékenység irányát, másrészt a tudományos kutatás eltérő módszerei a politikai világának eltérő értelmezéséhez vezethetnek. A probléma megfogalmazható úgy is, hogy vagy magát Noltét (moti­ vációit, hajlamait, személyiségét), vagy műveit, illetve azok tudomá­ nyos hátterét tesszük vizsgálatunk tárgyává. Ernst Nolte motivációi­ nak, hajlamainak megítélését nem tekintjük feladatunknak. Az ilyen jellegű vizsgálatok más szférák gondolkodóira (például politikai publi­ cistákra, pszichológusokra) tartoznak. A jelen tanulmány csupán arra 1  Nolte 1923. január 11-én született Wittenben. 24 Történeti létezés és politikai rend: ernst nolte szorítkozik, hogy felvázolja a történetírás mikéntjét és a jelen politikai érdekeit összekötő szálak rendszerét. Nolte egy olyan elméleti és módszertani talajon állva akarja elvé­ gezni a totalitárius rendszerek történeti-genetikus vizsgálatát, mely számos problémához, vitához és konfliktushoz vezetett. Mégis, műve­ inek im­ anens vizsgálata minden nehézség ellenére megmutathatja, m hogy mi a tényleges összefüggés a történész módszertana és életművé­ nek tartalmi oldala között. A mi szempontunkból ez azzal a következ­ ménnyel bír, hogy próbára téve a szóban forgó kapcsolat valódiságát, Nolte tudomány­ elfogásától kiindulva haladunk a politika világának f irányába. A dolgozat előbbiekben lefektetett alapelveinek megfelelően le kell szögeznünk, hogy Noltét mint történészt fogjuk definiálni és kezelni. Feltételezzük, hogy a történetíró mint történész közelít a fasizmushoz, és tudományos tevékenysége során a történelemtudomány alapkérdése­ ire adott válaszai orientálják következtetéseit. Ezeknek a válaszoknak, melyek a munkálatok legkülönbözőbb pontjain születtek meg, nyilván­ valóan lehetnek morális, illetve politikai tartalmuk, értelmük is, de mi most legelsősorban tudományos minőségükben vizsgáljuk meg őket. Az első és legelemibb kérdés, amit ennek megfelelően meg kell tárgyal­ nunk, a történelem mibenlétére vonatkozó alapkérdés. A történelem ambivalens fogalma Hogy a történelem értésének dolgában előnyösebb helyzetbe kerüljünk, elengedhetetlen, hogy végre ne csak elméleti síkon ismerjük és lássuk be, hanem magának a fogalom használatának gyakorlatában is érvényre juttassuk azt a tényszerűséget, miszerint a történelem mint fogalom, mint eszme és mint tudomány a leírás (az, ami igaz és bizonyos) és a meseszövés (az, ami jó és szép) kettősségéhez kötődik. Az, ami van (sein), és az, ami kell (sollen) olyan ellentétpárt alkotnak, melyek folyamatos feszültségben állnak, és csak kivételes pillanatokban/pilla­ natokra békülnek ki egymással. Annak leírása, ami és ahogyan tulaj­ donképpen történt és a mesemondó által szőtt mese eredetük és céljuk szerint is különböznek egymástól. E két legmélyebb természetükben eltérő törekvés együttélésre kényszerítve, hol párhuzamosan, hol egy­ más útját keresztezve haladnak és fejlődnek. Közös útjuk ívét számos próbálkozás, különbéke, elkeseredett összecsapás és az ezeket doku­ mentáló művek rajzolják meg, és mindezeket a közös „történelem” szó csak látszólag képes összefogni. Az ember akarata képviseli az erőt, ami revolúció 25 létrehozza egyesülésüket: a történelem éppannyira leíró, mint mese­ szövő tudományát. Paul Ricoeur az emlékezet és a felejtés – szintén ambivalens – viszonya által kijelölt erőtérbe helyezve vizsgálja a történelem fogalmát. Szerinte ezt a két fogalmat mint két, egymást kiegyensúlyozni hivatott köteles­ séget kell számba vennünk.2 A történelem ebben az értelemben tehát nem más, mint az emlékezet és a felejtés kötelességeinek dialektikus szintézise. Az emlékezésre való felhívást a felejtésre való felszólítással kell megszelídíteni: emlékeznünk kell, hogy tanulhassunk, hogy merít­ hessünk a múlt tapasztalataiból, de egyidejűleg felejtenünk is kell, hogy képesek legyünk megbocsátani. A francia szerző ezt az egyensúlyt mint egyfajta védelmet ábrázolja, mely bármely, az egyik kötelesség javára és ezzel a másik rovására elkövetett visszaélés lehetőségétől hivatott óvni bennünket. A megkívánt egyensúly címén „igazságos emlékezetről” beszél, „az igazságban való megbékélés” küldetéséről, mely az emléke­ zés és a felejtés közös feladata, célja.3 A történelem feladata tehát, hogy a harcok elcsendesülése után rendet és igazságot téve, a győzteseket és veszteseket egyaránt szolgálja. Ezen a ponton színre lép az „igazságosság” követelménye. Ez a foga­ lom egyfajta morális mérce létét feltételezi, melynek segítségével a különböző cselekedetek helyesnek, illetve helytelennek minősíthetők. A morális szempontok mozgásba lendülése a felelősség kérdését veti fel, mely kérdés egy feltételezett egyén létére utal. Emlékezet és felejtés folyamatos egymásbajátszásának középpontjában tehát egy identitás, egy felelősséggel terhelt morális szubjektum, a mindenkori „én” áll. Ez alatt a „történészi én” alatt nem feltétlenül a történészt mint tudóst kell értenünk, hanem az egyént mint a történelemben, valamint a tör­ ténelemről gondolkodó lényt. Ha előfeltevésként elfogadjuk a történe­ lemnek mint tudománynak a létjogosultságát, akkor minőségi különb­ séget kell feltételeznünk az „egyszerű” ember, valamint a történelem kutatása mellett elkötelezett történelemtudós között. Ez a minőségi különbség talán abban áll, hogy ez utóbbinak hivatásából adódóan tuda­ tosan kell szembesülnie a történelem fogalmából adódó, itt megfogal­ mazott problémákkal. Az emlékezet, a mindenkori „én” emlékezete tulajdonképpen soro­ zatos túlkapások egybefonódása: „a világ egy adott részén túlteng az emlékezet, tehát visszaélnek vele, egy másik részén hiányos az emléke­ 2  Ricoeur 3  I. m. 35. 2004, 23–36. 26 Történeti létezés és politikai rend: ernst nolte zet, azaz a felejtéssel élnek vissza”.4 Az egyéni akarat – az eszközként szolgálatába állított emlékezés és felejtés képességének segítségével – képes előállítani az elmúlt idők és események képét, mely legalább annyira tartalmazza az „igaz” múlt tényeit, mint a szárnyaló képzelet szüleményeit. Noltét történészként definiálni tehát számunkra annyit tesz, mint morális, kötelességgel és felelősséggel felruházott szubjektumnak tekin­ teni, egy olyan akaratnak, akinek keze alatt a nyersanyag valami­ éle­ f képpen történelemmé formálódik. A történészt a tudományos bizonyí­ tás felelőssége terheli. Számára felejteni/megbocsátani és emlékez­ i/ n tanulni egyaránt kötelesség, és csak egy rendkívül szűk tér áll rendel­ kezésére. Bármilyen történelmet is teremtsen, az így létrehozott rend törékeny és sérülékeny lesz. A mindenkori „új”, illetve „másik” törté­ nelem kénytelen megelégedni a legszerényebb célkitűzéssel: rávilágí­ tani a mindenkori „ellenfél” szintén törékeny jellegére. Nolte világtörténelmi vázlata Ernst Nolte életműve a teljes 20. századot átfogva egy 1917-től 1945ig tartó, a fasizmus és a német nemzetiszocializmus rövid tündöklé­ sét és végleges bukását hozó „európai polgárháború”, valamint egy 1945-től 1990/91-ig tartó, a szovjet-kommunista rendszerek összeom­ lásával végződő „világ-polgárháború” történetét meséli el. A történész definíciós próbálkozásai nyomán a nemzetiszocializmus mint a bolse­ vik fenyegetés ténye által kiváltott reakció egyik formája jelenik meg. Ez  a konstrukció egy „okozati kapcsolatot” (kausal Nexus) feltételez a két totalitárius ideológia között: a bolsevista „osztálygyilkos” indu­ lat (Klassenmord) logikai és ténybeli előzményét képezi a nemzetiszo­ cialisták által elkövetett „fajgyilkosságnak” (Rassenmord). Így nála a Gulag mint történeti jelenség eredetibbnek minősül, mint Auschwitz gázkamrái.5 Nem csoda, hogy korának egyik legvitatottabb tudósává vált. Vádlói a náci népirtás relativizálását rótták fel neki, hiszen a nemzetiszocia­ lizmushoz való következetesen megértő hozzáállása sokak szemében a bűnösök legalábbis részbeni feloldozásával jár. Noltét a legélesebben megfogalmazott kritika sem képes egy pillanatra sem kizökkenteni. 4  I. m. 32. 1987a; 1987b. 5  Nolte revolúció 27 Történészként és történeti gondolkodóként az emberi létezés történeti kategóriáit kutatja, az ember mint véges lény kerül érdeklődésének középpontjába. Ezt az élőlényt végessége tudatában az határozza meg, hogy miként viszonyul a végtelenhez, egyedisége tudatában pedig az, hogy miként viszonyul az általánoshoz.6 Ernst Nolte a Történeti gondolkodók a 20. században című könyvé­ ben a teljes 20. századi történeti gondolkodást áttekinti.7 A figyelmes olvasó már a könyv tartalomjegyzékéből sok mindenre következtethet. A mű négy szakaszra tagolódik, tükrözve a szerző felfogását a történe­ lem egymást követő korszakairól. Az első rész nagyjából az első világ­ háborúval és az azt megelőző időszakkal foglalkozik (1900–1917/18), a második az oroszországi forradalom és a német birodalom végső, második veresége közt eltelt időszakkal (1917/18–1945), a harmadik a tulajdonképpeni hidegháborút taglalja (1945–1963/73), végül a negye­ dik rész témája a szuperhatalmak együttélése a kubai rakétaválság után (1963/73–1990). A szerző mind a négy részt három körre osztotta: poli­ tikatörténet, ideológiák és iskolák, végül az egyes gondolkodók. Már magának a műnek a szerkezetéből kitűnik, hogy a szerző kísérletet tett a politikatörténet és az eszmetörténet egyfajta szinkronizálására, fel­ tételezve a különböző korszakok önállósága mellett a politikai primá­ tusát és dominanciáját. Az olyan gondolkodók, mint Ernst Bloch, Max Weber, Martin Heidegger, Carl Schmitt vagy éppen Carl Gustav Jung egy-egy szakaszhoz hozzárendelve, a noltei felosztásba betagolódva nyerik el helyüket és szerepüket. Ezzel Nolte túlmegy azon a feltéte­ lezésen, hogy a politikai történelem közvetlenül és teljes mértékben határozza meg az eszmék történetileg változó alakzatait, sokkal inkább jelenti ez a 20. századi politikatörténet egyfajta reflexiójának megalko­ tását a politikai eszmék médiumán keresztül, feladva ezzel egy tisztán eszmetörténeti kutatás lehetőségét. 6  Uő 7  Uő 1998. 1991. 28 Történeti létezés és politikai rend: ernst nolte A történelem ambivalens fogalma Megszakítottság és folyamatosság a történelemben Gondolatmenetünk elején a történelmet mint a „leírás” és „meseszö­ vés” feszültsége által jellemzett és meghatározott jelenséget határoztuk meg. Ebből az következik, hogy attól a pillanattól beszélhetünk történe­ lemről mint fogalomról, amelyikben bekövetkezik az a hasadás, amely a strukturálatlan narratíva kontinuumát kettészakítva létrehozza a „leírás” és „meseszövés” kettősségét. Ez az esemény akkor következett be, amikor az ókori görögök (kb. Kr. e. 4. sz.) elhagyták Homérosz időt­ len istenekkel, örök érvényű tettekkel feltöltött világát, hogy átlépje­ nek a poliszbeli lét hétköznapjainak praktikus szükségszerűségébe. Hésziodosz már az istenek és istennők változatos generációit ismer­ tetve az emberi múltat öt szakaszra (genosz) osztja: az aranykor mint a békés és gondtalan, szenvedés és öregedés nélküli lét időszaka; az ezüst­ kor mint a kegyetlenség, a háborúskodás fenséges ideje, amelyben az ember lázadt minden isteni ellen, és fiatalon halt meg; a rézkor egy rendkívüli erejű faj kora, mely állandó háborúi során önnönmaga pusz­ tulását idézte elő; a hősök kora mint az egyetlen nem fémmel társított kor, szintén háborúkkal, például a trójai háborúval terhelt kor; legvégül pedig a vaskor, Hésziodosz jelene, a hétköznapok kora, mely már nem kínál mást, csak kínt, szenvedést, igazságtalanságot és halált. A hősi történelem szakadozott jellegét lassan felváltja tehát egy olyan törté­ netírás, amely kontinuitással és iránnyal (folyamatos hanyatlás) rendel­ kezik. ­ A múlt ez által lassan kronologikus rendet kezd nyerni: először ge­ rá­ ne­­ ciós listák, az olümpiai győztesek listája vagy éppen különféle ki­ ály­ isták formájában, végül pedig fokozatosan kialakul egy egységes r l idő­ eret. Thu­ ü­ idész például a peloponnészoszi háború kezdetének k k d megjelölése után többet már nem használja a különböző tisztségviselők listáit, hanem az elmúló nyarakat és teleket számolja. Ez a fejlődési ten­ dencia vezetett a modern időtudat kialakulásához. A változások következtében a múlthoz való viszony is teljesen átala­ kult. A homéroszi hősök mint a múlt egy meghatározhatatlan időpont­ jának szereplői, a jelenhez csak hősi példaként és a hősök cselekedete­ ikből levonandó tanulságokon keresztül kapcsolódtak. A kronologikus felfogás elterjedésével azonban a múlt közvetlen kapcsolatba került a jelennel. A hősi történetírás amellett, hogy fel sem tételezte a múlt eseményei és a jelen közötti logikai összefüggés lehetőségét, teljességgel elhanya­ revolúció 29 golta a hétköznapi tapasztalatokat, a közös emberi múltat. A  hőstett örök érvényű, inspirál és szórakoztat, a mindennapok unalmas élete viszont óhatatlanul az idő uralma alá kerül. A történetírás végül elve­ szíti arisztokratikus jellegét, befogadja az emberek közös múltjának valamiféle konstrukcióját, és a nagy csaták mellett megjelenik az elvá­ rások, szabályok, intézmények, törvények és szerződések folyamatos­ ságot és következetességet igénylő világa is. A múlt elbeszélése lassacs­ kán az ok-okozatiság vonzásterébe kerül.8 A történetíró és a költő ma már a legalapvetőbb kérdésekben sem érthet egyet: Hogyan, milyen módon ismerhetjük meg a múlt esemé­ nyeit? Hogyan, milyen módon és milyen céllal ábrázolhatjuk őket? Milyen erők alakítják a történéseket? A világ megismerésének két, tel­ jesen eltérő felfogása áll itt tehát egymással szemben. A történetírásban mégis mind a mai napig megmaradt valami a homéroszi hősi történe­ lem tagoltságából, a történelem tudománya soha nem önállósulhat tel­ jes mértékben a költészettől. A korszakolás tudományos paradigmája Az előbbiekben kifejtettek azt mutatják meg számunkra, hogy „leírás” és „meseszövés” paradoxonja szoros összefüggésben állnak a történe­ lem korszakolásának problémájával. Bár a modern időtudat magáévá tette az idő kontinuitásának elvét, miszerint a múltat a jelen követi, a jelent pedig a jövő, még mindig megmaradt az igény, hogy a történé­ sek vad, szakadatlan áramlását cezúrák által tagolva olyan történetekre osszák fel, melyeknek eleje, közepe és vége van. A korszakolás a modern történelemtudomány számára már egy kike­ rülhetetlen, technikai problémát jelent. „A periodizálás a történész elengedhetetlen feladata” kezdi gondolatmenetét Franz J. Bauer, amikor a történelem szakaszos, de mégis folyamatos jellegéből adódó elméleti és módszertani problémákat taglalja.9 A legalapvetőbb problémát abban látja, hogy a történelem periodizációja minden esetben egy felosztás létrehozását, a dolgok rendszerezését jelenti. Nincsen önmagában való történelem, de leginkább olyan történelem nem létezik, amely mintegy természettől fogva birtokolna valamiféle beosztást. A történész szemé­ lyisége visz rendet a múlt káoszába, az ő rendszerező tekintete ruházza fel jelentéssel a történéseket, és emeli ki őket az események végtelen 8  Breisach 9  Bauer 2004, 19. 2006, 7. 30 Történeti létezés és politikai rend: ernst nolte sorozatából. Ennek eredménye, hogy olyan történetek keletkezhetnek, melyek rendelkeznek kezdettel és véggel, melyeket az ok-okozatiság törvénye értelmezhető struktúrával ruház fel. A korszak fogalmának köszönhetően a történelem mint tagolt folya­ mat jelenik meg előttünk. A tagolás, korszakolás pedig tehát nem egy­ szerűen a semleges, objektív mérés problémája (Vermessungs­ roblem). p A történelmet vizsgáló szubjektum mindig rendelkezik különböző, a múlttal kapcsolatos analitikus koncepciókkal, elméleti konstrukciók­ kal, elképzelésekkel.10 A történetírás gyakorlata nem más, mint a nagyobb időegységeket a bennük rejlő struktúrák és folyamatok alapján korszakként megha­ tározni. Mindez úgy sikerülhet, hogy a rendelkezésre álló végtelenül változatos és bonyolult problémarendszert egyetlen pontból kiindulva szintetizáljuk, és értelemmel ruházzuk fel. A megfigyelt események leküzdhetetlenül hatalmas változatossága arra kényszeríti a mindenkori szemlélődőt, hogy kiszűrje a lényegtelen, atipikus, véletlenszerű és idő­ szerűtlen elemeket. A főbb vonulatokra koncentrálva kell a különböző eseményeket rendszerezni, egyszerűsíteni.11 Mindez az összefüggések egyszerűsége és érthetősége iránti szükségletünk, valamint az érvelő ábrázolás szigorú követelményeinek eredménye. Ez a fajta munka elő­ feltételez egyfajta modellalkotásra való képességet, a hajlandóságot, hogy redukáljuk az előttünk tornyosuló komplex világot. Természetes, hogy számot kell vetnünk a veszéllyel, hogy ez a gya­ korlat saját korlátait átlépve feláldozza a múlt eseményeinek élő sok­ színűségét, és kizár a jelenségek magyarázatára szintén alkalmas más szempontokat.12 Minél élesebb kontúrokkal bír egy korszak profilja, annál konzekvensebben kell megtörténnie a korszellemnek ellentmon­ dani látszó, így értelmetlen, zavaró elemek kiszűrésének. Előfordulhat, hogy ilyen módon elvesznek bizonyos elemek, amelyek magukban hor­ dozzák egy későbbi fejlődési tendencia magját. Ez pedig sérti a történe­ lem dialektikus jellegének elvét, miszerint egy korszak karakterét azok a tendenciák is meghatározó módon alakítják, amelyek kilógni látsza­ nak a többi elem közül.13 Bauer szerint tehát a történelem a modernség felfogása szerint egy tagolt folyamat, amelyben egyszerre van jelen a folyamatosság és a megszakítottság. Számára a periodizáció nem egyéb, mint a történész 10  Uo. 11  I. m. 14. m. 8. 13  I. m. 9. 12  I. revolúció 31 módszertani eszköze, mely kellő rugalmassággal képes lehet arra, hogy történeti értelemegységeket létrehozva a különböző korok sajátossá­ gai és különös vonásai mellett megmutassa azt is, ami a korszakok közötti kontinuitást képviseli. Szerinte ezt a történelmi alapélményt juttatta kifejeződésre a filozófus, Ernst Bloch, amikor megfogalmazta „a különidejűség egyidejűségének” elvét (Ungleichzeitigkeit des Gleich­ zeitigen). A történelem fogalma olyan folyamatot takar, mely azáltal válik értelmezhetővé, ha felruházzuk valamiféle beosztással, ami érthetővé és elbeszélhetővé teszi a múlt eseményeit. A múlt a történész nyers­ anyaga, amit különböző eszközök, eljárások (például korszakolás) segít­ ségével történelemmé alakít. A történelem így tehát nem más, mint konstrukció, melynek egyszerre kell megmutatnia a történelemben rejlő folyamatosságot és megszakítottságot. Két paradoxon jelenik meg a korszakolás feladatában: az objektivi­ tás-szubjektivitás és a különidejűség-egyidejűség paradoxonja. Bauer okfejtésének első tanulsága, hogy a történelemtudomány, kifejezetten tudományi minőségében, annak ellenére, hogy objektivitásra törekszik, szubjektív alapokon nyugszik. A második tanulság, mely az első követ­ kezménye, abban áll, hogy a történelemben értelmet kereső szubjektum rákényszerül, hogy egy folyamatos mozgást „mesterséges” szakaszokra tagoljon, ezzel elkerülhetetlenül megbontva annak integritását. A tör­ ténelem és a történelemtudós tehát a köztesség állapotában leledzenek, és feladatuk nem más, mint az egyensúly megőrzése. Ezen ellentmondások léte nem jelenti a történész, illetve a történe­ lemtudomány ellehetetlenítését. Ez a két paradoxon olyan termékeny feszültséget hordoz, mely folytonosan biztosítja a történelem megúju­ lásának, átértelmezésének lehetőségét. Tökéletesen rávilágít a történe­ lem fogalmának ambivalens természetére. Mint már láthattuk, Nolte szintén el-, illetve felismeri, hogy a tör­ ténelem tagolt folyamat. Bauer és Nolte felfogása között inkább csu­ pán hangsúlyeltolódás figyelhető meg, mint áthidalhatatlan módszer­ tani szakadék. Bár a fasizmus korszakának történetírójánál a korszakok önállósága a hangsúlyosabb, a folyamatosság tényével szintén számot vet. Nolte abból indul ki, hogy egy adott történeti jelenség csak saját korának összefüggéseiben érthető meg. 32 Történeti létezés és politikai rend: ernst nolte Miért éppen fasizmus? Nolte és Bauer egyetértenek abban, hogy egy korszakot nem az őt beha­ tároló fordulópontok határozzák meg, elégtelennek minősítve a pusz­ tán formális kritériumokat, tartalmi összefüggés után kutatnak. A kor­ szakolás technikájának alapvető kérdése, hogy mi a jelenség és a kor közötti viszony fő iránya. A kor az, ami a jelenséget meghatározza, vagy inkább a jelenség az, ami a korszakot definiálja? Nolténál a fasizmus­ sal kapcsolatban ez a kérdés abban a formában merül fel, hogy a fasiz­ mus egy a saját idejének korszellemén kívül eső, epizodikus jelenség­ nek tekinthető-e, vagy pedig éppen a fasizmus jelenségének megértésén keresztül vezet az út a korszellem sikeres megragadásához.14 Nolte a korszak fogalmán azt a legkisebb világtörténelmi egységet érti, amelyet „korszakalkotó” események határolnak be. A döntő tényező szerinte az, hogy képesek vagyunk-e a felszínes tényezőket figyelmen kívül hagyva azokra a jelenségekre koncentrálni, amelyek „egészen az élet mélységéig” különböznek más, korábbi, illetve későbbi korsza­ ok­ k 15 Ezen a mélységen az adott össze­ üggésegészbe való beágyazott­ f tól. ság fokát és minőségét kell értenünk. A központi kérdés tehát az, hogy felismerjük-e a kor legjellemzőbb összefüggésrendszerét. Ebből magától értetődően következik, hogy mindent, ami nem illeszkedik bele a kör­ nyezetbe, puszta absztrakciónak kell tekintenünk. Nolte tisztában van a periodizálás alapvető dilemmáival. A korsza­ kokat mint egységeket az idő szüntelenül haladó folyamatába helyezve kell értelmeznünk, ahol az események felmérhetetlen áradatával szem­ besülünk. Nolte szerint nem szabad engednünk a kísértésnek, hogy ez a túláradó sokszínűség megtévesszen bennünket, és a különböző folyamatokat az egyéntől bármilyen értelemben is független tényező­ ként fogjuk fel. A „felszínes” és a „mély” közötti határvonal tehát nem számítás és mérés problémája, hanem szubjektív tényezők befolyásol­ ják. Minden jelenség, eseménysor elválaszthatatlanul kapcsolódik egy egyéni perspektívához. Akármilyen határozottan húzzuk is meg a történelem cezúráit, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a történelem kontinuitását. Mindig szá­ mítanunk kell arra, hogy egy ma jelentéktelennek tűnő momentum a későbbiekben központi, döntő jelentőségű tényezővé válik. Ilyen eset­ ben a korszakok közötti különbség másodlagossá válik, és helyébe a folyamatosság, az idő egységének elve lép. 14  Nolte 15  Uő 1979, 23–24; 2003, 21–22. 1979, 24; 2003, 22. revolúció 33 A lényegi mozzanat, hogy képesek vagyunk-e felismerni adott jelen­ ség korszak-meghatározó karakterét. Egyrészt csak az tekinthető köz­ ponti elemnek, ami már felismert, illetve elismert volt, másrészt a magához a korhoz való viszony is korszakkarakterré válhat.16 Nolte hosszasan érvel amellett, hogy az általa vizsgált időszakot miért a fasiz­ mus korszakának kell tekintenünk. Első lépésben a fasizmus aktuali­ tását zárja ki. Ha létezik is a fogalomnak egy 1945 utáni jelentése, az semmiképpen sem annyira jelentős, mint saját idejében volt. Ezzel a lépéssel a jelen folyamataira való hivatkozás lehetőségét kívánja kizár­ ni.17 Második lépésben a jelenkortörténet (Zeitgeschichte) egy szokvá­ nyos felosztásából deduktív módon vezeti le a fasizmust. Kézen fekvő lenne a világháborúk koráról beszélni, de szerinte ez a meghatározás nem elég jó. Magát az összefüggésrendszert kívánja a tudományos kér­ dések középpontjába állítani, amibe az 1914. augusztus 1. és 1945. május 8. által határolt korszak illeszkedik. Arra tesz kísérletet, hogy egy kronologikus, formális kritériumrendszert egy tartalmi kritérium­ mal egészítsen ki. Három főbb koncepciót vesz számba, melyek mindegyike a világ­ háborúk korszakának tartalmi kritériummal való feltöltését célozzák meg: 1. a nagy francia forradalommal kezdődő forradalmak és nagy tár­ sadalmi változások kora; 2. az imperializmus periódusa, a világháború mint e folyamat végkifejlete; 3. minőségi változás csak 1917-ben követ­ kezik be, a háború ettől az évtől kezdve lesz „több”, mint nemzetálla­ mok közötti katonai konfliktus. 1917-tel válik a világháború ténylege­ sen világméretű konfliktussá, és ettől az évtől kezdve nyer ideológiai tartalmat is. Nolte szerint mind a három koncepció egyetlen új politi­ kai jelenséghez vezet minket, egyedül a fasizmus az a fejlemény, amely ténylegesen a háború gyermekeként született. A liberalizmus, a konzer­ vativizmus vagy a szocializmus nem alakított ki a háborúval ennyire bensőséges viszonyt.18 A szociális forradalom 1789-től kezdődően egyre szélesebb teret nyerve úgy emelte fel a polgárságot, hogy közben megteremtette annak új ellenfelét is, a szocialista proletariátus osztályát. Ez vezetett oda, hogy az éppen emancipálódó polgári réteg szinte mindenhol megálla­ podott az ancien regime uralkodó osztályával. Ez a szövetség pragmati­ kus jellege ellenére a „plebejus valóság” és az arisztokratizmus egyfajta összeolvadását eredményezte. Nolte ezekben a csoportokban olyan erőt 16  Uo. 17  Uő 18  Uő 1979, 25–26; 2003, 24. 1979, 26; 2003, 25. 34 Történeti létezés és politikai rend: ernst nolte lát, amely továbbélve, fejlődve sikerrel tükrözte vissza a forradalom egyik alapvonását, miszerint az emancipáltak soraiból az ellenforrada­ lom mindig újabb és újabb ellencsapatokat képes nyerni, így formálva át a forradalom arculatát. Az imperializmus a noltei értelmezésben egy olyan kultúreszmét képviselt, mely „önmagára tanult meg fenntartás nélkül igent mondani”.19 Nem volt más, mint egy kompromisszum a nemzetállami egoizmus, valamint a liberális és szocialista tradíció között. Nolte az 1917-es évet tartja a legjelentősebb tényezőnek. Két nagy­ hatalom jelent meg a világpolitika színpadán, melyek aztán vissza is húzódtak a maguk szféráiba. Wilson Amerikája az izolacionizmust választotta, Lenin pedig a világforradalom elnapolására kényszerült. Eu­ ópa, ha kis időre is, újra a világ közepe lett. Érvelése szerint az első r világ­ áború, illetve a lezárásának módja olyan helyzetet teremtett, h mely logikusan, mintegy szükségszerűen vezetett a fasizmus kialakulá­ sához. A háború utáni Európában szerinte akkor is lett volna helye egy ilyen pártnak, ha Mussolini vagy Hitler nem is létezett volna.20 Az adott körülmények között elkerülhetetlennek látja tehát e párt létrejöttét, hiszen az a korszak fejleményeire reagál: az Egyesült Államok, vala­ mint a Szovjetunió időleges színre lépése, majd visszahúzódása, az első világháború élménye, illetve a háború lezárásának módja stb. A fasizmus létrejötte tehát szükségszerű, racionális reakció volt. A fasizmus mint megnevezés talán esetleges, de maga a jelenség, amit takar, az valós. Más megnevezése ennek a jelenségnek soha nem merült fel, és nem megengedhető a rendelkezésekre álló leíró kategóriák lecse­ rélése csak azért, mert az eredeti fogalmak nem felelnek meg minden kívánalomnak. Nolte kénytelen megküzdeni a terminus rejtette belső értelmezési problémákkal. Szerinte a fasizmusnak mint kifejezésnek hátránya, hogy egyszerre név és fogalom, de megvan az az előnye, hogy nincs konkrét tartalma. A nemzetiszocializmus fogalma például túl konkrét tartalommal rendelkezik. Az ellenreformáció példáján keresztül érvel amellett, hogy miért legitim az adott korszakot a fasizmus korszakaként definiálni. Ha egy történész az ellenreformáció korszakáról beszél, nem kell azt állítania, hogy a maga idejében az ellenreformáció a világ minden szegletében jelen volt. Éppígy nem kell bizonyítania azt sem, hogy ez az a jelenség, amely a leginkább jövőbe mutató tendencia volt, de még csak szükség­ szerű mivoltát sem kell hangsúlyoznia. A történésznek egy alapjában 19  Uő 20  Uő 1979, 27; 2003, 26. 1979, 27; 2003, 26; 1999, 143. revolúció 35 véve vallási motivációk által determinált kort azon a vallási jelenségen keresztül kell definiálnia, amely a fejlődés középpontjában helyezke­ dett el, illetve a legújszerűbb, legjellegzetesebb és legmeghatározóbb volt. Ezzel analóg módon állítja Nolte, hogy az 1917-et követő, alap­ vetően politikai küzdelmek által dominált kor definiálására a fasizmus fenoménja a legalkalmasabb. Szerinte tagadhatatlan, hogy ez a párt volt korának legújszerűbb, legközpontibb jelensége, amely mozgásba lendí­ tette a többi szereplőt.21 A paradigma torzulása Bauert és Noltét ugyanazok a módszertani, elméleti szabályok kötik. Mind a két történész ugyanazokkal – a történelem sajátosságaiból következő – problémákkal néz szembe. A fasizmus korának történet­ írója semmi újat nem mutat fel. Csak egy radikális, pozitivista és min­ den bizonnyal téves nézőpontból kiindulva kérhetnénk számon a törté­ nészeken a természettudományos objektivitás hiányát. A történész felelőssége abban áll, hogy a „leírás” és a „meseszövés” végpontjai között maradjon. A puszta leírás, a dolgok, események és adatok puszta regisztrálása nem elégíthetik ki a megismerés, a megértés igényeit. Az élettelen nyersanyagot élővé kell tenni, mintegy lélekkel kell felruházni, hogy az események megragadhatóvá váljanak. Az egysé­ ges időfolyamból olyan kis világokat kell kimetszeni, melyek narratív struktúrákkal (például bevezetés, tárgyalás, befejezés) felruházva képe­ sek jelentést hordozni, képesek megmutatni az emberi történelmet. A rend eme kis világai tehát a történész akarata szerint formálódnak, de ennek az akaratnak a másik végpontot is szem előtt tartva nem szabad hagynia, hogy a történelem költészetté, puszta irodalommá váljon. A Nolte munkásságát mássá, különlegessé tevő elemet keresve rossz úton járunk, ha a történelemben eleve benne rejlő ellentmondásokra koncentrálnunk. A korszakolás paradigmájának torzulása a „múlt” és a „jelen” közötti határ elmosódásának köszönhetően megy végbe. A tudomány feladata – mint azt Nolte írja – a maga idejében polemi­ kus, politikus fogalmak történelmi fogalmakká való transzformálása. „Csak akkor üt a tudomány órája, amikor az élet küzdelmei már elcsen­ desedtek.”22 A fasizmus kapcsán is éppen ezt látja a döntő problémának. Az olyan fogalmak, mint „kapitalizmus”, „kommunizmus” vagy „kon­ 21  Uő 22  Uő 1979, 28; 2003, 27. 1979, 24; 2003, 22–23. 36 Történeti létezés és politikai rend: ernst nolte zervativizmus” viszonylag jól definiált jelenségekként léteznek. Ezzel szemben a fasizmus nemcsak ellentétes érzelmek közepette, de egy­ szersmind ellentétes értelmezések kereszttüzében is állt. Tekintették reakciósnak, forradalminak, vagy egyszerűen csak jelzőként, minden rosszat magában foglaló gyűjtőfogalomként alkalmazták. Ha Nolte következetes akar lenni, akkor legelőször neutralizálnia kell a fasizmus fogalmát. Nolte abból kiindulva vizsgálja a fasizmust mint fogalmat, hogy Adolf Hitler hatalomra jutásának elengedhetetlen előfeltétele volt a fasizmus definiálása valamilyen formában. Miután számba veszi a definíciós kísérleteket, melyek a saját korában próbálták a fasizmust meghatá­ rozni, elismeri, hogy a fasizmusnak van közvetlen politikai jelentése is. Példaként a Franco-rezsimet említi, mely rendszer esetében állampoli­ tikai érdekek határozták meg, hogy éppen fasisztaként definiálták-e.23 Nolte belátja, hogy a fasizmusra a maga korszakában rákérdezni nem jelent mást, mint egyik bajt tetézni a másikkal, de mégsem adja fel. Ha a korszaknak, amelyben a fasizmus létezett, nincs is általános érvényességű definíciója, ha a fasizmust szigorúan csak mint nevet értelmezzük, akkor sem kerülhetjük ki a kérdést, amely az olaszor­ szági események jelentőségére vonatkozik. Mussolini hatalomra jutá­ sának hordereje vitathatatlan, kihatott az egész világtörténelemre. Mindenképpen magyarázatra szorulna, ha tagadnánk korszakos jelle­ gét. Nolte így a fasizmusra és annak korszakára vonatkozó kérdéseket összevonva kívánja megválaszolni, megragadhatóvá téve a történelmi eseményeket.24 A korszakolás paradigmájának torzulása tehát a politikai jelentésnek, jelentőségnek történelmi jelentéssé, jelentőséggé való transzformálásá­ nak mozzanatában figyelhető meg. A történelem mint tudomány csak addig létezik, amíg a történelmi fogalmak, kategóriák nem keverednek az aktuális, politikai kategóriákkal. Ezen a ponton érhető tetten a noltei életmű speciális vonása. Nolte, a történész nem egyszerűen őrködik az „aktualitás” és a „történelem” szférái közötti határok felett, hanem éppen a két szféra elkülönítése, a köztük lévő határvonal meghúzása a célja. 23  Uő 24  Uő 1979, 24; 2003, 23. 1979, 26; 2003, 24. revolúció 37 A fasizmus korszakának Istenhez való közelsége Leopold von Ranke, a modern történelemtudomány historista hagyomá­ nyának megalapítója szerint „minden korszak egyformán kedves Isten számára”.25 A historista történetírás hagyományai szerint a különböző korszakok egyenrangúak. A Ranke által megfogalmazott alapelv sze­ rint egy korszak megértése nem annak megértése, hogy mi következik, illetve keletkezik belőle, hanem sokkal inkább az adott kor saját értéké­ nek, saját szabályszerűségeinek megismerése. Minden kor önmagában vett cél, és önértékkel bír. A korban benne élő egyén csak korlátozott ismeretekkel rendelkezik, csak saját értékeivel felvértezve kell hogy végérvényes döntéseket hozzon. Isten az, aki mindent átlát, és Ő min­ dent egyenértékűnek tekint. A történelem legkülönbözőbb korszakai mind közvetlen viszonyban állnak Istennel. A történésznek Ranke sze­ rint ennek megfelelően kell eljárnia. Elismerte magát az anyagi értelmű fejlődést, de morális szempontból nem látott előrelépést. A történelem az ő számára olyan, értelemmel felruházott folyamat volt, amely egy meghatározott irányba halad, de magáról a világtörténelem értelméről nem beszélt, illetve nem beszélhetett. Ez a tudás csak magát Istent illeti meg. Éppen ezért nem lehet az egyik kor értékeit a másik kor értékeivel összevetni, illetőleg az egyik kor normáit egy másik korra alkalmazni. Különösen a jelenkor erényeinek az elmúlt történelmi korokra való alkalmazásától kell magunkat távol tartani.26 A historista történetírás hagyományában az objektivitás ethosza tehát erőteljesen kötődik korszakok önállóságához. Nolte a historista hagyo­ mány fonalát veszi fel, amikor a fasizmusra annak saját korában kíván rákérdezni. Érdektelensége saját korának fasizmusdiskurzusa iránt a legszorosabb összefüggésben állt a rankei objektivitáskoncepcióval. A fasizmust korszakkarakterré megtéve emeli ki a fasizmus jelenségét az idő ellenállhatatlan sodrából. Elmesélhetővé kívánja tenni az 1917től 1945-ig tartó periódus történetét, melynek, mint minden elbeszé­ lésnek, kell hogy legyen eleje, közepe és vége. Egy történet csak akkor lehet kerek egész, ha van befejezése. Ernst Nolte éppen ezért lezártnak vagy legalábbis lezárhatónak tekinti azt a kort, melynek főszereplője a fasizmus mint történeti jelenség volt. Egy történész nem is tehet mást, hiszen csak a már lezárt korok lehetnek történeti munkák tárgyai. Ranke munkáját a teljes objektivitásra való törekvés jellemezte. Célja az volt, hogy mindent úgy mutasson meg, ahogy tulajdonképpen volt 25  „Jede Epoche ist unmittelbar zu Gott.” 2008, 47. 26  Kolmer 38 Történeti létezés és politikai rend: ernst nolte (wie es eigentlich gewesen), de tisztában volt azzal is, hogy a szellemi és természeti jelenségek egymástól teljesen eltérő metódusok segítsé­ gével érthetők meg. Ennek megfelelően olyan módszert kezdett alkal­ mazni, melyet előtte csak a klasszika-filológiában alkalmaztak. Ezzel összhangban fejtette ki a forráskritika módszertanát. Abból indult ki, hogy ahhoz, hogy megértsük az embert, valamint az irányt, amelybe a történelem halad vagy haladnia kellene, szükségünk van egyfajta anyagi bázisra, azaz forrásokra. Konzekvensen szorgalmazta a források vizsgá­ latát, feldolgozását és kiadását. A kizárólagosan csak „a forrásra” való hivatkozás elméletellenessé tette a történelem rankei megközelítését, hiszen abból indult ki, hogy csak annyi mondható el a történelemről, amennyit a forrásokból ki tudunk olvasni. A történelemelmélet tere ezzel leszűkül a források feldolgozásával kapcsolatos módszertani kér­ désekre. Ebből következik a historicizmus egyik – Nolténél is megfi­ gyelhető  – sajátossága, miszerint következetesen kerülte az elvont fogalmak, ideák alkalmazását.27 Ez az ideaellenes hozzáállás Nolte munkásságában számos ponton tetten érhető, például következetesen kerüli a különböző jogi, szociológiai kifejezéseket és nézőpontokat. Jól látható, hogy az objektivitás historista koncepciójának anti­ idealizmusa egy individuumközpontú történetíráshoz vezet. A historiz­ mus elvei szerint a világ és a történelem csak magukon az embereken keresztül válik megérthetővé. Így kerülnek az egyéniségek a történe­ lem középpontjába. Az individuum fogalmát kiterjesztően értelmezték. Ranke például – elsődleges forrásként az állami, diplomáciai, közigaz­ gatási dokumentumokat, szerződéseket, leveleket stb. felhasználva – az államokat mint Isten gondolatait helyezte a történelmi folyama­ tok középpontjába. Herder szintén egyetértett azzal, hogy nemcsak az egyén, hanem az olyan kollektív entitások is, mint például egy állam vagy egy nép is individuális egységekként definiálhatók.28 Ezzel össz­ hangban mondja ki Nolte, hogy a fasizmus nem érthető meg általános­ ságban, nem írható le puszta folyamatok elemzésével és kiértékelésé­ vel. A fasizmus csak és kizárólag élő emberek reakcióinak vizsgálatán keresztül ragadható meg. Nolte olyan egyéniségeket lát, akik nem „nácinak” születtek, hanem valamilyen úton a fasizmus szellemi-poli­ tikai árnyékába kerültek. Ezek az egyének egyenként döntések hosszú sorának meghozatala útján jutottak el egy végkövetkeztetésig, addig a pontig, amikor meghoztak egy – a későbbiekben végzetesnek bizo­ nyult – döntést. 27  Uo. 28  Iggers 1988, 59. revolúció 39 A megismerés, valamint a valóság tehát történeti kategóriák, törté­ netileg fejlődtek ki, megértésük is csak ennek megfelelően, történeti szemszögből és eszközökkel lehetséges. Az egyének maguk és a tudás is csak történetileg ragadhatók meg, nem támaszkodhatunk bizony­ talan, nem létező ideák segítségére, mert azok félrevezetik az embert. A döntéseket Nolte a historizmus elveivel összhangban, azt figyelembe véve vizsgálja, hogy az individuumok egy adott történelmi kontextus­ ban léteztek és tevékenykedtek. Nem ismeri el egy eleve adott emberi természet létezését, hanem azt inkább egy egyénenként kifejlesztendő, eltanulandó minőségként kezeli. Az egyén fejlődése során interakcióba kerül környezetével, szokásokat és értékeket tesz magáévá, így nem lehet mássá, mint amivé az adott klíma, a szükséglet, a sors kényszere teszi. A rankei és noltei objektivitás tehát azt jelenti, hogy a klímát, a hozzá tartozó kényszereket úgy kell megmutatnunk, „ahogy tulajdon­ képpen voltak”. Mivel a megismerés és az értékek történetileg kötöttek és individu­ álisak, nem létezhet az igazságnak, illetve morálnak semmifajta objek­ tív kritériuma. Ha minden korszak individuális és önmagában értékes, akkor nem létezhetnek konstans értékek. Nincs „haladás” a szó liberá­ lis értelmében. Minden, egy adott kor által képviselt érték, ha egymás­ sal összeférhetetlenek is, egyenrangúnak tekintendők. Az események összefüggéseinek megismerése során a tényekre alapozott ok-okozati kapcsolatok feltárása jelentik az egyetlen kapaszkodót. A történelem elbeszélése nem más, mint a legnagyobb igazság keresése a legteljesebb összefüggés megragadása és megértése által. A történelem kutatója nem foglalkozhat olyan dolgokkal, amelyek nem léteznek. Ez a szigorú alapvetés kizár a vizsgálatból minden ideát vagy konstrukciót. A cél az, hogy csak azzal foglalkozzunk, ami „ott van”, és akkor előbb vagy utóbb az „ok” is láthatóvá és megérthetővé válik számunkra. A sors kizárólag azon keresztül fedi fel előttünk szándékait, ami megtörténik, és ahogyan ez megtörténik. Az időt illetően a történetírásnak ez a hagyománya egészen az ógörög felfogáshoz nyúl vissza: minden, ami valaha virágzott ezen a földön, az a maga idejében és hatókörében virágzott, s hanyatlását követően újra virágozni fog, amint eljön az ideje. A fasizmus korszaka is éppen akkor jött el, amikor el kellett jönnie, és miután ideje lejárt, még ha nem is nyomtalanul, de eltűnt. A historizmus objektivitása egyfelől pártatlan­ ságot, semlegességet, másfelől pedig értékrelativizmust, érzéketlen­ séget jelent. Nem léteznek számára abszolút értékek, hiszen minden érték, még az egymással szemben állók is egyenrangúak, megértésre méltók. A történelem így pedig csak a beleélés eszközével érthető meg. 40 Történeti létezés és politikai rend: ernst nolte A történésznek bele kell élnie magát a vizsgált korba, meg kell értenie a kor emberének helyzetét. A történelem, illetve a történelemtudomány célja nem lehet az, hogy saját normáinkat elődeinkre kivetítve, számon kérjünk rajtuk számukra teljesen idegen, ismeretlen értékeket. A historista történelemtudomány – csakúgy, mint Nolte – inkább arra a kérdésre helyezi a hangsúlyt, hogy a folyton jelenlevő történelem milyen jelentéssel bír saját korunk szá­ mára. Ezzel kívánja elősegíteni az egyén önmeghatározását, valamint orientációját. Az „el nem múló múlt” Nolte historista perspektívájából nézve az 1945-ös év csak egy módszer­ tani probléma. Számára ez az év csak egy korszakhatár a történelem megannyi fordulópontja mellett. Érzéketlen minden más szempontú megközelítés érveivel szemben, holott az ezzel az évvel kapcsolatos diskurzusokban egymástól teljesen különálló világok csúsznak egybe. A történettudományban hétköznapinak számító korszakhatár-proble­ matika mintegy belecsúszva a politikai szféra diskurzusaiba, egy szinte kibogozhatatlan problémakomplexumot eredményez. Mindennek alap­ ját az az egyszerű tényszerűség képezi, hogy sokak számára a nemzeti­ szocializmus még nem minősül történeti fenoménnek, hanem az emlé­ kezet, a jelen szférájába tartozik. Nolte a történelem rendjének kritikáján keresztül jut el a politikai rend kritikájáig: egyfelől megkérdőjelezi azt a történelmi rendet, ame­ lyen a jelen politikai rendje nyugszik, másfelől pedig olyan szférákra terjeszti ki a történeti gondolkodásmódot, amelyeken még az aktu­ alitás, a politika struktúrái (is) uralkodnak. Politikai érveinek tömör összefoglalása a Frankfurter Allgemeine Zeitung 1986. július 6-ai szá­ mában jelent meg. A „Múlt, amely nem akar elmúlni” („Vergangenheit, die nicht vergehen will”29) című cikkben Nolte a múlttal való radikális szakítás, az 1945-tel véget ért kor lezárásának igényét fogalmazza meg. Véleményem szerint, bár ez a célkitűzés egyértelműen a politika nyel­ vén fogalmazódik meg, mögötte mégis Nolte következetesen historista tudományfelfogása áll. Hogy megértsük a kapcsolatot, vissza kell fordí­ tanunk a cikket a történelemtudomány, avagy a historizmus nyelvére. Ernst Nolte az „el nem múló múlt” alatt a nemzetiszocialista német múltat, illetve a fasizmus általában vett európai múltját érti. Az alap­ 29  Nolte 1987b. revolúció 41 vető emberi intuíciónkra építve jelenti ki, hogy minden múltnak el kell múlnia. Az emberi értelem legalapvetőbb szabályaival szegülnénk szembe, ha tagadnánk ezt a tényt. Ösztöneinknek azt kell súgniuk, hogy a múlt mint fogalom mindenképpen valami olyasmire utal, ami már nincs jelen, tehát elmúlt. A fasizmus történetírója leszögezi, hogy az általa szorgalmazott elmú­ lás nem azonos az eltűnéssel, nem a felejtés a célja, hanem a múlttal való szembenézés. A noltei elmúlás fogalma egy akaratlagos tevékenységet takar, így talán alkalmasabb lenne a múlt „elmúlatásáról” beszélni. Ezen a ponton lép be a képbe Nolte történeti, historista indíttatása. Amikor a múlt „elmúlásáról” beszél, akkor annak történeti feldolgo­ zását érti alatta. Ez pedig, mint tudjuk, elképzelhetetlen a periodizáció, a korszakolás munkája nélkül. Érvelése szerint a napóleoni háborúk korát sem felejtettük el. Éppen ellenkezőleg, folyamatosan megújuló tartalommal került számos történeti munka tárgyává. Sokakban meg­ ütközést kelthet Napóleon és Hitler párhuzamba állítása, de mi tudjuk, hogy a historicista hagyományok szerint a császár és a Führer egyenlő távolságra áll Istentől. Nolte nem is érvel a két korszak egyenrangúsága mellett, hiszen az számára evidencia. Ő most inkább a köztük fennálló különbségekre koncentrál. Szerinte azért engedték át Napóleont a történészeknek, mert a francia császár aktualitása mára már megszűnt, elveszítette azt a szorongató jelenvalóságot, amit a saját korában élők számára jelen­ tett. A német diktátorral és a korral, melyben élt, azonban teljesen más a helyzet. Nem kerülhetett sor az események történeti feldolgozá­ sára (Vergegenwärtigung), a nemzetiszocialista múlt nem lett alávetve ennek a „tovatűnésnek” (Hinschwinden), és Nolte úgy véli, hogy az ezt az időszakot érvénytelenítő, tudományos feldolgozást célzó folyamat (Entkräftigungsvorgang) megakadt, illetve megakasztották. A fasiszta múlt egyre inkább élőbbnek, erőteljesebbnek tűnve mint jelen él tovább, egyfajta irányadó értékké, normává válva. A tovább élő múlt nem a példakép (Vorbild), hanem az elrettentő példa (Schreckbild) szerepét tölti be. Nolte diagnózisa egyszerű: a háború utáni nyugatnémet társadalmat minden értékével együtt a Harmadik Birodalom tagadására alapozták. Még mindig a nemzetiszocializmus az ellenség. A történész úgy véli, hogy ideje lenne végre objektívan, a tör­ ténelemtudomány kínálta eszközökkel feldolgozni a történteket. Ez a szembenézés azonban csak akkor válik lehetővé, ha az emberek képe­ sek lesznek kellő távolságból, történelmi távlatokból szemlélni a hitleri rendszert; akkor, amikor „az élet küzdelmei már elcsendesedtek”. Az „el nem múló múlt” mint szimbólum csak Nolte historista imp­ likációinak fényében válik megragadhatóvá. A „múlt” alatt a megtör­ 42 Történeti létezés és politikai rend: ernst nolte tént események rendezetlen halmazát kell értenünk, mely az által válik „elmúlttá”, történelemmé, hogy alávetik a historizálás objektiváló folyamatának. A múlt el nem múlásának okaként a jelen érdekeit hatá­ rozza meg. Egyfelől nem lehetséges a fasizmust történeti munkák tár­ gyává tenni addig, amíg az a jelen érdekeinek hatása alatt áll, másfelől bizonyos köröknek érdekében áll, hogy ezt az állapotot fenntartsák. Szerinte alapvető probléma, hogy a kérdéskörben megjelenő érdekek vizsgálata nem lehetséges. Mindenkit száműznek a legitim diskurzus teréből, aki azt kívánja vizsgálni, hogy vajon a nemzetiszocialista múlt nem elmúlásában különböző érdekeknek is szerepe lehet-e. Példaként a hitleri rendszer üldözöttjeinek és azok leszármazottainak érdekeit említi. Rámutat arra, hogy a „németek bűneiről” való beszéd gond nélkül átsiklik azon, hogy mennyire hasonlít „a zsidók bűneiről” való beszédhez. A cikk központi problémája a historizmus elveinek a múlt és a jelen közötti határvonalra való alkalmazása. 1945 egyszerre képez cezúrát a múlt és a jelen, valamint két egyenrangú korszak között. Nolte a fasiz­ musra saját korszakában kíván rákérdezni, de ez a momentum akarvaakaratlanul torzulást képez a történelemtudomány korszakolásának elveiben. Érthetjük ezt úgy is, mint a historizmus egyfajta radikális fel­ fogását. A különböző korszakok olyannyira egyenrangúak, hogy telje­ sen mindegy, hogy negyven vagy kétszáz évre tekintünk vissza. Nolte ezen a ponton bizonyos értelemben utat téveszt, és tevékeny­ sége két kérdést vet fel számunkra. Vajon feladata-e a történésznek, hogy eldöntse, hol húzódik a határ „jelen” és „múlt” között? Vajon alkalmasak-e a történész eszközei arra, hogy a „jelenvalót” „elmúlttá” transzformálja? A 19. század profiljának felvázolása során szükségkép­ pen áldozatul esett tények, melyek lényegtelennek, atipikusnak, vélet­ lenszerűnek vagy időszerűtlennek minősülnek, nem okoznak érdekösszeütközést. Azonban ugyanezen tények szükségszerű feláldozása akkor, amikor a történész a legközelebbi múlt eseményeit dolgozza fel, szükségszerűen a béke feláldozásával járnak. Nolte tragédiája a következőképpen összegezhető: hogy függetlenné válhasson a jelen megismerést vezérlő érdekeitől, arra kényszerül, hogy megfogalmazza a jelenben megfogalmazódó azon érdeket, miszerint – a megismerést vezérlő érdekektől megszabadulva – le kell zárni a múltat. Az igyekezet, hogy megkísérelje bebizonyítani, hogy a „múlt” elmúlt, bizonyítja a téma aktualitását. Életművének átpolitizálása éppen azért következik be, mert következetesen és makacs módon ragaszkodik ahhoz, hogy megmaradjon „csak” történésznek. Az ő személyén keresz­ tül a történelem törékenysége átcsap az identitás törékenységébe, illetve a politika esetlegességébe. revolúció 43 Irodalom Bauer, Franz J 2006. Das „lange” 19. Jahrhundert. Profil einer Epoche. Stuttgart, Philipp Reclam jun. GmbH & Co. Breisach, Ernst 2004. Historiográfia. (Fordította Baics Gergely.) Budapest, Osiris Kiadó. Iggers, Georg G. 1988. A német historizmus. A német történetfelfogás Herdertől napjainkig. (Fordította Telegdy Bernát és Gunst Péter.) Budapest, Gondolat Könyvkiadó. Kolmer, Lothar 2008. Gesichtstheorien. Paderborn, Wilhelm Fink Verlag GmbH & Co. Verlags-KG. Nolte, Ernst 1979. Der Faschismus in seiner Epoche. Die Aktion francaise. Der italie­ nische Faschismus. Der Nationalsozialismus. München, R. Piper & Co. Verlag. Nolte, Ernst 1987a. Der Europäische Bürgerkrieg 1917–1945. Nationalsozialismus und Bolschewismus. Frankfurt/Main–Berlin, Propyläen Verlag. Nolte, Ernst 1987b. Vergangenheit die nicht vergehen will. Eine Rede, die geschrieben, aber nicht gehalten werden konnte. In „Historikerstreit”. Die Dokumentation der Kontroverse um die Einzigartigkeit der natzionalsozialistischen Judenvernichtung. München, R. Piper & Co. Verlag. 29. Nolte, Ernst 1991. Geschichtsdenken im 20. Jahrhundert. Von Max Weber bis Hans Jonas. Frankfurt/Main–Berlin, Propyläen Verlag. Nolte, Ernst 1998. Historische Existenz. Zwischen Anfang und Ende der Geschichte Geschichte? München, R. Piper & Co. Verlag. Nolte, Ernst 2003. A fasizmus korszaka. Action francaise. Az olasz fasizmus. A nemzetiszocializmus. (Fordította Tallai Gábor.) Budapest, Kairosz Kiadó. Ricoeur, Paul 2004. Az emlékezet sebezhetősége. (Fordította Csizmadia Sándor.) In Erdősi Péter – Sonkoly Gábor (szerk.): A kulturális örökség. Budapest, L’Harmattan– Atelier. 23–36. Összegzés A történetírás, mint szigorú értelmemben vett tudomány, elégtelen Ernst Nolte életművének jellemzésére. Mialatt a számtalan, egymás mellett álló történésziskola a szigorúan vett tudományosság talaján vívja meg minden metodikai és tárgyi vitáját, addig ő a történelemtudo­ mány fogalmi határainak a történetfilozófia irányába való kitágításán fáradozik. Olyan tudományt szeretne, amely gondolkozik, amely a tör­ ténelem fogalma alatt nem az evilági események összességét, hanem egy minden más történés alapját és keretét képező összefüggést ért. Éppen ez a törekvése az, ami őt sebezhetővé teszi. A filozófia és a tudomány közötti senkiföldje válik otthonává, ahol egyszerre kell megfelelnie a tudományos objektivitás dogmatikus előírásainak és a filozófiai gondol­ kodás követelményeinek. A tanulmány annak bemutatására törekszik, hogyan próbál Nolte eme kettős kihívásnak megfelelni. Szerzőink figyelmébe Folyóiratunk kizárólag tanulmányokat, valamint rövid és esszé jellegű recenziókat közöl. A tanulmányok és az esszérecenziók hossza ne haladja meg az 1 ív ter­ jedelmet (40 ezer leütés lábjegyzetekkel és szóközökkel). Egy ívnél hos�­ szabb írásokat csak különösen indokolt esetben közlünk. A rövid recen­ ziók terjedelme 10 ezer leütés lehet. A kéziratokat kizárólag elektronikusan, MS Word formátumban kér­ jük a szerkesztőkhöz eljuttatni a kiado@szazadveg.hu címre. A tanulmányokat a tézis és a kapcsolódó gondolatmenet 8-10 soros összefoglalójával együtt kérjük benyújtani. (Ez azonban nem számít bele a fenti terjedelmi korlátba.) Kérjük, hogy a jegyzeteket lábjegyzetekben helyezzék el (ne végjegy­ zetben), és ezek számát is korlátozzák a szükséges minimumra. A hivatkozásokat a szövegben kérjük elhelyezni. Ezek formája: (Felkai 2006, 525). A bibliográfiát a tanulmány végén helyezzék el. Itt a következő formát kérjük használni: Könyvek: Fukuyama, Francis 2006. Amerika válaszúton. Demokrácia, hatalom és neokonzervatív örökség. Fordította Tomori Gábor. Budapest, Századvég Kiadó. Könyvfejezet, könyvrészlet: Eigner, Peter 2009. Der „Sieghartismus”. Rudolf Sieghart und die Verquickung von Wirtschaft und Politik. In Halmos Károly et al. (szerk.) A felhalmozás míve. Tanulmányok Kövér György tiszteletére. Budapest, Századvég Kiadó. 452–462. Tanulmány folyóiratban: Schlett István 2001. A magyar történelem a huszadik századi politikai gondolkodásban. Századvég, új folyam 20. szám 39–65. A három sornál hosszabb idézeteket kérjük behúzással kiemelni és külön bekezdésben elhelyezni. A kiemelést a szövegben kurziválva kérjük jelezni, a vastagítást folyóira­ tunk nem használja. A szerkesztőség Ugrai János Egy „liberális” oktatás­ politikus a 18. század végén* Karl Anton von Martini tanügyi munkássága Bevezetés b écsben és a Habsburg Birodalomban a 18. század utolsó harma­ dában jelentek meg a tanügyek központi irányítására, felügye­ letére vonatkozó törekvések. Egyre több olyan elképzelés, kon­ cepció és intézkedés született, amelyek az oktatási rendszer egészének vagy egy-egy elemének uralkodói megszervezésére, működ­ tetésére, módosítására irányultak. Bár az oktatási rendszer olyan alap­ feltételei, mint a tankötelezettség, a professzionális pedagógusképzés vagy a területileg arányos, a minimális ellátást – akár közfinanszírozás­ sal is – mindenki számára biztosító iskolahálózat csak közel egy évszá­ zaddal később valósultak meg, ezek a törekvések már markánsan elkü­ lönültek a korábbi iskolaalapító, kultúrapártoló tevékenységtől. Valódi oktatáspolitikai szándékokról beszélhetünk, hiszen az akkor létező premodern rendszer egészét érintették e programok. Továbbá kialakul­ tak azok az intézmények, amelyek a későbbi szakszerű tanügyigazgatás alsó, középső és felső szintjének szervezeteit mintegy megelőlegezték, azoknak előképül szolgáltak. E fejleményekben meghatározó szerepet játszott az uralkodót ebbéli törekvéseiben egyszerre ösztönző és legiti­ máló udvari szakapparátus, s annak értelmiségi bázisa.1 Írásunkban e szakapparátus egyik meghatározó tagjának, Karl Anton von Martininek a nézeteivel és tevékenységével foglalkozunk. A bécsi *  Tanulmányom a MÖB-CH bécsi kutatói ösztöndíjainak (2007, 2008) és az OTKA Poszt­ oktori Ösztöndíjának (PD 75335) támogatásával készült. Köszönöm Orosz d Gábor­ ak, hogy elolvasta és véleményezte kéziratomat. n 1  Az oktatáspolitika megszületéséről részletesen lásd Ugrai 2009a, 1164–1180. 46 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén egyetem természetjog-professzoraként közismertségnek és nagy befo­ lyásnak örvendő szakember élénken érdeklődött a tanügyi kérdések iránt, ami miatt többször éles támadások célpontjává vált. Markáns elképzelései és megnyilvánulásai ugyanis aktívan hozzájárultak a kor­ szak intenzív oktatáspolitikai csatározásaihoz. Így Martini ezeknek az évtizedeknek változó eredményességű, időnként előtérbe kerülő, máskor pedig háttérbe szoruló, vitatott alakja volt. Olyan szereplője az eseményeknek, akit viszonylag könnyen lehetett besorolni valamelyik (szak)politikai szekértáborba – jelesül az egyházi érdekcsoportokkal szembeni, a nyugat-európai fejlettségi szint elérését sürgető, moderni­ zációpárti csoportba. Ez annak fényében válik igazán érdekessé, hogy mint természetjogászt a szakirodalom a kevésbé liberális, az eredeti tanokat kifejezetten a felvilágosult abszolutizmus logikája szerint kicsavaró teoretikust emlegeti. Közleményünk ennek a feszültségnek a bemutatására vállalkozik. Előbb a természetjogi tanításokról és Martininak az azokhoz fűződő kapcsolatáról, majd az állami (uralkodói) oktatáspolitika megszületé­ sét előidéző egyéb tényezőkről szólunk. A tanulmány második felében pedig azokat a szakpolitikai területeket vesszük sorra, amelyeknek polémiáiban Martini aktívan részt vett. Ennek megfelelően felvázoljuk a birodalmi egyetem-, tanügyigazgatás- és a végül csaknem eredmény nélkül meghiúsuló gimnáziumreformot. Mivel Martini a népiskolázás megújításából lényegében teljesen kimaradt, az oktatáspolitikai csatá­ rozások e negyedik nagy részterületével ezúttal nem foglalkozunk.2 A természetjogi tanítás és Martini Az előkelő tiroli családból származó Karl Anton von Martini (1726– 1800) Tridentben, Innsbruckban, majd pedig Bécsben végezte tanulmá­ nyait. Kiemelkedő tehetségű ifjúnak tartották, aki tanulmányai során egyaránt élénken érdeklődött a filozófiai, teológiai, fizikai, állam- és közjogi stúdiumok iránt. Innsbruckban a szintén progresszív gondol­ kodónak számító Paul Joseph Riegger (1705–1775) jogprofesszor kezei alá került – s a mindössze 15 éves Martini Riegger kiemelt figyelemben részesített tanítványává vált.3 Tanárának köszönhetően ismerte meg 2  A primer szektort érintő reformtörekvéseket egy másik közleményünkben már vi­ szonylag részletesen bemutattuk (Ugrai 2010a). 3  Schlosser 1987, Pancheri 2007. revolúció 47 Ludovico Antonio Muratori (1672–1750) munkásságát, s került be a tiroli Muratori-körbe. Ily módon jutott el nemcsak a katolikus, hanem a protestáns felvilágosodás alapvetéseihez, például Pufendorf munkáihoz is. Végül Bécsben huszonegy évesen szerzett jogi doktorátust. Többéves külföldi tanulmányutat követően 1752–1753-ban császári követi meg­ bízást vállalt Madridban, majd a már Gerhard van Swieten (1700–1772) által megkezdett egyetemi reform részeként meghívást kapott a bécsi egyetem természetjogi katedrájára. A továbbiakban e professzori cím birtokosaként fejtett ki egészen szerteágazó, intenzív hatással járó köz­ életi tevékenységet. Egyetemi előadásai és természetjogi tankönyvei, publikációi mellett tizenkét éven át Mária Terézia gyermekeinek (a későbbi II. József és II. Lipót) magántanáraként, majd később az Udvari Tanulmányi Bizottság, a Cenzúrabizottság, a jogi kodifikációs bizottság és a Legfőbb Bíróság tagjaként is dolgozott.4 Mivel Martini ismertette meg Muratori eszméit II. Józseffel és II. Lipóttal is, joggal tekinthető a jozefinizmus egyik fő teoretikusának, elméleti megalapozójának.5 Ugyanakkor a különböző szervezetekben viselt fenti tisztségei révén a gyakorlati kivitelezésben is komoly sze­ rephez jutott. Olyannyira, hogy működésének hatása jóval túlmutat életén: a halála után több mint egy évtizeddel, 1811-ben megjelent pol­ gári törvénykönyvben lefektetett magán- és polgári jogi szabályok egy­ értelműen Martini évtizedes oktatói és kutatói eredményeire épültek, s ily módon a professzor meghatározó szerepet játszott Ausztria polgá­ rosodásának folyamatában.6 Mindemellett Martinit a jogtörténészek – a már említett és alább még részletezendő kikötéssel – a természetjog egyik irányzatának fontos ausztriai képviselőjeként emlegetik.7 A természetjog megerősödése 17. század közepi fejlemény – egyete­ men először Heidelbergben kapott külön katedrát 1661-ben. A Hugo Grotiust (1583–1645), majd Samuel von Pufendorfot (1632–1694), Tho­ mas Hobbesot (1588–1679), Christian Thomasiust (1655–1728), John Locke-ot (1632–1704) és Christian Wolffot (1679–1754) a fő teoretikusai között tudó tanítás az államot mint a közösség egy racionális, szerző­ désen alapuló szerveződési formáját határozta meg. E szerint a szerző­ dés törvényekben mutatkozik meg, amelyek meghozatalának alapvető 4  Bruckschwaiger 1950. 1970, 107–111. A szakirodalomban egyébként hosszú vita folyt arról, hogy Martini valóban tanította-e II. Józsefet. Mindenesetre II. József talán legfontosabb bio­ gráfusa, Eduard Winter azon az állásponton van, hogy igen (Kosáry 1996, 389). 6  Bruckschwaiger 1950, 120–121. 7  Ideértve a magyarországi jogbölcseleti gondolkodásban játszott szerepét is (Kosáry 1996, 278–280; Szabadfalvi 2000, 2003, 2008). 5  Zlabinger 48 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén feltétele a közösséget alkotó egyének szabad akarata és értelme, azaz erkölcsi belátása. A törvényeket mint az értelem által felismert jó pas�­ szusait az ember erkölcsi belátásából adódóan követi, s tartja magára nézve kötelezőnek. Az ember természet adta tulajdonságait, azaz sza­ badságát, egyenlőségét, életéhez, mozgáshoz, tulajdonhoz és az önren­ delkezéshez, a szabad döntéshez való jogát a természetjog garantálja. Ezen jogait önszántából korlátozhatja az állam javára. E szintén szu­ verén döntés következtében a természetjog kiegészül az úgynevezett pozitív joggal, amelyet az emberek beleegyezésével az állam határoz meg. E kettőnek egyensúlyban kell lennie, s ez az egyensúly teremti meg az egyének társadalomba szerveződését, s a közösség hosszú távon való fennmaradását. Ha ez az egyensúly megbomlik, akkor az emberek­ nek – természetes szabadságuknak köszönhetően – lehetőségük van a természetjog ítélőszéke elé vinni az állami parancsot. Ez a Pufendorfnál kissé homályosan körülírt ellenállási jog biztosítja az egyén biztonságát az állami hatalom túlkapásaival szemben, s azt, hogy az államban meg­ testesülő közösségek valóban a szabadságra épüljenek.8 Azonban a természetjogi tanítások igencsak eltérő értelmezési lehe­ tőségeket kínáltak fel az utókor számára. Ludassy Mária ennek kapcsán egyenesen azt állítja, hogy „a természetjog fogalmi apparátusa keletke­ zésétől kezdve a legkétértelműbb tanok kifejezője”.9 Így lehetett, hogy ezek az eszmék egyszerre nyerték el a felvilágosodás radikális képvi­ selőinek tetszését, s teremtettek legitimációs alapot a Martini által is támogatott felvilágosult abszolutizmusnak. Az egyik nagy irányzat sze­ rint a természet adta körülmények közötti élet a kiszolgáltatottság, a számtalan bizonytalanság és a szintén természet adta emberi gyarlóság veszélyével fenyeget, s ezért az emberek mindig is értelmét fogják látni az állam fenntartásának. Ennek megfelelően az eredeti természetjogi tanítások nem korlátozni, hanem alátámasztani kívánták az uralkodó abszolút hatalmát. A társadalmi szerződés elve alapján addig a pontig célszerű a természetes jogokról lemondani, amíg az állam valóban töb­ bet használ, mint amennyit árt az egyes embernek. Eszerint az ural­ kodónak kötelességei vannak alattvalóival szemben, hisz hatalma nem isteni eredetű, illetve nem pusztán vagyonából vagy társadalmi státusá­ ból eredeztethető.10 Idővel azonban felmerült, hogy az uralkodói hatalom korlátlansága alapvető ellentétben áll az emberek – szükségszerűen önkorlátozó, de 8  Pufendorf felfogásáról lásd Denzer 1972. Ludassy 1968, 596. Ezen ellentmondásokról legújabban lásd Klenner 2007. 10  Fuhrmann–Klippel 2002. 9  Idézi revolúció 49 mégis meglévő – önrendelkezési jogával. Ezért a legtöbb szerző felál­ lított olyan korlátokat, amelyek az állam és az uralkodó mozgásterét szűkítették, intézkedéseinek pedig törvényes keretet biztosítottak. Így erősödött meg az emberek alapjogainak, valamint a fejedelem és bizo­ nyos csoportok közötti egyezségre alapuló jogoknak (privilégiumoknak, korporatív előjogoknak) a védelme. Pufendorf és Wolff például hang­ súlyozta az uralkodó mindenkor érvényes morális kötelezettségeit. Brunquell11 pedig eljutott az abszolutizmus tagadásáig, az uralomra lépéssel párhuzamosan kötendő szerződés logikájának hirdetéséig is. E diskurzus eredményeként II. Frigyes vagy II. József idejére viszonylag egyértelművé vált az uralkodó és az alattvalók közötti viszony. E szerint a fejedelem népének – s még inkább államának, birodalmának – szol­ gálója, akinek az uralma saját rátermettségére és a közjó szolgálatára mint kötelezettségre épül. A természetjogi tanítások általában megke­ rülték ugyanakkor a szerződés felülbírálhatóságának, felbonthatóságá­ nak kérdését – hiszen ezek az elemek már túlmutattak az abszolutiz­ mus bármely formájának érdekein.12 Erre, azaz az abszolutista gyámság éles bírálatára, az alkotmány fontosságának felismerésére, valamint az állam és a társadalom közötti markáns különbségtételre, azaz a kései természetjogi eszmék megszületésére az 1780–1790-es évekig kellett várni.13 Ettől az értelmezéstől meglehetősen távoli az a felfogás, miszerint a közjó megteremtése és fenntartása kizárólag az uralkodó kötelessége. A természetjog ezen német irányzata egy kollektivista – etatista progra­ mot hirdetett, amely messze került az angolszász, s különösen messze a rousseau-iánus individualizmustól.14 A közjó eléréséhez minden polgár közös boldogulása, ahhoz pedig a nyilvános és privát élet fölötti teljes állami ellenőrzés szükséges. Mindennek a letéteményese a jól szerve­ zett állam- és közigazgatás, amit a tág értelemben használt „Polizey” fogalommal fejeztek ki a szerzők. A felvilágosult abszolutizmus bár­ mely gyakorlati kísérleténél radikálisabb elméleti fejtegetések szerint tehát az államnak óramű pontossággal kell terveznie, fegyelmeznie és ellenőriznie, azaz racionalizálnia és civilizálnia a társadalmat. Ebben a 11  Johann Salomo Brunquell (1693–1735), a göttingai egyetem első természetjog-pro­ fesszora. 12  Fuhrmann–Klippel 2002, 228–233. 13  Garber 1988, 127–138; Fuhrmann–Klippel 2002, 238–243. 14  A természetjog államot (társadalmat), illetve egyént kiemelő, „politikai arisz­ o­ e­ t t liánus” irányzatairól lásd Garber 1988, 106–111. 50 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén hatalmas apparátusban az egyén az állami cél- és eszközrendszer egyik alkotóeleme, s messze nem értelme vagy célja.15 Ez az elméleti konstrukció élesen különbözik nemcsak a természet­ jog individuális vonulatától, de az alkotmányos monarchiát, tehát a felek közötti kétoldalú szerződést feltételező politikai berendezkedés­ től is. Ennek az irányzatnak a tagjaként Martini sem tett mást, mint egy professzionális-tudós bürokrácia szolgálatait igénybe vevő, magát saját belátása szerint korlátozó, az alattvalók által általában megkérdőjelez­ hetetlen abszolút uralkodó hatalmát legitimálta az újszerű kifejezése­ ket alkalmazó nézetrendszerrel. Ahogy Pruzsinszky Sándor fogalmaz: „A természeti jog tehát, mely a természeti állapotban még mindenkit megilletett, Martininél az uralkodó személyére, mintegy az állam kris­ tályosodási pontjára koncentrálódik.” Ennek megfelelően a természeti törvényt a pozitív jog testesíti meg, s mivel ez utóbbi az uralkodó – ter­ mészettől eredő – bölcs belátásán nyugszik, a kettő között nincs lényegi különbség.16 Ez a nem különösebben eredeti, Pufendorf és Wolff tanítá­ sait helyenként hosszan szó szerint idéző, ám jobbára mégis Pufendorf antitézisének tekinthető tanítás kötelező tananyag lett Ausztriában és a Habsburg Birodalom egyetemein, szerzőjük pedig meghatározó befo­ lyásra tett szert a legfelsőbb szintű kormányzati szférában.17 Az állami (uralkodói) oktatáspolitika ideológiai és politikai gyökerei A természetjogi és kameralista tanítások fontos ideológiai alapját ké­ ezték az udvar egyre erőteljesebben megnyilvánuló tanügyi törekvé­ p sei­ ek. Ahhoz, hogy az uralkodó megfelelő rendben tudja országát-bi­ o­ n r dalmát, képzett alattvalókra volt szüksége. A társadalom széles köreit általánosan meghatározó mély tudatlanság ugyanis gátolta az uralkodó gazdasági, társadalmi modernizációs programjának megvalósítását, s így a közjó elérését. Ezen elv szerint az alattvalónak az uralkodóval és a társadalommal szembeni kötelessége, hogy saját szociális és anyagi státusának megfelelő mértékben képezze magát, gyermekeit járassa iskolába, és a maga részéről gondoskodjon a fennálló rend hosszú távú biztosításáról. Ez egy kifejezetten restriktív, szelektív, a társadalmi 15  Fuhrmann–Klippel 2002, 233–238. 2001, 11. 17  Schlosser 1987, 78–82; Szabadfalvi 2008, 473–475. 16  Pruzsinszky revolúció 51 mobilitást akadályozó iskolarendszer működtetését feltételezi, ahol már a belépéskor eldől, ki milyen célból, mennyi ideig, milyen tananya­ got elsajátítva tanul, s iskolai végzettségének birtokában milyen presz­ tízsű foglalkozás, társadalmi értelemben: milyen sors vár rá. Ez a logika a legtisztábban Joseph von Sonnenfels (1732–1817), illetve Johann Melchior von Birkenstock (1738–1809) nézeteiben érhető tet­ ten. A kameralista professzor utilitarista alapon négy csoportba (neme­ sek, termelők, szolgáltató tevékenységet végzők, inaktívak) sorolta az embereket, és e szerint különböző iskolai pályafutást írt elő a számukra. Sonnenfels nagy súlyt helyezett az iskolázás tömegessé válásának, a szellemi proletariátus kialakulásának megelőzésére. Ennek érdekében például a felsőbb iskolázás (közép- és felsőfok) kapacitásának szűkíté­ sét, exkluzivitásának fokozását indítványozta.18 A „tanulási kórral”19 szembeni fellépés ugyanakkor kiegészült a tehetségek bizonyos védel­ mével. Elmarasztalta például a félinformációkra alapozott szülői dön­ téseket, s azt, hogy ezért az eleinte kevésbé sikeres gyerekeket idejeko­ rán kiveszik az iskolából. A később kibontakozó tehetségek érdekében kiemelte azt is, hogy káros a szigorú ragaszkodás a túlságosan alacsony korhatárokhoz (gimnázium a tizenkettedik, egyetem pedig a tizenhato­ dik életévtől).20 Az 1770–1810-es évek oktatáspolitikai csatározásainak szürke eminenciása, Birkenstock még tagoltabb, összesen tíz osztályra bontott rendszerben gondolkodott. E tíz csoportot három nagyobb egy­ ségre osztotta: a fizikai dolgozók, munkások legnépesebb csoportja mel­ lett a polgári szakmák és alacsonyabb hivatalnokok képezték a máso­ dik, a főtisztviselők, az egyházi és világi elit tagjai pedig a harmadik nagy réteget. Előbb rétegenként különítette el a képzést: az egyszerű felosztás szerint az elsőbe tartozók elemi, a másodikba tartozók közép­ fokú, az elit tagjai pedig felsőfokú oktatásra jogosultak.21 Ezt követően pedig részletes tanácsokat fogalmazott meg, hogy a tíz különböző, ese­ tenként további alosztályokra osztott foglalkozáscsoport (földművesek; városi munkások; nagykereskedők és -iparosok; egyházi tisztviselők; jogtudósok; vezető üzletemberek és államférfiak; orvosok; tanárok 18  Klingenstein 1978. szerző a Studiersucht kifejezést használja. 20  Wotke 1915, 1–4, 40–42. 21  Birkenstock – a korszakban korántsem egyedülálló módon – külön számolt a nők nevelésével, mintegy 11. osztályként tekintve rájuk. Csak a számukra fenntartott ele­ mi iskolákat és a társadalmi ranglétrán magasabban állók részére városi nevelőottho­ nokat javasolt (Birkenstock 1995, 13–16). 19  A 52 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén és tudósok; katonák; inaktívak) tagjai milyen oktatásban-nevelésben részesüljenek.22 A természetjogi és kameralista alapok mellett nem feledkezhetünk meg több más, az állami (uralkodói) oktatáspolitika megszületését elő­ idéző szempontról, tényezőről sem. A magát a felvilágosult abszolu­ tizmust mint kormányzási módot életre hívó modernizációs kihívás nagyon is gyakorlatias politikai okokra vezethető vissza. A Habsburg Birodalom esetében ezek közül kiemelkednek a poroszoktól elszen­ vedett háborús vereségek: az osztrák örökösödési és a hétéves háború egyértelműen kimutatta a birodalom versenyképességének vészes rom­ lását, a külföldi vetélytársakkal szembeni elmaradottságát. Ráadásul a kortársak nemcsak a nyugati, hanem a keleti szomszéd erősödése, Oroszország katonai potenciáljának növekedése miatt is aggódhattak. Mindez azzal fenyegetett, hogy Bécs nemcsak a német császárság befo­ lyásolásától kerül egyre távolabb, de előbb-utóbb a sokféle nemzetiségi, kulturális, gazdasági, társadalmi, politikai különbséggel jellemezhető dunai birodalma is veszélybe kerül.23 A katonai és diplomáciai szempontokat kiegészítették a szomszédos államokból érkező kulturális impulzusok is. Már-már közmondásossá vált a 18. század második felében, ahogy a bécsi kulturális elit a protes­ táns északnémet államokkal szembeni elmaradottságról nyilatkozott. Minden komolyabb értelmiségi vagy közhivatalnoki pályára igyekvő fiatal Halléban vagy Göttingában, e legfőbb egyetemi-tudós közpon­ tokban akart tanulni, tapasztalatokat szerezni. Ennek a mozgalomnak aktív támogatója volt Martini is, mi több, maga is végiglátogatta ezeket az intézményeket.24 Nemcsak a vezető protestáns egyetemi centrumok­ hoz képest volt érzékelhető azonban a lemaradás, hanem a még néhány évtizede is országnyi kaszárnyának csúfolt, ám villámgyors oktatási reformokat bevezető és végrehajtó Poroszországhoz, sőt a szintén kato­ likus, s épp ezért az élmezőnytől ugyancsak leszakadt Bajorországhoz viszonyítva is.25 A Habsburgoknak tehát azt a keserű élményt kellett megtapasztalniuk, hogy miközben a 18. század elejére Európa egyik vezető hatalmává váltak, s Bécs a barokk abszolutizmus fellegvárává lett, a város és a birodalom szellemi téren néhány évtized alatt tete­ mes hátrányba került – s ennek vészes nagyhatalmi következményeivel máris szembesülni kényszerültek. 22  Birkenstock munkásságáról és nézeteiről részletesen lásd Ugrai 2009. 1998, 126–134. 24  Klingenstein 1976. 25  Hammerstein 1977, 170–177. 23  Chaunu revolúció 53 A lemaradás fő okozóinak egyre szélesebb körben a jezsuitákat tekin­ tették. A felsőbb oktatásban szinte teljes monopóliumot élvező jezsuita rend valóban gátolt minden reformtörekvést, s konzerválta a 17. század eleji állapotokat. Ez a katolikus egyházon belüli erőket is megosztotta, s a 17–18. század fordulójától kezdve belső reformerköröket keltett életre. A különböző, számos teológiai és egyházszervezési kérdésben egymással is vitában álló, egymással is konkuráló csoport számára épp a jezsuitaellenesség, a jezsuita tanügyi monopólium elleni küzdelem adta meg a közös hangot. A Salzburgban és Innsbruckban az 1700-as évek első harmadában összpontosuló – Martini életében is oly fontos – itá­ liai eredetű reformkatolicizmus szerepét a század közepén fokozatosan átvették a francia és a németalföldi vallási eszmék.26 A század közepétől különösen a janzenizmus vált meghatározóvá Mária Terézia udvarában – döntően a császárnak, s közvetlen környezetének köszönhetően.27 A tudós gondolkodás érdekében – Martini és a felsőoktatási reform Az oktatási reformok az egyetemek szintjén kezdődtek az 1750-es években.28 A Németalföldről származó Gerhard van Swieten már Mária Terézia uralmának első felében valódi áttörést ért el előbb az orvosi, majd pedig a jogi karon, de a másik két, az egyház által erőteljesebben felügyelt fakultáson, a filozófiain és a teológiain is a szekularizáció irá­ nyába mutató döntések születtek. Egyfelől megtört a jezsuiták monopó­ liuma – idővel még a teológiai karon és a papképzésben is. Másfelől van Swieten felforgatta az egyetemek hagyományos, középkori tradíciókra alapozódó önigazgatási rendjét, és tartós beleszólást tett lehetővé az egyetemek irányításába az uralkodó számára. Harmadrészt olyan kated­ rák és intézetek létesítését, olyan professzorok meghívását harcolta ki, amelyek, illetve akik garantálták az akkoriban korszerűnek számító, az arisztoteliánus-skolasztikus világnézettől mentes s nem utolsósorban a közjótanítás szerint hasznos diszciplínák oktatását. Így bízták külön professzor gondjaira például a szemészet, szülészet, állatorvosi és mér­ nöki ismeretek vagy a kameralisztika tudományának tanítását. 26  Wandruszka 1973, 233–234. 1959. 28  A felsőoktatási reformokról újabban lásd Ugrai 2009b. 27  Wandruszka 54 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén A felsőoktatás a Habsburg Birodalom területén is egyre sokoldalúbb feladatkört látott el. A hagyományos, vallás és filozófia alapú, a múlt­ ban felhalmozott tudás reprodukcióját szem előtt tartó oktatás kiegé­ szült a gyakorlati tapasztalatokon nyugvó szakemberképző funkcióval. Továbbá Bécs, Prága és a kicsiny Olmütz szellemi életében is egyre meg­ határozóbb jelentőségre tettek szert az új, tudós és nemzeti (nyelvápoló, honismereti) jellegű kultúrát ápoló társaságok – az egyetemi központok­ ban ilyen módon is a szellemi pezsgés jelei mutatkoztak. Ugyanakkor nem felejthetjük, hogy az univerzitásokon egyrészt nem bontakozhatott ki valódi, önálló tudományos diskurzus, másrészt – különösen II. József évtizedében – a mennyiségi mutatókat, az intézmények és a hallgatók számát tekintve is komoly krízist élt át a szektor.29 Az oktatáspolitika kibontakozásának első fél évszázadát a felsőokta­ tási reformtörekvések szempontjából három kisebb egységre oszthat­ juk. A teréziánus, a jozefinus és a leopoldiánus évek ugyanis markánsan különböznek egymástól. (Míg a negyedik szakasz, a II. Ferenc uralmára eső esztendők a felsőoktatási modernizáció szempontjából már alig eredményeztek bármilyen újdonságot.) Mária Terézia idejét a szekulari­ záló-modernizáló törekvések jellemezték. Amíg van Swieten élt, szava megkerülhetetlen volt a birodalmi egyetemeket érintő kérdésekben. Azonban hangsúlyozzuk, hogy a császárné idegen származású orvosa valószínűleg nem érhetett volna el már az 1750-es években komoly eredményeket, ha számottevő erők nem támogatták volna jezsuita­ ellenes, szekularizáló, gyakorlatias törekvéseit. E támogatók közül kiemelkedett az egymást váltó két bécsi érsek, Johann Joseph Graf von Trautson (1707–1757), majd pedig különösen Chistoph Anton von Migazzi (1714–1803). A később éles konzervatív fordulatot végrehajtó, minden felvilágosult próbálkozást elutasító Migazzi sorsa kitűnően példázza, hogy ekkoriban milyen politikai, belső egyházpolitikai szem­ pontok mentén alakultak ki a törésvonalak: a jezsuitákkal szembeni térfoglalás során a felvilágosodás egyes eszméit valóban valló reform­ katolikus erők szövetkeztek a klérus államegyházi pozícióit megőrizni, ám egyúttal a belső konkurenciaharcokban megerősödni kívánó erők­ kel. Az egyetemi reform kezdeti sikereinek záloga az volt, hogy ezeket az egymással is komoly nézeteltérésben lévő egyházi erőket az addig a felsőbb oktatásban mindenható jezsuita renddel szembeni fellépés egy­ ségbe kovácsolta.30 29  Egglmaier 30  Hersche 1995; Hammerstein 1977, 187–215. 1971, Kovács 1975. revolúció 55 A császárné életében – van Swieten 1772. évi halála ellenére – nem következett be markáns fordulat az egyetempolitikában. Ennek jegyé­ ben kerülhetett a bécsi univerzitás természetjogi katedrájára Martini is: professzorát, az 1775-ben meghalt Rieggert követhette ebben a tisztség­ ben. Martini hamar kivette a részét a van Swieten által megalapozott reformfolyamat továbbviteléből. A mindössze egyetlen évvel őelőtte a jogi kar direktori tisztségébe kinevezett, az akkori osztrák jogásztár­ sadalom legjelentősebb szaktekintélyének számító Franz Ferdinand Schrötterrel (1736–1786) közösen gyökeresen átdolgozták a jogi fakultás alapszabályzatát. Bevezették a tantervi és tanítási szabadságot, megsza­ badították a jezsuita béklyóktól a tanítási, promóciós és vizsgarendet, s ezzel egy viszonylag modern pályára állították a bécsi jogi oktatást. Az egyre erősebb közjogi és történeti orientációjú fakultáson 1778-tól tanulhattak a protestáns ifjak is.31 Az új tantervben helyet kapott a német és birodalmi jog, a diplomatika, a numizmatika és a heraldika tanítása is – ezeknek a korábban elképzelhetetlen tartalmaknak a tan­ anyagba való beemelése egyértelműen betudható Muratori hosszan érvényesülő szellemi hatásának.32 A jozefinus évtized egészen új fejezetet nyitott a birodalmi egyetemek történetében. Az új uralkodó teátrális gesztusoktól sem mentes módon vette semmibe a tudósok kutatási és tanítási szabadságát, s kizárólag a gyakorlati életben közvetlenül hasznosítható ismeretek közvetítését várta és tűrte el az egyetemektől, líceumoktól. Ráadásul a takarékos­ ság és a könnyebb ellenőrizhetőség érdekében gátját állta a hallgatói létszámnövekedésnek, a már bejutottakat pedig egységes regisztrációs és felügyeleti rendszer segítségével tartotta szem előtt. A vizsgák meg­ nehezítésével pedig a „közepes tehetségek” kiszűrését akarta elérni. A jozefinizmus e „racionális dirigizmusát” határozottan elutasította Martini, aminek következtében időlegesen ki is szorult a folyamatokra hatással lévő szakemberek köréből. Más kérdés, hogy a császárnak arra nem volt érkezése, hogy a jogi karon felváltsa a Schrötter–Martini-féle szabályokat – s így a valóságban mégiscsak hosszú távon rögzült a ter­ mészetjog-professzor befolyása.33 II. Lipót végül rövidnek bizonyult uralma nemcsak a jozefinus téve­ dések kiigazításának, tehát egyfajta visszarendeződésnek a reményével kecsegtetett, hanem egy teljesen más szellemiségű, átfogó modernizá­ ció lehetőségével is. Ezen a ponton vált az egyetempolitika kulcsszerep­ 31  Hammerstein 1977; 194–196. 1979, 129–149. 33  Engelbrecht 2000, 15–16. 32  Stoiber 56 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén lőjévé Martini. Nem egészen fél évvel II. József halála után, már 1790 júniusában előterjesztették ugyanis az ő koncepciójára épülő reorgani­ zációs javaslatot. Ebben egyértelműen liberális alapelveket fektetett le az egyetemek jogállására, önigazgatására, vagyonkezelésére és a pro­ fesszorok szakmai felelősségére vonatkozóan, s ezért számottevő vál­ toztatásokat tartott szükségesnek szervezeti és tartalmi kérdésekben egyaránt. Kiállt az egyetemi autonómia és a professzorok szakmai fele­ lősséggel való felruházása mellett.34 Ennek eredményeként megszűnt az uralkodó által kinevezett kari igazgató, a Studiendirektor tisztsége. Az akadémiai-egyetemi oktatás irányítása deklaráltan belső szakmai üggyé vált. A monarchia egyetemeinek rektorai a rendi gyűlések tagjaivá vál­ tak, ezáltal is növelve a tudomány becsületét és társadalmi súlyát.35 Martini nem ragadt le pusztán a szervezeti kérdéseknél, hanem egy egészen sokrétű, majd’ minden részletre kiterjedő koncepciót dolgozott ki. Az 1780-as évekbeli háttérbe szorulását követően érzékelhető elége­ dettséggel fogadta az új uralkodó szándékát a tanügyek megjavítására vonatkozóan. Ez pedig felfogása szerint a teljes szisztéma újraépítését igényli: az egyetem négy kara számára új tantervet kell kidolgozni, majd lefelé haladva a gimnáziumi és az alsó fokú oktatást is újra kell szer­ vezni.36 A munkát a felsőoktatás addigi gyakorlatának éles bírálatával kezdte. A hét pontban összefoglalt kritikából nem hiányozhatott a túl­ ságosan sok melléktárgy miatt zsúfolt tananyagnak, a számos tárgyhoz még mindig hiányzó tankönyveknek, a bifláztatás dominanciájának, az időpazarló félévi vizsgáknak, az iskolai fegyelem hiányosságainak és a kötelező napi hallgatói ájtatosság hiányának felemlegetése. A túl rövid, mindössze tizenkét hetes egyetemi előadássorozat éppúgy a tanítás eredménytelenségéhez vezet, mint a tankönyvhiány miatt esetlegesen és ellenőrizetlenül alkalmazott, sokszor a tanár által készített és drágán árusított oktatói jegyzetek használata, valamint a mélységelvű helyett a szélességelvű tananyag-felépítés. Ugyancsak kifogását fogalmazta meg az intézményi-szervezeti rendetlenség kapcsán, mivel tapaszta­ latai szerint gyakran előfordult, hogy bizonyítvány nélkül léphettek tovább újabb évfolyamokra a hallgatók. Ám a legfőbb kritikát a latin nyelv elhanyagolása miatt fogalmazta meg. A hiányosságok egy részét metodikai problémákra, az elégtelen elemi oktatásra, a tantárgyak nagy száma miatt bekövetkező súlyos időhiányra, továbbá II. József német 34  Thienen-Adlerflycht 1975, 33–34. 1983, 104–105. 36  Martini 1791, 3–4. 35  Hochgerner revolúció 57 nyelvű előadások bevezetésére tett kísérleteire vezette vissza.37 A latin mellett az erkölcs- és vallástanítás csökkenő arányát is kifogásolta, álta­ lában pedig új, átfogó javaslatokat fogalmazott meg a tantárgyi rendszer átalakítására. Mindez azt jelzi, hogy Martini egyáltalán nem helyezke­ dett forradalmi álláspontra az egyetemek jövőjét tekintve. A II. Lipót által egyébként változtatás nélkül szentesített, s minden birodalmi egyetemen hatályba léptetett javaslat – miközben Ausztriában koráb­ ban elképzelhetetlen autonómiához és szakmai presztízshez juttatta az egyetemeket – több pontban kifejezetten összhangban állt az egyházi érdekekkel és követelésekkel.38 E tartalmi változások bevezetésére II. Lipót Martini iránt érzett bizal­ ának és álláspontjuk harmóniájának köszönhetően gyorsan sor m került, de az uralkodó váratlan halála új helyzetet teremtett. Átmeneti esztendők következtek, amely során az előtérbe kerülő érdekcsoportok nyil­ ánvalóvá tették az egyetemi autonómiával szembeni ellenérzései­ v ket. Az ezt szavatoló testületeket nem számolták fel, viszont hatáskö­ rüket formálissá tették, s központi irányítás alá vonták. Ám különböző – főként külpolitikai – okoknál fogva az 1790-es évek elején bevezetett tartalmi változásokat kevésbé fenyegette a kiürülés, a csendes kimúlás veszélye. Olyannyira, hogy a következő évtizedekben – az egyetemek fölötti egyre rigorózusabb állami kontroll dacára – nem is nagyon foglal­ koztak döntéshozó pozícióban lévő személyek vagy testületek a felső­ oktatás tartalmával.39 A korporatív autonómia érdekében – Martini és a tanügyigazgatás Ha az 1750-es éveket a felsőoktatás-politika megszületése idejének nevezhetjük, akkor a következő évtizedet a tanügyigazgatás virágko­ rának tekinthetjük. Ráadásul az állami (uralkodói) oktatáspolitika leg­ nagyobb sikereit épp ezen a területen érte el. Az 1760-ban alapított Studienhofkommission (Udvari Tanulmányi Bizottság) révén ugyanis gyorsan és tartósan kivette az uralkodó az egyház kezéből a tanügyek irányítását. Az Udvar ráadásul a tartományi és körzeti szint megszer­ vezésében is komoly eredményeket ért el, így az 1770-es évekre az örö­ 37  Grimm 1995, 292–299. 1917, 38–42. 39  I. m. 84–87. 38  Adler 58 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén kös tartományok iskolázására vonatkozóan naprakész információkkal és egy bejáratott végrehajtási mechanizmussal rendelkezhetett. (Igaz, helyi szinten az állam továbbra sem tudta nélkülözni az alsópapság iskolafelügyelői tevékenységét, s így a tanfelügyelet teljes szekularizá­ ciója nem ment végbe.) A Studienhofkommission hatásköre a 19. század közepéig fokozatosan terjedt ki, apparátusa idővel állandósult, és egyre nőtt. Így az eleinte mintegy fél tucat tagból álló testület hamarosan az oktatási ügyekkel foglalkozó későbbi, az Entwurf idején felálló szak­ minisztérium szerves előzményének tekinthető állandó intézménnyé vált.40 Igaz, különösen az első évtizedekben az uralkodó gyakran figyelmen kívül hagyta a Studienhofkommission állásfoglalását egy-egy lényegi kérdésben. Így tett például Mária Terézia, amikor a jezsuita éra utáni gimnáziumi tantervről kellett határoznia. II. József pedig következe­ tesen kerülte a szakapparátussal való érdemi konzultációt a fontosabb rendeletek megalkotásánál – ő olyannyira magához vonta a döntés jogát, hogy általában még bizalmas tanácsadójára, a testület akkori vezetőjére, Gottfried van Swietenre (1733–1803) sem hallgatva döntött. Ennek meg­ felelően az első évtizedekben szinte követhetetlenül változott a bizott­ ság közéletben betöltött súlya: időnként egészen tekintélyes munkát végezhetett, máskor pedig pusztán az adminisztratív funkciók betölté­ sére kényszerült. II. Lipót aztán előbb lefokozta, majd tanügyi referensi hivatalként – összekötve a cenzúra ügyeinek vitelével – betagozta az osztrák Cseh Udvari Kancelláriába.41 Azonban amint az egyetemi auto­ nómia kapcsán is láthattuk, II. Lipót kísérlete hamar hamvába holt, s így a Studienhofkommission hamarosan visszanyerte az államigazga­ tásban betöltött korábbi pozícióját. Martini a jozefinus évtized kivételével szinte állandó szereplője volt a felső szintű tanügyigazgatásnak. Az Udvari Tanulmányi Bizottság első testületében is helyet kapott, s 1760-tól egészen 1779-ig dolgozott ebben a tisztségében.42 Általában a Studienhofkommission körüli változások szempontjából is különösen tanulságos, hogy mikor szorult ki onnan. A császárné élete végén egyre határozottabb centralizációs s birodalmi szinten uniformizáló programot valósított meg. Ennek megfelelően a korábban az osztrák Cseh Udvari Kancellária alá rendelt, de többékevésbé önálló, referensi rendszerben működő, s az egyes koncepciókat hosszan megvitató szakértelmiségi testületet egy minél hatékonyabban 40  Spreitzer 1960. 41  Thienen-Adlerflycht 42  Spreitzer 1960, 133. 1975, 36–37. revolúció 59 működő operatív szervezetté kívánta átalakítani. Így 1778-tól a fonto­ sabb üléseket a főkancellár, a többit pedig a kancellár vagy az alkancellár vezette. A testület szavazati jogú tagjainak a referensek szerepét átvéve közvetlenül kellett a különböző ügyekről tudósítani. Így nemcsak egy­ szerűen felgyorsult az ügymenet, hanem egyszersmind az állami (ural­ kodói) elvárásoknak is jobban megfelelt a bizottság, amennyiben nem vált végtelen viták terepévé.43 Martini ebben a szisztémában mindössze egyetlen évet töltött el, 1779-ben lemondott bizottsági tagságáról. Két évtizedes aktív és megkerülhetetlen jelentőségű tevékenysége dacára Martini számára – a felsőoktatás-politikához hasonlóan – a tanügyigaz­ gatás irányításában is a leopoldiánus évek számítottak a legmeghatá­ rozóbbaknak. A szakemberekre kizárólag a végrehajtásban támaszkodó felvilágosult abszolutizmus logikájával II. Lipót ugyanis markánsan szakított, s ennek egyik legkifejezőbb döntéseként az oktatási szektor korporatív autonómiájának koncepcióját kidolgozó Martinit emelte az új tanügy-igazgatási főhivatal, a Studieneinrichtungskommission élére. Az új intézmény már nevében (Tanügyszervező Bizottság) is jelezte az uralkodónak a teljes tanügy gyökeres átalakítására, újraszervezésére vonatkozó szándékát.44 Az új uralkodó egykori jogtanára pedig felújíthatta korábbi terveit a széles körű, kétszintű korporatív, szakmai alapú önigazgatás kiala­ kításáról. Alapelvként hangoztatta, hogy a tanárok, tudós professzo­ rok felkészültségük és tapasztalataik révén a legalkalmasabbak arra, hogy hosszú távú döntéseket kezdeményezzenek, előkészítsenek. Ehhez intézményes lehetőséget kell biztosítani a számukra vélemé­ nyük kinyilvánítására, a hiányosságokkal, hibákkal kapcsolatos meg­ látásaik megvitatására. A rendszer alapelemének a tanári gyűléseket (Lehrersammlung) szánta. Minden tartomány székhelyén hat-hat gyű­ lést tervezett – külön a normaiskolai és a gimnáziumi tanárok képvi­ selőinek, valamint a tartományi egyetem négy kara professzorainak a rendelkezésére. A tanárok így saját tananyagaikról, tankönyveikről, tanítási és fegyelmezési módszereikről, a vizsgákról, alapítványaikról tárgyalhattak volna – többnyire véleményezési és javaslattételi jogkör­ rel –, és saját tudományos-szakmai lapot adhattak volna közre. De ezen­ kívül meghatározó lett volna a gyűlések szava az ösztöndíjak odaítélé­ sében, a tanárjelöltek kiválasztásában, a tanári alkalmazás feltételeinek 43  Menzel 44  Timp 1969, 160–161. 1968, 17–20. 60 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén kidolgozásában is. A szerző hangsúlyozta elképzelését, miszerint ezek­ ben a gyűlésekben kizárólag tanárok kaphatnak helyet.45 A szabályos időközönként ülésező testületek felügyeleti szervének Martini a tanulmányi konferenciát (Studienkonseß) jelölte ki. Ide a hat tanári gyűlés egy-egy tagját delegálhatta, s az egyetem rektora töl­ tötte be az elnöki posztot. Minden tartományi székhelyen tehát egy ilyen másodszintű testületet képzelt el, amelyekre a tanári határo­ zatok és az általános oktatáspolitikai célok összehangolását kívánta bízni. Ezenkívül a konferencia vizsgáztathatta volna a – tanári gyűlések javaslata alapján megnevezett – tanárjelölteket, s ellenőrizhette volna a tartományi gimnáziumokat és normaiskolákat. A püspök beleszólási jogát Martini fenntartotta, de azt a teológiai és vallásos jellegű tárgyakra korlátozta. Ám a püspök mellé egy államilag kinevezett teológiai ins­ pektort is tervezett kinevezni. A teológiai inspektor feladata lett volna a vallástanítás szellemiségén – és általában az iskolai oktatás erkölcsi tisztaságán – való őrködés. Ily módon még az iskolázás valláserkölcsi feladatainak ellenőrzését is – legalább részben – szekularizálni kívánta.46 Martini elképzelései szerint ezt a két, tartományi szinten szerveződő intézményrendszert fogta volna össze egy országos hatókörű szakmai szervezet – a Studienhofkommission vagy annak valamilyen utódja. Ez annál is inkább lényeges eleme lett volna az új berendezkedésnek, mert alább látni fogjuk, hogy a tartományi tanügyigazgatás két szintje között állandósultak a súlyos, koncepcionális nézeteltérések.47 Mindezzel tehát Martini jelentősen csökkentette a központi hivata­ lok súlyát a döntéshozatalban, és megteremtette a szakmai képviseleti önrendelkezés fórumainak munka- és hatáskörmegosztását. Bár mind­ két, ellentétes irányú lépés mértékét eltúlzottnak találta a kortársak döntő többsége, az uralkodó e rendszer bevezetése mellett döntött. Természetesen a Studienhofkommission különösen éles ellenállásába ütközött: az ifjabb van Swieten, báró Izdenczy József (1733–1811), de főként Sonnenfels is az egész konstrukció alapjait bírálta. Mindezek dacára II. Lipót 1791. decemberi rendeletében megfosztotta a Studienhof­ kommissiont eddigi jogaitól. A legfőbb állami felügyelet jogát formáli­ san az udvari kancellária tanügyi referensének adta, ugyanakkor egy­ részt a Martini által vezetett Studieneinrichtungskommission került kulcspozícióba, másrészt a tanári gyűlések és tanulmányi konferenciák kettős intézményhálózatát is bevezették. Így érvényesülhetett több 45  Martini 1791, 5–8. 1791, 8–11. 47  Adler 1917, 34–48. 46  Martini revolúció 61 fórumon is a szakmai autonómia, miközben az állam (az uralkodó) közvetlen felügyelete, és a legszorosabban ráeső kérdésekben a püspök befolyása is megmaradt.48 A Martini-féle koncepció részét képezték azok a törekvések is, ame­ lyek anyagi függetlenséget és kiszámíthatóságot is biztosítottak volna a felsőbb iskolázás egészének. A természetjog-professzor ugyanis fel­ újította az alapítványelvet. Így az egyes oktatási szintek számára akár tartományonként is elkülönülő, önálló, a rendek által szabályozott, azaz az uralkodótól és a központi hivataloktól független ingatlanva­ gyonra és forgótőkére alapozott finanszírozási szisztémát vezetett be. Főként angol példára hivatkozva legalább egy általános tanulmányi, egy egyetemi és egy tanári javadalmakat biztosító alapot igényelt min­ den tartományban. Érvelésének középpontjában a költségek biztosabb finanszírozása és a terhek arányosabb megosztása állt, azonban Martini ellenlábasai természetesen felismerték, hogy a tervezet a finanszíro­ zás terén is a decentralizáció logikáját erősítette. Ennek megfelelően számos érvvel küzdöttek ellene: Karl Friedrich von Hatzfeld gróf azt vitatta, hogy az ingatlanvagyon például háborús esztendőkben valóban alkalmas-e az azonnal jelentkező költségek fedezésére. Eger Ferdinánd államtanácsos az alapelv egy részével egyetértett, de egységes vagyon­ kezelést követelve elvetette a tartományi különbségek ilyen fokú figye­ lembevételét és különösen a rendi irányítást. Az akkor még létező Udvari Tanulmányi Bizottság feje, van Swieten pedig saját testületének kívánta fenntartani a rendelkezésre álló anyagi eszközök fölötti irányí­ tás jogát. A viták miatt igen nehézkesen alakuló ügy eldöntésére végül egy önálló bizottságot hoztak létre Kolowrat49 vezetésével. Ez az udvari kamara, a kancellária és a Studien-, majd a Studieneinrichtungshofkom mission képviselőiből állt, s a különböző érdekek közös nevezőre hozá­ sával volt megbízva. A csak II. Lipót halála után, 1792 közepén megszü­ letett kompromisszum főbb pontjai Martini megerősödését jelentették: a felek az eredeti javaslatok közül egyedül a rendi irányításra vonatkozó kitételt nem fogadták el.50 A szakmai önrendelkezés és így az oktatás mint jól elkülönülő szak­ politikai ágazat ezen intézményes feltételei azonban nem bizonyultak hosszú életűnek. A tartományi tanulmányi kasszák ügye már 1792-ben, a forradalmi háborúk kezdetén kudarcot vallott. A Lehrersammlung– Studienkonseß kettősére épülő tartományi szerveződés ugyan hosszabb 48  Adler 1917, 52–60. Leopold Kolowrat-Krakowsky-Liebsteinsky (1727–1809). 50  Adler 1917, 61–73; Weitensfelder 1996, 29–30. 49  Graf 62 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén ideig kecsegtette híveit némi reménnyel, de valódi áttörést sohasem ért el. Kirívó lassúsággal és nehézkességgel szerveződtek meg az intéz­ mények, s a már létrejött testületek is elmerültek a parttalan vitatko­ zás mocsarában. Ezt leginkább az magyarázta, hogy a tanárok körében továbbra is igen nagy volt az exjezsuiták aránya, akik megakadályoz­ ták a tanári gyűlések érdemi működését. Ezzel szemben a tartományi tanulmányi konferenciákon már egészen más erőviszonyok uralkodtak, ez az eltérés pedig kódolta a két szint közötti állandó konfliktust.51 A korporatív autonómiát szavatoló intézmények, s így Martini elkép­ zeléseinek sorsa II. Lipót halálával megpecsételődött. Az új uralkodó, II. Ferenc – amint a forradalmi események sodrában ideje engedte – vissza­ llította a régi rendet. A Martini-féle intézményeket kiürítette, á lényegi jogosultságaiktól megfosztotta, majd 1794-ben visszaállította a Stu­ ien­ ofkommissiont (a szintén beszédes Studien-Revisions-Hof­ d h kom­ isssion néven). Ez a testület aztán 1797-ben kapott megbízást az m átfogó revíziós tanügyi – tantervi feladatok kidolgozására. Ezzel min­ denféle decentralizáció eszméje hosszú időre mellőzötté vált.52 A szaktanári rendszer pártján – Martini és a gimnáziumok reformja A gimnázium átfogó reformja elemi érdeke volt az állami (uralkodói) oktatáspolitika kiterjesztését kívánó erőknek. Ennek a szektornak a változásaiban Martini szinte mindvégig statisztaszerepre volt kárhoz­ tatva, közvetlenül nem tudta alakítani a folyamatokat. Ám egy olyan nagy horderejű kérdésben foglalt el markáns álláspontot, ami miatt mindenképpen szükséges áttekintenünk a gimnáziumügy ekkori fejle­ ményeit. A szekunder szektor azért volt fontos minden tanügyi főtiszt­ viselőnek, mert az egyetemeken elért tantervi sikerek nem párosultak számottevő hallgatói létszámgyarapodással, s így a felsőoktatásban végbement szekularizáció csak egészen kevesek életét befolyásolta közvetlenül. Az alsó fokú oktatás – különösen a jozefinus évtizedre tehető  – komoly mennyiségi fejlődése viszont nem egészült ki igazi szekularizációval: az alsópapság közvetlen felügyeletére bízott falusi kisiskoláktól nem lehetett elvárni, hogy a felvilágosult abszolutizmus 51  A bécsi Lehrersammlungok és a Studienkonseß alapvető ellentétéről a szaktanári rendszer bevezetése kapcsán lásd Timp 1968, 17–24. 52  A Studien-Revisions-Hofkommission munkájának egészéről kimerítő részletesség­ gel lásd Wotke 1915. A megalakulás körülményeiről: VII–XXXI. revolúció 63 modernizációs programjának valóban hatékony talpkövei legyenek. Így minden tanügy-igazgatási és tantervi reformlépés nagyban függött attól, hogy a szekunder szektor átalakítása mennyire lesz sikeres. Ezért szá­ mít korszakos jelentőségűnek az a konspiratív eljárás, amit a jezsuita rend – számára kényszerű – feloszlatása után Mária Terézia alkalmazott a gimnáziumi tantervi alternatívák kiválasztásakor. Megijedve ugyanis a felvilágosodás eszméit túlságosan is magukon viselő koncepcióktól, teljes titokban bízta meg Gratian Marx (1727–1810) piarista szerzetest, hogy néhány hét alatt dolgozzon ki egy posztjezsuita középiskolai tan­ tervet.53 A szükségszerűen félkész, a kiindulóhelyzetet alig-alig meg­ változtató munkát a Studienhofkommission tagjai az utolsó napokban kapták meg véleményezésre – úgy, hogy nem adtak nekik tájékoztatást a szerző kilétéről. A minden vélemény szerint számos hiányosságot tar­ talmazó, s még a konzervatívabb tagok által sürgetett innovatív eleme­ ket is nélkülöző koncepciót a bizottság ellenvéleményének dacára az új tanév előtt két héttel bevezettette a császárné. Ezzel az egyértelműen a régi rend híveinek kedvező döntéssel az uralkodó évtizedekre elnapolta a stratégiai fontosságú középiskolai reform kérdését. II. József ugyanis elvi okokból ellensége volt a felsőbb iskolázásnak, s így uralma idején semmi más nem történt a gimnáziumokkal, mint azok számának s a megmaradók kapacitásának drámai mértékű visszafogása.54 II. Lipót idején felmerült ugyan a Marx-féle tanterv felülvizsgálata, ám ez a kísérlet is hamar zátonyra futott. A II. Ferenccel beköszöntő restau­ ráció pedig a mozdulatlanság meghosszabbodásával fenyegetett. Ezeket az esztendőket P. Franz Innozenz Lang (1752–1835) fellépése pezsdítette fel. A császár testvéreinek magánnevelőjeként, széles körű pedagógiai ismeretekkel és tapasztalatokkal rendelkezve nagy befolyást szerzett az uralkodó környezetében, s így 1796 végén bekerült a tanulmányi bizott­ ságba. Neve összeforrt a hatéves, szaktanári rendszerre épülő, a felvilá­ gosult és neohumanista elemeket kombináló, a latint és a vallást min­ den korábbinál kisebb arányban (összesen 47 százalékban), ugyanakkor minden korábbinál több történelmet, német nyelvet, földrajzot és mate­ matikát tanító, új középiskolai tantervvel. Ezzel deklaráltan az volt a célja, hogy a gimnázium elitképző intézményből a tömegesebb, polgári igényeknek megfelelő iskolává váljon. Lang tartalmi javaslatának alap­ elve az volt, hogy az iskolai oktatás az anyanyelvre s annak művelésére (német irodalomra, stíluselméletre) épüljön. A Marxnál még marginá­ 53  [Anonymischer Plan] An die Extraordin. Hof-Commission unter Praesidio sr. Ex­ cellenz Gr. Hatzfeld. d. 9ten 7bris 1775. (Közli Schrauf 1896.) 54  Grimm 1995, 78–83. 64 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén lis jelentőségű reáltárgyak aránynövelése pedig a gyakorlati boldogu­ lást segítette volna elő a gimnáziumot végzettek számára. Az egészen példátlan innovációs törekvések ugyanakkor tradicionális fegyelmezési koncepcióval egészültek ki: a jezsuita–piarista hagyományokhoz illesz­ kedően részletes rendtartást, rendszeres írásbeli és szóbeli vizsgákat követelt meg, és a tantestületeknek havi értekezletet írt elő a tanulók szorgalmának és fegyelmének nyomon követésére. Lang 1797. évi terve­ zetére többéves vita és mellőzés várt, mire 1804-ben és 1805-ben néhány gimnáziumban kísérleti jelleggel, az 1808–1809. tanévtől pedig az örökös tartományok összes gimnáziumában bevezették. A  példátlanul haladó dokumentum azonban csak 1818-ig maradt érvényben, ekkor a császár (az erőviszonyok 1810-es években bekövetkező radikális átrendeződésé­ hez igazodva) azonnali hatállyal visszaállította a Marx-féle tantervet.55 Lang kísérlete rendkívül tanulságos. A kifejezetten konzervatív II. Fe­ enc uralmának idején – s még csak nem is az elején, amikor eset­ r leg még a korábbi évek reformbarát folyamatai hatásának betudható lett vol­ a – annak az elaborátumnak a támogatói kerültek többségbe, amely n az egyház és azon belül is a szerzetesrendek középiskolai pozícióinak fel­ zámolását ígérte. A tanterv központi eleme ugyanis elsősorban nem s az egyházi érdekektől távolálló tantárgyi arányokban, a felvilágosult tartalmi elemekben keresendő, hanem a szaktanári rendszer bevezeté­ sében. Ha a szekunder szektor egésze tartósan átállt volna a szaktanári szisz­­ témára, akkor ott a szerzeteseknek (köztük a nagy számban tanító ex­e­­ j zsuitáknak) nem lett volna keresnivalójuk. Az új rendszer szerint a teljes iskolahálózat számára új tanárokat kellett volna képezni – s ezt már magától értetődően az állami ellenőrzés alatt lévő egyetemek vagy líceumok, esetleg az ezektől független, de államilag szervezett tanár­ képzők végezhették volna el.56 Pusztán a szaktanári rendszer bevezeté­ sével hosszú távon is elérhető lett volna az akkori iskolarendszer leg­ fontosabb szintjének teljes világiasítása. Ráadásul Lang éppúgy piarista szerzetes volt, mint az általa felváltatott konzervatív tanterv szerzője, Marx. Ez s egyáltalán a bevezetés ideje és ténye arra utal, hogy az egy­ házon belüli erőviszonyok időnként egészen nagymértékben változtak, s az egyes érdekcsoportok között mind hatalmi, mind világnézeti szem­ pontból markáns különbségek léteztek. Mi köze volt az 1800-ban meghalt Martininek a mindössze az 1800-as évtized végén kezdődő kísérlethez? Lang programját Martini érdemben 55  A szaktanári rendszer bevezetéséről részletesen lásd Ugrai 2010b. állami tanárképzés megszervezésére például a már említett Birkenstock kifeje­ zetten nagy súlyt helyezett. Erről részletesen lásd Ugrai 2009a, 1180–1182, 1194–1196. 56  Az revolúció 65 már valóban nem segíthette. Ugyanakkor a szaktanári rendszer ötleté­ nek első komolyabb megvitatásakor az eddigiekhez hasonló kulcssze­ repet játszott. A nyugat-európai minták alapján az elképzelést ugyanis Bécsben az 1770-es évek első felében Ignaz Mathias von Heß (1746– 1776) foglalta részletesen írásba. Az utókor által az ausztriai felvilágo­ sodás „pedagógiai csúcsteljesítményeként” értékelt Heß-mű megszü­ letésére a jezsuita örökség átvétele kapcsán kialakult polémia során került sor. Ekkor a császárné az Udvari Tanulmányi Bizottságban külön posztot létesített a gimnáziumi ügyeknek, amelyet Kollár Ádám Ferenc (1718–1783) töltött be. Kollár legközelebbi munkatársának Heßt kérte fel. Heß feltűnése révén váltak el először markánsan a bizottságban a felvilágosodás, illetve a régi rend hívei – s értek el először átmeneti sikert a modernizációt sürgetők.57 Kollár és Heß két, egymással is vitatkozó koncepciót dolgozott ki a gimnáziumok átalakításáról. Kollár helyezkedett konzervatívabb állás­ pontra: a gimnáziumot továbbra is az eddigi funkciójának megfelelően a tudósutánpótlást biztosító intézményként képzelte el, s így az osz­ tálytanári rendszer pártján maradt. Ezzel szemben a francia és német felvilágosodás által jobban megérintett Heß szélesebb neohumanista bázisra építette volna a gimnáziumot, s az általános humán műveltség, valamint a klasszikus tudósnevelés integrálását javasolta. Így ő nagyobb hangsúlyt helyezett a klasszikus nyelvek, a történelem, a matematika és a természettudományos tárgyak tanítására. Olyan új elemek is meg­ jelentek a tervezetében, mint a hidraulika, az építészet, a gazdasági életben közvetlenül hasznosítható fizika.58 Mindezzel összhangban ő volt az első, aki az osztrák tanügyi diskurzusok történetében szakta­ nárok alkalmazását sürgette. A vallástanár mellett történelem-, termé­ szetismeret- és matematika-, költészet- és szónoklat-, német és latin stílus- és nyelvtanárt, valamint görög irodalomtanárt javasolt. Ehhez a würzburgi pedagógus nemcsak elengedhetetlennek tartotta a sziszte­ matikus középiskolai tanárképzés megszervezését, hanem azt a protes­ táns német egyetemek – különösen Göttinga és Halle – mintájára óhaj­ totta megszervezni.59 A két tervet 1775-ben vitatta meg a Studienhofkommission. A kor­ társak is egyértelműen érzékelték, hogy Heß egy a felvilágosult liberá­ lis szellemiségtől erősebben meghatározott, részletesebb, sokoldalúbb 57  Grimm 1995, 72–76. Grimm tekinti az ausztriai felvilágosodás pedagógiai csúcstel­ jesítményének Heß művét. 58  Heß 1781. 59  Heß 1775. 66 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén munkát készített. Ez az Udvari Tanulmányi Bizottságot arra késztette, hogy megfontolja a fiatal külső szakember javaslatait – annak elle­ nére, hogy ő nem, viszont Kollár tagja volt a testületnek. Egyértelműen Martini fellépésének köszönhetően az ülések a „felvilágosult párt” sike­ rét eredményezték, így Mária Teréziának Heß plánumát terjesztették elő. A Studienhofkommission tizenkét tagjából öten pártolták, s hatan vetették el egyértelműen Heß tervét. Az első csatát a tizenkettedik tag, Hatzfeld államminiszter meggyőzésével sikerült a felvilágosultaknak megvívniuk. Más kérdés persze, hogy a császárné túlzónak találta a fiatal professzor megállapításait, s ragaszkodott az irányítható, politi­ kailag és vallásilag egyaránt fegyelmezett alattvalók tömegét biztosító iskolázáshoz. Az uralkodó így a vita folytatását Marx megbízásával, s az ő félkész munkájának a szentesítésével gyorsan lezárta, a szaktanári rendszerről szóló diskurzust pedig hosszú évekre elnapolta.60 Összefoglalás A 18. század második felében Bécsben is kibontakozó állami (uralkodói) oktatáspolitikai kezdeményezések egyik legaktívabb, hosszú távon is nagy befolyásra szert tett alakja volt Karl Anton von Martini. Az ere­ detileg a Habsburg Birodalom központjába jogászprofesszorként kerülő szakember olyan széles körű, intenzív tevékenységet fejtett ki, amely­ nek révén szava, véleménye megkerülhetetlenné vált. A tanügyigazga­ tás központi szervének első két évtizedében, majd az újjászerveződő bizottság élén még néhány évig lényegében minden iskolázással kap­ csolatos kérdésben formálisan is véleményt nyilváníthatott. Az örökös tartományokban zsinórmértéknek tekintett bécsi egyetem irányításá­ ból szintén közvetlenül vette ki a részét – miközben nem mellékesen professzorként és gyakorlati jogászként egyaránt hosszú évtizedekre hatást gyakorolt az osztrák jogi közgondolkodásra és polgári fejlődésre. Ily módon még mellőztetésének évtizedében sem tudták függetleníteni magukat Martini álláspontjától. Martini minden fontosabb tanügyi megnyilvánulása ugyanazon, egy­ mással szervesen összefüggő logikai elemek következetes képvisele­ téről tanúskodik. A szekularizáció, a nyugat-európai példákat követő, kétségtelenül állami (uralkodói) irányítású modernizáció és a szak­ mai, szakértelmiségi autonómia alkotják a legfőbb tényezőit ennek a 60  Timp 1968, 15–17. revolúció 67 logikai láncolatnak. Ezt képviselte a jogi kar tantervi reformjánál, a gimnáziumok átalakítása kapcsán az akkor még Ausztriában vadona­ túj szaktanári szisztéma lelkes támogatásakor vagy épp élete legfonto­ sabb oktatáspolitikai ügye, a tanárok korporatív önigazgatására épülő átfogó tanügy-igazgatási átalakítás eltervezésénél és kivitelezésénél. A Studienhofkommissionból való 1779. évi távozása pedig azt sejteti, hogy egyáltalán nem tartozott a felvilágosult abszolutista uralkodó hatalmát mindenáron támogatók, a birodalmi egységesítést és a rigo­ rózus racionalizálást üdvözlők körébe. Ez azért különösen tanulságos, mert a jogtörténészek egyöntetű véleménye szerint – a tanügyekben ezek szerint egészen liberális politikát képviselő – Martini az eredeti természetjogi tanítások kicsavarásával az egyik legnagyobb szolgálatot tette a felvilágosult abszolutizmus legitimációjának. Irodalom Adler, Sigmund 1917. Die Unterrichtsverfassung Kaiser Leopolds II. und die finanzielle Fundierung der österreichischen Universitäten nach den Anträgen Martinis. Bécs– Lipcse, Franz Deuticke. Birkenstock, Johann Melchior, von 1995. Übersicht des ganzen Schul- und Unter­ richtswesens nach den verschiedenen grossen Hauptabtheilungen, und dann in ge­ nauer Zergliederung nach bestimmten Klassen der Einwohner im Staate. In Eggl­ maier (szerk.): I. m. 13–16. Bruckschwaiger, Franz-Klein 1950. Karl Anton von Martini in der Zeit des späten Naturrechts. In Bussmann, Kurt – Grass, Nikolaus (szerk.): Festschrift Karl Hass zum siebzigsten Geburtstag. Innsbruck, Universitätsverlag Wagner. 122–129. Chaunu, Pierre 1998. Felvilágosodás. (Fordította Nagy Géza.) Budapest, Osiris Kiadó. Denzer, Horst 1972. Morlaphilosophie und Naturrecht bei Samuel Pufendorf. München, Verlag C. H. Beck. Egglmaier, Herbert Hans 1995. Am Beispiel Österreich: Die Wissenschaftspolitik eines aufgeklärt-absolutistischen Staates. Mitteilungen der Österreichischen Gesellschaft für Wissenschaftsgeschichte, 15. szám, 101–125. Egglmaier, Herbert Hans (szerk.) 1995. Die Studienrevisionshofkommission und die Leitlinien des österreichischen Nationalbildung. Die Grundsatzdiskussion des Jahres 1797 im Spiegel der Gutachten. Klagenfurt, Quellen. Engelbrecht, Helmut 2000. Universität und Staat in Österreich. Historische Remi­ i­ n szenzen. In Haltmayer, Stephan – Gabriel, Werner (szerk.): Abschaffung der freien Universität? Frankfurt am Main, Lang. Fuhrmann, Martin – Klippel, Diethelm 2002. Der Staat und die Staatstheorie des auf­ gek­ ärten Absolutismus. In Reinalter, Helmut – Klueting, Harm (szerk.): Der auf­ l gek­ ärte Absolutismus im europäischen Vergleich. Bécs–Köln–Weimar, Böhlau Ver­ l lag. 223–243. 68 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén Garber, Jörn 1988. Recht und Utilitarismus: Joseph von Sonnenfels und das späte Naturrecht. In Reinalter, Helmut (szerk.): Joseph von Sonnenfels. Bécs, Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften. Grimm, Gerald 1995. Elitäre Bildungsinstitution oder „Bürgerschule”? Das öster­ reichische Gymnasium zwischen Tradition und Innovation 1773–1819. Frankfurt am Main, Lang. Hammerstein, Notker 1977. Aufklärung und katolisches Reich. Untersuchungen zur Universitätsreform und Politik katholischer Territorien des Heiligen Römischen Reichs deutscher Nation im 18. Jahrhundert. Berlin, Duncker-Humblot. Hersche, Peter 1971. Erzbischof Migazzi und die Anfänge der jansenistischen Bewegung in Wien. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 24. szám, 286–293. Heß, Ignaz Mathias, von 1775. Entwurf zur Einrichtung der Gymnasien in der k. k. Erblanden. Bécs. Heß, Ignaz Mathias, von 1781. Beyträge zum Scholwesen. Fragmente. In uő: Kleinere Schriften über Schulwesen, Erziehung und Wissenschaften. Bécs. 61–112. Hochgerner, Josef 1983. Studium und Wissenschaftsentwicklung im Habsburgerreich. Studentengeschichte seit Gründung der Universität Wien bis zum Ersten Weltkrieg. Bécs, Österreichische Hochschülerschaft. Klenner, Hermann 2007. Der Januskopf des Naturrechts – damals und heute. In Barta, Heinz – Pallaver, Günther (szerk.): Karl Anton von Martini. Ein österreichischer Jurist, Rechtslehrer, Justiz- und Bildungsreformer im Dienste des Naturrechts. Bécs, LIT Verlag. 22–39. Klingenstein Grete 1976. Despotismus und Wissenschaft. Zur Kritik norddeutscher Aufklärer an der österreichischen Universitäten 1750–1790. In Engel-Janosi, Fried­ rich – Klingenstein, Grete – Lutz, Hermann (szerk.): Formen der europäischen Auf­ klärung. Bécs, Verlag für Geschichte und Politik. 126–128. Klingenstein, Grete 1978. Akademikerüberschuss als soziales Problem im aufgeklärten Absolutismus. Bemerkungen über eine Rede Joseph von Sonnenfels aus dem Jahre 1771. In Klingenstein, Grete – Lutz, Heinrich – Stourzh, Gerald (szerk.): Bildung, Politik und Gesellschaft. Bécs, Verlag für Geschichte und Politik. 183–192. Kosáry Domokos 1996. Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, Aka­ démiai Kiadó. Kovács, Elisabeth 1975. Ultramontanismus und Staatskirchentum im theresianischjosephinischen Staat. Der Kampf der Kardinäle Migazzi und Franckenberg gegen den Wiener Professor der Kirchengeschichte Ferdinand Stöger. Bécs, Wiener DomVerlag. Ludassy Mária 1968. A természetjog történetéből I. Világosság, 10. szám. Martini, Karl Anton Freiherr, von 1791. Nachricht von einigen Schul- und Studien­ anstalten in den österreichischen Erblanden. Bécs. Menzel, Beda Franz 1969. Abt Franz Stephan Rautenstrauc von Břvnov-Braunau. Herkunft, Umwelt und Wirkungskreis. Königstein, Königsteiner Institut für Kirchen- und Geistesgeschichte der Sudetenländer. Pancheri, Roberto 2007. Karl Anton Martini und seine Familie. In Barta, Heinz – Pal­ la­ er, Günther (szerk.): Karl Anton von Martini. Ein österreichischer Jurist, Rechts­ v lehrer, Justiz- und Bildungsreformer im Dienste des Naturrechts. Bécs, LIT Verlag. 218–221. revolúció 69 Pruzsinszky Sándor 2001. Természetjog és politika a XVIII. századi Magyarországon. Batthyány Alajostól Martinovicsig. Budapest, Napvilág Kiadó. Schlosser, Hans 1987. Karl Anton Freiherr von Martini zu Wasserberg, 1726–1800. In Brauneder, Wilhelm (szerk.): Juristen in Österreich. Bécs, Orac. 77–78. Schrauf, Karl 1896. Des P. Gratian Marx ursprünglicher Entwurf für die Reform der österreichischen Gymnasien von 7. Juli 1775. Mitteilungen der Gesellschaft für deutsche Erziehungs- und Schulgeschichte, VI. 122–150. Spreitzer, Hans 1960. 200 Jahre oberste Schulbehörde in Österreich. Zur Entstehung der Studienhofkommission im Jahre 1760. Erziehung und Unterricht, (110.) III. 129–137. Stoiber, Elisabeth 1979. Die Universität Wien von 1780 bis 1802. Bécs, Winer Univer­ sitätsbibliothek. Doktori disszertáció. Kézirat. D 22.027. Szabadfalvi József 2000. A magyar jogbölcseleti tradíció szerepe a jogi gondolkodás megújításában. Jogelméleti Szemle, 1. szám. Forrás: http://jesz.ajk.elte.hu. Szabadfalvi József 2003. Kísérlet az új „magyar jogfilozófia” megteremtésére. Zempléni Múzsa, 4. szám 23–24. Szabadfalvi József 2008. A magyar jogbölcseleti gondolkodás kezdetei. Debreceni Szemle, 4. szám 472–475. Thienen-Adlerflycht, Christoph 1975. Wandlungen des österreichischen Studien­ sys­ ems im Übergang vom 18. zum 19. Jahrhundert. In Bahnson, Karsten et al. t (szerk.): Student und Hochschule im 19. Jahrhundert. Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht. Timp, Heribert 1968. Die Problematik „Klassenlehrer” oder „Fachlehrer” in den Gym­ asialreformen von 1792 bis 1849. Bécs, Ketterl. n Ugrai János 2009a. Felemás modernizáció. Az osztrák oktatáspolitika kezdetei és Johann Melchior von Birkenstock nézetei. Századok, 5. szám (143.) 1163–1198. Ugrai János 2009b. A felsőoktatás-politika kezdetei Bécsben. A Habsburgok egyetemi reformtörekvései a 18. század végén. In Bajusz Bernadett et al. (szerk.): Professori salu­ em. Tanulmányok a 70 éves Kozma Tamás tiszteletére. Debrecen, Doktoran­ t duszok Kiss Árpád Közhasznú Egyesülete. 259–272. Ugrai János 2010a. A népoktatás-politika megszületése Bécsben. In Brezsnyánszky László – Fenyő Imre (szerk.): Kutatás és képzés. In honorem Orosz Gábor. Debrecen– Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Pedagógusképző Kara. 113–128. Ugrai János 2010b. Érvek és érdekek hálójában. Vita Bécsben a szaktanári rendszer bevezetéséről. Magyar Pedagógia, megjelenés alatt. Wandruszka, Adam 1959. Die Religiosität Franz Stephans von Lothringen. Ein Beitrag zur Geschichte der „Pietas Austriaca” und zur Vorgeschichte des Josephinismus in Österreich. Mitteilungen des Österreichischen Staatsarchivs, 12. szám 169–173. Wandruszka, Adam 1973. Der Reformkatholizismus des 18. Jahrhunderts in Italien und in Österreich. Neue Forschungen und Fragestellungen. In Novotny Alexander – Pickl, Othmar (szerk.): Festschrift Hermann Wiesflecker zum sechsigsten Geburts­ tag. Graz, Historisches Institut der Universität Graz. 233–234. Wotke Karl 1915. Die von der Studien-Revisions-Hofkommission (1797–1799) vor­ geschlagene Reform der österreichischen Gymansium. Bécs–Lipcse, Fromme. Zlabinger, Eleonore 1970. Lodovico Muratori und Österreich. Innsbruck, Universität Innsbruck. 70 Egy „liberális” oktatás­politikus a 18. század végén Összegzés A tanulmány a bécsi állami (uralkodói) oktatáspolitikai törekvések kibontakozásának idejével, a 18. század utolsó harmadával és a korszak egyik meghatározó tanügyi szakemberének, Karl Anton von Martininek a szerepével foglalkozik. A természetjogi katedra bécsi professzora sajá­ tosan ellentmondásos helyzetbe került nézeteivel: miközben tudomá­ nyának 18. század végi, osztrák ága – s így személyesen Martini mun­ kássága is – legitimálta a felvilágosult abszolutizmus államfelfogását, Martini különböző oktatáspolitikai kérdésekben nemcsak a szekularizá­ ció elvét képviselte következetesen, hanem a felvilágosult abszolutista felfogástól távol álló szakértelmiségi autonómia ügyét is. A  dolgozat ennek a szakkérdésekben megmutatkozó, a korábban feltételezettnél árnyaltabbnak tűnő világképnek a bemutatására vállalkozik, miközben felvázolja a korszak legfontosabb oktatásügyi vitáit. Kertész Gergely Kultúra és evolúció Mire (volt) jó a mémelmélet, és mire nem? a következőkben a kulturális evolúciónak a neodarwini szintézist követően megjelent elméleteit fogom vizsgálni. Arra a kérdésre keresek választ, hogy az evolúciós ihletésű kultúraelméletek mit adtak, adhatnak hozzá a kultúráról való tudásunkhoz, men�­ nyiben járulhatnak hozzá a kultúra jelenségeinek megértéséhez és ezen keresztül mennyiben gyakorolhatnak hatást a társadalomtudományok magyarázati eszköztárára. A vizsgálódás fókuszában a mémelmélet fog állni, részben mivel a legutóbbi időkig ez volt a művelt nagyközönség számára is a leginkább ismert ilyen elmélet, és egyben az egyik a leg­ korábbi is. Az elemzés során, részben éppen a mémelmélet erényeinek vizsgálata okán térek ki más evolúciós ihletésű koncepciókra. A mémelmélet Richard Dawinks biológus és ismert tudományos ismeretterjesztő nevéhez fűződik, aki Az önző gén című könyvének utolsó fejezetében vetette fel a kulturális átadásnak egy a biológiai evo­ lúcióval analóg folyamatként való értelmezésének ötletét.1 A könyv egyéb fejezeteiben Dawkins az 1960-as évektől fejlődésnek indult, az állati és emberi viselkedés társas aspektusait vizsgáló szociobiológiai irányzat egyik alapproblémájára, a szelekció egységének problémájára a William D. Hamilton és George C. Williams által kidolgozott meg­ oldást önti új formába. A kulturális evolúció modellezésére vonatkozó javaslatának jobb megértése végett érdemes először röviden felidézni miben is állt ez a megoldási javaslat. A szociobiológiai irányzatnak egyik fontos célkitűzése volt, hogy szá­ mot adjon az élőlények különböző szaporodási rendszereinek adaptív 1  Dawkins 1986, 11. fejezet. 72 kultúra és evolúció értékéről. Ebben a szerepben sokáig az úgynevezett szülői ráfordítás elméletet alkalmazták. Ez feltételezi, hogy az utódgondozás bizonyos energiaráfordítást igényel, és a szervezetek az evolúciós folyamatban maximalizálják az egységnyi befektetett energiára jutó szaporodóké­ pes utódok számát. Az elmélet a szaporodóképes utódok száma alap­ ján határozza meg az egyedek fitneszét, kevésbé szerencsés metaforával élve: „rátermettségét”. A fitnesz fogalmának definíciója körül kiala­ kult viták azonban rávilágítottak, hogy ellentmondások feszülhetnek a populációgenetikában kidolgozott fitneszfogalom és az egységként kezelt egyed rátermettségét jelző, a szülői ráfordítás elmélete alapján kidolgozott fitneszfogalom között. Néhány átmeneti javaslat után végül itt is a gént fogadták el a szelekció egységeként, amelyre az evolúciós költség-haszon analízis alkalmazandó.2 Ebből a nézőpontból a fitnesz továbbra is a szaporodási sikeresség mérőszáma, de most már azt mutatja, hogy egy adott morfológiai, viselkedési jelleg genetikai alapjai milyen gyakorisággal jelennek meg a következő generációban. Dawkins leírásában az egyedek bizonyos értelemben csak a gének „túlélőgépei”. A szelekció bár közvetlenül az egyedre, de a fenotípuson mint interaktoron keresztül magukra a génekre hat. Az egyednek, a fenotípusnak semmilyen, a génektől füg­ getlen szerepe nincs az evolúciós folyamatokban. Tehát nem az egye­ dek, hanem a gének a valódi replikátorok, vagyis a folyamatban önma­ gukról másolatokat készítő egységek. Ez a megoldás a biológián belül több kérdés tisztázásában is segített. Ami a szociobiológia számára különösen fontos, ebben a perspektívában értelmezhetővé vált az önzetlen viselkedés jelenségeinek nagy része is, mivel azok visszavezethetővé váltak az önzetlen viselkedést hordozó gének „önzésére”. A családon belüli önzetlenség, például valakinek az önzetlen viselkedése nem közvetlen leszármazottai, például testvér­ ének gyermekei felé, érthetővé válik azon keresztül, hogy a nagybácsi génjeinek egy jól meghatározható részét ezek a gyerekek is hordozzák. Az evolúcióelmélet alapfogalmainak tisztázása végett vegyük most az evolúciós folyamatoknak egy tág és megengedő jellemzését! Ez alap­ ján az evolúciós folyamatok működéséhez szükséges elemi kondíciókat egy három szükséges tényezőt feltételező sémában foglalhatjuk össze. Ez a következőket tartalmazza:3 –– ariáció: egy populáció egyedei között eltérések vannak fiziológiai, v viselkedési jellegeik vonatkozásában; 2  Lásd ehhez: Csányi 1994. 2009, 18 nyomán. 3  Godfrey–Smith evolúció 73 –– röklődés: az eltérő jellegek legalább részben örökölhetők, az utó­ ö dok hasonlítanak a szülőkre; –– ltérő fitnesz: az eltérő variánsok eltérő mennyiségű utódot hagy­ e nak hátra (az ebben megnyilvánuló szelekció vezet hosszú távon a populációk átstruktúrálódásához). Az evolúciós folyamat Dawkins által is képviselt leírása, az úgyne­ vezett replikátorelmélet, ennél valamivel szigorúbb, és a fenti séma egyfajta határeseteként kezelhető. A változatosság, a variációk a replikátor alapú leírás esetében abból erednek, hogy a replikátor tulaj­ donságainak öröklődése egy nem tökéletes, de mégis rendkívül nagy pontosságú másolási eljáráson alapszik. Ebben a perspektívában a gének a prototipikus entitások. A replikátorelmélet szerint egyedül a rep­ likátorok nagy fokú konzervativitása magyarázhatja, hogy az apró vál­ tozások, mutációk hosszabb idő elteltével nagyobb eltérésekké kumu­ lálódhatnak. Ha a másolás nem volna elég pontos, nem jönnének létre világosan elkülönülő entitástípusok, melyek között a szelekció válo­ gathatna. A replikátor szerepét minden evolúciós folyamatban be kell töltenie valamilyen entitásnak, de természetesen több fajta entitás is betöltheti. Dawkins szerint replikátor lehet „bármely entitás az univerzumban, amely interakcióban van a környezetével, beleértve más replikátorokat, oly módon, hogy róla másolatok készülnek”.4 Dawkins a mémelméletben egyszerűen azt állítja, hogy a replikátor szerepét ugyanúgy kitölthetik kulturális entitások, ideák, gesztusok, viselkedés­ formák is, így azok változása is leírható evolúciós folyamatként. Mi a mémelmélet? A mémelmélet, ahogy a legtöbb kulturális evolúciós elmélet, elsődlege­ sen a kulturális változás evolúciós ihletésű magyarázatát kívánja adni. Nem akarja magyarázni a kultúra eredetét, nem a kultúra előfeltételei­ nek kialakulására koncentrál. Már a 19., de a 20. században is sok, a kul­ túra kialakulását, fejlődését leíró elmélet született, Herbert Spencertől egészen a kortárs Marshall Sahlinsig. Dawkins javaslatában az tekinthető újdonságnak, hogy a fent ismertetett génszelekciós modellt mint analó­ giát használja fel a kultúra szinkron, jelenkori változásának leírására.5 4  Idézi i. m. 32. azt várjuk, hogy egy a kultúra működését leíró elmélet legalábbis megpró­ bálja definiálni, mit is tekint kultúrának. Dawkins azonban nem ad ilyen meghatá­ rozást, bár állít olyasmit, hogy a kultúra az, ami a többi fajhoz képest kivételes az 5  Nyilván 74 kultúra és evolúció Ahogy ő fogalmaz: „A mai ember evolúciójának megértéséhez először is félre kell dobnunk a géneket, mint az evolúcióra vonatkozó elgondolásaink egyedüli alapját. Én lelkes darwinista vagyok, de azt hiszem, a darwinizmus túlságosan nagy elmélet ahhoz, hogy csak a génekre korlátozzuk alkalmazását. Az én tézisemben a gén csupán analógia.”6 Dawkins szerint a kulturális átadásnak nevezett folyamatban új k rep­­ likátor jelent meg a földön. „A mémek7 úgy terjednek a mém­ ész­ letben, hogy agyból agyba költöznek egy olyan folyamat révén, melyet tág értelemben vett utánzásnak nevezhetünk.”8 Az utánzás adja tehát az új replikációs folyamat mechanizmusát. „Mém lehet egy dallam, egy gondolat, egy jelszó, ruhadivat, edények készítésének vagy boltívek építésének módja.”9 A mémeket Dawkins a kulturális információ minimális, atomi egysé­ geiként definiálja. Másolatok, vagyis öröklődés a tág értelemben vett utánzás útján jön létre, a variációkat a rossz emlékezet, az elsajátítás során fellépett hibák és az újítások megjelenése biztosítja. A mémek számára hozzáférhető erőforrások tekintetében a versengést biztosító szűk keresztmetszetet az emberi agyak mint hordozók véges száma és korlátozott egyedi memóriakapacitásuk jelenti. A mémek mint potenciális paraziták Valószínűleg kevesen élnek át mélyebb katarzist, ha azt hallják, hogy a kulturális tanulás is hozzájárul az emberi viselkedésmódok, a kultú­ rák sokféleségéhez. Az evolúciós gondolkodás modern hagyományában azonban a kulturális tényezők vizsgálata nehezen volt elhelyezhető. Az elvont lehetőség felismerése mellett Dawkinst az is motiválta a mémmodell felvetésére, hogy elégedetlen volt azzal a szociobiológiában gyökerező géncentrikus megközelítésmóddal, amely csak a kultúra biológiai, genetikai előnyeit kereste, egyirányú oksági kapcsolatot fel­ tételezve a két terület között. „A géncentrizmus annyit tesz, mint az organizmust a génjeivel, az evolúciót pedig a génekre ható szelekciós emberben. A jelen tanulmányban ezt nem fogom problematizálni, csak jelzem, hogy a kérdés felvethető. Érdekes kérdés ugyanakkor, hogy a kulturális evolúciós elméletek mennyiben szolgálhatnak termékeny perspektívákkal a kultúra fogalmának meghatá­ rozásához, de ennek tárgyalása szintén nem tárgya a jelen írásnak. 6  Dawkins 1986, 239. 7  A mém kifejezés a miméma és a gén szavak összevonásával létrehozott műszó. 8  Dawkins 1986, 241. 9  Uo. evolúció 75 erőkkel azonosítani.”10 Ebben a nézőpontban a pszichológiai vagy a kulturális jelenségek epifenoménekké degradálódnak. Dawkins, hogy kiléphessen e keretek közül, egy biológus számára kézenfekvő megol­ dást választ, új típusú replikátort vezet be. A mémek és gének mint replikátorok egymáshoz való viszonyában pedig elképzelhető az, hogy az egyik „uralkodik” a másik felett. Mivel a mém önálló replikátor „nem kell szokványos biológiai túlélési érték után kutassunk olyan jellegek esetében, mint a vallás, a zene, rituális tánc”.11 Nincs garantálva, hogy a mémek a gének túlélési esélyeit növelnék. Ha feltesszük a „mire hat a szelekció?” kérdést, lát­ ható, hogy a kultúrával rendelkező élőlények esetében már nemcsak egy (gén), hanem két, akár ellentétes irányba ható (gén, mém) replikátor működésével is számolnunk kell. Daniel Dennett különösen fontosnak tartja az elméletnek ezt a vonását. Számára éppen az a fontos Dawkins elméletében, hogy komolyan „veszi annak a lehetőségét, hogy a kulturális szempontok a szerint a kiválasztódás-rendszer szerint fejlődnek, amely csak akkor értelmezhető, ha a Cui bono? Ki jár jól? kérdésre adott válasz az, hogy maga a kulturális tárgy jár jól, amelyen az adaptáció végbemegy”.12 Ha a mémek önálló replikátorok, akkor ugyanolyan értelemben „önzők”, mint a gének. „Itt a túlélési érték nem a gén értékét jelenti a gén­ ész­ etben, hanem a mém értékét a mémkészletben”. A „mémekre k l ható szelekcióban fontos szerepet játszanak azok az egyéb mémek, t amelyek már többségben vannak a mémállományban”.13 Túlélési ér­ é­ küket alapvetően ugyanazok a tulajdonságok növelik, mint a génekét, különösen a termékenység és a másolási megbízhatóság. Azok a mé­ ek, m amelyek a saját előnyükre használják a kulturális környezetet, előnyök­ höz jutnak a szelekciós versenyben. Dennett a mémeket ezért szim­ io­ b ták­ ént értelmezi, amelyek természetesen paraziták is lehetnek. k Dennett szerint azonban az említett erények mellett, a mém­ l­ é­ et­ em l nek komoly hiányosságai is vannak. „Dawkinsnak a mémekről alkotott teóriája (…) aligha tekinthető tudományos elméletnek, különösen akkor nem, ha más evolúciós modellekkel hasonlítjuk össze” írja. Össze­ a­ on­ ításként Lumsden és Wilson, Boyd és Richardson, valamint h s l Ca­ alli-Sfor­ a elméleteit említi meg,14 és azzal folytatja, hogy „e szer­ v z 10  Kampis 1999, 33. 1986, 243. 12  Dennett 2002, 7. 13  Dawkins 1989, 161. 14  Ezek a szerzők mind Dawkins után, az 1980-as évek elején jelentkeztek elméleteik­ kel. Így a modern evolúcióelmélet kontextusában Dawkins elképzelése tekinthető az 11  Dawkins 76 kultúra és evolúció zőktől eltérően Dawkins nem kínál (…) matematikai modelleket, mennyiségi becsléseket vagy a témába vágó empirikus kutatások eredményeinek szisz­ ematikus vizsgálatát”.15 t A mémelmélet legfontosabb erénye tehát az volna, hogy egy új, nem triviális nézőpontot kínáljon fel. Azt, hogy a biológusok által is használt költség-haszon analízist a kulturális tárgyakra is lehet alkalmazni, ami­ nek egyik érdekes konzekvenciája, hogy feltételezhetővé válnak a kul­ turális átadás bizonyos, esetlegesen genetikai szempontból maladaptív hatásai is. A Dawkins és Dennett által használt metafora, miszerint a mémek olyanok, mint a vírusok, retorikailag nagyon hatásosnak bizo­ nyult abban, hogy a közönség fantáziáját ebben az irányban megmoz­ gassa. Sokan talán azon kezdtek gondolkodni, melyik szaküzletben vásárolható meg a védőfelszerelés veszélyes mémek támadásainak ese­ tére. Sajnos azonban az elmélet alapján semmit nem tudunk meg arról, hogy mikor és milyen feltételek mellett jöhetnek létre maladaptív hatá­ sok, megvéd-e minket ettől valami, milyen gyakori ez a jelenség, és egyáltalán, pontosan milyen jelentősége van ennek a megállapításnak az emberi kultúra megértésének szempontjából. Ezekkel a kérdésekkel behatóbban, csak a mémelméletet követően megjelent úgynevezett kettős öröklődés modellek kezdtek el foglalkozni. Rájuk a cikk harmadik fejezetében még visszatérek. A mémek és a társadalmi világ stabilitása A mémelmélet egy másik érdekes konzekvenciájára a memetikusok általában kevesebb hangsúlyt fektetnek. Ha a mémek terjedési mecha­ nizmusa, vagyis a kulturális átadás dinamikája, megfelel annak a kép­ nek, amit Dawkins és a sok tekintetben őt követő Dennett is elfogad, miszerint a mémek a génekhez hasonlóan egy nagy pontosságú máso­ lási folyamatban terjednek hordozóról hordozóra, és ahol a másola­ tokat készítő elmék alapvetően passzív másológépekként jelennek meg, akkor az elméletből az is következik, hogy „a társadalmi világ annak révén jön létre, hogy a reprezentációs rendszerek konzervatív terjedési mechanizmusokkal működnek”.16 Vagyis a társadalmi tér­ ben megjelenő reprezentációk hasonlóságát, azonosságát, a társadalmi világ makrostabilitását egyetlen tényező, a másolási mechanizmus első, a kultúra függetlenségét hirdető megoldásnak. 15  Dennett 2002, 7–8. 16  Pléh 2003, 54. evolúció 77 magyarázná. A társadalomtudományok számára ez az állítás nyilván­ valóan informatív, de valószínűleg legalább ugyanannyira meglepő is. Mindenesetre ellenkezik a klasszikus szociológiai elméletek perspek­ tívájával, hiszen ezek a társadalmi világ stabilitását a reprezentációk társadalmi ellenőrzésének gyakorlatára vezetik vissza. Az utóbbi két évtizedben többen is szisztematikus vizsgálat alá vet­ ték, hogy a mémelmélet által e tekintetben sugallt kép mennyire tart­ ható. Az elmélet feltevéseinek helyessége lényegében a mém-gén ana­ lógia részletesebb analízisén keresztül mérhető fel. Meg kell vizsgálni, hogy a másolás az emberi vagy akár az állati elmék esetében tényleg kezelhető-e olyan primitív fogalomként, ahogyan Dawkins kezeli, és ha nem, akkor azt is, hogy pontosan milyen szerepet tölt be a kultúra működésében. E tényezők vizsgálata nem végezhető el a különböző speciális tudo­ mányok, főként a pszichológia különböző területeinek bevonása nélkül. A biológiai folyamatok evolúciós magyarázataira is igaz, hogy empiri­ kusan üresnek mondhatók egyfelől, ha nincs egy modellünk, ami pon­ tosan definiálja, hogy az evolúció minek a változását jelenti, és milyen mechanizmusok hozzák létre a változatokat, másfelől, ha nincs egy megfelelően részletes leírásunk arról, hogy milyen környezeti tényezők milyen kölcsönhatásokba kerülnek az élőlényekkel, vagyis mi szelektál a változatok közül.17 A mai biológiai gondolkodásban elterjedt konszenzus szerint evolú­ ciónak a gének gyakoriságváltozását nevezik egy populációban, bár egyes szerzők szerint ezt a definíciót ki kell egészíteni, és jobb lenne génkombinációk gyakoriságváltozásáról beszélni.18 A változás egy vari­ ációgeneráló és egy szelekciós fázis ismétlődéseinek eredményeképpen áll elő. A variációképződés folyamatát az ivarosan szaporodó élőlények esetében fenomenális szinten a mendeli modell írja le, de a rekombiná­ ciót megvalósító meiózis nevű biokémiai mechanizmus ma már részle­ teiben is ismert. A mendeli modell és a szelekciós elv azonban konkrét interpretáció nélkül még nem elégséges konkrét események magyaráza­ tához. Minden esetben, ha egy populációban ténylegesen lezajló, lezaj­ lott változást kívánunk magyarázni, annak a környezet és az élőlények 17  Amíg ezek a helyek nincsenek kitöltve, Karl Popper jogosan állítja, hogy a darwini elméletnek nincs empirikus tartalma, tautologikus. „Hiszen kik élnek túl? A legráter­ mettebbek. Kik a legrátermettebbek? Akik túlélnek. Vagyis akik túlélnek, azok túlél­ nek.” (Popper 1998, 152–153.) 18  Lásd ehhez: Sober 1999, 3–5. 78 kultúra és evolúció releváns tulajdonságainak figyelembe vételével kell történnie, mert csak ez alapján tölthető meg empirikus tartalommal a magyarázat.19 Ahhoz tehát, hogy a mémelméletnek a társadalmi világ stabilitásával kapcsolatos implikációit kritikai vizsgálat alá vehessük, meg kell vizs­ gálni, hogy a mémek esetében tudjuk-e, minek az evolúciójáról beszé­ lünk, rendelkezünk-e megfelelő modellel a variációkeletkezésre, stb. A mém-gén analógia Még ha el is fogadjuk, hogy a mémek és a gének esetében egyaránt beszélhetünk evolúcióról, ez az állítás nem vonja magával szükség­ szerűen, hogy a kultúra és a biológia területén ugyanolyan szerkezetű folyamatoknak kellene működniük. Szathmáry Eörs szerint például „számos különbség fog adódni a biológiai és a kulturális evolúció között, hogyha egyszer kidolgozza valaki ennek a dinamikáját”.20 Replikátorok-e a mémek? Mennyire hasonlítanak tehát egymásra mémek és gének? Részben már Dawkins is reflektált a kérdésre. Már Az önző génben megjegyzi például, hogy a mémevolúció nagyságrendekkel gyorsabb folyamat, mint a gén­ evolúció. Megemlíti azt is, hogy a mémek esetében nincsenek allélok, a mémek között nem egyazon kromoszómahelyért folyik a verseny, inkább az „ősleves rendezetlensége uralkodik”, a versengés az emberi agyak tárolókapacitásáért, figyelméért, valamint a mémekre fordítható idejéért folyik. A mémek esetén tehát nem beszélhetünk rekombiná­ 19  Retrospektíven mindig megállapítható, hogy egy adott replikátor vagy a hozzá tar­ tozó tulajdonság fitnesze hogyan változott egy populációban. Az úgynevezett relatív fitnesz mérhető, egyszerűen annak megállapítását teszi szükségessé, hogy az adott tu­ lajdonság gyakorisága hogyan változott egyik generációról a másikra. A mérés nem mond többet, mint hogy valamilyen mértékű változás történt. További kérdés, hogy ez a változás mivel magyarázható. A genetika esetében világos, hogy még az sem biz­ tos, hogy változás a természetes szelekció hatására jött létre, lehet random genetikai sodródás eredménye is. Amikor tehát a változásra magyarázatot akarunk adni, először meg kell állapítani, hogy plauzíbilis-e szelekciós hatás eredményének tekinteni, és ha igen, akkor meg kell vizsgálni, hogy pontosan milyen környezeti tényező gyakorolt rá befolyást. 20  Kolin 2002, 90. evolúció 79 cióról, nincs semmi, ami az ivaros szaporodásnak megfelelő variációs mechanizmust szolgáltatna. A mémeket persze e feltételek teljesülése nélkül is tekinthetjük replikátoroknak, hiszen a prokarióták, az egyszerű sejtmag nélküli szer­ vezetek is híján vannak az ilyen mechanizmusoknak. Dennett fel is veti, hogy tekintsük a mémeket úgy, mint vírusokat. Nézetem szerint az ilyen metaforák inkább csak zavart okoznak annak tekintetében, hogy mik a mémek fontos tulajdonságai. Ha azt szeretnénk kiemelni, hogy esetenként az egyén vagy a gének szempontjából maladaptív hatá­ suk is lehet, akkor talán túl is lőttünk a célon. Ami biztosan fontos aspektusa az analógiának, hogy ahogyan a vírusok sem képesek önma­ gukat replikálni, úgy a mémek is rá vannak szorulva az emberi agyakra a másolatok elkészítésének tekintetében. Most erre az aspektusra fogok koncentrálni. Hogyan zajlik ez a másolás? Mit adunk át a másolási folyamatban, miről készül a másolat, és mennyire pontos? Az evolúciós folyamat dinamikája a biológia esetében a DNS máso­ lási és hibajavítási, valamint rekombinációs mechanizmusainak isme­ retében tárható fel. Ugyanez a kulturális evolúció esetében a „másolást” végző pszichológiai mechanizmusok szintjén ragadható meg. Vajon hol kezdődik a kultúra, és milyen információtovábbítási technikákat kell figyelembe vennünk? Csak az emberek rendelkeznek ilyen technikák­ kal, csak ők örökítenek információkat nem genetikai úton? Ha pedig nem, elég a nem genetikai alapú információátadás ahhoz, hogy ideák önálló evolúciójáról beszéljünk? Michael Tomasello a pszichológia eszköztárának segítségével tárja fel az utánzási folyamat működését és szerepét az ember egyedfejlődé­ sében, a szociális tanulás folyamatában, valamint a törzsfejlődés pers­ pektívájából az emberi kultúra kialakulásában.21 Szerinte az emberi kultúra a szociális tanulás egy fajspecifikus módjának eredménye. Az ő perspektívájában bár nem genetikai információátadási módok már korábban is megjelentek az élővilágban, csak az embernél érték el azt a szintet, amely lehetővé teszi, hogy ebben a dimenzióban is megjelenjen a genetikai evolúció szempontjából is oly fontos kumulativitás, az elő­ nyös változások felhalmozódása, aminek pedig feltétele a nagy másolási pontosság. Etológusok a nem genetikai információátadás különböző formáit tart­ ják számon. A legősibb forma valószínűleg az anyagátadás segítségével megvalósuló információcsere.22 Ennek jó példája a táplálékkal kapcsola­ 21  Tomasello 2002. 2005, 162. 22  Jablonka–Lamb 80 kultúra és evolúció tos preferenciák közvetítésének képessége. A Bugacon élő borókás üregi nyulak például a szoptatási időszakban el sem hagyják a nyúlvárat, mégis első óvatos lépéseik megtétele után a külvilágban már a szüleik által is preferált táplálékféleségeket kezdik fogyasztani. Ez némileg meg­ lepő, hiszen nem látják a szülőket táplálkozni, ezért nem is valószínű, hogy tőlük lesnék el, mit érdemes fogyasztani. Etológusok kísérletileg bizonyították, hogy a kölykök mindig azt a tápláléktípust preferálják, amit a szülő a szoptatási időszakban fogyasztott.23 Az étrenddel kapcso­ latos információkat, szaganyagot a szülők az anyatejjel és a fészekben hagyott ürülékbogyók segítségével adják át, ezzel segítve a következő nemzedék alkalmazkodását az adott élőhelyhez. A kölyköknek így nem kell saját kárukon, próbálkozások útján kiválogatni a leginkább értékes növényi táplálékféleségeket, és elkerülhetik az egészségre ártalmasabb fajtákat is. Az ember közvetlen elődeinek szociális tanulási képességei, bár jóval több információ közvetítésére adtak módot, főemlőskísérletek tanul­ sága szerint, jelentősen különböztek azoktól, amelyekkel ma a homo sapiens rendelkezik. A főemlősök a nem genetikai információátadás során olyan stratégiákat alkalmaznak, mint például az úgynevezett ingerfokozás. A főemlősök különösen érzékenyek arra, hogy mások (főleg fajtársak) mit és mivel csinálnak. Azonban nem teljes eljárásokat tanulnak el a többiektől, csak a tevékenység célját és látható eszközeit azonosítják be. Az eljárást, ahogyan a cél megvalósítható egy trial and error folyamatban, a saját kárukon tapasztalják ki. Ezt nevezik emulációs tanulásnak is. Az úgynevezett mímelés szintén fontos része a repertoárnak. Az erre képes állatok adaptív specializációkkal rendel­ keznek bizonyos specifikus viselkedésformák utánzására, az utánzott viselkedést azonban nem értelmezik. A főemlősök mellett sok madárfaj énektanulási vagy hangutánzási képessége is ezen alapul. Tomasello elemzésében az ember abban különbözik elődeitől, hogy képes az úgynevezett utánzásos tanulásra. Ennek során a mások által bemutatott eljárásokban képes elkülöníteni a célt, s az eszközcselekvést és a cselekvést részleteiben is a célra irányuló eljárásként értelmezni. Ez jelentősen növeli a másolás pontosságát, hatékonyságát a főemlősök­ höz vagy más állatfajokhoz képest. Tomasello szerint a Daniel Dennett által intencionális értelmezői stratégiának nevezett képesség emberi specifikum. Az intenciótulajdonítás és ezen keresztül a közös figyelem kialakításának képessége teszi lehetővé, hogy az emberek mások visel­ kedését a részletek tekintetében is aránylag pontosan másolják. Bár a 23  Altbäcker 2003. evolúció 81 főemlősök is képesek kreatív újításokra például az eszközhasználat­ ban, az utánzásos tanulás képességének hiányában kicsi az esélyük az új eljárás továbbörökítésére. Azt is meg kell itt említeni, hogy etoló­ giai megfigyelések szerint a szociális tanulás korábbi formái elsősorban vertikális irányban, szülő-utód kapcsolatban hatékonyak. Az utánzásos tanuláshoz szükséges intelligenciamodult Tomasello a Homo nemzet­ ség törzsfejlődése során kialakult képességként értelmezi, ami elsősor­ ban a trial and error folyamatok kiküszöbölését és a másolási pontosság növelését szolgálja. Ugyanakkor képessé tesz a hatékony horizontális irányú információátadásra is. A horizontális irányú információátadás nyilvánvalóan szükséges fel­ tétele annak, hogy a kulturális entitások önálló, a biologikumtól füg­ getlen evolúciójáról beszéljünk. A standard biológiai, nem populáció­ genetikai ihletésű, szelekciós modellek általában azt feltételezik, hogy az utódoknak hasonlítaniuk kell a szülőkre, a felszíni tulajdonságok fitneszkülönbségét pedig a szaporodóképes utódok száma alapján állapít­ ják meg. Ezt a hasonlóságot pedig, ahogyan a fenti példákból is látható, nem csak genetikai öröklődési mechanizmusok biztosíthatják, elképzel­ hető, hogy a szülő-utód irányú öröklődést a szociális tanulás valamilyen formája is kiegészíti. Azonban amíg az öröklődés alapvetően vertikális, a tanult fenotípusos tulajdonságok fitnesze is mérhető az utódok száma alapján. Csak a stabil horizontális terjedési mechanizmusok teszik lehe­ tővé, hogy az ideák fitnesze, gyakoriságváltozása a populációban füg­ getlenné válhasson a hordozó egyed utódainak számától.24 Pontosabban az ideák gyakoriságváltozása ebben az esetben lehet semleges a bioló­ giai evolúcióra nézve, szolgálhat annak előnyére, de ahogy Dawkins és Dennett hangsúlyozza, akár ronthatja is a biológiai fitneszt. Első hallásra ezek jó hírek a memetikusok számára. Bár nincsenek allélok, nincs olyan modell, amely betöltené a mendeli szabályok vagy a mutációs mintázatok genetikai leírásának szerepét, mégis úgy tűnik, hogy az emberi kultúra a nagyobb másolási pontosság eredményeként áll elő. Vajon hasonlítható-e ez a replikátor alapú evolúciófelfogásokban feltételezett pontossághoz, a prototipikus genetikai másolási eljárások pontosságához, és egyáltalán szükség van-e erre? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre válaszoljunk először azt kellene közelebbről meghatározni, hogy mi is egy mém, és hogyan másolódik. Tomasello alapján azt mondhatjuk, hogy az lehet mém, amire intencionális értelmezői stratégia vonatkozhat, és amit ezért a potenciális hor­ dozók képesek eltanulni egymástól. Ez a meghatározás relativisztikus. 24  Lásd ehhez: Sober 1999, 213–215. 82 kultúra és evolúció A tanulási folyamatban részt vevő elméktől, azok képességeitől, figyelmi fókuszától teszi függővé az entitást. Mivel triviális, hogy azt, ami átadó­ dik, valamilyen értelemben információnak tekintsük, és mivel az infor­ máció fogalma is viszonyfogalom, ebben nincs semmi meglepő. Első látásra úgy tűnhet, hogy a genetika esetében a helyzet egyszerűbb, a gén egy fizikailag meghatározható, elkülöníthető egység. Azonban még ha a génekre mint kémiai létezőkre ez igaz is, az általuk kifejezett tulajdonságokra semmiképpen. A génkifejeződés legalább annyira kon­ textusfüggő, mint amennyire a külső ingerek értelmezése. Ugyanazok a génszakaszok egészen más tulajdonságokat kódolnak különböző élőlé­ nyekben, és csak bizonyos háttérfeltételek fennállása mellett kódolják azokat, amelyeket egy adott fajnál normális esetben kódolnak. A gének „jelentése” tehát legalább annyira problematikus, mint amennyire egy viselkedéses megnyilvánulásé. Csakhogy legyen a gének „jelentése” bármilyen problematikus is, a biológiai replikáció esetében a genotípus másolódik le. A gének általában rögzített elrendezésben és a kifejeződés folyamatának uniformitását biz­ tosító sejtes és egyéb környezetben kezdik meg új ciklusukat. Az inten­ cionális stratégia segítségével azonosított célszerű viselkedés esetében viszont egészen más a helyzet. Nem a viselkedés, a fenotípusos tulaj­ donságok valamiféle genotípusa, kódja másolódik, hanem maga a meg­ figyelhető fenotípusos tulajdonság. A mémreplikáció alapja egy viselke­ déses megnyilvánulásnak tulajdonított jelentés. Ez alapján az utánzó az utánzási aktus során egy saját rendszerének megfelelő rekonstrukciót hoz létre. A biológiai replikáció esetében a fenotípus másolása a szerzett tulajdonságok öröklődését, vagyis lamarcki folyamatokat feltételezne, ami jelenlegi ismereteink, a genetika centrális dogmája alapján kizár­ ható. Ez utóbbi szerint a fehérjéktől nem vezet közvetlen út visszafelé a génekhez. A mémek tehát ilyen szempontból is másképpen viselked­ nek, mint a gének, a mémrekonstrukció egyértelműen lamarcki típusú folyamat. Ez azt is jelenti, hogy az egyes ideapéldányok két másolási aktus közötti változásai öröklődhetnek a következő generációba, és mivel a hordozók aktívan és célszerűen alakíthatják az általuk birto­ kolt eljárásokat és ideákat, a mémek változása egy másik értelemben is lamarckinak nevezhető. Az új változatok megjelenését ez esetben a hordozók problémamegoldó viselkedésének hatásain keresztül közvet­ lenül befolyásolják a környezeti szükségletek, vagyis elsősorban nem a másolási eljárás pontatlanságainak eredményeként állnak elő.25 25  Kronfeldner 2007. evolúció 83 A pszichológia és az ökológia szerepe a kulturális változás magyarázatában Az ideák, gondolatok, készségek esetében tehát nem kódokat másolunk, hanem egy értelmezési folyamat keretében rekonstruáljuk a célszerű viselkedésformákat. Ez a megállapítás összhangban van a memóriaku­ tatás és a szociálpszichológia eredményeivel is. Ezekre támaszkodva nyugodtan kijelenthetjük, hogy a rekonstrukció mindig át is alakítja, ha tetszik, valamilyen irányba torzítja az eredetit, vagyis egy egyedi máso­ lási aktus pontossága bár meghaladja az emulációs tanulás esetében megfigyelhetőt, de minden valószínűség szerint jelentősen alulmúlja a génreplikáció kémiai folyamatainak pontosságát, még akkor is, ha a tanítást végző egyedek, a DNS hibajavító eljárásaival részben párhuza­ mosan, a tanítási időszakban rendszeresen visszaellenőrzik a tanított tartalmak megfelelő elsajátítását. Ha viszont a másolás pontatlan, akkor hogyan lehet ez alapja egyfe­ lől a mémek evolúciójának, másfelől a társadalmi világ stabilitásának? Ha hűek akarunk maradni kiindulópontunkhoz, akkor egyfelől azt kell állítanunk, hogy a pontos másolás nem feltétele az evolúciónak, másfe­ lől azt, hogy a kultúraterjedés esetében a stabilitásért valamilyen speci­ ális, nem triviális mechanizmus felelős. Mint látni fogjuk, mindkét út járható. A replikátorelmélet erősen restriktív evolúciófelfogáshoz vezet, ahol csak nagy időtávokon, stabilan fennmaradó ágenstípusok (például gén­ változatok) megléte esetén beszélhetünk evolúcióról. Az evolúciós dinamikák egyes elemzői szerint azonban a minőségi tulajdonságok evolúciója esetében, mint például a testmagasság, már a biológiai evo­ lúció esetében is felmerül, hogy nincs értelme replikálódó egységekről beszélni, mert sem a genetikai szinten, sem a tulajdonságok szintjén nem jelennek meg világos típusok, amelyek versenyezhetnének egy­ mással. A tulajdonság értékei lazán szóródnak a szülői értékek körül.26 Azonban ha a szülő tulajdonságai valamilyen mértékig prediktívek az utód tulajdonságaira nézve, megfelelően erős szelekciós nyomás mel­ lett ilyen rendszerekben is beszélhetünk evolúcióról.27 Vagyis legyen bár a kulturális átadás pontatlan, az öröklődés jellege lamarcki, ha a fenti feltételek teljesülnek, akkor a kulturális reprezentációk, a mémek evolválhatnak. 26  Természetesen itt feltételeznünk kell, hogy a hasonlóság szempontjából a szülőutód kapcsolat okságilag releváns, vagyis legalább részben annak köszönhető, és nem pusztán valamilyen attól független ökológiai faktornak. 27  Godfrey-Smith 2009, 33–35. 84 kultúra és evolúció Másfelől azt is figyelembe kell vennünk, hogy a másolt viselkedés­ formák stabilitásáért nem csak a másolás pontossága lehet felelős. Dan Sperber éppen ebből az irányból, a rekonstrukciós folyamat elemzése felől kritizálta a mémelméletet.28 Ő úgy teszi fel a kérdést, hogy vajon a kultúra jelenségeiben megfigyelhető relatív stabilitás csak a pontos vagy jól korrigált replikáció alapján magyarázható?29 Már említettem, hogy a másolás pontosságát javíthatják korrekciós mechanizmusok, például a tanár, intézmények, társak általi visszaellenőrzés. Ezt az inst­ rukciós aspektust hangsúlyozza a hagyományos szociológiai szemlélet. Sperber szerint azonban a kulturális minták stabilitást egy harmadik faktor is növelheti. Abból indul ki, hogy azt gondolni, hogy a kommuni­ káció és a tanulás esetében „az átvitel folyamatának kimenetét általában teljességgel meghatározza a bemenet”, implauzíbilis.30 Ha viszont, komolyan véve a kognitív tudomány eredményeit, feltételezzük, hogy az emberek bizonyos előzetes preferenciákkal rendelkeznek a bemene­ tekre való tekintettel, akkor feltételezhetjük azt is, hogy a befogadók oldalán zajló rekonstrukció ezek irányába fog torzítani. Ezek a preferen­ ciák részben veleszületettek, részben a lokális kulturális kontextusban gyökereznek. Sperber attraktoroknak nevezi őket. Egy attraktor nem értelmezhető koherensen sem hibajavító, sem másoló mechanizmus­ ként. Az attraktorok úgy működnek, hogy bizonyos statisztikai valószí­ nűséggel adott irányba torzítják a rekonstrukciós folyamatot. Mit jelent ez a gyakorlatban? Például egy elterjedt mintához, egy sok­ szor elmesélt történet tipikus szerkezetéhez, tartalmához képest alter­ natív, esetleg hiányos történetpéldány elmésélését követheti a történet befogadó általi kiigazítása anélkül, hogy az ismerné az elterjedt formát. Ez akkor lehetséges, ha a befogadónak vannak előzetes elvárásai a beme­ net formáját illetően. Az elvárások lehetnek egészen általánosak, vonat­ kozhatnak a történet koherenciájára, de lehetnek speciálisabbak, egy adott kultúra által meghatározott műfaji elvárások is. Ezek a különböző szintű elvárások a rekonstrukciós folyamat vagy a visszaemlékezés során bizonyos statisztikai valószínűséggel visszatorzíthatják a történe­ 28  Sperber 2000. hogy B entitás A entitás replikájaként, másolataként legyen kezelhető, igaz­ nak kell lennie, hogy 1. B-t A okozta (bizonyos háttérfeltételek fennállása mellett), 2. B releváns tulajdonságiaban hasonlít A-ra, 3. az információ, ami miatt B hasonlít A-ra, A-ból származik. Sperber szerint a mémelmélet felteszi, hogy 1. és 2. elégséges evi­ dencia a közvetlen leszármazás feltételezéséhez. Azonban elképzelhetők olyan esetek, amikor B hasonlít A-ra, A okozta B-t, a hasonlóság releváns mértékéért mégsem ez az oksági kapcsolat a felelős. 30  Sperber 2001, 149. 29  Ahhoz, evolúció 85 tet az adott kultúrában elfogadottabb forma irányába. Ki kell itt emelni újra, hogy ez nem értelmezhető hibajavító eljárásként, nem a kommu­ nikátor által adott bemenet pontosítása történik. Az attraktorok inkább olyan pszichológiai gravitációs tereket alkotnak, amelyek bizonyos keretek között tartják a kulturális információk torzulását, „mutáció­ ját” a rekonstrukciós folyamatra gyakorolt hatásukon keresztül. A biológiai és kulturális, vagy mémevolúció közötti legerősebb diszanalógia éppen az attraktorok szerepének elfogadásából következik. A mémek gyakoriságváltozását, evolúcióját meghatározó tényezőket, szemben a biológiai, genetikai magyarázatok esetével, nem lehet vilá­ gosan két csoportra osztani. Azokra, amelyek a másolási folyamathoz és amelyek a szelekciós tényezőként kezelhető környezeti feltételek­ hez tartoznak. Mint a fenti példából is látható, a reprodukciót végző pszichológiai rendszer nem egyszerűen másol, vagyis nem csak a máso­ lási képességei magyarázzák a kulturális jelenségek makrostabilitását. A másolást végző rendszer konstruktív folyamatai ugyanis az attraktorok torzító hatásain keresztül egyben szelekciós tényezőként is működnek, azáltal, hogy nagyon valószínűtlenné teszik bizonyos bemeneti infor­ mációk pontos reprodukcióját.31 Sperber saját kultúramodelljét epidemiológiai vagy járványtani mo­ ­ dell­ ek is nevezi. Ez első hallásra összecseng a memetika „vírus” me­ a­ n t fo­ iká­á­ al, de valójában itt egészen másra utal az analógia. Sperber r j v szerint a tu­ at­ artalmak, a nem nyilvános reprezentációk terjedésének d t dina­ ikáját jelentősen befolyásolja, hogy milyen típusú reprezentáció­ m ról van szó. Hangsúlyozza, hogy a különböző reprezentációs formák eltérő jellegzetességeiknél fogva önmagukban is meghatároznak bizo­ nyos terjedési mintákat. Vegyünk csak három példát! Az implicit vagy, Gil­ ert Ryle kifejezésével élve, a „tudni, hogyan?” típusú tudásformák, b készségek, eljárások nyilvánvalóan lassabban terjednek, hiszen sok gyakorlásra, esetleg mester-tanítvány viszonyra van szükség elsajátí­ tásukhoz. Az explicit, „tudni, hogy mi” típusú tudásformák egy része könnyen közvetíthető egy tíz másodperces reklámban is. Az elvontabb, g kate­ orikus ismeretek, például természettudományos törvények közve­ títése viszont inkább iskolai közegben, irányított körülmények között működik jól. Pontosan ugyanez igaz a különböző betegségekre is. A ter­ jedési mintázatok a betegség típusától, kórtanától függnek. Innen a jár­ ványtan metaforája. Ha a sperberi szemléletmód helyes, legalábbis plauzibilisebb, mint az eredeti mémelméleti tárgyalás, abból két dolog látszik következni. 31  Sperber–Claidière 2006. 86 kultúra és evolúció Az egyik, hogy a kultúra makrostabilitását nem az magyarázza, hogy a mémek konzervatív terjedési mechanizmusokkal terjednek. Vagyis az elmélet leginkább érdekes, nem triviális következménye sajnos nem áll meg. A másik, a memetikára szimpátiával tekintők számára talán megrázóbb következtetés pedig úgy szól, hogy az elmélet, még ha rész­ ben igaz is, hogy a kulturális entitások esetében beszélhetünk evolúciós folyamatokról, magyarázati szempontból üresnek mutatkozik. A szociálpszichológia művelőinek egy részét például már régóta az érdekli, hogy az emberek miért ezt és ezt a döntést hozzák meg, és nem egy másikat. Azt kérdezik, hogy vajon milyen heurisztikák befolyásol­ ják ezeket a döntéseket. Azzal, hogy ezeket a heurisztikákat szelekciós tényezőkként írjuk le, nem világos, hogy mit adunk hozzá a pszicho­ lógiai elmélet magyarázóerejéhez. Úgy tűnik, nem teszünk mást, mint egyfajta kozmetikai újracsomagolását végezzük el a már ismert magya­ rázatoknak. Vegyük a memetikusok által sokszor példaként emlegetett divatok esetét! Egy konkrét magyarázat egy új szóhasználati vagy éppen öltözködési divat elterjedésére a szociálpszichológia eszköztárával kidolgozhatónak tűnik, és kérdés, hogy milyen hasznos új információt nyerünk azzal, ha a divatokat mémeknek nevezzük, és azt mondjuk, hogy az ezek közötti kompetíció felelős a különböző divatok megoszlá­ sának változásáért a populációban. Egy másik szempontból azonban a pszichológia bevonása a kultúra jelenségeinek magyarázatába már önmagában is forradalomnak tekint­ hető. A naturalizálás, például a pszichológiára való hivatkozás a társada­ lomtudományokban, különösen a szociológiában és az antropológiában relatíve még mindig újdonságnak és egyben blaszfémiának is számít. A 20. század elején kibontakozott, úgynevezett standard társadalomtu­ dományi program a társadalmi tények világát önálló, a pszichológiától és különösen a biológiától alapvetően független valóságként kezelte, aminek ugyanakkor van pszichológiai leképeződése is. A társadalomtu­ dós azonban a program szerint nem magyarázhatja a társadalmi ténye­ ket az egyéni pszichológiára való hivatkozással. Ez a felfogás szolgált a klasszikus társadalomtudományok autonómiájának legitimációjául is. Dawkins túlságosan is biológus volt ahhoz, hogy elhelyezze magát a társadalomtudományok kontextusában, de az antropológus-filozófus Sperber programjának explicit célkitűzése, hogy „áthidalja a kognitív és a társadalomtudományok közötti szakadékot”.32 A Sperber-féle program mégsem redukcionista a hagyományos értelemben, ahogyan azt az előző bekezdések következtetései sugallhatnák. Nem állítja, 32  Sperber 2006, 432. evolúció 87 hogy a kultúra jelenségei egyszerűen a pszichológia jelenségei, és olyas­ mit sem, hogy a kultúrát leíró elméletek magyarázati redukció kere­ tében megfeleltethetők egy másik, alacsonyabb szintű jelenségeket tárgyaló diszciplína elméleteinek. Az állítás ennél sokkal moderáltabb. Sperber azt állítja, hogy ahogyan általános epidemiológiai elmélet sem létezik, ugyanúgy az általános kultúraelmélet fogalma is félreveze­ tő.33 „A különböző kulturális jelenségek – mondjuk a temetési szertartások, a mítoszok, a cserepezés és a színosztályozás – igen eltérő ma­ ya­ ázati modellek érvénye alá eshetnek.”34 Abból, hogy a kultúra g r jelenségeivel foglalkozunk, csak az következik, hogy milyen kérdésekre kell választ kapnunk a jelenségek magyarázatához, de a magyarázatok esetről esetre eltérnek a vizsgált reprezentációs módtól, az azt befolyá­ soló attraktoroktól és a releváns ökológiai körülményektől függően. Sperber megközelítésében a „kultúra jelenségei a pszichológiai jelenségek ökológiai mintázatai”.35 A kultúra változását magyarázó elméletek tehát nem maradhatnak meg egy kitüntetett magyarázati szinten, az itt kidolgozható magyarázatok ontológiája szükségszerűen eklektikus. Sperber ugyanakkor a magyarázati eszköztár feltérképezése végett leg­ inkább a hagyományosan elhanyagolt kognitív tényezőkre koncentrál, különösen a veleszületett területspecifikus intelligenciamodulok mint attraktorok szerepére a kultúra stabilitásának és sokféleségének kiala­ kulásában egyaránt.36 Sperber ambiciózus programjának, a társadalomtudományok natura­ lizálásának kivitelezése csak akkor lehetséges, ha az övéhez hasonló keretelméletek felállításán keresztül a különböző területekről származó tudás integrálhatóvá válik, és meg lehet mutatni, hogy együttes haszná­ latukkal hogyan lehetséges más tudományokhoz hasonlóan termékeny úgynevezett területközi kutatásokat folytatni.37 A biológus számára a kémia például csak annyiban érdekes, amennyiben meghatározhatóvá teszi, hogy a kémiai elemek milyen funkciókat töltenek be a biológiai rendszerekben, vagy hogyan okoznak magasabb szintű jelenségeket, például a génkifejeződés örökíthető mintázatait. Az ezzel foglalkozó területközi elméletet nevezik biokémiának. A biokémia nem a biológia nageli értelemben vett magyarázati redukcióját valósítja meg a kémi­ 33 Érdemes felhívni rá a figyelmet, hogy más fontos természettudományok, mint pél­ dául a geológia is, híján vannak a nagy általános elméleteknek. Az eklektikusság tehát semmiképpen sem lehet idegen a tudományosságtól. 34  Sperber 2001, 87. 35  Uo. 36  Sperber 2001 37  Lásd ehhez: Darden–Maull 1977. 88 kultúra és evolúció ára. Sokkal inkább lokális jelenségek, lokális redukciójáról van szó, ahol magasabb szinten azonosított egészek, egységek kapacitásait ezen egészeknek a kapacitás szempontjából nézve funkcionális részeire bon­ tásával magyarázzák. A kortárs filozófiai irodalom ezt nevezi mechanisztikus magyarázatnak.38 Sperber programját úgy is értelmezhetjük, mint ami ilyen területközi elméletek kidolgozását javasolja, ahol vizs­ gálhatóvá válnak a pszichológiai adottságok a kultúra működésében betöltött lokális funkciói, és ahol ezek különböző oksági mechanizmu­ sok feltárásában is a kultúrakutató segítségére lehetnek. Az eddigiekből úgy tűnik, hogy a mémelmélet nem volt különöseb­ ben sikeres önálló magyarázatok megalkotásában, bár fogalmazhatunk úgy, hogy ráirányította a figyelmet arra, hogy a kultúra jelenségeinek egy a bevettől eltérő, naturalizált megközelítésmódja is ott van a lehe­ tőségek között. Az eredeti program önmagában is érdekes implikációi azonban, ahogyan azt az előbbiekben megmutattam, egy implauzíbilis kultúra-genetika analógián alapultak, és tévesnek mondhatók. A kettős öröklés modellek A mémelméletet az 1980-as évek elejétől követő újabb modellek talán ennél többel is kecsegtetnek. Ezek a gének és a kultúra koevolúcióját vizsgáló elméletek némileg eltérő kiindulópontot választanak, mint a memetikusok. Elfogadják, hogy a szociális tanulás, a kulturális átadás fontos és hatékony jelenség, de nem előfeltételezik, hogy a kulturális reprezentációk mindig replikátorként viselkednének, hogy nagy máso­ lási pontossággal terjednek, stb. Inkább arra kíváncsiak, hogy a kultu­ rális átadásnak milyen formái léteznek, milyen ezeknek a kölcsönhatá­ suk a genetikai evolúcióval, de felvetik azt a memetikusok által tárgyalt kérdést is, hogy a kulturális evolúciónak lehetnek-e a hordozókra nézve maladaptív hatásai is. Az ortodox neodarwinista szociobiológiából induló Dawkins eltekint annak a lehetőségétől, hogy a kultúra akkor is lehet önálló hatással a gének evolúciójára, ha maga nem valódi replikátorok működésének ered­ ményeként áll elő. A kettősöröklés-modellek, ha nem is ezzel a szándék­ kal léptek fel, innen nézve tulajdonképpen tekinthetők a mémelmélet kritikájaként. Bár a mémelmélet a géncentrikus szociobiológiával szem­ ben fogalmazódott meg, vele szemben is megfogalmazható egy hasonló 38  Lásd ehhez: Machamer–Darden–Craver 2000, Bechtel–Hamilton 2007. evolúció 89 kritika. A dawkinsi nézőpont replikátorcentrikus. Ez alatt azt értem, hogy Dawkins és követői csak azoknak a jelenségeknek tulajdonítanak önálló realitást, amelyeket közvetlenül visszavezethetőnek gondolnak valamilyen replikátor működésére. A géncentrikus elméletek hibájaként szokás megjelölni, hogy nem vesznek tudomást a fenotípusos variációk39 sajátos szerepéről az örök­ lődésben és a szelekciós folyamatok meghatározásában.40 Ezt a hatást Baldwin-hatásnak is nevezik. A koncepció szerint az élőlények a világ­ ban végzett tevékenységük által bizonyos értelemben meggyorsíthat­ ják, befolyásolhatják fajuk evolúcióját. Tegyük fel, hogy egy faj egyedei rendelkeznek a kondicionálhatóság képességével. Ekkor az egyedfejlő­ dés során olyan túlélést segítő „jó trükk”-ökre találhatnak rá, amelyek nincsenek kódolva a génekben, csak a megszerzésüket lehetővé tévő képesség. Míg egy genetikailag kódolt „jó trükk” egyedi megjelenését követően könnyen, például egy statisztikai „baleset” folytán eltűnhet, a fenotípusba írható „jó trükköt” nagy valószínűséggel megtalálja a popu­ láció többi egyede is. Ezek a gyakori fenotípusos tulajdonságok pedig visszahathatnak a populáció genetikai evolúciójára. Baldwin elméle­ tének lényegi állítása, hogy az evolúciós siker pszichológiai tényezők függvénye is lehet, ezek nem redukálható illúziók, hanem a szervezet és a világ közötti valós közvetítők, bár időbeli fennmaradásuk szempont­ jából nézve efemernek mondhatók. A szociális tanulás különböző formái hasonló hatásokért lehetnek felelősek. Ez pedig azt jelenti, hogy az evolúciós múltban a kultúra változásai hatással lehettek biológiai evolúciónkra. Ennek egyik szép példája figyelhető meg azoknál a népcsoportoknál, amelyek nagytestű állatokat kezdtek tartani. A nagymennyiségű állati tej hozzáférhetősége ugyanis a laktóz megemésztésének képességre szelektálta őket. A kettősöröklés-modellek ugyanakkor nem csak a gén-kultúra köl­ csönhatást vizsgálják, hanem azt is, hogy a kulturális átadás pontosan hogyan járul hozzá a kulturális változásokhoz, és mennyiben lehetnek ezek függetlenek a biológiai szinttől. Cavalli-Sforza és Feldman pél­ dául azt a kérdést tette fel, hogyan magyarázhatnánk meg azt a tényt, hogy a 19. századi Itáliában a nők egyre kevesebb gyereket szültek?41 Az ezt megelőző időszak éppen a mortalitási ráták jelentős javulásá­ val járt Európában. Vajon mi késztette az embereket, hogy a következő 39  A fenotípusos variáció vagy fenokópia lehet például két azonos tanulási képességgel rendelkező, genetikailag megegyező egyed eltérően kondicionálva stb. 40  Lásd ehhez: Piaget 1988, Dennett 1998, 78–87. 41  Cavalli-Sforza–Feldman 1981. 90 kultúra és evolúció fázisban csökkentsék a születésszámokat átlagosan ötről átlagosan ket­ tőre? Egy szűken értelmezett darwini perspektívából nézve ez folyamat legalábbis furcsának hat, hiszen minden olyan tulajdonságnak, amely növeli az életképes utódok számát, elvileg el kellene terjednie a popu­ lációban. Ezért ezt a jelenséget valószínűleg nem plauzíbilis a biológiai túlélési értékre visszavezetni. Az egyik lehetséges magyarázat mégis megmaradna a biológia keretei között. David Lack angol ornitológus és evolúcióbiológus nyomdokain haladva azt is állíthatnánk, hogy a szü­ letésszámot azért korlátozták, mert ezzel növelni tudták azon utódok számát, akik ténylegesen megélik a felnőttkort. Lack elmélete szerint egyes madarak legalábbis aszerint optimalizálják a születésszámot, hogy milyen számú utódot tudnak biztosan felnevelni. Ez a hipotézis azonban nem plauzíbilis a 19. századi Itáliában, ott a családok egyértel­ műen több utód felnevelésére is képesek lettek volna. Úgy tűnik tehát, hogy az utódok számának redukciója mint tulaj­ donság a biológiai fitnesz csökkenése ellenében terjedt el, és nem azért, mert szelekciós előnyt jelentett a hordozók számára. Pontosan hogyan is terjedt el ez a tulajdonság? Az biztos, hogy nem anyáról lányra, ver­ tikálisan terjedt tovább, mivel ha így lett volna, a tulajdonság a kevés utódot nevelő családok méretének csökkenését, a sok utódot nevelők növekedését eredményezte volna. A terjedésnek tehát biztosan horizon­ tálisnak kellett lennie. Azonban még ez sem elég. Tegyük fel, hogy a nők azt a születésszámra vonatkozó ideát tanulják el másoktól, ame­ lyik a legnagyobb gyakorisággal fordul elő a környezetükben. Ez eset­ ben egy új idea nem volna képes elterjedni. Ahhoz, hogy elterjedhessen, az alacsony születésszámnak akkor is vonzóbbnak kell lennie a nagy családnál, amikor csak nagyon kevesen birtokolják az új tulajdonságot. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy valamiféle transzmissziós, átviteli torzításnak előnyben kellett részesítenie az új tulajdonságot. A konfor­ mista viselkedés kiszelektálta volna a kétgyerekes családmodellt. Ha azonban feltesszük, hogy a nők a magas presztízsű családokat másolták ebben a tekintetben, akkor a változás elképzelhetővé válik. Az egyik irányban van egy biológia szintű, hatását a generációváltásoknál érez­ tető szelekció, amely a kis család ellen hat. A másik irányban van egy a reprezentációnk, hozzá a kulturális entitások szintjén ható szelekció, amely pedig előnyben részesíti az alacsony születésszámot. Ami meg­ lepő, hogy itt a kulturális evolúció kerekedik a biológiai fölé. Hogy ne maradjanak kétségeink, szerzőink számításokkal is igazolják, hogy a szcenárió valós. Mitől érdekes ez a leírás, mitől érdekesebb, mint a mémelmélet, hiszen az is azt állítja, hogy a mémek felülkerekedhetnek a géneken? Attól, hogy pontosan megmondja, a kulturális átadás milyen formája evolúció 91 szükséges ahhoz, hogy a mémek egyfelől ténylegesen evolválhassanak, másfelől ahhoz, hogy valóban le is „győzzék” a géneket a versenyben. Az érem másik oldala, hogy ezzel együtt azt is állítják, hogy a horizon­ tális irányú átadás önmagában még nem vezet a kultúra önálló evolúci­ ójához. Ahhoz, hogy ez végbe mehessen, egyéb feltételeknek is teljesül­ niük kell. Megfelelő szabály alapján kell megválasztani az utánzandó mintákat, és a kulturális folyamatnak meg kell haladnia a biológiai folyamat sebességét. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy a különböző másolási szabályokat, amelyek tulajdonképpen a veleszületett pszichológiai preferenciák, eredetileg a természetes szelekció hozta létre, vagyis a presztízsen ala­ puló másolási preferenciának előnyökkel is kell, vagy legalábbis kellett járnia, hiszen nem szelektálódhattunk arra, hogy vérmes vírusszerű mémek csordái fosztogassák az erőforrásainkat. A szabályra csak akkor hathatott pozitív szelekció, ha használata átlagosan több hasznot haj­ tott, mint amennyi hátránya volt. Az világos, hogy ha valamely kreatív egyén egy előnyös, fitnesznövelő viselkedésmintát talál fel, akkor a töb­ bieknek érdemes utánozniuk ezt az eljárást. A kérdés az, hogy hogyan lehet aránylag kis költséggel úgy beállítani az egyének preferenciáit, hogy nagy valószínűséggel az előnyös viselkedésformákat másolják? Azt meghatározni, hogy ki sikeres, sokkal könnyebb, mint azt, hogy hogyan kell sikeresnek lenni, és nyilván nehéz sikeresnek lenni anél­ kül, hogy ezt elősegítő eljárások volnának a kezünkben. Ugyanakkor az is igaz, hogy a magas presztízs mint a viselkedés fitneszjelzője közel sem tévedhetetlen.42 A legfontosabb probléma vele talán az, hogy nem teszi világossá, pontosan milyen viselkedéselemek vezettek a sikerhez. Ennek a heurisztikának a használata viszont, amit a szerzők presztízs alapú átadási torzításnak (angolul: bias) neveznek, jól magyarázhat olyan eseteket, amikor a mémelmélet szavaival a mémek evolválnak, és felülkerekednek a géneken. Míg a mémelmélet egyszerűen azt állítja, hogy a különböző viselke­ désformák vonzósága határozza meg a túlélési értéküket, és stipulálja, hogy evolválnak, a kettősöröklés-modellek azt próbálják megmondani, hogy milyen fontos faktorok játszanak közre abban, hogy egy viselke­ désforma vonzónak tűnik a hordozók számára, és milyen következmé­ nyei vannak egy adott preferenciának. Bizonyos másolási szabályok pél­ dául, bár hasznosnak mondhatók az egyének számára, nem vezetnek a viselkedésformák gyakoriságának megváltozásához a populációban. 42  Lásd ehhez: Boyd–Richerson 2005, 4. fejezet. 92 kultúra és evolúció Ilyen az egyik gyakoriság alapú átadási torzítás is, az úgynevezett konformista torzítás. Mint már az itáliai születési arányokra vonatkozó példánál is utaltam rá, a konformista stratégia legfeljebb csak a meg­ lévő viselkedéskészletet stabilizálhatja egy populációban. Miért lehet rá szükség? Két elég világos esetben biztosan hasznos lehet. Az egyik, amikor ismeretlen helyen, ismeretlen közösségben kell feltalálnunk magunkat. A „bennszülöttek” nyilvánvalóan sok olyan körülménnyel tisztában vannak a helyi viszonyok szintjén, amelyekkel mi nem, tehát érdemes lehet őket másolni. Ezért nevezik ezt a szabályt „ha Rómában vagy…” szabálynak is. Nem kell azonban idegen helyekre mennünk ahhoz, hogy a szabály hasznot hajtson számunkra. Elég, ha például egy törzsön belül serdült fiúként átkerülünk a nők közösségéből a férfia­ kéba. Először nyilván érdemes megtanulni azt, amit úgy tűnik, hogy mindenki tud. Érdekes, hogy a konformista torzítás a kultúra makrostabilitására is jó magyarázattal szolgálhat, akkor is, ha elfogadjuk, hogy az embe­ rek „másolási” képességei sokkal korlátozottabbak, mint azt a replikátorelméletek megkövetelnék. Az emberek itt azt a mintát másol­ ják, amelyik a leggyakoribbnak mutatkozik a populációban, a másolás több forrásból történik, és a visszaellenőrzés is lezajlik. Ez a másolási szabály tehát segít konzerválni a legelterjedtebb mintákat a következő generációba. Míg Sperber attraktorai olyan preferenciákat hoznak játékba, amelye­ ket tartalom alapú torzításoknak nevezhetünk, a kettősöröklés-modell hívei által vizsgált átadási preferenciákat összefoglaló néven forrás alapú torzításoknak is nevezhetjük.43 Az előbbiek alapvetően a kultúra makrostabilitását magyarázhatják, míg az utóbbiak alapvetően a kultu­ rális átadás különböző mintázatait, bár mint láttuk extra magyarázattal szolgálhatnak a makrostabilitás problémájára is. Térjünk most vissza a magyarázóerő kérdésére, amit a mémelmélet kapcsán már felvetettünk. Látni kell, hogy a presztízs irányú torzítás feltételezése még egy sor fontos kérdést nyitva hagy a fent ismertetett 19. századi demográfiai változást leíró példa esetében is. Nem tudjuk meg, hogy miért változtatták meg a preferenciáikat a magasabb osztá­ lyokba tartozó családok, és azt sem, hogy az alacsonyabb osztályokhoz tartozók miért éppen ezt mintát tartották különösen vonzónak a maga­ sabb osztályokhoz tartozók viselkedésmintáiból. Amit megtudtunk, az az, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha egy ilyen idea von­ zóvá válik, nem az, hogy mi volt a pontos oka annak, hogy vonzóvá vált. 43  Sperber–Claidiere 2008, 288–289. evolúció 93 Jelen esetben a következmény a kulturális entitások evolúciója, popu­ láción belüli gyakoriságváltozása volt. A pontos okok feltárása azonban továbbra is a különböző társadalomtudományok képviselőire marad, ez esetben talán történészekre, de nyilván más szakmák képviselői és disz­ ciplináris eszközei is szóba jöhetnek. Úgy tűnik tehát, hogy a mémelméletet követően kidolgozott, a kul­ túra evolúcióját tárgyaló elméletek kapcsán is igaz marad az, amit a mémelmélet kapcsán már elmondtam. Minden, a kultúra változásait illető, empirikusan tartalmas, konkrét jelenségre adott magyarázat, amit a kultúra változásával kapcsolatban megfogalmazhatunk, a pszi­ cho­ ógián vagy más társadalomtudomány eszköztárán élősködik. Ez l pe­ ig azt jelenti, hogy a legtöbb gyakorló társadalomtudós számára ezek d az elméletek kevés új támponttal szolgálnak. Mégis elmondhatjuk, hogy a kettősöröklés-modellek új típusú kérdé­ sek felvetését is lehetővé teszik. Az egyik ilyen a gén-kultúra kölcsön­ hatás elemzésének lehetősége, ami – ahogy a laktóztolerancia példája is mutatja – az emberi civilizáció történelmi alakulásának vizsgálatát is új perspektívákkal gazdagíthatja, így például a történészek érdeklődé­ sére is számot tarthat. Másfelől fontos információkkal szolgálnak azok­ ról a kondíciókról, amelyek mellett ténylegesen beszélhetünk a kul­ túra olyan, elemek gyakoriságváltozásán alapuló evolúciójáról, amilyet a mémelmélet is feltételez. Tisztázza azt is, hogy az ehhez szükséges pszichológiai előfeltételek, preferenciák, másolási szabályok hogyan lehettek adaptívak az egyének számára, vagyis termékeny perspektívá­ kat adnak ezek kialakulásával és evolúciós történetével kapcsolatban. Még egy fontos tulajdonságát meg kell említeni ezeknek a vizsgáló­ dásoknak. Mivel a kettős öröklés modellek populációs szintű, mennyi­ ségi, statisztikai elemzésekkel dolgoznak, a kulturális reprezentációk terjedési mintáival kapcsolatosan, ellentétben a mémelmélettel, sok nem triviális következtetést is lehetővé tesznek. Ilyenek a fent ismer­ tetett másolási szabályok és azok következményi is. Boyd és Richerson szerint éppen ezért hasznosak lehetnek a társadalomtudósok minden­ napi munkájában is.44 Egyik példájuk a tasmániai kultúrák technológiai elszegényedésének kérdése. Vajon miért tűntek el fontos technológiák egy kultúrából? A lehetséges válaszok között szerepel, hogy reprezen­ tációik fenntartása és hatékony átörökítése az ember degradációra haj­ lamosító utánzási képességeit figyelembe véve csak megfelelően nagy populációméret mellett lehetséges. A válasz helyessége persze lehet kérdéses, de világos, hogy ez alapján lehetőség nyílik bizonyos kultúrák 44  Boyd–Richerson 2005. 94 kultúra és evolúció relatív fejletlenségének vagy visszafejlődésének nem szokások és tradí­ ciók, vagyis kulturális eltérések alapján való magyarázatára is. Konklúzió Mire jó, mire volt tehát jó a mémelmélet? Bár a mémelmélet nem segít a társadalomtudós mindennapi munkájában, önmagában konkrét jelen­ ségekre magyarázattal nem szolgál, az biztos, hogy a kulturális jelen­ ségekkel foglalkozó biológiai nézőpontú hagyomány figyelmét sikerült a kulturális jelenségek önállósága felé irányítania. És ha önmagában nem is szolgált túlságosan mélyreható következtetésekkel, a kritikák kereszttüzében állva egy naturalizált társadalomtudományi program lehetőségének a kibontakozását kétségtelenül elősegítette. Irodalom Altbäcker Vilmos 2003. Borókás üregi nyúl: egy állati tradíció kialakulása és következményei. Magyar Tudomány, Etológia, tematikus szám. 48. évfolyam 8. szám (109.) 970–975. Bechtel, William – Hamilton, Andrew 2007. Reduction, integration, and the unity of the sciences. In Kuipers, Theo (szerk.): Philosophy of Science: Focal Issues. Handbook of the Philosophy of Science, 1. kötet. New York, Elsevier. Boyd, Robert – Richerson, Peter J. 1985. Culture and the Evolutionary Process. Chicago, The University of Chicago Press. Boyd, Robert – Richerson, Peter J. 2005. Not by Genes Alone. The University of Chi­ cago Press. Cavalli-Sforza, Luigi Luca – Feldman, Marcus W. 1981. Cultural Transmission and Evolution: A Quantitative Approach. Princeton, Princeton University Press. Csányi Vilmos 1994. A párválasztás evolúciója. In uő: Viselkedés, gondolkodás, társadalom: etológiai megközelítés. Budapest, Akadémiai Kiadó. 128–141. Darden, Lindley – Maull, Nancy 1977. Interfield theories. Philosophy of Science, 44. szám 43–66. Dawkins, Richard 1986. Az önző gén. (Fordította Síklaki István.) Budapest, Gondolat Kiadó. Dawkins, Richard 1989. A hódító gén. (Fordította ifj. Vitray Tamás.) Budapest, Gondolat Kiadó. Dennett, Daniel 1998. Darwin veszélyes ideája. (Fordította Kampis György és Kavetzky Péter.) Budapest, Typotex Kiadó. Dennett, Daniel 1999. A kultúra evolúciója. (Fordította Boros János.) Magyar Filozófiai Szemle, 2. évfolyam 6. szám 927–943. evolúció 95 Dennett, Daniel 2002. Mémek: mítoszok, félreértések és félelmek. Információs Társadalom, 2. évfolyam 2 szám 6–17. Godfrey-Smith, Peter 2009. Darwinian Populations and Natural Selection. Oxford University Press. Jablonka, Eva – Lamb, Marion 2005. Evolution in Four Dimensions: Genetic, Epigenetic, Behavioral, and Symbolic Variation in the History of Life. MIT Press. Kampis György 1999. Dennett és az evolúció. Replika, 36. szám 25–43. Kolin Péter 2002. Az evolúció újabb lépései? Interjú Szathmáry Eörssel. Információs Társadalom, 2. évfolyam 2. szám 88–96. Kronfeldner, Maria E. 2007. Is Cultural Evolution Lamarckian? Biology and Philosophy, 22. évfolyam 4 szám 493–512. Lumsden, Charles J. – Wilson, Edward O. 1981. Genes, Mind and Culture: The Coevolutionary Process. Cambridge, Harvard University Press. Machamer, Peter – Darden, Lindley – Carver, Carl 2000. Thinking About Mechanisms. Philosophy of Science, 67. évfolyam 1 szám 1–25. Piaget, Jean 1988. A viselkedés mint a fejlődés hajtóereje. Budapest, Akadémiai Kiadó. Pléh Csaba 2003. A gondolatok terjedési mechanizmusai: mémek vagy fertőzések. In uő: A természet és a lélek. Budapest, Osiris Kiadó. 45–72. Popper, Karl 1998. Szüntelen keresés. Intellektuális önéletrajz. (Fordította Pintér G. Gábor és Pintérné Lederer Vera.) Budapest, Áron Kiadó. Sperber, Dan 2000. An objection to the memetic approach to culture. In Aunger, Robert (szerk.): Darwinizing Culture. The Status of Memetics as a Science. Oxford, Oxford University Press. 163–173. Sperber, Dan 2001. A kultúra magyarázata. (Fordította Pléh Csaba.) Budapest, Osiris Kiadó. Sperber, Dan 2006. Why a deep understanding of cultural evolution is incompatible with shallow psychology. In Enfield, Nicholas J. – Levinson, Stephen C. (szerk.): Roots of Human Sociality. Culture, Cognition and Interaction. Oxford, Berg. 431– 449. Sperber, Dan – Hirschfeld, Lawrence 2004. The cognitive foundations of cultural stability and diversity. Trends in Cognive Science, 8. évfolyam 1. szám 40–46. Sperber, Dan – Claidière, Nicolas 2006. Why Modeling Cultural Evolution Is Still Such a Challenge. Biological Theory, 1 évfolyam 1. szám 20–22. Sperber, Dan – Claidière, Nicolas 2008. Defining and explaining culture (Comments on Richerson and Boyd: Not by genes alone). Biology and Philosophy, 23. évfolyam, 2. szám 283–292. Sober, Elliott 1999. Philosophy of Biology. 2. kiadás. Boulder, Westview Press. Tomasello, Michael 2002. Gondolkodás és kultúra. (Fordította Gervain Judit.) Buda­ pest, Osiris Kiadó. 96 kultúra és evolúció Összegzés Mire jó, mire volt jó a mémelmélet? Bár ma már kijelenthető, hogy önálló elméletként, a kultúraterjedés modelljeként tekintve rá, a mémelmélet nem segít a társadalomtudós mindennapi munkájában, empirikus tar­ talommal alig rendelkezik, történetileg tekintve mégis fontos erénye, hogy a kulturális jelenségekkel foglalkozó biológiai nézőpontú hagyo­ mány figyelmét sikerült a kulturális jelenségek önállósága felé irányí­ tania, a kritikák kereszttüzében állva pedig egy naturalizált társada­ lomtudományi program lehetőségének a kibontakozását is elősegítette. Ennek egyik eseteként tekinthető Sperber járványtani modellje, de a vele párhuzamosan kibontakozó úgynevezett kettős öröklés modelljei legalább annyira. Ezek a kutatási programok a bizonytalan jelentésű mém metaforát képesek voltak empirikus tartalommal rendelkező, ter­ mékeny kutatási kérdések megfogalmazására alkalmas elméletté alakí­ tani. Stráner Katalin Tudomány magyar fordításban* A teremtés természet­ örténelmének nyomai t a Vestiges of the Natural History of Creation (A teremtés termé­ szettörténelmének nyomai) 1844-ben jelent meg Londonban, és azonnal megragadta nemcsak a tudományos élet, hanem a brit társadalom jelentős részének figyelmét is. 1884-ig tizenkét kiadást ért meg, és a számtalan – igen gyakran megalapozott – tudomá­ nyos kritika ellenére a Darwin munkásságát megelőző evolúciós iro­ dalom egyik legfontosabb műve és a 19. század egyik legnagyobb brit bestsellere lett. Mindebből adódóan figyelemre méltó a tény, hogy a magyar egyike azon kevés nyelvnek, melyen Robert Chambers köny­ vét még A fajok eredete 1859-es megjelenése előtt kiadták. E dolgozat A teremtés természettörténelmének nyomai magyarországi megjelené­ sének és fogadtatásának történetét ismerteti, kitérve a kortárs német és holland fordításokkal való összehasonlításra is, elsősorban a fordító lehetséges motivációja, a szöveg lehetséges manipulációja és a befogadó kulturális kontextusnak az eredetitől való különbözősége szempont­ jából. A 2009-es Darwin-év kapcsán számtalan konferencia és publi­ káció foglalkozott a darwinizmus és az evolúciós elmélet nemzetközi * Köszönöm a szakmai segítséget témavezetőmnek, Karl Hallnak, valamint Kontler Lászlónak és Susan Zimmermannak a szöveg korábbi verzióival kapcsolatos javasla­ tait. Szintén köszönöm Hudi Józsefnek a kutatás során nyújtott segítségét. A kutatás egy részét a Marie Curie European Doctorate in the Social History of Europe and the Mediterranean – Building on the Past early stage research training programjának támo­ gatásával végeztem. 98 Tudomány magyar fordításban recepciójával és disszeminációjával, többek között Magyarországon is. Míg e cikk szűkebb értelemben egy brit tudománytörténeti szenzáció magyar recepciótörténetével foglalkozik, célja az is, hogy bemutassa: az evolúciós elmélet magyarországi appropriációja nem Darwinnal kezdő­ dött; és e mentén reflektáljon a nyugati tudományos élet eredményei elterjedésének és esetleges átalakulásainak sajátosságaira a 19. századi Magyarországon. Az akkor még ismeretlen szerző műveként emlegetett Vestiges of the Natural History of Creationt az elsősorban orvosi és tudományos témájú könyvek kiadójaként ismert John Churchill jelentette meg 750 példányban 1844 októberében Londonban. A könyv 390 oldalban írta le az állatvilág fejlődését a kezdetektől az ember megjelenéséig, emellett az univerzum kialakulására és az emberiség szellemi életére is kitért. Nemcsak a tudományos közösségnek, hanem a brit társadalom jelentős részének figyelmét is szinte azonnal megragadta, és a viktoriánus kor­ szak egyik legjelentősebb, legismertebb és legbotrányosabb könyve lett. A Vestiges az egyik első mű, mely teljességében írja le a világ keletkezésés fejlődéstörténetét egyfajta evolúciós elv alapján, ezért leggyakrabban A fajok eredete előfutáraként kezelik. Nem szabad azonban megfeled­ keznünk arról, hogy a Vestiges, mint a hasonló írások többsége, a dar­ wini evolúcióhoz való viszonyán túl is fontos és számos értékkel bír, és a darwini életművön túl is megállja a helyét. Emellett érvel James Secord is, mikor a Vestigesről szóló monográfiájában a mű kiadásának és fogadtatásának történetén keresztül festi meg a viktoriánus korszak Londonjának és vidéki társadalmának portréját.1 Secord kutatásaiból és leírásából világossá válik, hogy bár a Vestiges a 19. század után nagyrészt a feledés homályába merült, saját korában szenzációs és botrányos best­ seller volt már jóval azelőtt, hogy Darwin meghozta volna sokszorosan átgondolt, nehéz döntését A fajok eredete megjelentetéséről, mellyel lefektette a modern evolúciós gondolkodás alapjait. Másrészt viszont a Vestiges korántsem kavarta fel és botránkoztatta meg annyira a kontinentális Európát, mint tette azt Angliával. Míg hazá­ jában kétségtelenül a „könyvkiadás diadalának”2 számított, Anglián kívül jóval inkább a természettudományos és fejlődéstörténeti iroda­ lom feledésbe veszett, elhanyagolt emléke maradt. Ez megmutatkozik nemcsak az idegen nyelvű fordítások csekély számában, hanem abban is, hogy míg az angol lapok számtalan cikket, recenziót és vitát közöl­ 1  Secord 2  Uő 2000. 1994, xxvi. evolúció 99 tek, a kontinentális lapok szinte alig kapták fel a témát.3 Somody József fordítása nem pusztán a kevés Anglián kívüli kiadás egyike, hanem 1858-as kiadási dátumának köszönhetően a magyar egyike azon három nyelvnek, melyen a Vestiges még A fajok eredete 1859-es kiadása előtt megjelent. A szöveg földrajzi relokációja és átalakuló kapcsolata új olva­ sóközönségéhez (és ezen keresztül, indirekt módon, a szerző kapcsolata új olvasóival a korábban létező nyelvi akadályok ellenére) a narratívát új kontextusában számos új jelentéssel és attribúcióval ruházhatja fel. Annak érdekében, hogy e fizikai és intellektuális relokáció mértékével, természetével és tulajdonságaival mélyebben is foglalkozni tudjunk, nem elhanyagolható, hogy első lépésben megismerkedjünk a Vestiges háttértörténetével, valamint a tudományos diskurzussal, mellyel Ang­ liá­­ ban egymásra kölcsönösen mély hatást gyakoroltak. Egy könyv, mely megrázta Angliát Ma már ismert, hogy a Vestiges rejtélyes, ismeretlen szerzője nem volt más, mint Robert Chambers (1802–1871), a skót újságíró és kiadó­ ulaj­ t donos, aki bátyjával, Williammel a népszerű Chambers’s Edinborough Journal tulajdonosa, szerkesztője, kiadója és gyakran szerzője volt. Cham­ ers szerzőségét szimbolikus módon több mint egy évtizeddel b halála után, a Vestiges tizenkettedik kiadásának borítóján fedték fel. Cham­ ers kiadói és írói háttere fontos szerepet játszott a Vestiges meg­ b írá­ ában és kiadásában, legalább annyira, mint érdeklődése korának s tu­ ományos felfedezései és eredményei iránt. A Chambers’s Edinburgh d Jour­ al sikere az olcsó sajtótermékek piaci robbanásának és azoknak a n középosztálybeli olvasóknak volt köszönhető, akik rendszeres, változa­ tos, színes és informatív olvasmányra vágytak. Szerencsés módon Robert Chambers személyes tudományos érdeklődése különösen a geológia és a frenológia iránt beleillett a brit társadalom számos rétegének az úgyne­ vezett népszerű tudomány (popular science) iránti korabeli érdeklődé­ sébe, mint azt az újságjukban megjelent számos természettudományos témájú cikke is bizonyítja. Bár elutasította Lamarcknak a fajok adaptá­ ciójának elvére alapuló fajtranszmutációs elméletét,4 lassan összeállított 3  Rupke 2000, 211. Vestiges és a lamarckizmus kapcsolatáról lásd Secord 2000, 95–96 és Browne 2003, 458–459; Lamarck és az angol transzmutációs elméletek kapcsolatáról lásd még Desmond 1989, 42–54, 60–74. 4  A 100 Tudomány magyar fordításban egy narratívát a „fejlődés törvényéről” (law of deve­ opment).5 A fejlődés l történetének narratívája, avagy a progresszív transzmutáció kozmikus elmélete Chambers szerint egy a kezdetektől a jelenkorig ívelő folyamat, melynek értelmében a fajok egy előre elrendelt skálán mozognak előre, a kezdetektől egészen a jelenkorig. Eszerint minden, ami a jelen kor­ ban létezik, korábbi formációkból fejlődött ki: a naprendszerből a Föld, belőle a sziklák, ezekből növények és korallok, halak, szárazföldi növé­ nyek, hüllők és madarak, emlősök és végül maga az ember. Az el­ élet m szerint, mely egyszerre volt meglepő és botrányos, a fajok egy (Isten ter­ mészeti törtvényei által) előre meghatározott fejlődési skálán haladnak előre, fokozatosan kiterjesztve egyéni fejlődésük szakaszait. Bár a ter­ veket Isten fektette le, az ő jelenléte Chambers értelmezésében erősen felületes: ezt az alig jelen levő Istent Chambers szándékosan egyfajta jóindulatú törvényhozó képére formálja. Hogy megérthessük, miért is lett pont a Vestiges a 19. század egyik legnagyobb példányszámban eladott könyve, melynek 1844 és 1884 között tizenkét kiadása több mint 100 ezer példányban kelt el (a század fordulójáig többet adtak el belőle, mint A fajok eredetéből), több szem­ pontot is figyelembe kell vennünk. E szempontok egyike az, hogy egy olyan könyv, mely a viktoriánus korban, különösen ennek korai idősza­ kában amellett érvelt – vagy legalábbis úgy lehetett értelmezni –, hogy Isten nem játszott aktív, központi szerepet a természeti és társadalmi hierarchiák kiépítésében, az a fennálló társadalmi rendet fenyegette, legalábbis az anglikán államegyház és a konzervatív politikai vezetés szemében. Az evolúcióval és az evolúciós gondolkodással kapcsolatos viták már az 1830-as években is jelen voltak elsősorban politikailag radi­ kális körökben.6 Ám e a viták a lamarckizmusról, a transzmutációról és a morfológiáról, valamint ezeknek a tudományos materializmus, a deizmus vagy akár az ateizmus konstrukcióiban és diskurzusaiban való értelmezéséről nem érték el azt a társadalmi réteget, melyet Chambers viszont igen: a középosztályt. Annak ellenére, hogy – vagy pont azért, mert – a Vestigest számos ismert, elismert, köztiszteletben álló tudós és egyházi személy is egy­ aránt nyilvánosan és szenvedélyesen elítélte, szinte azonnal bestseller lett. A támadások hátterében változatos okok és érvelések álltak, ezek spektruma a tudományos megalapozottság hiányától a felületességig, a „teremtés misztériumának” védelméig terjedt. Ez utóbbinak talán 5  Desmond 1989, 7. lamarckizmus és az angol radikális politika kapcsolatáról lásd még Desmond 1989, 276–334. 6  A evolúció 101 legharcosabb képviselője William Whewell, a Cambridge-i Egyetem professzora volt, akinek nevéhez többek között a scientist (tudós) szó­ nak a megalkotása is fűződik az 1830-as évek elején. Whewellnek az Indications of the Creator (A Teremtő indikációi) című, 1845-ben meg­ jelent pamfletjére és a hozzá hasonló, mind tudományos, mind val­ ásos l meggyőződéseken alapuló támadásokra válaszul jelentette meg Cham­ bers Explanations: A Sequel to the Vestiges of the Natural Crea­ ion t (Magyarázatok. Folytatás a Teremtés természettörténetének nyomai­ hoz) című rövidebb könyvét 1845-ben, nagyjából egy időben a Vestiges ötödik, átdolgozott kiadásával. A botrányosnak és sokkolónak, veszélyesnek és izgalmasnak ítélt munkát és annak folytatását nemcsak a tudományos elit olvasta, hanem a felsőbb rétegek és – ami a népszerű recepció szempontjából különösen fontos – a közép- és a munkásosztály is. A Vestiges a lehető legfelső réteget is elérte: Albert herceg, aki maga is erős érdeklődést mutatott a természettudomány és a természetfilozófia iránt, 1845-ben délutánon­ ként részleteket olvasott fel Viktória királynőnek, aki érdekesnek és könnyen követhetőnek ítélte a narratívát, annak ellenére, hogy jómaga nem igazán érdeklődött a tudományok iránt.7 A közép- és alsóbb osztá­ lyok érdeklődését az akkor még ismeretlen szerző mondanivalója iránt nemcsak a közérthető, gördülékeny stílusban előadott újszerű tudomá­ nyos nézetek kötötték le, hanem Chambersnek a tudományos elméle­ teken átszűrődő társadalmi mondanivalója is. Tudományos érdeklődése ellenére Chambers fantáziáját jóval kevésbé mozgatták meg a korszerű tudományos áttörések, mint inkább a sajtó- és könyvkiadási üzletben rejlő profitszerzési lehetőségek; különösen, mivel kiadói minőségé­ en b Chambers áttételesen a középosztály érdekei mellett folyatott kam­ pányt, hiszen könyvében amellett érvelt, hogy a természetet és a tár­ sadalmat egyaránt az elkerülhetetlen fejlődés irányítja. Az evolúció moz­ ató­ reje Chambers olvasatában az adaptáció helyett a haladás g e (prog­ ess) volt: a fajok egy előre elrendelt fejlődési létrán haladnak fel­ r felé, miközben individuális fejődési idejüket is kiterjesztik.8 A Chambers által javasolt progresszív transzmutáció elmélete sikeres kísérletnek bizonyult a radikálisnak számító transzmutációs elméletek­ nek a középosztályhoz tartozó nagyközönséggel való elfogadtatására, és arra, hogy bemutassa ennek a leginkább az Isten általi előre eltervezett­ ségben gondolkodó társadalmi rétegnek, hogy a természetet és a társa­ dalmat az elkerülhetetlen és fokozatos fejlődés kormányozza, melynek 7  Secord 8  Bowler 2000, 168–169. 1993, 11. 102 Tudomány magyar fordításban lényege a deizmus keretei között felfogott Teremtőben gyökerező időt­ len természeti törvényekből vezethető le.9 A chambersi narratívában az élő és az élettelen világ egyfajta progresszív, unitariánus kozmológia által képzett fogalmi hálón belül létezik.10 A progresszív tudományos elméletek és az általuk ihletett viták mellett nem feledkezhetünk meg még egy további fontos szempontról sem, mely hozzájárult a Vestiges „cause célèbre” státusához,11 ez pedig a szerző élete végéig megőrzött anonimitása. Chambers több okból is ragaszkodott ahhoz, hogy neve ne legyen köthető a botránykönyv­ höz: ezek közé tartozik többek között, hogy első könyves szerzőként bizonytalan volt irodalmi vállalkozásának sikerét illetően, és tartott attól, hogy az esetleges kudarc visszavetheti egyéb kiadói és üzleti vál­ lalkozásait. A legfőbb ok azonban magában a pár sorral feljebb használt „botránykönyv” kifejezésben keresendő: a Vestiges végül azért maradt „ismeretlen szerző műve”, mert Chambers meg akarta védeni családját és saját reputációját a kontroverziális témát tárgyaló könyv és alkotója ellen várható támadásoktól.12 A Vestiges szerzőjének kilétét számos találgatás övezte: a „gyanúsí­ tottak” sora Walter Scott-tól Charles Lyell geológusig, Darwintól Albert hercegig terjedt. Tudós és amatőr körökben sem William Whewell volt az egyetlen, aki egy hölgyet gyanított a könyv hátterében: Harriet Martineaut és Ada Lovelace-t. Mindkettőjüket sikeres, saját jogon elis­ mert tudósokként is lehetséges szerzőként említették meg a tanult urak, akik úgy gondolták, hogy a szerző női mivolta megmagyarázná a könyv tudományos hibáit és botlásait.13 Időről időre Chambers neve is felme­ rült (többek között Darwin levelezésében is), de ő konzekvensen vissza­ utasított minden ilyen jellegű utalást. Az anonim szerző jelensége külö­ nösen fontos a Vestiges populáris recepciójának szempontjából, hiszen a szerző azonosítása nemcsak népszerű, teadélutánokon űzött társasjáték volt, aminek felületes ránézésre tűnhet, hanem „kétségbeesésbe hajló kutatás, nem következményektől mentesen a társadalmi kohézióra és a vallásos hitre nézve”.14 Az évtizedeken át fenntartott anonimitásnak köszönhető végezetül az is, hogy a Vestiges fogadtatása relatíve mentes 9  Uo. 10  Stierstorfer 2005, 37. 2003 457. 12  Secord 2000, 370–371. 13  Browne 2003 464; Secord 2000, 21, 183–184; 1994, xlii. 14  Secord 2000, 23. 11  Browne evolúció 103 maradt a politikai, vallási és nemi asszociációk konjunktúráitól, és a szöveg különböző olvasatai nyitottak maradhattak.15 Chambersnek sikerült kapcsolatot teremtenie a progresszív evolúció és a múltnak a jelen iránti irrelevanciája között az angol történelem­ nek egy különösen bizonytalan, de igen produktív időszakában. Még ha kiindulópontunk az is, hogy a Vestiges több, mint Darwin fejlődés­ elméletének egyik előfutára, és eltekintünk attól, hogy egyáltalán nem kizárt, hogy Chamberst jobban érdekelte vállalkozásának kereskedelmi sikere és egy minél szélesebb olvasói réteg elérése, mint a tudomány újraírása és a tudományos élet újraformálása, tagadhatatlan, hogy elmé­ letei nagyban hozzájárultak egy olyan tudományos környezet kialakulá­ sához, mely a tudósokat és az átlagembert a transzformacionizmushoz való hozzáállásuk újragondolására inspirálta. Ily módon pedig tagadha­ tatlanul előkészítette Darwin színrelépését és fogadtatását, aki 1844 után még egy jó évtizeden keresztül őrizte majd gondosan a titkot, hogy ő az egyetlen Nagy-Britanniában, aki birtokában van egy teljességében kidolgozott transzmutációs elméletnek. A sokk ellenére, amely Darwint akkor érte, mikor tudomására jutott, hogy nem ő az egyetlen, akinek új elképzelései vannak a transzmutációval kapcsolatban, úgy döntött, hogy elkerüli a csapdát, melybe a Vestiges szerzője esett: míg a Vestiges által érintett témák közül számos kevésbé reflektált a természettudo­ mányos gondolkodásra, mint inkább a korabeli brit kultúrát és társa­ dalmat érintő aktuális témákra, és szerzője helyenként lelkesen idézett valósként a lehető legelképesztőbben áltudományos forrásokat, addig Darwin elhatárolta magát a Vestiges szerinte „populárisan progresszív tudományos” stílusától.16 Írásaiból egy olyan tudós képe rajzolódik ki, akinek elméletei a biológia keretein kívül is komoly implikációkkal rendelkeztek, annak ellenére, hogy Darwin munkássága első körben a biológia diszciplínáját forradalmasította. Ez az, ami Chambersnek nem sikerült; ennek ellenére a Vestiges fontossága abban is rejlik, hogy egy­ szerre tükröz egy fontos kulcspillanatot az angol kultúra és a tudomány történetében, és reflektál is rá. 15  A szerzőség és az anonimitás összefüggéseiről lásd Griffin 1999; az anonimitás és a titoktartás fontosságáról a Vestiges esetében lásd még Secord 2000, 364–400. 16  Browne 2003, 465. 104 Tudomány magyar fordításban Új irányok, új célok, új kontextusok: a Vestiges első fordítói és fordításai Kérdéses azonban, hogy ez a specifikus kulcspillanat visszatükröződ­ het-e a Vestiges idegen nyelvű kiadásaiban. A fordítás egyik jelleg­ zetessége, és ez alól nem kivétel a tudományos szöveg sem, hogy új je­ en­ és­ artalommal ruházza, ruházhatja fel a forrásszöveget: a kultu­ l t t rális re­ o­ áció és a fordítók saját olvasatainak és önálló ambícióinak l k következtében a szöveg jelentős változásokon megy keresztül, és az olvasóhoz a fordító közvetítése nyomán a szerzőétől bizonyos – akár igen jelentős – mértékben eltérő üzenetet juttat el. A forráskultúrától egyre és egyre távolabbi célnyelvekre való kultúr- és fogalomtranszfer során a szerző és az olvasók közötti graduálisan növekvő távolság lehe­ tővé teszi a fordítók szerepének központi kérdéssé válását: lakóhelyük, társadalmi és anyagi helyzetük, motivációjuk, ambícióik éppen annyira nyomot hagyhatnak a szövegen, mint amennyit tényleges beavatkozá­ saik kommentárok, alterációk vagy kihagyások formájában. Mielőtt rátérnénk a Vestiges magyarországi relokációja által felvetett kérdé­ sekre és lehetséges válaszokra, illetve a fordítás esetleges sajátosságaira, érdemes megvizsgálni a korabeli fordításokat és fordítóik szerepét, vala­ mint a kulturális és politikai kontextusokat, melyek a recepciót, illetve a szöveg adaptációját meghatározták. A Vestiges első ismert idegen nyelvű kiadása Spuren der Gottheit in der Entwickelungs- und Bildungsgeschichte der Schöpfung címen jelent meg 1846-ban Stuttgartban. A fordító, Adolf Friedrich Seubert a hadsereg tisztjeként ezredesi rangig emelkedett, és katonai karrierje mellett változatos, főleg katonai témájú fordításairól volt ismert, de a Vestiges mellett fordított többek között Lord Byront is.17 A Spuren der Gottheit érdekessége, hogy a Vestiges fordítása mellett Seubert a kötet­ ben közölte William Whewellnek 1845-ben megjelent, a nem természet­ tudós, általános olvasóközönségnek szánt. Indications of Creator című művét is, melyben Whewell a természeti teológia (natural theology) szempontjai alapján támadta és utasította el a Vestigesben lefektetett elveket.18 Bár Seubert nem írt fordítói előszót vagy bevezetést, és nem adott hozzá jegyzeteket, illetve nem tett megjegyzéseket a szövegtestre, a Spuren der Gottheit Whewell ellenérveinek és azok inklúziójának köszönhetően egyértelműen magán hordozza a fordító saját ambíció­ 17  Rupke 2000, 212–214. és a korai Vestiges-kritikáról lásd Secord 2000, 227–229. 18  Whewellről evolúció 105 jának, ágendájának nyomait, és tükrözi véleményét. Méghozzá meg­ lehetősen nyíltan: ahelyett, hogy a két szöveg mondanivalójának éles ellentétét Seubert a két szöveg egymás után helyezésével demonstrálta volna úgy, hogy pusztán egymás után, egy kötetet alkotva kötteti egybe a két könyvet, a két írást inkább egybefonja egy integrált narratívába, ahol Chambers egy-egy fejezetét Whewelléi követik. A két író külön­ böző betűtípussal szedett fejezetei felváltva követik így egymást egy új, a fordító által kreált végproduktumban, mint azt maga a cím, Spuren der Gottheit – „Az istenség nyomai” – is demonstrálja.19 Így aztán talán pontosabb is lenne Seubert munkáját „fordítás” helyett „adaptációnak” hívni, melyben a fordító a szöveget nem a fajok természeti eredete elvé­ nek terjesztésére, népszerűsítésére használja, hanem az isteni eredet ta­ ának támogatására és megerősítésére, valamint a természet Isten n ál­ ali törvényeinek demonstrálására. t Egy évvel azután, hogy Seubert megjelentette a Vestigest, kortársa, de semmiképpen sem ideológiai elvtársa, az antimonarchista és radiká­ lis materialista Carl Vogt egy újabb fordítással állt elő,20 bár az 1848-as események következtében Vogtnak csak 1851-ben, Giessenből Svájcba való menekülését követően sikerült a könyvet Natürliche Geschichte der Schöpflung des Weltalls, der Erde und der auf ihr befindlichen Organismen címen kiadni.21 Vogt szövege nem tesz utalást a Seubertféle fordítás létezésére, de ez nem meglepő a fordítók, a fordítással való céljaik és a végtermékek ismeretében. A két könyv címének drasztikus különbözősége mellett a Vogt által a szövegbe emelt illusztrációk,22 láb­ jegyzetek és tartalmi korrekciók is mutatják, hogy a két fordítás között alapvető ideológiai különbségek állnak fenn, melyeknek okai valószínű­ síthetően a két fordító ellentétes tudományos meggyőződéseiben, vala­ mint politikai irányultságaikban és elkötelezettségükben gyökereztek. Bár első ránézésre úgy tűnhet, hogy Vogt, a zoológia és geológia pro­ fesszora, aki aktív résztvevője volt az 1850-es évek német vitáinak a materializmusról, annak érdekében tette elérhetővé a Vestigest német nyelven, hogy az evolucionista mondanivaló nagyobb nyilvánosságot 19  Rupke 2000, 213–214. m. 217–220. 21  1858-ban készült egy második kiadás is. 22  Mivel Vogt a jobb olvashatóság és érthetőség érdekében szükségesnek tartotta az il­ lusztrációkat, saját tankönyvei segítségével állított össze egy atlaszt (Rupke 2000, 217). Az első illusztrált kiadás 1853-ban jelent meg, összességében ez volt a Vestiges tizedik kiadása; az illusztrációkat a kiadó, John Murray kérésére William Benjamin Carpenter állította össze orvosi és természetrajzi atlaszainak illusztrációiból. 20  I. 106 Tudomány magyar fordításban kapjon,23 a körülmények alaposabb átgondolása nem feltétlenül erre a következtetésre enged jutni. Nicolaas Rupke a német és holland for­ dításokat elemző tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy Vogt valójában ellenezte a transzmutáció elméletét, de ezzel együtt felté­ telezi, hogy Vogt számára a Vestiges „szubverzív, anti-establishment potenciálja”24 lehetett rokonszenves, és ez inspirálta, hogy a szöveget anyanyelvén közzétegye. Sander Gliboff viszont a német darwinizmus gyökereiről szóló könyvében felhívja a figyelmet arra is, hogy a német tudományos élet már a negyvenes években sem vette komolyan a Vestigest, amit jól illusztrál, hogy maga a fordító, Vogt, is számos olyan lábjegyzettel fűszerezte fordítását, melyek alkalmasak voltak arra, hogy „lehűtsék a köz lelkesedését” a Vestiges iránt.25 Ezzel együtt tény, hogy Vogt fordítása jóval közelebb áll az eredetihez, mint Seuberté, és Vogt munkáját még azok is dicsérő szavakkal illették, akik különben nem helyeselték a radikális professzor személyes reputációját és a tudomá­ nyos materializmus és az ateizmus iránt mutatott lelkesedését. Mind Rupke, mind Gliboff egyetértenek azonban abban, hogy a Vestiges nem váltott ki különösebb vitát a német kontextusba való áthelyezését követően. Bár a két német fordító céljai és eredményei között éles különbsé­ gek és ellentétek állnak fent, világos, hogy a Vestiges fajtranszformációs ideái és felvetései, valamint az evolucionista narratíva újdonságai nem álltak kimondottan Seubert és Vogt elképzeléseinek és a könyv kiadá­ sával kapcsolatos ambícióinak középpontjában. Ez szintén igaz az 1849ben megjelent holland fordításra,26 mely a német fordítóknál is tovább­ menve kifejezetten a természet isteni rendjének a reakciós, monarchista politika kontextusába való helyezésére használja a Vestigest. Jan Hubert van den Broek, aki a Vestiges mellett a Sequelt is lefordította, és mel­ léjük egy illusztrációkat tartalmazó segédatlaszt is kiadott, Seuberthez hasonlóan a hadseregben csinált karriert, és emellett sokat publikált; Seuberttel ellentétben azonban van den Broek elsősorban a fizika és a kémia terén volt aktív, mivel ezeket a tárgyakat tanította az utrechti katonaorvosi főiskolán. Érdekes módon a Vestigest ő is egy ellenté­ 23  Millhauser 1959, 145–146. 2000, 220. 25  Gliboff 2008, 59. 26  A holland nyelvű Vestiges Sporen van der natuurlijke geschiedenis der schepping, of schepping en voortgaande ontwikkeling van planten en dieren, onder den invloed en het beheer der natuurwetten cím alatt jelent meg J. G. Broese kiadásában Utrechtben, mint ahogy az ezt követő kiadások is 1850-ben, 1854-ben és 1866-ban, valamint a Sequel 1849-ben és 1851-ben (Rupke 2000, 214–217). 24  Rupke evolúció 107 tes mondanivalójú tanulmánnyal együtt jelentette meg, de Seuberttel ellentétben azzal a nyíltan kifejezett szándékkal, hogy a könyvekben kifejtett érvelések mindkét oldalát bemutassa.27 Van den Broek abból a szempontból igen jól párhuzamba állítható Seuberttel, hogy mind­ kettőjük karrierje, valamint irodalmi és tudományos érdeklődésük és tevékenységük legalábbis meglehetősen konzervatív, de gyakran kife­ jezetten reakcionista implikációkkal bír. Hogy Van den Broek Vestigesfordításának hátterében is hasonló ideológiai megfontolások állnak, arra egészen konkrét jelzés az, hogy a Sporen előszavát az a Gerrit Jan Mulder kémiaprofesszor írta, aki aktív kampányt folyatott az erős monarchia mellett a parlamenti demokrácia ellenében. Mint Mulder előszavában kifejti, a Vestiges jó példaként szolgálhatna az alkalmazott tudományok széles körben való disszeminációjára, és mivel a tudomány oktatásá­ nak és popularizációjának fontossága központi kérdéskör volt Mulder egyetemi és tudományos pályafutásában, szemében a Vestiges holland fordítása része lehetett volna annak a folyamatnak, mely a holland népet egy magasabb morális és materiális szintre emeli, és még inkább bátorítja őket az isteni Teremtő iránti hódolatra. Mulder előszavában még csak meg sem említi a transzmutációt, ehelyett a könyvet inkább a kálvinista teizmus kontextusába helyezi, mikor kifogásokkal illeti a  Vestiges által elővezetett arbitráris intervenció fogalmát. Szemében a Vestiges legfőbb haszna az, hogy képes az olvasók széles rétegét ért­ hetően megszólítani, valamint hasznos eszköze a társadalom Isten és a Monarchia alatti stabilizálásának.28 A német és a holland fordítások bizonyos fokú ismertségre tettek szert az elmúlt pár évben, köszönhetően Nicolaas Rupke kiváló tanul­ mányának és James Secord erre való hivatkozásainak. Rajtuk kívül egyelőre csak a magyar ismert mint 1859 előtti nem angol nyelvű Vestiges-kiadás, viszont nemrégiben előkerült egy olasz fordítás, mely­ ről egyenlőre létezésén kívül csak igen keveset lehet tudni ezen a pon­ ton.29 A Storia naturale della creazione című kötet Majocchi Francesco 27  Mason 1845. Mason amellett érvelt, hogy a filozófiát és a tudományt egyes erők felhasználják a Biblia autoritásának megszüntetésére; könyvének legismertebb és leg­ nagyobb hatású állítása szerint a lélek halhatatlansága nem magyarázható természeti törvényekkel (lásd Rupke 2000, 215 és Secord 2000, 451–52). 28  Rupke 2000. 215–217. 29  Szeretnék köszönetet mondani Pietro Corsinak, amiért felhívta a figyelmemet az olasz fordítás létezésére. Szintén hálával tartozom Paolo Cocciának, aki minden általa ismert információt a rendelkezésemre bocsátott az olasz kiadással kapcsolatban, bele­ értve Marco Ferragutinak, a könyv felfedezőjének James Secorddal való levelezését, aki segített a könyv és a forrásául szolgáló angol kiadás azonosításában. 108 Tudomány magyar fordításban fordításában, jegyzeteivel és kommentárjaival kiegészítve jelent meg egy Milánó melletti faluban 1860-ban, s ily módon bár nem előzi meg, de gyakorlatilag egyidejűvé teszi A fajok eredetének megjelenésével.30 Marco Ferraguti szerint a kötetnek, mely James Secord megerősítése szerint is a harmadik, az 1845-ös angol kiadás alapján készült, nagyon ritka és elenyésző számú hivatkozástól eltekintve nincs nyoma a vele kapcsolatos megjegyzések vagy vita szintjén az olasz szakirodalom­ ban.31 Az olasz fordítással kapcsolatos információhiány ellenére fontos megemlíteni, hogy a német és holland fordítók és fordításaik diskurzu­ sainak ismeretében az olasz kiadás különlegessége az, hogy katolikus országban jelent meg, ahol a természeti teológiát és a természetfilozó­ fiát körülvevő 19. századi viták karaktere egész más volt, mint az ilyen szempontból jóval szignifikánsabb Hollandiában és a német területe­ ken, ahol biológusok és filozófusok aktívan és szenvedélyesen boncol­ gatták a morfológiát és a fajtranszformációs elméletekkel kapcsolatos kérdéseket már az 1850-es években.32 A Nyomok Magyarországra vezetnek: a Vestiges magyarul A fordítástörténeti és -elméleti irodalomban, valamint a recepciótörté­ netben is gyakorta felmerülő kérdéskör, hogy a forrásszöveg új kontex­ tusba helyezésekor mi is történik „azokkal az átalakulásokkal, melyek akkor mennek végbe, mikor elméletek kreatív kontextust cserélnek, és új olvasókat találnak”.33 Az új nyelvre fordítás, a megváltozott kulturális és politikai kontex­ tus erősen befolyásolja, megváltoztathatja egy adott szöveg vagy elmélet más környezetben való elterjedését, recepcióját, illetve reappropriációját. Bármilyen típusú szöveg fordításánál, így a tudományos fordításoknál is fontos szerepet játszik a fordító személye, és célja a fordítással. Sok esetben, így a Vestiges német, holland és magyar nyelvre való fordí­ tásánál is, fordítástörténeti szempontból nem az az elsődleges fontos­ ságú, hogy a lefordított szöveg sikeresen teszi-e elérhetővé a forrás­ 30  Lásd még Coccia 2006, 12–13; illetve Pikaia – Il portale dell’evoluzione, http:// www.pikaia.eu/easyne2/LYT.aspx?Code=Pikaia&IDLYT=425&ST=SQL&SQL=ID_ Documento=34 (letöltve 2010. január 7.). 31  Ezek egyike Bernuzzi 1869, 20. 32  A német helyzetet illetően lásd Gliboff 2008, 47–60. 33  Beer 1996, 173. evolúció 109 szöveget és annak „eredeti” gondolatait a célnyelven, hanem az, hogy a for­ ás­ zöveg milyen mértékben járul hozzá a fordító által kijelölt, a r s specifikus kontextus által meghatározott célok megvalósításához, már amennyiben vannak ilyenek. Ezáltal a fordítás folyamata nem is csak az interkulturális kommunikáció megvalósulása, mely során a Másik (the Other) a maga másságában elérhetővé válik az új kontextusban, hanem a relokáció következtében olyan célok megvalósulását támogathatja, melyek számára a lefordított szöveg szükségesnek tűnik. Tudományos szövegek más nyelvre fordításának esetében mindehhez még az is hoz­ záadódik, hogy a tudományos szövegek fordítói a 19. században sem rendelkeztek feltétlenül tudományos háttérrel, így a szöveg a politikai vagy egyéb motivációk mellett tartalmilag is gyakran módosulhatott. Különösen egy olyan esetben, mint a Vestigesé, melynek már a szerzője sem volt természettudós, sőt a szerzőt a tudományos elméletek helyett gyakran inkább társadalomfejlődési és profitszerzési kérdések foglal­ koztatták, így a szöveg többszörösen is ki volt téve a kultúrtranszfer egyes mellékhatásainak. Hiba lenne tagadni, hogy az eredetivel ellentétben, de hasonlóan a német és holland kiadásokhoz, a magyar Vestiges nem vált a magyar fejlődéstörténeti irodalom ikonikus elemévé. Ennek ellenére a Vestiges fontossága nemcsak abban rejlik, hogy talán az első, könyvformá­ ban megjelent magyar nyelvű, a világ keletkezését evolúciós alapokra l ­ he­ yező leírás, és hogy még az első, a darwini elméleteket bemutató pub­­­ ti­­ likációk előtt megjelent;34 kulcsfontossága abból adódik, hogy a Ves­­ ges magyarországi relokációja intellektuális kapcsolódási pontot hozott létre a tágabb, nemzetközi evolúciós narratívával, elhelyezve Ma­ yar­ g országot a fajkeletkezés recepciótérképén. Bár a magyar fordítás fontosságát sem lehet eléggé hangsúlyozni, a hazai természettudományos közösséget nem érte villámcsapásként az evolúciós gondolkodással kapcsolatos diskurzus. Ennek fényében pedig a Vestiges magyar megjelenése úgy is értelmezhető, mint az 1850-es évekbeli tudományos gondolkodás és célkitűzések újragondolására, át­ zervezésére irányuló ambíciók egyik megnyilvánulása. Az 1849-et s követő retribúciók és ezek hatása a tudományos és kulturális fejlő­ désre, valamint a tudományos életet is eluraló represszív atmoszféra nem feltétlenül járultak hozzá a külföldi tudományos eredmények gyors átvételéhez, és ez a szerencsétlen helyzet negatívan befolyásolta a helyi kutatások és a tudományos struktúrák helyzetét és fejlődését. 34  A Darwinról szóló első recenzió francia eredeti alapján a Budapesti Szemlében je­ lent meg (Jánosi 1860), Rónay Jácint Fajkeletkezése újságcikkek formájában 1862-ben a Magyar Sajtóban, könyv alakban pedig 1864-ben. 110 Tudomány magyar fordításban A politikai helyzet következménye volt szintén az a jelenség, hogy az új tudományos eredmények recepcióját gyakran befolyásolták politikai és társadalmi motivációk. A korai evolúciós gondolkodás viszont nem volt ismeretlen: számos magyar tudós ismerte és olvasta Charles Lyell, Ludwig Büchner vagy akár Vogt munkáit, és többen álltak kapcsolatban külföldi kollégákkal. E kapcsolatok többsége az 1850-es években a német kontextusból származott; még Dorner József is, aki tudott Darwinnak Asa Greyjel való levelezéséről, német forrásból szerezte információit.35 A Vestiges 1858-as magyar megjelenése abból a szempontból is jelentős, hogy ez az az év, amikor az angol természettudományos eredmények is egyre nagyobb közvetlen szerepet kezdenek játszani a honi tudományos életben, annak ellenére, hogy a német nyelv és a német területeken fenntartott kapcsolatok szintén fennmaradnak közvetítői szerepben. Amennyire kevéssé vált ismertté Somody József Vestiges-fordítása,36 a fordító személyét még kevesebben ismerik. Az 1823-as születésű, nemesi családból származó, a Pápai Református Kollégiumban, illetve cserediákként a Soproni Evangélikus Líceumban tanult Somody József jogot végzett Pápán, de a jogi pálya megkezdésére vonatkozó ter­ veit kettévágta az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, melyben előbb Veszprém megyei népbiztosként, majd honvédként vett részt.37 Komárom kapitulációja után visszatért Pápára, és mivel a jogi pálya a forradalomban való részvétele miatt bezárult előtte, a francia és az angol nyelv tanulásába fogott. A kiegyezést követően visszatért a joghoz, és a pénz- és közlekedésügyi minisztériumban, valamint az államvasutak­ nál volt jogtanácsos. Nyugdíjazását követően Pápára vonult vissza, ahol szőlő- és gyümölcstermesztéssel foglalkozott, valamint a helyi refor­ mátus gyülekezet ügyeivel, amelynek 1888-tól 1897-ben bekövetkezett haláláig főgondnoka volt, és amelyre közvetlen leszármazott hiányában ingatlanvagyonát is hagyta.38 Somody fordítása, mely a Vestiges 1853-as, tizedik kiadása alapján készült, A teremtés természettörténelmének nyomai címen jelent meg 1858-ban Pápán; 500 példányban nyomtatta ki a Református Főiskolai Nyomda.39 A könyv előfizetési ára négy, míg bolti ára négy forint húsz 35  Ladányiné 1986, 57–64. Szinnyei 1891; Boros 1957; Ladányiné 1986, 60. 37  Pápai Lapok, 1897. február 28. 3–4; Dunántúli Protestáns Lap, 1897. február 21. 130; Dunántúli Protestáns Lap, 1897. február 28. 146; Boros 1957; Szinnyei 1891; Bona 2009, 363. 38  Tóth 1941, 269. 39  A Pápai Református Főiskolai Nyomda nyomtatókönyvei szerint négy szakaszban nyomtatták ki augusztus 7-e és 29-e között (Dunántúli Református Egyházközség 36  Lásd evolúció 111 krajcár volt.40 Köszönhetően annak, hogy a fordítás alapját az 1853-as, első illusztrált angol kiadás képezte, a Pápán nyomott kötet is tartal­ mazta a 107 fametszetű illusztrációt. Carl Vogt német fordításához hasonlóan a magyar Vestiges is két kiadást ért meg; a második, az elsővel betűről betűre, illusztrációról illusztrációra megegyező „olcsó kiadás” 1861-ben jelent meg Pesten, Osterlamm Károly kiadásában. 1858 lévén a szerző kiléte még Robert Chambers és pár közeli család­ tag és barát jól őrzött titka volt, így a magyar kiadás címlapján csak a fordító neve szerepel. A szerző kilétét, úgy tűnik, egyáltalán nem övezte találgatások sora, legalábbis a kevés ismert recenzió és sajtóbeli említés nem foglalkozik ezzel. Bár Pólya József, az egyik recenzens utal Charles Lyell nevére a tudományos szókincsről szóló megjegyzéseiben,41 írásá­ ból nem derül ki egyértelműen, hogy Lyell többek között ebben a spe­ cifikus kérdésben is néven említve szerepel a Vestigesben. A felületes olvasó értelmezhette volna Pólya megjegyzését a szerző kilétére való utalásként, de ez a hiba egyszerűen elkerülhető volt pusztán a könyv elolvasásával. A Lyell és a Vestiges összemosásából esetlegesen adód­ ható konfúziót növelhette az, hogy Szinnyei Józsefnek a magyar írókról szóló 1891-es összeállításában Somody József Charles Lyell Vestiges of the Natural History of Creation című művének fordítójaként szerepel, ami arra enged következtetni, hogy a könyv iránti érdeklődés annyira minimális volt Magyarországon, hogy Chambers szerzőségének híre hét év alatt sem jutott el ide Londonból.42 (Igaz, Lyell neve felmerült lehet­ séges szerzőként valamivel 1844 után, de az is lehetséges, hogy Szinnyei összekeverte a Vestigest Lyell valamelyik összefoglaló geológiatörténeti művével.) Annak mindenesetre nincs nyoma, hogy Somody találgatá­ sokba bocsátkozott volna a Vestiges szerzőjének kilétéről. Azzal kapcsolatban sem áll rendelkezésre sok információ, hogy Somody hogyan, milyen körülmények között találkozott a Vestigesszel, és hogy miért döntött a fordítás mellett; ismereteink arra korlátozód­ nak, hogy miután tervezett jogi karrierje megszakadt, „[le]fordította magyarra angolból és igen szép képekkel illusztrálva kiadta a Teremtés természet történelmét”.43 A Pápai Református Gyűjtemények könyv­ tárában ma is megtalálható a Somody nevével ellátott példány, ami valószínűsíthetően Somody halála után került a református gyülekezet Kézirattára, III. 62). 40  A Budapesti Szemlében megjelent, „A teremtés természet-történelmének nyomai” című ismertető szerint (Kozmirics 1858, 501). 41  Pólya 1859, 748. 42  Szinnyei 1891. 43  Pápai Lapok, 1897, 4. 112 Tudomány magyar fordításban tulajdonába. Somodynak a magyar fordítás elkészítéséhez szintén ren­ delkezésére állt Carl Vogt fordítása, mely a hatodik angol kiadás alapján készült;44 mivel azonban a hatodik és a tizedik (a Somody fordításá­ hoz alapul szolgáló) angol kiadás számos lényeges ponton különböztek, nem beszélve Vogtnak a saját fordításához adott 83 – „korrekciókat, új információkat, és egyet nem értésének kifejezéseit”45 tartalmazó – jegyzetéről, és mivel Somody fordítása meglehetősen pontosan követi a tizedik kiadást, valószínű, hogy Vogt fordítása nyelvi elemek átvételétől eltekintve nem játszott fontos szerepet a magyar szöveg kialakításában. Somody nemcsak pontosan és „hűségesen” követte a tizedik kiadás struktúráját és szövegét, hanem a német és holland fordítókkal ellentét­ ben egy rövid, egyoldalas fordítói előszótól eltekintve egyáltalán nem avatkozott a szövegbe. A mű tárgyát, illetve irányait sem érezte szüksé­ gesnek röviden a magyar közönség elé tárni, hiszen a szerző ezt elősza­ vában megtette; csak annyit jegyzett meg, hogy „az olvasó e fordításban ez eredetit annyiban megcsonkítva veendi, a mennyiben kevésbé érde­ kes és épen lényegtelen jegyzeteket hagytam ki, a függeléket pedig – bár annak érdekessége kétségbe vonhatatlan – mint szinte nem lényegest, mely által a különben is igen tetemes kiállitási költségek, jelentékenyen szaporodtak volna – egészen mellőztem”.46 Bár a fametszetű illusztrá­ ciók szintén tetemes költséggel jártak, valószínűsíthető, hogy a szöveg megértésének elősegítése céljából (Vogt és van den Broek kiadásaihoz hasonlóan), esztétikai okokból s talán az illusztrált könyvek esetleges könnyebb eladhatósága miatt fontosabbnak ítélte őket, mint a szerző által a függelékben közölt történeti háttérinformációkat és kritikusai­ nak adott válaszait. Somody fordítása két fő szempontból érdekes: egyrészt azért, mert a magyarországi politikai szituációnak és Chambers sokak által forradal­ minak ítélt társadalmi és politikai elképzeléseinek és célkitűzéseinek tükrében érdekes lehet a fordítói ambíciók és motivációk vizsgálata; másrészt pedig azért, mert – mivel A teremtés természettörténelmének nyomai az első hosszabb, összefüggő magyar evolucionista szöveg – a tudományos diskurzus és a tudományos nyelv vizsgálata is hasznosnak bizonyulhat. Mint a fordítások vizsgálatának esetében általában, a fordítói előszó az a fontos forrás, amely indikációkat adhat a fordító szándékairól és 44  Pólya 1859, 742. 2000, 217. 46  A hatvanoldalas függelék a könyv majd egyhatodát tette ki (Chambers 1858, vi – a magyar kiadást a továbbiakban T1858 rövidítéssel említem). 45  Rupke evolúció 113 elképzeléseiről. Somody egyoldalas előszava rövid és célratörő; először motivációjáról ír: „Midőn e művel, mit most a magyar olvasó közönség elébe vezetek, ismerőssé lettem, élénken kapott meg szokatlan érdekessége, mit eszméinek újdonságában, nézeteinek következetességében, és a belefektetett sok oldalú ismeretekben találtam. Ellenállhatatlanul kelle megkísérlenem egyes helyek átfordítását, hogy a kiválóbb helyekből egyet mást barátaimmal közölhessek.”47 Ezután a fordítás során tapasztalt nehézségeiről ír, melyeket a feladat kivételes nehézségével magyaráz: „A teljes átfordítást, részint csak mérsékelt szakismereteim, részint a benne előforduló műszavak és kifejezések nagyrészének nyelvünkbeli hiánya miatt, akkor – rám nézve legalább – lehetetlennek tartottam. Barátaim buzdítása azonban vágyat ébresztett bennem, megküzdeni a legyőzhetetlennek tartott akadályokkal. [… E] fáradtságos vállalattal csak irodalmunknak volt czélom, tehetségemhez képest, szolgálatot tenni – egy darab követ vinni, mint köznapszámos, ama épülethez, melyen századok szorgalma dolgozik, hogy egykoron emléket hagyjon nemzetünk szellemi fejlődéséről.”48 A német és holland fordítóktól eltérően viszont nem tesz direkt vagy indirekt utalásokat a szöveg lehetséges radikálisabb politikai vagy társa­ dalmi értelmezési lehetőségeire, annak ellenére, hogy az előszóban nyil­ vánvalóvá teszi, mekkora fontosságot tulajdonít a könyvnek. Jelenlegi ismereteink szerint biztosnak látszik, hogy ez volt az egyetlen könyv, melyet Somody József lefordított; mivel sem természettudományos, sem – a gyümölcs- és szőlőtermesztésen kívül – természetrajzi hát­ tere nem volt, nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy Chambershöz hasonlóan Somodyt is inkább a tudománynak a társadalomra gyakorolt hatása érdekelte jobban, mint a tudomány maga. Politikai vagy társa­ dalmi jellegű véleménynyilvánítása hiányának (a magyar szellemi fejlő­ dés nagy épületéhez való hozzájárulásától eltekintve) hátterében pedig az is állhat, hogy nem akarta magára vonni a hatóságok vagy a cenzúra figyelmét. 47  T1858, iv. Hasonlóképpen ír majd 1873-ban Dapsy László A fajok eredete fordítói elősza­ vában a magyar szellemi fejlődéshez való hozzájárulásáról. 48  Uo. 114 Tudomány magyar fordításban Természettudományos képzetlensége ellenére, és az előszóban mun­ kája minőségét illetően kifejezett kétségei ellenére Somody nagyon lel­ i­ smeretesen látta el a fordító szerepét, és szövege hűen követi az ki eredetit; olyannyira, hogy német és holland kortársaival ellentétben for­ dítóként szinte „láthatatlan”. Annak ellenére, hogy szövege tartalmilag ennyire hozzásimul az eredetihez, és hiányoznak belőle a fordító véle­ ményét tükröző jegyzetek, a számos idegen – főleg latin és görög – szó és kifejezés miatt a szöveg nem „folyékony”: magyar ugyan, de nem eléggé domesztikált ahhoz, hogy feltétlenül természetesen hangozzék.49 Somody a nagyszámú idegen szó jelenlétét (közvetlenül a szövegtest­ ben vagy a magyar megfelelő után zárójelben) azzal magyarázza, hogy fordítási nehézségeit leggyakrabban „az eredeti latin-görög elnevezés meghagyásával vágta ketté”.50 Nyilvánvalóan alapos kutatást végzett a növénytani és állattani terminológia terén, amit az is bizonyít, hogy többek között a képaláírások többségén az illusztrációk tárgya a latin mellett a 19. században ismert magyar nevén is szerepel. Chambers szövege számos irodalmi utalást és metaforát tartalmaz,51 mint ahogy Somody fordítása is: a világ keletkezése számára is „termé­ szetbeli románcz”, „csodás történet”.52 Mint az a könyv címének pontos tükörfordításából is látható, Somody törekszik a fejlődéstörténeti szó­ kincs minél egzaktabb átadására, még akkor is, ha emiatt kevéssel járul hozzá a magyar természettudományos nyelv reformjához. A könyvben a magyar evolúciós és társadalomtudományi diskurzus szempontjából fontos kulcskifejezések, a progress és a development szavak helyett a szövegben konzekvensen, bár helyenként összemosva, „haladás” és „fej­ ődés” áll. l Bár Somody fordítása nem ért el olyan átütő sikert, mint forrása Angliában, és talán még annyi vita sem övezte, mint a német mor­ o­ f ló­ usok és természetfilozófusok körében, nem ment el mellette teljes g figyelem nélkül a sajtó, és így nem is maradt a magyar fejlődéstörténet teljesen „elfeledett emléke”.53 Az első ismertetés a Budapesti Szemle lapjain jelent meg 1858-ban.54 A Szemle Csengery Antal főszerkesztő­ sége alatt olyan nyugat-európai recenziós folyóiratok példáját követte, 49  A fordítás „folyékonyságáról” (fluency) és a fordító láthatatlanságáról (invisibility) lásd Venuti 2008, 1–34. 50  T1858, vi. 51  Lásd Stierstorfer 2005. 52  The romance of nature; marvellous history (T1858, 21, 33; Chambers 1853, 28, 43 – ezt a kiadást a továbbiakban V1853 rövidítéssel említem). 53  Boros 1859, 57. 54  Korizmics, 1858, 501–503. evolúció 115 mint az angol Athenaeum és a francia Révue des Deux Mondes, és szá­ mos diszciplínában, így a természettudományos témában is közölt cik­ keket és recenziókat; ezek között szerepelt Charles Lyell Principles of Geology című áttörő jelentőségű művének bemutatása szintén 1858ban, valamint Jánosi Ferenc A fajok eredetével foglalkozó recenziója 1860-ban.55 A recenzens bő két oldalban összegzi a könyv tartalmát és főbb mondanivalóját, és bár felhívja a figyelmet a könyv egyes lehetsé­ ges támadható felületeire, általánosságban vonzó és tanulságos olvas­ mányként ajánlja az olvasó figyelmébe. A  fordítás minőségére vagy lehetséges felvetéseire nem tér ki a cikk. Jóval általánosabb és szélesebb közönséget érhetett el a Vasárnapi Újságban megjelent pár soros közlemény, mely a tudományos iroda­ lom új darabjára hívta fel az olvasó figyelmét. Mint írja: „[M]egjelent »A  teremtés természet-történelmének nyomai« czimü tudományos mű, mellyet angol és német kutfők után Somody József ültetett át iro­ dalmunk e téren kopár mezejére. A könyvben 107 csinos apró fametszet van, a kiállitás a pápai nyomdának dicséretére válik. Azok, kik tanulni s egyszersmind szellemi gyönyört élvezni szeretnek, e munkát sietni fognak megvenni.”56 Vélhetően a közleményrovatba szánt írások rövidsége miatt a szöveg­ ben nincs megemlítve a fordítás eredetije, sőt a szövegből az sem egy­ értelmű, hogy egy konkrét, ismert könyv magyar fordításáról van szó, nem pedig egy Somody József által német és angol nyelvű forrásokból készült összeállításról. Bárki is írta azonban a rövid ismertetést, tudatá­ ban volt annak, hogy a forrásszöveg angol és német nyelven is elérhető, sőt azzal is tisztában volt, hogy Somody mindkettőt ismerte. A leghosszabb és legösszetettebb recenzió, mely magáról a fordítás­ ról is tartalmaz megjegyzéseket, Pólya József orvos és természettudós nevéhez köthető, aki maga is háttérrel rendelkezett tudományos szöve­ gek fordítása terén, és a magyar orvosi és tudományos nyelv megújítói között tartják számon.57 Pólya szemében, mint az a tanulmányból kitű­ nik, a Vestiges a biológiatudomány fontos összefoglaló műve, annak ellenére, hogy elismeri, egyes esetekben a konkrét bizonyítékok hiá­ nyának köszönhetően a téma meglehetősen érzékeny.58 A Protestans Egyházi és Iskolai Lapban 1859-ben közölt recenziójában Pólya gondo­ san odafigyelve világossá tette, hogy a Vestiges elfogadható és kielégítő 55  Szabó 1858, 57–78; Jánosi 1860, 383–397. Újság, 1859. május 1. 57  Kiss 2002, 253–255. 58  Pólya 1859, 743. 56  Vasárnapi 116 Tudomány magyar fordításban mind a teológus, mind a természettudós számára: „[M]indenütt, hol a természettudós a theologus tanát érinti, semmi nyoma a polemiának.”59 Ennek tükrében az első öt fejezetből kiragadott idézetei is konzekven­ sen kiegyensúlyozottak, és az idézett szakaszok szólnak Isten szerepé­ ről a bolygók mozgásában, de érintik a „nemzés nélküli származás”60 el­ életét is. Az ősnemzésnek „korában dívott tanával” kapcsolatban, m melyet recenziójában egyenlősít a spontaneous generation elvével, fi­ yel­ ezteti az olvasót, hogy az elmélet összetettebb, mint amilyen­ g m nek hangzik, és arra is utal, hogy egyes következtetései esetlegesen elsi­ etettek, hiszen a „tudomány épp úgy alá van vetve a divatnak, mint az öltözék”.61 A tudományos nyelv elkötelezett reformere Somody fordításáról is leírja meglátásait. Egyetért Somodynak a fordítói előszóban leírt véle­ ményével, miszerint a magyar nyelv nem rendelkezik adekvát lehetősé­ gekkel, megfelelő tudományos szókinccsel természettudományos szö­ vegek fordítói számára. Ezen állítását négy pontban indokolja, melyek nem pusztán a Vestiges, de a kor számos tudományos művének magyar fordítása esetében is relevánsak, s rávilágítanak arra is, hogy A fajok eredete tizenöt évvel későbbi magyar kiadásának idejére mennyiben válto­ zott – amennyiben változott – a magyar természettudományos nyelv, és ez mennyiben befolyásolhatta az evolucionista narratívát. Pólya indokai a következők: 1. a természettudományok terén fordítók nem dolgoznak ki maguk számára természettudományos nyelvet; 2. mivel a fordítók egymás munkáját nem követik, vagy még nem ismerik, a mások mun­ káiban található műszavakat nem tudják saját hasznukra fordítani; 3. a görög–latin szakkifejezéseket nem fordítják mindig híven; és 4. szeret­ nek kérkedni a magyar nyelvvel szembeni hanyagságukkal. Pólya azon­ ban megjegyzi, hogy pozitív fejlemények is vannak, miszerint minden új magyar nyelvű munkában akadhatnak a lelkiismeretes magyar for­ dítók új, „provinciális” műszavakra, melyeknek később hasznát vehe­ tik. Amiben viszont kérlelhetetlen a recenzens, az a német szóképzési szabályok gondolkodás nélküli alkalmazása, és bár Somody fordításá­ ról általánosságban pozitív módon nyilatkozik, „általánosnak szánt” megjegyzése, miszerint „a német nyelvvel bevett határozatlanság csak idővel forrandhatja ki magát nyelvünkből”, akár Somody szövegére is 59  Uo. 60  Somody így fordítja azt, amit Chambers a Vestigesben spontaneous generationnek hívott; azonban Pólya, mikor ezeket a passzusokat idézi, azt találja, hogy a Vestigesben kifejtett elméletek azonosak az ősnemzéssel, mely 1860-ban már kísérletekkel bizo­ nyítottan elvesztette érvényességét. 61  Pólya 1859, 746. evolúció 117 vonatkozhat.62 Pólya elismeri, hogy a magyar tudományos nyelv meg­ újulása időbe fog telni, és minél több a természettudós Magyarországon, annál többet profitálhat munkájukból a magyar tudomány. Tudatában van annak, hogy a Vestiges és magyar fordítása fontos darabjai a termé­ szettudományos irodalomnak, és végezetül szíves kézszorítását ajánlja a „fordító úrnak […] azon élvezetért, melyet munkája” okozott.63 A fenti két recenzió szerzői mindketten akadémiai tagok és a magyar tudományos közélet aktív szereplői voltak, így valószínű, hogy nem csak ők ketten, hanem tagtársaik és olvasóik közül is többen ismerték, vagy akár olvasták a Vestigest eredetiben vagy fordításban.. Azonban az, hogy Szinnyei József összefoglaló kötete még 1891-ben is Lyell munká­ jának tulajdonította a Vestigest, azt jelzi, hogy Somody fordítása nem érhetett el különösen nagy tömegeket a Pápán nyomott 500 példány és a második, olcsó kiadás ellenére, melynek már a létezése is azt indikálná, hogy érdemes volt újra kiadni. Az sem lehetetlen azonban, hogy a máso­ dik kiadást nemcsak az élénk közérdeklődés miatt hozta forgalomba Osterlamm Károly, mint ahogy azt Boros István javasolta,64 hanem mert a darwinizmus megjelenése és a körülötte kialakuló viták indokolhat­ ták egy korábbi, szintén angol fejlődéstörténeti munka iránti esetlege­ sen feltámadó érdeklődést és az anyagi nyereség lehetőségét. Valamint arról sem feltétlenül kell megfeledkezni, hogy a nyilvános diszkusszió hiánya nem jelenti azt, hogy Somody fordítását nem olvasták otthon vagy könyvtárban. A kevés megjelent recenzió és a tudományos vagy akár közéleti közeg­ ből érkező reakciók hiánya meglehetősen hasonlónak tűnik a német, holland és magyar fordítások esetében, megjelenésük módja és körül­ ményei, valamint a fordítók szakmai, politikai és társadalmi hátterének különbözőségei ellenére. A magyar fordítás esetében – sokkal inkább, mint a holland és a német kontextusban – azonban létezik még egy fon­ tos szempont, és ez az időzítés. Angliában tizenöt év telt el a Vestiges és A fajok eredete megjelenése között; s bár érdekes módon pont ugyan­ ennyi év telt el a két könyv magyar fordításának megjelenése között is, Somody fordítása alig két évvel előzte meg A fajok eredetét tárgyaló első magyar recenziót,65 melyet szorosan követtek más, Darwin munká­ ival és elméleteivel foglalkozó könyvek és tanulmányok. Angliában ez a tizenöt év utat engedett a fejlődéselméleti narratívák megvitatásának 62  I. m. 747–748. m. 748. 64  Boros 1957, 62. 65  Jánosi 1860. 63  I. 118 Tudomány magyar fordításban és kibontakozásának, ami azzal is járt, hogy a darwini forradalom egy jobban felkészült tudományos és egy szélesebb olvasóközönséget ért el, és ami nemcsak folyamatosságot biztosított, hanem kontinuitásában lehetővé tette a tudományos gondolkodás, illetve az ezáltal befolyásolt politikai és társadalmi kontextus és struktúra gyökeres, ideológiai jel­ legű átalakulását. Míg Darwin az 1840-es években pontosan tisztában volt a transzformizmus képviseletének veszélyességével, az 1850-es évek ideológiai éghajlatváltozásának köszönhetően, melyben a Vestiges is szerepet játszott, azt is tudta, hogy a transzformizmust szívesen fogad­ nák azok, akik úgy találták, hogy „Isten törvények, nem pedig csodák által kormányozza a világot”.66 Másrészt viszont a magyar kontextus különbözősége a brit modellhez képest abban állt, hogy Darwin újításai jóval váratlanabb módon, (a Vestiges magyar, ezáltal jóval többek által elérhető fordításához képest is) hamarabb jelentek meg, és így nemcsak Chambers alapvetően egyfajta deskriptív magyarázatára épülő, isteni elrendelésű törvényekre alapuló múltképének feldolgozására nem volt idő, hanem ennek hiányában Darwin is jóval radikálisabbnak, korsze­ rűbbnek tűnhetett. Emellett az 1850-es évek végétől kezdve a magyar tudományos és közélet szereplői egyre inkább a jövő tudományát keres­ ték, és Darwin követhető fejlődésmodellje alkalmasabb, rokonszenve­ sebb lehetett e szerep betöltésére. Az 1860-as évek, különösen annak a kiegyezést követő politikai és társadalmi változásai jelentősen megkönnyítették a magyar természet­ tudományos élet felvirágzását: a természettudományos diskurzus egyre inkább megtelt a társadalmi haladásra és kulturális fejlődésre való uta­ lásokkal. Chambers ehhez túl korán és túl későn is érkezett; Darwin viszont – egyik első, kiemelkedő magyar fordítójának és hívének, Margó Tivadarnak a szavaival élve – a lehető legalkalmasabb pillanatban érke­ zett Magyarországra, hiszen az, hogy A fajok eredetének magyar for­ dítása 1867 után jelent meg, azt is jelenthette, hogy a természettudo­ mányok aktív szerepet játszhatnak majd a magyar társadalmi fejlődés újraalakításának és újjáépítésének perspektíváiban. Így a magyar politi­ kai, kulturális és társadalmi diskurzusban a darwinizmus a fejlődés és a haladás indikátorává vált, míg Chambers nemhogy ismertségre nem tett szert, de A természet teremtéstörténelmének nyomai is mindössze a magyar tudomány kultúrtörténetének kuriózuma maradt. 66  Bowler 1993, 11. evolúció 119 A Vestigesnek a tanulmányban hivatkozott kiadásai Chambers, Robert 1844. Vestiges of the Natural History of Creation. Első kiadás. London, John Murray. Chambers, Robert 1845. Explanations: A Sequel to the Vestiges of the Natural History of Creation. London, John Murray. Chambers, Robert 1846. Spuren der Gottheit in der Entwickelungs- und Bildungs­ geschichte der Schöpfung. (Fordította Adolf Friedrich Seubert.) Stuttgart. Chambers, Robert 1849. Sporen van der natuurlijke geschiedenis der schepping, of schepping en voortgaande ontwikkeling van planten en dieren, onder den invloed en het beheer der natuurwetten. (Fordította Jan Hubert van den Broek.) Utrecht, J. G. Broese. Chambers, Robert 1851. Natürliche Geschichte der Schöpflung des Weltalls, der Erde und der auf ihr befindlichen Organismen. (Fordította Carl Vogt.) Braunschweig, Friedrich Vieweg. Chambers, Robert 1853. Vestiges of the Natural History of Creation. Tizedik kiadás. London, John Murray. Chambers, Robert 1858. A teremtés természettörténelmének nyomai. (Fordította So­ mody József.) Pápa, Pápai Református Főiskolai Nyomda. Irodalom Beer, Gillian 1996. Open Fields. Science in Cultural Encounter. Oxford, Oxford Uni­ versity Press. Bernuzzi, Isodoro 1869. La divina rivelazione e la geologia. Parma, Pietro Fiaccadori. Bona Gábor 2009. Pápai diákok a ’48-as honvédség tisztikarában (Életrajzi Adattár). Acta Papensia, a Pápai Református Gyűjtemények közleményei, 9. évfolyam 1/4. szám 363. Boros István 1957. A fejlődéstörténeti irodalom egy feledésbe ment magyar emléke. Élővilág, 2. évfolyam 2. szám 57–63. Bowler, Peter 1993. Biology and Social Thought: 1850–1914. Berkeley, University of California at Berkeley. Browne, Janet 2003. Charles Darwin – Voyaging. Volume I of a Biography. London, Pimlico. Coccia, Paolo 2006. Darwin e l’evoluzionismo nel 2005 (Bibliografia). L’Ateo, 2. szám 12–13. Desmond, Adrian 1989. The Politics of Evolution: Morphology, Medicine and Reform in Radical London. Chicago, University of Chicago Press. Gliboff, Sander 2008. H. G. Bronn, Ernst Haeckel, and the Origins of German Dar­ winism. A Study in Translation and Transformation. Cambridge, Massachusetts– London, The MIT Press. Griffin, Robert J. 1999. Anonymity and Authorship. New Literary History, 30. évfo­ lyam 4. szám 877–895. 120 Tudomány magyar fordításban Jánosi Ferenc 1860. Új természetrajzi elmélet. A nemek eredete. Budapesti Szemle, 4. évfolyam 10. kötet 33–34. szám 383–397. Kiss László 2002. Egy nyelvújító orvosdoktor: Pólya József (1802–1873). Orvosi Hetilap, 143. évfolyam 5. szám 253–255. Korizmics László 1858. A teremtés természet-történelmének nyomai. Budapest Szem­ le, 2. évfolyam 3. kötet 9/10. szám 501–503. Ladányiné Boldog Erzsébet 1986. A magyar filozófia és a darwinizmus XIX. századi történetéből 1850–1875. Budapest, Akadémiai Kiadó. Majocchi, Francesco 1860. Storia naturale della creazione. Codogno, Milano, Tip. Cairo. Millhauser, Milton 1959. Just before Darwin: Robert Chambers and the Vestiges. Middletown, Wesleyan University. Mason, Thomas Monck 1845. Creation by the Immediate Agency of God, as Opposed to Creation by Natural Law; being a Refutation of the Work Entitled Vestiges of the Natural History of Creation. London, John W. Parker. Pólya József 1859. Könyvismertetés: A teremtés természettörténelmének nyomai. Protestans Egyházi és Iskolai Lap, 2. évfolyam 28. szám 742–748. Rónay Jáczint 1864. Fajkeletkezés; Az embernek helye a természetben és régisége. Pest, Demjén és Sebes. Rupke, Nicolaas 2000. Translation Studies in the History of Science: The Example of the Vestiges. British Journal for the History of Science, 33. évfolyam 2. szám 209–222. Secord, James 1994. Introduction. In Robert Chambers: Vestiges of the Natural History of Creation and Other Evolutionary Writings. Chicago, Chicago University Press. Secord, James 2000. Victorian Sensation: The Extraordinary Publication, Reception and Secret Authorship of Vestiges of the Natural History of Creation. Chicago– London, Chicago University Press. Stierstorfer, Klaus 2005. Vestiges of English Literature: Robert Chambers. Zwierlein, Anne-Julia (szerk.): Unmapped Countries. Biological Visions in Nineteenth Century Literature and Culture. London, Anthem Press. 27–39. Szabó József 1858. Geologiai alapnézetek: a folytonossági elmélet szellemében. Budapest Szemle 2. évfolyam 2. kötet 4. szám 57–78. Szinnyei, József 1991. Magyar írók élete és munkája. Budapest, Hornyánszky Viktor akadémiai könyvkereskedése. Forrás: http://mek.niif.hu/03600/03630/html/index. htm. Tóth Endre 1941. A pápai református egyház története. Pápa, Református Főiskolai Nyomda. Venuti, Lawrence 2008. The Translator’s Invisibility: A History of Translation. Má­ sodik kiadás. London, Routledge. Whewell, William 1845. Indications of the Creator. London, John W. Parker. evolúció 121 Összegzés A tanulmány témája Robert Chambers Vestiges of the Natural History of Creation című könyvének (London, 1844) magyarországi megjelenése és recepciótörténete. Az eredeti mű a Darwin előtti angol evolúciós iro­ dalom egyik legfontosabb műve, és a 19. század egyik legnagyobb brit bestsellere volt. A tanulmány kitér a kortárs német és holland fordítá­ sokkal való összehasonlításra és a nemzetközi recepció elméleti kérdé­ seire is, elsősorban a fordító lehetséges motivációja, a szöveg lehetsé­ ges manipulációja és a befogadó kulturális kontextus az eredetitől való különbözőségének szempontjából, valamint a magyar evolúciós iroda­ lom egy kevéssé ismert korai emlékének elemzésén keresztül reflektál a nyugati tudományos élet eredményeinek elterjedésének és esetleges átalakulásainak sajátosságaira a 19. századi Magyarországon. Nemzeti Érdek társadalom • gazdaság • stratégia Tóth Miklós • Mészáros János A szocioökonómiai státus hatásai a korai gyermekfejlődésre Balázs Bálint • Pálházyné Sármány Csilla • Szabadkai Andrea A fenntartható közétkeztetés lehetősége Magyarországon buday péter Menzareform 2010 Olajos Péter A magyarországi zöldgazdaság-fejlesztés dimenziói hajnal zsolt A fogyasztóvédelem új kihívásai az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások piacán salát gergely Kína és az átalakuló világrend századvég gazdaságkutató zrt. Íránytű 2010. nyár IV. évfolyam 2. szám Bródy Gábor Darwin és Napóleon Jerry Fodor – Massimo Piattelli-Palmarini: What Darwin Got Wrong „Egy hiba észrevétele ugyanakkora szolgálat, sőt időnként nagyobb, mint egy új tény vagy igazság kimutatása” (Charles Darwin) a tudomány nagy miértjei közül mindig is kiemelkedő szere­ pet kapott az a kérdés, amit a kellően sztereotip gyerek tesz fel a szüleinek az állatkertben: „De papa, miért van a zsiráfnak hosszú nyaka?” Charles Darwin munkássága óta a kényszerű „csak!”, valamint a „mert Isten így akarta” válaszok helyett egy újabb pers­ ektíva került előtérbe, ami mára meghatározza azt, ahogyan az p élőlényekről, az emberi nyelvről, elméről, sőt, akár a esztétikáról gon­ dolkodunk. Ez a perspektíva az evolúciós elmélet. Jerry Fodor elmefilo­ zófus és Massimo Piattelli-Palmarini kognitív tudós könyve amellett érvel, hogy ez a perspektíva hamis. A könyv első fele a legújabb biológiai eredményekre építve mutatja be, hogy miért nem kínál elégséges magyarázatot az evolúcióelmélet jelenlegi formája, és milyen perspektívákat tud kínálni a biológia fej­ lődése. Ez az áttekintés, bár nagyon érdekes, lényegében nem mond semmi újat a témában járatosaknak. Ettől szinte függetlennek tekint­ hető a könyv második része, amely úgy érvel, hogy a jelenlegi elmélet nemhogy nem elégséges, de nem is koherens, ezáltal nem is lehet igaz. Recenziómban ez utóbbi kérdéssel fogok foglalkozni. Fontos, hogy a legelején leszögezzük: aki abban reménykedik, hogy Fodorék könyvében végre alátámasztást nyer, hogy mégsem vagyunk annyira közeli rokonságban főemlős testvéreinkkel, csalatkozni fog, ahogy az is, aki csak Istent szeretné visszahelyezni az egyenletbe. Bár sok kritika azzal vádolja a szerzőket, hogy a kreacionisták ügyét szol­ gálják, ez egyszerűen nem igaz. Épp ellenkezőleg, hiszen a kreacionisták dogmatizmusával az igazság kompromisszummentes keresése áll szem­ ben, és nem egy olyan elmélet, amelyet nem lehet megkérdőjelezni. 124 Darwin és Napóleon Az evolúciós elmélet két részre osztható. Az egyik része a fajok gene­ alógiája. Ez a taxonómiája a különböző fajok rokonsági kapcsolatainak. Nem magyarázó, pusztán csak leíró jellegű, így nem mondja meg, hogy egy bizonyos faj miért leszármazottja egy másiknak, csak a bizonyí­ tékokat megvizsgálva rekonstruálja a leszármazás rendjét, az oksági viszonyok elemzése nélkül. A könyv ezzel a történeti taxonómiával a legkevésbé sem vitatkozik. Az evolúciós elmélet másik fele azonban egy magyarázó elmélet, abban az értelemben, hogy épp az oksági kap­ csolatokra próbál rámutatni. Miért halt ki a kardfogú tigris? Bizonyos madarak miért énekelnek? Az oposszum miért tetteti halottnak magát? Az emberi nyelv hogyan alakulhatott ki? Miért vagyunk féltékenyek? Ezek a kérdések csak igen szűk betekintést engednek azokba a témákba, melyekre az általános konszenzus szerint a természetes szelekció elmé­ letére támaszkodva választ kaphatunk. Bár pontos meghatározást keveset találunk (és a könyv gondolatme­ nete szerencsére nem is definíciós problémákkal foglalkozik, hanem az elmélet koherenciájával), érdemes megvizsgálnunk, hogy körülbelül mire is gondoljunk, amikor a természetes szelekcióról mint mecha­ nizmusról beszélünk.1 Az élőlények örökíthető tulajdonságainak2 van egy véletlenszerű variációja (mutációk stb. útján). Bizonyos környezeti változók érzékenyek e variációk és a fitnesz3 közti együttjárásokra. A mechanizmus vagy mechanizmusok (minden mást változatlannak véve) a fitnesz arányában változtatják meg populációról populációra e tulajdonságok arányát. Példának okáért képzeljük el, hogy egy furcsa mutáció folytán egy farkas nagymamának tudja álcázni magát, ezáltal hatékonyabban meg tudja enni a Piroskákat, ami határozottan növeli a fitneszt a magukat álcázni nem tudó farkasokhoz képest. Így, ha min­ den más változatlan, generációról generációra több farkas lesz képes nagymamának álcázni magát. Ennek fényében könnyen belátható, hogy evolúciós perspektívából háromféle új vonás jelenhet meg egy élőlény fenotípusában. Van­ ak n olyan vonások, amelyek növelik az élőlény fitneszét, ezeket adap­ á­­ t ciók­ nak nevezik. Vannak, amelyek éppen ellentétesen hatnak, ezek ma­­ dap­ la­­ tívak. Továbbá elképzelhetünk olyan vonásokat is, amelyek nincsenek hatással az élőlény fitneszére. Mivel ezek az evolúciós magyarázatokban jellemzően adaptációk mellett jelennek meg, ezért melléktermékek­ ek n 1  Harnad 2009 és Fodor 2010 nyomán. sokszor zavaros a terminológia, de én az örökíthető tulajdonságok összes­ ségét fenotípusnak fogom nevezni. 3  A fitnesz többnyire a reproduktív sikerességet jelenti, de ízlésünktől függő­ en mérhetjük másban is. 2  Itt szemle 125 nevezik őket. Fontos észrevenni, hogy minden adaptációval járnak mel­ léktermékek. Ha például egy élőlénynek – mutáció hatására – nő egy fül a hátán, az az idegrendszerben, a keringési rendszerben, a sejtek közti interakciókban, az élőlény testsúlyában stb. is változásokkal jár együtt. Önmagában már az a tény is egy melléktermék, hogy az új fenotípus különbözik a többiektől. Mielőtt belevághatnánk a gondolatmenetbe, röviden be kell mutat­ nom a behaviorista tanuláselméletet. Ennek oka az, hogy a két elmé­ let kísérteties hasonlósága remekül világítja meg a problémát, és sokat segíthet annak megértésében. A behavioristák úgy képzelték el az em­ eri tanulást, mint egy asszociációt a külső ingerek és a viselkedéses b válaszok között. Az effektus törvénye kimondja, hogy ha egy választ meg­ rősítenek (jutalmaznak), akkor az a viselkedés egyre gyakrabban e fog előfordulni. Így minden, amit megtanulunk, folyamatos megerősíté­ sek következménye. A két elmélet közti analógiák száma gyakorlatilag végtelen. Mind a kettő monoton, fokozatos fejlődést képzel el, melynek a vége nyitott (nincs befejezett fenotípus, vagy olyan ember, akinek ne lehetne újat tanítani). Mindkét elmélet kizárólag a környezeti hatásokra fókuszál – az, ahogyan a változás belül lezajlik, a „fekete doboz” része. Fodorék legfontosabb állítása összefoglalható egy mondatban: a ter­ mészetes szelekció nem képes különválasztani az adaptációkat a mel­ léktermékektől. Az olvasóban joggal merülhet fel, hogy ez vajon miért olyan kiemelt fontosságú. Az ok a következő: ha nem teszünk különb­ séget a kettő között, akkor az adaptáció mint olyan értelmét veszíti, hiszen akkor az adaptációkra és a melléktermékekre ugyanannyira igaz, hogy kiválasztja őket a szelekció. Ez pedig azt jelentené, hogy az elmé­ letből nem maradna más, csak egy tautológia, miszerint: bizonyos kör­ nyezetekben azok a vonások terjednek el, amelyek elterjednek. Ez a problémakör nem új. Gould és Lewontin klasszikus cikkükben már 1979-ben felvetik ugyanezt a kérdést, ám teljesen más konklúzi­ óra jutnak. Ennek fő oka, hogy Gould és Lewontin az episztemológiai vonatkozásra kérdez rá: vitairatukban arra keresték a választ, hogy hon­ nan tudhatjuk, melyik vonásokat választotta a természetes szelekció, és melyek a melléktermékek. Fodorék kérdésfeltevése azonban meta­ fizikai: a természetes szelekció képes lehet-e megkülönböztetni a ket­ tőt. A problémára legjobban úgy lehet rávilágítani, ha megvizsgálunk három, Fodorék által idézett strukturálisan analóg (elnevezésük szerint selection for) kérdést. Az első példa Gould és Lewontin írásából származik: a Szent Márk katedrálisban található boltíveket (ezek tartják az épületet) hasonlítják össze az ívmezőkkel (azokkal a háromszögszerű alakzatokkal, amelyek a boltívek találkozásánál találhatók). Ha van boltív, akkor következés­ 126 Darwin és Napóleon képpen van ívmező is. Mivel a két jelenség együttjárása tökéletes, fel­ merülhet bennünk a kérdés, hogy az építész melyiket választotta ki, és melyik csak a következménye (gyakorlatilag mellékterméke) a másik szelektálásának. Tehát az építész boltíveket akart-e, és emiatt lettek ívmezők is, vagy éppen fordítva? A második példa a behaviorizmusból származik. A két elmélet ha­ on­ s lósága miatt nem meglepő, hogy itt is előkerülnek selection for kérdé­ sek. Képzeljük el – mondják Fodorék –, hogy egy galambot kondicio­ nálunk (tanítunk). Ha a ketrecében meglát egy kártyára rajzolt sárga háromszöget, akkor lenyomja az ott elhelyezett pedált, de nem nyomja le, ha a mutatott kártyán egy piros X szerepel. Ezt úgy lehet elérni, hogy szelektíven megerősítik (például táplálékkal) a pedál lenyomását, de csak a célinger (sárga háromszög) jelenlétében. Itt rögtön két kérdés is felmerül. Az első az ingerrel kapcsolatos. Mit tanult meg a galamb? Hogy a sárga háromszögeket preferálja a piros X-ekkel szemben? Vagy hogy a sárga színt a pirossal szemben? Esetleg a zárt alakzatokat a nyi­ tottakkal szemben? Könnyen beláthatjuk, hogy elvileg végtelen lehet­ séges megoldást kitalálhatunk. A második, a „mire van kiválasztva?” kérdés a kondicionált válaszra vonatkozik: Mit tanult meg a galamb? Mozgásos parancsok sorozatát (például bal láb előre, jobb láb előre stb.)? Vagy ennél összetettebb reprezentációja alakulna ki (például közelítsd meg a pedált, és nyomd meg)? Ezek a példák logikailag tökéletesen megegyeznek a természetes sze­ lekció esetében felmerülő kérdésekkel. A könyv több szempontból is jól használható példája az emberi szív. A jól informált olvasók tudhatják, hogy a szív a vért pumpálja a szervezetben. De ezen kívül sok mást is csinál, többek között szívhangokat is kiad. A két jelenség együttjárása itt is tökéletes. Laboratóriumi körülményeket leszámítva nincs szív mint pumpa szívhangok nélkül, és vért nem pumpáló, de szívhangokat kiadó szerveket sem találhatunk. Akkor az anyatermészet mit válasz­ tott ki végül is? A szívhanggenerátort vagy a vérpumpát? Vizsgáljuk meg, mi a közös ezekben a példákban! Mind a három eset­ ben vetélkedő hipotézisek közül kell választanunk. Az építész a bolt­ íveket választotta, és az ívmezők ennek a kényszerű következményei – vagy pont fordítva? A galamb a sárga színt preferálja, a háromszög alakú rajzokat – vagy valami egészen mást? A természetes szelekció a vért pumpáló szervet választotta ki? Esetleg a szívhangokat preferálta, és így kénytelen-kelletlen megtartotta a pumpálás melléktermékét is? Ha megvizsgáljuk ezeket az eseteket, szembeötlő a legfontosabb hason­ lóság: a rendelkezésünkre álló adatok alapján egyik esetben sem dönt­ hetjük el, hogy melyik a helyes hipotézis. Mivel a katedrálisban a bolt­ ívek és az ívmezők, a tanulásos ingeranyagban pedig a sárga színű és a szemle 127 háromszög alakú rajzok közötti helyi együttjárás tökéletes, ezért kizá­ rólag ezekből a tényekből nem vezethetjük le, hogy melyik hipotézis a helyes. Ez a természetes szelekció esetében sincs másképp. Elméletileg azonban mégis van mód ezeket a kérdéseket megválaszolni. Feltehetőn az olvasó intuíciója is az, hogy ha bizonyosságot akarunk szerezni, eze­ ket az együttjárásokat meg kell szüntetni. Amennyiben a két jelenség függetleníthető egymástól, megvizsgálhatók a hipotézisek külön-külön is. Ezt a függetlenítést, mivel nem valóságos, csak a gondolatainkban tudjuk megtenni. Például: „Ha az építész tudott volna katedrálist épí­ teni boltívek nélkül, vajon azt választotta volna?” Ami itt logikailag történik, hogy hipotetikus propozíciókat („Mi történt volna, ha…”) használunk hamis előzménnyel (felbontható volna az együttjárás). Ezt az eszközt nevezik a tudományfilozófiában kontrafaktuálisoknak (counterfactuals). A megoldás tehát jelen állás szerint mindhárom eset­ ben a kontrafaktuális állításokon keresztül vezet. Az építész azért a boltíveket szelektálta – szemben az ívmezőkkel –, mert ha képes lenne olyan katedrálist építeni, amiben csak boltívek vannak, de ívmezők nincsenek, akkor azt választotta volna, de a másik irányban ez nem mondható el. Ha csak ennyi az egész, meg vagyunk mentve – gondolhatnánk. Az anyatermészet azért a szív pumpálását szelektálta, szemben a szívhangokkal, mert ha képes lenne a pum­ pafunkciót választani a szívhangok nélkül, akkor azt is választhatta volna, de ez fordítva nem mondható el. Sajnos ez megoldásnak minden­ képpen kevés – érvelnek a szerzők –, tudniillik az anyatermészet csak egy metafora. A metaforák pedig az általános konszenzus szerint nem tudnak választani.4 Összefoglalva: ha a természetes szelekció (elmélete) túl akar mutatni egy tautológián, szükséges, hogy különválassza a melléktermékeket az adaptációktól. Az is egyértelmű, hogy ha ezt a különbségtételt meg akarja tenni, kénytelen a kontrafaktuálisokra támaszkodni. A  prob­ léma gyökere a következő: a természetes szelekció hogyan lenne képes kezelni a kontrafaktuálisokat? Hogy lenne képes ez az elmével nem rendelkező folyamat „mi történne akkor, ha” típusú formulákkal kivá­ lasztani a szívet mint vérpumpát, szemben a szív végtelen többi hatá­ sával? Amennyiben erre nem képes, a természetes szelekció elméle­ tének (és így mechanizmusának) szempontjából sem igazabb, hogy a vérpumpa inkább adaptáció, mint a szívhangok. Az érvelést, mint Fodor több más (hasonlóan sokakat irritáló) gondolatmenetét szintén össze­ 4  A későbbiekben behatóbban foglalkozom azzal a kérdéskörrel, hogy jelen esetben miért nem jó, ha a kontrafaktuálisokkal kísérletek, modellek, kuta­ tók foglalkoznak. 128 Darwin és Napóleon foglalhatjuk egy mondatban: Mivel a természetes szelekció nem képes kezelni a kontrafaktuálisokat – ezáltal nem képes megkülönbözetni a melléktermékeket az adaptációktól –, nem lehet képes összekapcsolni a fenotípusos változásokat a megnövekedett rátermettséggel. Ez a konklúzió természetesen nem igaz a mesterséges szelekcióra. Amennyiben mi tudatosan szelektálunk valamilyen tulajdonságot, az következésképpen adaptív, szemben minden mással, ami mellékter­ mék. Fodorék szerint az elmélet hibája abból ered, hogy túljátssza a ter­ mészetes és a mesterséges szelekció közti analógiát. A tanulság annyi, hogy amíg a mesterséges szelekció esetében az elmével rendelkező tenyésztő képes különválasztani az együtt járó tulajdonságokat, addig erre nincs mód a természetes szelekció esetében. Írásom második felében áttekintem a könyvet ért kritikák legfonto­ sabb érveit, és ezek hiányosságait. Sajnos a gyakran felmerülő mérhe­ tetlen indulat mögött néhol nehéz, néhol lehetetlen megtalálni azokat a részleteket, amelyeket szerzőik érvnek szánnak. Fodor és PiattelliPalmarini ezekre adott válaszain kívül fel fogom használni könyvük tanuláselméleti analógiáját. Ez két okból lehet hasznos. Egyrészt job­ ban tudom érzékeltetni a két elmélet hasonlóságát, másrészt mivel a behaviorizmus ma nem a kötelezően elfogadandó elméletek körébe tartozik, ezért esetleg megkönnyítheti, hogy komolyan vegyük az ott felmerülő problémákat az evolúció esetében is. Sok kritika ténynek tekinti, hogy valóban fontos kérdés a mellék­ termékek elkülönítése az adaptációktól.5 Úgy érvelnek, hogy valójában éppen ez a megkülönböztetés a feladata az evolúciós nézőpontú tudo­ mányos vizsgálatnak. Állításuk szerint ezek a kontrafaktuálisok kezel­ hetők statisztikai modellekkel, kísérletekkel és más tudományos esz­ közökkel. Ez az érv azért nem működhet, mert nem nekünk kell kezelni a kont­ rafaktuálisokat, hanem az elméletnek. Ez azért van így, mert a mecha­ nizmus, amiről beszélünk, nyilvánvalóan csak ugyanarra lehet képes, mint az elmélet, amivel leírjuk. Ha például egy tömegvonzásról szóló elmélet nem képes különválasztani az objektumok tömegét egyéb, nem releváns tulajdonságaitól, arra nem lehet az a magyarázat, hogy esetről esetre kell megvizsgálni, hogy itt a tömegvonzás oka az objektum színe vagy tömege volt. Itt nem az a kérdés, hogy milyen tartományon belül érvényes az elmélet, és mi az, amihez segédhipotézisekre, mérésekre van szük­ ség, hanem hogy mond-e bármit a jelenségről, amit magyarázni óhajt. 5  Lásd például Block–Kitcher 2010. szemle 129 Emlékezzünk vissza a példára, ahol galambunkat a sárga háromszög pre­ erálására tanítottuk meg szemben a piros X-szel. Természetesen, ha f kíváncsiak vagyunk, hogy a sárga színt tanulta-e meg, a háromszögfor­ mát vagy bármi mást, ezekre végezhetünk kísérleteket. A behaviorizmus azonban útmutatást sem képes adni ahhoz, hogy melyek a jó kérdések. Ráadásul ezek a kísérletek egyáltalán nem kompatíbilisek az elmélettel, amelyből elvileg levezetjük őket. A behaviorista elmélet szempontjából a sárga háromszögnek ugyanannyira inger minden részlete és minden lehetséges megfogalmazása. Az, hogy a galamb valóban generalizálja valamire, amit látott (például egy sárga négyzetre is pedálnyomással válaszol), nem azt mutatja meg, hogy valójában mi volt az inger, hanem konkrét bizonyíték a behaviorista elmélet üressége mellett. Ez az evolúció esetében sincs másképp. Az elméletből ugyanígy sem­ milyen módon nem következik, hogy melyek azok a releváns kutatási kérdések, amelyek összehasonlítandók. Ha tudni szeretnénk, hogy a hangyászsün mire adaptálódott, akkor az elméletből kiindulva ugyan­ annyira plauzíbilis a hangyákkal érvelni, mint azzal, hogy az adaptáció célja az volt, hogy az állat külsője különlegesen groteszk legyen (mivel minden hangyászsün hangyászása és groteszksége tökéletesen együtt jár). Hiába is tervez bárki olyan szimulációt, hogy külön-külön melyik tulajdonság lenne adaptívabb, a szelekció ugyanis nem képes erre, ezál­ tal jobb megoldás híján ugyannyira szelektálja a groteszk megjelenést és a hangyászást. Ha mégis képes lenne „választani” valamilyen módon, a végtelen lehetséges hipotézis szimulációját mind le kellene futtatnia, ami nyilvánvalóan képtelenség. Ez azért igaz, mivel a melléktermé­ kek száma határtalan, ezáltal az e hipotéziseket tesztelő szimulációk számának is határtalannak kell lennie. Block és Kitcher azt írják, hogy a komoly evolúciós irodalom komparatív – arról azonban hallgatnak, hogy milyen objektív mérce alapján választjuk ki azokat a „komoly” szempontjainkat, amelyeket összehasonlításra méltatunk. Hiába vég­ zünk tehát bármilyen összehasonlító elemzést, amíg a természetes sze­ lekció erre nem képes. Ha kíváncsiak vagyunk, vajon a szív vérpum­ páló hatása vagy a szívhangok a fontosabbak (bármit is jelentsen, hogy valami fontos), kérdezzük meg háziorvosunkat, és feltehetően jól fog válaszolni. Ellenben a természetes szelekció elmélete nem tud választ adni a kérdésre, sőt, a kérdést sem képes értelmezni. Ezért nem irányít­ hatja ez a mechanizmus ezt a folyamatot. Az ellenérvek egy másik csoportja6 szerint alapvetően nem proble­ matikus a melléktermékek és az adaptációk különválasztása. Szerintük 6  Például Godfrey-Smith 2010. 130 Darwin és Napóleon Fodorék hibája, hogy nem megfelelően gondolkodnak az adaptáció­ ról. Hiszen ha úgy gondolkodnánk, hogy bármilyen változás definí­ ció szerint adaptációnak tekintendő, ami oksági kapcsolatba kerül a megnövekedett fitnesszel, akkor fel sem merülne ez a probléma. Nemes egyszerűséggel az okok az adaptációk, és az, ami nincs oksági kapcsolat­ ban a megnövekedett rátermettséggel, az melléktermék. Bár csábítóan hangozhat, ez a megoldás egy súlyos sebből vérzik. A probléma az, hogy így az elmélet és az elméletben használt fogalmak egymást definiálják (tehát körkörös lesz). A tanuláselméleti analógia itt kapóra jön, a behaviorista elméletal­ kotók hasonló eszközzel védték az álláspontjukat, amikor úgy érvel­ tek, hogy a megerősítés definíció szerint növeli a válaszgyakoriságot. Az talán már nyilvánvaló, hogy esetükben az elmélet a tanulás lénye­ gét (mi számít ingernek?, mi számít válasznak?) nem tudja megragadni, azonban még élhet bennünk a remény, hogy a megerősítés fogalma meg­ határozza a tanulási helyzetet vagy azokat a körülményeket, amelyek során a tanulás létrejön. Ám sajnos ez sem igaz. Hiszen a megerősítés pont azt jelenti ebben az esetben, hogy valóban volt tanulás. A definíci­ ója ugyanaz, mint az elméletünk: a megerősítés az, aminek a hatására valamilyen viselkedés gyakrabban előfordul. Ez pedig a saját farkába harapó kígyó esete. Akkor tanulunk, amikor megerősítést kapunk, és megerősítésnek pedig azt nevezzük, aminek a hatására tanulunk. Ez fel­ oldhatatlan körkörösség, így mindkét megfogalmazásában csak a jelen­ ség semmitmondó újrafogalmazása. Térjünk vissza az evolúció kérdésköréhez! Eljátszhatunk a gondo­ lattal, hogy behelyettesítjük a korábbi példánkba a természetes szelek­ cióra vonatkozó terminusokat, ami a két elmélet hasonló szerkezete miatt gyakorlatilag problémamentes. Az ingernek megfeleltethet­ jük a környezeti hatásokat, a tanulásnak a vonásoknak a populáció­ ban való elterjedését. A megerősítést az adaptációval cserélhetjük fel. Elméletünk most így néz ki: bizonyos környezetben – adaptációk hatá­ sára – bizonyos vonások elterjednek a populációban. A tanuláselmélet­ nél felmerülő problémák miatt ez esetben is kiemelten fontos, hogy a körkörösség hibáját ne kövessük el. Így az adaptáció definíciójának nem szabad annak lennie, hogy „az adaptáció az, aminek a hatására bizonyos környezetben az új vonások elterjednek a populációban”. Ha mégis így tennénk, és az adaptáció e definícióját behelyettesítjük az elméletbe, a következő állítást kapjuk: „azok a dolgok, amelyeknek hatására bizo­ nyos környezetben az új vonások elterjednek a populációban, okozzák, hogy bizonyos környezetben az új vonások elterjednek a populáció­ ban”. Márpedig a tárgyalt javaslat lényegében ez. Azonban ha az adaptá­ ció fogalmának tudunk adni egy olyan definíciót, amely nem körkörös, szemle 131 az kiutat mutathat az útvesztőből. Ezzel vissza is tértünk alapproblé­ mánkhoz. Ha létezhet is valamilyen meghatározás arra a kérdésre, hogy mi az adaptáció, akkor annak képesnek kell lennie arra, hogy kezelje a kontrafaktuálisokat, és így megkülönböztesse a mellékterméket az adaptációtól. Még egy ellenérvet megemlítek. Azt, amelyet szerintem mindnyá­ junk intuíciója is támogat, miszerint: „valamilyen szelekció márpedig mégis van”. Azt gondolom, hogy ez feltétlenül igaz is. Szelekció nyil­ ván létezik, de csak mint interpretációs forma. A tény, hogy valamit utólagosan képesek vagyunk szelekciós nyelvezeten narrálni, nem jelenti azt, hogy valójában ez olyan mechanizmus, amely valamit kivá­ laszt, vagy valami ellen választ. Sőt, a szelekció talán az egyetlen olyan nyelvezet, melynek segítségével a világ minden lehetséges eseményét interpretálni tudjuk. Ha a szerzőknek igazuk van, az igen komoly következményekkel jár. A hipotéziseket, amelyeket a természetes szelekcióból vezettek le, úgy lehet felfogni, mint történeti narratívákat. Nyilván vannak plau­ í­ ilis és kevésbé plauzíbilis megoldások egy-egy problémára, ám zb ebben a keretben nincs igaz és igazabb magyarázat. Analóg módon, ter­ mészet­ udományos értelemben nem „igazabb”, hogy Napóleon azért t l vesztett csatát Water­ oonál, mert felázott a talaj, ami miatt lovassága nem tudott rohamozni, mint hogy vesztét az elbizakodottsága okozta. Mindkettő olyan megfogalmazás, amely megfelel a rendelkezésünkre álló információknak, de egyik sem „az” igaz magyarázat. Hiszen még ceteris paribus törvényeink sincsenek arra, hogy az elbizakodott hadve­ zérek csatát vesztenek, mint ahogy arra sincsenek, hogy a csaták kime­ netelét miképp befolyásolja a felázott talaj. A szerzőknek ez a példája jól mutatja, hogy a történelemtudomány a szelekcióhoz hasonlóan nem képes kezelni a kontrafaktuálisokat. Továbbá ebben az esetben mind­ nyájan érezzük, hogy az ilyen interpretáció milyen messze van az elmé­ lettől, és hogy az, hogy valami hihetően hangzik, még mennyire mes�­ sze van attól, hogy oksági mechanizmusként értelmezzük. A történeti narratívák rendkívül hasznosak és érdekfeszítőek, ám nem érdemes azokat összekeverni valamely kontrafaktuálisokat támogató elmélettel. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ha ezeket a következtetéseket el is fogadjuk, ezek a következtetések akkor sem vonják kétségbe azt, hogy van milliárdnyi érdekes kutatási eredmény, amely a szelekciós elmé­ letre épül. Csak ezeknek a természetes szelekció nem magyarázatuk. Attól tartok, hogy Charles Darwin szavai a What Darwin Got Wrong érvelésére is érvényesek: „Nem remélem, hogy meg fogom győzni azokat a tapasztalt természetkutatókat, akiknek az elméje olyan tények tömegével van tele, amelyeket az évek hosszú során át az enyémmel 132 Darwin és Napóleon szögesen ellentétes nézőpontból szemléltek. Milyen kényelmes dolog a tudatlanságunkat bizonyos kifejezések alá rejteni (…), és azt hinni, hogy ezzel megmagyaráztunk valamit, holott csak megismételtük a tényt.” Irodalom Block, Ned – Kitcher, Philip 2010. Misunderstanding Darwin: Natural Selection’s Secular Critics Gets It Wrong. Boston Review, március–április, 29–32. Forrás: http:// bostonreview.net/BR35.2/block_kitcher.php. Darwin, Charles 2003 [1859]. A Fajok eredete természetes kiválasztódás útján. (Fordította Kampis György.) Budapest, Typotex. Fodor, Jerry – Piattelli-Palmarini, Massimo 2010. Reply to Block and Kitcher. Boston Review, március 17. Forrás: http://bostonreview.net/BR35.2/darwin_exchange.php. Godfrey-Smith, Peter 2010. It Got Eaten. London Review of Books, 42. évfolyam 13. szám 29–30. Forrás: http://www.lrb.co.uk/v32/n13/peter-godfrey-smith/it-got-eaten. Harnad, Stevan 2009. On Fodor on Darwin on evolution. Preprint. Forrás: http:// cogprints.org/6417/. Gould, Stephen Jay – Lewontin, Richard 1979. The spandrels of San Marco, and the Panglossian paradigm: a critique of the adaptionist programme. Proceedings of the royal Society of London. Series B. 205. évfolyam 1161. szám 581–598. (London, Profile Books, 2010. 258 oldal.) Kitta Gergely Mi a média most? Jim Macnamara: The 21st Century Media (R)evolution – Emergent Communication Practices a média világát elemző szakirodalom határozottan megváltozott az elmúlt tíz év során. Felerősödött az angolszász divat, amely a könnyen fogyaszthatóság piaci igényeit a „self-made man” mentalitás és a praktikus tudományosság érvényesíthetőségé­ vel kívánja összhangba hozni. A médiaszakmai bestsellerek jelentős része ezért inkább olyan kistraktaként működik, amely a vállalkozá­ sunk felfuttatására vagy gyors meggazdagodásunkra nézve kínál megol­ dást, miközben üzletviteli és marketingkérdéssé alacsonyítja le a média vizsgálatát. Aki ez utóbbi terület iránt nem úgy érdeklődik, mint egy alapfokú önmenedzselési tréning vagy „csináld magad!” tanfolyam után szokás, az üdítő kivételként olvassa majd Jim Macnamara 21. századi média (r)evolúció című művét. Macnamara, a Sydneyi Műszaki Egyetem public relations szakának professzora, olyan cégek kommunikációs tanácsadójaként dolgozott, mint a Microsoft, a HP vagy a Vodafone, ugyanakkor filozófiából szer­ zett doktori fokozatot a Nyugat-sydneyi Egyetemen. A szerző nem szokványos tudományos pályája önmagában is sugallja, hogy mondani­ valója sem lehet konvencionális. Valóban nem az. A könyv a médiáról alkotott pragmatikus és intellektuális elképzelések jól működő vegyes házasságaként értelmezhető. Macnamara nem kiskátét írt, a magas órabérrel fizetett „guruk” szo­ kásával ellentétben nem tanácsot ad, és nem is akarja elhitetni az olva­ sóval, hogy a színfalak mögé lát. A szerző arra vállalkozik, hogy meg­ törje a média fejlődéstörténetéről és szerepéről alkotott tudományos dogmák és közhelyek kényelmes egysíkúságát, és új értelmezési keret­ rendszert húzzon fel annak helyére. 134 mi a média most? A szerző írásmódja megint csak nem nevezhető megszokottnak. Könyvét az angolszász hagyományokban gyökerezően argumentatív esszé­ ez hasonlatosra szabta. A média helyzet- és szerepértelmezésével h kap­ solatos érveket és ellenérveket ütköztet, az olvasónak pedig lehe­ c tősége van elgondolkodni a felvetett problémákon, dönthet arról, mit fogad be és mit nem. E döntés szabadsága szervezi a könyvnek mind a tíz fejezetét, melyek a kultúra, a piac, az újságírói szakma, a hirdetési szek­ or vagy éppen az üzleti modellek kérdéseit veszik szemügyre a t média fejlődésének prizmáján keresztül. Recenziómban azonban most nem ezeknek a témaköröknek az össze­ foglalóját adom, inkább egy olyan problémakört mutatok be, melyre a szerző könyvének minden fejezetében vissza-visszatér. Ez a probléma­ kör a médiáról szóló diskurzus fogalmi konstrukcióinak, koncepcionális rendszerének elavultságából adódó jelenségeket foglalja magában. Jelenségek A média evolúciójának fontos állomása az új média megjelenése. De mi az új média? – teszi fel rögtön a kérdést Macnamara. Ezekkel a szavakkal az internetet és a webet szokás azonosítani, ám nem világos, hogy azok kinek és mihez képest számítanak újnak. A médiatudomány kánonját összeállító veteránok számára az internet persze új, de a médiafogyasz­ tók legfiatalabb generációjának tagjai értetlenül állnak a szóhasználat előtt. Ha médiából létezik „új”, akkor kell lennie réginek is. A médiá­ ról alkotott mai fogalmi rendben a régi vagy hagyományos média (old, traditional media) egyet jelent a televízióval vagy az újsággal. A televí­ ziózás azonban nem nevezhető hagyományosnak, éppen ellenkezőleg: a 3D technológiának vagy a digitális átállásnak köszönhetően éppen hogy újjáéled. Tegyük fel, hogy egy televíziós hírműsort az interneten keresztül nézünk meg! Ebben az esetben az adott tartalmat a televízióban lát­ tuk, vagy az interneten néztük meg? Hovatovább, a kérdés ugyanaz: mondhatjuk-e a televíziózásra, hogy régi vagy hagyományos, ha egyszer annak tartalma az új médián keresztül jut el a nézőkhöz. Ha valaki olvasott valamit a The New York Timesban, megkérdezik-e tőle, hogy annak nyomtatott vagy online kiadásáról beszél-e? Általában nem – adja meg a választ Macnamara –, hiszen a média evolúciójának mai fázisában már nem a hordozófelület, az infrastruktúra, hanem elsőd­ legesen a tartalom az, ami számít. Ha azonban a sajtó (press) kifejezés alatt nemcsak a nyomtatott, hanem az online (új) médiát is érthetjük, szemle 135 akkor világos, hogy az újságot megint csak tévedés réginek bélyegezni. Mozi szavunk is hasonló módon bővült ki jelentésében, és vált integráló erejűvé. A mozi régen egy épület volt, benne vetítőgéppel, ülésekkel és vászonnal. Aztán később a videomagnó, majd a házimozi és az internet elterjedésével a DVD, a CD, a pendrive, a YouTube és más csatornák is beszivárogtak a mozi fogalmi rendszerébe. A mozi szavunk – anyagi konnotációjának kiüresedésével egyidejűleg – az új média részévé vált. Ha ezt elfogadjuk, marad a dilemma: jogosan tekint-e a médiatudomány a mozira a szórakoztatás régi csatornájaként. Macnamara át is fordítja a nézőpontot. Az új médiának tartott web egyik legújabb műfaja a blog. Az első „web log”-ot a szerző szerint Claudio Pinhanez alkotta meg 1994-ben. A MIT kutatójának webnaplója azonban ma már legfeljebb egy virtuális blogmúzeum relikviájaként állná meg a helyét, egyébként szinte minden tekintetben megmosolyog­ tatóan elavultnak számít. A szerző kérdésfelvetése tehát változatlan: ha Pinhanez tizenhat éve indított blogja egy online műtárgy, akkor miért kategorizáljuk azt újként – merthogy a hatályos terminológia szerint ezt kell tennünk. A nyugati civilizáció modern és posztmodern időszakának egyik kul­ tikus fogalma a „tömegkommunikáció” (mass communication, mass media). Macnamara ezt a kifejezést is problémásnak véli, mivel a szó nem változott, a valóságnak az a szelete azonban, amelyre a szó vonat­ kozik, már sok mindenben módosult. A tömegkommunikáció kifeje­ zés eredeti jelentését akkor nyerte el, amikor a médiacégek a mainál lényegesen kevesebb médiaterméket felvonultatva küzdöttek egymás­ sal az emberek kegyeiért. A verseny azonban mára sokszereplőssé vált, az egyes médiumok által elért tömegek megfeleződtek, vagy akár meg is tizedelődtek. Napjainkban így tömegkommunikációs csatornaként tekintünk egy olyan médiumra is, amely a potenciális felhasználók 1 százalékát sem éri el, azaz kizárt, hogy elérjen olyan értelemben vett tömegeket, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. A mennyiségi aspektuson túlmenően bizonyos minőségi szempontú változások is a tömegkommunikáció szó újraértelmezhetőségét vetik fel. A szerző Gauntlett, Giddens és Foucault felfogásából kiindulva ír arról, hogy a média evolúciós irányait az identitás folyamatosan újrate­ remtett narratívái miként szabják át. A média az identitás megkonst­ ruálásához szükséges narratívák felhasználásának közege és techno­ lógiája. A tömegkommunikációs eszközök így jó ideje szolgáltatnak bizonyos viselkedési mintákat, diskurzusokat folytatnak le, általáno­ sított reprezentációkat használnak, melyek egy adott képet sugallnak a világról, és tipizálják az azt átható folyamatokat. Ekképpen alkot min­ denki hasonló képet a macsó, a hős, a sztár (arche)típusáról, a gonosz 136 mi a média most? fogalmáról és karakterkészletéről. A tömegmédia fogyasztói ezért tud­ nak az egészséges életmód fontosságáról, bolygónk kizsákmányolásáról vagy a globalizáció káros és jótékony folyamatairól. A média evolúciója azonban mára olyan stádiumba jutott, amelyben a narratívák szemé­ lyes kialakításának lehetőségei is adva vannak. A közösségépítő por­ tálokon, melyek egymilliárdnál is több felhasználónak adnak otthont, bárki megjelenítheti saját, individuális narratíváit, és azon keresztül építhet magának egy különálló identitást, de akár ki is találhat magá­ nak egy neki tetsző virtuálisat. Ennek megfelelően egy olyan médium, mint például a Facebook, bár kétségkívül széles tömegeket szólít meg, a hagyományos értelemben véve mégsem tekinthető tömegkommuni­ kációs eszköznek. A Facebookot sajátos online kommunikációs műfajként leíró „social media” fogalma sem helytálló Macnamara szerint (a magyar közösségi média kifejezés már annál inkább), mivel a politikai kommunikáció­ nak, az üzleti marketingnek, a szórakoztatásnak és rengeteg olyan tevé­ kenységnek, amire a social mediát manapság használják, semmi köze a „szociális” vagy „társadalmi” fogalmakhoz. A fenti példákhoz hason­ lóan ezért a social media kifejezés sem ad valóságos képet arról a tevé­ kenységről, struktúráról és funkcióról, amire vonatkozik. A baj Macnamara szerint az, hogy a rossz terminológiai készlet illo­ gikus vagy gyenge lábakon álló következtetésekhez, könnyen cáfolható tudományos mítoszokhoz vezet el. Alapvetően hibás elgondolás alapján szerveződik például néhány, a digitális szakadék vagy digitális írástu­ datlanság kérdéséből származó következtetés. Az egyik ilyen szerint az internet globálisan nem bír jelentős befolyással a társadalmi folyama­ tokra, mivel a világ egyes részein vagy akár egy fejlettebb országon belül az elmaradottabb régiókban az internet-hozzáférés még rendkívül ala­ csony színvonalú, vagy egyáltalán nincs is internettel való ellátottság. Macnamara szerint tény, hogy az internet alapú kommunikáció hatás­ foka földrajzi értelemben eltérhet, ám szerinte az említett felvetés nél­ külözi a makroszintű, stratégiai látásmódot. Ha ugyanis az alapvetést helytállónak fogadjuk el, akkor az egészségüggyel is csak bizonyos kikö­ tések mellett lenne érdemes foglakoznunk, mivel a szakellátás színvo­ nala is egyenlőtlen eloszlású az egyes országok és azok régiói között. Ha az alapállás igaz, akkor mobiltelefont sem vásárolnánk szívesen, abból a megfontolásból, hogy egyes körzetekben nincs térerő. Hasonló logika alapján például a közművesítettséget sem lenne értelme stratégiai kér­ désként kezelni, mivel annak színvonala földrajzi tájegységenként szin­ tén eltérhet egymástól. Gyenge megalapozottságú az az állítás, miszerint a túlzott televízi­ ózás vagy internethasználat (a tartalomtól függetlenül) önmagában is szemle 137 káros a közösség összetartó erejére nézve, és végső soron a társadalmi tőke erodálódásához vezet el. A markáns normatív szemlélet szerint azokban a közösségekben, ahol az emberek „mindig csak” internetez­ nek és sokat tévéznek, ott óhatatlanul csökken a közösségek kohéziós ereje. Macnamara szerint ez téves szillogizmus. Ha a médiával való ellá­ tottság valóban a közösségek megroppanását eredményezné, akkor a digitális elmaradottságnak, az alacsony médiapenetrációnak közösség­ teremtő erővel kellene bírnia. Másként fogalmazva: a média-hozzáfé­ rés és az internettel való ellátottság hiánya hasznos lenne a társadalom számára. Macnamara szót ejt tudományos mítoszokról is. Az egyik világszerte oktatott és könyvek ezreiben hivatkozott mítosz, hogy az internet nyil­ vánossága és az ott folytatott diskurzusok azokra a 18–19. századi lon­ doni és párizsi kávéházakban folytatott beszélgetésekre hasonlítanak, ahol az ott-tartózkodók kölcsönösen és közvetlenül cserélhettek egy­ mással véleményt a világ dolgairól. Egy másik sokat idézett, habermasi alapokon nyugvó példa az antikvitás korának görög agoráihoz hason­ lítja az internet nyilvánosságát, azokhoz a fórumokhoz, ahol az embe­ rek demokratikus módon fejthették ki álláspontjukat egymás előtt. Macnamara szerint ezek a példák jól bejáratott mítoszok, hiszen a 18–19. századi kávéházakban legfeljebb az urbanizálódott, értelmiségi elit belterjes vitáinak lehettünk volna tanúi, a görög fórumokon pedig faji, vallási és nemi alapon az emberek 75 százalékát eleve kizárták a vitából, hiszen a nem görögök, a nők és a rabszolgák nem képezhették részét a nyilvánosságnak. Magyarázatok Macnamara a média fejlődésének különböző sajátosságaival magya­ rázza, hogy miért termelt ki ennyi fogalmi problémát és „félreértést” a média evolúciója. Az egyik ilyen ok, hogy a technológiai fejlődés olyan iramot diktál, mellyel a média- és kommunikációtudomány aligha tud lépést tartani. A média nagyobb evolúciós állomásai közötti időszakok végletesen lerövidültek. Ha a nagyságrendeket vesszük alapul, a nyom­ tatott sajtónak évszázadokra volt szüksége ahhoz, hogy bevett média­ fogyasztási eszközzé váljon. A televízió globális bevezetése évtizedek alatt megtörtént, az egyes internetes műfajok esetében a penetrációs idő pedig még inkább lerövidült. A médiahatalmi erőviszonyokat tel­ jes mértékben átrendező Google még csak 2008-ban ünnepelte megala­ kulásának tizedik évfordulóját, a YouTube-ot 2005-ben hozták létre. 138 mi a média most? A tudomány világa csak nagyon nehezen tudja követni, feldolgozni és saját korpuszába integrálni az intenzív műszaki és technikai változáso­ kat, ezért arra sem képes, hogy megalapozott ismereteket szerezzen, és mély leírást adjon a média evolúciós folyamatairól. A tudomány heve­ nyészett, rögtönzött reakciói így sorozatos tévedésekhez, terminológiai problémákhoz vezetnek el. Mivel az evolúciós folyamat felgyorsult, a média fejlődésének tervez­ hetősége is megfeneklett. A médiavállalatoknál ma már nem lehet hos�­ szú távú üzleti terveket készíteni, mert mire azok megvalósulnának, a  megvalósíthatóság kiinduló körülményei radikálisan megváltozná­ nak. A tervezhetetlenség jövőkép-nélküliséget eredményez. A tudomá­ nyos konferenciák, könyvek és szakfolyóirati cikkek ezért hemzsegnek az olyan mítoszoktól, amelyekről Macnamara beszél. Az előrelátha­ tóság hiánya egyfajta kilátástalanságot szül, a szakértelmiség olyan végzetes­ égre hajtó próféciákat gyárt (ezt Macnamara „endism”-nek s hívja), me­ yek rendszerint a média- és a kultúrafogyasztás egyes részei­ l nek ki­­ lásán siránkozik – többnyire alaptalanul (például a Gutenbergha­ gala­ is vége). x Az időtállóság hiánya a média világában a tartalomszolgáltatás kul­ túráját is alapjaiban módosította. A média evolúciójának egy korábbi szakaszában az oknyomozó újságírók könyvtárakban, poros padlásokon és dohos iratkezelő pincékben ülve napokat kutattak valamely szá­ mukra fontos információ után. Az újságíró ekkor még csak irodájából vagy utcai fülkékből tudott telefonálni, miközben terepmunkát is vég­ zett. Ma a tartalmak többsége az íróasztalok mögött készül el, gyors vagy azonnali kapcsolatot és ismeretet nyújtó keresőprogramok, online adatbázisok, e-mailek, mobiltelefonok segítségével. Az idő lerövidülése folytán az üzleti értelemben vett hatékonyság javult ugyan, de a tarta­ lom színvonala romlott. A vélemény ténnyé vált, a feltételezés informá­ cióvá avanzsált. Ma az egyre nagyobb arányban online megjelenő írott újságírói munkák olvasószerkesztés nélkül készülnek – nincs idő precíz kivitelezésükre. A kultúrateremtő média tehát nem jár elöl jó példával. A médiatartalom előállítói ebben a megváltozott környezetben pedig maguk sem igénylik a korábbi fogalmi konstrukciót tisztázását, meg­ vannak ők a régiekkel is. Macnamara a médiatudomány fogalmi készletének avíttságát a mé­ ia hegeli dialektika karakterjegyeit is magán viselő dichotomikus d mű­ ödésével is indokolja. A médiapiac például olyan eszközök kifej­ k lesztését tűzte ki célul, melyek a (kapcsolattartás, a tájékozódás és tájékoztatás és végső soron a társadalmi viszonyok irányításának egy­ szerűsítésén keresztül) a komplexitás kérdését akarták kezelni, de hos�­ szabb távon inkább csak sokrétűbbé és bonyolultabbá tették a média szemle 139 használatát (lásd például az idősebb korosztály idegenkedését az új technológiáktól). A médiaeszközök fejlesztése az emberek szabadság­ fokának, esélyegyenlőségének javítását tűzte ki célul, de közben végül mégis sokakat hátrányos helyzetbe hozott, korlátozott, vagy éppen ki is zárt a kommunikációból (lásd a digitális szakadék kérdését). A média új dimenziói (blogok, internetes kampányok) által a választók közelebb kerültek a politikához, de a közelség bizonyos értelemben csak virtu­ ális. Valójában a választói társadalom és a politikai képviselet közötti szakadék a fizikai együttlét fórumainak felszámolódásával csak tovább mélyült. Az internet megtörheti a tájékoztatás monopóliumait, de tud­ valevő, hogy az alulról jövő kezdeményezések felkarolását támogató internetes orgánumok zászlóshajói a legnagyobb médiacézárok kont­ rollja alatt működnek. Mindemellett – mondja Macnamara, és ez a dichotómia alapja – Rupert Murdoch például ha akarná, sem tudná a kezében lévő MySpace 120 millió felhasználója által készített tartal­ makat ellenőrzése alatt tartani. Szintén diszfunkcionalitásba torkolló funkció, hogy az internet megjelenésével rengeteg hasznos ismeret került karnyújtásnyira, ezzel egy időben azonban a weben lévő hatal­ mas mennyiségű információs hulladék meg is akadályoz minket abban, hogy a kívánt hasznos információt megtaláljuk. Ez a kettőség, amely a média evolúcióját áthatja, szintén nem hat támogatóan a fogalmi konst­ rukciók tisztázásának folyamataira. A tudományos mítoszok kialakulását a médiával kapcsolatos hardware-es gondolkodásmód eltűnése is okozhatja. A média fejlődéstör­ ténetének egy korábbi szakaszában a médiafogyasztó jobban tisztában volt a média működésének műszaki oldalával. Az olvasóknak volt elképzelésük arról, hogyan nyomják az újságot, akiknek pedig volt affi­ nitásuk, rádió- és televíziókészüléküket meghibásodás esetén maguk is meg tudták javítani, mert ismerték azok működésének alapvető sza­ bályszerűségeit. A digitális kódolás megjelenésével viszont a szoftveres szemléletmód került előtérbe, aminek ismerete csak a beavatottak szűk körére lett jellemző. Az emberek tudják működtetni az internetet, hasz­ nálják a digitális rádiók és televíziók szolgáltatásit, de már nem igazán ismerik azok működési elvét. Mivel a média (működése) ma már nem (annyira) kézzelfogható, a média megértésének folyamataiban mindin­ kább az absztrakció és a fantázia nyert polgárjogot. Ha pedig a média kérdései úgymond a képzelőerőnkre vannak bízva, akkor a tudomány is könnyebben hibázik, csökken a kapaszkodókat nyújtó világos termino­ lógia jelentősége, mi fogyasztók pedig könnyebben hiszünk a tudomá­ nyos mítoszokban. Jim Macnamara könyve hiánypótló, filozófiai mélységű alkotás, mely kimondatlanul is a lyotard-i posztstrukturalista és a derridai de­ onst­ k 140 mi a média most? ruk­ ió gondolati hagyományait viseli magán. Számára nincs uni­ er­ c v zális igazság és teljes objektivitás a média megértésében, annak evo­ ú­ l cióját a magas szintű relativizáltság és az időtállóság hiánya jellemzi. A 21. századi média (r)evolúció című könyv azonban annál stabilabb és időtállóbb része a nemzetközi média-szakirodalomnak. (New York, 2010, Peter Lang Publishing, 410 oldal.) Pro Minoritate 2010 ŐSZ Romániai magyar közösség – etnikai társadalom (2.) Kiss Tamás: Támpontok az erdélyi etnikai rétegződési rendszer vizsgálatához II. Empirikus támpontok: az etnikai egyenlőtlenségek alakulása az 1977-es, 1992-es és 2002-es népszámlálások alapján Bíró Albert: A Romániába irányuló magyar tőkekivitelről röviden Miklósné Zakar Andrea: „Az erdélyiség újraszemantizálása.” Kísérlet egy interetnikus magyar–román regionalizmus-koncepció kidolgozására Nemzetállamok és kisebbségek a posztszovjet térségben Kisgyőri Roland: Ciprus az etnikai konfliktusok kereszttüzében Magdó János: Kisebbségek helyzete Görögországban Hoppa Enikő: Többnyelvűség Timauban, egy olaszországi német nyelvszigeten Szemle Novák Csaba Zoltán: A vesztes oldalon (Kisadorjáni Szilágyi Domokos: Büntetlenül büntetve) Bölöni Domokos: Ne gyűlölj, s ne felejts! (Harai Pál: A börtönévek papi emlékei) Lőrincz Csaba: A mérték. Egybegyűjtött írások tőle és róla Szerkesztőség: 1055 Budapest, Falk Miksa utca 6. Tel.: +36-1-445-0473, fax: +36-1445-0479 Internetcím: www.prominoritate.hu, e-mail: redactio@prominoritate.hu KISEBBSÉG KUTATÁS MINORITIES STUDIES AND REVIEWS 2010. 3. szám TANULMÁNYOK „ÚJ” KELETI SZOMSZÉDUNK: UKRAJNA Tóth Mihály: Nemzetiségi politika és a nemzeti kisebbségek jogvédelme Ukrajnában Galicza György: Ukrajna regionális politikájának egyes aspektusai Karácsonyi Dávid: A város–vidék „szakadék” dimenziói Ukrajnában Illés Pál Attila: Lengyel–ukrán kapcsolatok a rendszerváltozás után SZEMLE NEMZETI TUDAT, NEMZETI ÉS ETNIKAI FOLYAMATOK Tholoniat, L.: A nyílt koordinációs rendszer pályafutása (Dézsi Tímea) Golebiowska, E.: Etnikai és vallási tolerancia Lengyelországban (Juhász Gergely Ákos) Vinet, G.: A NATO, a „Szövetséges haderő” és Koszovó, tíz év múltán (Kakasy Judit) Richter, S. – Halbach, U.: Veszélyes példa? Koszovó függetlenségének politikai hatása a délkelet-európai államok és a FÁK etnikai konfliktusaira (Dézsi Tímea) Pei, M.: Ázsia felemelkedése (Dézsi Tímea) Rosen, N.: Egy siíták által dominált tekintélyuralmi rendszer fölemelkedése Irakban (Kakasy Judit) Merkel-Hess, K. – Wasserstrom, J. N.: Vándorló ország: Kína városiasodása (Dézsi Tímea) NEMZETI ÉS NEMZETISÉGI IRODALMAK Sienerth, S.: Irodalomtörténet alulnézetben: egy kettős megfigyelés rituáléja (Komáromi Sándor) KISEBBSÉGEK KULTÚRÁJA Lemberg, H.: A cseh és a szlovák öntudat „szláv” retorikája (Komáromi Sándor) Rüthers, M.: A „keleti zsidó” arculat vizuális öröksége (Komáromi Sándor) KISEBBSÉGI POLITIKA Orhun, Ö.: A muszlimok kirekesztése és megkülönböztetése (Dézsi Tímea) Isensee, J. – Hecker, W. – Massarrat, M. – Nelhiebel, K.: Érvek és ellenérvek a minaret-témában (Komáromi Sándor) Leiken, R. S.: Veszélyforrás Európa szívében (Dézsi Tímea) Whitt, S.: Az intézmények és az etnikai bizalom kapcsolata: a boszniai példa (Dézsi Tímea) Dahlstedt, M.: A mozgósítás politikája: a mobilizáció technikái Svédország többnemzetiségű külvárosaiban (Juhász Gergely Ákos) KISEBBSÉGI JOG Bauder, H.: Az állampolgárság mint tőke: a bevándorló munkaerő megkülönböztetése (Dézsi Tímea) Kasli, Z. – Parla, A.: Legalitás és illegalitás határán, és az állami szuverenitás újjáteremtése avagy: a vízumpolitika változásainak hatásai a törökországi bolgár bevándorlók esetében (Juhász Gergely Ákos) Martin, S. F.: Türelemjáték: az USA bevándorlási reformja (Dézsi Tímea) NEMZETI ÉS ETNIKAI KISEBBSÉGEK TÖRTÉNETE Stiks, I.: „Fejünkre omlott a berlini fal!” 1989 történései és erőszak a korábbi, többnemzetiségű szocialista államszövegségekben (Juhász Gergely Ákos) Luther, D.: Pozsony–Pressburg–Prešporok, avagy egy könyv az egykori Bratislaváról (Kovács Anna) Romanowski, A.: Gyulafehérvár szomorúsága (Zoltán András) Kobrin, M. V.: Fehérorosz nemzeti mozgalom Közép-Litvániában 1920 októbere és 1922 márciusa között (Zoltán András)