2010 SZÁZAD VÉG • • KONTINUITÁS Elsőrendűen az eszmetörténeti jellegű vizsgálódások sajátja, miként írható le a legmegfelelőbben a 18–19. század fordulójának politikai kultúrája. Az eseménytörténet adott (bár részletei végtelenül finomíthatók még, s értékelési szempontjai változhatnak idővel). A társadalomtörténet (legyen az akár a politika társadalomtörténete) halad a maga útján, időről időre tabudöntögető megállapításokkal rukkolva elő a korszakról. Az irodalomtörténetet pedig eddig is alig zavarta az 1795–1830 közti távolság, mert volt mivel (például a nyelvújítási harccal) kitöltenie. A politikai gondolkodás kutatásának azonban, amelynek a kontinuitás/diszkontinuitás hagyományos kérdése elsősorban címezve van, még szembe kell néznie azzal: elfogadja-e máig érvényesnek, vagy igyekszik elbontani az útból mint a megértést nehezítő akadályt? 55 Szerzőink DEMETER Tamás (1975, Budapest) az MTA Filozófiai Kutatóintézetének igazgatóhelyettese és a Miskolci Egyetem docense. Jelenleg Lorenz Krüger Fellow a berlini tudománytörténeti Max Planck Intézetben. Kutatási területei az elmefilozófia, a 17–18. századi tudomány- és filozófiatörténet kapcsolódásai, a magyar filozófia szociologizáló hagyománya. Legutóbbi kötete: Mentális fikcionalizmus (Gondolat, 2008). Tanulmánya lapunkban: Az emberkép keresése (52. szám). KISS Viktor (1976, Budapest) politológus, ideológiakutató. A Budapesti Corvinus Egyetem védés előtt álló PhD-hallgatója és a Zsigmond Király Főiskola adjunktusa. Kutatási területei elsősorban Marx ideológiaelméletei, a társadalom és a politika ideológiai folyamatai, a posztés posztmodern marxizmus eszmetörténete. Esszéit, publicisztikáit az értelmiség identifikációs kérdéseiről, az ifjúsági gondolkodásmód változásairól, a kritikai gondolkodás esélyeiről, a rendszerváltás, a liberális demokráciák, az újkapitalizmus és a globalizáció folyamatairól is. Kötetei: A baloldaliság kísértetei (Új Mandátum, 2004), Leértékelt társadalom (Új Mandátum, 2009). PERECZ László (1959, Budapest) filozófiatörténész, jogász, újságíró. Az MTA doktora, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem docense, a Magyar Tudomány társadalomtudományi szerkesztője. A magyar filozófia történetével foglalkozik. Főbb kötetei: A pozitivizmustól a szellemtörténetig: Athenaeum, 1892–1947 (Osiris, 1998), Nemzet, filozófia, „nemzeti filozófia” (Argumentum – Bibó István Szellemi Műhely, 2008). Tanulmányai lapunkban: A belátásos elmélettől a mezőelméletig. A magyar jogfilozófia fél évszázada: Pikler, Somló, Moór, Horváth (10. szám), Talpraállás után. Magyar filozófia a kilencvenes években (18. szám). SZŰCS Zoltán Gábor (1979, Budapest) a Miskolci Egyetem tanársegédje, a Magyar Politikatudományi Társaság elnökségi tagja, a L’Harmattan Posztmodern politológiák sorozatának társszerkesztője, a Századvég folyóirat szerkesztője. Főbb kutatási területei: diskurzuselmélet, jelenkortörténet, politikai eszmetörténet (különösen a 18. századi). Legújabb publikációi: Az antalli pillanat (L’Harmattan, 2010), Magyar protokonzervatívok (Kommentár, 2009/4. 17–31.), „Reménységtől ’s félelemtől szabad lélek” (Irodalomtörténet, 2009/4. 428–461.). Írása lapunkban: Történelem és politika az önkormányzati vitában. Az 1990-es önkormányzati törvény vitájának diszkurzív elemzése (42. szám). VADERNA Gábor (1979, Paks) irodalomtörténész, kritikus, egyetemi tanársegéd az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetében. Kutatási területe a 18–19. század fordulójának irodalom- és eszmetörténete. 2000 óta publikál kritikákat és tanulmányokat, számos tudományos konferencia szervezője, több tanulmánykötet, 2007 óta pedig a Ligatura irodalomtörténeti könyvsorozat szerkesztője. Írása lapunkban: Jó igazgatás, közbátorság és boldogság. Gróf Dessewffy József nézetei a sajtószabadságról (51. szám). ZEMPLÉN Gábor (1973, Budapest) tudománytörténész, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Filozófia és Tudománytörténet tanszékének docense. Kutatási területe az optikatörténet, tudományfilozófia-történet és argumentáció. Kötetei: The History of Vision, Colour, & Light Theories. Introductions, Texts, Problems. In Bern Studies in the History and Philosophy of Science (Bern, 2005), A tudomány határai (Kutrovátz Gáborral és Láng Benedekkel, 2008, Typotex). Szerkesztője a L’Harmattan Tudománytörténet és tudományfilozófia sorozatának. SZÁZAD V É G • • ÚJ FOLYAM 55. SZÁM 2010. 1. KONTINUITÁS ESZMEZemplén Gábor: Az eszmetörténet szakadásai és a tudomány racionalitása. Avagy milyen perspektívákból nem látszanak a paradigmák? • 3 -TÖRTÉNET Szűcs Zoltán Gábor: Kontinuitás és diszkontinuitás a 18–19. század fordulójának magyar politikai kultúrájában. Politikaidiskurzus-történeti esszé • 19 Vaderna Gábor: A Hamvvévő filozófiája. A Hitelvita eszmetörténeti helyéhez • 43 Demeter Tamás: A romantikus Hume • 83 SZEMLE Perczel László: Hagyomány vagy örökség? Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948 • 103 Kiss Viktor: Az átmenet a huszadik évfordulóra megjelent baloldali könyvek és folyóiratok tükrében. Áttekintés • 113 Szerkesztőségek: Gyurgyák János • Fellegi Tamás • Gyekiczki András • Kövér László • Kövér Szilárd • Máté János • Orbán Viktor • Stumpf István • Varga Tamás • Wéber Attila Pethő Sándor • Bárány Anzelm • Huoranszki Ferenc • Kovács M. Mária • Körösényi András • Liptay Gabriella • Ruzsa Ágnes • Szilágyi Márton Spéder Zsolt • Kerékgyártó Béla • Körösényi András • Kövér György • Sághi Gábor • Stumpf István • Tóth István György Balázs Zoltán • Bódy Zsombor • Cieger András • Csite András • G. Fodor Gábor • Kapitány Balázs • Szalai Ákos G. Fodor Gábor • Demeter Tamás • Mándi Tibor • Szűcs Zoltán Gábor Olvasószerkesztő: Dévényi Andrea Szerkesztőségi titkár: Huszár Orsolya Kiadó: Századvég Kiadó Felelős kiadó: Varga Zoltán A szerkesztőség címe: Századvég Politikai Iskola Alapítvány, 1037 Budapest, Nagybátonyi utca 8–10. Telefon: (1)-479-5284 • Fax: (1)-479-5290 • e-mail: kiado@szazadveg.hu ISSN 0237-5206 Tipográfia és lapterv: Élőfej Bt. Műszaki szerkesztő: Varga Júlia Rosental Kft. – Felelős vezető: Rózsavölgyi Sándor Honlapunk www.szazadveg.hu/szazadveg A Századvég folyóirat támogatói: Nemzeti Kulturális Alap Országos Takarékpénztár és Kereskedelmi Bank NyRt. Zemplén Gábor Az eszmetörténet szakadásai és a tudomány racionalitása* Avagy milyen perspektívákból nem látszanak a paradigmák? k uhn tudományfejlődés-elméletének egyik leghíresebb eleme a „paradigma” fogalma volt. Nem ő volt az első, aki a nyelvtudományban bevett fogalmat a tudományra használta, hiszen már Lichtenberg (Kuhnhoz részben hasonló értelemben) használta a kifejezést a Newton optikai művei által megtermékenyített tudományos hagyományra. De mindenképpen Kuhn volt az, akihez ezt a fogalmat a legtöbben kötik. A fogalom ismertségénél csak homályossága tűnik nagyobbnak. Arra a kérdésre, hogy mi a paradigma, még a fogalommal szakmaszerűen foglalkozók is eltérő válaszokat adnak,1 bár az alapkérdésekben viszonylagos egyetértés van. Ehhez részben Margaret Masterman tanulmánya járult hozzá, aki aprólékos elemzést készített a fogalom használatáról.2 Maga Kuhn is sokat tett azért, hogy A tudományos forradalmak szerkezete (TFSz) Utószavában értelmezze és finomítsa, hogy (mikor) mit is értett paradigma alatt.3 Ebben a jellemzésben a legfontosabb fogalom valószínűleg az inkommenzurabilitás, amely ugyan Kuhn és Feyerabend munkái nyomán vált * Tanulmányom megírását támogatta a Bolyai János posztdoktori ösztöndíj és az OTKA K 81165 pályázata. Köszönöm a Collegium Budapest segítségét és a beszélgetéseket Fehér Mártával, Demeter Tamással és Lea Hallerral. 1 Binzberger–Fehér–Zemplén 2007. 2 Fésüs–Hronszky 2007. 3 Kuhn 2000, lásd itt még Fehér Márta ma is megvilágító erejű elemzését is. 4 ESZME- ismertté,4 de előzményeit már Polányi Mihály filozófiájában felleljük.5 Ez egyben a TFSz szakadásos tudományfejlődési narratívájának – és így a szakadásos történetek értelmezésének is – kulcsfogalma. Mint fontos jellemzője a rivális paradigmáknak, a geometriai fogalmon az összemérhetőség hiányát értjük. Mit jelent ez a tudás és racionalitás számára? Ha két elmélet inkommenzurábilis, akkor ugyan választani tudunk az elméletek között, de döntésünk nem lesz „objektív”, nézőpontfüggetlen. Vagyis adott szempontok alapján össze tudjuk őket hasonlítani, de ezek a szempontok maguk is nézőpontunk által befolyásoltak. A tudományfilozófiával szakmaszerűen foglalkozók számára az inkommenzurabilitás tézise elsősorban igazsága vagy hamissága kapcsán érdekes. Azonban ennek eldöntését megnehezíti, hogy az inkommenzurabilitás és a paradigmafogalom érzelmi reakciókat is kivált, és világnézeti kérdésként is felmerül: baj-e, ha így írjuk le a tudomány fejlődését, baj-e, ha a leírás illik a tudományra? A relativizmust elfogadók semmi kivetnivalót nem látnak abban, hogy csak a saját értékeink és értékhierarchiáink alapján tudunk dönteni. Például feladtuk az arisztoteliánus világkép mérnöki feladatok megoldására nagyrészt alkalmatlan, de megnyugtató nyugalmát a sokkal kevésbé megnyugtató,6 de rengeteg kérdésben kvantifikálható választ adó modern tudományos világképünkért. A relativista számára a társadalmi folyamatok a tudomány belső („internális”) folyamataira is hatnak, és így befolyásolják azt, hogy mit tart egy közösség igaznak a világról. Különféle értékek mentén más-más „tudomány” alakul ki, és ezek között az értékek mentén születik döntés. Értéksemlegesen nem tudjuk, hogy milyen tudást kellene kitüntetettnek tartani – az előrejelző képesség, az egységesítés lehetősége, az egyszerűség vagy közérthetőség alapján más-más típusú tudástermelő gyakorlatokat tarthatunk kitüntetettnek. Ez a relativista hozzáállás sokak szerint elfogadhatatlan. Hiszen számos esetben igenis baj, ha nem tudunk egyértelmű döntéseket hozni, főleg ha az egyértelmű döntések lehetőségét is megkérdőjelezzük. 4 A sztenderd fogalomhasználati ismertetéshez lásd: http://plato.stanford.edu/entries/ incommensurability/, magyarul a részletes elemzéshez lásd Fehér 1983. Én a továbbiakban nagyon általános leírást adok, amit az motivál, hogy a hetvenes és nyolcvanas években hatalmas vitát generáló fogalom rekonstrukciókhoz és történeti értelmezéshez kötése nem teszi szükségessé a szigorúan analitikus tárgyalást. 5 Jacobs 2002. 6 Ez vonatkozik mind a világ megismerhetőségében elfoglalt álláspontra, mind a legsikeresebb elméleteink (például a kvantumelmélet és a relativitáselmélet) közötti jelenleg nem feloldható konfliktusokra, illetve a világképünket alapjaiban meghatározó, de számos kérdésben (például szabadság) nehezen értelmezhető választ adó modern tudományos világképre. AZ ESZMETÖRTÉNET SZAKADÁSAI… 5 Ez talán a legkönnyebben akkor érthető, ha a társadalmat is érintő tudományos kérdéseket vizsgálunk. Ha valamely alternatív tudomány alapján a dohányzás egészséges, akkor mi indokolja a magas adót, az elriasztó reklámokat vagy a népegészségügyi kampányokat? Ha valaki részegen balesetet okoz, mondhatja-e, hogy rontás volt rajta, és emiatt nem felelős sem részegségéért, sem annak következményeiért. Számos területen (például hogy melyik anyag toxikus, és milyen mennyiségben) életbevágó kérdés az egyértelmű és számon kérhető válasz a tudománytól. Egész mai társadalmunk ráépül a tudományra mint intézményre és a tudományos válaszokra, amelyeket ez az intézmény szolgáltat a társadalom számára. Emiatt a tudomány rivális és összemérhetetlen paradigmáinak feltételezése a tudományhoz ezer szállal kapcsolódó társadalmi berendezkedésünk alapjait kérdőjelezi meg. Bár mindezek miatt érthetők az érzelmi reakciók is a kérdésre, valójában jó lenne eldönteni, hogy „igaz-e” az inkommenzurabilitás, amit Kuhn olyan határozottan képviselt a TFSz-ben. Kuhn mellett szól, hogy a tudomány történetét vizsgálók rendre látnak olyan vitákat, ahol a felek elbeszélnek egymás mellett, álláspontjaik különbségét nem tudják (sokszor még a későbbi korok elemzői sem) feloldani.7 Különösen igaz ez a „forradalmi” nézetek esetében, ahol a tudósok egy csoportjának nézeteit, amelyeket az utókor a tudomány fejlődésének szempontjából kiemelkedő jelentőségűnek tart, a tudósközösség nem ujjongva fogad be, hanem azoktól mereven elzárkózik. A mai perspektívánkból szemlélve a legnagyobb újítások rendre generációkon áthúzódó viták kíséretében nyernek csak elfogadást: történészként Kuhn úgy látja, hogy az új nézet sokszor akkor tud elterjedni, amikor a régi nézet képviselői „kihalnak”. Az azonban, hogy egy nézeteltérést nem oldanak fel, messze nem jelenti azt, hogy nem is feloldható. Ha azonban a nézeteltérések feloldhatóságára kérdezünk rá, akkor a tudomány esetében nyilvánvalóvá válik, hogy a kérdés csak nagyon nehezen megválaszolható. A nehézséget jól mutatja, ha nem a végletesen különböző elméletek összemérhetőségére kérdezünk rá, hanem a nagyon közeli, látszólag egymásban feloldható elméleteket nézzük meg. Ha az elméletredukció felől nézzük a kérdést, az egyik szembetűnő jelenség, hogy meglepően kevés az olyan elmélet, amely a tudománytörténészek véleménye szerint redukálható lenne bármilyen másik (korábban) létező elméletre. Sőt, a klasszikus redukciót felváltani hivatott lazább elvárások is csak ritkán teljesülnek, ahogy azt a sikeres, elterjedt és évtizedek óta standard tananyagként 7 Zemplén 2006. 6 ESZME- tanított filozófiai nézet, Philip Kitcher „unifikáció mint magyarázat” felfogása is mutatja. Bár a szigorú megfeleltetések helyett Kitcher sokkal lazább kapcsolatokat keresett elméletek között,8 a szigorúbb vizsgálat alapján a látszólag unifikálható (sőt az unifikálás modelljeként bemutatott) elméletek sem tűnnek a részletes rekonstrukció esetén megfelelően unifikáltnak. Még az elméletet illusztráló példák is rendre alkalmatlanok arra, hogy a tudomány magyarázóerejének növekedését lássuk az egyesítésben.9 Az elméletek rekonstrukciója azt mutatja, hogy annyi fogalmi változás és finom strukturális változás jellemzi a tudomány fejlődését, hogy a látszólag egymásból kifejlődő vagy közös terminológiával jellemezhető elméletek sem illeszthetők problémamentesen össze. Ha a nagyon közelinek gondolt elméletekről is kiderül, hogy a részletes elemzés alapján távolabbiak, akkor mit tudunk a már eleve feltételezett hatalmas (paradigmatikus) távolságú elméletekről mondani? Ugyanolyan típusú kérdés két elmélet kapcsán, hogy összemérhetetlenségüket vagy unifikálhatóságukat bizonyítsuk-e. Ha így tesszük fel a kérdést, nyilvánvaló, hogy nem. Az, hogy két elmélet egyesíthető, ahhoz egyetlen sikeres egyesítés elég, az összemérhetetlenséghez sok bizonyíték az összemérhetetlenségről sem ad ugyanilyen erejű bizonyítékot. A probléma általános, hiszen azt, hogy létezik egy adott tulajdonsággal bíró rekonstrukció, egyetlen konfirmáló példa esetén elfogadjuk, de azt, hogy bizonyíthatóan nem létezik egy adott tulajdonsággal bíró rekonstrukció, azt jóval bonyolultabb belátni. Mivel itt rekonstrukciós munkáról van szó, igaz erre az, amit természetes levezetések kapcsán mondhatunk: „A természetes levezetésnek csak két eredménye lehet: a premisszákból vagy sikerül elemi lépések segítségével levezetni a konklúziót, vagy nem. Ha sikerül, akkor a következtetés érvényes. Ha nem sikerült, akkor annak két oka lehet, vagy érvénytelen a következtetés, és ezért nem lehet ilyen levezetést konstruálni, vagy egyszerűen ügyetlenek voltunk. Ám, hogy a kettő közül melyik okból nem sikerült, az a természetes levezetés módszerével eldönthetetlen.”10 Magyarul azt, hogy két elmélet tényleg és szükségszerűen inkommenzurábilis, igen-igen nehéz bizonyítani. Ha nagyon igyekszünk, kereshetünk konkrét példákat, ahol például tudósok nyilatkozataiban egyértelmű, hogy az egyik számára nem értelmes az, ahogyan a másik egy jelenséget magyaráz – de furcsa mód még itt is azt találjuk, hogy 8 Kitcher 1984. Morrison 2000. 10 Margitay 2007, 212. 9 AZ ESZMETÖRTÉNET SZAKADÁSAI… 7 az egymás felé nyitott tudósok még így is érdekeltek a közös munkában, és képesek közösen hozzájárulni a tudomány eredményeihez. Ez így volt a 17. században, amikor a mechanikus filozófia számára értelmezhetetlen erőfogalmat képviselő Newtonnal vitázott Huygens, nem értve, hogy magyarázatként kollégája hogyan fogadhatja el az általános gravitációt, de az elméleti keretek összevethetőségének lehetőségét vizsgálva.11 A 20. század végén is láthatjuk, hogy keleti és nyugati testkép alapján dolgozó kutatók – ha akarnak – tudnak közös kísérletet tervezni, akupunktúratűkkel az fMRI-készülékben, és közös publikációkat készíteni.12 Az, hogy egy időben létező és fejlődő tudományos hagyományok összemérhetetlenek, és nem vethetők össze, az legfeljebb triviális értelmekben igaz. Ahogy a Cambridge-i Egyetem nemrég elhunyt profeszszora, Peter Lipton fogalmazott: még egy régi és egy új elmélet sem összevethető, hiszen az egyik már bizonyított, a másik nem, hogyan tudnánk akkor sikereiket „objektíven” figyelembe venni?13 Ha azonban formális bizonyítást várunk, nehezen találunk jó példát – bár erre a kérdésre még visszatérünk a későbbiekben. Mindezek alapján azt mondhatjuk, hogy a tudománytörténet mai állása szerint nem erős az olyan álláspont, amely erősen épít Kuhn paradigmafogalma alapján az inkommenzurabilitásra és az elméletek radikális összemérhetetlenségére. Vagyis az erre alapozva tett kijelentéseink nem lesznek ezáltal megfelelően alátámasztva. Természetesen riogatni sem érdemes Kuhnnal. Az, amit sokan a ráció elleni barbár támadásnak láttak a filozófia felől, egész más módon jelent meg a diszciplinárisan épp ebben az időszakban a tudományfilozófiától eltávolodó tudománytörténet számára.14 Kuhn kérdései és válaszai egy immár három generáció óta növő, finomodó és ekkorra már diszciplinarizálódott tudománytörténet szerves fejlődésébe is illeszthetők. Bár a TFSz sikere messze felülmúlta Kuhn egyéb írásait, a tudománytörténeten belül többi munkája is jól ismert volt. Innen nézve persze a korai Kuhn kicsit furcsa: egy olyan tudományfejlődés-elméletet hirdetett meg a TFSz-ben, amelyet maga sem követett. Máshogy és általánosabban megfogalmazva, Kuhn a filozófus és Kuhn 11 12 13 14 Ducheyne 2009. Zemplén 2010. Egy 2006-ban tartott kutatószeminárium fogalmazott így. Lásd Fehér–Zemplén–Binzberger 2006, Bevezető. 8 ESZME- a történész diszkontinuus, ahogy Kenneth Caneva, Kuhn egyik tanítványa írja.15 Kuhn egy szerves tudományos fejlődés felől is értelmezhető (és nem „áruló”, ahogy például Weinberg fogalmazott), és ezt alátámasztja többek között az, hogy a logikai pozitivista Carnap milyen elismerően nyilatkozott a TFSz kéziratáról, valamint hogy Kuhn maga is élete végéig „javíthatatlan realistának” vallotta magát, és pozíciója rekonstruálható is így.16 A tudománytörténetben jól mutatja a folyamatosságot, ahogy Hans Jörg Rheinberger ízléses, az episztemológiát historizáló hagyomány történeti fejlődését bemutató esszéjében tárgyalja Kuhnt.17 Kötetének egyik fejezetében Alexandre Koyré, az Oroszországban felnövő, Németországban tanuló, majd Franciaországban letelepedő tudománytörténész és a nemrégiben elhunyt nagyhatású, bár hazánkban kevéssé ismert Stephen Toulmin közé helyezve tárgyalja Kuhnt. A pozicionálás nem véletlen Koyré és Kuhn esetében. Bár Kuhn a TFSz-ben valóban egy forradalmian új tudománykép nevében szólalt fel, amikor a tudománytörténet historiográfiájában fellelhető elődökre utal, név szerint említi is Koyrét, és hangsúlyozza hatását. A kuhni forradalom előzményekre épül, és Kuhn a TFSz-ben nem a forradalom lezárását, hanem zászlóbontását kívánta láttatni. Ezt megerősíti, hogy milyen hamar „eldobta” a TFSz-ben kidolgozott keretet, és fogalmilag folyamatosan finomította elképzeléseit. Ez már a kötethez írt Utószavából kitűnik, de a későbbi elméleti tanulmányok is egyértelműen ezt támasztják alá. Kuhn álláspontjának stabil elemei is vannak – a paradigmafogalom használatának kerülése és a fogalmi újítás rekonstruálható egy, a háttérben felsejlő stabilitás mentén is. Ennek fontos eleme az evolúció tágan értelmezett felhasználása a tudomány fejlődésének megértéséhez, amely egyben összeköti Kuhnt a Rheinberger narratívájában őt követő Toulminnal. Ez a kötés sem véletlen: Kuhn utolsó éveiben tervezte, hogy az evolúciós gondolatra építve nagy, összefoglaló tudományfejlődési modellt ír meg.18 Mi is tehát pontosan az a „vörös fonál”, amely végighúzódik Koyrén, Kuhnon és Toulminon át, és amelyet felgöngyölítve Kuhn a tudománytörténet nagy alakjaként, egy folyamatos fejlődés egyik állomásaként értelmezhető? Koyré egyik fő historiográfiai szempontja az volt, hogy a történésznek a múlt megértéséhez le kell mondania a mai állapotok 15 16 17 18 Caneva 2000, 96. Mindezekhez lásd Laki 2006. Rheinberger 2007; 2010. Kuhn 1990; 1993. AZ ESZMETÖRTÉNET SZAKADÁSAI… 9 felől történő leegyszerűsítő olvasatokról. A tudománytörténetben a kor bevett szokása a múltbéli események teleologikus bemutatása volt, amely nem tett különösebb erőfeszítéseket arra, hogy a kor körülményeinek rekonstruálásával megvizsgálja a tudósok kijelentéseit, társadalmi beágyazottságát. A „whig” sikertörténetek azonban nem szolgáltak kielégítő magyarázattal arra, hogy hogyan és miből fejlődött ki a modern tudományos mentalitás. Ünnepelni a tudományos forradalmat nem jelenti azt, hogy értjük és értelmezni tudjuk, hogyan jött létre az egész világtörténelem megértése szempontjából fontos modern nyugati tudományosság. Ahogy a tudománytörténet diszciplinarizálódott, úgy vált a tudomány előtti kalaplengetés helyett a tudomány fejlődésének megértése a fő céllá a filozófiai kérdések felé nyitott tudománytörténészek számára. Kuhn, amikor erre a kérdésre válaszolni próbált, hatalmas szintetizáló munkát végzett a nehézségek feltárásában. A tudománytörténet felé az egyik legfontosabb meglátása az volt, hogy a tankönyvekben és az oktatásban átadott tudománykép az egyik legfontosabb gátja annak, hogy a tudomány fejlődését megértsük. A tényeket és felfedezéseket akkumuláló tudománykép a történetben az igazság fokozatos felszínre kerülését látja. Ez azonban felételezi, hogy a ma igazságát meg tudjuk látni a múltban, és egyértelműen el tudjuk különíteni a hamistól. Azonban „minél figyelmesebben nézzük, annál nyilvánvalóbb, hogy a régi [ma hamisnak tartott] eszmék semmivel sem kevésbé voltak plauzibilisak korukban, mint a belőlük kifejlődők a saját korunkban”.19 Míg a „whig” sikertörténetek a régi (tudományos) hitek nagy részét tévesként kezelte, Kuhn a kor kérdéseire adott adekvát válaszoknak tekintette azokat. Pontosan a korokon és felfogásokon (paradigmákon) átívelő racionalitás és igazságfelfogás zárójelbe tételével vált lehetővé az, hogy racionálisként tekinthessünk a múlt tudósaira. A „fejlődés valami felé”, a teleológia helyett a „fejlődés valamiből” vált a tudománytörténet vezérfonalává. Ennek megértése azonban nem tűnt egyszerűnek, hiszen ehhez szociológiai, pszichológiai és egyéb tényezőket is figyelembe kellett venni. Kuhn a TFSz-ben megpróbálkozott egy ilyen kép összerakásával, bátran nyúlt antropológiai, szociológiai vagy pszichológiai hasonlatokhoz, hogy valahogyan értelmezze az új, a forradalmi megjelenését.20 19 Rheinberger 2010, 55. Ehhez azonban számos korábbi elkülönítést feladott: „Kuhnnál nem válik el egymástól nyelv, észlelés, gondolkodás és realitás.” (Laki 2006, 163.) A kibontakozó új tudománykép egyik legfőbb problémája pedig ez alapján (és azóta is) a különféle naturalizációs hagyományok egységes keretbe illesztése és felhasználása. 20 10 ESZME- A tudománytörténet ezen hagyománya felől nézve Kuhn az egyik első, aki megpróbált a tudomány fejlődésére szubsztantív választ adni. A TFSz mentén kibontakozó kutatások pedig majd minden meglátását oly mértékben finomították, hogy az eredeti nézeteit akár hamisnak is gondolhatjuk. Ebből a perspektívából nem Kuhn paradigmafogalma az igazán érdekes, hanem az, hogy milyen (ma is releváns) kérdésre próbált választ adni. És ahogy a tudomány történetében megszokott, ma a tudománytörténész úgy érzi, hogy szakmája jelentős haladást ért el Kuhn óta. Ha visszatérünk az inkommenzurabilitás fogalmához, azt látjuk, hogy a modern kognitív tudományból származó reprezentációs modellekkel jól leírható a „paradigmatikus” fogalmi fejlődés. Az így nyert elemzések ki tudják mutatni az elméletek fogalmai mentén az inkommenzurabilitást, azonban ezek mindig lokális és a megértést (és elméletválasztást) nem ellehetetlenítő folyamatok.21 Ez a konceptuális fejlődés nem folytonos, hanem kis lépésekben történik. Szakadások vannak, de aprócskák, lokálisan áthidalhatók. Mellesleg tudománytörténeti munkáiban Kuhn is hasonló képet fest a távolról forradalminak látszódó változásokról. Ez a megközelítés pedig pont az olyan „forradalmi” fogalmi változásoknál tudja a folyamatos fejlődést kimutatni, mint Kepler és a korábbi csillagászati tradíció eltérő fogalmai a bolygópályákról – egy példa, amelyet Kuhn is említ.22 A dél-amerikai felfedezők kategorizációs problémái, amikor a víziszárnyasokhoz hasonló úszóhártyás lábbal, de a tyúkfélékhez hasonló csőrrel rendelkező különös madár, az Anhima cornuta klasszifikálásáról vitáztak, pontosan olyan folyamatként mutatja be a kategóriák változását, mint Kuhn tanmeséje a liba, a kacsa és a hattyú kategóriakülönbségeit megtanuló gyerek esetében.23 Ez utóbbit részletesen is elemzi Laki János,24 és nem véletlen, hogy az esetet feldolgozó Xiang Chen közvetlenül kapcsolja azt a Laki könyvében is részletesen elemzett Kuhn–Putnam-vitához, hiszen ezen a ponton a Kuhn inspirálta tudománytörténet (a kognitív pszichológiával karöltve) elutasítja a modern analitikus filozófiában máig erősen ható Kripke–Putnam-féle szemantikát. Az ilyen kognitív modellek még kontrafaktuális történetírásra is vállalkoznak, mivel a fogalmi struktúrák rekonstruálásával 21 22 23 24 Andersen–Barker–Chen 2006. Uo. Chen 2002. Laki 2006, 93. AZ ESZMETÖRTÉNET SZAKADÁSAI… 11 egyes esetekben meggyőzően lehet érvelni amellett, hogy miért nem történt még valami.25 Kuhn inkommenzurabilitásfogalma a mai mikrotörténet-írás fejlődésében eljutott oda, hogy ma már a korábban szakadásosnak látott tudománytörténeti fejlődés folytonos apró lépésit is fel tudjuk tárni. Ugyanennek a fogalomnak a termékenységét látjuk a makrotörténeti hagyományban is.26 Michael Friedman például meggyőzően mutatja meg, hogy a Newton korában rendelkezésre álló matematikai hagyományban meg sem lehet fogalmazni az einsteini relativitáselméletet, és hogy ezen inkommenzurabilitás csak egy tág, sok szempontot figyelembe vevő történetírás számára feloldható.27 Bár Friedman a nagy történeti távolságok esetén mer beszélni inkommenzurabilitásról, ezt sohasem egy szakadásos történetben teszi. A meglepő, az új, a paradigmatikus mindig a rendelkezésre állóból fejlődik ki, hiszen a „kultúra egymással interakcióban lévő, kváziautonóm részterületei közötti kölcsönös beágyazottságból (és nem egyirányú determinációból) eredeztethető a kultúrafejlődés, és emiatt tud az emberi kultúra újra és újra meglepni – amelynek eredménye […] a teljesen váratlan és bejósolhatatlan új társadalmi, technológiai, intézményes, intellektuális és politikai létforma”.28 Az einsteini fizika létrejöttét például részben a filozófia fejlődése és az objektivitásfelfogás változása tette lehetővé. A 17. században a térfelfogás mögött még teológiai megfontolások álltak (így beszélt Newton az abszolút térről mint Isten szenzóriumáról), de Kant transzcendentális objektivitásfelfogásában már metafizikai a lehorgonyzás.29 A kanti felfogást pedig a 19. században Mach, Helmholtz, Poincaré és mások alakították át – immár olyanra, amelyben Einstein elméletét meg lehetett fogalmazni, és arról értelmesen beszélni. Mindezek alapján Friedman szerint a leggyümölcsözőbb a kanti a priori relativizálása, 25 Példákhoz a harmincas évek magfizikájából lásd még Andersen 2009. Vegyük ugyanakkor észre, hogy míg az eddig felsorolt példák a „taxonómiai” inkommenzurabilitás kapcsán említhetők, Friedman munkája ezen túl a „módszertani” inkommenzurabilitáshoz is kapcsolódik. A módszertani inkommenzurabilitás feloldásához lásd a newtoni tudományos módszertan fejlődését vizsgáló esettanulmányunkat (Zemplén–Demeter 2010). 27 Friedman 2001. Friedman egyben azt is állítja, hogy ezen inkommenzurabilitás alapján értelmezhető Einstein 1907 és 1912 közötti munkája, amellyel az ekvivalenciaelvet és így elméletének fizikai plauzibilitását kereste. Ez már kevésbé védhető. Jürgen Renn szerint Einstein nem „kész” konceptuális térben dolgozott, hanem saját munkájával egyben alakította is azokat az elméleteket, amelyeket munkája során felhasznált (Renn 2009). 28 Friedman 2009, 116. 29 Uo. 26 12 ESZME- hogy ezen keresztül a történetileg változó tudományos objektivitás- és racionalitásfelfogás alakulását nyomon tudjuk követni. Visszatértünk Kuhnhoz, aki – saját bevallás szerint – úgy próbálta nézetét megértetni, hogy magát (darwiniánus) kantiánusnak tekintette, amely megengedi a kategóriák változását („a Kantian with moveable categories”).30 Természetesen Kuhn hatását számos egyéb területen is érezni – a modern tudománytörténetben jelen lévő majd minden irányzat közvetlen szálakon kapcsolódik Kuhn munkájához, legyen az a tudásszociológia erős programja vagy akár a tudományos gyakorlatok vizsgálatát előtérbe helyező hagyomány. A „szakadásos” történetek kapcsán azonban az itt vázolt hagyomány szolgáltatja véleményem szerint az egyszerre megnyugtató és izgató tanulságokat. Megnyugtató, mert pontosan a kuhni kérdéseket továbbvivők révén vannak erős érveink, hogy megtarthassuk a tudomány fejlődésébe vetett hitünket, és izgalmas, mert az utóbbi évtizedekben – pont a fentihez hasonló kutatások kapcsán – egyre közelebb kerülünk egy olyan új tudomány- és racionalitásképhez, amely felé az egyik hatalmas lépést Kuhn tette, és amelyet a TFSz után sokan vártak, de amely szintézis nem tudott létrejönni.31 Ez a hagyomány együtt nőtt föl Kuhnnal, hiszen az ő esetében is megfigyelhető, hogy a nagy, időben távoli, paradigmatikus különbségek helyett a tudósközösségek által használt lexikonok és fogalmi struktúrák folyamatos átalakulására figyelt késői munkáiban. Bár Koyré és a korai Kuhn számára az elsődleges a diakrón változások elemzése volt, módszerük vezetett el a szinkrón változatok vizsgálatához: a fogalmi változások időbeli narratíváját a tudósközösségek fogalomhasználati pluralizmusa alapozza meg. Ennek a pluralizmusnak (vagy finitista szemantikának32) a gyökerei sokfélék lehetnek. Az eltérő kulturális hagyományok, a kognitív különbségek, nyelvhasználatunk vagy a természettel folytatott diskurzus során kapott eltérő válaszok mind értelmessé tehetik, hogy a kutatók nem teljesen egyformán gondolkodnak a világ egyazon szeletéről. Ezzel a modern tudománytörténet jelentősen eltávolodott a klasszikus analitikus hagyománytól: vizsgálatának fókusza az állítások igazságáról (illetve ennek eldöntéséről) inkább az állítások megtételét lehetővé tevő fogalmak kialakulására tolódott. A tudományos kutatás gyakorlata megmutatta, hogy a tudomány fejlődését nem tudjuk értelmezni a fogalmi fejlődés nélkül. Ez a fejlődés azonban a bevett tudománykép és tudományos oktatás számára alig 30 31 32 Kuhn 1990. Pléh 1998. Lásd Barnes–Bloor–Henry 2002. AZ ESZMETÖRTÉNET SZAKADÁSAI… 13 látható, miközben irdatlan mennyiségű munka van benne. Az úgynevezett exploratív kísérletekben és a vitákban alakul ki és stabilizálódik az a fogalomhasználat, amely egyáltalán lehetővé teszi olyan állítások megtételét, amelyek igazságáról aztán vitatkozni tudunk.33 A természet vizsgálata, a megfelelő fogalmi szerkezet kialakítása és a korábbi hitek lecserélése természetesen kontingens fejlődést, de fejlődést mutat, amely minden elemében fallibilis, de organikusan nő ki a korábbi korok tudományából. Az új felfogások kidolgozói mindig a rendelkezésükre álló kulturális hagyományból értelmezik a természetet, és az ez alapján kidolgozott új felfogást mindig a régi felfogást elfogadókkal (vagy azok egy részével) kell elfogadtatniuk. Ilyen értelemben csak „szerves” fejlődés létezik, és a szakadások a hiányzó láncszemek, amelyek ugyan jelzik a bizonyítékok hiányát, de nem elégségesek arra, hogy a hiány bizonyítékaként mutassuk be őket. Ilyen markáns megfogalmazásban a nagy szakadások posztulálása hasonlatos a kreacionisták evolúciós narratíváihoz: lehet hozzájuk ragaszkodni, de nagyon nehéz mellettük érvelni. A történész által látott kapcsolatok ugyanis mindig genetikusak, és a „szakadás” ugyan lehet vonzó, de konkluzív nem: a kapcsolat sokkal erősebben bizonyítható, mint a kapcsolat hiánya. A meggyőző kapcsolatok felmutatása pedig nagyban módszertanfüggő. Ha megnézzük a korai Kuhnhoz hasonlóan episztemológiai szakadásokat mutató, Foucault által inspirált történetírást, jól látjuk, hogy ennek okai jelentős részben módszertaniak.34 Foucault módszertana a hagyományos eszmetörténet, a kontinuitás és genetikus kapcsolatok vizsgálata ellenében jött létre, és archeológiája a diskurzusokat saját kontextusukban próbálja értelmezni, lemondva az így feltárt történeti rétegek kapcsolatainak kereséséről.35 Ilyen értelemben módszertana nem is alkalmazható arra, hogy bizonyítsuk a kapcsolatok hiányát, hanem lehetőséget ad arra, hogy egy „réteget” úgy vizsgáljunk, hogy nem elsősorban a genetikus kapcsolatok megtalálását tartjuk fő célunknak (ami természetesen legitim és gyümölcsöző szempont lehet a történész számára). A tudás archeológiája, mint módszertani válasz az őt ért kritikákra, az 1968-as diáklázadásokat követően íródott. Foucault módszertana lehetővé tette az igazság és jelentés korra érzékeny vizsgálatát – ahogyan azok diskurzusokba és gyakorlatokba ágyazottan jelennek meg. 33 Steinle 2005. Természetesen itt erősen egyszerűsítek, mivel a részletes tárgyaláshoz sokkal tágabb eszmetörténeti horizontot kellene figyelembe venni, amely Ludwik Flecktől Gaston Bachelard-ig, a strukturalizmustól a beszédaktusokig terjed. 35 Foucault 1999. 34 14 ESZME- A tudásarcheológia mint narratívaszerkesztő módszertan azonban nem alkalmas arra, hogy segítségével meggyőzően érvelhessünk a szakadások létezése mellett.36 Ahogy a korai Kuhn markáns „paradigma”fogalma fellazult az évek során, Foucault is a kezdetben „episteme” alatt elkülönülő történeti a priorikról beszél, később ezek interakcióját és koegzisztálását is elfogadja. Egy végső, a paleontológiából származó példa jól illusztrálja a szakadásos történetek beágyazódását a fejlődésnarratívákba. A tudás archeológiájának megjelenését követően pár évvel jelent meg Stephen Jay Gould és Niles Eldredge „megszakított egyensúly” (punctuated equilibrium) elmélete, amely Foucault-hoz hasonlóan radikálisan különbözött a gradualista fejlődésfelfogástól.37 Kezdetben nem volt nyilvánvaló, hogy a paleontológiai leletsorokban található szakadások az evolúció elméletének cáfolatát nyújtják-e, és ezért az első, zsigeri reakció sok esetben az elutasítás volt (éppúgy, mint Kuhn vagy Foucault műveinek esetében). A részletesebb elemzés azonban rámutatott arra, hogy a szakadások a vizsgálatok felbontásának és adatszerzési korlátainak következményei is lehetnek. Nem cáfolják az organikus fejlődést, hanem rámutatnak arra, hogy milyen nehéz megtalálni az azt meggyőzően alátámasztó bizonyítékokat. A makrotörténetekben látott szakadások a legjobb irányjelzői a mikrotörténet-írásnak, hogy fokuszáltan keresse azt, ami távolról, kis felbontásban nem látszik. A filozófiailag informált modern tudománytörténet-írás – Kuhn programjához ezer szállal kapcsolódva – vizsgálja ezeket a részproblémákat. Lehet, hogy a cél, egy kontextusokra érzékeny fejlődéstörténet, amely jelen normáinkat történeti fejlődésében vizsgálja, csak egy kifinomult, auflkérista ábránd. Az alternatívához, a kreacionizmusra hajazó, a módszertan következtében látott szakadásokat ontológiai szintre emelő történetíráshoz képest azonban még mindig lehet, hogy az előbbi a vonzóbb alternatíva. 36 Erre jó példa Jonathan Crary munkája a látásról, vizualitásról és modernitásról (Crary 1999). A téma bűvkörében maradva a Foucault-féle szakadásos történetírás, olyan szemüveget ad Craryre, amelyben komoly interpretációs problémákat találunk (Zemplén 2000). 37 Eldredge–Gould 1972. AZ ESZMETÖRTÉNET SZAKADÁSAI… 15 Irodalom Andersen, Hanne 2009. Unexpected Discoveries, Graded Structures, and the Difference Between Acceptance and Neglect. In Meheus, Joke – Nickles, Thomas (szerk.): Models of Discovery and Creativity. Heidelberg–London–New York, Springer. Andersen, Hanne – Barker, Peter – Chen, Xiang 2006. The cognitive structure of scientific revolutions. Cambridge, Cambridge University Press. Barnes, Barry – Bloor, David – Henry, John 2002. A tudományos tudás szociológiai elemzése. Fordította Faragó Péter és Tanács János. Budapest, Osiris Kiadó. Binzberger Viktor – Fehér Márta – Zemplén Gábor (szerk.) 2007. Kuhn és a relativizmus. 4/1. kötet. Tudománytörténet és tudományfilozófia. Szerkesztette Zemplén Gábor. Budapest, L’Harmattan Kiadó. Caneva, Kenneth L. 2000. Possible Kuhns in the History of Science – Anomalies of Incommensurable Paradigms. Studies in History and Philosophy of Science, 31. évfolyam 1. szám 87–124. Chen, Xiang 2002. The ‘Platforms’ for Comparing Incommensurable Taxonomies: A Cognitive-Historical Analysis. Journal for General Philosophy of Science, 33. évfolyam 1. szám 1–22. Crary, Jonathan 1999. A megfigyelő módszerei. Látás és modernitás a 19. században. Fordította Lukács Ágnes. Szerkesztette Pléh Csaba. Budapest, Osiris Kiadó. Ducheyne, Steffen 2009. Understanding (in) Newton’s Argument of Universal Gravitation. Journal for General philosophy of Science, 40. évfolyam 2. szám 227–258. Eldredge, Niles – Gould, Stephen Jay 1972. Punctuated equilibria: an alternative to phyletic gradualism. In Schopf, Thomas J. M. (szerk.): Models in Paleobiology. San Francisco, Freeman Cooper. Fehér Márta 1983. A tudományfejlődés kérdőjelei. Budapest, Akadémiai Kiadó. Fehér Márta – Zemplén Gábor – Binzberger Viktor (szerk.) 2006. Értelem és történelem. 2. kötet. Tudománytörténet és tudományfilozófia. Szerkesztette Zemplén Gábor. Budapest, L’Harmattan Kiadó. Fésüs Ágnes – Hronszky Imre 2007. Masterman paradigmája. In Binzberger–Fehér– Zemplén (szerk.): I. m. Foucault, Michel 1999. A tudás archeológiája. Fordította Perczel István. Budapest, Atlantisz Kiadó. Friedman, Michael 2001. Dynamics of reason: the 1999 Kant lectures at Stanford University, Stanford Kant lectures. Stanford, CSLI Publisher. Friedman, Michael 2009. Extending the Dynamics of reason. In Sturm–Feest (szerk.): I. m. Jacobs, Struan 2002. Polanyi’s presagement of the incommensurability concept. Studies In History and Philosophy of Science Part A, 33. évfolyam 1. szám 101–116. Kitcher, Philip 1984. 1953 and all That. A Tale of Two Sciences. The Philosophical Review, 93. évfolyam 3. szám 335–373. Kuhn, Thomas S. 1990. The Road Since Structure. 2. kötet. Pacific Science Association. 16 ESZME- Kuhn, Thomas S. 1993. Afterwords. In Horwich, Paul (szerk.): World Changes: Thomas Kuhn and the Nature of Science. Cambridge, MIT Press. Kuhn, Thomas S. 2000. A tudományos forradalmak szerkezete. Fordította Bíró Dániel. Budapest, Osiris Kiadó. Laki János 2006. A tudomány természete. Thomas Kuhn és a tudományfilozófia történeti fordulata. Budapest, Gondolat Kiadó. Margitay Tihamér 2007. Az érvelés mestersége. Érvelések elemzése, értékelése és kritikája. Javított, bővített kiadás. Budapest, Typotex Kiadó. Morrison, Margaret 2000. Unifying Scientific Theories. Cambridge, Cambridge University Press. Pléh Csaba 1998. A „tiszta megismerés” és az érdek viszonya. Milyen viszony van a megismerés funkcionalista pszichológiája és a tudomány önállóságának problémája között? In uő: Hagyomány és újítás a pszichológiában. Budapest, Balassi Kiadó. Renn, Jürgen 2009. Comments on Friedman and Barker: The Dynamics of Scientific Research. In Sturm–Feest (szerk.): I. m. Rheinberger, Hans-Jörg 2007. Historische Epistemologie. Zur Einführung. Hamburg, Junius Verlag. Rheinberger, Hans-Jörg 2010. Historical Epistemology. Palo Alto, Stanford University Press. Steinle, Friedrich. 2005. Explorative Experimente. Ampère, Faraday und die Ursprünge der Elektrodynamik, Boethius 50. Stuttgart, Franz Steiner Verlag. Sturm, Thomas – Feest, Uljana (szerk.) 2009. What (Good) is Historical Epistemology. Berlin, Max-Planck-Institut für Wissenschaftsgeschichte. Zemplén Gábor Á. 2000. A megfigyelő megfigyelése. BUKSZ, 12. évfolyam 3. szám 242–246. Zemplén Gábor Á. 2006. A tudományos viták reprezentációja a tudományfilozófiában és a tudománytörténetben. In Fehér–Zemplén–Binzberger (szerk.): I. m. Zemplén Gábor Á. 2010. Távol-keleti orvoslás és a tudomány-tanulmányok poszthumanista fordulata. In Kutrovátz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor (szerk.): Határmunkálatok a tudományban. Budapest, L’Harmattan Kiadó. Zemplén Gábor Á. – Demeter Tamás 2010. Being Charitable to Scientific Controversies – On the Demonstrativity of Newton’s Experimentum Crucis. The Monist, 93. évfolyam 4. szám, október. AZ ESZMETÖRTÉNET SZAKADÁSAI… 17 Összegzés Thomas Kuhn tudományfejlődés-elméletének egyik legismertebb eleme a „paradigma” fogalma. Nem ő volt az első, aki e nyelvtudományban bevett kifejezést a tudományra használta, de hozzá kötik ezt a legtöbben. A fogalom ismertségénél csak homályossága tűnik nagyobbnak. Még a szakmabeliek is eltérő válaszokat adnak a definíciót firtató kérdésre, bár az alapokban viszonylagos egyetértés van. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete utószavában értelmezte és finomította, hogy mikor mit is értett a kifejezés alatt. Ebben és a szakadásos tudományfejlődési narratívában a legfontosabb fogalom valószínűleg az inkommenzurabilitásé. Mint a rivális paradigmák fontos jellemzőjén, a geometriai fogalmon az összemérhetőség hiányát értjük. Ha két elmélet inkommenzurábilis, akkor ugyan tudunk választani közöttük, de döntésünk nem lesz „objektív”, nézőpontfüggetlen. Vagyis adott szempontok alapján össze tudjuk őket hasonlítani, de ezek a szempontok maguk is nézőpontunk által befolyásoltak. A tudományfilozófiával szakmaszerűen foglalkozók számára az inkommenzurabilitás tézise elsősorban igazsága vagy hamissága kapcsán érdekes. Ennek eldöntését megnehezíti, hogy az inkommenzurabilitás és a paradigmafogalom érzelmi reakciókat is kivált, és világnézeti kérdésként is felmerül: baj-e, ha így írjuk le a tudomány fejlődését, baj-e, ha a leírás illik a tudományra? Szerzőink figyelmébe Folyóiratunk kizárólag tanulmányokat, valamint rövid és esszé jellegű recenziókat közöl. A tanulmányok és az esszérecenziók hossza ne haladja meg az 1 ív terjedelmet (40 ezer leütés lábjegyzetekkel és szóközökkel). Egy ívnél hoszszabb írásokat csak különösen indokolt esetben közlünk. A rövid recenziók terjedelme 10 ezer leütés lehet. A kéziratokat kizárólag elektronikusan, MS Word formátumban kérjük a szerkesztőkhöz eljuttatni a kiado@szazadveg.hu címre. A tanulmányokat a tézis és a kapcsolódó gondolatmenet 8-10 soros összefoglalójával együtt kérjük benyújtani. (Ez azonban nem számít bele a fenti terjedelmi korlátba.) Kérjük, hogy a jegyzeteket lábjegyzetekben helyezzék el (ne végjegyzetben), és ezek számát is korlátozzák a szükséges minimumra. A hivatkozásokat a szövegben kérjük elhelyezni. Ezek formája: (Felkai 2006, 525). A bibliográfiát a tanulmány végén helyezzék el. Itt a következő formát kérjük használni: Könyvek: Fukuyama, Francis 2006. Amerika válaszúton. Demokrácia, hatalom és neokonzervatív örökség. Fordította Tomori Gábor. Budapest, Századvég Kiadó. Könyvfejezet, könyvrészlet: Eigner, Peter 2009. Der „Sieghartismus”. Rudolf Sieghart und die Verquickung von Wirtschaft und Politik. In Halmos Károly et al. (szerk.) A felhalmozás míve. Tanulmányok Kövér György tiszteletére. Budapest, Századvég Kiadó. 452–462. Tanulmány folyóiratban: Schlett István 2001. A magyar történelem a huszadik századi politikai gondolkodásban. Századvég, új folyam 20. szám 39–65. A három sornál hosszabb idézeteket kérjük behúzással kiemelni és külön bekezdésben elhelyezni. A kiemelést a szövegben kurziválva kérjük jelezni, a vastagítást folyóiratunk nem használja. A szerkesztőség Szűcs Zoltán Gábor Kontinuitás és diszkontinuitás a 18–19. század fordulójának magyar politikai kultúrájában Politikaidiskurzus-történeti esszé a z alábbiakban következő gondolatmenet egy elméleti és egy gyakorlati probléma találkozásának eredménye. Megfogalmazását végső soron az az igény motiválta, hogy a kutató ne váljon hasonlatossá ahhoz az öreg hölgyhöz, aki – Szerb Antal Pendragon legendájában – a British Libraryben hónapokon át ül Bátky János mellett, és „a primitív népek szerelmi életét tanulmányozza, bizonyos helytelenítő kifejezéssel az arcán”.1 Az elméleti probléma a történetírás által hagyományosan amolyan köztes periódusoknak, átmeneti korszakoknak tekintett történeti pillanatok elbeszélési nehézségeivel kapcsolatos. A válasz az itt felmerülő teoretikus problémákra nem teljesen magától értetődő, különösen akkor nem, ha valaki, mint e munka szerzője maga is, a diszkurzivitás felől közelít az adott politikai közösség tagjai által közösen osztott politikai eszmék, hitek, értékek, attitűdök világához,2 s egyszerre érzékeli prob* A politikaidiskurzus-történet kifejezéssel a politikai gondolkodás nyelvi kontextusaira összpontosító megközelítésre kívánok utalni, elkülönítve azt a szűkebben vett eszmetörténeti, gondolkodástörténeti, elmélettörténeti, fogalomtörténeti stb. megközelítésektől, de a későbbiekben a diskurzustörténetet, eszmetörténetet, gondolkodástörténetet stb. szinonimákként fogom kezelni, mert gondolatmenetem szempontjából a dogmatikusan merev különbségtételnek nemigen lenne jelentősége. E kérdésekhez lásd Dunn 1997, Hampsher-Monk 1998, Trencsényi 2007. 1 Szerb é. n., 14. Az idézett szöveghelyre és a benne rejlő hermeneutikai problémára máskor és egy másik korszak kapcsán Margócsy István hívta fel a figyelmemet. 2 A politikai kultúra fogalmát itt és a továbbiakban is a politikatudományban bevett, Almond, Verba vagy Lucian W. Pye nevéhez fűződő definícióktól eltérve némiképp lazább, inkább a történettudományban megszokott jelentésben használom, de a politológiai használat irányával megegyezően, a politikai magatartást befolyásoló eszmékre, 20 -TÖRTÉNET lematikusnak, vizsgálandó kérdésnek azt a nyelvhasználatot, amely az adott kor embereit jellemzi, s egyúttal azt a nyelvet is, amelynek segítségével a kutató megfelelően értelmezni képes egy elmúlt korszak gondolkodását. Az „átmenet” ugyanis olyan értelmezési keret, amely könnyen igazolhatónak tűnhet, ha a történeti eseményeket egy csupán a posteriori láthatóvá váló rend részének tekintjük, de sokkal kevésbé kézenfekvő, ha egy adott korszak embereinek önreflexióit tesszük vizsgálatunk tárgyává. Évtizedek teltek el Quentin Skinner provokatív esszéjének3 megjelenése óta, amelyben az eszmetörténet feladatát és lehetőségeit a prezentizmus elutasításával és erős módszertani individualista elkötelezettséggel szabta meg (bár egyik kifejezés sem szerepel expressis verbis Skinner esszéjében), s az ilyen utólagos konstrukciókat kategorikusan puszta „mitológiáknak” minősítette, mert szerinte eltorzítják az egyes ember szándékai és az azok lehetőségfeltételeit kijelölő lehetséges jelentések közötti tényleges viszonyt. Bár sok támadás érte Skinner kissé doktrinernek tetsző állításait,4 a benne megfogalmazódó elméleti probléma korántsem tűnik megoldottnak. Különösen, ha egy átmenetinek tartott korszakra vonatkoztatjuk, amelynek értelmezését definíció szerint a múlthoz és a jövőhöz való viszony jelöli ki. A gyakorlati probléma nem kevésbé zavarba ejtő. A magyar politikai kultúra történetének nagyjából 1795 (lényegében a jakobinus összeesküvés utáni megtorlás) és 1830 (pontosabban a reformkor kezdete) közé eső korszaka nem véletlenül válik az utóbbi években egyre élénkebb érdeklődés tárgyává. A szakirodalom a felvilágosodás és a reformkor közé eső, inkább lehangoló, mint érdekes átmeneti periódusként, egy sajátos dekonjunktúra évtizedeiként jellemzi ezt a mintegy harmincöt esztendőt, s már csak ezért is nagy tradíciója van az azt megelőző és követő két korszak közötti kontinuitás és diszkontinuitás kutatásának is.5 Kontinuitás és diszkontinuitás e problémája oly mélyen gyökerezik a hazai történetírásban, hogy beépült a tudományos intézményekbe is: az 1795 előtti magyar történelem és a reformkor története többnyire nem is ugyanazon történeti tanszékekhez tartozik. Nem csupán ez távolítja néha szinte áthidalhatatlannak tűnő messzeségbe egymástól a felvilágosodás és a reformkor évtizedeit, de eszmetörténeti szempontból különös jelentősége van annak is, ahogy a korabeli eszmék, ideológiák értékekre, attitűdökre vonatkoztatva (lásd Almond–Verba 1965, Pye–Verba 1965.) De azért ez a használat a politológiában sem ismeretlen (lásd Szabó 2003). 3 Skinner 1997. Az eredeti esszé 1969-ben jelent meg. 4 Lásd például Tully 1988, Bevir 1999. 5 Lásd például Concha 1885, Barta 1964, Gergely 1976, Miskolczy 2005. KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 21 leírására szolgáló nyelvi eszköztárak is markánsan elkülönülnek a két korszak esetében: Werbőczy, kameralizmus, társadalmi szerződés, jakobinusok etc. az egyik parton, liberalizmus, konzervativizmus, radikalizmus etc. a másikon. Úgy gondolom, hogy e gyakorlati probléma, vagyis hogy miként írható le a legmegfelelőbben a 18–19. század fordulójának politikai kultúrája, elsőrendűen az eszmetörténeti jellegű vizsgálódások sajátja. Az eseménytörténet adott (bár részleteiben végtelenül finomítható még, s értékelési szempontjai is változhatnak idővel). A társadalomtörténet (legyen az akár a politika társadalomtörténete is) halad a maga útján, s időről időre tabudöntögető megállapításokkal rukkol elő a korszakkal kapcsolatban.6 Az irodalomtörténetet pedig eddig is csak mérsékelten zavarta az 1795 és 1830 közötti távolság, mert volt mivel (például a nyelvújítási harcokkal) kitöltenie azt. A politikai gondolkodás kutatásának azonban, amelynek a kontinuitás és diszkontinuitás hagyományos kérdése elsősorban címezve van, még szembe kell néznie azzal, hogy miféle választ tud adni rá: elfogadja-e máig érvényesnek, vagy igyekszik elbontani az útból mint a megértést nehezítő akadályt? Gondolatmenetem tulajdonképpen két előfeltevésen alapul. Egyrészt, az 1795 és 1830 közötti időszak eszmetörténeti szempontból nem látszik átmenetibbnek, mint bármely más korszak. Másrészt, a diszkontinuitás problémája egy olyan historiográfiai hagyomány terméke, amely meghatározható értékszempontok alapján (érthető okokból, de nem feltétlenül vitathatatlan módon) leszűkítően értelmezte a korabeli politikai kultúrát, amennyiben a felvilágosodás bizonyos tendenciáira és a reformkor egynémely ideológiai áramlataira összpontosította minden figyelmét. A gyakorlati probléma szempontjából egy sajátosan „revizionista” álláspontra helyezkedem tehát, amikor úgy vélem, hogy a szakirodalom hagyományos előfeltevéseit zárójelbe téve, az 1795–1830 közötti politikai kultúrát sokkal gazdagabbnak, változatosabbnak, érdekesebbnek fogjuk találni. Mindez azonban szoros összefüggésben van a fent említett teoretikus problémával is, hiszen ennek az újragondolásnak az egyik lehetséges, járható útja az, ha következetesen egy olyan nem prezentista és módszertani individualista keretben értelmezzük a korszak történéseit, amely a politikai gondolkodást strukturáló fogalmi eszközök és az egyéni szándékok közötti interakcióit írja le, s nem a nemzet fejlődéstörténetét, a történelmi haladás vagy a függetlenség ügyének helyzetét (hogy csak néhány, a történetírásban jelen lévő, tiszteletre méltó tradíció értékszempontjaira utaljak). Ha valaki azt feltételezi, hogy a törté- 6 Csak egy példa: Benda 2008. 22 -TÖRTÉNET netírás csupán azt írja le, ami „valójában megtörtént”, s nem olyan, a valóságot minél pontosabban közelítő modelleket, elbeszéléseket etc. alkot, amelyek mindig tartalmaznak a történeti forrásokból maradéktalanul nyilván nem igazolható politikai, pszichológiai, szociológiai, antropológiai, gazdasági etc. előfeltevéseket is, annak számára az általam emlegetett elméleti probléma egyszerűen nem létezik. Ő aligha fog egyetérteni velem, hogy elméleti kérdések megvitatásával gazdagítani lehet történeti tudásunkat. A többiek számára viszont az alábbiakban igyekszem majd előbb Kecskeméti Károly munkájához és a szakirodalom néhány fontos művéhez kapcsolódva annak igazolását adni, hogy azok az előfeltevések, amelyek a korszak eszmetörténeti képét a szakirodalomban formálják, valóban hagynak helyet egy alternatív megközelítés számára. Majd ezt követően két izgalmas eszmetörténeti kísérletet vizsgálva már inkább a probléma elméleti oldalával fogok foglalkozni. Felvilágosodás és reformkor között Nemrégiben magyarul is megjelent, alapvető fontosságú könyvében Kecskeméti Károly az 1790 és 1848 közötti magyar liberalizmus történetét mutatja be. Kecskeméti munkája több szempontból is fontos tanulságokkal szolgálhat számunkra, benne ugyanis jóformán minden megtalálható, amiről beszélni kívánok a továbbiakban, s ráadásul már az előszóban világosan megfogalmazza, persze egészen más nézőpontból, a minket elsősorban érdeklő kérdéseket. Mint elmondja, 1973-tól kezdve a felvilágosodás és a reformkor reformnemzedékeinek viszonya foglalkoztatta, s bár számos kérdés merült fel benne a munka közben, végül is arra jutott, hogy a magyar „baloldal” az egész általa vizsgált korszakban létezett (még ha e terminológia csak 1832 után terjedt is el), s úgy vélte, hogy megjelenésével a „magyar pluralizmus új elemmel, a haladó-konzervatív ellentéttel gazdagodott”.7 Kecskeméti érvelése azért nagyon fontos, mert egyfelől egyértelműen állást foglal a kontinuitás mellett, mégpedig a szó eredeti, tradicionális értelmében, azaz a felvilágosult és a reformkori reformmozgalmak közötti kapcsolatra vonatkozóan, ugyanakkor azonban meglehetősen körültekintően fogalmazza meg ezt a tézist, mondván, 7 Kecskeméti 2008, 9. KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 23 hogy „a kormányhű jobboldali kontinuitást 1795 és 1830 között nem lehet kétségbe vonni”,8 vagyis jelzi az egész kontinuitáskérdés meglehetősen szűk fókuszát. Ezért amikor a továbbiakban kijelenti, hogy Miskolczy Ambrus 2005-ös munkája után többé már nem lehet komolyan venni a diszkontinuitás melletti állásfoglalásokat, nem szabad elfelejtenünk, hogy ő eleve csupán a „baloldalról” beszél, s később készséggel el is ismeri, hogy a „jobboldal” gondolkodása, „ez utóbbiak szellemi teljesítménye éppúgy része volt a pluralista politikai kultúrának, de korántsem olyan impresszionáló, mint a haladóké”.9 Kecskeméti könyvében tehát a kontinuitási tézis egy alapvetően plurális szerkezetű politikai kultúra folytonos létezését előfeltételezi. Kecskeméti szerint ez a pluralizmus megvolt a felvilágosodás idején, s később sem szűnt meg. Csupán a felszínt, a nyílt vitákat tudta a kormánypolitika 1795 és 1825/1830 között ellehetetleníteni a könyv- és postacenzúra segítségével, de végül, akárcsak 1945 és 1989 között egy másik, hasonlóan rendőrállami rendszer is, „a társadalomban élő pluralista politikai kultúrával szemben tehetetlennek” bizonyult. Mi több, mondja, a hatósági ellenőrzés, akaratán kívül, csak erősítette a felvilágosodás hosszú távú hatását, amennyiben a könyvbehozatali nehézségek folytán a felnövő generációk tagjai „a 18. századi művekre voltak utalva”. A könyv még azt is hangsúlyozza, s a politikai viták alapos tanulmányozása révén meggyőzően adatolja is, hogy a liberalizmus, a Horváth Mihálytól eredő történeti hagyomány ellenére, sosem vált a politikai osztály többségének ideológiájává.10 Mint mondja, a reformkor története nem más, mint „ennek a kisebbségnek soha nem lankadó ostroma a többségi jobboldal” ellenében.11 Mindebből akár egy „revizionista” elbeszélés is megalkotható lenne, amelyben a felvilágosult politikai csoportokból kisarjadó liberális kisebbség mellett elnyerhetnék a maguk helyét a többiek képviselői is. Az így kapott történet egyébként nem lenne egészen szokatlan, Szekfű Gyula sok-sok évtizeddel korábban már kísérletet tett a reformkor konzervatív szellemű újragondolására,12 sok sebből vérző történeti konstrukciója azonban érthető módon semmilyen szerepet nem kap Kecskeméti könyvében, s ezen nem is kell csodálkoznunk. Kecskeméti 8 I. m. 9. I. m. 12. 10 I. m. 12 és 185–224. 11 I. m. 12. 12 Hóman–Szekfű 1933, Szekfű 1922. 9 24 -TÖRTÉNET számára a magyar liberalizmus története nem pusztán egy téma a sok lehetséges közül; tágas és megengedő képe az 1790 utáni magyar politikai kultúráról világos értékszempontok szerint van megrajzolva, amint azt a „jobboldallal” kapcsolatban már korábban idézett szavai is mutatják. Nem is véletlenül hivatkozik Szekfű kérlelhetetlen kritikusának, Dénes Iván Zoltánnak a munkájára a konzervatívokat illetően,13 miután kevésbé „impresszionálónak” nevezte azok „szellemi teljesítményét”. De ugyanez az értékszempont szervezi Kecskeméti interpretációját akkor is, amikor a régi rendszer Magyarországának politikai diskurzusában eltérő nyelvezeteket azonosít a „hallgatóságtól és az alkalomtól függően”, a négyféle nyelvezet (a hivatalos iratoké, a nyilvános vitáké, a sajtóé és postáé, illetve a magánbeszélgetéseké) ugyanis mindenekelőtt az őszinteség mértékében különbözik egymástól.14 Vagyis bár egy objektív kritérium alapján osztályozza a nyilvánosság szintjeit, a kritérium kiválasztását az motiválja, miként lehet jobban hozzáférni a liberális eszmék nyomaihoz. Mint ahogy ugyanez az értékszempont irányítja Kecskeméti figyelmét arra a tényre, hogy a magyar politikai kultúra sajátságai folytán „a magyar progressziót megalapozó szövegek, még a sans-culotte-okkal rokonszenvező írások is, ódon ízűnek hangoznak”, ami szerinte fontos szerepet játszott a diszkontinuitási tézis megformálódásában.15 Kecskeméti Károly könyve azért különösen fontos, mert benne az átmeneti kor képe a lehető legárnyaltabban, ugyanakkor leginkább meggyőző módon van kidolgozva: szerinte a magyar politikai tér mindig is plurális, a „baloldal” pedig végig kisebbségben van, még ha ezt a „baloldal” intellektuális fölénye ellensúlyozza is. Egy „revizionista” történeti konstrukció szükségességét pusztán már ennyivel is igazolni lehetne: még ha el is fogadjuk a „baloldal” szellemi teljesítményének történelmi jelentőségét, vajon nem gazdagíthatná-e a korszak politikai kultúrájával kapcsolatos ismereteinket egy – a Kecskeméti-könyv címére felelő – „Magyar konzervativizmus 1790–1848” című könyv megírása és Kecskeméti munkája mellé állítása? Kecskeméti könyvének koncepciója a magyar historiográfiai hagyomány nagyobb részével egybehangzóan azonban azt is feltételezi, hogy a nem liberális magyar politikai gondolkodás nehezebben körvonalazható, zavarosabb, ellentmondásosabb, kevésbé értékes, kevésbé időszerű. Nem csupán Dénes Iván Zoltánnak a magyar konzervatívokat 13 14 15 Dénes 1989. Kecskeméti 2008, 12–13. I. m. 11. KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 25 éles kritikával illető tanulmányaira hivatkozhatunk e téren,16 hanem azokra a meglehetősen visszafogott próbálkozásokra is, amelyek politikai értékválasztások alapján 1990 után kísérleteztek egy hazai konzervatív tradíció felmutatásával és rehabilitálásával.17 Ez óhatatlanul is felveti azt a kérdést, hogy vajon – különösen a reformkor előtt – a Kecskeméti szerint is plurális magyar politikai kultúrát nem csupán liberális nézőpontból van-e értelme bal- és jobboldalra, liberális és konzervatív táborra osztani (természetesen Kecskeméti könyve e téren is igen árnyalt és korrekt értelmezést ad saját koncepciójának keretei között, elismerve a nem liberális álláspontok pluralitását is). Meglehet ugyanis, hogy az elmosódottság, ellentmondásosság nem inherens tulajdonsága e politikai tradíciónak, hanem egyszerűen arról van szó, hogy egymással talán nem is feltétlenül összefüggő politikai álláspontok kerültek egymás mellé a liberalizmus történetének nézőpontjából nézve. Magyarán: Kecskeméti könyvének alternatívája talán kevésbé egy egységes antiliberális hagyomány feltárása, mint inkább egy „Politikai pluralizmus Magyarországon 1790–1848” típusú vállalkozás lehetne. Az utóbbi időben számos figyelemre méltó munka mutat ilyen irányba, amelyek közül Vermes Gábor és Vaderna Gábor írásaira szeretném felhívni a figyelmet, ezek ugyanis kellő alapossággal jelzik a korabeli magyar politikai kultúra változatosságát és dinamizmusát.18 Fontos látnunk, hogy mindez nem csupán egy praktikus probléma, nem csak arról van szó ugyanis, hogy az 1790 és 1848 közötti időszak nem pusztán egy liberális–antiliberális szembenállás története, s ezen belül az 1795 és 1830 közötti évtizedek sem csak egy olyan átmeneti szakaszt jelentenek ebben a történetben, amelynek során a cenzúra a mélybe szorította le ezt a dichotómiát, hanem hogy talán érdemes lehet az elbeszélés egész logikáját megváltoztatnunk. A korszaknak ugyanis számos olyan vonása van, amelyeket egyszerűen fölösleges ebbe a kettősségbe belekényszerítenünk, sőt, ha mégis megtesszük, valójában eltorzítjuk a korabeli viták, megfogalmazott gondolatok tényleges tétjeit. Dolgunkat pedig jelentősen megkönnyíti, ha olyan elméleti nézőpontot választunk, amely eleve nagyobb teret enged a korszak politikai 16 Dénes 1989 és 2008. Az utóbbi könyvről Kecskeméti Károly a Magyar Tudományban ír recenziót (Kecskeméti 2010). 17 Az olyan ismert konzervatív szerzők, mint Lánczi András, Horkay Hörcher Ferenc, Schlett István, G. Fodor Gábor, Békés Márton etc., alig fordítanak figyelmet, ha egyáltalán, az 1848 előtti magyar konzervativizmusra. Inkább szaktörténészek, mint Fazekas Csaba, Molnár András vagy a már sokat emlegetett Dénes Iván Zoltán foglalkoznak e konzervatív tradíció bizonyos elemeivel. 18 Vermes 2005 és 2006, valamint Vaderna 2009 és 2010. 26 -TÖRTÉNET gondolkodását jellemző pluralitásnak, s nem is feltétlenül tagadja a korszakokon átívelő kontinuitásokat, mint Skinner elméleti programja,19 de legalábbis semmiképpen sem egyetlen nagy elbeszélés kereteibe próbálja beilleszteni a történteket. Az átmenetiség retorikája Kecskeméti Károly könyve azért különösen fontos témánk szempontjából, mert szokatlanul tágasan jelöli ki az 1790 és 1848 közötti időszak magyar politikai kultúrájának határait, még ha e határok között elsősorban a liberalizmus teljesítményeire is kíváncsi. A könyvben munkáló előfeltevések azonban sokkal szélesebb körben vannak elterjedve, s ez különösen akkor nyilvánvaló, ha olyan szerzők és műveik felé fordítjuk figyelmünket, amelyek a másik oldalról, az 1790-es évek fiatalabb generációi felől pillantottak az 1795 után következő évekre. Borzsák István Budai Ézsaiásról szóló monográfiája20 azzal az expliciten is megfogalmazott kérdéssel foglalkozik, hogy miért nem vált a legkorszerűbb klasszika-filológiai műveltséget Göttingában megszerző s hollandiai és angliai tanulmányutakon is részt vevő fiatalember a hazai klasszika-filológia megalapítójává, miközben hazatérve annak a debreceni kollégiumnak az oktatója lehetett, amelynek professzorai között már korábban is voltak hasonló érdeklődésű emberek, például Sinai Miklós. A könyvből megismerhetjük, hogy miként fordul el Budai eredeti érdeklődésétől, kapcsolódik be a debreceni pártharcokba, s lesz mindinkább teológus, egyúttal erősen konzervatív figura. H. Balázs Éva immáron végleg torzóban maradó klasszikus műve, a Berzeviczy-monográfia21 azzal a szándékkal íródott, hogy szakítson a száraz közgazdasági munkák szerzőjének képével, s helyébe egy sokkal színesebben megrajzolt portrét kínáljon. H. Balázs Berzeviczy Gergelyt ambiciózus, bonyolult magánéletű (amibe a kétes szerelmek, az édesanyjához fűződő nem problémátlan viszony és a szerencsejáték iránti vonzalom is beleférnek), Budaihoz hasonlóan a göttingai Spätaufklärung eszméin iskolázott (H. Balázs jelzi is, hogy munkájához az egyik inspirációt éppen Borzsák munkája adta), az 1790-es évek eleji budai, egyre radikalizálódó értelmiségi körökben aktívan részt vevő fiatalembernek 19 20 21 A már említett esszén kívül lásd Palonen 2003. Borzsák 1955. H. Balázs 1967. KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 27 mutatta be, akinek pályáját derékba töri az 1794 utáni gyanakvás és megtorlás, visszakényszerítve őt a Szepességbe. V. Windisch Éva csak néhány éve kiadott, de sok évtizede elkészült, Kovachich Márton Györgyről, a hazai történeti forráskutatás egyik legendás alakjáról szóló kandidátusi értekezése a Budairól és Berzeviczyről szóló könyvekhez hasonló szemléletű életrajzot írt hőséről.22 V. Windisch egyfelől árnyalt és érdekes képet ad az állandó pénzhiánynyal küszködő, alacsony állami hivatali pozíciójában valósággal szenvedő, környezetével szüntelenül konfliktusba kerülő, ugyanakkor mindig új és grandiózus tervekkel előálló Kovachichról mint magánemberről. Másfelől Kovachich történetírói munkásságát mint egy az 1780-as évek jozefinizmusától a korai kilencvenes évek felvilágosult nemesi ellenzéki programhoz való csatlakozáson át a későbbi fokozatos elszigetelődésig tartó folyamat részét mutatja be, amelyben Kovachich egyszerre politikai célokat szolgáló, ugyanakkor korszerű forráskritikai elveket képviselő tervezetei egy félbemaradt tudományos forradalom dokumentumainak látszanak. Épp ahogy Budai a klasszika-filológia beváltatlan ígérete Borzsáknál, vagy ahogy Berzeviczy egy felkészült és cselekvésre kész politikusgeneráció háttérbe szorulásának szimbóluma H. Balázsnál, úgy lesz Kovachich egy korát megelőző tudományos program meg nem valósításának jelképe V. Windischnél. A sort még számos példával lehetne bővíteni: Bónis György Hajnóczy Józsefével, aki lelkes politikai reformterveit lankadatlan tudományos munkával egészíti ki, s készül csendes magánéletének boldog folytatására egészen a Martinovics-pert megelőző letartóztatásáig.23 Pruzsinszky Sándor Batthyány Alajosával, aki az 1790-es évek elejének egyik legradikálisabb és gróf létére leginkább demokratikus nézeteket valló politikusfigurája, s a kilencvenes évek második felétől ő is méltatlanul háttérbe szorul.24 Vagy a történetírásból olyan jól ismert hagyományos portrékkal, mint a jakobinus ügy utáni tisztogatásba (időlegesen) belebukó Ürményi József,25 a bukástól csak a korai halál által megkímélt Pászthory Sándor,26 a jakobinusügyek kapcsán „eltűnő” Kármán József, a debreceni kollégiumi karrierlehetőségét állítólag a jakobinus ügy kapcsán elvesztő Csokonai Vitéz Mihály,27 a meghurcolt Kazinczy 22 V. Windisch 1998. Bónis 1954. 24 Pruzsinszky 2001. 25 Pruzsinszky 1990. 26 Poór 1988. 27 Mind a Kármánnal, mind Csokonaival kapcsolatos, az itt leírtnál frissebb nézetekhez lásd Szilágyi Márton tanulmányait (Szilágyi 1998 és 2007). 23 28 -TÖRTÉNET és Batsányi, netán a jakobinusügy hatására magyarellenessé váló Sándor Lipót főherceg alakja.28 Mint látható, a felhozott példákban a felvilágosult reformpolitika hívei (vagy azzal egyenértékűen a tudományos „haladás” képviselői) szerepelnek. A koncepció, amelyet életükkel példáznak egy lassanként itthon is gyökeret verő társadalmi reformprogram kibontakozásaként és sajnálatos megtorpanásaként festi le az 1795 előtti magyar politikatörténet eseményeit, s e háttér elé állítja a tradicionális magyar viszonyokkal elégedetlen, azokon változtatni akaró személyiségek alakját. A koncepció két meghatározó eleme tehát egyfelől a 18. századi magyar politika elmaradottsága és mozdulatlansága, a korabeli magyar politikai kultúra eredendően defenzív jellege, másrészt az azzal szembeforduló felvilágosult politikusok kiemelt történeti jelentősége. Mindez nem kis részben a reformkor liberális politikai ideológiájának öröksége, amely nemzeti újjászületésként értelmezte önnön létrejöttét, legfeljebb némiképp távolabbra, a felvilágosodás idejébe kerül így a „magyar rinascimento”29 kezdőpontja. Ugyanezt a történeti konstrukciót képviseli rendkívüli meggyőző erővel Poór János monográfiája, a Kényszerpályák nemzedéke 1795–1815,30 amely arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi történt Magyarországgal a felvilágosult reformkísérletek bukása után. Mint a könyv címe is jelzi, a szerző úgy véli, hogy az 1795 utáni húsz év politikája nem más, mint a körülmények kényszerítő ereje által kiszabott pályán való előrehaladás. Igaznak látja ezt a bécsi politikára is, amelyről kimutatja, hogy hagyományos magyarellenességének foglya maradt, elmulasztva történelmi lehetőségét a birodalom alapos reformjára, mégpedig részben a birodalmi politikai vezetés szervi gyengeségeinek s az ezeket végzetessé tevő további tényezőknek, így I. Ferenc alkalmatlan uralkodói személyiségének, a rá nagy hatással lévő Sándor Lipót negatív fordulatának, majd korai halálának s a későbbi tanácsadók tehetségtelenségének folytán. De számot vet a francia forradalmi háborúk negatív tapasztalataival, a Martinovics-ügy túldimenzionálásának következményeivel is. Természetesen az igazi kényszerpályának azok sorsát tekinti, akik 1795 után a magyar politikában működnek, akiket egyfelől a megtorlás és a rendőrállamiság légköre, másfelől a magyar politikai kultúra rossz beidegződései akadályoznak meg abban, hogy Magyarország helyzetén 28 A fordulatról lásd Mályusz 1926. A kifejezést a magyar liberális örökség egyik lelkes rajongójától és történészétől, Antall Józseftől kölcsönöztem. 30 Poór 1988. 29 KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 29 javítani tudjanak. A könyvben olyan sorsok, életpályák villannak fel, mint Dessewffy Józsefé, Széchényi Ferencé, Vay Miklósé, akik e szűkre szabott lehetőségek között kénytelenek tovább politizálni. Egy későbbi, Adók, katonák, országgyűlések 1796–1811/12 című, 2004-es könyve a történet egy másik oldalát világítja meg.31 Itt először a rendi alkotmányosság néhány, a kortársak által fundamentális jelentőségűnek érzett, hagyományos témájának kora újkori fejlődését meséli el. Ezután azt mutatja be, hogy miként válnak ezek idővel teljesen átalakulva s végletekig kifinomult formában a szerinte végső soron teljesen terméketlennek bizonyuló 19. század eleji országgyűlések vitáinak központi kérdéseivé. Poór Jánosnak ez a munkája már csak azért is érdekes, mert ráirányítja a figyelmet arra az ellentmondásra, amely már régóta jól ismert a magyar történetírói hagyományban. Tudniillik a rendi alkotmányosság központi intézménye – a magyar történelemben párját ritkító folyamatossággal – még tizenhat évig működik 1795-öt követően is, mielőtt a törvényben előírt háromévenkénti összehívásban másfél évtizedes szünet következne, miközben ez idő alatt már feltűnően hiányoznak a politikai életből azok a témák és problémák, amelyeknek az 1790-es évek eleji felbukkanása oly fontos szerepet játszik a hagyományos historiográfiai diskurzusban. Emellett a könyv meglehetősen éles kritikával illeti a korabeli magyar alkotmányos diskurzust, kimutatva alapvető fogalmi önellentmondásait, ténybeli tévedéseit, torzításait s a korabeli viták terméketlenségét. Mivel munkája e téren a 18. századi magyar alkotmányosság Grünwald Béla,32 Asbóth János33 és Szekfű Gyula34 által folytatott kritikai gyakorlatának is folytatója, még ha elsősorban Wertheimer Ede munkásságát tekinti is mintaadónak a maga számára,35 alkalmat ad arra is, hogy leszögezzük, az 1790-es évek eleji felvilágosult reformpolitikát és/vagy a reformkori liberális ellenzékiséget kiemelő történeti hagyomány nemzeti nézőpontja sokkal szélesebb körben elfogadott, hogysem azt minden esetben „liberális” vagy „függetlenségi” meggyőződésként kellene azonosítanunk. Csak míg Grünwald vagy Szekfű esetében egy nemzeti fejlődéseszme, addig másoknál esetleg a társadalmi haladás, ismét másoknál valóban a nemzeti függetlenség nyújtja az átmeneti korszak megítélésének értékszempontját. Pedig elvileg lehetséges volna ezt az alkotmányos diskurzust 31 32 33 34 35 Poór 2004. Grünwald 1888. Asbóth 1873. Szekfű 1922. Wertheimer 1884–1892. 30 -TÖRTÉNET empatikusabban megítélni. Szijártó M. Istvánnak az e korszakra hangsúlyozottan ki nem terjedő monográfiája, A diéta például a kora újkori magyar jogfelfogás természetes részének tartja – merőben deskriptív megközelítésben – a törvények jelentésének folyamatos változásait, hozzáigazítását a változó külső körülményekhez.36 A kiragadott példaként felhozott Szijártó-könyv is azt mutatja, hogy politikai eszmetörténeti szempontból korántsem volna reménytelen vállalkozás az 1795 és 1830 közötti időszak politikai kultúráját a rendi mozdulatlanság és az ígéretesen meginduló, de aztán hirtelen megtorpanó, majd sokáig háttérbe szoruló felvilágosult reformpolitika kettősségével szakítva rekonstruálni. Kecskeméti Károly könyve voltaképp már több mint húsz esztendeje felvázolta egy ilyen tágkeblű, az 1795 és 1830 között is alapjában véve plurális magyar politikai kultúra nagyobbik részét is magába foglaló s az iránt is bizonyos fokú empátiát mutató történeti konstrukció létrehozásának intézmény- és eseménytörténeti kereteit. A korszak jellege ettől még persze „átmeneti” maradhatna a szónak a bevezetőben megadott értelmében, de az átmenet az 1790-es évek eleje és az 1830-as évek között immár nem feltétlenül folytonosság és megszakítottság problémája lenne. Paradigmák és politikai nyelvek Az átmenet ilyen értelmezésének is megvannak azonban a maga nehézségei, amelyeket a továbbiakban két eszmetörténeti szintézis, Schlett Istvánnak A politikai gondolkodás története Magyarországon 1.37 és Takáts Józsefnek a Modern magyar politikai eszmetörténet38 című munkái, pontosabban Takáts eredeti programszövege, a Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején alapján szeretném érzékeltetni.39 Mindaz, amit eddig elmondtam, látszólag inkább a gyakorlati problémát, az 1795 és 1830 közötti magyar politikai kultúra megítélésének kérdését illette, s vajmi kevés figyelmet kaphatott emellett bármilyen teoretikus probléma. Valójában nagyon is szorosan kötődik mindez a teoretikus problémához. Az ugyanis a történeti értelmezés modelljének 36 Szijártó 2005. De joggal hivatkozhattam volna Péter László idevágó elemzéseire is (Péter 1995). 37 Schlett 2009. A könyvnek ez a legújabb kiadása, első változata azonban már 1996ban megjelent. 38 Takáts 2007. 39 Takáts 1998. KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 31 kérdése is, hogy ha egy politikai kultúra zömét kitevő hitek, eszmék, értékek, attitűdök feltűnően kisebb figyelmet kapnak, mint a háttérbe szorítva létező kisebbségi vélemények, akkor érdemes-e a nagyobb rész véleményét is közelebbről megvizsgálni, s a korszakot nem csak a háttérbe szorított vélemény helyzete alapján jellemezni – vagy sem. Léteznek ugyanis olyan történelmi helyzetek, olyan zsarnoki rezsimek, amelyekkel kapcsolatban szinte elkerülhetetlen, hogy az ember erős értékpreferenciák alapján szóljon, például egy elnyomott kisebbség nézőpontjával azonosuljon. De még ilyen esetekben sem mindig eleve szükségtelen a többség gondolkodásának jobb megértésére törekedni. Ha pedig Kecskeméti Károly analógiája a kommunista rendszer és az 1795 utáni évtizedek állapotai között talán nem is nélkülöz minden alapot, mindenesetre azért úgy gondolom, ez a hagyományos értékítélet meglepően kevéssé van történeti érvekkel alátámasztva. Feltűnően kis súlyt kap a korszak megítélésében az a tény, hogy a Habsburgok birodalma közel negyedszázadon át élethalálharcot folytat egy idegen, nemegyszer agresszíven terjeszkedő állammal szemben, s hogy belső viszonyait nyilván nem kis mértékben befolyásolták ezek a nem éppen optimális körülmények. Álláspontom azonban nem annyira az ilyen értékszempontokat, hanem inkább azt a skinneri koncepciót követve „revizionista”, hogy amennyiben valamilyen egyéb erkölcsi megfontolásból ez nem teljesen kizárt, a politikai eszmetörténeti kutatásnak a múlt és jelen közötti radikális diszkontinuitáson kell alapulnia. Ez az antiprezentista elméleti elkötelezettség (amely Skinnerrel szemben egyébként az antikváriusság vádját támasztotta) teszi ugyanis mindenekelőtt lehetővé (sokkal inkább, mint egy fiktív konzervatív ellennarratíva fabrikálása tenné), hogy az 1795 és 1830 közötti évtizedek politikai kultúrájának változatosságára és gazdagságára nagyobb figyelmet fordítsunk. Persze könnyebb dolga van ebből a szempontból olyan rég halott emberek, mint Machiavelli és Hobbes kutatójának, mint annak, aki a „magyar rinascimento” történetével foglalkozik – de csak részben. A kora újkor korábbi szakaszainak is megvannak a maga történetpolitikai játszmái. Elég, ha Machiavellinek a straussiánus politikai filozófiában játszott démonikus szerepére vagy a cambridge-i eszmetörténeti iskola kritikájának elsődleges célpontját játszó „whig történelemértelmezésre” gondolunk.40 Van azonban emellett egy másik elméleti probléma is, és Schlett István és Takáts József munkáinak elsősorban ezért kell most előkerül- 40 Strauss–Cropsey 1994, Pocock 2009. 32 -TÖRTÉNET niük. Ha ugyanis a politikai kultúra történetét elsősorban egy adott történelmi szituációra vonatkoztatva vizsgáljuk is, s az egyes ember szándékait ahhoz mérjük, amit lehetőségében állt elgondolni, kimondani s másokkal megvitatni, a szándékok és e – mondjuk így, pococki terminológiával – nyelvi kontextusok egymáshoz való viszonya korántsem magától értetődő. Ahogyan egy utólagosan konstruált folytonosság, például a liberalizmus vagy a nemzeti eszme fejlődésének történetét nemegyszer joggal érheti az a vád, hogy olyan szándékokkal ruház fel egy adott politikai szereplőt, amelyet ő maga sosem tulajdonított volna magának (vagy, mint az a fenti példákban látszott, egy politikai szereplő gondolkodását történetileg irrelevánsnak tekinti), úgy a politikai gondolkodás nyelvi kereteinek történetét sem könnyű elbeszélni anélkül, hogy e nyelvi kontextusok váljanak a történet kizárólagos főszereplőivé. Egyfajta módszertani kollektivizmus fogja ez esetben jellemezni az eszmetörténeti rekonstrukciót, amin azt értem, hogy az értelmezés alapegysége nem az egyedi történeti pillanat, egyén vagy egyes aktus, hanem eszmék, egyének, cselekvések egy bizonyos csoportja, mintázata lesz. Ez a fajta módszertani elkötelezettség egyúttal a politikai eszmék realista, nem pedig nominalista felfogásával jár együtt. Félreértés ne essék, nem szitokszó egyetlen, itt felemlített elméleti álláspont sem, csupán különböznek az általam javasolt megközelítéstől, s az alábbiakban azt fogom két példán röviden bemutatni, milyen következményei vannak az 1795 és 1830 közötti időszak értelmezésére ezeknek az elméleti és módszertani elkötelezettségeknek. Állításom, hogy az első, a paradigmákon alapuló elemzés az átmenetet „törésként”, élesen elváló gondolatrendszerek közötti váltásként írja le, a másik, a politikai nyelvek vizsgálata pedig a korábbi és későbbi nyelvi keretek fokozatos egymásba olvadásaként jellemzi, amely sorozatos újraírások folyamatában megy végbe. Az első példa, Schlett István könyve arra tesz kísérletet, hogy a politikai cselekvés egyik szerkezeti elemeként, sajátos gondolkodásmódként felfogott politikai gondolkodást kontextuálisan, azaz meghatározott szituációkhoz és a politikai gondolkodásnak a korra jellemző paradigmáihoz kötött formában értelmezze. Mint mondja, a paradigma fogalmát meghatározva: létezik egy „széleskörűen elfogadott »kódrendszer«, értelmezési keret: a kor sajátos problematikája, szemlélete, értékrendje, fogalmi rendszere, nyelvezete, amelyen belül a politikai diskurzusok zajlanak. A »rendiség paradigmáján« belül másról és másként gondolkodnak a politikusok, mint a »liberális paradigmában«, ám az egyes KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 33 paradigmákon belül nagyjából hasonló jelentésük van a fogalmaknak, hogy úgy mondjuk, azonos nyelven beszélnek az ellenfelek is”.41 Témánk, az „átmenetiség” értelmezése szempontjából különös jelentősége van annak, ahogy Schlett István a paradigmaváltás fogalmát meghatározza, ez mutatja meg ugyanis, miként értelmeződik az általa vázolt projekten belül két különböző korszak közötti különbség. Mint mondja, nem egyszerűen csak a témák változnak meg paradigmaváltáskor, hanem az, ahogyan a problémákat leírják, megértik. Ezért elég világos szakaszhatárok rajzolódnak ki a politikai gondolkodás történetén belül, pontosan ott, ahol egy-egy paradigma „érvényességének” határai húzódnak, ezt a határt pedig viszonylag könnyű kijelölni, mert paradigmahatárokon olyan viták folynak, amelyek hátterében eltérő vonatkoztatási rendszerek húzódnak, s ezért az ilyen viták a „süketek párbeszédére” emlékeztetnek.42 Az 1795 és 1830 közötti időszakra vonatkozóan a könyv két részének is fontos mondanivalója van. Egyfelől a 18. századra helyezi a szerző az általa „álparadigmának” tekintett felvilágosult politika kifejlődését és bukását (a történet sajátos újraértelmezése a felvilágosult reformra vonatkozó hagyományos historiográfiai tételeknek, s komoly kritikáját adja például a jozefinizmusnak) a rendi és az abszolutista paradigmák ellenében; másfelől a könyvben a „mozdulatlanság korának” jellemzett 1830 előtti időszak végét a „liberalizmus áttöréseként”, egy új paradigma megjelenéseként értelmezi. Hogy miért volt álparadigma a felvilágosult politika? Erre a felvilágosult politikának mintegy ötvenoldalas, az abszolutista, radikális és rendi árnyalatokat egyaránt figyelembe vevő és alapos kritikával illető elemzése után43 azt a választ adja a szerző, hogy az új kompromisszum „régi alapokon született meg” a századvégen, s ennek egyik oka az volt, hogy az álparadigma „gondolati struktúráján belül maradva nem létezett megoldás a felvetődő dilemmákra”, az egyes áramlatok válaszai egyaránt „terméketlenek” voltak, s ez vezetett oda, hogy a felvilágosult eszményektől megszabadult abszolutista politika és a rendi paradigma képviselői között alakuljon ki időleges egyensúly, s hogy e két, sok évszázados paradigmát majd csak a „liberalizmus áttörése” tudja érvényteleníteni.44 41 42 43 44 Schlett 2009, 45. Schlett 2009, 46–47. I. m. 272–330. I. m. 330–336. 34 -TÖRTÉNET Ez utóbbi eseményt pedig két gróf, Széchenyi István és Dessewffy József vitájával illusztrálja. Széchenyi művét, a Hitelt úgy értékeli, mint a rendi és az abszolutista paradigmák részben nyílt, részben rejtett kritikáját,45 majd Dessewffy válaszával, a Taglalattal kapcsolatban megállapítja,46 hogy részleteiben sokszor radikálisabb is Széchenyinél, mégis – mondja Gergely András klasszikus interpretációját követve – „döntő elvi különbségek mutatkoznak a vitafelek között”, mert Dessewffy a „rendi ellenzékiség álláspontján állva” kritizálja Széchenyit, ezért nem is alakulhat ki köztük érdemi vita, nem vezethet az semmilyen megegyezéshez, s tárgyi értelemben véve nem is vita az, ami zajlik köztük, mert „konkrét javaslataik összemérhetetlenek”. Ezt illusztrálja Schlett István szerint Dessewffy József kritikájának fő iránya, vagyis Széchenyi „állítólagos módszertani hibáinak” bírálata. Szerinte Dessewffy azért tartja hibásnak Széchenyi érvelését, mert időnként nem is érti azt – a paradigmatikus különbségek miatt. Részletes elemzésében hosszasan sorolja azokat a rendi elemeket Dessewffy gondolkodásában, amelyek egy régi, hagyományos érvelésmód részei: a jobbágyság intézményének védelmét, a nyugati példák elutasítását, történelemszemléletének statikusságát, az angol analógia elutasítását, az individualizmus és utilitarizmus immorálisnak nyilvánítását, a tradicionális, nemzetségi alapon szerveződő társadalom eszményét, a „holtak uralmának” elfogadását, a „nemzetvédelmet”, az arisztokrácia apológiáját. Végül pedig úgy összegzi Dessewffy Taglalatának vizsgálatát, hogy „a két ellenfél közé szorult status quo konzervativizmusnak kétségtelenül ez a mű a legszínvonalasabb, de – jelezve e pozíció tarthatatlanságát – egyben utolsó rendszerezett megnyilvánulása a magyar politikai gondolkodás történetében”.47 Schlett István munkájában az 1795 és 1830 közötti időszak annyiban átmeneti, amennyiben egy félbemaradt paradigmaváltási kísérletet követő egyensúlyi állapot pillanata, mielőtt egy új paradigma végképp lezárná a sok évszázados paradigmák uralmát. Ez a figyelemre méltó értelmezés sok tekintetben követi ugyan a szakirodalomból már megismert téziseket, de több pont el is tér azoktól, mindenekelőtt a felvilágosodás inkább negatív (ez inkább szokatlan) értékelésében, s a liberalizmus inkább kiterjesztő értelmezésében (ez utóbbi főleg Kecskeméti könyvéhez képest mutathat eltérést, s jobban megfelel a hagyományosabb, Horváth Mihály-i képnek). Van azonban ennek a képnek egy 45 46 47 I. m. 372–373. I. m. 374–381. I. m. 380–381. KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 35 némiképp meglepő vonása: erősen evaluatív jellege, amit nem egyéb értékszempont, mint a történeti konstrukció alapját adó paradigmaelmélet alapoz meg, s az abban rejlő módszertani kollektivizmus. A felvilágosodás értékelése azért inkább negatív, mert nem tudott paradigmává szerveződni (bármit is jelentsen pontosan „terméketlensége”). A liberalizmus áttörésekor pedig Dessewffy láthatóan nem képes megérteni vitapartnere gondolkodását, s műve azért utolsó rendszeres példánya az általa képviselt gondolkodásmódnak, mert az immáron „tarthatatlan”. Ezeken a pontokon a paradigmák nem egyszerűen strukturálják a politikai gondolkodást, de teljesítendő célokat, feladatokat jelölnek ki számára, amelyeket lehet teljesíteni, s lehet nem teljesíteni. A felvilágosodás hívei elbukni látszanak a történelem vizsgáján, akárcsak a maga tarthatatlan paradigmájába záródó Dessewffy. Míg Schlett István koncepcióját az élesen elváló határú paradigmák határozzák meg, Takáts48 figyelmét kifejezetten az átmenetek, az egymásba olvadó politikai nyelvek kötik le, ezzel együtt pedig egy nyelvileg sokkal plurálisabb politikai kultúrát ír le, miközben az elemzés egységei, éppúgy, mint Schlettnél, nem egyedi művek vagy személyek, hanem a gondolkodást strukturáló nyelvi alakzatok, politikai nyelvek. Takátsnál a kiinduló állapot is más: a 18. század végén, a 19. század elején négy politikai nyelv jelenlétét feltételezi: a felvilágosult politika, a csinosodás, az ősi alkotmány és a republikanizmus nyelveiét, s azt vizsgálja, hogy miként jönnek létre ezekből a modern ideológiák: a liberalizmus, a konzervativizmus és a nacionalizmus. Innen nézve pedig az 1795 és 1830 közötti időszak „átmeneti” jellege forradalmian és szimpatikusan új jelentést látszik kapni: nem egy végső bukásra váró, mozdulatlan korszakként, de nem is a búvópatakszerű kontinuitás koraként ábrázolja Takáts ezeket az éveket, hanem a fokozatos, lassú nyelvi átrendeződés történeteként. Vannak azonban ennek a koncepciónak bizonyos nehézségei, amelyekkel akkor szembesülünk, ha néhány konkrét példát veszünk – nem a könyvből, hanem Takáts sokat hivatkozott programcikkéből. Vajon valóságos folyamatokat ír le az, amikor, azt olvassuk, hogy „A republikánus nyelvvel gyakran összefonódott egy másik politikai nyelv, amely a legtöbbek által beszélt »nyelv« volt a 19. század első felében: az ősi alkotmányra hivatkozás politikai nyelve.”49 Az összefonódás, együttes jelenlét Takáts koncepciójának visszatérő eleme. Republikanizmus 48 Takáts 2007. A könyvről két rendkívül tanulságos kritika is megjelent: Cieger 2008, Bodnár-Király–Nagy 2008. 49 Takáts 1998, 670. 36 -TÖRTÉNET és ősi alkotmány összefonódására Kisfaludy Sándor Hazafiúi szózatát idézi, s a szöveget így jellemzi: „egymást váltják az érvelések egyik, illetve a másik nyelvből”.50 Majd hozzáteszi, hogy a szövegben jelen van még egy nyelv, a szerződéselméletek nyelve. Ismét feltehetjük a kérdést: vajon pontosan írja-e le azt, amit Kisfaludy tesz, hogy váltogatja a különféle politikai nyelvekből származó érveket? E kérdésre bizonyára nyugodt lelkiismerettel lehet igennel is és nemmel is felelni, elméleti elkötelezettségtől függően, de talán ez a példa is igazolni tudja az ilyen típusú elemzés elméleti korlátait. Akárcsak a másik példa, amelyben Takáts Kölcsey 1827-re datált Játékszínjét úgy elemzi, hogy egyrészt abban Kölcsey az ősi alkotmány nyelvét írja át egy nyelvi nacionalizmus (a szövegben kulturális nacionalizmus) nyelvére azáltal, hogy az előbbi szókészletét a magyar nyelvre vonatkoztatja, másrészt a republikanizmus nyelvét írja újra ugyanúgy a nacionalizmus nyelvében, s így értékeli ez utóbbi lépést: „A kulturális nacionalizmus beszédmódja e kicserélődés felől nézve azon »rousseauiánus pillanat« szülöttének tűnik, amelyben a republikanizmus nyelve átalakult a nacionalizmus nyelvévé. E néhány évtizedig tartó történelmi pillanat egyik legfontosabb műve a Considérations sur le gouvernement de Pologne, Rousseau lengyel alkotmányterve, amely a szakirodalom szerint »az egyik legtöbbet felhasznált munka« a magyar népiesség szövegeiben. Az alkotmányterv érvelése a hagyományos republikánus fényűzés- és önhaszonkritikát, az idegen szokások átvételének elutasítását a modernitás értelmezésével köti össze.”51 A kérdés itt is feltehető: vajon ezt tette-e Kölcsey a Játékszínben, s vajon valóságos folyamatot ír-e le a „rousseau-iánus pillanat” fogalma? A változás, egymásba alakulás oly mértékben hatja át Takáts koncepcióját, hogy az már a tényleges cselekvések és szövegek identitását ássa alá, s csupán a szövegek előtt-mögött létező politikai nyelvek rendelkeznek viszonylag stabil önazonossággal, hiszen az újraíródásokat éppen ez teszi értelmezhetővé. Itt talán érdemes megjegyezni, hogy ezek a problémák bizonyos mértékben a cambridge-i iskola két klasszikusának, Quentin Skinnernek és John Pococknak a felfogása közötti, sokat tárgyalt ellentmondásokra emlékeztetnek. Míg Skinner teljes mértékben a szerzői intenciókat és az egyedi gondolati aktusokat részesítette előnyben történeti elemzéseiben, John Pocock sokat foglalkozott a nem szándékolt hatások, a félreértések, újraértelmezések szerepével a politikai gondolkodásban, s a politikai nyelveket az általa alapvetően poliglottnak tartott poli- 50 51 I. m. 673. I. m. 677–678. KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 37 tikai kommunikációs folyamat részeként tartotta elemzendőnek. Ha Pocock álláspontja közelebb áll is valamiféle realista felfogáshoz, s így valamiféle módszertani kollektivizmushoz, nem véletlen, hogy elméleti műveiben a Johns Hopkins professor emeritusa visszatérően foglalkozott, s láthatóan sokat küszködött azzal a kérdéssel, hogy vajon mennyiben tekinthetők valóságosaknak az ilyen, a politikai gondolkodást strukturáló nyelvi keretek. Az egyik értelmezés szerint inkább csak a kutató által használt heurisztikus eszköznek tekinti a történeti rekonstrukció elősegítésére.52 Lehetséges ennél erősebb interpretációja is a pococki teóriának, de ez esetben is nyilvánvaló, hogy Pocock nem mond le a módszertani individualizmusról: a politikai nyelvek elsősorban a használatban és a használók elvárásaiban léteznek (normatív ereje innen származik), s az egyéntől legfeljebb annyiban függetlenek, amenynyiben nyomaik belekerülnek a szövegekbe, és amennyiben másokat nem lehet fizikailag megakadályozni abban, hogy ilyen vagy olyan, az eredeti szándékoktól eltérő jelentéseket tulajdonítsanak a szövegeknek. Ennek a teoretikus álláspontnak a nagyszabású demonstrációja Pocock többkötetes Gibbon-monográfiája, a Barbarism and religion, amely azt mutatja be, hogy a The Decline and Fall of the Roman Empire különböző jelentésrétegei több konkrét, térben, időben, személyekhez és művekhez kötve lokalizálható diskurzus termékei. Vagyis a szöveg feltételezett „többnyelvűsége” és az egyszerű, homogén szerzői szándék kiváltása az eltérő kontextusokban születő különböző jelentések sokaságával nem szakítja ki az elemzést az egyedi beszédaktusok köréből, csupán a lehetőségek határáig viszi tovább módszertani individualista előfeltevéseinek következményeit.53 Schlett István és Takáts József írásainak tanulságaként ennek megfelelően két következtetés adódik. Először is, hogy ha az a célunk, hogy megalkossuk az 1795 és 1830 közötti időszak magyar politikai kultúrájának alternatív elbeszélését, annak kiindulópontját érdemes lehet metodológiai individualizmussal megválasztani, vagyis konkrét személyek, események és művek értelmezésére vállalkozni. Ez esetben elkerülhetjük, hogy a történet főhőseként, paradigmaként vagy politikai nyelvként térjen vissza a korábbi történeti konstrukciók közös problémája, a korabeli politikai kultúra pluralitását elfedő, homogenizáló nézőpont. Nem mintha egy ilyen megoldás ab ovo hibás lenne, hanem azért, mert így lehet megkerülni a korszak értelmezését eddig meghatározó „átmenetiség”-narratíva előfeltevéseit. Másodszor pedig, hogy egy 52 53 Trencsényi 2007. Pocock 2009 és 1999–2005. 38 -TÖRTÉNET ilyen eszmetörténeti rekonstrukciónak nem kell lemondania az olyan nagyobb értelmezési egységek alkalmazása által kínált előnyökről, mint amilyen a politikai nyelvek fogalma, amint ezt a Gibbon-monográfia példája is mutatja. Sőt, egy megfelelően megválasztott elemzési keret még segíthet is a korabeli politikai gondolkodás pluralitásának jobb megértésében. Lezárás Az eddigiekben egy elméleti és egy gyakorlati probléma összehangolására tettem kísérletet. Egyrészt azt igyekeztem megmutatni, hogy az 1795 és 1830 közötti időszak magyar politikai kultúráját lehetséges és érdemes volna nem annyira a felvilágosodás bizonyos irányzatai és a reformkor egyik politikai ideológiája közötti átmeneti periódusként, mint inkább saját jogán, egy plurális és gazdag diszkurzív térként értelmezni. Másrészt pedig, hogy ennek egyik lehetséges útja egy olyan történeti konstrukció megalkotása lehet, amely egyfelől diszkontinuusnak tekinti a kutató jelene és a vizsgált történeti korszak elméleti és nyelvi horizontját, másfelől pedig a vizsgált történeti korszak politikai gondolkodását módszertani individualista alapon próbálja rekonstruálni, azaz az egyén szándékai és az azok lehetőségfeltételeit jelentő lehetséges jelentések közötti viszonyt teszi vizsgálatának tárgyává. Ennek során főként a historiográfiai hagyomány néhány klasszikus szövegét vizsgáltam több-kevesebb alapossággal, s igyekeztem megmutatni, hogy ez a magában is gazdag és változatos tradíció többnyire olyan előfeltevésekre épül, amelyek elméleti szempontból éppen ezen a két ponton különböznek az általam javasolt megoldástól. Előbb Kecskeméti Károly könyvét tárgyaltam, abban ugyanis, úgy gondolom, felmerülnek mindazok a szempontok, amelyek egy alternatív eszmetörténeti konstrukció kiindulópontjai lehetnek. Az ő könyve a magyar liberalizmusról, ha értékválasztásai folytán erősen kötődik is a magyar historiográfiai hagyomány legjavához, az 1795 utáni magyar politikai kultúráról adott leírásában olyan kereteket vázol fel, amelynek általa mintegy „üresen hagyott” helyeit voltaképp csak ki kellene tölteni a megfelelő tartalommal. Ezért is foglalkoztam vele kiemelten, s csak utána tértem át azokra a művekre, amelyek az 1795 és 1830 közötti időszakot sokkal határozottabban azonosítják a felvilágosult reformmozgalom megtorpanásával. Végül Schlett István és Takáts József munkái kapcsán igyekeztem megmutatni azt is, mit jelentene a korszak valóban módszertani individualista megközelítése. KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 39 Megtehettem volna, hogy elsősorban korabeli szövegekre alapozom gondolatmenetemet. Másutt már mutattam néhány példát arra, hogy milyen lehetőségeket látnék a korszak politikai eszmetörténetének újragondolásában. Egy alkalommal egy „protokonzervatív diskurzus” jelenlétét igyekeztem kimutatni az 1790-es évek magyar politikai gondolkodásában, jelezve, hogy a hazai politikai osztály számára a felvilágosodás nem feltétlenül csak társadalomátalakító és vallásellenes lehetett, amint az a történetírásban erősen tartja magát, de esetleg vallásos (főként protestáns), konstitucionalista és királyhű is.54 Egy másik alkalommal pedig a neosztoikus szabadságfogalomnak a magyar politikai gondolkodásra gyakorolt hatását igyekeztem bemutatni az 1823–1825 közötti vármegyei ellenállás egyik epizódjának vizsgálatával.55 Egy társszerzős írásban emellett számos további példával is szolgáltam.56 Mostani témám, az „elbeszélés nehézségei” szempontjából azonban sokkal nagyobb jelentősége van azoknak a teoretikus és gyakorlati következményeknek, amelyekkel az 1795 és 1825 közötti időszak hagyományos történeti ábrázolása együtt jár. Az itt elmondottakból levonható tanulságok alkalmazása már egy következő írás feladata lehet. Irodalom Almond, Gabriel – Verba, Sidney 1963. The Civic Culture: Political Attitudes and Democracy in Five Nations. Princeton, Princeton University Press. Asbóth János 1873. Három nemzedék: Széchenyi és Vörösmarty, Kossuth és Petőfi, Deák és Arany. Budapest, Franklin Kiadó. Barta István 1964. A magyar polgári reformmozgalom kezdeti szakaszának problémái. H. n., k. n. Benda Gyula 2008. Zsellérből polgár. Keszthely társadalma, 1740–1819. Budapest, L’Harmattan Kiadó. Bodnár-Király Tibor – Nagy Ágoston 2008. Egy különös eszmetörténeti kiméra (Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet). Politikatudományi Szemle, 17. évfolyam 4. szám 183–192. Bónis György 1954. Hajnóczy József. Budapest, Akadémiai Kiadó. Borzsák István 1955. Budai Ézsaiás és klasszikafilológiánk kezdetei. Budapest, Akadémiai Kiadó. Bevir, Mark 1999. The Logic of the History of Ideas. Cambridge, Cambridge University Press. Cieger András 2008. Takáts József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Budapesti Könyvszemle, 1. szám 54–56. 54 55 56 Szűcs 2009a. Szűcs 2009b. Kovács–Szűcs 2009. 40 -TÖRTÉNET Concha Győző 1885. A kilenczvenes évek reformeszméi és előzményeik: irodalomtörténeti vázlat. Budapest, Franklin Kiadó. Dénes Iván Zoltán 1989. Közüggyé emelt kiváltságőrzés. A magyar konzervatívok szerepe és értékvilága az 1840-es években. Budapest, Akadémiai Kiadó. Dénes Iván Zoltán 2008. Liberális kihívásra adott konzervatív válasz. Budapest, Argumentum Kiadó. Dunn, John 1997. A politikaelmélet története. Fordította Gál Ferenc. In Horkay-Hörcher Ferenc (szerk.): A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Pécs, Tanulmány Kiadó. 263– 285. Gergely András 1976. A „rendszeres bizottsági munkálatok” szerepe a magyar reformmozgalom kibontakozásában. Tiszatáj, LI. évfolyam 6. szám 37–41. Grünwald Béla 1888. A régi Magyarország: 1711–1825. Budapest, Franklin Kiadó. H. Balázs Éva 1967. Berzeviczy Gergely, a reformpolitikus. Budapest, Akadémiai Kiadó. Hampsher-Monk, Iain 1998. Speech Acts, Languages or Conceptual History? In Hampsher-Monk, Iain – Tilmans, Karin – Vree, Frank van (szerk.): History of Concepts: Comparative Perspectives. Amsterdam, Amsterdam University Press. 37–50. Hóman Bálint – Szekfű Gyula 1933. Magyar történet: 7. A tizenkilencedik és a huszadik század. H. n., k. n. Kecskeméti Károly 2008. Magyar liberalizmus 1790–1848. Budapest, Argumentum Kiadó. Kecskeméti Károly 2010. Dénes Iván Zoltán: Liberális kihívásra adott konzervatív válasz. Magyar Tudomány, 4. szám 505–507. Kovács Ákos András – Szűcs Zoltán Gábor 2009. Hogyan olvassuk a 18. század magyar politikai irodalmát? Korall, 10. évfolyam 35. szám 147–174. Mályusz Elemér (szerk.) 1926. Sándor Lipót iratai: 1790–1795. Budapest, Egyetemi Nyomda. Miskolczy Ambrus 2007. A felvilágosodás és a liberalizmus között. Folyamatosság vagy megszakítottság? Egy magyar történészvita anatómiája. Budapest, Lucidus Kiadó. Palonen, Kari 2003. Quentin Skinner: History, Politics, Rhetoric. Cambridge, Polity Press. Péter László 1995. Az Elbától keletre. Budapest, Osiris Kiadó. Pocock, John G. A. 1999–2005. Barbarism and Religion. 1–4. kötet. Cambridge, Cambridge University Press. Pocock, John G. A. 2009. Political Thought and History: Essays on Theory and Method. Cambridge, Cambridge University Press. Poór János 1988. Kényszerpályák nemzedéke: 1795–1815. Budapest, Gondolat Kiadó. Poór János 2004. Adók, katonák, országgyűlések: 1796–1811/12. Budapest, Universitas Kiadó. Pruzsinszky Sándor 1990. Ürményi József. Budapest, Akadémiai Kiadó. Pruzsinszky Sándor 2001. Természetjog és politika a XVIII. századi Magyarországon: Batthyány Alajostól Martinovicsig. Budapest, Napvilág Kiadó. Pye, Lucian W. – Verba, Sidney (szerk.) 1965. Political Culture and Political Development. Princeton, Princeton University Press. Schlett István 2009. A magyar politikai gondolkodás története 1. Budapest, Századvég Kiadó. Skinner, Quentin 1997. Jelentés és megértés az eszmetörténetben. Fordította Jónás Csaba. In Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Pécs, Tanulmány Kiadó. 7–53. KONTINUITÁS ÉS DISZKONTINUI TÁS… 41 Strauss, Leo – Cropsey, Joseph (szerk.) 1994. A politikai filozófia története 1–2. Fordította Berényi Gábor et al. Budapest, Európa Kiadó. Szabó Márton 2003. A diszkurzív politikatudomány alapjai. Budapest, L’Harmattan Kiadó. Szekfű Gyula 1922. Három nemzedék: egy hanyatló kor története. H. n., k. n. Szerb Antal é. n. Pendragon legenda. Budapest, Magvető Kiadó. Szijártó M. István 2005. A diéta. Budapest, Osiris Kiadó. Szilágyi Márton 1998. Kármán József és Pajor Gáspár Urániája. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó. Szilágyi Márton 2007. Határpontok. Budapest, Ráció Kiadó. Szűcs Zoltán Gábor 2009a. Magyar protokonzervatívok. Kommentár, 4. szám 17–31. Szűcs Zoltán Gábor 2009b. „Reménységtől ’s félelemtől szabad lélek”. Diszkurzív politológiai esettanulmány Kazinczy Ferencről és a működő rendi alkotmány korának politikai kultúrájáról. Irodalomtörténet, XLI. évfolyam 4. szám 428–461. Takáts József 1998. Politikai beszédmódok a magyar 19. század elején. Irodalomtörténeti Közlemények, 668–686. Takáts József 2007. Modern magyar politikai eszmetörténet. Budapest, Osiris Kiadó. Trencsényi Balázs 2007. A politikai nyelvei. Eszmetörténeti tanulmányok. Budapest, Argumentum Kiadó. Tully, James (szerk.) 1988. Meaning and Context: Quentin Skinner and His Critics. Princeton, Princeton University Press. Vaderna Gábor 2009. Jó igazgatás, közbátorság és boldogság: Gróf Dessewffy József nézetei a sajtószabadságról. Századvég, új folyam 51. szám 85–111. Vaderna Gábor 2010. A Hamvévő filozófiája: A Hitel-vita eszmetörténeti helyéhez. Századvég, új folyam 55. szám 43–82. Vermes Gábor 2005. Tradicionalizmus és a modernitás hajnala a 18. századi Magyarországon. Fordította Lukács Anikó. Aetas, 1–2. szám 213–230. Vermes Gábor 2006. A tradicionalizmus és a felvilágosodás keveredése Magyarországon a 18. század második felében. Fordította Oswald Júlia és Bolgár Dániel. Sic Itur ad Astra, 3–4. szám 87–112. V. Windisch Éva 1998. Kovachich Márton György, a forráskutató. Budapest, MTA Történettudományi Intézet. Wertheimer Ede 1884, 1892. Ausztria és Magyarország a 19. szd. első tizedében. 1–2. kötet. H. n., k. n. Összegzés Tanulmányom egy elméleti és egy gyakorlati probléma összehangolására tesz kísérletet. Egyrészt azt igyekszem megmutatni, hogy az 1795 és 1830 közötti időszak magyar politikai kultúráját lehetséges és érdemes volna nem annyira a felvilágosodás bizonyos irányzatai és a reformkor egyik politikai ideológiája közötti átmeneti periódusként, mint inkább saját jogán plurális és gazdag diszkurzív térként értelmezni. Másrészt pedig, hogy ennek egyik lehetséges útja egy olyan történeti konstrukció 42 -TÖRTÉNET megalkotása lehet, amely 1. diszkontinuusnak tekinti a kutató jelene és a vizsgált történeti korszak elméleti és nyelvi horizontját, 2. a vizsgált történeti korszak politikai gondolkodását módszertani individualista alapon próbálja rekonstruálni, azaz az egyén szándékai és az azok lehetőségfeltételeit jelentő lehetséges jelentések közötti viszonyt teszi vizsgálatának tárgyává. Főként a historiográfiai hagyomány néhány klasszikus szövegét vizsgáltam, ez a magában is gazdag és változatos tradíció ugyanis többnyire olyan előfeltevésekre épül, amelyek elméleti szempontból éppen ezen a két ponton különböznek az általam javasolt megoldástól. Korabeli szövegekre is alapozhattam volna gondolatmenetemet, de a téma, az „elbeszélés nehézségei” szempontjából sokkal nagyobb jelentősége van azoknak a teoretikus és gyakorlati következményeknek, amelyekkel az 1795 és 1825 közötti időszak hagyományos történeti ábrázolása együtt jár. Vaderna Gábor A Hamvvévő filozófiája* A Hitel-vita eszmetörténeti helyéhez Versengés és pálcatörés: egy korszakváltás értelmezési lehetőségei Kazinczy Ferenc 1831-es dunántúli utazásáról készített kis útirajzában jegyzi fel a következőket: „Két új ismerőseim, a’ Petersburgot látott magyar, az Erdélyi Kapitány, és én, ismét eggyütt múlatánk, midőn most Zs… Úr is hozzánk csatlá magát, ’s magasztalá Gróf Széchenyit és a’ Hitelt, míg a’ Kapitány a’ Gróf Dessewffy’ felén álla, ’s a’ Taglalatnak adá az elsőséget. Hallgattam, nem tartalékból, mert a’ nemes-lelkű két férfi külömböző gondolkozásom által megsértve magát bizonyosan nem érzené; hanem azért, mert azok közt, kiket lelkem szeret, csudál, áld, Bíró lenni, nagy szükség nélkül, nem akarok. Tudnám én szeretni, csudálni, áldani egyikét és másikát, bár világos tévedésben, bár világos vétekben látnám.”1 Igen nehéz utólag megítélni, hogy egy-egy könyv vagy olvasmányélmény miként is hatott a kortársakra. Annyi azonban a fenti Kazinczy-idézetből is világosan látszik, hogy bármiként ítélték meg gróf Széchenyi István Hitel című munkáját,2 az 1830-as könyv és az ennek kapcsán született vitaanyagok (röpiratok, gúnyiratok, versek stb.) a kor- * 1 2 A dolgozat megírását a Deák Ferenc Ösztöndíj segítette elő. Kazinczy 1831, 11–12. Széchenyi 1830. 44 -TÖRTÉNET szak legfontosabb vagy legalábbis legnagyobb feltűnést keltő politikai vitáját jelentették. Kazinczy rövid megjegyzésében nem foglal állást sem a Hitel ellen, sem mellette, nem dönt Széchenyi könyve és barátjának, gróf Dessewffy Józsefnek könyvnyi terjedelmű bírálata (A’ „Hitel” czímű munka’ Taglalatja)3 között, s az erdélyi kapitány és Zs… úr közötti nézetkülönbséggel sem érzékeltet vagy-vagy típusú, kizáró ellentmondást a két mű között, hanem inkább a két gróf nemes versengését emeli ki. (Ekkor ugyanis még nem sejtheti, hogy a vitapartnerek nem ilyen megengedőek egymással szemben; nem lát világos tévedést vagy világos vétket, ám a két gróf látja azokat, s nem is késlekednek világosságot gyújtani, valamint a pislákoló fényforrásra rákoppantani.) Kazinczy útirajzában tehát kiegyensúlyozottan nyilatkozik, levelezését lapozgatva azonban sokkal egyértelműbb állásfoglalásokra is találhatunk egyik vagy másik oldal mellett.4 Nem azt akarom azonban sugallni, hogy Kazinczy valakinek „nem mondott volna igazat”, inkább azt szeretném jelezni egyfelől, hogy e szövevényes diskurzusban akár még egyazon szereplő is megfogalmazhatott eltérő álláspontokat, attól függően, hogy kinek és milyen nyilvánosság előtt tette kijelentését, másfelől azt, hogy e diszkurzív térben bizonyos megnyilatkozások egymás mellett is megjelenhettek. Ezt pedig azért érdemes rögtön hangsúlyoznunk, mivel az utókor jobbára antagonisztikus ellentmondást látott Széchenyi és Dessewffy nézetei között, s ezért inkább a Taglalat bíráló passzusait emelte ki, s nem annyira azt a szövegben is megjelenő szerzői intenciót, miszerint a „taglalás” által Dessewffy „jobbítani” akart volna a Hitelen, tehát inkább kiegészíteni, mintsem elvetni azt. Pedig Dessewffy ezt a komplementerjelleget nemcsak a Taglalatban fejtegeti több ízben, hanem Széchenyi válaszának (Világ vagy is felvilágosító töredékek némi hiba ’s előitélet eligazitására)5 megjelenése után is fenntartotta. 1831. szeptember 15-én például azt írja gróf Teleki Józsefnek, hogy „a Hitel csak a Taglalattal együtt véve meglehetős egy könyv”.6 Dessewffy a Taglalatot mindemellett azon konverzációs tár- 3 Dessewffy 1831. Lásd például Guzmics Izidor Kazinczy Ferencnek, Pannonhalma, 1830. július 22. KazLev, XXI, 5193. lev., 345–346; Kazinczy 1998, 190–237; Kazinczy Ferenc Toldy Ferencnek, Ujhely, 1830. december 17. KazLev, XXI, 5256. lev., 429–432, itt: 429; Kazinczy Ferenc Dulházy Mihálynak. H. n., 1830. december 20. KazLev, XXI, 5258. lev., 434; Kazinczy Ferenc Báró Wesselényi Miklósnak. Pest, 1831. március 11–12. KazLev, XXI, 5288. lev., 483–485. 5 Széchenyi 1831. 6 Gróf Dessewffy József Gróf Teleki Józsefnek. 1831. szeptember 15. In Gróf Dessewffy József levelei. 1812–1843 (s. a. r., jegyz. Ferenczy József). Budapest, Méhner Vilmos, 4 A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 45 sadalmi modell keretei között tartotta értékelhetőnek, melyet már a rendszeres regnikoláris bizottság közjogi-közigazgatási albizottságának tagjaként a cenzúráról és sajtószabadságról írott különvéleményében is fejtegetett. Legalábbis erről tanúskodik az a levele, melyet a Taglalat Széchenyinek küldött példánya mellé csatolt. Ebben az – amúgy a Széchenyi által a Világban publikált – levélben arról ír, hogy a különböző vélemények mintegy kiegyensúlyozzák egymást, s a „jó és hasznos” „a’ vélemények viszonos súrlódása nélkűl nem őrlődhetik ki”.7 A kettejük közötti vita elmérgesedését nyilvánvalóan a Világ megjelenése okozta, ám a Hitel körül, miközben ekkor még nemigen született rá a Taglalaton kívül komolyan vehető reflexió, már dúlnak az indulatok. Viszota Gyula egyik nagy Széchenyi-tanulmányában hoszszasan sorolja a mítoszokkal, félreértésekkel, pletykákkal teli reakciókat.8 S talán a Hitelt követő – mára azonban nagyrészt rekonstruálhatatlan – reakcióhullám miatt született meg az a feltételezés is, miszerint Széchenyi elsősorban nem Dessewffynek, hanem a bírálatok összességére kívánt volna felelni. Széchenyi a Világ előszavában tesz egy rövid megjegyzést a Hitel befogadásáról, ám ebben éppen nem a gyalázkodó hangvételt, inkább a megértés elmaradását említi.9 Az egyes szám második személyben, tegeződve megfogalmazott válasz elszakad ugyan a Taglalat taglalásától, s Széchenyinek a viszontválasz alkalmat ad arra, hogy megkísérelje világosabbá tenni politikai elképzeléseit, ám ez nem jelenti azt, hogy a Taglalatra úgy tekintene, mint amely mű ellenfeleinek egységes táborát reprezentálná. Igaz ugyanakkor, hogy jó szándékot nem tételezett fel senkiről: sem Dessewffyről (ismeretes, hogy mephistophelesi ügyességűnek nevezi egy helyen),10 sem azokról, akik arra ösztönözték, hogy e bírálatot publikálja. Az utóbbi esetben ismét egy olyan példára találtunk, ahol Széchenyi igen bonyolultan megfogalmazott és ellentmondásoktól sem mentes szövegét a Széchenyi-irodalom finoman továbbértelmezte, a szerző karakteréből és vélt véleményéből kiindulva.11 Széchenyi retorikája az értelmezésnek tág lehetőséget biztosít: egyfelől „szeretné és akarja” hinni, hogy Dessewffy szereti, ám hogy valóban hiszi-e, nem mondja; másfelől – az előbbi negatív párhuzamaként – nem akarja tudni (mégis 1888, 176–195, itt: 177. (E kiadásra a továbbiakban így hivatkozom: DJLev.) 7 Széchenyi 1831, XIII. 8 Viszota 1935, 113–27, 225–240, 337–353. 9 Széchenyi 1831, XI. 10 I. m. 289. 11 I. m. XV–XVI. 46 -TÖRTÉNET mondja), hogy azok, akik Dessewffyt biztatták, esetleg gyűlölik őt. Ily módon Széchenyi voltaképpen nem állítja, hogy Dessewffy e gyűlölködő csoport szócsöve volna, hanem csak annyit mond, hogy ezzel nem hajlandó foglalkozni. E gesztussal ugyanakkor e szempontot is beemeli a diskurzusba, s teszi ezt meglehetős sikerrel. Pedig mikor Dessewffy a Taglalat előszavában azt írja, hogy a Hitel „taglalására sokan megkértek”,12 e kijelentésnek nincsen különösebb súlya, s voltaképpen csak azt hivatott érzékeltetni, hogy a Hitel jelentősége az, ami miatt azt taglalnia kell. (Kazinczynak írott, 1830. július 27-én kelt levelében azt írja erről, hogy „sok mindenünneni unszolásokra” írta meg a Taglalatot, ám ezután inkább dicséri, semmint bírálja a könyvet.)13 Mindössze egyetlen olyan személyt találtam, akiről konkrétan tudni lehet, hogy Dessewffyt biztatta a bírálat megírására, ő pedig nem más, mint az a Döbrentei Gábor, aki a Hitel végső formába öntésében Széchenyinek is segítségére volt.14 Az antagonisztikus logika azonban felülírja azt, hogy voltaképpen igen keveset tudhatunk arról, ki kérte Dessewffyt arra, hogy szóljon, hogy kinek is lehetett ő a „szócsöve”. Például Gyulai Pál Széchenyi-könyvében úgy fogalmaz, hogy a „tetszés, a lelkesedés és harag zajából az ellenzék egyik vezérfia emelkedett ki, az agg gr. Dessewffy József, hogy megfenyítse a merész és könnyelmű izgatót s megirta ellene a Hitel taglalata czímű munkáját”.15 Dessewffy itt már az ellenzék egyik vezére (azt pontosan itt nem is lehet eldönteni, hogy a Hitel ellenzékére vagy a nemesi ellenzékre gondol-e Gyulai), mindenesetre a szándéktulajdonítás már azt sejteti, hogy eme „agg” „vezérfiú” számára Széchenyi csupán egy „izgató”, akit „meg kell fenyíteni”. Iványi-Grünwald Béla a Hitel kritikai kiadása elé írott monumentális bevezetőjében – hosszas és alapos, az európai folyamatokra is kitekintő gazdaságtörténeti fejtegetések után – Dessewffyt „mint a XIX. század anyagi viharaiban elszegényedő magyar birtokos típusát” ábrázolja, sőt azt állítja, hogy a Taglalatot éppen az „teszi oly jelentőssé”, hogy szerzőjének „[g]ondolatvilága, politikai hitvallása, egész lelki struktúrája e réteg felfogását tükrözi vissza”.16 A Széchenyi-irodalomban meszsze továbbélő s újból meg újból felbukkanó toposz lett Széchenyinek a Dessewffy gazdálkodói teljesítményére vonatkozó kijelentéseiből. Mint ismeretes, Széchenyi a Világban előadott bizonyos „mendemondákat”, 12 Dessewffy 1831, 9. Gróf Dessewffy József Kazinczy Ferencnek. Sz. Mihály, 1830. július 27. KazLev, XXI, 5197. lev., 351–352, itt: 352. 14 E kérdésről bővebben lásd Iványi-Grünwald 1930, 3–264, itt: 259–264. 15 Gyulai [1892], 26. 16 Iványi-Grünwald 1930, 259. 13 A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 47 melyek országszerte elterjedtek Dessewffyről, s melyeket ő mindazonáltal nem hisz el. Ilyen mendemonda az, hogy „a’ sok theoria ’s poesis következésében igen rendetlenül tartott házban, csaknem mindig pénz nélkül, ’s igy legjobb ’s legerősb akarattal is, igen pontatlan fizető vagy, ’s csak azért látszol megvetni a pénzt, mert nem tudsz Magadnak szerezni”, hogy „kemény földesur vagy, ’s midőn többnyire legaprólékosb részletekbe tüzzel avatkozol, a gazdaság velejérül megfelejtkezel; ’s lóháton vettetsz, hogy szaporábban föld gyomrába jusson a’ buza”, az hogy „nem jól cselekvél, élted fecsérelve rendszerint falun tölteni, hivatalba nem lépni”, és az hogy „kemény földesurnak [tartanak], mert jobbágyid mindig panaszban állnak Ellened, ’s Te közöttük, mint rebesgetik, nem a’ legnagyobb bátorságban”.17 A Világra válaszul Dessewffy három fia (Aurél, Marcell és Emil) egy röpiratot jelentetett meg, s ebben többek között éppen ezt a retorikai eljárást kifogásolták. Azt tudniillik, hogy Széchenyi voltaképpen nem vádaskodik, ám azáltal, hogy a rossz gazda képét felrajzolja, csupán más szájába adja önnön vádjait.18 Dessewffy egyes megjegyzései alapján akár igazat is adhatnánk Széchenyi szavainak.19 Csakhogy voltaképpen nem sokat lehet tudni a Dessewffy család valós financiális helyzetéről.20 Hiszen az eladósodás miatti panasz még nem feltétlenül jelent valódi pauperizációt,21 hiszen három fiát mégiscsak arisztokratához méltóan nevelte fel,22 hiszen az állandó panasz mellett mégiscsak jutott arra pénze, hogy a magyar kultúra – többek között a Széchenyi kezdeményezte intézmények – bőkezű mecénása legyen.23 Vajon mennyiben vehetjük akkor komolyan Dessewffy panaszait? Talán éppen annyira, mint Széchenyinek a harmincas évek közepétől felerősödő önvádjait, naplóinak pesszimista bekezdéseit. Egyetértek e tekintetben Lackó Mihály pszichotörténeti dolgozatainak inkább szkeptikus megállapítá- 17 Széchenyi 1831, 44–45. Dessewffy Aurél et al. 1832, 24. 19 Példának okáért így tett Iványi-Grünwald Béla (Iványi-Grünwald 1930, 259) vagy Fenyő István (Eötvös József: „Neveljünk polgárokat…” Eötvös József levele Dessewffy Józsefhez [bemutatja Fenyő István], Budapest: Európa [Kézirattár], 1984, 38–39). 20 A kérdés további vizsgálatot igényelne, amihez gazdag iratanyag áll rendelkezésre a Magyar Országos Levéltárban a Dessewffy család archívumában. 21 Poór János e mentalitástörténeti jellegzetességet alapvetően generációs jellegzetességnek fogja fel (Poór 1988a, 1988b). 22 Erről lásd korábbi tanulmányom: Vaderna 2009. 23 Erről lásd Grusz 1917, 19–22. 18 48 -TÖRTÉNET sával,24 s úgy vélem, hogy Dessewffy megnyilatkozásai saját magáról éppúgy önellentmondásokkal terhesek, ezért tartom követhetőnek a Lackó által javasolt módszert, mely a források retorikai és diszkurzív analízisén alapul, s melynek segítségével a disputa visszahelyezhetővé válik önnön kontextusába. A Széchenyi–Dessewffy-vita irodalmát meghatározó antagonisztikus logika a vitaszövegekből következik, s a disputa későbbi értelmezői többnyire Széchenyi Világának bonyolult retorikáját fordítják le néhány egyszerű állításra. Pedig a vita diszkurzív összetettsége könynyen belátható. A következő példával nem azt kívánom érzékeltetni, hogy az „érzékeny lelkű” Széchenyi félreértette volna a Taglalat szövegét, inkább csak arra utalnék, hogy a Világ már eleve egy másik szöveg értelmezéseként jött létre, azaz csak egy lehetséges olvasatot ad Dessewffy szövegéről. Dessewffy, ha hihetünk itt-ott közölt szándéknyilatkozatának, akkor a Taglalatot nem szánta sértésnek, s a személyről mondottakat is inkább csipkelődésnek tekintette. A Taglalatban így vall szándékairól: „Az én kritikámnak is […] ollyannak kelle lenni, mint a’ munka, mellyet kritizálék. A’ hol véleményem szerint szükségesnek láttam az ideák’ igazitását; igyekezém azokat a’ magam felfogásai szerint igazítani, a’ csipősséget csipősséggel viszonoztam; hol érzéseim szerint magasztalást érdemlettek a’ Gróf gondolatjai és érzetei, ott Őt’ magasztalám, és semmit se tettem szivesebben; hol nemzeti gyalázatot vettem észre, ott felberzenkedének valamennyire gondolataim és érzeteim; de nem hiszem egy könnyen, hogy tul mentem az illendőség’ határain.”25 A vita nyilván azáltal mérgesedett el, hogy az ironikusnak szánt betoldásokat Széchenyi maró gúnyként értelmezte. Ilyen példának okáért a Taglalatnak az a megjegyzése, mely Széchenyit Shylockhoz hasonlítja. Ott ezt olvashatjuk: „nem hibázik egyéb, mint még húsát is kivágni a’ ’Sidó Shylock’ példájára Shakspeárnál. Ha mindazonáltal a’ bíró azt mondaná a’ Szerzőnek, a’ mit a’ Velenczei Doge mondott a’ ’Sidónak: Nem fogsz üzetve szeretettül és Emberiségtül te az adósodnak, 24 25 Lackó 2001a. Dessewffy 1830, 244–245. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 49 Könyörülettel uj veszedelmére (Őtet minap melly sanyaruan érte) Tekintvén, valami kevést elbocsátani? Felét legalább? Hát azt felelné é a’ Gróf a’ mit Shylock? Hiszen igaztalant nem teszek én most. De én nem hiszek a’ Grófnak, nem tenné, megesnék szíve, megelégednék azzal, hogy tehetné, hogy a’ párnát kiránthatná, ha még a’ házban lenne; de mert nincs, az adóst nem rántaná üstökénél fogva börtönbe.”26 Széchenyi e passzusban egy hasonlatot látott: ’a Hitel szerzője olyan, mint Shylock’, s ezt sértőnek találta. Így ír a Világ 285. lapján: „Szivemet pedig nem csak az említett lapon, ’s fentebb érintett Anonymusi pártolásodban hozád kétségbe, hanem Munkád igen számos helyein; ’s 181-dik lapodon annyira mész, hogy engem a’ természet legundokabb teremtményéhez, melly soha nem is élt, ’s csak Shakspear erős képzeletének szülötte – a’ zsidó Shylockhoz hasonlítasz! – –”27 Majd ezek után azt veti fel, hogy a külföldi olvasó ilyenformán most kénytelen lesz vagy őt „szivnélküli pénzbálványzónak”, vagy Dessewffyt „ábrándozó szivtelen öregnek” tartani.28 A hosszú idézetből ugyan ki lehetne ragadni magát a hasonlítást, s úgy valóban sértő volna. Máskülönben úgy is értelmezhetjük azt, hogy Dessewffy szövege a hiperbola Széchenyi által is olyannyira kedvelt alakzatával él, hiszen a „nem hibázik egyéb” kijelentés azt jelenti itt, hogy ’még csak az kéne’. Dessewffy fiainak említett viszontválasza is iróniaként értelmezi e helyet, s a hasonlítást megkérdőjelezi, sőt a szerzők állítják, hogy – hasonlat nem lévén – azt Széchenyi hozza létre, s a saját torz arcmására ismer benne: „…meg fog győződni az olvasó, ha a’ Taglalat 181-ik lapján keresztűl megy, hogy a’ Hitel szerzője Shylockhoz nem hasonlíttatik.”29 Jól látszik, hogy Széchenyi és a Dessewffyek értelmezése merőben különbözik. Persze mindkét interpretáció elfogultnak tekinthető, s az 26 27 28 29 I. m. 181–182. Széchenyi 1831, 285. Uo. Dessewffy Aurél et al. 1832, 37. 50 -TÖRTÉNET ellenfél személye – különböző retorikai stratégiák segítségével – a szövegekben konstruálódik meg. Az éles szembeállítások logikája a későbbiekben nemcsak a Dessewffyvel folytatott vita recepcióját hatotta át, hanem már a Széchenyiirodalom kezdeteitől meghatározták a Széchenyiről alkotott összképet is. Báró Kemény Zsigmond például így jellemzi idősebb kortársát: „…benne valamint az értelem, úgy a képzelő erő és az érzés folytonos működésben és gyakori antagonismusban volt; de e félrevonások és harczok közt sikerült rendszerető tehetségeknek az anarchikus és féktelen elemek fölött uralkodni és legalább nagyban az összehangzást, a súlyegyent és következetességet helyreállítani”.30 A Hitel-vita idején pályáját kezdő báró Eötvös József szintén paradoxonokat lát Széchenyi jellemében.31 Nem citálom tovább Széchenyi jellemrajzait, hanem ismét Lackó Mihály egyik kiváló tanulmányára utalok, ahol ő részletesen bemutatja, hogy e szövegek miként próbálták meg feloldani ezen ellentmondásokat, hogyan kísérelték meg a rendkívül szerteágazó forrásanyagból megrajzolni Széchenyi lélektanilag is hitelesnek vélt arcképét.32 A reformer és a belső vívódásaival küzdő ember között a Széchenyi-irodalom szoros kapcsolatot teremtett, s a reformer Széchenyi szövegeinek bizonyos túlzásait, élesebben megfogalmazott helyeit a naplóíró Széchenyi belső feszültségeivel magyarázták, s imígyen mintegy kivonták a szövegből azt, ami nem illett bele a köz érdekében személyes érdekeltségeit háttérbe utaló államférfi képébe. (Ráadásul Széchenyinek magának is kedvelt témája ez: mint látni fogjuk, igen szenvedélyesen érvelt a szenvedélyek uralma ellen; már a Világban kifejti, s utóbb a Kossuth Lajossal folytatott polémiái során számtalan formában variálja az ész és szív ellentétét.) E jellemrajzok a mi szempontunkból azért is lehetnek még érdekesek, mert a Hitel megjelenését rendre „epochálisnak” érzékelték, s a Hitelvita belső feszültségeit, sőt a Széchenyi-jelenség önellentmondásait egy korszakváltás fordulatszerű eseményének lecsapódásaként értelmezték. S ez kedvezőtlenül hatott Dessewffy megítélésére is, amint azt a szakirodalomban rendre meg is jegyezték. Igen plasztikus e tekintetben Németh László megfogalmazása: „Hogy a lángész üstökös pályája néha 30 31 32 Kemény 1907, 154. Eötvös 1975, 155. Lackó 2001b. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 51 milyen torzító fényt vet nemes emberekre is, arra a Taglalat írójánál nehéz jobb példát találni. Dessewffy József úgy kóborol a halhatatlanság mezőin, mint Széchenyi árnyéka, a világosság mögött a rendi maradiság.”33 S nemcsak a rendiség és a liberális eszmék, de egyúttal sokszor az irodalmi klasszicizmus és a romantika közötti határként is értelmezték Széchenyi fellépését.34 Természetesen ezen korszakelbeszélések magyarázó erejét nem vonom kétségbe, csupán arra figyelmeztetnék, hogy a fordulatszerű elbeszélések elfedik a diskurzusok egymásmellettiségének és összjátékának bonyolult rendszerét. Hiszen például hiába alakul ki már igen korán Széchenyi műveinek egy konzervatív (tehát nem liberális) olvasata, mely gróf Dessewffy Auréltól kezdve Asbóth Jánoson át napjainkig létezik,35 igazat adhatunk Takáts Józsefnek, hogy a Hitel szerzőjében programjának radikalizmusa miatt „nehéz konzervatív gondolkodót látni”.36 Ugyanakkor abban is egyetértek a politikai eszmetörténészszel, hogy Széchenyi megítélését alapvetően preformálja az a tény, hogy működését a „reformkori liberalizmus eredetmondájaként” olvashatni, mely olyannyira meghatározó elbeszélése lett a magyar historiográfiának, hogy igen nehéz volna azon kívül diszkurzív pozíciót találni.37 A Hamvvévő nyilvánossága A Hitel-vitának ismert dokumentumait és forrásait Viszota Gyula és Iványi-Grünwald Béla idézett tanulmányai összegyűjtötték. A nyilvánosság előtt a Hitelre válaszul egyetlen röpirat és a Taglalat jelent meg, s az ismert reakciókból tudhatjuk, hogy a legtöbb forrásunk nem lehetett ismeretes a „publikum” előtt. Az 1830-as évek elején a nyomtatott nyilvánosság mellett igen komoly súllyal esik latba a kéziratos forrásanyag is. E források közül néhány utólagos kinyomtatása által részévé válhatott ugyan a Hitel-vita megértésének, de arra a kérdésre már jóval nehezebb válaszolni, hogy egy-egy kéziratos röpirat, vers vagy paszkvillus mennyire volt elterjedve, mily mértékben alakította a kortársak véleményét. 33 Németh [1942], 97. Lásd például Toldy 1864–65; Beöthy 1899, 6; Kornis 1941, 86; Gergely 1972, 121– 122; uő. 1987; 2006. 35 Dessewffy 1841, Asbóth 1875. 36 Takáts 2007, 32. 37 I. m. 31–32. 34 52 -TÖRTÉNET Nem árt előre megjegyezni, hogy a fontos kérdéseket felvető habermasi és darntoni elméletek a társadalmi nyilvánosság szerkezetváltásáról csupán módszertani mintát s nem egyszerűen átvehető modelleket kínálhatnak a magyar politikai nyilvánosság strukturálódásának megértéséhez.38 Magyarországon az 1830-as években, legalábbis a Hitel-vita tanulságai alapján elmondható, hogy a nyilvánosság szerkezete csak részben mutatja azt a struktúrát, melynek stabilizálódását Habermas a 18. század derekára datálta. Természetesen az intézményrendszer nyugati mintáknak való megfeleltetését felesleges volna számon kérni, mindazonáltal úgy tűnik, hogy a kéziratos formában terjesztett, kézzel másolt szövegek kultúrája igen sokáig tovább élt, s e források nem pusztán előkészítői a nyilvánosságra kerülő szövegváltozatoknak, hanem rendiségre épülő politikai rendszer jól bejáratott kommunikációs formájáról beszélhetünk. Mindez azt is jelenti, hogy az irodalom underground világa már önmagában is tagolt, s nem pusztán a reprezentatív nyilvánosság köréből vagy az induló polgári nyilvánosságszerkezetből kizártak élnek vele, hanem azokkal mintegy párhuzamosan, azokat kiegészítve hosszabb távon is számolhatunk azzal, hogy olyan figurák használják, mint például Dessewffy, aki – habermasi terminusokkal – jól ismeri a reprezentatív nyilvánosság formáit, aki bizonyos tekintetben (például a sajtószabadság ügyében) a polgári nyilvánosság megteremtésén fáradozik, s aki a korabeli sajtónyilvánosságnak is aktív szereplője. A magyarországi helyzet azonban nemcsak abban különbözik a Habermas által elemzett német, francia és angol nyilvánosságszerkezettől, hogy a források tekintetében jóval tovább számolhatunk a kéziratos nyilvánosság véleményformáló erejével, hanem abban is, hogy a reprezentatív nyilvánosságot felváltó polgári intézményrendszer nem a polgárság társadalmi bázisára alapulva épül ki, hanem részben a mecenatúrára épülő művelődésszerkezet miatt, részben a magyarországi társadalom eltérő szerkezete miatt nagymértékben rá van utalva a rendi intézményrendszerre. E tekintetben a kaszinó, az akadémia, a lóverseny alapításuk idején nem csupán a polgári nyilvánosság színtereinek megteremtésére szolgálnak, hanem arra is, hogy a rendi nyilvánosságnak újabb fórumokat találjanak, ahol bár a szólás szabad, s mindenki egyenlőnek nyilváníttatik, de a szellemi és anyagi vezetést mégiscsak az arisztokrácia vállalná magára. Így gondolta ezt Dessewffy, legalábbis a sajtószabadságról írott különvéleményében ezt fejtegeti, s így gon38 Habermas 1999, 115. A Habermast ért kritikákról összegzőleg lásd Mátay 1999. Egyéb szempontokhoz lásd például Jaeger 1973; Briggs–Burke 2004, 101–103; Landes 1988. Darnton klasszikus munkái: Darnton 1982; 1991; 1995. Kritikájához: Mason 1998. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 53 dolhatta Széchenyi is, legalábbis ez sejthető a nevezett intézmények indulásának történetéből.39 Ezen intézetek tehát sajátos jelenségei egy átmeneti állapotnak, s létrejöttük egyaránt értelmezhető egy nyilvánosságszerkezet nagyszabású újraértelmezési kísérleteként is, valamint egy új típusú társadalomszerkezet létrehozására irányuló radikális törekvések halmazaként is. Széchenyi megkísérelt egy olyan beszédmódot kialakítani, mely illeszkedik ahhoz az új társadalmi modellhez, melyet a Hitelben és a Világban fejtett ki részletesen. Ennek az új beszédmódnak az alapja az, hogy az individuum személyesen is érintett a közügyekben. A saját nevében beszél, és a közönséghez szól. Hogy ez a közönség (a „publikum”) kikből áll, nehéz definiálni, hiszen a reformok célja éppen az volna, hogy létrejöhessen egy olyan intézményrendszer, mely a vélemények szabad cseréjét szolgálja, s e véleménycsere pedig a közvélemény előtt történhessen. E megszólalási mód alapja, hogy valaki azért szólhat, mert „[r]eá tartozik, de nem szimbolikus, rendi-képviseleti értelemben, mint a nemességre a haza védelme, hanem individuálisan, ahogy Széchenyire a birtokossággal összefüggő minden dolog, vagy akár magyarsága”.40 Az érdekes az, hogy ebben Dessewffy és Széchenyi valószínűleg tökéletesen egyetértett, még akkor is, ha például a lóverseny várható hatásaival kapcsolatban Dessewffy jóval szkeptikusabban nyilatkozott. (Többek között ezért sem hiszem, hogy Dessewffy a rendi-képviseleti értelemben adott volna hangot a nemesség igényeinek.) A megszólalás mögötti individualitás azonban feltehetően más-más forrásból táplálkozik a két szerzőnél: Széchenyi – miként arra Kemény Zsigmond is figyelmeztetett – magánjogi és nem közjogi reformokat sürgetett,41 míg Dessewffy az ősi alkotmány politikai nyelvét ötvözte egy sztoikus emberképpel. A politikum világában részt vevő individuum személyes érdekeltségeinek köszönhető az, hogy mind a Taglalat, mind a Világ bizonyos szempontból normaszegést követ el, amikor magánjellegű információkat felhasznál (ki mit tud a másik birtokáról? ez mennyiben egy közösség tudása?), amikor közölnek magánjellegű dokumentumokat (például leveleket), vagy amikor az érvelésben úgy használják fel az ellenőrizhetetlen szóbeszédet, mint az információszerzésnek az értekező diskur39 Széchenyi gondolkodásának rendi és nem rendi elemeiről lásd Gergely 1972, 110. Arról, hogy Széchenyi mily magától értetődően „használta” a rendi intézményrendszert, lásd Völgyesi 2004. 40 Lackó 2001c, 24. 41 „Hadat izent a középidő birtokrendszerének, a történelmi magánjognak, sőt többnyire e magánjog történelmi és fokozatos reformjának is. Megalapítá a gyökeres átalakítás módszerét. Kitűzé a magánjogi radicalismus lobogóját.” (Kemény 1907, 220.) 54 -TÖRTÉNET zusban is legitim formáját. Ehhez hozzávehetjük a két szerző „alanyiságát”42, mely eltérő mértékben ugyan, de mindkét gróf megszólalását jellemzi, továbbá a szövegépítkezés aforisztikus logikáját, mely egy-egy gondolatnak nem szillogisztikus kifejtését adja, hanem azt mintegy körbejárja, s ezáltal próbálja meg körvonalazni.43 Gyulai Pál ezt az írásmódot így jellemzi: „Nem franczia kertbe vezet bennünket, sőt angol parkba sem, hanem egy rengeteg erdőbe, hol el-eltévesztjük az ösvényt, de mindenütt az eszmék dús növényzetére találunk…”44 Dessewffy Taglalatja sem „francia kert”, bár Gyulai (vagy Kemény) feltehetően ott nem pillantotta volna meg Magyarország jövőjét. Bajza József a Taglalat Kritikai Lapokban – Komjáti álnév alatt – megjelentetett recenziójában a rendkívüli terjengősséget és a követhetetlenséget kéri számon Dessewffyn. Pedig Széchenyi szövegeinek építkezése sem tekinthető szabályosnak: a Világ például, mely Kemény Zsigmond szerint „Széchenyinek legjobb és legdiadalmasabb mive volt”,45 eleinte – utánozva a Taglalat módszerét – szorosan követi a bírált szöveget, utóbb, a Vallomások című fejezettől azonban a gondolatmenet elszakad attól, s a reformprogram bő és csapongó kifejtésévé alakul át. (E fejezetben Széchenyi hat témát jelöl meg, melyekről beszélni kíván, ám az utolsó kettőről egy szót sem szól. Az aforisztikus, anekdotákkal alátámasztott és rengeteg kitérővel rendelkező szöveg e ponton – direkt, nem direkt, nem firtatom – végleg felszámolja a szisztematikus kifejtés illúzióját.) E módszer mind Széchenyinél, mind Dessewffynél a közönség eszményéhez kapcsolódik: mindketten olyan befogadóra számítanak, aki az egyedi észlelés és az általános eszmék közötti folytonos ingadozásokat a maga számára értelmezni képes. A Széchenyi kapcsán oly sokat emlegetett „alanyiság” vagy individualizmus tehát egy olyan újfajta megszólalási mód következménye, mely egyfelől a sensus communis vagy public opinion létrehozása érdekében feltételez egy publikumot, s azt szólítja meg; s mely másfelől a közösség tagjaként elgondolt indviduum személyes érdekeltségeinek is hangot ad. Ezért érzékelhetik a Széchenyi-szövegek olvasói a folytonos váltakozást a magánérdek és közérdek között, vagy – mint legutóbb Török Lajos – egy szubjektív és kollektív szólam között.46 42 Gyulai [1892], 23. Erről Gergely 1972, 92–97; 2006, 53–55. 44 Gyulai [1892], 27–28. Megjegyzem, Széchenyi írásművészetére a kert hasonlata eredetileg Kemény Zsigmondtól származik (Kemény 1907, 167–168). 45 Kemény 1907, 288. 46 Török 2009, 564–566. 43 A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 55 A közönség azonban nem mindig úgy működik, ahogyan azt az egyes szerzők elképzelik. E szövegeknek több eltérő olvasásmódja is megjelenik már a kortársak körében. A Dessewffy fiúk röpirata az aforisztikus logika gyenge pontjait érzékelik, amikor a szisztematikus kifejtést hiányolják a Világban. A körkörös struktúrában építkező érvelés ugyanis természetszerűleg juthat el a szöveg korábbi részeinek tagadásáig, s így Széchenyi szövege is számos önellentmondást tartalmaz. (Ezek közül a három ifjabb Dessewffy persze az apára vonatkozó részeket emelte ki.) A Hitelnek a Taglalaton kívül egyetlen, nyomtatásban is megjelent kortárs bírálata pedig inkább megpróbálja Széchenyi művének bizonyos gondolatait gazdasági szempontból megfontolni, s így mintegy rendszert vinni bele.47 A Világ megjelenése után a Széchenyi írói pályáját összefoglaló Balásfalvi Orosz József írása is a kifejtés logikájával kapcsolatban tesz észrevételeket Gróf Széchenyi István mint iró című könyvecskéjében.48 Egy másik olvasásmód alapján a Hitel voltaképpen szatíra, ahol a kifejtés önellentmondásait, meg-megszakadó érvmenetét az irónia, sőt a maró gúny nyelvi jeleként lehet értelmezni. Erre az olvasatra utalnak Ponori Thewrewk Józsefnek különböző írásai, melyek részben épp e téren marasztalják el Széchenyit, részben pedig maguk is a szatirikus hangvételt imitálják.49 Idetartozik – bár e szöveg csak kéziratban maradt fenn – az az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található röpirat, mely a Hitelt „némelly Magyar Országi főbb Birtokosok, ’s kiváló Mágnások ellen intézett Satyra”-ként olvasta.50 Érdemes még megemlíteni azt is, hogy a szatíraként való olvasást Széchenyi Dessewffy Taglalatára is kiterjeszti.51 A Világ megjelenése új helyzetet teremtett, méghozzá azért, mert a helyes kritika módjáról folyó viták kontextusában is értelmezhetővé tette a Hitel-vitát. (A kritika intézménye körüli több évtizedes disputák, teszem hozzá, szintén a nyilvánosságszerkezet átalakulásának részei.) A Taglalat megírásával Dessewffy a kritikaírás egy lehetséges útját is fel kívánta mutatni, mely megfelel a „taglalás” azon módjának, melyet a cenzúráról írott különvéleményében fejtett ki. Ilyenformán 47 Toldalék-észrevételek 1831. Orosz 1832. Orosz írása Széchenyinek addig megjelent három kötetét elemzi. Ezenkívül a könyv tartalmazza még Ponori Thewrewk József Töredék-észrevételek a’ Világ czímű munkára című értekezését is. 49 Az Orosz József által publikált fejtegetéseken kívül lásd Ponori Thewrewk 1833a, 1833b, 1834. 50 Csekélly észre-vételek 1830, 681–692. 51 Széchenyi 1831, XXXIX. 48 56 -TÖRTÉNET a vitának kritikatörténeti tétjei is voltak, melyet csak erősített az a tény, hogy Dessewffy maga is érintett volt a korabeli ádáz irodalmi csatározások némelyikében (például a Conversations-Lexikon-pörben). A fiatal Eötvös József e kritikai viták kontextusában írt egy szatirikus színdarabot, melynek csupán néhány lapját nyomtattatta ki, s melynek kézirata sajnálatos módon elveszett.52 Minden bizonnyal erre a darabra utal Széchenyi 1831. március 3-ai naplóbejegyzése: „So eben höre ich, dass der kleine Öttvös eine Comedie schreibt, in der ich als »Fellegvári« lächerlich gemacht werde. Ich bin darüber ungemein erschrocken [¾ sor törölve]. Ich muss es vorbeugen.”53 Mindenesetre a kinyomtatott mutatvány inkább kapcsolódik a Conversations-Lexikon-pörhöz, mint a Hitel-vitához, ám ez az összefüggés már önmagában is jelzi, hogy a kortársak számára e kontextus is hozzárendelhető lehetett a vitához. A Világnak van még egy kéziratos bírálata, melyről a Széchenyifilológia szinte egyáltalán nem tud semmit. Dessewffynek ugyanis nemcsak fiai reagáltak Széchenyinek az apa személyét érintő utalásaira, hanem ő maga is válaszolt. A válasz egy versciklus, melynek címe: Hamvvévő.54 E versciklus a fentebbi Széchenyi-értelmezések sajátos keveréke. Egyfelől szatirikus hangot üt meg, s a Világot többnyire epigrammákban pontosítja, másfelől érinti a kritikai viták premisszáit is, sőt az egyik versben Széchenyit Bajzával, a Conversations-Lexikon-pörbeli ellenfelével veti össze. A kötet címe, ami a gyertyakoppantóra utal, már önmagában jelzi e szatirikus hangvételt. A hamvévő vagy hamvvévő egy speciális eszköz, mely két dologra is használatos: egyfelől a gyertya eloltására, másfelől a leégett kanóc lemetszésére, s ezáltal a világosság növelésére. Az előbbi esetben Dessewffy a világot gyújtó Széchenyivel szemben a fényforrás megszüntetőjeként lép fel, az utóbbi esetben pedig a kormozó résztől (a rágalmazástól) szabadítja meg a Világot, s így még világosabbá teszi azt. A harmincöt epigramma a Világ bizonyos helyeire válaszol, olykor azokat parodizálja, travesztálja. E kifordításnak már rögtön a cím mellett olvasható címzés is része: „Felső-hiuvári Világdy Cherubhoz Mocsárosy Mephistopheles de Sötétfalva 1833.” Világdy nyilvánvalóan a Világ szerzője, aki Dessewffyt – utaltunk már rá – Mephistophelesnek nevezte. E nyilvánvaló utalásokon túl – és ez általában is jellemző a Hamvvévő ciklusra – Széchenyi szóhasználatát 52 A dráma filológiájáról lásd Kerényi 1989. Annyi biztos, hogy a teljes kéziratot többen olvashatták, s akár még az ellenfelekhez is eljuthatott. 53 Gróf Széchenyi Naplói 1934, 183. Magyarul: „Az imént hallottam, hogy a kis Eötvös komédiát ír, melyben »Fellegvári«-ként tesz nevetségessé. Roppantul megijedtem ettől [–] Elébe kell vágnom.” (Széchenyi István naplói 2002, 601.) 54 A kézirat megtalálható: MOL P95 3. cs. 3. 807–859. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 57 idézi fel, gyakori szófordulatait imitálja, s forgatja ki. Így a Világban olvashatók utalások a Cherubokra, a mocsár és por mint Magyarország elmaradottságának visszatérő metaforái jelennek meg Széchenyinél, míg a világosság és sötétség szembeállítása Széchenyi művének – már címével is jelzett – központi metaforája. A szöveg általam ismert egyetlen teljes kézirata a Magyar Országos Levéltárban található: a Dessewffy család iratai között Dessewffy Józsefnek háromkötetnyi verse is fennmaradt, ezek közül A’ czenzúra’ félelmeit félő magyar versek című kötetben található a harmincöt rövid költeményből álló ciklus. Az 1840-es évek elején a hetvenes éveibe lépő Dessewffy sajtó alá akarta rendezni költeményeit, s a levéltárban található három gyűjteményes kötet e munka fázisait is érzékeltetik (ceruzával találhatunk bennük megjegyzéseket a kiadásra vonatkozóan), ám sajnos az a tisztázatfüzet („purum”), melyre a versek alá firkantott utasítások vonatkoznak, mind ez ideig lappang. Amint a kötet címe is mutatja (melyet Dessewffy annak ellenére meg akart tartani, hogy épp a Hamvvévő verseit még a negyvenes években sem kívánta publikálni55), e füzetben azokat a verseit gyűjtötte össze, melyek valamilyen okból kifolyólag „félhettek” a cenzúrától. (A versek olvastán ma már persze közel sem mindig egyértelmű, hogy mitől is féltette őket szerzőjük.) Dessewffy óhaja mindenesetre teljesült: a Hamvvévő ciklus nem került a nyilvánosság elé. Pedig kéziratainak avatott filológusa, Ferenczy József minden bizonnyal találkozott e ma is megtalálható kéziratos kötetekkel, ráadásul kiadott olyan Dessewffy-leveleket is, melyek utaltak a Hamvvévőre. Hogy egész egyszerűen nem vette észre, mivel áll szemben, vagy netalán úgy ítélte meg, hogy a gúnyos hangú poémák rosszat tennének Dessewffy vagy akár Széchenyi hírnevének, ma már nem lehet megítélni.56 (A Ferenczy által kiadott levelek alapján tudtommal egyedül Vértes István rövid könyvecskéje rekonstruálta a versek létezését, csak ő nem látta a versek kéziratát.)57 Mindenesetre az továbbra is kérdés marad, hogy miért nem adta ki Dessewffy e verseket. Többféle választ is adhatunk. 1831. szeptember 15-én gróf Teleki Józsefnek írott levelében Dessewffy ezt írja: „Én két dolognak örűltem a Világot olvasván, az első az, hogy noha nincs présszabadságunk, még is úgy írt ellenem a gróf István, mintha lenne; a 55 Lásd Gróf Dessewffy József Döbrentei Gábornak. Szmihály, 1842. június 4. MOL P91 10. cs. 75. 56 Lásd Ferenczy 1897, 95. 57 Vértes 1944, 24–25. 58 -TÖRTÉNET második pedig az, hogy én még eddig soha sem védelmeztem nyomtatásban magam-magamat, hanem csupán másokat, és ha magam-magamat menteném, az harag nélkül történnék.”58 A megjegyzés második része azzal indokolja a válasz elmaradását, hogy a személyét ért támadásra nem válaszol. Pontosabban nem válaszol nyomtatásban. Ez azt jelenti, hogy ettől függetlenül természetesen a nyilvánosság egy másik szintjén kifejtheti a véleményét, de azt csak egy szűk olvasóréteg láthatja, nem kerül ki a Hitel-vita publikuma elé. Ennek utóbb ellentmond az az 1841. augusztus 10-én kelt levele, melyben Marcell fiát arra biztatja, hogy szólaljon meg Kossuth és Széchenyi vitájában.59 Azt szeretné, ha fia Széchenyi „szerénytelenségéről” értekeznék, s ehhez ajánlja korábbi verseit: „Ha akarod elláthatlak egynéhány epigrammáimmal a Hamvvévőbül és bizvást hivatkozhatol rám. Én hazaszeretetből és kiméletből nem adtam ki Hamvvévőmet.”60 Itt már nem azt mondja, hogy magát nem védi nyomtatásban – a hazaszeretet és a kímélet érvei egészen más motivációt sejtetnek. Az előbbi talán úgy értelmezhető, hogy a vita folytatása csak további zavart keltett volna, s Dessewffy ezért hagyott fel vele, a kímélet pedig talán azt jelenti, hogy Dessewffy némileg szerénytelenül azt gondolta, hogy epigrammáival súlyos csapást mérhetett volna Széchenyire, amit az csak nehezen hevert volna ki. Mindez persze csupán spekuláció: csak annyi bizonyos, hogy Dessewffy a ciklust nem akarta publikálni. Legalábbis erről tanúskodnak azok a kéziraton található ceruzás bejegyzések, melyek arra nézvést tartalmaznak instrukciókat, hogy mely verseket adta volna ki szerzőjük a negyvenes évek elején, tíz évvel a vita után. Az első három vers mellé nem írt semmit; három vers mellé azt jegyezte fel: „ez jó”; egy vers mellé e szót vetette: „lehetős”; egy vers mellé ezt írta: „nem érthető”; a többi költeményt elhagyta volna szerzőjük (s ebből a huszonhét versből is mindössze kettő mellé tett olyan megjegyzést, mely a verset annak ellenére értékelte, hogy kihagyta a tervezett kötetből).61 A három egyértelműen megtartandó vers közül az egyik mindössze egy sornyi hexameter, a másik kettő pedig egy disztichonból áll. Mindhárom versről elmondható, hogy kiszakítva a Hamvvévő 58 Gróf Dessewffy József Gróf Teleki Józsefnek, 1831. szeptember 15. DJLev, 176–195, itt: 180. 59 Mellesleg utóbb másik fia, Aurél szállt be a vitába. 60 Gróf Dessewffy József Gróf Dessewffy Marcellnek. 1841. augusztus 10. DJLev, 279– 287, itt: 281. 61 Az egyik mellé ezt írta: „Túl élvén korát elmaradhat”; a másik mellé ezt: „Még most is korszerű: de minthogy szeszélyeskedés van benne, jobb ha elmarad”. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 59 ciklusból semmilyen egyértelmű utalást nem tartalmaznak arra nézvést, hogy e költemények a Hitel-vitának részei volnának. A versek mellé írt utólagos megjegyzésekből tehát arra következtethetünk, hogy Dessewffy egészében soha nem akarta publikálni a versciklust. Nyomtatásban mindössze két rövid, egy-egy disztichonnyi szöveg jelent meg Ponori Thewrewk József Beretválkozótükrében Reményi Sándor álnév alatt. E szatirikus kiadvány egyszerre támadja a nyelvújítást (1833-ban!), Széchenyi reformterveit, valamint szól bele a korabeli kritikai vitákba (így találhatunk itt Bajzát támadó szövegeket is). A kötet A’ Hamvevőből című XIV. darabja két epigrammát tartalmaz (Becsűlés és megbecsűlés; Pistához). A következő, a XV. szövegegység, Gegő Elek verse szintén epigramma, s szintén Széchenyi ellen íródott A’ nagytapasztalásu címmel,62 ezután következik egy a nyelvújítókat támadó disztichon, majd egy Bajzát támadó szatirikus versike, ezt követi egy ismét a nyelvújításról szóló, néhány soros írás, majd következik Dessewffy saját nevével egy Bajza ellen írott epigramma. Egyfelől ismét egymás mellé kerül hát a kritikai viták kontextusa és a Hitel-vita, másfelől a saját néven megjelentetett, Bajza elleni költemény, illetve a Reményi Sándor álnéven közölt két vers azt mutatja, hogy Dessewffy nem kívánt a saját nevében fellépni Széchenyi ellen. (Persze hogy e verseket szándékozta-e publikálni vagy csak Thewrewk buzgósága miatt jelentek meg, nem dönthetjük el.) Hogy így is egyértelműen kiderülhetett, hogy e két vita összekapcsolása nem pusztán Thewrewk véleményét tükrözi, az is bizonyítja, hogy néhány lappal később Thewrewk közöl egy neki szóló Dessewffy-levelet, ahol a gróf köszönetet mond neki, hogy publikálta Széchenyi elleni véleményét,63 majd Világdiról és Zajbajról írja meg meglehetősen dehonesztáló véleményét – szerinte e „két kanóczos méccse a’ vastagságoknak”, „a’ faragatlanságok Castora és Polluxa”.64 Figyelemre méltó, hogy Dessewffy nemcsak a világosság metaforáit használja – nyilvánvaló utalásként Széchenyi művére –, hanem körül is írja epigrammaciklusát, s ilyeténképpen a figyelmes olvasó a korábban közölt versek szerzőjét is beazonosíthatja: „nekem nem sok erőlködésembe kerűlt volna ama’ mécsek pislogásinak’ nem ritkán homályos, néha pedig rosz szagu gőzeit akár kötött 62 Gegő Elek életéhez lásd D. Mátai 1990. Filológiánk eleddig nem tudott e Széchenyi elleni támadásról. 63 Az Orosz József által szerkesztett, már említett könyvről van szó. 64 G. Desewffy József’ levele Ponori Thewrewk Józsefhez. In Ponori Thewrewk 1833b, 107–108. 60 -TÖRTÉNET beszédben, akár folyóban csipő szesszel, vagy elaltatni vagy koppantó hamvevővel mérsékleni”.65 Széchenyi 1834. március 3-án jegyzi fel naplójába a következő mondatot: „Thewrek [?] schreibt gegen mich… infamien… und eben so J[oseph] Dessewffy… Werde mit Koth bedeckt.”66 Viszota Gyula e helyen tett két jegyzete: „Bizonyára Thewrewk Velencei szappanpor az új magyarok számára c. iratára céloz”; „Dessewffy irata ismeretlen.”67 Pontosíthatjuk hát a naplók klasszikus kiadásának jegyzeteit: Széchenyihez ugyanis inkább a Beretválkozótükör juthatott el megkésve, s ha a Hamvvévőből idézett versek esetében nem is lehetett biztos abban, hogy Dessewffy írt ellene, a Thewrewk által publikált levél egyértelművé tehette „aljasságát”. Nem tudhatjuk, hogy Ponori Thewrewk szatirikus könyve hány olvasóhoz juthatott el, s hogy ők összekötötték-e a Hitel-vita eme elvarratlan szálait, ám annyi bizonyos, hogy az érintett, ha nem is ismerte az egész ciklust, legalább létezéséről tudhatott. Vajon kik ismerhették a ciklus egészét? E téren meglehetősen kevés információval rendelkezünk. Hogy Marcell fia ismerte a verseket, a fentebb idézett levélből sejthető, s valószínűleg Dessewffy a Hitel-vitában részt vevő másik két fiának is megmutatta őket. Rajtuk kívül mindössze egy személyről feltételezhető nagy biztonsággal, hogy ismerte a verseket, s még egy kortárs legalább hallott ciklus létezéséről. Eötvös Józseffel folytatott levelezése azt sejteti, hogy a kritikai vitákról vígjátékot író ifjú bárónak Dessewffy elküldte epigrammáit. Egyfelől a gróf titkárának feljegyzései között fennmaradt egy 1832-ből származó levéltöredék, melyben Dessewffy Széchenyinek a Hamvvévőben használatos alteregójára, Világdira utal: „Ha kiviszi a’ magyar Theátrumot Pesten [ti. Széchenyi], kész vagyok én lágyzavar ésszel a’ prés szabadsága mellett iró, a’ Fő Városnak akármelly Piatzára felállítandó oszlopra aláírni egy pár száz ftot, /:mert tőlem sok ki nem telik:/ azon hozzá-adással, hogy felvésessék nagy betűkkel, derekára, nem pedig tetejére, hogy minden olvashassa: A’ nagy Szechényi [sic!] István nagy szárnyas oroszlány a’ kis Dessewffy József pedig a’ legnagyobb két lábu szamár a’ két Hazában. 65 I. m. 108. Gróf Széchenyi naplói, 457. Magyarul: „Thewrewk ellenem ír… aljasság… és ugyanígy Dessewffy J[ózsef]… Sárral dobálnak.” 67 Uo. 66 A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 61 Isten hozzád édes fiatal Öcsém, ne vesd-meg, ha csak miattam is a’ Világdinál még nagyobb és bizonyosan szelidebb Reformátort hordozó nem két, de négy lábu nem haszontalan állatot. Ölellek ezerszer.”68 Másfelől – ezen ironikus levélrészleten kívül –, hogy Eötvös ismerhette a Hamvvévőt, abból is sejthető, hogy Dessewffy József Marcell fiának írott, fentebb idézett levelében arra kéri fiát, hogy az egész levelet, melyben ugyebár a versciklust is emlegette, másolja le Eötvös részére: „Nagyon szeretném, ha ezen egész levelemet lemásolnád és Eötvös Pepinek küldenéd, magam irnék neki, de nem tudom hol van most; aztán ti mostani fiatalok azt gondoljátok, hogy messzibb s élesebben láttok, mint az el nem vénült öregek, és hogy nektek nincs semmiféle segéd-seregre szükségetek.”69 Eötvösön kívül még egy emberhez eljutott a versciklus híre. Döbrentei Gábor 1832 márciusában, mindössze néhány nappal az idézett, Eötvösnek írott Dessewffy-levél után érdeklődik gróf barátjánál: „Igaz a’ hogy Kegyed a’ Világra feleletül illy czimmel felel: a’ Hamvvévő? Itt beszéllik.”70 Döbrentei tehát még nem látta a verseket, s hogy a gróf elküldte-e neki utóbb, nem tudjuk. Annyi viszont nagy biztonsággal kijelenthető, hogy a versciklusnak volt bizonyos publicitása. „Itt beszéllik” – írja Döbrentei, s e fordulata arra utal, hogy bár maguk a versek nem is feltétlenül, a versek híre mégis eljuthatott többekhez. Hogy a Hamvvévő nyilvánossága miben is állhatott pontosan, csak hipotéziseink lehetnek. Feltehetően Dessewffy szűkebb baráti körében, valamint családi kapcsolatrendszerében terjeszthette azt. Figyelemre méltó, hogy Dessewffynek az a Ponori Thewrewkhöz írott levele, melyet a címzett publikált, több szövegváltozatban is fennmaradt.71 Az egyes változatok némileg eltérnek egymástól. (A Dessewffy-levelezésben ez meglehetősen szokatlan jelenség, hiszen duplumok csak abban az 68 Gróf Dessewffy József Báró Eötvös Józsefnek, Kassa, 1832. február 29. MTAK Kt, Régi és újabb Irók, 4rét 306. 69 Gróf Dessewffy József Gróf Dessewffy Marcellnek. 1841. augusztus 10. DJLev, 279– 287, itt: 281. 70 Döbrentei Gábor Gróf Dessewffy Józsefnek, Buda, 1832. március 5. MTAK Kt, M. Irod. Lev. 4r 3. sz. 71 Az idézetten kívül a levél megjelent még Ferenczy József kiadásában: Gróf Dessewffy József Ponori Thewrewk Józsefnek, 1832. december 7. DJLev, 195–198. Ferenczy a következő kéziratból dolgozott: MTAK Kt, Régi és újabb Irók 4r 306. Egy másik – némileg eltérő – kézirat megtalálható: OSZK Kt, Levelestár. 62 -TÖRTÉNET esetben maradtak fenn, ha a gróf csonkán fennmaradt leveleskönyvébe bekerült egy-egy másolati példány.) Mindez arra utalhat, hogy akárcsak a Hamvvévő versei, bizonyos Dessewffy-levelek is terjedhettek másolás útján.72 Ráadásul Thewrewk szövegközlése nem is a teljes levelet közli, hanem annak tovább rövidített változatát. Azon túl, hogy néhol szinte találomra vett ki szavakat a szövegből, egy komolyabb változtatást is végrehajtott: Dessewffy Balogh Sámuelt, Oroszt és Thewrewköt „elömenő triumviratus”-nak nevezi,73 ám ebből Thewrewk valamilyen okból Oroszt teljesen kitörölte. Ez a szöveg értelmét nem változtatta ugyan meg, Oroszt feltűnés nélkül ki lehetett húzni, s csak ott bújik ki a szög a zsákból, mikor Thewrewk az „előlmenő duumviratus”-t iktatja a szövegbe a „triumviratus” helyett. Láttuk továbbá, hogy Dessewffy Marcell fiának küldene részleteket a Hamvvévőből, hogy a Beretválkozótükör is csak két darabot közölt. Ez arra utalhat, hogy a ciklus darabjai külön-külön is terjedhettek. A Magyar Országos Levéltárban található kötetbe be van csúsztatva egy lap, melyen a ciklus egyik mottója és három verse olvasható. Nem kizárható, hogy efféle válogatásokat Dessewffy eljuttathatott ismerőseinek, tágabb családja tagjainak, valamint politikai szövetségeseinek. Összefoglalásképpen elmondható, hogy a Hitel-vita résztvevői a korabeli nyilvánosság különböző formáit használták. A társalgásnak és a publikumnak az a képzete, mely némileg eltérően ugyan, de mind Dessewffy, mind Széchenyi értekező szövegeiben megjelenik, egy újfajta beszédmód megteremtésének kísérleteként is értelmezhető. E tekintetben Széchenyi és Dessewffy törekvései inkább hasonlítanak egymásra. A Világ után azonban Dessewffy a tágan értelmezett publikum előtt zajló vitát egy szűkebb és bizonyos szempontból archaikusabb nyilvánosság előtt folytatja tovább. A Hamvvévő fi lozófiája A Széchenyi és Dessewffy közötti nézeteltérés eszmetörténeti helyét Gergely András az ifjú Széchenyiről írott munkájában négy pontban összegezte. Ezek – némileg átalakított megfogalmazásban és leegysze72 Hasonló szöveghagyományozást rekonstruált nemrégiben Czifra Mariann a Kazinczy-hagyatékban: Czifra 2008. 73 Oroszt és Thewrewköt nyilván a Széchenyi István mint iró kiadása miatt, Almási Balogh Sámuelt pedig a Sas 10. kötetében publikált, Bajza elleni írása okán. Ez utóbbit lásd Almási Balogh 1832. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 63 rűsítve – a következők: 1. Dessewffy a „sarkalatos törvényekre” hivatkozik, azaz az ősi alkotmány politikai nyelvét beszéli; 2. gondolkodása a rendiség és klasszicizmus „klasszikus összefonódását” mutatja; 3. a politikai cselekvés legfőbb terepeként a hagyományos rendi politizálás formáit látja; 4. gazdaságpolitikai elképzeléseit az erős birtokszerkezetre építi, melynek alapja a fekvő birtok.74 Hogy a két szerző miként értékeli a korabeli Magyarország helyzetét, hogy a kétféle reformelképzelés milyen gazdaságfilozófiai eltéréseket rejt magában, a továbbiakban nem firtatom.75 A Hamvvévő egyes darabjai e vitapontokra ugyan visszatérnek, mindazonáltal feltűnő, hogy a Világ megjelenése után Dessewffyt láthatólag a társadalomszemléleti és gazdaságpolitikai kérdések kevésbé izgatták (bár olvashatunk egy költeményt a hitel, egy másikat a borkereskedés témakörében). Ezzel szemben válaszát három téma köré építette: 1. válaszolt a személyét ért támadásokra; 2. szóvá tette az időhöz, a történeti múlthoz való viszonyt; 3. s legnagyobb terjedelemben az ész és szív közötti különbségtételhez szólt hozzá. A ciklus gyakori poétikai eljárása az, hogy Széchenyi kedvelt metaforáit helyezi új kontextusba. A személyt ért támadásokat tehát nem pusztán cáfolat révén tagadja, de felforgatja azt a nyelvi megfogalmazásmódot is, mellyel Széchenyi a Világban élt. A leglátványosabb példája ennek Széchenyi művének központi metaforája, a világosság, melyre Dessewffy nemcsak versciklusának címével és a címzéssel utal, hanem több költeményben is visszatér. Kétes fény című epigrammája például leleményes módon játssza ki egymás ellen a Világ saját metaforáit és a Világról mint könyvről alkotott metaforákat: „Éjfélt úgy fénylik nagy vastag tarka Világod, / Mint fogyatékos hold, Puszta’ sötéteiben.” A fény forrása itt a „fogyatékos hold”, mely fényerejét tekintve nyilvánvalóan gyenge. A kép köré felépített egyéb metaforák attól többértelműek, hogy e fénymetaforikához képest is értelmesek, de a fénymetaforikát bevezető Világra is vonatkoztathatók. Nemcsak a hold fogyatékos ugyanis, hanem a Világ is az, miként a tarkaság sem ’látványként’, hanem ’egyvelegként’ értelmezhető. A Világra alkalmazott vastag jelző is többértelmű, amennyiben a könyv terjedelmét is jelölheti, ám utalhat annak ’faragatlan’ stílusára is. A puszta Széchenyi művében alapvetően negatív konnotációkkal bír: többek között „rideg”, „naptul aszott meztelen” pusztáról beszél,76 és a jelen helyzet elmaradottságát 74 75 76 Gergely 1972, 121–122. Ehhez lásd összefoglalólag Schlett 1999, 36–60. Széchenyi 1831, 83–84. 64 -TÖRTÉNET akarja vele érzékeltetni. Dessewffy e metaforát átveszi, és maga is használni kezdi, bár nyilvánvalóan parodizálja annak eredeti jelentését. A ciklus következő költeménye, Az égbe küldőhöz folytatja a metaforikus rend szétírását: „Tarka Világodnak súgáriban elme-világos Némi sötétséget fényre derítni sietsz Földieket mikoron táplálsz gőg-lángos eszeddel, Mért nem ügyelsz mond meg többet az égiekre? Úgy tész mint a’ vak bálványok’ papja, leöldös Életet, égeti azt, gombolyog égbe a füst Lágy zavar elmémet ködként felküldöd az égre, Látom csak gőzzel tartod az Isteneket.” A hold és puszta ellentét itt már az égi és földi létezés, az isteni és emberi szférák közti különbségként kezeli. A Világ itt is „tarka”, ám itt egy új metafora jelenik meg, természetesen Széchenyitől kölcsönözve – a világosság a köddel, gőzzel, füsttel kerül ellentétbe. Valószínűleg e vers konkrétan erre a szöveghelyre utalhatott: „’S hogy e’ jövendőbe-látás nem képzeleti gőz ’s nem csalfa kép, hanem a’ mai körülményeket tekintvén, minden hihetőségek szerint valóság, ’s ekép több ok van bizodalomra, mint bizodalmatlanságra; azt eszméleti tehetségem ’s lélekisméretem sugtában állitani bátor vagyok.”77 Dessewffy itt határozottan megfordítja Széchenyi képeit. A Világban a jövőbelátás nem „képzeleti gőz”, az epigrammában pedig arról van szó, hogy a jövendölés bizonyos módozatai inkább tűnnek pogány szertartásnak, mint a látás valódi kitisztulásának. A „vak bálványok’ papja” ugyanis nem az igazi istenekhez szól áldozata révén, s áldozata éppen ezért nem vehető komolyan. Dessewffy két ponton nyúl hozzá az eredeti szöveg képalkotásához: egyfelől a saját személyét ért támadások kontextusába állítja („Lágy zavar elmémet ködként felküldöd az égre”), másfelől a jövendőmondás hagyományos, ha tetszik, eredeti kontextusát, az ókori jövendőmondást rendeli hozzá Széchenyi passzusához. Ez utóbbi gesztussal voltaképpen szembesíti azzal a történeti kontextussal Széchenyi szövegét, melyet az – legalábbis Dessewffy szerint – látványosan újra akart formálni.78 77 78 I. m. 1831, 280. Széchenyi és a jövő prognosztizálásának kérdéséhez lásd Hites 2008. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 65 Dessewffy a személyét ért támadásokra is ezzel a rendkívül tömör, utalásos módszerrel válaszolt. Nem véletlen, hogy egy évtizeddel később már maga sem értette minden korábbi versét,79 a versek hátterében felsejlő, az időhöz, a történelemhez való viszonyt firtató részletekre azonban érdemes odafigyelnünk. Bár több versben is visszatér a téma – a legtöbbször éppen azon a módon, amint azt az imént szemléltetni próbáltam –, s a költemények közül – Dessewffy költészetében nem meglepő módon – több is utal antik mitológiai elemekre, A’ mult és jelenkor című hosszabb költeménye az, ahol tudatosan igyekszik szembenézni Széchenyi történelemszemléletével. A Világban Széchenyi egy külön kis fejezetet szentel Az o és az új témakörének. E fejezetet egy érzékeny szcénával indítja, melyben azt a jelenetet írja le, amikor Athénban Thézeusz templomának támaszkodva mélyedt el az ókori nagyság szemléletében. A leírás az érzékenység prózai nyelvén szólal meg: „Több esztendő előtt Athenében a’ Theseus templuma oszlopihoz támaszkodva, mély gondolatokba valék merülve, ’s midőn a’ jelen ’s jövendő előlem visszavonula, csak a’ multban éltem; ’s ezen önfeledés sokáig tartott, mert a’ képzelet legédesb képei varázslának a’ hajdankor nagy emberei közé – körültem minden a’ legmélyebb csend ’s álomban fekvék, ’s egy szép őszi nap vég sugári aranyzák a’ körülti bérczek ormait. A’ levegő legtisztább ’s balzsami volt – – – és bennem milly keser-édes, és remény ’s kétség érzelmi gerjedeztek akkor, ’s keblemet milly édesen kinzó vágyak tölték bé, azt ki nem magyarázhatom, és azon érzést csak azok ismérhetik, kik hosszas elválás után lelkök ideálját megint feltalálják, ’s édeni öröm közt kénytelenek tapasztalni, hogy az egykor értök hiven lángoló sziv – – – – elhidegült; – vagy azon hazafiak ismérhetik csak, kik hajdan szabad honokbul, mellyet imádnak, a’ nép vakheve által számkivetve, visszatértökre rabszolgaságban lelik azt! – –”80 A természet szemlélése mintegy a múlt emlékezetét erősíti. A romok azonban arra is figyelmeztetik a szemlélőt, hogy az idő minden nagyságot elpusztít, a szabad hon népét rabszolgasorba vetik. E jelenet gyakran visszatérő toposza mind a múlt nagyságát újraélni vágyó érzékeny ember gondolatvilágának, mind a republikánus beszédmód történelemszemléletének. Ezek szerint a jelenkor embere számára a múlt példái tanítást tartalmaznak: jelesül azt, hogy bizonyos örök történelmi tör- 79 80 A’ hólyag című verse mellé írta oda utólag: „Nem érthető”. Széchenyi 1831, 221–222. 66 -TÖRTÉNET vények újra meg újra megismétlődnek. Olyan különböző gondolkodók idézik fel egyre-másra e toposzt, mint a rómaiak hanyatlását elemző Edward Gibbon,81 Edmund Burke híres politikai pamfletje,82 Volney gróf történetfilozófiai esszéje,83 de ide sorolhatjuk Johann Wolfgang Goethét is.84 – Nem véletlenül idéztem persze nagyjából ugyanabból az időszakból származó műveket: a francia forradalom egyik nagy eszmetörténeti hozadéka ugyanis az volt, hogy az időről való gondolkodást a középpontba állította. Széchenyi azonban szakít ezzel a hagyománnyal, s ehelyett egy radikálisan új beszédmódot javasol. A Világ szövege így folytatódik: „’S ezen eleinte olly édes, később olly kinos álmombul egy fiatal, egészség- ’s bájteli görög leány megjelente ébreszte fel! ’S nem fogom fejethetni soha, lelkemen mi villana akkor keresztül, ’s milly haloványoknak látszottak a’ görög remek márvány oszlopi, a’ báj-fiatalság virító képviselője mellett! – ’S bennem örökre változhatlanul el volt határozva, hogy a’ mult a’ halál, jelen ’s jövő az élet; ’s igy az élő embernek nem a’ multban, hanem a’ jelen ’s jövendőben van igazi helye.”85 A múlt felidézésében a nőknek legalább Goethe erotikus versei óta igen fontos szerepük van. A múlt nagysága a Römische Elegien Goethéje számára ugyanis a szerelmen keresztül vezet, az antikvitás nagyságát a szerelem testi és lelki gyönyörei is közvetíthetik a modern ember számára. Széchenyi azzal, hogy a bájteli görög lány megjelenését nem az elmélyedés, a múlttal való szembesülés problémakörén belül kezeli, újraírja ezt a toposzt. A múltat ilyeténképpen halott anyagként ragadja meg, s szembehelyezi azt a jelenben élő valósággal és a jövő ígéretével. Természetesen e radikális tézist, mely – ismétlem – csak még merészebb lett attól, hogy egy jól bejáratott történeti tapasztalási módozatot írt újra, a szerző némiképp árnyalja a továbbiakban. Arról beszél ugyanis, hogy a múltat komolyan kell vennünk, a múlt példáit csodálnunk kell, ám ez nem jelenti azt, hogy követnünk is kellene azt. A Platón művészetkritikája óta klasszikus érvet idézi fel, miszerint a mesterségbeli tudás elválasztható volna a művészi alkotástól,86 s ezt annyival egészíti 81 82 83 84 85 86 The History of the Decline and Fall of the Roman Empire, 1776–1788. Reflections on the Revolution in France, 1790. Les Ruines, ou méditations sur les révolutions des empires, 1791. Útirajzait vagy Römische Elegient, 1790. Széchenyi 1831 222. Platón 2000, 23–31. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 67 ki, hogy a múlt iránti tisztelet leginkább az utóbbira vonatkozhat. Nem használná hát például „Homerost, kinek költői szellemét senki túl nem haladá, tábornoki zsebkönyvül”.87 Dessewffy ezen okfejtéssel egyáltalán nem ért egyet, s verse zárlatában egy párhuzamos esetleírást mutat be, melynek segítségével azt is értelmezi, hogy Széchenyinek mit kellett volna éreznie az Akropoliszon: Én virulób’ korban pihegék, hogy Vespasianus’ Csarnoka mélámban hátamat érte körűl Mint mikoron Theseus hó-temploma’ romjain estve Rád hevet igézett szökve a fürge leány, Igy híhető szilajabban dúlt láng-vérem is akkor, Még se zavart-meg amott, lépteit űzte alak, ’S több lebegett egynél, ’s felséges termetü, ’s ollyan, Mint túl sárga habú Tibriszen érni szokott. Tisztelet és nem kéj megrázá lelkemet, érzém, Csak hogy az eggyiknek Scipio’ ősse talán! Illy eleven rezgő rózsák, és kő-romok’ alyján Élt szaggatva szivem, sok dobogási között. Nem bánom mosolyogj hatszor tiz Őszinek, illyes Rég-mult még most is kedv-teli érzetein. Csak szenvedd, hogy a szent ha pogány Hajdannak is, árvás Hő emlékezetiben hű szeretője legyek. A jelen és múlt közötti összefüggéseket Dessewffy a fiatalság és öregség ellentétével bonyolítja. „Én virulób’ korban pihegék” – írja, s ez azt jelenti, hogy Széchenyi már nem volt elég fiatal, amikor Thézeusz templománál járt. Sőt, annak ellenére, hogy fiatalabb volt a Forum Romanumon sétáló Dessewffynél, Dessewffyt mégsem zavarta meg a – nemcsak egy, hanem több! – leány látványa a múltban való elmélyülés örömében. Ráadásul ő tiszteletet érzett, a kéjvágy nem billentette ki a kontemplációból, s a jelenbeli leányban is képessé vált a múltat megpillantani („Csak hogy az eggyiknek Scipio’ ősse talán!”). Ezek után még egyszer hivatkozik saját életkorára – gyakori érve ez a Hitel-vitának –, s ily módon a saját életbölcsessége ugyanazon időbeli gyarapodással, felhalmozással jellemezhető, ami a Rómában sétáló lányt is rezgő rózsává változtatja a kőromok alján. A Széchenyi és Dessewffy közti vitában kár volna pusztán a klasszicizmus és a romantika ellentétét látni. Való igaz, hogy Széchenyi gon- 87 Széchenyi 1831, 223. 68 -TÖRTÉNET dolkodásmódja utóbb betagozódott a történeti idők szemantikájának változásába, s az időhöz való viszonyát tekintve akár egy modernebb időfelfogás egyik első képviselőjének is tarthatnánk,88 ugyanakkor nem árt arra is figyelmeztetni, hogy az időhöz való viszony e fordulatát a kortársak nem feltétlenül ebben a kontextusban fogták fel. A fentebb ismertetett vita ugyanis – legalábbis érvkészletét tekintve – beleilleszkedik a régiek és modernek klasszikus querelle-jébe.89 A 17–18. század fordulóján Franciaországban kibontakozó vita tétje kezdetben az antikvitáshoz való viszony megítélése volt. A XIV. Lajos uralkodásától lenyűgözött modernek saját koruk kultúráját az antikvitáshoz mérték, sőt annak meghaladásaként fogták fel azt, míg a régiek csoportja a humanisztikus elokvencia eszközeivel az antikvitás feltétlen elsőbbrendűsége mellett tett hitet. A modernek vezéregyénisége, Charles Perrault odáig is elmegy, hogy az emberi lélek fejlődésének tanából vezesse le saját korának fölényét.90 Bár Széchenyi egyértelműen a modernek oldalára áll a vitában, amikor azt állítja, hogy „[s]ok veszett el a’ régiekkel, nem tagadhatní, de korántsem annyi, a’ mennyit festeni ’s hirdetni szokott az ábrándozók rendetlen képzete”,91 Perrault radikalizmusát mégsem osztja. Inkább Fontenelle mérsékeltebb álláspontjának a híve, azaz azt gondolja, hogy a természet hasonló körülmények között hasonlót szül, s ily módon a régi értékek helyébe újak lépnek, a tudás a földi javak gyarapodásával, a gazdagodással együtt növekszik. „Volt idő, amikor a latinok voltak a modernek, és akkor ők panaszkodtak a görögök, az akkori régiek iránti megátalkodott elfogultságra” – írja Fontenelle Elmélkedés a régiekről és a modernekről című tanulmányában.92 Széchenyi is úgy gondolja, hogy a múlt iránti elfogultság az ember természetes sajátja, melyről azonban érdemes lemondani, s az értéket nem a múlt élettelen tárgyaiban kell keresni, hanem az emberi haladásban.93 Dessewffy ezzel szemben a régiek érvkészletét mozgósítja, s Széchenyi Montesquieu-idézetére Montesquieu-idézettel válaszol, Széchenyi példájára hasonló példákat hoz fel. A régiek megértése ugyanis – mondja – nem azt jelenti, hogy szóról szóra kell követnünk tanításaikat, hanem a régiek természetközelségét kell újraélnünk műveik által. Az írónak ezen a téren nagy fel- 88 89 90 91 92 93 Ehhez lásd Fülöp 1999., Hites 2008. Querelle des Anciens et des Modernes. Perrault 1964. Széchenyi 1831, 223. Digression sur les anciens et les modernes. Fontenelle 2005, 149. E gondolatkör felvilágosodásbeli gyökereiről lásd Lovejoy 1942, 208–226. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 69 adata van. Montesquieu-re hivatkozva állítja azt, hogy az olvasóknak elég a jelenkor műveit forgatniuk, míg az írók esetében elengedhetetlen az antik auktorok tanulmányozása, hiszen az író feladata az, hogy a szép lelkek közötti társalkodásban a jelen emberének segítségére legyen. Bár néhány évtizeddel korábban a görögül tanuló és fiait görögül taníttató Dessewffy biztosan nem lett volna ennyire megengedő, ő sem a régiek radikális csoportjához kapcsolódik ezzel az érveléssel. Fentebb idézett versének alábbi részében Fontenelle-jel ért egyet: „Nagy marad a’ mi nagy és szép feltünt, minden üdőben, Sokba’ nagyobb a’ Mult, sokba’ nagyobb a Jelen Nem kisebb a mi nagy volt hajdan mert elenyészett, Hát a jelenkori Nagy nem temetőbe menő?” A folytatásban viszont már azt fejtegeti, hogy Széchenyi alapvetően elvétette az antikvitás tanulmányozásának lényegét. A Homérosz hadvezéri erényeit kétségbe vonó vádra a következő sorokkal válaszol: „Azt hiszed hogy valamelly hadrontó régi vezér, most Gyér diadallal tán nyerne meg ütközetet? Ám de ha most Cæsar itt közttünk élne, vitézi Lelke hadunk’ módját és a mi abba való, Hígabban fogná fel mint a’ nagy Bonapárte, És nem tudna talán, győztesen ütni csatát?” A hadvezetés eszerint művészet, s bár leválik a technikai és szakmai tudásról, mely az idővel természetszerűleg változik meg, a hadvezetésben is tapasztalható emberi nagyság független a szakszerűség kérdésétől. Hogy a régiek és modernek vitájának érvkészlete mily hosszú távon befolyásolta a történeti gondolkodást, jól mutatja, hogy még az 1830as években is nyomára bukkanhatunk. Szajbély Mihály kritikatörténeti monográfiája a 18. század végéig követi nyomon a magyarországi querelle-ek útját,94 az ő kutatási eredményeit kiegészítendő, megállapítható, hogy azon jóval túlnyúlik a kérdés, s a 19. század első felében még találhatunk olyan kiélezett vitákat, ahol e réges-régi diskurzus működésbe lép. Dessewffy poétikája – mint láthattuk – igazodik a humanista iskolázottságához, s ehhez szorosan hozzákapcsolódik a régiek melletti állásfoglalása is, míg Széchenyi új nyelvet, új diskur- 94 Szajbély 2001, 192–213. 70 -TÖRTÉNET zusformát teremteni óhajtó értekező művészete is hozzákapcsolható a modernek általi ihletettségéhez. Annyit érdemes még ehhez hozzátennünk, hogy Széchenyi történetszemléletének kutatói joggal hívják fel a figyelmet a Hitel és a Világ szerzőjének historista felfogására. Dessewffy azonban a querelle felől olvassa a Világot, s mintha ügyet sem vetne rá, hogy a haladás hite egy olyan újfajta történelmi logikához vezet, mely a múlt eseményeinek értékét is egy jövőbeni perspektíva felől képes megérteni. Széchenyi Az o és az új című fejezet zárlataként is megismétli híres felszólítását, miszerint „[m]erjünk nagyok lenni”,95 s itt nem a múltbeli nagyság visszanyerésére utal, hanem egy jövőbeni szempontot is figyelembe véve alkotja meg cselekvési terveit. Jellemző módon Dessewffy Az égbe küldőhöz című epigrammájában – láttuk – e profetikus hangnemet megkísérli visszavezetni annak antik gyökereihez, s az ő nézőpontjából nem sejlik fel a történeti megismerésnek azon historista logikája, mely már a modernek érvelésében is benne rejlett.96 Dessewffy természetesen nem e historiográfiai jövő felől, a modernek érvelésében benne rejlő historista logika alapján értelmezte Széchenyi szövegét, hanem ahhoz a vitához kapcsolta hozzá, melynek toposzait és érvkészletét felismerni vélte. Az ész és szív megkülönböztetése, a kettő harmonikus viszonyának az egyik irányba való felborítása, Széchenyi egész pályájának visszatérő eleme lett. A Hitel 215. lapján így fogalmaz: „Józan ész soha sem áldoz fel pillanati vagy igen kis időre terjedő haszonért, habár ma nyulhat is hozzá, jövendő nagyobb’s tartósb hasznot; de inkább az ideig óráiglani rövid nyomást a’ várható hosszabb kellem miatt békével türi. A’ rabló legesztelenebb, mert ő egy igen kis időszak miatt, mellyben pénzben, borban ’s a’ t. rendkivül bővelkedik, egész jövendőjét megsemmisíti. Nincs egésséges belátása azon gazdának, ki nagyobb jövedelmezés végett jószágit kimeríti, mert annál kevésb jövedelme lesz nem sokára ’s a’ t. A’ józan ész idétlen lágyszivüség miatt nem pártol pillantatig egy két érdemetlent, hogy az által az érdemes utóbb szenvedjen. Jutalmat ’s pensiót nem tesz ki olly czélra, mellyet a’ selejtes ha meg nem hal, szinte olly bizonyosan elér, mint a’ derék; –’s fonák és helytelen jószivüség miatt jutalmat ’s büntetést egy pontra nem állit.”97 95 96 97 Széchenyi 1831, 225. Lásd Jauss 1964. Széchenyi 1830, 215. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 71 Dessewffy eme észkultuszt a Taglalatban visszatérően támadja, s a 245. lapon, ahol bírálatának célját és módját elemzi, így fogalmaz: „én Gróf Széchenyi Istvánt, (bár nem hiszem hogy nem árt némelykor esze szíve érzeményeinek) mint hazafiui szeretettel tellyes férfiut, mindenkor becsülni, szeretni, ’s tisztelni fogom; esze és tudománya iránt is mindég megkülömböztetett figyelemmel lészek.”98 Széchenyi a Világban e mondat idézésével indítja az Ész és szív című fejezetet.99 Természetesen a zárójeles betoldás volt az, amin igen megsértődött, s miután rágalmazással és hamisítással vádolta meg Dessewffyt (itt kifogásolta, hogy Dessewffy Shylocknak nevezte őt), a szív és ész közötti viszony elemzésébe kezd.100 A Hitel fentebb idézett passzusánál azonban jóval messzebb megy, s egy olyan szélsőségesen racionalista álláspontot fejt ki, mely inkább illeszkedik a 17. századi racionalista filozófia nyelvéhez, mint a 18. század második felének antropológiájához. Széchenyi véleménye szerint a „jó sziv” körül létezik egy „zavart idea”, s „minekutána senki a’ szivrül egyebet nem tud, mint hogy az egy sok inakbul álló darab hús, mondhatni, szinte természet-ellentiségekre csábítja a’ lágy velejüek nagy részét; ’s az emberi nyomoruságok tán legfőbb oka ezen zavart ideábul eredő, ’s már dajka-szájbul hallott azon szójárás, mellyel az emberiség nagy része felnő, sejdítlen több rosszat mint jót müvel, ’s hasztalan sőt káros élet után megint elrothad”.101 E szöveghely lett aztán az, melyet a Hamvvévő versei a legtöbbször idéztek különböző formában. A harmincöt versből kilenc foglalkozik a kérdéssel több-kevesebb részletességgel. A ciklushoz kapcsolódó két mottó is az ész és szív kapcsolatával foglalkozik. A Chateubriand-tól származó részlet egy politikai iratból származik: „Ce n’est pas la tête 98 Dessewffy 1830, 245. Széchenyi 1831, 284. 100 Dessewffy fiai – láttuk korábban – e fejezet kapcsán elsősorban az ad personam érvelést kifogásolták e hely kapcsán. Az ifjú Eötvös is e személyes megtámadásban látja a fejezet gyenge pontját, s nem annak antropológiai előfeltevéseiben. Lásd Báró Eötvös József Gróf Dessewffy Józsefnek. [1831.] szeptember 21. In Eötvös: „Neveljünk polgárokat”, i. m. 7–10, itt: 8. (Az eredeti kézirat megtalálható: PIM V.4661/3. Fenyő István átiratán módosítottam.) 101 Széchenyi 1831, 294. 99 72 -TÖRTÉNET qu’il faut porter haut c’est le coeur.”102 A fej (az ész) és a szív viszonylatában a francia szerző ellentétes véleményen van Széchenyivel, ő a szívnek nagyobb szerepet szánna. A másik mottó Aloys Blumauer Glaubensbekenntniß eines nach Wahrheit Ringenden című versének első strófája: „Zwo Kräfte sind es, die den Menschen lenken, Sie leiten ihn bald süd-bald nordenwärts; Natur gab ihm Verstand, um recht zu denken, Um recht zu handeln gab sie ihm das Herz.”103 E szöveghely inkább a két „erő” eltérő funkciójáról szól, s inkább vonatkozik Dessewffy antropológiájára, mint a francia idézet. A ciklus záróverse (A’ felette ingerlékeny Világdihoz) is e szemléletet tükrözi: itt Krisztusról állítja, hogy „Szív ’s ész járta szaván”. Ilyeténképpen e kérdés – mindemellett, hogy állandóan vissza-visszatér – voltaképpen keretezi a ciklus egészét. Elmondható hát, hogy ez a téma igen nagy hangsúlyt kapott Dessewffy válaszában. Ezt a megállapítást csak erősíti az a tény, hogy Dessewffy gróf Teleki Józsefnek 1831. szeptember 15-én kelt levelében is hoszszasan értekezik e tárgyról, s hosszasabban, mint bármi másról. Olybá tűnik, hogy Dessewffyt még a személyét ért támadásoknál is jobban érdekelte e szöveghely, s e ponton vélte megragadhatónak a kettejük közötti szemléletbeli különbségek leglényegét. A két mottó közötti apró eltérés a Hamvvévő verseiben is megjelenik. Rövidebb epigrammáiban csak Széchenyi állításának kifordítására szorítkozik. Például a Szív és Velő című költeményben, mely Pistához címmel Ponori Thewrewk Beretválkozótükrében is megjelent: „Szívedről tudod azt csak hogy kis hús-falatocska / Pista! Velődrűl is, nem tudok én egyebet.” A szívről azt állítja Széchenyi, hogy csak annyit tudni róla, hogy anyagból van. Dessewffy ezt az állítást kiterjeszti az agyvelőre is, s e gesztussal nyilvánvalóan arra utal, hogy a szívnek sem anyagi mivolta volt az, amit értékesnek talált. 102 Bár nyilván nem ezt a későbbi, gyűjteményes kiadást forgatta, az idézet megtalálható: Chateaubriand [1836], 328. 103 A következő kiadást használtam: Blumauer 1787, 3. Magyarul: „Két olyan erő van, amely az embert irányítja, ezek hol délre, hol északra vezetik őt; a természet adta az értelmet, hogy helyesen gondolkodjon, és azért, hogy helyesen cselekedjen, adta a szívet.” A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 73 Hosszabb költeményeinek némelyikében Dessewffy antropológiai nézeteit is kifejti. Jó ész, ’s jó szív című versében az emberi létezés lehetőségeit egy lovas kocsi képével írja le. E hasonlat voltaképpen Platón Phaidroszának híres elemzését adaptálja, melyben Szókratész a szerelmes (átszellemült) lélek működését írja le.104 Ott a kocsi elé fogott két ló különbözött abban a tekintetben, hogy az egyik megbokrosodott a szerelmes láttán, a másik inkább fékezte az indulatokat, itt a kocsis lehet kétféle, ha az ész jelenik meg, fékezi a vágyat, indulatot és akaratot, melyek a kocsit le akarják vinni a helyes útról, míg a hajtó folyton ösztönzi azt a haladásra: „A’ jó vagy rosz vágy’ benn-érzete, nem terem észtől, Ész kocsis és fék csak, ’s czélra utat kereső, Ész eggyütt szivvel teszi ’s képzi az emberi lelket, Hasznos az ész mikoron jó az erős akarat.” Ezzel szemben Széchenyi csak az ésszel törődik, s a szívet csak húsnak tartja: „Hát Lovelászt büszkén akaróknak jádzani, azt kell Ejteni, hogy csak vér- ’s hús-falatocska szivök? Óh ti kik a’ szívet csupa vér, hús, ’s in gomolyának Nézitek, értitek é hogy mi a fej’ veleje? Értitek a’ kérdést? felfontoltátok e végig? Ember milly állat? Szíve ha csak gomolya? Tartok tőle, nehogy jó észt jó szívtül elütni Készeknél, bő ész’ fittogtatása miatt, Furcsa kevélységtek közepette is észrevegyük, hogy Nincs szivetek ’s eszetek, nincs eszetek ’s szivetek.” A vers korábbi szakaszában ész és szív megkívánt együttállását Dessewffy egy példával világítja meg: a gyermek Péterke elveszi öccsétől a finomságokat, míg az ifjabb Pál magától nyújt ajándékot neki. Az ész tanácsát felülírja a szív indulata, s a „jó vagy rosz vágy’ benn-érzete nem terem észtől”, az ész csak arra való, hogy kormányozza, jóra vezesse az ezen emberben lakozó indulatokat. Mondanom sem kell, hogy Péter és Pál alakja eredetileg Széchenyi leleménye. Előbb a Hitelben léptette fel Gyors Pált,105 utóbb a Világban szembesítette őt a maradi 104 105 Platón 2005, 57–61. Széchenyi 1830, 88–92. 74 -TÖRTÉNET Lassú Péterrel.106 Dessewffy átértelmezi a példát, amikor Pétert és Pált gyermekként ábrázolja, s nem a haladás sebességében láttatja a kettejük közti különbséget, hanem az ész és szív, indulat és fék közötti erőegyensúlyban.107 Eme egyensúly vagy mértékletesség Dessewffy antropológiai gondolkodásának az antikvitás, leginkább sztoikus emberképétől örökölt sajátossága. Telekinek írott levelében világosan meg is fogalmazza ennek alapjait: „Mert az ész mérséklő, igazító, nem pedig hajtó; hogy tehát az ész feltalálhassa az eszközöket, mely a jó és erős szívet czéljához vezessék, existálni kell elébb a jó és erős szívnek, azaz a jó hajlandóságoknak, ezeknek kell hát elébb szokás és gyakorlás által kiképeztetni, és csak azután az észnek ezeknek mérséklésére és gyakorlására. A jó és gyenge szív ábrándozókat szűl, de a jó és erős szív jeles characterű embereket a jóban.”108 Széchenyi ezzel szemben nem a mértékre akar építeni, hanem anyag és szellem elválasztásában gondolkodik. Azonban nem feltétlenül a hegeliánus filozófia fogalmaira utal itt, hanem inkább a karteziánus szubsztanciadualizmusra, mely a res cogitans és a res extensa éles megkülönböztetésén alapul. Széchenyi későbbi politikai pályájának egyik sokat értelmezett problémája lett az ész és szív ellenmondása, melyre a reformkori politikai élet egész tipológiáját lehetett építeni. Ugyanakkor a Hamvvévő felől olvasva e kérdést – legalábbis azt a szakaszát a történetnek, mely a Világ megjelenéséig tart –, úgy tűnik, Széchenyi itt még egy nagyon radikális és e korban meglehetősen meglepő állásfoglalást tesz, amikor a 17. századi metafizika gondolatköréhez csatlakozik. Paradox módon e 17. századi érvkészletet, melyet akár René Descartes híres értekezésében is megtalálhatunk,109 Dessewffy egy a 18. századból eredő antropológiai gondolkodásmód nevében vitatja. Amikor 1841-ben Dessewffy Kossuth és Széchenyi vitája kapcsán antropológiai nézeteit újfent megismétli, s a Hamvvévő ciklus néhány darabját fel is ajánlja, ha Marcell fia hajlandó volna egy értekezéssel beszállni a hírlapi polémiába, újfent a mértékletesség kérdését hozza szóba, holott a Széchenyit 106 Széchenyi 1831, 179–182. Itt jegyzem meg, hogy Dessewffy a kocsis hasonlatát nemcsak itt, hanem más költeményeiben is alkalmazta. Például itt: Fiaimhoz [1835], Gróf Dessewffy Jósef Versezetei a’ IIIik kötetben, MOL, A Dessewffy család levéltára, P95 3. cs. 3. 108 Gróf Dessewffy József Gróf Teleki Józsefnek, 1831. szeptember 15. DJLev, 176–195. Itt: 181. 109 Lásd Descartes 1992, 57–66. 107 A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 75 értelmező Kossuth vagy Eötvös, sőt a Széchenyit értelmező Dessewffy másik fia, Aurél e kérdéssel már egy egészen más aspektusból foglalkozik csupán.110 Dessewffy József még mindig úgy látja, hogy Széchenyi „úgy hadaráz a lágy, a zavaros, a vizenyős még súrlódásra sem érdemes észszel, mintha az övé egyedárúsági kiváltságot nyert volna az égtől”.111 Pedig az ész csak a szívvel alkotott harmóniában érthető meg: „Az ész és szív közti harmonia azt kívánja, hogy olykor az ész zabolázza a szívet, olykor pedig a szív gerjeszsze az észt, hol ezt, hol amazt a körülmények szerint a maga idejében és a maga helyén és a szükséges mértékben a közjóra nézve.”112 Megbékélés A Hamvvévő Ismét megbarátkozunk című versében Dessewffy így ír: „Olly nagy mértékben szereted magad’ édes öcsécském, / Hogy nincs szükséged semmi barátra neked.” A költő fia, gróf Dessewffy Aurél 1835-ben pedig ezt jegyezhette fel, mikor az év fontosabb eseményeit összeírta: „Széchenyi megbékélt apámmal.”113 Hogy Széchenyi visszaakasztotta-e Dessewffy képét szobája falára, nem tudom.114 Mindenesetre Aurél halála után tervezett üdvleldéjében (’nemzeti panteonjában’) Dessewffy Aurélnak díszhelyet adott volna. Javaslatában hosszas, önelemzésekbe bonyolódó körmondatokban fejtegeti, hogy miért éppen Dessewffy Aurélt választotta, Berzsenyihez és Kölcseyhez hasonlítja magukat, s a fiú halálát használja fel arra, hogy a sír fölött a még élő apát engesztelje az egykori megbántás miatt. Az általános és 110 Dessewffy Aurél például az észt már nem féknek tartja, hanem olyan eszköznek, mely célt jelöl ki a szív érzései számára. Aprónak tetsző különbség ugyan, de jelzi azt, hogy Dessewffy Aurél számára nem a mérték kérdése a legfontosabb. Éppen ezért nem is azt kifogásolja, hogy a Pesti Hirlap olykor az észre, olykor a szívre kívánna hatni, hanem azt, hogy „elébb ugyan megtéveszti az elméket, s ugy azután a veszedelmes tévedés részére az indulatok gerjedelmeit használja.” (Dessewffy 1841, 61.) 111 Gróf Dessewffy József Gróf Dessewffy Marcellnek, 1841. augusztus 10. DJLev, 279–287, itt: 280. 112 Uo. 113 Adatok 1843, 20. 114 1828. február 1-én Dessewffy a következő sorokat veti útinaplójába: „Gr. Széchenyi a’ Dianna Fürdő Házban lakik, nagyon csínosan. Festett képem is fel van függesztve szobájába, láttam nálla egy ollyan mosó Fa edényt, melly egy felfordított kalap Tokhoz hasonlít.” Gróf Dessewffy József: Testi erkölcsi és társalkodási élet Pesten 1828, OSZK Kt, Analekta/12) De-Ds/ 10825, 23. 76 -TÖRTÉNET egyedi nézőpontját folytonosan váltogató szöveg aztán akarva-akaratlan az ész és szív ellentétéhez ér, ahol egy pillanatra feladja a szembeállítást: „emeljük az elhunytnak tetemeit, a’ haza körül általjánosan elismert érdemeket szerzett honfitársaink kijelelendő díszhelyére; ’s korántsem azért, mert Józsefnek fia volt, hanem mert hűn dobogott szíve honáért, ’s mert bár rövid itt volta alatt, értelmi sulya által az örök valónak nem egy világ-sugarával ajándékozá meg a’ hont”.115 A bús atyának szól vajon a szív és ész ellentétének e megfogalmazása? Tudta Széchenyi, hogy ezzel vitájuk legérzékenyebb pontjára tapint? A két gróf Dessewffy Aurél halála után Bécsben találkozott. „Széchenyi azt mondta nekem tegnap – írja nejének […] 1843. ápr. 8-án – hogy Üdvleldéjét velem engesztelődés végett írta légyen. Azt mondtam neki, hogy én soha sem voltam ellensége, és azért, hogy némelyekben meg nem egyeztünk véleményünkre nézve, nem következik, hogy egymást ne becsüljük és ne szeressük. Az olykori viszonos félreértés nem csinál ellenségeket jó hazafiak között!”116 Vajon Dessewffy elértette Széchenyi szándékát, s csak nem akarta azt mutatni? Vagy a politikai és személyes ellentétek valóságosan feloldódtak közöttük? Nem tudni. Annyit lehet csak biztosan állítani, hogy ha történt is kísérlet a megbékélésre, az utókor tekintete előtt (melyre Széchenyi pedig oly sokat gondolt), nem sikerült egyeztetni az álláspontokat. Irodalom Adatok gróf Dessewffy Aurél életéhez, maga az elhunyt által irva. In Néhány nevezetesebb darab gróf Dessewffy Aurélnek hátrahagyott munkáiból és országgyülési beszédeiből. Összeszedte gróf Dessewffy Emil. Pesten. 1843. Nyomtatták Landerer és Heckenast. 1–24. Almási Balogh Sámuel 1832. Könyvvizsgálat. Kritikai Lapok. Kiadja Bajza. I. Füzet. 1831. Pesten, Trattner-Károlyi’ könyvműhelyében. In Sas[.] Vegyes tárgyu iratok az olvasni és tudni méltó minden ágaiból. Több tudósokkal egyesülve kiadta Thaisz András. X. kötet. Pesten, Könyváros Wigand Otto sajátja. 115–146. Asbóth János 1875. Magyar conservativ politika. Budapest, Légrády Testvérek. 115 116 Széchenyi 1843, 122–123. Az azóta elkallódott levelet Ferenczy József idézi: Ferenczy 1897, 139. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 77 Barta István 1960. Széchenyi és a magyar polgári reformmozgalom kibontakozása, Történelmi Szemle, 3. évfolyam 2–3. szám 224–240. Beöthy Zsolt 1899. Széchenyi és a magyar költészet. Bevezető, jegyzet: Tóth Rezső. Budapest, Athenaeum Irod. és Nyomdai R. Társ. Blumauer, Aloys 1787. Gedichte. Erster Theil. Bécs, Rudolph Gräffer und Compaigne. Briggs, Asa – Burke, Peter 2004. A média társadalomtörténete Gutenbergtől az internetig. Fordította Göbölyös Magdolna – Konok Péter – Gelléri Gábor. Budapest, Napvilág Kiadó. Chateaubriand 1836. Oeuvres complètes. Tome vingt-cinquième. Mélanges historiques. Párizs, Pourrat Frères, Éditeurs. M. DCCC. XXXVI. Czifra Mariann 2008. Kazinczy levelezéskötetek a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában. In Prima manus. Tanulmányok a felvilágosodás korának magyar irodalmából Szerkesztette Keszeg Anna – Vaderna Gábor. Budapest, Ráció Kiadó. 13–34. Csekély-észrevételek. Gróf Széchenyi István azon munkájának, mellynek neve Hitel kivonása, csekélly észre-vételekkel. In Széchenyi István: Hitel. 681–692. D. Mátai Mária 1990. Gegő Elek. A múlt magyar tudósai. Budapest, Akadémiai Kiadó. Darnton, Robert 1982. The Literary Underground of the Old Regime. Cambridge– London, Harvard University Press. Darnton, Robert 1991. Edition et Sédition. L’univers de la litterature clandestine au XVIIIe siècle. Párizs, Gallimard. Darnton, Robert 1995. The Forbidden Best-Sellers of Pre-Revolutionary France. New York – London, W. W. Norton & Company. Descartes, René 1992. Értekezés a módszerről. Matúra Bölcselet. Fordította Szemere Samu – Boros Gábor. Budapest, Ikon Kiadó. Dessewffy Aurél 1841. Pesti Hirlap és Kelet Népe közti vitály. In X.Y.Z. Könyv Gróf Dessewffy Auréltól. Pesten. Nyomt. Trattner-Károlyi betűivel. 38–84. Dessewffy Aurél, Marcel és Emil 1832. Néhány szó a’ közönséghez a’ Hitel, Taglalat, és Világ ügyében. Kassa, nyomtatta Werfer Károly. Dessewffy József 1831. A’ „Hitel” czímű munka’ Taglalatja. Kassa, Werfer Károly, Cs. Kir. Priv. Acad. Typographus’ betűivel. Gróf Dessewffy József levelei. 1812–1843. Budapest, Méhner Vilmos, 1888. Eötvös József 1975. Gróf Széchenyi István [1860]. In uő: Arcképek és programok. Eötvös József művei. Szerkesztette Fenyő István. Budapest, Magyar Helikon. 143–170. Ferenczy József 1897. Gróf Dessewffy József életrajza. Budapest, a szerző saját kiadása. Fontenelle, Bernard le Bovier de 2005. Elmélkedés a régiekről és a modernekről. In uő: Beszélgetés a világok sokaságáról. Fordította Lakatos Mária, utószó, jegyzet: Fehér Márta. Budapest, Helikon Kiadó, 131–151. Fülöp Tamás 1999. „legyünk mi […] ha lehet mindenben: az oknak népe” – Széchenyi István történelemszemlélete és A Kelet népe. In Acta Universitatis Debreceniensis Ludovico Kossuth Nominatae Series Historica LI. Történeti Tanulmányok VII. Szerkesztette Takács Péter. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem. 115–129. Fülöp Tamás 2003. A haladás gondolata Széchenyi eszmerendszerében, Dialógus, 2. évfolyam 1. szám 9–20. 78 -TÖRTÉNET Gergely András 1972. Széchenyi eszmerendszerének kialakulása. Értekezések a történeti tudományok köréből. 62. Budapest, Akadémiai Kiadó. Gergely András 1987. Az író Széchenyi. In uő: Egy nemzetet az emberiségnek. Tanulmányok a magyar reformkorról és 1848-ról. Elvek és utak. Budapest, Magvető Kiadó. 202–258. Gergely András 2006. Széchenyi István. (1791–1860) Magyarok emlékezete. Pozsony, Kalligram Kiadó. Grusz Lipót 1917. Dessewffy József gróf. Kassa, „Szent Erzsébet”-Nyomda Részvénytársaság. Gyulai Pál 1892. Gróf Széchenyi István mint iró. Budapest, Franklin-Társulat. Habermas, Jürgen 1999. A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban. Fordította Endreffy Zoltán. Budapest, Osiris Kiadó. Hites Sándor 2008. Széchenyi István és a jövő előrejelzése. Debreceni Disputa, 6. évfolyam 2 szám 49–53. Iványi-Grünwald Béla 1930. Gróf Széchenyi István Hitel című munkája. Történeti bevezetés. In Gr. Széchenyi István: Hitel. A Taglalat és a Hitellel foglalkozó kisebb iratok. Szerkesztette, bevezető: Ifj. Iványi-Grünwald Béla. Budapest, Magyar Történelmi Társulat. (Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai. Gróf Széchenyi István Összes Munkái II.) 3–264. Jaeger, Wolfgang 1973. Öffentlichkeit und Parlamentarismus. Eine Kritik an Jürgen Habermas, Stuttgart, Kohlhammer Verlag. Jauss, Hans Robert 1964. Ästhetische Normen und geschichtliche Reflexion in der „Querelle des Anciens et des Modernes”. In Paralelle des Anciens et des Modernes, en ce qui regarde les Arts et les Sciences. Par M. Perrault [1693]. Facsimile mit einer Abhandlung von Hans Robert Jauss, München, Eidos Verlag. (Theorie und Geschichte der Literatur und der schönen Künste 2.) 8–64. Kazinczy Ferenc Toldy Ferencnek, Ujhely, 1830. december 17. KazLev, XXI, 5256. lev. Gróf Széchenyi Naplói. 1934. Kazinczy Ferenc Dulházy Mihálynak, h. n., 1830. december 20. KazLev, XXI, 5258. lev., 434. Kazinczy Ferenc 1831. Útja Pannonhalmára, Esztergomba, Váczra. Pesten, Nyomtatta Landerer. Kazinczy Ferenc Báró Wesselényi Miklósnak, Pest, 1831. március 11–12. KazLev, XXI, 5288. lev., 483–485. Kazinczy Ferenc 1998. Gróf Széchenyi Istvánhoz. In Kazinczy Ferenc összes költeményei. Sajtó alá rendzte. Gergye László. Budapest, Balassi Kiadó (Régi Magyar Költők Tára, XVIII. század, II.), 237. szám 190–192. Kemény Zsigmond 1907. Gróf Széchenyi István [1851]. In Báró Kemény Zsigmond: Történelmi és irodalmi tanulmányok. Első kötet. Báró Kemény Zsigmond összes művei. Budapest, Franklin-Társulat. 143–343. Kerényi Ferenc 1989. Eötvös József drámai pályakezdéséről és a Csél szerzőségéről. Irodalomtörténeti Közlemények, 93. évfolyam 4. szám 428–430. Kornis Gyula 1941. Széchenyi és a magyar költészet. Budapest, Franklin-Társulat. Lackó Mihály 2001a. Széchenyi elájul. In uő: Széchenyi elájul. Pszichotörténeti tanulmányok. (A múlt ösvényén.) Budapest, L’Harmattan Kiadó. 27–42. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 79 Lackó Mihály 2001b. Széchenyi-értelmezések: lélektan és szövegtan. In uő: Széchenyi elájul. Pszichotörténeti tanulmányok. (A múlt ösvényén.) Budapest, L’Harmattan Kiadó. 43–66. Lackó Mihály 2001c. Ki beszél? A rétor képe a Hitelben és a Kelet népében. In uő: Széchenyi elájul. Pszichotörténeti tanulmányok. (A múlt ösvényén.) Budapest, L’Harmattan Kiadó. 17–25. Landes, Joan B. 1988. Women and the Public Sphere in the Ages of the French Revolution, New York, Cornell University Press. Lovejoy, Arthur O. 1942. The Great Chain of Being. A Study of the History of an Idea. Cambridge, Mass., Harvard University Press. Mason, Haydn T. (szerk.) 1998. The Darnton-Debate. Books and Revolution in the Eighteenth Century. Oxford, Voltaire Foundation (Vif Paperback Series). Mátay Mónika 1999. Történészek Habermasról. Szociológiai Figyelő, 3. évfolyam 1–2. szám 162–172. Németh László 1942. Széchenyi. Vázlat. (Bolyai Könyvek.) Budapest, Bolyai Akadémia. Orosz József 1832. Gróf Széchenyi István mint iró. Pozsony, Snischer Károly NyomtatóIntézetében. Perrault, Charles 1964. Paralelle des Anciens et des Modernes, en ce qui regarde les Arts et les Sciences. Facsimile mit einer Abhandlung von Hans Robert Jauss, München, Eidos Verlag. (Theorie und Geschichte der Literatur und der schönen Künste 2.) Platón 2000. Ión. Fordította, jegyzet: Ritoók Zsigmond. In uő: Ión. Menexenosz. Platón összes művei kommentárokkal. Budapest, Atlantisz Kiadó. 11–32. Platón 2005. Phaidrosz. Platón összes művei kommentárokkal. Fordította Kövendi Dénes – Simon Attila, jegyzet Simon Attila. Budapest, Atlantisz Kiadó. Ponori Thewrewk József 1833a. Hazafiúi elmélkedések. Pozsony, Snischek. Ponori Thewrewk József 1833b. Beretválkozótükör az új magyarok’ számára. Készítette Ponori Thewrewk József. Pozsony, Belnay’ Örököseinek betűjivel. Ponori Thewrewk József 1834. Velenczei szappanpor az uj magyarok’ számára. Pozsony, Belnay’ örököseinél. Ponori Thewrewk József 1835. Epigrammák. Pozsony, Belnay örököseinél. Poór János 1988a. Kényszerpályák nemzedéke. 1795–1815. Magyar História. Budapest, Gondolat Kiadó. Poór János 1988b. Politizáló, művelt főúr. A fiatal Dessewffy József. In Kulin Ferenc – Margócsy István (szerk.): Klasszika és romantika között. Budapest, Szépirodalmi Kiadó. 148–158. Pulszky Ferenc 1958. Életem és korom. Sajtó alá rendezte Oltványi Ambrus. Budapest, Szépirodalmi (Magyar Századok) I. Schlett István 1999. A magyar politikai gondolkodás története. Második kötet. A liberalizmus Magyarországon. I. rész. Budapest, Korona Kiadó. Skala István 1932. Gróf Széchenyi István és a magyar romanticizmus. Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda. (A Bécsi Collegium Hungaricum Füzetei XI.). Szajbély Mihály 2001. „Idzadnak a’ magyar tollak”. Irodalomszemlélet a magyar irodalmi felvilágosodás korában, a 18. század közepétől Csokonai haláláig, Budapest, Akadémiai Kiadó – Universitas Kiadó (Irodalomtudomány és Kritika). 80 -TÖRTÉNET Széchenyi István 1830. Hitel. Pest, Petrózai Trattner J. M. és Károlyi István Könyvnyomtató-Intézetében. Széchenyi István 1831. Világ vagy is felvilágosító töredékek némi hiba ’s előitélet eligazitására. Pest, Füskúti Landerer Nyomtató Intézetében. Széchenyi István 1843. Üdvlelde. Gróf Dessewffy Aurél hátrahagyott némi irománytöredékivel. Pest, Trattner–Károlyi betüivel. Széchenyi István, Gróf naplói 1934. 4. kötet. (1830–1836) Gróf Széchenyi István Összes Munkái 13. Szerkesztette Viszota Gyula. Budapest, Magyar Történelmi Társulat (Magyarország Újabbkori Történetének Forrásai). Széchenyi István naplói 2002. Milleniumi Magyar Történelem. Szerkesztette Oltványi Ambrus. Budapest, Osiris Kiadó. Takáts József 2007. Modern magyar politikai eszmetörténet. Budapest, Osiris Kiadó. Toldalék-észrevételek Gróf Széchenyi István Hitel czimü munkájához. Egy Hazafitul. 1831. Kassa, Werfer Károly’ Cs. Kir. Priv. Acad. Typographus’ Betűivel. Toldy Ferenc 1864–1865. A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban. Pest, Emich Gusztáv M. Akad. Nyomda. Török Lajos 2009. A jövő alakzatai. Az időtapasztalat nyelvének néhány sajátossága az 1830–40-es évek magyar politikai diskurzusában. Helikon, 55. évfolyam 2. szám 561–576. Vaderna Gábor 2009. Nevelés és Bildung. A Dessewffy család és a gyermeknevelés a 19. század első felében. Sic Itur ad Astra, 59. szám 117–148. Vértes István 1944. Gróf Széchenyi István és gróf Dessewffy József irói vitája. Budapest, Faragó Zsigmond könyvkereskedése. Viszota Gyula 1935. A kortársak Széchenyi Hiteléről. Irodalomtörténeti közlemények, 45. évfolyam 113–127, 225–240, 337–353. Völgyesi Orsolya 2004. Széchenyi és a rendi nyilvánosság fórumai. In Pelyach István – Kőrösiné Merkl Hilda – Simon V. Péter – Buday Miklós (szerk.): Széchenyi Magyarországa és Európa. Tudományos konferencia. [Budapest], Széchenyi Társaság. 79–86. Összegzés A gróf Széchenyi István és gróf Dessewffy József közötti vita kétség kívül igen nagy érdeklődésre talált a maga korában. A Hitel, a Taglalat és a Világ olvasói már akkor és utóbb is joggal gondolhatták azt, hogy a magyar politikai kultúrában valami egészen megváltozott. Új kérdések, új politikai nyelvhasználat, új közönség jelent meg az 1830-as években. Tanulmányom a vita egy eddig ismeretlen dokumentumát elemzi. Dessewffy a Világ után megírta válaszát, az egy Hamvvévő című epigrammaciklust. A Hamvvévőt Dessewffy sohasem publikálta, mégsem maradt teljesen ismeretlen. Állításom szerint létezett egy olyan nyilvánosságforma is az 1830-as években, mely a kéziratos terjesztésre épült, s Dessewffy műve e korlátozott nyilvánosság előtt jelenhetett meg. A HAMVVÉVŐ FILOZÓFIÁJA 81 Ha a Hitel-vitára az előkerült epigrammaciklus felől tekintünk, s nem pusztán azt értelmezzük, hogy a három nagyszabású prózai értekezés között milyen elvi és politikai nézetkülönbségek álltak, láthatóvá válik, hogy Dessewffy számára a vita súlypontjai egészen máshova estek, mint azt a kérdés historiográfiája sejteti. Dessewffyt e vita során kevésbé a vita gazdasági és társadalompolitikai vonatkozásai foglalkoztatták, hanem a személyét ért támadásokon túl a legnagyobb terjedelemben az időhöz való viszonyt, valamint az ész és szív megkülönböztetése mögött húzód antropológiai előfeltevéseket elemezte. Nemzeti Érdek társadalom • gazdaság • stratégia tátrai tünde Kis- és középvállalkozások a közbeszerzésben századvég gazdaságkutató zrt. Elvesztegetett évek – Elemzés a magyar gazdaság állapotáról ifj. jászay tamás • dülk marcell Megtakarítási lehetőségek vizsgálata a magyar háztartások energiafelhasználásában büki gergely A biomassza energetikai hasznosítása Tóth Miklós • mészáros jános Mozgásszegény életmód, elhízás, a fizikai teljesítőképesség csökkenése a magyar gyermekek körében szabadkai andrea • fehér zoltán Hatályban az új kistermelői rendelet siklósi máté Fogyasztóvédelem és polgári jog –Ami az úk Ptk. vitájából kimaradt ohnsorge-szabó lászló A magyar állami bürokrácia méretéről nemzetközi összehasonlításban 2010. tavasz IV. évfolyam 1. szám Demeter Tamás A romantikus Hume* Bevezetés a modern európai eszmetörténet talán legmarkánsabb törését a felvilágosodás és a romantika kora között szokás felfedezni, szembeállítva a felvilágosodásra jellemző észelvűséget a romantika érzés- és érzelemcentrikusságával. E hagyományos felfogás szerint a romantika a felvilágosodásra adott tudatos ellenreakció, amely a felvilágosodás antitézisét jelenti. Mint ilyen, a romantika az ésszel – mint a felvilágosodás legfőbb autoritásával – az érzésben adott esztétikait állítja szembe, amely a konceptualizáció és az okoskodás határain túl fekszik. A felvilágosodás észközpontúságából individualizmus fakad: a társadalom alapegységét és építőkövét az önérdekeit racionálisan mérlegelő és azokat racionálisan képviselő egyén képezi. A romantika ezzel szemben az egyént a közösség alá rendeli, s a közösségi életet olyan öncélnak tekinti, amely mellett eltörpül a racionális önérdek. Ettől nem függetlenül a romantika a felvilágosodás egyénközpontú liberalizmusának ideológiájával a kommunitarista konzervativizmus értékrendjét állítja szembe.1 Ennek a hagyományos felfogásnak megvannak a maga kanonikus hősei mindkét oldalon, akiknél úgymond példaszerűen mutatkoznak meg a két pólus megkülönböztető jegyei. E szerint a felvilágosodás gondolkodási stílusát olyan kanonikus alakok definiálják, mint Voltaire, Rousseau és Kant, amellyel szemben a romantikus alternatívát Goethe, * A tanulmány megírását az OTKA (79193) támogatta. E „hagyományos felfogás” részletesebb jellemzéséhez lásd Beiser 2003, 43. skk. és 56. skk. 1 84 -TÖRTÉNET Schelling és Coleridge mutatják fel. Ebben a felosztásban Hume a felvilágosodás csapatában játszik: mindenféle babonaságok kérlelhetetlen kritikusa, aki bár bizonyos vonatkozásokban kész az ész hatókörét korlátozni, mégis a mechanisztikus elvek szerint működő és ezért racionálisan megismerhető természet (és emberi természet) bajnokának szerepét játssza,2 s ezzel hézagmentesen beilleszkedik a Descartes-tól Newtonon át Kantig ívelő eszmetörténeti vonulatba.3 Ebben a tanulmányban ezzel a Hume-képpel szemben szeretnék kételyeket ébreszteni. Hume főműve, az Értekezés az emberi természetről két részletben, 1739–40-ben látott napvilágot. 1740 körül egyes értelmezők szerint ettől függetlenül is fontos eszmetörténeti fejlemények zajlottak. Jonathan Israel4 úgy látja, hogy 1740-re a felvilágosodás mozgalmának tulajdonképpeni filozófiai tartalmát kidolgozó munka véget ért.5 Ezzel egybecseng, hogy Robert Schofield6 ugyanerre az esztendőre úgy tekint, mint a brit romantika kibontakozásának emblematikus évére, amely a gondolkodási stílus átfogó változását szimbolizálja. Schofield ebben a folyamatban Hume Értekezésének érzés- és érzékenységközpontú filozófiáját az általa érzékelt fordulat vonatkozásában dokumentumértékűnek tekinti. Schofield is jelzi azonban, hogy 1740-nél éles határt húzni elkerülhetetlenül mesterséges – romantikus előzmények és meghatározó fejlemények előbb és később is fellelhetők a brit eszmetörténetben, s a felvilágosodás öröksége sem ekkor, sem később nem tűnik el. Ezért a törés- vagy fordulópont hangsúlyozása helyett érdemesebb inkább arra a kontinuitásra összpontosítani, amely a romantikát a felvilágosodással összeköti és folytonossá teszi. Frederick Beiser7 kiemeli, hogy felvilágosodás és romantika éles szembeállítása a felvilágosodás erősen egyszerűsített képéből indul ki, amely a romantikával a francia philosophe materializmusát, illetve a későbbi berlini Aufklärer abszolutizmusát és deizmusát állítja szembe. Azonban Beiser megmutatja, hogy a német koraromantika ezekben az elkötelezettségeiben jórészt folytonos a felvilágosodás e hagyományaival. Peter Hanns Reill8 hasonlóképpen elhibázottnak látja azt a hagyományos tudományképet, amely a felvilágo- 2 3 4 5 6 7 8 Lásd ehhez főként Buckle 2002. Lásd például Richards 2002, xvii. Israel 2002, 6. Ezzel szemben lásd Robertson 2005, 8. skk. Schofield 1969, 94. Beiser 2003, 46. sk. Reill 2005. A ROMANTIKUS HUME 85 sodás atomisztikus és mechanikus világképével a romantika holista és organicista szemléletmódját állítja szembe. Reill e polaritást elutasítva feltérképezi azt az általa „felvilágosult vitalizmusnak” nevezett vonulatot, amely számos vonatkozásban elfordul a hagyományosan a felvilágosodás sajátjának tekintett tudományképtől, és úgyszólván átvezet a romantikára jellemzőnek tartott természetfelfogáshoz. Ez a folytonosság nem csupán a korszakos összefüggések és világképek szintjén ragadható meg, hanem az egyes diszciplínák szintjén is: plauzibilisen lehet például érvelni amellett, hogy a17–18. századi brit fiziológiai kutatások előkészítették és megalapozták az érzékenység-érzékiség kultuszát a brit romantikus irodalomban és filozófiában.9 A következő oldalakon Hume filozófiáját igyekszem némiképp eltávolítani a felvilágosodás kánonjától, és közelíteni a romantikáéhoz – anélkül azonban, hogy magamévá tenném a felvilágosodást és a romantikát egymással élesen szembeállító hagyomány szempontjait. Inkább Michelle Faubert-rel10 értek egyet, aki újabban azt hangsúlyozza, hogy számos olyan gondolat, amelyet ma a romantika jellegzetességének gondolunk, a skót felvilágosodás hatását tükrözi. A The Oxford Companion to the Romantic Age11 hasonló szellemben fogant Hume-szócikkének diagnózisa szerint: „képviselhető állítás, hogy a romantika korában egyetlen más szerző sem befolyásolta nála nagyobb mértékben a brit gondolkodást”. E szerint tehát annak ellenére, hogy nem szokványos Hume értelmezését a romantikához közelíteni, mégis úgyszólván természetesnek tűnik. Marina Frasca-Spada12 Hume filozófiáját és Richardson regényeit egyazon diszkurzív kontinuum két végpontjának látja, mely különböző olvasóközönségekhez, de ugyanarról szól: szenvedélyekről, karakterjegyekről, élményekről s ezeken keresztül az ember mibenlétéről általában. Robert Richards13 olvasatában pedig Hume az oksági relációt változékony tapasztalaton alapuló, szubjektív asszociáció ügyévé teszi, így kivonja a természeti szükségszerűség és a racionális belátás hatóköréből, és ezzel a felvilágosodás mechanisztikus természetképét összeomlással fenyegeti. Ám ennek ellenére Richards Hume-ban mégis a felvilágosodás mechanisztikus filozófiájának képviselőjét látja. Ezzel a széles körben elterjedt felfogással szemben magam több helyen úgy érvelek, hogy Hume filozófiája jobban megtalálja helyét 9 Lásd ehhez például Rousseau, 1976; Richardson 2001. Faubert 2009, 11, 20. 11 McCalman 1999, 550. 12 Frasca-Spada 1999. 13 Richards 2002, 308. 10 86 -TÖRTÉNET a 18. század kvalitatív különbségekre érzékeny és vitalisztikus jegyeket mutató természetfilozófiáinak kontextusában.14 A következőkben azt igyekszem megmutatni, hogy ez utóbbi értelmezést támogatják Hume gondolkodásának általános jellegzetességei és tendenciái – azaz Hume gondolkodási stílusa. A romantikus gondolkodási stílus A „gondolkodási stílus” gyakran felbukkanó kategória az eszme- és tudománytörténet-írásban.15 Itt a fogalomnak a fiatal Lukács és Mannheim által kidolgozott, s némiképp aktualizált változatára támaszkodom.16 Lukács a stílus fogalmát egészen általánosan a világ „átélésének” formájaként érti, amely egy adott „korhangulat talaján nő”.17 Amikor Mannheim18 a gondolkodási stílus fogalmát definiálja, hasonló nyomvonalon halad: úgy fogalmaz, hogy a gondolkodási stílust egy adott, a „megismerendő tárgyhoz való […] beállítódás” definiálja. Az „átélés” lukácsi és a „beállítódás” mannheimi terminusai egyaránt a világ fogalmilag strukturálatlan érzésként-élményként adott percepciójára utalnak, amely meghúzódik mindenféle kultúrobjektiváció hátterében – a katedrálisoktól a tudományos elméletekig. A gondolkodási stílus ennek az élményösszességnek egyfajta gondolati lecsapódása; nem elszigetelt egyénekre jellemző, hanem történeti és társas jelenség, amelytől az egyéni gondolkodás nem függetleníthető, s amelynek így keretfeltételeit adja. Ha innen tekintjük, jól érthető az idős Goethe megjegyzése, hogy akarata ellenére bár, de egész életében romantikus volt.19 Ahogy Mannheim nagyon plasztikusan megfogalmazza: „…még a zseni sem légüres térben gondolkodik, hiszen ő is csak olyan fogalmakból, problémákból kiindulva tudja megválasztani gondolkodói kiindulópontját, amelyet a történelem szele egészen az ő szemhatáráig sodort. E fogalmak és problémák azonban egy lelki és egy 14 15 16 17 18 19 Vö. Demeter 2010b, 2011, 2012. Ebből ad ízelítőt Hacking 1999. Erről bővebben lásd Demeter 2010a. Lukács 1977, 404. Mannheim 1994, 182. Eckermann 1973, 1830. március 21. A ROMANTIKUS HUME 87 élményösszefüggés kifejeződései, amelyek éppúgy a történelmi folyamatban jöttek létre, mint életünk összes többi alkotórésze. Teremtsen bár mégoly radikálisan újat is, azt mindig az életproblematika mindenkori állagából kiindulva fogja tenni, fogalomkincse csak e kollektív javak módosulása lesz, és e növekvő folyam mindig és újra meg újra fel fogja venni magába azt, amit újonnan teremtettek.”20 Ebben az értelemben tehát a gondolkodási stílus egyszerre képez kifejezés- és gondolatkorlátot, de egyúttal meg is teremti a kifejezés és a gondolkodás lehetőségét – amennyiben az adott korra jellemző élményösszefüggések megragadásának fogalmi kereteit kínálja. A gondolkodási stílus így értett fogalma szinte csábít, hogy a gondolatokat mindjárt szociológiai kontextusban értelmezzük. Mint Mannheim21 rámutat, a történelmi-társadalmi beágyazottságú gondolkodási stílusok az olyan gondolatokra is rányomják bélyegüket, amelyeknek nincs közvetlen társadalmi és politikai relevanciájuk; még az ilyen apolitikus gondolatok jelentését is természetes szociológiailag megragadni. Itt azonban nem teszek erre kísérletet, mert ugyancsak egyetértek Mannheimmel22 abban, hogy a kezdeti romantika megérthető „immanens ideologikus” jelenségként is, mint a felvilágosodás szélsőséges, mindent racionalizálni – vagy inkább: racionálisként láttatni – akaró törekvésére adott ellenreakció. Azonban ha ezt hangsúlyozzuk, akkor közel kerülhetünk az elöljáróban kritizált töréselmélethez, amely a romantikát élesen szembeállítja a felvilágosodással. Ennek látszatát kerülendő szerencsésebb úgy fogalmazni, hogy a Hume által is képviselt romantika józan felvilágosodás, amely igyekszik jogaiba visszaállítani azt, amit a felvilágosodás mindenben az ész jeleit felfedezni akaró törekvései egyszerűen átsiklottak, vagy erőltetetten a racionálisra redukáltak. A világnak ezzel az észelvű felfogásával szemben Hume azt akarja megmutatni, hogy az ész mint az okoskodás és a következtetés tevékenysége maga is jórészt irracionális alapokon nyugszik, s olyan kontextusokban, amelyekben látszólag az érvelő okoskodás uralkodik, ténylegesen az érzéseinkre hagyatkozunk. Ezeket a következtetéseket persze Hume is érvelő okoskodás keretében fejti ki, miközben tisztában van ennek alapjaival és a korlátaival is: noha képesek vagyunk a világ racionális megismerésére, ennek a megismerésnek – és a megismerés módszereinek – képességeink korlátokat 20 21 22 Mannheim 1994, 28. I. m. 36. I. m. 99. 88 -TÖRTÉNET szabnak. Nincs a jelenségek mélyére hatoló univerzális ész; megismerésünk mindig és szükségképpen emberi megismerés marad: az emberi természeten nyugvó kontingens, fallibilis és közel sem kimerítő tudás a jelenségekről.23 Persze a romantikus gondolkodás aligha kezelhető egységesként. Arthur Lovejoy már 1923-ban rámutat arra, hogy inkább romantikákról semmint „a” romantikáról kellene beszélni.24 Annyira heterogén eszmetörténeti jelenségről van szó, amelyen belül elhelyezhető Hume filozófiája is, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a koraromantika számos vonatkozásban folytatója a felvilágosodás hagyományainak, s nem jelent azzal gyökeres szakítást. A folytonosság megfigyelhető egyfelől az egyéni gondolkodáson alapuló radikális kritika joga melletti elkötelezettségben és a tudás terjedésének társadalmi fontosságába vetett hitben,25 melyek Hume gondolkodását is kétségtelenül jellemzik. Emellett az is igaz, hogy azok a sajátosságok, amelyeket Mannheim26 a romantikus gondolkodás prioritásaiként említ a felvilágosodás gondolkodásával szemben – azaz az organikus közösséget (a családot) a szerződéssel, az érzések bizonyosságát a racionalitással, és a belső tapasztalatot a mechanikával szemben – ugyanakkor jellemzik Hume gondolkodását. Ugyanakkor a korai romantika számos jellegzetessége idegen Hume gondolkodásától, így például bizonyos platonizáló és racionalista tendenciák, illetve a transzcendencia iránti fogékonyság – vallási vagy más formában. Aligha értene egyet Schlegel „romantikus imperatívuszával” sem, hogy a természetnek és a tudománynak művészetté kell válnia, s a művészetnek természetté és tudománnyá.27 Ez a sokszínűség azonban a romantika esetében egészen természetes. Mannheim találó megállapítását idézve: „A romantika nem egyszerűen poláris, egészen heterogén erők táplálta ellenmozgalom, hanem inkább olyan ingamozgáshoz hasonlítható, mely egy szélsőséges pontig kilendülve hirtelen megindul visszafelé. A racionalitásnak ez az átcsapása irracionalizmusba (az érzelmi életben éppúgy, mint a gondolkodásmódban), ezért nem egyszer a felvilágosodás fő reprezentánsaiban magukban is végbemegy. Így Rous- 23 24 25 26 27 Lásd Demeter 2012. Lovejoy 1948. Lásd például Beiser 2003, 47. Mannheim 1994, 44. A koraromantika e vonásairól lásd Beiser 2003, 61, 44, 19. A ROMANTIKUS HUME 89 seau-ban és Montesquieu-ben békésen élnek együtt szélsőségesen racionális gondolkodásmódok a maguk ellentéteivel.”28 Ez a diagnózis nyugodt szívvel kiterjeszthető Hume-ra is. Természet és emberi természet Hume-nak nincs ugyan természetfilozófiája, de bizonyos szimpátiák bizonyos fajta természetfilozófiák iránt kiolvashatók a szövegeiből. Ezekből a passzusokból látszik, hogy Hume mérsékelt szimpátiával fordul a mechanikus és matematizált természetfilozófiának a felvilágosodásra oly jellemzőnek tartott szemléletmódja felé. Az Anglia történetéről írott munkájában elismerőleg szól Galilei és Newton érdemeiről, és miközben úgy értékeli, hogy Newton fellebbentette a fátylat a természet egynémely titkáról, a jelenségek végső mozgatórugóihoz ezzel nem jutottunk és nem is juthatunk közelebb.29 A természet emberi megismerhetőségének lehetőségei korlátozottak, s ezek a lehetőségek sem aknázhatók ki, ha a természethez matematizált perspektívából közelítünk. Hume elemzésében ugyanis értelmetlennek bizonyul a végtelen oszthatóság ideája, amely megkérdőjelezi az infinitesszimálisok newtoni módszerének legitimitását: ha a végtelen kicsiségről és nagyságról nem tudunk fogalmat alkotni, akkor ilyen mennyiségekkel a tudományunkban sem kalkulálhatunk.30 S ennél még alapvetőbbnek látszik minden matematikai természetfilozófia lehetőségével szemben az az éles határ, amelyet Hume a tapasztalati és az a priori okoskodás között húz.31 Ez a határ áthághatatlan: tapasztalati megismerésünk – így a természet megismerése – nem fektethető a priori alapokra, mert tényekről és tények viszonyairól csak a tapasztalat tudósíthat. Ilyenformán a természetfilozófia nem fektethető matematikai alapokra: mert bár a matematika Hume szerint hasznos ott, ahol kvantifikációra és a különféle hatások arányainak megállapítására van szükség, de nem használható értelmesen a természet modelljeként, nem használható következtetési szabályok megfogalmazására, és nincs értelme azt mon- 28 29 30 31 Mannheim 1984, 100. Hume 1983, 542. I. m. 44. skk. Hume például 1973, 252. skk. 90 -TÖRTÉNET dani, hogy valamilyen természeti törvénynek matematikai értelme van: a matematikai értelem tapasztalatilag nem lehorgonyozható értelem. Hume számára nem csak a matematizálás, hanem a mechanikus világkép is problematikus. A mechanikus természetfilozófiák a jelenségeket különböző alakú és kiterjedésű részecskék kölcsönhatására hivatkozva magyarázzák. Ezek a magyarázatok támaszkodnak a szilárdság fogalmára, hisz enélkül az ütközések során a részecskék elveszítenék e három fenti tulajdonságukat, amelyekre a mechanikus magyarázatok hivatkoznak. Hume azonban azt mutatja meg, hogy nem alkothatunk fogalmat a szilárdságról mint a testek intrinzikus, hanem csak mint relációs tulajdonságáról: csak úgy juthatunk ehhez a fogalomhoz, ha látunk vagy elképzelünk két egymásra nehezedő, ám egymáson áthatolni képtelen testet.32 Egyetlen testet szemlélve nem juthatunk ehhez a fogalomhoz. Ilyenformán arról a tulajdonságról, amelyre a mechanikus filozófia a testek minden további tulajdonságát alapozza, nem alkothatunk fogalmat úgy, mint a testek legalapvetőbb tulajdonságáról. Mivel ez a fogalom eleve feltételezi két test kölcsönhatását, így körforgásmentesen nem is hivatkozható a kölcsönhatások magyarázatában. Ezzel pedig kicsúszni látszik a talaj a mechanikus természetfilozófia magyarázati konstrukciói alól.33 Hogy a mechanikus filozófiával szemben merrefelé is húznak Hume természetfelfogásának szimpátiái, azt jól sugallja, hogy egy érdekes lábjegyzetben a gravitáció newtoni elméletének éter alapú értelmezését favorizálja, ám szót sem ejt annak lehetséges mechanikus olvasatáról, hanem egyértelműen „aktív folyadékra” utal.34 Newton ilyen olvasata szemben áll a mechanikus természetfilozófiák egyik alapvető dogmájával, mely az anyag passzivitását állítja: az anyag csak külső hatásra hozható mozgásba, belső aktivitása nincs. Hume számára azonban a természet és az emberi természet egyaránt az aktív kölcsönhatások terepe. A legjobban ezt talán a szimpátia hume-i elméletén keresztül lehet illusztrálni. A szimpátia fogalma Hume szótárában empátiát jelent, azt a képességet, melyre támaszkodva mások érzelmi állapotát magunk is át tudjuk élni, s ezáltal a társas világ alapvető kötőerejét jelenti. A szimpátia képessége a következőképpen működik: először – gesztusokból és verbális megnyilvánulásokból – ideát (fogalmat) alkotunk arról, hogy mi játszódik le a másikban. A szimpátia ezt az ideát alakítja át benyo- 32 Hume 2006, 227. Lásd Demeter 2010b. 34 Hume 1973, 111–112n6. Megjegyzendő, hogy a magyar fordításból a jelen kontextusban kulcsfontosságú „aktív” szó kimarad – az eredetiben szerepel. 33 A ROMANTIKUS HUME 91 mássá, azaz a fogalomból állítja elő magát az élményt, amely az illetőben lejátszódik. Ennek a képességnek köszönhető, hogy „az egyik ember szelleme mintegy tükre a másikénak”.35 Amennyiben elfogadjuk azt az egyébként eretnek gondolatot, hogy Hume szerint az elme kétféle észlelete – azaz az ideák és a benyomások – között minőségi különbség van,36 akkor lehet úgy is érvelni, hogy a szimpátia képessége minőségi változásokat idéz elő az elme tartalmaiban, s ennek köszönhetően válik lehetővé, hogy másként viszonyuljunk a társas világ szereplőihez, mint a világ egyéb, elmével nem rendelkező, személynek nem tekintett összetevőihez. A szimpátia azonban nem csak emberi sajátosság: Hume hasonló elv működését véli felfedezni az élő természet jelenségeiben, s az egyes élőlényeken belül is.37 Az organizmusok esetében megfigyelhető „…a részek bizonyos szimpátiája közös céljuk iránt, és feltételezzük, hogy minden tevékenységükben és működésükben kölcsönös ok-okozati relációt tartanak fönn egymással. A növények és állatok esetében – ahol nem csak a különböző részek vonatkoznak valamilyen általános célra, hanem a részeknek kölcsönös kapcsolatuk van egymással, és függenek is egymástól – mindig így áll a dolog.”38 E szerint tehát az élő szervezeten belül és az emberi társadalomban a részek interakciója hasonló. Egyik sem mechanikus elvek, hanem bizonyos belső érzékenységek és affinitások szerint szerveződik. Nem passzív és kvalitatíve homogén komponensek kölcsönhatásának következtében, hanem aktív és minőségi különbségekre érzékeny organikus szerveződés eredményeként alakul ki a társadalom és az élővilág harmonikus rendje. Azok az értelmezők, akik Hume filozófiáját inkább a mechanikus természetfilozófia kontextusában olvassák, rendszerint az asszociáció elméletét tartják annak a pontnak, ahol ez a leginkább kézenfekvő módon megtehető. Az asszociáció elveit gyakran szokás egyenesen a newtoni gravitációhoz hasonlítani: e szerint az asszociáció elvei az ideák közötti olyasfajta univerzális vonzást írnak le, mint a gravitáció newtoni törvénye a testek között.39 Látszólag olyannyira kézenfekvő ez 35 Hume 2006, 351. Lásd Hume 2006, 352, és erről bővebben Demeter 2011. 37 Hume 2006, 252. 38 A fordítást módosítottam. A magyar fordításban nem szerepel az eredetiben kurzivált szimpátia kifejezés (és nincs kurziválva az eredetiben így szereplő közös cél sem). 39 Lásd például Broughton 2006, 51 és Bennett 2001, 1. köt. 352. 36 92 -TÖRTÉNET a gondolat, hogy a magyar fordítás egyenesen a tömegvonzás hatásainak különféle megnyilvánulásairól beszél ott, ahol az eredeti szöveg csupán a vonzásnak a természetben megfigyelhető sokféle megnyilvánulásait említi).40 Mégis elhamarkodottnak és szerencsétlennek tűnik pusztán ez alapján a newtoni mechanikához kapcsolni Hume asszociációelméletét. Közelebbről szemügyre véve ugyanis azt találjuk, hogy az asszociáció elvei érzékenyek az elmetartalmak minőségi különbségeire – míg a gravitáció minőségi különbségek nélkül, egyformán hat minden testre. Hogy egy adott esetben a három elv közül, amely szerint az ideák összekapcsolódhatnak (azaz tér-időbeli érintkezésük, hasonlóságuk, oksági relációjuk révén), ténylegesen melyik kapcsol össze két ideát, az az ideák tartalmától, minőségi különbségeiktől függ, attól, hogy az illető ideák mit reprezentálnak. Ezért plauzibilisebb az asszociáció elveinek természetfilozófiai analógiáját az elektív vonzások kémiai fogalmában találni meg: az ideák tartalmuk szerint asszociálódhatnak, csakúgy, mint ahogy a kémiai elemek társulása is minőségi különbségeikre érzékeny.41 Itt pedig kapcsolódási pont látszik Goethe természetfilozófiájával. Tudománytörténeti közhely immár, hogy a Vonzások és választások az elektív vonzások kémiai elméletét használja fel az emberi kapcsolatok alakulásának magyarázatára. A regény elején az élettelen világ működésére vonatkozó metaforák alkalmatlanságától indulva értjük meg, hogy mennyire különbözik a részecskék világának működése az emberi világtól, s hogy ez utóbbi mennyivel alkalmasabban illusztrálható kvalitatív különbségek szerint alakuló kémiai reakciók analógiáin keresztül.42 A tanulság Hume esetében kevésbé explicit, de ezzel alapvetően megegyező. Az emberi természetnek a felvilágosodás korára jellemző filozófiáját – melynek illetékességi területe a fiziológiától az erkölcsökig és a társadalmasodás kérdéseiig terjedt – többnyire úgy szokás értelmezni, mint amely a mechanikus természetfilozófia égisze alatt áll.43 A szimpátia imént bemutatott elmélete és az asszociatív kapcsolatok itt képviselt értelmezése azonban jelzi, hogy Hume eltávolodik ettől a mechanikus hagyománytól az emberi természet tanulmányozásának tekintetében is, s közelebb áll azokhoz a vitalisztikus tendenciákhoz, amelyek majd a romantika korában bontakoznak ki. Ezzel az orientá- 40 41 42 43 Hume 2006, 31. Lásd Demeter 2011. Lásd ehhez Knight 1990 és Adler 1990. Schaffer 1999. A ROMANTIKUS HUME 93 cióval Hume nem áll egyedül a skót felvilágosodás képviselői között. Adam Smith a társadalom gazdasági működéseit az élő organizmusok önfenntartó mehanizmusaihoz hasonlítja, s úgy érvel, hogy a gazdaság egyensúlyát az élő szervezeteket fenntartó – szerinte ismeretlen – vitális erőkhöz hasonló hatások biztosítják.44 Adam Ferguson pedig Humenál explicitebb módon hangsúlyozza az élettelen anyag viselkedésére kidolgozott magyarázó elméletek alkalmatlanságát a társadalmi jelenségek kontextusában – éppen azon az alapon, hogy a társadalom élő és aktív részekből épül fel.45 Mindez megerősíti azt a fentebb egyetértőleg idézett tézist, hogy a skót felvilágosodás a romantika számos jellegzetes gondolatának táptalaja. A megismerés alapjai Megismerő tevékenységünk motivációja Hume szerint nem az észből fakad: nem azért bocsátkozunk kognitív vállalkozásokba, mert az igazság iránti elfogulatlan érdeklődés hajt bennünket. Nem az igazság feltárására irányul a motivációnk, hanem egy az elme természetéből fakadó szenvedély kielégítésére: Hume számára a megismerés olyan tevékenység, amelyre az elmét tulajdon felépítése sarkallja.46 Elménk folyamatosan tevékenységre vágyik, valamivel mindig el kell foglalnia magát – ha épp nincs olyasmi a környezetében, ami figyelmét lekötné, akkor befelé fordul, és saját ideái között talál elfoglaltságot. A megismerés így olyasfajta időtöltés, mint a vadászat: elsősorban a tevékenység élvezetéért folytatjuk, s a cél maga ennek a tevékenységnek alá van rendelve. A megismerő tevékenységben az igazság játssza azt a szerepet, amelyet a vad a vadászatban: a vad és az igazság adja a tevékenység értelmét, de az adott tevékenységre e céltól független motivációnk van. Ennyiben a vadászat és a megismerés egyaránt játékok: „…a játék öröme nem származhat pusztán az érdekből, hiszen sokan a biztos hasznot is odahagyják a szórakozás kedvéért; de egyedül a játék tevékenységéből sem származhat, hiszen tét nélkül játszani egyáltalán nem volna öröm a számunkra; inkább a két ok együttes hatásából ered, noha külön-külön egyik sem hat. Az történik, ami bizonyos 44 45 46 Vö. Packham 2002, 468. Reill 2005, 69. sk. Hume 2006, 425. skk. 94 -TÖRTÉNET kémiai eljárások esetében is, ahol két tiszta és átlátszó folyadék keveredéséből valami színes és átlátszatlan harmadik áll elő.”47 Az igazság az a célpont, amelyre akkor lőhetünk, amikor játékul – azaz az elme számára szükséges időtöltésként – a megismerést választjuk. Nem pusztán kognitív motivációink, hanem a megismerésben releváns képességeink sem az észben gyökereznek többnyire, mégis ritkán szokás hangsúlyozni, hogy Hume-nál a megismerés is jórészt irracionális alapokon nyugszik. Hume az ész illetékességi körét az elmetartalmuk összehasonlításának tevékenységére korlátozza, s ezzel általában a következtető okoskodást, valamint a matematikát s azon belül tulajdonképpen csak az aritmetikát tekinti tisztán az észre tartozó tudásterületnek.48 A geometria esetében Hume alkalmasint azt a konstruktivista hagyományt tarthatta szem előtt, amely a geometriai értelmesség kritériumának a megszerkeszthetőséget tartotta.49 Ezzel a felfogással a geometria az aritmetikánál jóval közelebb kerül az érzéki tapasztalathoz, és ez csökkenti a bizonyosságot, amelyre számot tarthat. Mindez azt jelenti, hogy az ész tulajdonképpeni hatóköre szigorúan a következő okoskodásra és az a priori ismeretekre korlátozódik, a világra vonatkozó tudás nem nyerhető belőle. Márpedig bennünket kognitív tekintetben alapvetően a világ – és kevésbé ideáink a priori viszonyainak – megismerése foglalkoztat. De nem ám a világ tiszta és öncéloktól mentes megismerése vagy kimerítő deduktív magyarázata: a világ megismerése annyiban érdekes számunkra, amennyiben az ránk hatást gyakorol – amennyiben fájdalom vagy öröm származhat belőle.50 Ebben a kontextusban pedig az oksági viszonyok feltárása jelenti a feladatot, jelesül annak megismerése, hogy milyen hatások milyen okokból származnak. Oksági következtetéseinket azonban „nem észbeli indokok” alapján vonjuk le, hanem képzelőerőnkre támaszkodva: „Ha képzelőerőnk nem találna több kapcsolatot az ideák között, mint amennyit értelmünk lát magukban a tárgyakban, 47 I. m. 429. Érdemes megfigyelni a kvalitatív-kémiai illusztrációt e megállapításhoz. Hume gyakorta használ kémiai, illetve kvalitatív különbségekre kihegyezett példákat – sokkal gyakrabban, mint mechanikai gyökerű illusztrációkat. Ezek a példák további illusztrációi annak, hogy Hume természetfilozófiai szimpátiái kevésbé a mechanika, mint inkább a kvalitatív, kémiai és vitalisztikus elméletek felé hajlanak (lásd Demeter 2010b). 48 Például Hume 2006, 394. sk. 49 Lásd például i. m. 83. sk.; Domski 2003. 50 Például Hume 2006, 395. A ROMANTIKUS HUME 95 akkor sohasem tudnánk az okokból az okozatokra következtetni”.51 Oksági következtetéseink valójában arra támaszkodnak, hogy ismétlődő együttjárásokat tapasztalunk bizonyos események között. Ez a tapasztalat idővel úgy kondicionálja képzelőerőnket, hogy bizonyos típusú események bekövetkeztekor bizonyos további események bekövetkezését várjuk. Ez a várakozás egyfajta késztetés arra, hogy elménk az első esemény gondolatáról átlépjen a második esemény gondolatára. Ez a késztetés az az érzés, amely oksági következtetések levonására sarkall bennünket, s ebben az érzésben gyökerezik az oksági viszonyoknak tulajdonított szükségszerűség is. Állandó késztetést érzünk, hogy oksági következtetéseket vonjunk le, s e következtetések révén látjuk a világ eseményeit oksági szövetbe szerveződni. Végső soron tehát képzelőerőnk, s nem az ész az a képességünk, amelyre a világ megismerésében legelemibb módon támaszkodunk. Ha azt kérdezzük, hogy mi különbözteti meg az egyebek mellett oksági következtetéssel szerzett hiteinket attól, amit fikciónak tartunk, vagy általánosabban, attól, amit el tudunk gondolni, de nem tartunk igaznak, akkor ugyancsak azt a választ kapjuk, hogy egyfajta érzés. Hiába hasonlítgatjuk össze azokat az ideákat, amelyek hiteink tárgyai, azokkal, amelyeket fikciónak tartunk, magukban az ideákban nem találunk semmilyen megkülönböztető jegyet: „Ha két ember közül az egyik regényes történetként, a másik meg igaz beszámolóként olvassa ugyanazt a könyvet, mindketten ugyanolyan rendben, ugyanazokat az ideákat merítik belőle, és az, hogy az egyik nem hiszi, és hogy a másik elhiszi a dolgot, nem okoz nehézséget abban, hogy ugyanazt az értelmet tulajdonítsák a szerzőnek. A szavak ugyanazokat az ideákat keltik föl mind a kettőben, de a szerző kijelentései eltérő hatást tesznek rájuk.”52 Éppen ezért nem az ész dolga, hogy hiteink és fikcióink között különbséget tegyen: az ész csak ideákat képes összehasonlítani, viszont ideák összehasonlításából nem dönthető el, hogy melyikük hit, melyikük fikció. Azokkal a gondolatainkkal kapcsolatban, amelyeket hiteinknek tartunk, másként érzünk, mint azokkal kapcsolatban, amelyeket nem hiszünk.53 Szubjektív szempontból tehát egy gondolat kognitív értéke ismét csak a hozzá kapcsolódó érzésben gyökerezik, ezen múlik, hogy 51 52 53 I. m. 103. I. m. 109. sk. A fordítást módosítottam. Például i. m. 97. 96 -TÖRTÉNET az adott gondolatnak milyen szerepet szánunk következtetéseinkben és elméleti konstrukcióinkban. Jól ismert, hogy Hume a morális értékelés alapjait is az érzésben találja meg. Ellentétben azokkal, akik – mint például Locke – az erkölcsöket a matematikához hasonlóan a demonstráció területének tekintetik, Hume inkább Hutchesonhoz és Shaftesburyhez csatlakozik, amennyiben az erkölcsöket inkább az érzés, mint az ész ügyének tartja. Azonban az utóbbiakkal ellentétben Hume az erényeket jórészt mesterségesnek gondolja, de nem osztozik Mandeville-lel abban a meggyőződésben, hogy minden erény csinálmány volna. Inkább úgy látja, hogy természetes képességünk az erkölcsi érzésre többféleképpen hangolódhat, s ez a hangolódás jórészt a társas együttélés során s az együttélés szempontjából hasznos jellemvonásokra történik. A hasznosságot itt ugyancsak nem utilitarista módon kalkuláljuk, hanem közvetlenül tapasztaljuk, s a mesterséges erényekről sem racionális megfontolással döntünk, hanem azok adott körülmények között mutatott hasznosságuknak köszönhetően, egyfajta társadalmi evolúció során stabilizálódnak. Ha erkölcsi értékeléseinkre reflektálunk, akkor erkölcsi érzékünket a cselekedetek felől közvetlenül a mögöttük meghúzódó jellemvonások felé fordítjuk. De ezek értékelésében is erkölcsi érzékünkre és erkölcsi érzületeinkre támaszkodunk, nem racionális mérlegelésre: a kérdés ez esetben az lesz, hogy miként érinti az adott jellemvonás – tehát ebben az esetben nem egy konkrét cselekedet – azokat, akik kapcsolatba kerülnek vele.54 Erkölcsi okfejtések előadhatók ugyan racionális érvelésként, de az erkölcsi ítélet számára csak annyiban lehetnek relevánsak, amennyiben az erkölcsi érzékünket befolyásoló új tényeket közölnek. Maga az erkölcsi megítélés nem tartozik az észre, hanem kizárólag érzület kérdése. Összességében tehát arról van szó, hogy Hume irracionális alapokra helyezi a megismerés azon aspektusait, amelyeket nagyrészt racionálisnak gondolunk. Hume irracionalizmusa e kérdések tekintetében abban rejlik, hogy nem pusztán eltávolítja a megismerés ezen aspektusait az ész illetékességi körétől, hanem hogy egyenesen az ésszel szemben helyezi el őket. A megismerés motivációja származhatna az ésszerű belátás, az elfogulatlan megismerés igényéből, ezzel szemben alapvetően abból az igényből származik, hogy az elme elfoglaltságot találjon magának. Tudományos-filozófiai tevékenységünk úgyszólván játék. Az ennek során feltárt oksági viszonyokat elvileg beláthatnánk racionálisan, ahogy bizonyos filozófiák hirdetik is, de Hume szerint a helyzet az, hogy oksági okoskodásunk is végső soron érzéseken nyugszik. 54 Lásd Cohon 2008. A ROMANTIKUS HUME 97 A tapasztalatok és következtetések útján szerzett hiteinket sem nem valamilyen, az ész számára hozzáférhető tulajdonságuk különbözteti meg a fikcióinktól, hanem egy bizonyos érzés, és ugyancsak érzéseink alapján hozunk erkölcsi ítéleteket. A hume-i kép szerint okoskodásunk és megismerésünk szinte minden mozzanata – az a priori okoskodás szűk területét leszámítva – az ésszel szembeállított és ezért irracionális alapokon, jellemzően érzéseken és szenvedélyeken nyugszik. Társadalom és vallás Hume és a konzervativizmus viszonya régóta fontos értelmezési szempont. Russell Hardin újabb tanulmányában úgy véli, hogy Hume-ot mint a konzervatív értékek képviselőjét félreolvassák Hume-nak mint a társadalmi rend tudományos magyarázójának rovására, s ennek bizonyítékaként például Hume-nak az abszolút monarchiával szembeni averzióját említi.55 Aggályos azonban a konzervativizmust szembeállítani a társadalom tudományos tanulmányozásának igényével, és a konzervativizmus cáfolataként látni az abszolút monarchia elutasítását. Hume konzervativizmusa nem explicit politikai állásfoglalásban áll, hanem gondolkodási stílusában. Az a tény pedig, hogy Hume – olyan barátaival, mint Adam Smith, Lord Kames és William Cullen – maga is osztozott a skót felvilágosodásnak az általános jobbításra irányuló törekvéseiben, s hogy a politikai szabadságot tartotta a számunkra valóban fontos szabadságnak az akarat metafizikai szabadsága helyett, aligha lehet evidencia konzervativizmusával szemben. John Pocock ma már klasszikusnak számító tanulmányokban hívta fel a figyelmet a felvilágosodás általa konzervatívnak nevezett vonulatára,56 mely kézenfekvően állítható szembe a radikális felvilágosodás Jonathan Israel által hangsúlyozott hagyományával.57 A konzervatív felvilágosodás – melynek keretei között Hume filozófiája könnyen megtalálja helyét – társadalomszervezési kérdésekben éppúgy tűnhet józanabb felvilágosodásnak, mint Hume romantikája: éppenséggel visszaállítja jogaiba azt, amit a radikális felvilágosodás leértékelt – a történelmet, a hagyományokat és általában az életnek az ésszel szembeállítot aspektusait. Innen szemlélve nem meglepő, hogy a kapcsolatot romantika 55 56 57 Hardin 2007, 25, 186. Például Pocock 1997. Israel 2002. 98 -TÖRTÉNET és konzervativizmus között Mannheim is egészen organikusnak látja: a konzervativizmus a romantika mentalitásán alapul.58 Anthony Quinton a konzervatív gondolkodás három jellemző vonását említi: a fennálló intézményekhez való ragaszkodás értelmében vett tradicionalizmust; az organicizmust (ezt a hitet, hogy a hagyományok és intézmények által összetartott közösségek organikusan fejlődnek); valamint politikai szkepticizmust abban az értelemben, hogy a közösség mindennapi életéhez szükséges bölcsesség a közösség egészéhez tartozik, nem pedig egyvalakihez. Ezek a jellegzetességek könnyen fellelhetők Hume társadalomfilozófiájában is. A társadalmiszerződéselméletek egyik legbefolyásosabb kritikusaként a kölcsönös ígéretet a társadalmi kötöttségek és intézmények megalapozására, illetve igazolására egyaránt alkalmatlannak tartja. Ezzel szemben a kormányzat valódi alapját a hasznosság és a megszokás jelentik: keletkezhet akár erőszakkal vagy bitorlással, legitimitását a társadalom békéjének hatékony biztosítása adja, ami végső soron a tulajdon biztonságát és a szerződések kikényszerítését jelenti.59 Ezzel a hatalommal szembeszállni akkor védhető, ha ő maga fenyegeti a társadalom békéjét azzal, hogy alkotmányos kereteit túllépve zsarnokivá válik. Hume maga az angol polgári forradalmat éppen ilyen restaurációs és így defenzív forradalomként értékeli, amely a túlterjeszkedő hatalom által fenyegetett, ám a közösség által „szentként tisztelt” jogok védelmére és visszaállítására irányult.60 Ebben az olvasatban a forradalom a tradicionális intézmények védelmének, s nem a régi rend eltörlésének eszköze. A politikai közösségek természetes fejlődése organikus, amennyiben nem előzetesen kigondolt s terv szerint megalkotott struktúrák jönnek létre, hanem különböző hatások eredményeként alakuló és hasznosságuk révén stabilizálódó intézmények. A társadalmi változások motorjai Hume szerint nem a történelmi feszültségeket feloldó forradalmak, és nem is az ész igényeire hivatkozó átalakítások, hanem az együttélés igényeire adott spontán válaszok, amelyek közül a hatékonyak szelektálódnak, és a politikai közösség életébe szervesülnek. A társadalmasodás e jelenségeinek hume-i elméletei játékelméletileg jól leírhatók, ami azt jelenti, hogy az ilyen modellek szerint kialakuló intézmények rögzüléséhez nincs szükség központi racionalitásra, pusztán arra, hogy a folyamatokban részt vevő ágensek viselkedésüket a várható hasznosság szerint – akár próba szerencse alapon – optimalizálják. Ebben az érte- 58 59 60 Mannheim 1994, 33. Hume 2006, 554, 532. I. m. 553. A ROMANTIKUS HUME 99 lemben a politikai bölcsességnek nincs és nem is lehet központi letéteményese, mivel ezek a mikrofolyamatok távolabbról nem is láthatók át. A maga intézményeivel a társadalom egésze a közösség történelmileg felhalmozott politikai bölcsességének letéteményese. Hume konzervativizmusának talán leginkább neuralgikus pontja – mint arra Quinton is rámutat – a valláshoz fűződő viszonya. A szokásos értelmezés szerint Hume radikális valláskritikus, akinél a vallási doktrínáknak kevés kérlelhetetlenebb ellenfele akad a filozófiatörténeti kánonban. Ez a diagnózis a Hume-ot a romantikához közelítő értelmezés számára is problémát jelent, hisz a koraromantika transzcendens – és azon belül vallási – vonzódásai ismertek.61 A diagnózis azonban talán árnyalható. Az világos, hogy Hume semmilyen szimpátiát nem érez a vallási tanítások kognitív tartalma iránt: a vallás az ő episztémikus mércéviel mérve megalapozatlan világmagyarázat, amelyet csak akkor fogadhatunk el, ha vele kapcsolatban felfüggesztjük ezeket az egyébként jól működő mércéket. Miközben kognitív értelemben Hume ítélete egyértelmű, más vonatkozásokban tompítható a valláskritikai él. Így például az emberi értelemről szóló tanulmányának vallási relevanciájú – és e kérdésekben Hume-ra jellemző módon dialógusként megírt – fejezete végén Hume világosan látja, hogy a vallás kognitív kritikájától független, hogy a vallás ténylegesen milyen szerepet tölt be az életünkben. Saját korábbi fejtegetéseit mintegy gyengítve itt úgy fogalmaz, hogy „…akik megpróbálják ezekből az előítéletekből kijózanítani az embereket, lehetnek felőlem jó bölcselkedők, de jó polgároknak és politikusoknak nem tarthatom őket, hisz a szenvedélyek egyik béklyójától megszabadítják az embereket, ám ugyanakkor a társadalmi törvények megszegését egy szempontból könnyebbé és biztonságosabbá teszik.”62 Magyarán meglehet, hogy episztémikus mércéink ítélőszéke előtt a vallás mint világmagyarázat elbukik, de társadalmi hasznossága ettől még megmarad, s kognitív fogyatékosságainak leleplezése társadalmilag éppenséggel kockázatos is lehet. Úgy tűnik, mintha a társadalom békéjének szempontjából a vallás mégsem lenne oly egyértelműen haszontalan, mint kognitív szempontból. omantic-Era Psychologists London, Pickering & Chatto. 61 62 Vö. például Beiser 2003, 102. sk. Hume 1973, 227. 100 -TÖRTÉNET Irodalom Adler, Jeremy 1990. Goethe’s Use of Chemical Theory in His Elective Affinities. In Andrew Cunningham – Nicholas Jardine (szerk.): Romanticism and the Sciences. Cambridge, Cambridge University Press. Beiser, Frederick C. 2003. The Romantic Imperative. Cambridge, Harvard University Press. Bennett, Jonathan 2001. Learning from Six Philosophers. 2 kötet. Oxford, Clarendon. Broughton, Janet 2006. Impressions and Ideas. In Traiger, Saul (szerk.): The Blackwell Guide to Hume’s Treatise. Oxford, Blackwell. Buckle, Stephen 2002. Hume’s Enlightenment Tract. Oxford, Clarendon Press. Cohon, Rachel 2008. Hume’s Morality: Feeling and Fabrication. Oxford, Clarendon. Demeter Tamás 2010a. A világnézet mint a priori. A fiatal Lukács és Mannheim tudásszociológiájáról. In Veres Ildikó (szerk.): Pro Philosophia Évkönyv 2010. Veszprém, Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány. 67–76. Demeter Tamás 2010b. Post-Mechanical Explanation in the Natural and Moral Sciences: The Language of Nature and Human Nature in David Hume and William Cullen. In Breidbach, Olaf (szerk.): Die Sprachen der Wissenschaften zwischen 1600 und 1850. Wiesbaden, Franz Steiner, előkészületben. Demeter Tamás 2011. The Anatomy and Physiology of Mind: Hume’s Vitalistic Account. In Horstmanshoff, Manfred – King, Helen – Zittel, Claus (szerk.): Blood, Sweat and Tears: The Changing Concepts of Physiology from Antiquity into Early Modern Europe. Leiden, Brill. (Előkészületben.) Demeter Tamás 2012. Hume’s Experimental Method. British Journal for the History of Philosophy, 20. szám. (Előkészületben.) Domski, Mary 2003. The Constructible and the Intelligible in Newton’s Philosophy of Geometry. Philosophy of Science, 70. évfolyam 5. szám 1114–24. Eckermann, Johann Peter 1973. Beszélgetések Goethével. Fordította Györffy Miklós. Budapest, Magyar Helikon. Michelle Faubert, Michelle 2009. Rhyming Reason: The Poetry of Romantic-Era Psychologists London, Pickering & Chatto. Frasca-Spada, Marina 1999. The Science and Conversation of Human Nature. In Clark, William – Golinski, Jan – Schaffer, Simon (szerk.): The Sciences in Enlightened Europe. Chicago, University of Chicago Press. Hacking, Ian 1999. A tudományos gondolkodás stílusai. In Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.): Tudományfilozófia. Szöveggyűjtemény. Budapest, Áron Kiadó. Hardin, Russell 2007. David Hume: Moral and Political Theorist. Oxford, Oxford University Press. Hume, David 1973. Tanulmány az emberi értelemről. Fordította Vámosi Pál. Budapest, Magyar Helikon. Hume, David 1983. The History of England from the Invasion of Julius Caesar to the Revolution in 1688. 6. kötet. Indianapolis, Liberty Fund. Hume, David, 2006. Értekezés az emberi természetről. Fordította Bence György. Budapest, Akadémiai Kiadó. Israel, Jonathan 2002. Radical Enlightenment. Oxford, Oxford University Press. A ROMANTIKUS HUME 101 Knight, David 1990. Romanticism and the Sciences. In Cunningham, Andrew – Jardine, Nicholas (szerk.): Romanticism and the Sciences. Cambridge, Cambridge University Press. Lovejoy, Arthur O. 1948 [1923]. On the Discrimination of Romanticsism. In uő: Essays in the History of Ideas. Baltimore, Johns Hopkins Press. Lukács György 1977. Megjegyzések az irodalomtörténet elméletéhez. In uő: Ifjúkori művek. Budapest, Magvető. Mannheim Károly 1994. A konzervativizmus. Tanulmány a tudás szociológiájáról. Fordította Kiss Endre. Budapest, Cserépfalvi. McCalman, Iain (szerk.) 1999. The Oxford Companion to the Romantic Age. Oxford, Oxford University Press. Packham, Catherine 2002. The Physiology of Political Economy: Vitalism and Adam Smith’s Wealth of Nations. Journal of the History of Ideas, 63 évfolyam 3. szám 465–481. Pocock, John G. A. 1997. Konzervatív felvilágosodás és demokratikus forradalmak: Anglia és Franciaország esete brit perspektívából. In Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. Pécs, Tanulmány Kiadó. Quinton, Anthony Meredith 1995. A tökéletlenség politikája. Az angol konzervatív gondolkodás vallásos és szekuláris tradíciója Hookertől Oakeshottig. Fordította Beck András. Pécs, Tanulmány Kiadó. Reill, Peter Hanns 2005. Vitalizing Nature in the Enlightenment. Berkeley, University of California Press. Richards, Robert J. 2002. The Romantic Conception of Life: Science and Philosophy in the Age of Goethe. Chicago, University of Chicago Press. Richardson, Alan 2001. British Romanticism and the Science of the Mind. Cambridge, Cambridge University Press. Robertson, John 2005. The Case for the Enlightenment: Scotland and Naples 1680– 1760. Cambridge, Cambridge University Press. Rousseau, George S. 1976. Nerves, Spirits, and Fibres: Towards Defining the Origins of Sensibility. In Brissenden, Robert F. – Eade, John Christopher (szerk.): Studies in the Eighteenth Century: Papers Presented at the Third David Nichol Smith Memorial Seminar. Toronto, University of Toronto Press. Schaffer, Simon 1999. The Enlightened Automata. In Clark, William – Golinski, Jan – Schaffer, Simon (szerk.): The Sciences in Enlightened Europe. Chicago, University of Chicago Press. Schofield, Robert E. 1969. Mechanism and Materialism: British Natural Philosophy in the Age of Reason. Princeton, Princeton University Press. 102 -TÖRTÉNET Összegzés Tanulmányomban azt igyekeztem megvizsgálni, hogy mely vonatkozásokban látszik Hume eltávolíthatónak a felvilágosodás kánonjától – és közelíthetőnek a romantikáéhoz. A célom annak megmutatása volt, hogy Hume alkalmas főszereplője lehet egy olyan narratívának, amely a felvilágosodás és a romantika közötti folytonosságra ugyanúgy érzékeny, mint a köztük lévő különbségre. A végeredmény ugyanakkor nem pusztán az eszmetörténeti kontinuitás hangsúlyozása felé visz közelebb, hanem reményeim szerint egy árnyaltabb Hume-kép kialakításához is hozzájárul. Perecz László Hagyomány vagy örökség? Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948 n agyszabású vállalkozás, imponáló terjedelmű kötet: tizennyolc tanulmány, több mint öt és fél száz oldalon. Első pillantásra azt mondhatnánk, hogy szűkebben egy tudományos műhely munkájának újabb eredménye, tágabban pedig generációs teljesítmény. Egyfelől tehát, ahogy korábban több más, hasonló jellegű tanulmánygyűjtemény, Romsics Ignác professzor körének – posztdoktorainak és doktoranduszainak – munkáját dicséri. Másfelől a történetírás fiatal nemzedékének – vagy fiatal középnemzedékének – ismételt jelentkezéseként értékelhető. Ha a bevezető tanulmányt író szerkesztőtől most eltekintünk, tizenhét szerző szerepel itt. A tizenhét szerző közül, a mellékletben közölt életrajzok szerint – érdemes fölfigyelni erre! –, csupán ketten születtek a hatvanas évek előtt. Mindenki más náluk fiatalabb – öten a hatvanas, szintén öten a hetvenes években, négyen pedig a nyolcvanas években születtek –, valamennyien ötven alatti szerzők tehát. A gyűjtemény minden szerzője a tanulmányában elemzett probléma specialistájának számít, legtöbbjük már önálló kötetben is földolgozta a maga témáját. A jelen vállalkozás kedvéért most összefoglalják, illetve újrakontextualizálják saját korábbi eredményeiket. Az összefoglalás, illetve az újrakontextualizálás horizontja a „magyar jobboldali hagyomány” fogalma: korábbi kutatási eredményeiket szerzőink tehát a magyar jobboldali hagyományba illesztve rekapitulálják, vagy gondolják tovább. 104 SZEMLE Megismerés vagy igazolás? Magyar jobboldali hagyomány? A szókapcsolat azonnal gyanakvást ébreszt az olvasóban. Manapság éppen a jobboldal politikai és kulturális artikulációjának – egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul politikai hatalomátvételének és kulturális térfoglalásának – éveit éljük: a jobboldali hagyomány felé fordulni tehát egyáltalán nem ártatlan vállalkozás. Hiába a tudományos vizsgálódás érdekmentességének hangsúlyozása, a gondolatot legalábbis belengheti a gyanú árnyéka. Hogy vajon a tudományos munkába nem szivárog-e be valami a politikai-kulturális kontextusból, amelyben elkészült, és napvilágot látott? Vajon, közelebbről, nem a jobboldali hagyományteremtés újabb kísérletével van-e dolgunk? Azazhogy tudniillik a kötet esetleg nem is föltárni szeretné azt a bizonyos jobboldali hagyományt, hanem megkonstruálni akarja? Még élesebben, hogy a történettudományi vállalkozás mögött nem sejlik-e föl a historizálás igyekezete. Amely, ugye, nem annyira a múlt tudományos megismerésében érdekelt, mint inkább politikai célú fölhasználásában: történeti érvanyagának segítségével éppen jelenbeli politikai döntéseket próbál igazolni. Nos, a gyanú megalapozatlan, az aggodalom fölösleges. Elismeréssel és örömmel jelenthetjük, hogy nem, itt nem erről van szó. Ahol a kötetnek a múltat vizsgáló szerzői a jelenre utalnak, nyilvánvalóan nem a közvetlen historizálás szándékával teszik. Néhány idézet csupán, példaképpen. A két háború közötti Horthy-kultuszt földolgozó kontribúció a politikai átmenet fejleményeire utal: „Az 1989–90-es rendszerváltozás után újabb fordulat következett. A nemzeti múlt és annak főszereplőinek újraértékelése során a Horthyhoz való viszony a jobb- és baloldal szempontjából egyaránt napirendre került.” (166.) A Turul Szövetség történetét rekonstruáló tanulmány a földolgozás nehézségei között a téma aktualitását említi, „mely egy budapesti Turul-szobor felállításából adódó politikai vitákból fakadt a közelmúltban”. (342.) A háború előtti Erdély-képeket számba vevő dolgozat a politikai tagoltság szélesebb köreiben virulens toposzokat éppen manapság látja jellegzetesen a jobboldalhoz kapcsolódni. „Ami igazán egy jobboldali hagyományhoz kapcsolja ezt az olykor talán különös, viszont lényeges elemeiben máig megőrzött koncepciót, az éppen ennek utóélete. Noha az Erdélysztereotípiák jelentős része ma is közkedveltségnek örvend, politikai, még pontosabban identitáspolitikai jelentősége ma mindenekelőtt a jobboldalon van.” (533.) A Mindszenty körüli politikai diskurzust analizáló esszé az érsek mai megítélésének szélsőségeit idézi föl. Az alakjának szentelt konferencia terve világított rá, úgymond, hogy „szemé- HAGYOMÁNY VAGY ÖRÖKSÉG? 105 lyisége még mindig nagyon érzékeny pontnak számít a történetírók és emlékezők azon háborújában, amelyet a jobb- és baloldal vív egymással a magyar 20. század nagy emlékhelyei körül”. (534.) A tárgyalt kérdés utóéletének alakulására vagy mai aktualitására utaló megjegyzések mellett gyakoriak a földolgozás historiográfiáját fölvillantó – és a korábbi megközelítéseket bíráló – fejtegetések. A politikai katolicizmus történetével foglalkozó írás például határozottan vitatja a probléma régi megközelítéseinek alaptételét. „Az nyilvánvaló, hogy nem létezett »klerikális reakció«, mely a »Horthy-fasizmus támasza« lett volna. Ideológiai ihletésű s apologetikus hangnemben megírt munkák igazából elterelik a figyelmet a probléma lényegéről.” (187.) A korszak kultúrpolitikusait összevető elemzés, hasonlóképpen élesen visszautasítja az ellenforradalmi korszak egykori értékelését: „korábban – teljesen igaztalanul – fasiszta, szélsőjobboldali jelzőkkel megbélyegzett” (381.) rendszerről beszél. A népiek szélsőjobboldali alakjainak szentelt tanulmány pedig egészen szenvedélyes hangon utasítja vissza a mozgalom egészének jobboldali-szélsőjobboldali színben való föltüntetését. Mindez, úgymond, „nem más, mint – jobbik esetben – történeti mítoszaink számának gyarapítása, s – rosszabbik esetben – folytatása azon régi és új törekvéseknek, melyek a magyar népi mozgalom szándékait politikai célból és érdekből meghamisítják, s a népiek eredeti céljait kizárólag a nacionalizmus, az antiszemitizmus és a fasizmus eszméivel azonosítják”. (450.) Az aktualitás alkalmankénti fölemlítései meg az esetenkénti historiográfiai utalások azonban, el kell ismerni, sehol sem eredményeznek direkt historizálást. A jobboldali „hagyomány” a tanulmánygyűjtemény lapjain, mondhatjuk, nem válik jobboldali „örökséggé”: nem lesz tehát olyasmi, aminek úgymond az elhanyagolása fölött legalábbis borongani illene, vagy aminek az ápolása valamiféle kötelesség volna. Sőt, a tanulmányok összességükben éppen nem valamiféle, manapság folytatható és folytatandó – folytatni lehetséges és folytatásra érdemes – örökségként mutatják föl a magyar jobboldal hagyományát. A múlt század első felének fejleményei a kötetben egyáltalán nem úgy jelennek meg, mint amelyekre – átfogó kritikai reflexió és komoly modernizálás nélkül – a mai jobboldali törekvések építeni lennének képesek. A vállalkozás egésze ebben az értelemben éppenséggel határozottan a közvetlen historizálás igyekezetével szembeni állásfoglalásként is értelmezhető. 106 SZEMLE A jobboldal és a történeti diszciplínák A kötet történettudományi tanulmányok gyűjteménye, diszciplináris tekintetben azonban nagyon is sokszínű összeállítás. Nem csupán a szűkebben vett történeti szakterületek eredményeit dokumentálja, a társtudományok alkotó alkalmazása is föltűnik benne. Hogy a „jobboldali hagyomány” ilyen-olyan megnyilvánulásait rekonstruálva a szerzők ennyiféle megközelítést képesek alkalmazni, annak is köszönhető, hogy a szerkesztő, Romsics Ignác bevezető tanulmánya figyelemre méltóan szélesen húzza meg a jobboldal határait. Bár az egész vállalkozás indító esszéje, eredendően mindössze a jobboldal fogalmának meghatározását vállalja magára. A meghatározás azonban a fogalom kiformálódásának és átalakulásainak széles ívű történeti áttekintésére épül, következésképp a jobboldal fogalmi pluralitásának bizonyításaként értelmezhető. Az áttekintés kiindulópontja a modern értelemben vett baloldal és jobboldal elkülönülésének pillanata: a francia forradalom alkotmányozó nemzetgyűlésének vitasorozata. Az akkor és ott megszülető jobboldal két irányzata – az ultrák és a reformerek csoportja –, egyben a jobboldal két archetípusává is válik: egyfelől az antiliberális-autoriter, másfelől a liberális konzervatív változat őse lesz. A 19. századon végigívelő kettősség a 20. századra hármassággá válik: az előző században született – a polgári berendezkedéssel megbékélő, ám a demokráciától idegenkedő – konzervativizmus mellé előbb, a századfordulón, az antiliberálisantiparlamentáris nacionalista újjobboldal társul, utóbb, a húszas-harmincas években fasiszta-nemzetiszocialista mozgalmak sorakoznak föl. A század újabb fejleményei az ábrázolás szerint ismét újratermelik a hármasságot: a jobboldali totalitarizmusok előbb átmenetileg diszkreditálják a jobboldaliság egészét, hogy aztán a kereszténydemokrácia alakjában újraéledjen a konzervativizmus, az újjobboldal különféle változataiban, illetve a szélsőjobboldal különféle mozgalmaiban pedig kiegészüljön a radikalizmussal. A megrajzolt ívben a magyar fejlemények a nemzetközi trendekbe illeszkednek. A reformkor liberális ellenzéki baloldalával szemben a jobboldalhoz nálunk is két irányzat tartozik – az ancien régime ókonzervatív hívei egyfelől, a fontolva haladó újkonzervatívok másfelől –, hogy a századfordulón a politikai katolicizmussal és az agrárius érdekvédelemmel tájainkon is föltűnjék az antiliberális újjobboldal. A forradalmak nyomán a baloldali forradalmi erőkkel szemben a jobboldali jelzőt – a jobbszárnyhoz vagy szélsőjobbhoz tartozó – ellenforradalmi csoportok kapják. A kommunista hatalomátvétellel befagy a pártpolitikai pluralizmus, így a jobboldal fogalma is átértelmeződik – általában a „reakciós”, azaz „haladásellenes” törekvések HAGYOMÁNY VAGY ÖRÖKSÉG? 107 megbélyegzésére kezdik használni –, hogy azután a politikai átmenettel is csak fokozatosan terjedjen el újra az affirmatív használata. A bevezető történeti áttekintés két évszázadot és egy egész kontinenst fog át, a magyar változatokra pedig külön is kitér tehát. Legfontosabb tanulsága, hogy nehéz – talán egyenesen lehetetlen – megtalálni a jobboldal valamiféle kimerítő definícióját: olyat, amelyik minden kor minden régiójának valamennyi jobboldali irányzatát képes lenne átfogni. A tágan megvont fogalmi kör tünékenyen sokszínű jelenségként írja körül a jobboldalt. E tünékenyen sokszínű jelenség megragadásához, ebből következőleg, több diszciplína közelítésmódja is legitim lehet. Néhány példa csupán a kötet tanulmányaiból. A Horthy kormányzói jogkörének alakulástörténetét végigkísérő dolgozat intézménytörténeti beállítottságú. A választási rendszernek és a parlamentarizmusnak a két háború közötti változásait bemutató tanulmány jogtörténeti jellegű. A Horthy-kultuszt és az irredenta kultuszt rekonstruáló esszék a – hazai irodalomtudományban igen fejlettnek mondható – kultuszkutatás eredményeit hasznosítják. A történetpolitikai gondolkodók közötti vitát elemző kontribúció az eszmetörténet eljárásait alkalmazza. A legitimizmust tárgyaló dolgozat egy pontján, az irányt par excellence konzervatív eszmeként meghatározva, normatív politikafogalmat alkalmazó, azaz politikafilozófiai fejtegetés szerepel. A népi írók és a szélsőjobboldal viszonyát problematizáló tanulmány, a szereplők műveit fölidézve, az irodalomtörténet-írás eredményeit mozgósítja. A két háború közötti Erdély-képeket elemző fejezet, az erdélyi magyarsággal kapcsolatos „határtermelési” folyamatokat említve, a regionális tudomány érvelését veszi át. Történelem és politika A kötet fölépítése egyszerre látszik történetinek és politikainak. Ahogy olvassuk, kettős utat teszünk meg tehát: egyrészt időben előre haladunk, másrészt a centrumból a szél felé jutunk el. Történetileg a századfordulótól-századelőtől a két háború közötti korszakon át a koalíciós évekig, politikailag pedig a liberálkonzervatív jobbközép különböző változataitól az antiliberális szélsőjobb különféle irányzataiig ível az utunk. A kettőség persze látszat: éppen magának a történeti folyamatnak a lényege a centrifugális mozgás, a centrumtól a szél felé. A kiindulópont Tisza István liberálkonzervativizmusa: az első tanulmányban ifj. Bertényi Iván ezt helyezi el a századelő politikai irányzatai között. A fölvázolt kontextus középpontjában a magyar politikai élet 108 SZEMLE nek a kiegyezéssel létrejött liberálnacionalista konszenzusa áll. Ez a nemzeti érdeknek alárendelt realitással mérsékelt, nem doktriner liberalizmus – a klasszikus szabadelvűség – jut válságba az új század elején, lesz célpontja a különféle jobboldali és a baloldali antiliberalizmusok támadásainak: az agráriusoktól, kisgazdáktól és katolikusoktól a polgári radikálisokig és szociáldemokratákig. Az ábrázolásban Tisza sajátképpeni szerepe, hogy az új támadásokkal szemben ezt a régi liberálnacionalista konszenzust igyekezzen megvédelmezni, egyszerre kiállva a szabadelvűség értékei mellett, és ellenállva a modernizáció kihívásainak. Időben előbbre lépve és a centrumtól eltávolodva a két háború közötti korszak hivatalos ideológiáját körüljáró tanulmányokhoz érkezünk. Az írások különböző irányokból közelítik meg a Horthy-kor antiliberális konzervativizmusát. Püski Levente a korszak választási rendszerét mutatja be: a parlamentarizmus alakulását a húszas évek konzervatív-elitista, a parlamentáris és a diktatórikus berendezkedés közötti rendszerétől a harmincas évek etatista, az autoriter berendezkedés bürokratikus változatát megvalósító – ám a nyílt diktatúra kiépülését megakadályozni képes – rendszeréig ívelő fejlődésként írja le. Olasz Lajos a kormányzói jogkör változásait jellemzi: e szerint jogilag a kezdetben gyenge pozíciót lépésenként erős – bár több uralkodói felségjogot mindvégig nélkülöző – pozíció váltja föl, politikailag pedig az eredetileg a régi alkotmányos rendszer részbeni helyreállítását és az új politikai rendszer parlamentáris stabilizálását egyszerre szolgáló megoldás fokozatosan a fönnálló rendszer védelmének funkcióját tölti be. Turbucz Dávid a Horthy-kultusz intézményeit és rituáléit elemzi, a kormányzó vezérkultuszának alakulástörténetében a „hősies tengerésztől” kiindulva a „nemzetmentő fővezér”, az „országépítő”, majd az „országgyarapító” kormányzó idealizált vezérképeit különítve el. Ablonczy Balázs – a későbbiekben árnyalatnyival részletesebben jellemzendő – dolgozata a korszak két meghatározó kormányfőjének, Bethlennek és Telekinek az alakját veti össze egymással: következtetése szerint az előbbinek a modernista irányok felé zártabb gondolkodása a liberalizmus elemeinek megőrzésével párosul, az utóbbi modernista tájékozódása ellenben az antiliberális radikalizmus iránti nyitottsággal kapcsolódik össze. A Horthy-rendszer konzervatív ellenzékének két változata következik ezután: a politikai katolicizmus és a legitimizmus. A politikai katolicizmust Spannenberger Norbert jellemzi: ábrázolásában a forradalmak lecsengésével önálló mozgalomként megszűnő politikai katolicizmus sikeres modus vivendit alakít ugyan ki az uralkodó politikai elittel, ám a politikában és a társadalomban élvezett befolyásának áraként az egy- HAGYOMÁNY VAGY ÖRÖKSÉG? 109 ház nem kényszerül megmérettetésre a pluralisztikus társadalomban. A legitimizmus bemutatására Békés Márton vállalkozik: beállításában a par excellence konzervatív eszmeként – a jogfolytonosság és az alkotmányosság elkötelezett híveként – jellemzett legitimizmus 1918 után élénk programmal jelentkezik, majd a húszas években elszíntelenedik, hogy aztán a harmincas években egy új nemzedék adjon ismét lendületet neki. A konzervatív változatok után tűnnek föl a radikálisak. Gömbös Gyula jobboldali radikalizmusát Vonyó József értékeli: jellemzése szerint a miniszterelnök-pártelnök – noha soha nem azonosul az olasz fasizmussal vagy a nácizmussal – koncepciójában eljut az egypártrendszerű, totális vezéri állam víziójáig. A harmincas évek szélsőjobboldali mozgalmairól Paksa Rudolf ad áttekintést, elkülönítve az évtized nemzetiszocialistáit – ezeket az önmagukban is figyelemre méltó tagoltságot mutató, számtalan pártban, mozgalomban és sajtóorgánumban megnyilvánuló csoportosulásokat – a húszas évek fajvédőitől. Imrédy Béla pozíciójáról Ungváry Krisztián nyújt értelmezést: a később részletesebben méltatandó dolgozata a modern szociálpolitika és az antiszemitizmus összefüggését mutatja ki Imrédy törekvéseiben. A Turul Szövetség képét Kerepeszki Róbert rajzolja meg, a többféle nagypolitikai irányban is tájékozódó mozgalom eszmeiségét a „keresztény nemzeti gondolattal” rokon, a gömbösi jobboldali radikalizmus és a nyilas ideológia közötti mezőben elhelyezkedő nézetrendszerként azonosítva. A korszak két meghatározó kultúrpolitikusának, Klebelsberg Kunónak és Hóman Bálintnak a portréját Ujváry Gábor állítja párhuzamba egymással, a tudós kultúrpolitikus Klebelsberget és a kultúrpolitikus tudós Hómant egyaránt a magyar konzervatív gondolat jelentős alakjának, az általuk megvalósított kultúrpolitika eredményeit nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedőnek minősítve. A történetpolitikai gondolkodókat Romsics Gergely veszi sorra: alább külön említendő írása Szekfű Gyula, Mályusz Elemér, Baráth Tibor, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Málnási Ödön arcképét villantja föl. A népi mozgalom szélsőjobboldalát Gyurgyák János vonja vizsgálat alá: a Horthy-rendszer ellenzékének számító, eszmeileg sokszínű mozgalomnak a szélsőjobbal kapcsolatba került alakjai közül Sértő Kálmán, Erdélyi József, Féja Géza, Sinka István és Kodolányi János miniportréját rajzolja meg, az első három alakot inkább több, az utóbbi kettőt inkább kevesebb joggal a szélsőjobboldaliság vádjával illethetőnek minősítve. A zárótanulmányok azután végül eltávolodnak a történeti és politikai tárgyalási rendtől. A két háború közötti korszak revíziós terveit és irredenta kultuszát Zeidler Miklós ismerteti: ábrázolásában a történelmi Nagy-Magyarország ideáljától vezetett területi revízió köve- 110 SZEMLE telése a korszak egész közgondolkodását meghatározó eszme. A korszak Erdély-képeit Egry Gábor rekonstruálja: érvelése szerint a régióról alkotott, szintén a jobboldalnál tágabb körökben osztott elképzelések és mítoszok egyszerre hordozzák magukban a távolság és a közelség, a sajátlagosság és az idegenség kettősségét. A legutolsó írás azután, Nicolas Bauquet-nak a „mindszentyzmus” komplexumát körüljáró dolgozata, ismét fölvéve a történeti tárgyalásrendet, a koalíciós évekig jut el: az érsek egyszerre spirituális és politikai küldetést megvalósító, nagyhatású – intenzív érzelmeket kiváltó – tevékenységében egyfelől a történelem jobboldali narratívájának sikeres megteremtését, másfelől a politikai katolicizmus erőltetésével a jobboldaliság zsákutcáját ismeri föl. Liberalizmus, modernizáció, recepció Mint a kötet legkiemelkedőbb tanulmányai, három kontribúció némi külön tárgyalást is érdemel: Ablonczy Balázsnak a Bethlenről és Telekiről készített kettősportréja, Ungváry Krisztián Imrédy-elemzése és Romsics Gergelynek a történetpolitikai gondolkodókról adott vázlata. Ablonczy a két alak, Bethlen és Teleki közötti hasonlóságot hangsúlyozó beállításokkal szemben a kettejük közötti különbség fölmutatására vállalkozik. Igaz, a Horthy-korszak meghatározó figuráiról, mindvégig jelentős informális befolyással rendelkező konzervatív politikusairól, azonos szociokulturális környezetből érkező és egymással rokoni kapcsolatban is álló szereplőiről van szó. Az igazán figyelemreméltó azonban nem az, ami összeköti, hanem éppen, ami elválasztja őket. Az érvelés három szempontra összpontosít: a politikusi szerepfölfogásra, a modern koreszmékhez való kapcsolódásra és a szabadelvű értékekhez való viszonyra. Ezek szerint egyrészt Teleki elsősorban tudósnak tekinti önmagát, aki csak válsághelyzetekben vállal közvetlen politikai szerepet, Bethlen ellenben alkalmi tudományos-publicisztikai tevékenysége dacára is a maga politikusi szerepét látja meghatározónak. Másrészt Teleki a saját politikusi tevékenységét teoretikusan szívesen problematizáló, a modern koreszmékre nyitott személyiség – a századelőn az eugenika recepciójában vállal szerepet, majd a politikai-gazdasági földrajz meg a „turanizmus” tudósa lesz –, Bethlen viszont pragmatikusabb, a teóriáktól idegenkedő alkat lévén politikusi munkásságára ritkán reflektál, a modern eszmék nemigen befolyásolják. Harmadrészt viszont Teleki a kor szélsőséges-totális eszméi iránt is nyitottabbnak mutatkozik – politikájában így utat enged a diktatórikus elemeknek és HAGYOMÁNY VAGY ÖRÖKSÉG? 111 a faji alapú kirekesztésnek –, Bethlen, vele ellentétben, határozottabban veti el a diktatúrákat, szilárdabban ragaszkodik az alkotmányossághoz, és hűségesebben tart ki a konzervativizmus liberális változata mellett. Ungváry kísérlete hasonlóképpen polemikus jellegű. Nem rehabilitálni akarja ugyan tanulmányának szélsőjobboldaliként számon tartott és háborús bűnösként halálra ítélt hősét: radikalizmusának és antiszemitizmusának hátterébe politikájának modernizáló összetevőjét állítja oda. Az elemzés, közelebbről, Imrédy tevékenységében a modern szociálpolitikai reform és az antiszemitizmus elválaszthatatlan összefonódását mutatja ki. A gondolatmenet kiindulópontja szerint az antiszemitizmus a magyar történelem hosszú távú trendjeibe illeszkedő jelenség: a kiegyezéskor megkötött „íratlan asszimilációs szerződés” fatális következménye, amelynek folytán a kapitalizmus válságjelenségeinek elszenvedői a bajok okozóit szükségképp az „idegenben” ismerik föl. A forradalmak kataklizmája és a liberális értékrend összeomlása után, a két háború között az antiszemitizmus úgymond „kumulatív radikalizálódásának” erejét éppen a szociálpolitika megoldatlanságai szolgáltatják. Imrédyt, az eredetileg nem antiszemitaként ismert gazdasági szakembert is éppen ez vezeti a rasszista megoldások felé. A győri program kidolgozójaként, az első zsidótörvény megfogalmazójaként, miniszterelnökként, majd szélsőjobboldali pártvezérként kifejtett tevékenységében mindig az állami beavatkozás kiterjesztésének, az elavult társadalomszerkezet modernizálásának, a korszerű szociálpolitika megteremtésének igénye fogalmazódik meg – szükségképpen összekapcsolódva a mindinkább zsidóság kárára megvalósított újraelosztással, az erősödő antiszemitizmussal. Romsics kiindulópontja – a korszak meghatározó történetpolitikai gondolkodóinak koncepcióit tipologizálva – hasonlóképpen vitában áll a hagyományos megközelítésekkel. A hagyományos megközelítések, ugye, „labanc” (katolikus/arisztokrata) és „kuruc” (protestáns/köznemesi) irányzat között tesznek különbséget. A javasolt új tipológia ezzel szemben az „ókonzervatív/óliberális” és az „ifjúkonzervatív” irányzat kettősségével operál. Szekfűnek és vitapartnereinek ellentéte úgymond nem azon alapul tehát, hogy Szekfű „labanc” volna, az utóbbiak meg „kurucok” lennének. Az érvelés szerint a különbséget nagyobb magyarázóerővel világítja meg, ha a magyar történetírói diskurzus forrásvidékéhez fordulunk: a német történetfilozófia és történeti metodológia korabeli fejleményeit vesszük szemügyre. A német humántudományokban a húszas évekre ugyanis megszűnik a hagyományos historizmus hegemóniája, a historizmus szerepét az „ifjúkonzervatív” népiségtörténet veszi át. A Szekfűvel (a korszak legkiemelkedőbb történetpolitikai gondolkodójával) szemben föllépő „történetpolitikai ellenzék” – ez 112 SZEMLE a Mályusztól Baráth Tiboron és Bajcsy-Zsilinszkyn át Málnási Ödönig ívelő, önmagában is sokszínű kör – voltaképp ennek az új német irányzatnak a recepcióját valósítja meg. A szellemtörténeti historizmus és a poszt-szellemtörténeti irány, a németes-„völkisch” népiségtörténet vitája tehát egyben az ókonzervatívok és az újkonzervatívok polémiája is: a régi, liberális jegyeket is hordozó tradicionalisták és az új, konzervatív forradalmárok összecsapását is látnunk kell benne. Ablonczy, Ungváry és Romsics tanulmányai nem csupán az egész vállalkozás talán legszínvonalasabb darabjai – így vagy úgy a „magyar jobboldali hagyomány” megragadásának leginkább elgondolkodtató kísérletei is. A jobboldal szabadelvű értékeinek és a modern eszméknek a viszonya; a par excellence jobboldali modernizációs törekvéseknek a problémája; a magyar jobboldali gondolatok idegen eszmei forrásainak kérdése: a három dolgozat rendre ezekkel a dilemmákkal szembesíti a figyelmes olvasót. (Budapest, Osiris Kiadó, 2009.) Kiss Viktor Az átmenet a huszadik évfordulóra megjelent baloldali könyvek és folyóiratok tükrében Áttekintés a z 1989-es rendszerváltás óta eltelt időszak mérlegre tétele az elmúlt évek politikai vitáiban újra meg újra középponti helyet vívott ki magának. Nem csoda, hogy a huszadik évforduló kapcsán sokan félve nyúltak ehhez a témához. A szubjektív emlékezés és objektív értékelés szempontjainak ugyanis szinte szükségszerű egybecsúszásával fenyeget, hogy az akkori főszereplők sokasága ma is fontos pozíciókat tölt be, hogy az akkori történések kikerülhetetlenül a mai aktuálpolitikai események előzményeként jelennek meg a széles közönség számára. Az átmenet harcai és elkezdett projektjei – szemben a tizedik évforduló reménykedő közhangulatával – ma már inkább tűnnek kifulladt, befejezett, félbemaradt vagy félresikerült epizódoknak egy túlzottan is hosszúra nyúlt történelmi korszakváltás eseménytörténetében. Nem tett jót a millennium hangulatának az sem, hogy az átmenet finoman fogalmazva sem nevezhető sikertörténetnek önmaga mércéi szerint, s csak most kezdődnek meg azok a kísérletek, amelyek új mértékeket próbálnak keresni közelmúltunk megítéléséhez. Ráadásként pedig a rendszerváltás „befejezése”, „megmentése”, „viszszaszerzése” mára a radikális jobboldali szótár elengedhetetlen kellékévé vált, az úgynevezett „túlzott” kritikát sok esetben szalonképtelenné változtatva a politikailag korrekt nyilvánosságban. A szubjektivizált-aktuálpolitikai, a rezignáltan hallgató és a szélsőséges-hisztérikus (szélsőjobboldali) beszédmódok dominanciája láthatóan nem kedvezett a szembenézésnek, a viharos elméleti vitáknak, a szellemi újrakezdésnek. A rendszerváltás huszadik évfordulója – persze ezt csak a legoptimistábbak várhatták tőle – nem hozott semmiféle katarzist és szellemi korszakváltást; inkább csak annak kényszerét, hogy világos formába öntsük, amiket eddig is gondolunk eltelt két évtize- 114 SZEMLE dünkről. Csak megszorításokkal igaz azonban ez a „baloldali” gyökerekkel rendelkező értelmiség és folyóirataik, könyveik esetében. Hiszen bár a pezsgő szellemi viták jobbára ezen a térfélen is elmaradtak, mégis átsüt az elmúlt hónapok évfordulós írásain az a közös meggyőződés, hogy a kilencvenes években a baloldalt az „átmenet katalizátoraként”, „az ancien regime bomlasztójából az új rendszer legalkalmasabb építőjévé vedlett elitként”, „a nemzetközileg is partnerként kezelt értelmiségként és technokráciaként”, a „kádári Magyarország ismerőjeként és a társadalommal mindenkor szolidáris beállítódás birtokosaként”, „az alul lévők és a vesztesek védelmezőjeként”, majd a „demokrácia, a nyugatiság és a szabadság egyetlen védelmezőjeként” leíró narratívák kiüresedtek. A baloldali és liberális politikai-kulturális-értelmiségi elitek teljesítménye húsz év távlatából igencsak megkérdőjelezhető. Kétségkívül kialakulóban van egyfajta újrapozicionáló közhangulat a baloldalon, s ez ha másra nem, arra mindenképpen elég energiát szolgáltatott, hogy a különféle írások „kötelességszerűen” túlmenjenek a kincstári megemlékezések tiszteletkörein. A balliberális oldalon megjelenő évfordulós narratívák közül az első helyre kétségtelenül az kívánkozik, amely a rendszerváltás hajdani ideáljainak számonkérését és illúzióinak leleplezését tekinti a legfontosabb feladatnak. A hajdani ideáloknak az átmenet utáni sorsát bemutató Mozgó Világ különszámának írásait például valamifajta extremitás tudatos felvállalása köti össze. A tanulmányok szerzőit mintha ugyanaz a hangulat érintette volna meg: 1989 ideáljainak és céljainak utóéletét szinte lehetetlen komolyan elemezni. Az új Magyarország olyannyira távolra sodródott ezektől, hogy azon már csak nevetni lehet – persze kínunkban. Fogalmunk sincsen, hogyan jutottunk idáig, hiszen a szereplők mindegyike egészen mást akart. Az új évezred elejére minden kifordult magából. A neoliberálisok, „ex-KISZ-esek”, a progresszív baloldal egy „amorf utódpártba” szorult bele, a reformok „csak az előző reformok által okozott válságot próbálják minduntalan megreformálni”, az anarchistákból konzervatívok lettek, a radikalizmus fundamentalista visszafordulássá vált régen lejárt romantikus ideálok felé. Az új világ tükörszobájában „minden ugyanolyan maradt, ami pedig megváltozott, az extrém irányba tolódott el” (Ripp Zoltán).1 A mainstream balliberális „nagy öregek” sorolják is a példákat. Vitányi Iván úgy véli, hogy az átmenet a túlzott elvárásokról és irreális vágyakról szólt – amikor pedig kiderült, hogy ezek realizálása nem lehetséges, egyszerűen újakat kerestünk helyettük. Valki László szerint az értelmiségi annak 1 Ripp 2009a. AZ ÁTMENET A HUSZADIK ÉVFORDULÓRA MEGJELENT… 115 ellenére követel magának máig fontos szerepet, hogy egyetlen előrejelzése sem vált be, és egyetlen fontos fejleményt sem látott előre elmúlt két-három évtizedünkből.2 Csepeli György szerint mi széthúzva csinálunk mindent, amit mások összefogva, a széthúzás demokráciájának modelljével kísérletezünk.3 Halmai Gábor elemzi, ahogyan jogrendünk a konszenzus hiánya miatt folytonos maradt a kádári jogrenddel, ahogyan a mai hazai szereplők közül mindenkit csak a vereség és a kudarc elkerülése motivál, a bukás meggátolása.4 Konklúziója nagyban egybecseng Ludassy Máriáéval, aki arra hívja fel a figyelmet, hogy az ancien regime lezárásának elmulasztásáért és a szembenézés ellehetetlenítéséért a demokratikus Magyarország többet tett, mint a diktatúra hajdani vezetői.5 A szerkesztői koncepció a Mozgó Világ különszámában nagyszerűen rajzolja fel egy „extrém váltás” körvonalait. A szerkesztő ennek csúcsaként Gyurcsány Ferenc „őszödi beszédét” tekinti az egyetlennek, amely eddig őszintén megpróbált szembenézni hajdani ideáink és céljaink elkallódásával és újratermelt hazugságainkkal. Mintha nem éppen ez az epizód tenné igazán tragikomikussá és agyrémmé a kort, amelyben élünk. Ezeknek az írásoknak az olvasása után nem lehet kétséges számunkra az „üzenet”, hogy ma már az is elbizonytalanodott: tudunk-e egyáltalán normálisan gondolkodni a normálisról? – szemben a kádári és a rendszerváltás utáni elitekkel és a szerencsétlen átlagemberek millióival. Az évfordulós írások szerint azonban nem csak ideáljaink és céljaink vesztek oda – illúzióink árát is meg kell fizetnünk. Az elveszett illúziók kapcsán a Kritika lapjain heves vita van kibontakozóban azzal kapcsolatban, hogy ki mennyiben felelős elmúlt időszakunk kudarcaiért, hogy „megint” nem tudtunk szakítani az Ady által leírt Kompországhagyományainkkal. Ladányi János szerint „Magyarországon a rendszerváltáskor – a később realistának vagy inkább mérsékelten optimistának bizonyuló igen kevesektől eltekintve – mindenki rövid és fájdalommentes átmenetre számított”.6 A vitaindító szerint nem voltunk képesek átúszni az egyik partról a másikra, kifáradtunk, így ma erőtlenül fuldoklunk. Mindez annak köszönhető, hogy azt gondoltuk, a végtelenségig el lehet evickélni a pocsolyában, az átmenet semmilyen változást nem hoz majd társadalmi szerkezetünkben és a kialakult status 2 3 4 5 6 Valki 2009. Csepeli 2009. Halmai 2009. Ludassy 2009. Ladányi 2009. Lásd: http://www.kritikaonline.hu/kritika_09szept_ladanyi.html. 116 SZEMLE quóban. „Nem többet, de nem is kevesebbet állítok tehát annál, hogy az intézmények és a magatartások, amelyeket a kádári »reformkor« körülményei között akár meglehetősen jó kompromisszumok eredményének is lehet értékelni, piacgazdasági feltételek mellett már gyakran feleslegesnek, sőt sokszor egyenesen károsnak bizonyultak. Megváltoztatásuk pedig azért nem volt lehetséges Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt húsz évben, mert az ilyen törekvések rendre elbuktak a rendszer kedvezményezetteinek privilégiumaikhoz való görcsös ragaszkodásán, illetve azon, hogy a magyarországi pártok politikája jelentős mértékben éppen az ezeknek a privilégiumoknak a megőrzésén, sőt kiterjesztésén alapuló illúziókra épült fel.”7 A bajainkat okozó illúziókat feltérképező írások közül a legnagyobb figyelmet mégis kétségkívül Gazsó Ferencnek az Egyenlítőben megjelent Merre tart az ország? című tanulmánya8 keltette. Gazsó úgy véli, hogy a technokrata-neoliberális elitek fundamentalizmusa és antidemokratikus reformdiktatúráinak hosszú sora vezetett a mai helyzethez. „A folyamatot vezérlő neoliberális elvek és megfontolások ugyanis kizárták a tulajdonszerkezet és a gazdaság organikus átalakulásának lehetőségét. A privatizáció, dereguláció és liberalizáció hármas jelszavát megvalósító gazdaság- és társadalompolitika óriási gőzhengerként zúzta szét az országban kialakult gazdasági szerkezeteket és a felhalmozódott erőforrások jó részét. Az országra erőltetett radikális váltás, a sokkterápia drámai gazdasági hanyatlással párosult.”9 A szerző szerint a kádári éra utolsó évtizedében olyan organikus fejlődés indult meg idehaza, amely a többi kelet-európai országhoz képest is egyedülálló lehetőségeket biztosított volna arra, hogy az átmenet demokratikusan, ezekre építve, a társadalom részvételével és támogatásával menjen végbe. Ezzel szemben nálunk egy „újglobalista szerkezet kialakulásáról szólt az elmúlt két évtized”: a neoliberális lepel alatt egy oligopol hatalmi és tulajdonosi szerkezet kiépítése, a társadalmi alrendszerek leépítése, a multinacionális cégek és a nagyhatalmak igényeinek kiszolgálása, a tőkeérdek mindenek fölé emelése és a társadalom szándékos kettészakítása zajlott. Gazsó, aki régóta a baloldali népi gondolat első számú képviselője, úgy véli, hogy a neoliberalizmus nemzetközi bukása és tekintélyvesztése után a hazai eliteknek és a politikai osz- 7 8 9 Uo. Gazsó 2009, 2–6. I. m. 3. AZ ÁTMENET A HUSZADIK ÉVFORDULÓRA MEGJELENT… 117 tálynak végre új utat kellene kezdeniük. Az illúziót, hogy a szakértők és a nemzetközi kényszerek nevében fellépő neoliberálisok kezében van a megoldás egyetlen kulcsa, végleg el kell felejteni. Gazsó rendszerkorrekciót sürget, vagyis halaszthatatlannak tekinti annak az organikus fejlődésnek a beindítását, amelyre egy normális és működő társadalom lesz építhető. A „neoliberális paradigmával szemben a rendszer működésének korrekciójára törekvő társadalompolitika” tétje, hogy a rendszerváltást végül egy olyan folyamatnak kell-e majd tekintenünk, amely káoszhoz, társadalmi krízishez és fenntarthatatlan viszonyokhoz vezettek, kiélezve a konfliktusokat és az alapvető ellentmondásokat. Az „utat tévesztettünk” gondolatnak azonban (az önmaguk ellen fordult célokat-ideálokat és a lehetőségeinket elvevő illúziókat a középpontba állító narratíva mellett) egy harmadik típusú reorganizációja is kikristályosodott az elmúlt években, amelyet az eddigi legegységesebb és legteljesebb rendszerbe foglalva fejt ki Laki László A rendszerváltás, avagy a nagy átalakulás című könyvében.10 Ez a szellemi pozíció szintén a rendszerkorrekció-tézis nevében elemzi a húsz évvel ezelőtti eseményeket. Laki szerint a rendszerváltás politikai-gazdasági-jogi átalakulását a végeredményként kialakult új „rendszer” objektív mérlegre tételével lehet csak megítélni. Annak kritikai vizsgálatával, hogy a kialakult szép új világ milyen lett ahhoz képest, amilyen lehetett volna. Véleménye szerint, ha ezt a vizsgálatot elvégezzük, egyértelművé válik: a végeredmény (az „újkapitalizmus”, ahogyan Szalai Erzsébet nyomán ezt a szerző is nevezi) nem alkalmas az elmúlt két évtizedben lezajlott „nagy átalakulás” igazolására. Laki László rendszerváltás-értelmezése során azt a „kritikai szociológiai” irányt igyekszik feleleveníteni, amely a Kádár-korszak egyik legsikeresebb értelmiségi szerepe volt. A kritikai szociológia az elitek valóságérzékelése és a tényleges valóság közötti eltérésre koncentrált. Elemzési módja alkalmat nyújtott valamiféle ellenzékiségre a rothadó diktatúrával szemben, ráadásul egy másmilyen társadalom vízióját is nyújtani volt képes az elitek által félreértett, saját ideológiáik által eltakart – így kihasználatlan – lehetőségek és megoldatlan társadalmi problémák számbavételével. Laki újra előveszi a nyolcvanas évek társadalomkritikájának modernizációs narratíváját, hiszen úgy véli, hogy a rendszerváltás a globalizáció és a multinacionális kapitalizmus megjelenésének időszakában egy valamennyi szereplőt érintő modernizációs kihívással esett egybe. A kilencvenes évek elején a világgazdaság alapvetően átalakult, Magyarország pedig akkor tudott volna egy sikeres új korszakot nyitni történelmében, ha ennek a nagy 10 Laki 2009. 118 SZEMLE átrendeződésnek a felfelé repítő áramlásait meg tudta volna lovagolni. Ha a nagy átalakulás hozzá tudott volna csatlakozni a nagy átrendeződéshez. Laki mindenkinél világosabban mondja ki az úgynevezett rendszerkorrekció-tézis alapján gondolkodó értelmiségiek – közéjük tartozik például Szalai Erzsébet, Ferge Zsuzsa, Galló Béla, a Szili Katalin körül gyülekező és a Szociális Charta 2008 szervezeteit alkotó civilek – alapkérdéseit: „Nyithatunk-e sikeres modernizációs alternatívát Magyarország számára a politikai-gazdasági-kulturális elitek status quójának és az újkapitalizmus alapszerkezetének megőrzése mellett? Alkalmasak és képesek-e ezek az elitek kihasználni potenciális lehetőségeinket?”11 Válasza természetesen nemleges. A politikai-szellemi elitek cseréjét sürgeti, hisz szerinte a húsz éve tévútra ment rendszerváltás visszatérítése az üdvözítő irányba csak akkor lehetséges, ha a gazdasági és politikai reprodukció központi helyét a társadalmiság és a társadalom reprodukciójának kérdései veszik át. A rendszerkorrekció-tézis hívei számára ez egyfajta evangéliumként hathat: hiszen ők (a régi idők romantikáját csepegtetve szellemi életünkbe) évek óta éppen ebben a formában kísérelnek meg egyfajta belső ellenzéket létrehozni, és új tartalommal tölteni meg a kiüresedett szociálliberális struktúrákat. Ripp Zoltán Eltékozolt esélyek? A rendszerváltás értelme és értelmezései című könyvében az „így jöttünk” nézőpontjából kísérli meg elmondani az átmenet (politika)történetét.12 Szerinte a rendszerváltás alapvető tárgyalásos és elitvezérelt jellegéből egyértelműen következik, hogy az irányok kijelölésében és az átmenet meghatározásában a döntő szerep végső soron a nyolcvanas években kikristályosodott értelmiségi-politikai-szakértői kulcscsoportoknak jutott. A kádári diktatúra bomlása, a nemzetközi gazdasági viszonyok átalakulása és a szovjet vezetés irányváltásai mindenki számára egyértelművé tették, hogy modellváltásra van szükség. Nem véletlenül érzékelték úgy a szereplők, hogy a harc tétje nem a társadalmi problémák megoldása, a létező érdekviszonyok képviselete vagy éppen a diktatúra tömeges ellenzékének megszervezése – hanem az értelmiségi és politikai elitcsoportok közötti vetélkedés számukra kedvező kimenetelének biztosítása. Ripp azt állítja, hogy az átmenet politikatörténete nem más, mint a rendszerváltásmodellek könyörtelen vetélkedése. Ezért a folyamatok 11 12 I. m. Ripp 2009b. AZ ÁTMENET A HUSZADIK ÉVFORDULÓRA MEGJELENT… 119 megítélésének legfontosabb szempontja, hogy a versengő modellek között volt-e egyáltalán „a történelmi helyzettel adekvát koncepció”. Vagyis társadalmi-világgazdasági-nemzetközi politikai értelemben az egyes szereplők által felvállalt modellek reálisak voltak-e. Ripp elemzései szerint sem a nyugatos liberalizmus, sem a nemzeti-harmadik utas elgondolások, sem pedig az önkormányzati-társadalmi tulajdonra és a szocialista piacgazdaságra épülő víziók nem voltak kivitelezhetők. A konkrét elemzések jól szerkesztettek, láthatóan sok évi szellemi munka eredményei – ebből adódóan nem az újszerűség, sokkalta inkább a kanonizálás szándéka az erősségük. Eszerint a liberális-technokrata, az integrációt és a nyugati importot előtérbe helyező liberalizmusnak nem volt társadalmi támogatottsága, a nemzeti oldal radikális követeléseit pedig nem lehetett kielégíteni, ha nem akartuk, hogy a „nyugati világ” kivessen magából. De Ripp szerint a „baloldali alternatíva” mentén szerveződő MSZP sem maradhatott volna sokáig talpon a kapitalizmus és a parlamenti demokrácia pártversenyében. A könyv egyre inkább „publicisztikásodó” elemzései a mai helyzet elemzésével zárulnak, és tulajdonképpen folyamatosan ugyanazt a konklúziót ismételgetik: ha a főszereplők nem tudnak szembenézni az „így jöttünk” kérdéssel, nem adhatnak tényleges választ a „hogyan tovább” kérdésére, le kell cserélni őket. Ripp Zoltán elemzéseinek fényében különösen tanulságos olvasni a „kritikai baloldal” (az MSZP kialakulása idején önigazgató-közösségi társadalmi alternatívában gondolkodó értelmiségi csoport) folyóiratának, az Eszméletnek az átmenettel foglalkozó tematikus blokkjait.13 Ez a kör – amely annak idején a kialakuló utódpárt egyik fő platformját látta el szellemi munícióval – saját két évtizedének mérlegét is meg kívánja vonni az évforduló apropóján. A szerkesztők értékelése egyértelmű: a kritikai baloldal „szellemileg” átütő siker, „politikailag” azonban kudarcot vallott. „Az Eszmélet oldalain gazdag elemzés bontakozik ki az »emberarcú kapitalizmus« embertelen viszonyairól. Feltártuk, hogy a nemzetközi tőke Kelet-Európát nem a Nyugat utolérésének pályájára állította; ellenkezőleg, uralma a kapitalizmus »második kiadásának« félperifériás formájához vezetett. Ma már bizonyított tézis, hogy a »jó kapitalizmus« nem egyéb utópiánál, s hogy a valóságos tőkerendszer inkább egy negatív utópiára emlékeztet… bár eredeti szándékainkkal ellentétben egy széles tömegtámogatásra épülő, alternatív antikapitalista 13 Eszmélet, 81–83. szám. 120 SZEMLE mozgalmat a társadalmi felhajtóerők hiánya következtében egyelőre nem sikerült »megihletnünk«”14. A kritikai baloldal megmaradt maroknyi értelmiségije és öreg aktivistája mintha érzékelné, hogy változtatnia kell, hiszen sem a nagy baloldali párt irányára gyakorolt valamiféle „nyomás” taktikája nem folytatható tovább, sem a láng őrzésének nevében romantikusnak álcázott szektásodás és elszigetelődés. A megoldást 1989-hez hasonlóan a szellemi-elméleti teljesítmény emelésében látják, ezért idézik büszkén annak idején született jóslataikat és helyzetértékeléseiket – mint vezető alakjuk, Krausz Tamás 1989-es beszédét: „Az egypártrendszerű elituralom helyett történelmi okok miatt sem érdemes kísérletezni a polgári demokrácia úgymond »bevezetésével«. Nem »új típusú« elituralmat akarunk, hanem olyan, valóban demokratikus jellegű fejlődést, amelyben a többpártrendszeres parlamentarizmus a lakóterületi és dolgozói önkormányzatok rendszerére épül. Csak egy ilyen fejlődés lehet garancia a régi és új elitek ellenőrizetlen uralmával szemben. A politikai és gazdasági demokrácia egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Ahol nincs dolgozói tulajdonlás, ott nincsen valóságos demokrácia.”15 Ez az intelem „bejött”, a kérdés – vélik a kritikai baloldal hívei –, hogy miért nem hallgattak akkor rá azok, akik érdekében megfogalmazták, akik végül tényleg a folyamatok vesztesei és kárvallottjai lettek. Ha erre rálelnénk, talán ahhoz is közelebb kerülhetnénk – vélik –, mi kell ahhoz, hogy a mai veszélyekre és problémákra a figyelmet felhívó hangokat meghallják az alul lévők, a munkások és az elnyomottak. Éppen ezt a kérdést próbálja megválaszolni rendszerváltás-könyvében Bartha Eszter, a Krausz-kör reménysége. A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba Kelet-Európában (1968–1989) című vaskos monográfiájában hosszú évek interjús kutatásainak eredményei alapján elméletileg is megpróbál szembenézni azzal, hogy „miért is nem védték meg a munkások a »munkásállamot«”. Bartha Eszter a proletáröntudat és a szocializmus iránti vágyak és remények teljes felszámolódását írja le, olyan mindennapok portréját, amelyekben a dolgozó osztályok már akkor kapitalizmusról és fogyasztói társadalomról álmodoztak, amikor 14 Eszmélet, 81. szám 2. (szerkesztői bevezető). Lásd: http://www.eszmelet.hu/index2.php?act=period&lang=HU&item=1140&aut h=Krausz Tamás: &info=Eszmélet folyóirat, 81. szám (2009. tavasz). 15 AZ ÁTMENET A HUSZADIK ÉVFORDULÓRA MEGJELENT… 121 még semmit sem tudtak róla. A hetvenes évek kispolgári változásai, a kapitalista mentalitáshoz tartozó elemek megjelenése, a nyugat egyre erőteljesebb beszivárgása és a szocializmussal szembeni illúziók elvesztése – üzeni Bartha – védtelenné tették az egyre inkább kiüresedő struktúrákat ideológiai értelemben is. Az átmenet azért lehetett individualista, populista és reakciós, mert az államszocializmus mindennapjai is ilyenek voltak a hétköznapok mélyrétegeiben. A baloldalon a rendszerváltás huszadik évfordulója alkalmából születő elemzések kapcsán könnyen támadhat az embernek az az érzése, hogy a különböző értelmiségi-szellemi irányzatok számára ez csak egy újabb alkalom volt régi szellemi pozícióik propagálására. Mindez azonban nem teljesen pontos ítélet, hiszen a szembenézés szándéka is kétségkívül komolyan megjelenik a szövegekben, de még a régi pozíciók véglegesítésének és teljessé tételének vágya hatja át az írásokat. Mintha a baloldal úgy érezné, hogy két évtized múltán számára is lezárult egy korszak, nem léphet tovább, ameddig sem megemészteni, sem kiköpni nem tudja az átmenetet és benne saját szerepét. A „továbblépést” illetően látszik is halvány reménysugár. Csak éppen nem arrafelé, ahol sokan gondolnák. A baloldal „generációs” folyóiratairól és fiatal szerzőinek könyveiről és tanulmányairól van szó, amelyek egyre nagyobb presztízst vívnak ki maguknak a hazai szellemi életben, és amelyek láthatóan igen ambivalensen viszonyultak az átmenet jubileumához. Mintha ezek az egyelőre orientálatlan és intellektuális pályájuk kezdetén járó fiatal értelmiségiek a „rendszerváltás trónfosztását” hirdették volna meg, relatív hallgatásukkal. A Fordulat Rendszer+váltás – Rendszer+válság című száma például két új nézőpontot is kínál az évfordulón: egyrészt azokat a változásokat kutatja, amelyeken a nyugati világ az elmúlt évtizedekben átment, abból kiindulva, hogy magunk is egyre inkább egyenrangúként osztozunk bennük. Másrészt azokat az elmúlt húsz évben kialakult strukturális jellemzőket próbálja számba venni, amelyek – az elitek akarata és tudta nélkül létrejőve – kulturálisideológiai-társadalmi viszonyaink megkerülhetetlen arculatát adják a következő évtizedekben. Hiszen napjaink nem 1989 jövője-utóélete többé, hanem 1989 lett napjaink egyre kevésbé lényeges múltja. 122 SZEMLE Irodalom Bartha Eszter 2009. A munkások útja a szocializmusból a kapitalizmusba KeletEurópában 1968–1989. Budapest, L’Harmattan Kiadó. Csepeli György 2009. A selejt bosszúja. A mentális rendszerváltás mérlege. Mozgó Világ, XXXV. évfolyam 1. szám 49–56. Gazsó Ferenc 2009. Merre tart az ország? Egyenlítő, 7. évfolyam 6. szám 2–6. Halmai Gábor: Alkotmányos rendszerváltás: remények és csalódások. Mozgó Világ, XXXV. évfolyam 1. szám 60–64. Húsz év. Az Eszmélet jubileumi számai: 81–83. szám. Ladányi János 2009. Kompország az Európai Unióban. Kritika, XXXVIII. évfolyam 9. szám 4–7. Laki László 2009. A rendszerváltás, avagy a „nagy átalakulás”. Budapest, Napvilág Kiadó. Ludassy Mária: Elkészült a leltár? Mozgó Világ, XXXV. évfolyam 1. szám 57–59. Rendszer+váltás – Rendszer+válság. Fordulat, új folyam 3. szám 2008 nyár. Ripp Zoltán 2009a. Rendszerváltók változásai. Mozgó Világ, XXXV. évfolyam 1. szám 22–36. Ripp Zoltán 2009b. Eltékozolt esélyek? A rendszerváltás értelme és értelmezései. Budapest, Napvilág Kiadó. Valki László 2009. Úgyszólván minden meglepett, ami történt. Mozgó Világ, XXXV. évfolyam 1. szám 46–48. B U D A P E S T I K Ö N Y V S Z E M L E KRITIKAI ÍRÁSOK A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOK KÖRÉBÔL LEVELEZÉS BÍRÁLAT RENDSZERVÁLTÁS ÉS PRIVATIZÁCIÓ – GRESKOVITS BÉLA SOÓS KÁROLY ATTILA KÖNYVÉRÔL MEGTALÁLT REALIZMUS – RAVASZ ÁBEL ROMSICS GERGELY KÖNYVÉRÔL ÚJMÉDIA – KISS GÁBOR ZOLTÁN PROBLÉMA A NEMZETI DISKURZUS – LAKI MIHÁLY AZ ÉRTELMEZÉS TEREI A SZÉPMÛVÉSZETI MÚZEUMBAN – FEHÉR DÁVID SZEMLE BOROS JÁNOS, KERÉNYI FERENC, KÉKESI KUN ÁRPÁD, MARGÓCSY ISTVÁN, PLÉH CSABA, PREISICH GÁBOR, A. N. WHITEHEAD KÖNYVEIRÔL A REJTETT GAZDASÁG – A NYELVÉSZEK – AZ EGYETEMI SZÍNPAD TOLLHEGYEN CSONTVÁRY ÉS A POSTA – FODOR ZOLTÁN MI A PÁLYA? 1989, A SZIMBÓLUM – HEGEDÛS DÁNIEL A DARWIN SHOW – STEVEN SHAPIN BIBLIOGRÁFIA M E G J E L E N I K 2010. TAVASZ N E G Y E D É V E N T E Pro Minoritate 2009 TÉL Romániai magyar közösség – etnikai társadalom Kiss Tamás: Támpontok az erdélyi etnikai rétegződési rendszer vizsgálatához Opra Pál: Erdély lakosságának foglalkozás szerinti megoszlása az 1930-as népszámlálási adatok alapján László Márton: Az állami elvonási technikák és azok hatása az állattenyésztésre néhány székelyföldi településen 1953-ban Nemzetállamok és kisebbségek a posztszovjet térségben Makkay Lilla: Lehetőségek, versengés és egymásra utaltság a messzi Északon. Regionális együttműködés és „Nagy Játszma” Európa tetején Fehér Diána: A soknemzetiségű Krím-félsziget az orosz–ukrán kapcsolatokban Protsyk, Oleh – Osoian, Ion: Etnikai vagy multietnikus pártok? Választási küzdelem és a parlamenti képviselőjelöltek kiválasztása Moldovában Sordia, Giorgi: Oszétok Grúziában – a 2008-as háború után Ölveczky Anna: A Lett Köztársaság állampolgársági politikája 1989–2009 Lagzi Gábor: A litvániai lengyel kisebbség az 1989-et követő időszakban Szemle Molnár József: Két nemzetrész eltérő demográfiai alakulása Gyurgyík László – Kiss Tamás: Párhuzamok és különbségek. A második világháború utáni erdélyi és szlovákiai magyar népességfejlődés összehasonlító elemzése Gál Katalin: Gyorstalpaló társadalmi problémákból diákoknak, politikusoknak, egyéb szakmabelieknek Péter László: TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában című könyvéről. Szerkesztőség: 1055 Budapest, Falk Miksa utca 6. Tel.: +36-1-445-0473, fax: +36-1445-0479 Internetcím: www.prominoritate.hu, e-mail: promino.lap@mail.datanet.hu MAGYAR SZEMLE 2 0 1 0 . AU G U S Z T U S Bod Péter Ákos: Antall József – és akiknek nem kellett Elek István és Kodolányi Gyula beszélgetése: Mérlegen Kulin Ferenc: Antall Józsefről Granasztói György és Kodolányi Gyula beszélgetése Béres Józseffel és Béres Klárával: Gazdag, szerteágazó tevékenység Építészet, települések, vidékpolitika – Szimpózium 2. rész Michl József: Tata, Magyary-terv Krizsán András: Helyi érték az ember Laposa József: A táj Bodonyi Csaba: Fordítsuk meg az urbanizáció irányát Báthory János: Magyar cigánypolitika Molnár Edit emlékezései: A Nagy Öregek M. Szebeni Géza: Néhány újabb lap a Mindszenty-ügy történetéhez Babirák Hajnalka: Oroszország Georgia elleni háborúja 1% metafizika Szabados György rovata Ortega y Gasset: Renan Körkép Gróh Gáspár: Mélységben. Németh Magda könyvéről Török Bálint: A Felvidék elvesztése. Popély Gyula könyvéről Sáry Pál: Az etruszk vallástól a posztmodern jogelméletekig. Szmodis Jenő könyvéről Tóth Klára: Történelmi lecke. A Biszku-filmről Fáy Zoltán: Irányváltás Kubinszky Mihály: Széchenyi István, az építő Gáspár G. János: Szimbólum és valóság Bod Péter Ákos: Kormányszerkezet és kormányzati felfogás. Az első hetek benyomásai Gyulay György: Szlovákiai választások – majdnem változások E számunkat Molnár Edit fotóival illusztráltuk KORALL TÁRSADALOMTÖRTÉNETI FOLYÓIRAT 40. 11. évfolyam – 2010. Lak-hatás a 20. században Oláh Gábor: Lak-hatóság. Az I. világháború hatása a budapesƟ lakáskérdésre Szűts István Gergely: „A szükséglakások felét menekültek kapják…” Érdekkonfliktusok és előítéletek az 1920-as évek első felének lakásügyeiben Miskolcon Valló Judit: Nemzetgyilkos lakásơpusok vagy a modern nagyvárosi élet szimbólumai? Középosztályi kislakások a harmincas évek Budapestjén. Umbrai Laura: A főváros kommunális lakáspoliƟkája a II. világháború éveiben Nagy-Csere Áron: Nyomortelepből mintalakótelep. Szocialista városrehabilitáció vagy a szegények fegyelmezése? Nagy Ágnes: A településfejlesztéstől a lakóközösségig. Az 1945 utáni Budapest és a társadalomtörténet Tóth Zoltán: Melyik ház a „kockaház”? Mit mond a művelt középosztály egy munkásházơpusról? A Korall Szerkesztőség elérhetőségei: terjesztes@korall.org, korall@korall.org, www.korall.org 1113 Budapest, Valkói u. 9. A 2010-es évfolyamra várjuk az előfizetéseket. Kérjük, jelezze szándékát a Szerkesztőségnél, és mind a négy idei számunkat postázzuk Önnek. Az éves előfizetés ára: 4000 Ft. A KORALL 2010. évi temaƟkus számai: 39. Kontroll alaƩ – könnyűzene a szocializmusban 40. Lak-hatás a 20. században 41. Történelem és emlékezet 42. Hivatás, professzionalizáció Korábbi számainkról információ: www.korall.org/archivum Politikatudományi Szemle XIX. évfolyam 2010/2. szám BIBÓ DÍJ 2010. Bozóki András: A magyar demokratikus ellenzék: önreflexió, identitás és politikai diskurzus KORMÁNYZATI STRUKTÚRA Horváth Péter: Ki kormányozzon? Választói preferenciák és kormányalakítás Magyarországon, 1990–2009 EURÓPA, POLITIKAI KULTÚRA, NYILVÁNOSSÁG Heino Nyyssönen: Fajdkakasok, manók és vámpírok. Politikai kultúra és sztereotípiák Szabó Gabriella: Az európai nyilvánosság mibenlétéről Mikecz Dániel: Az ellenállás kultúrája Kultúra, identitás a mozgalomkutatás irodalmában VITA Nizák Péter: A nagykorú magyar civil társadalom Domaniczky Endre: Civil kurázsi KÖNYVEKRŐL Lukácsi Tamás: Arisztotelész az amerikai oligarchiáról w w w. s z a z a d ve g . h u A végrehajtó hatalommal nem rendelkező, „ceremoniális” államfő szerepe sem lehet tartalmatlan. A nemzet egységének, amit az elnöknek ki kell fejeznie, értéktartalma van. Ugyanúgy, mint az Alkotmánynak és az állam demokratikus működésének is, amelyek felett őrködni kötelessége. A köztársasági elnöknek tehát határozott elképzeléssel kell rendelkeznie ezekről az értékekről. Ugyanakkor viszonylag kevés a lehetőség arra, hogy ezeket képviselve az ország fontos problémáiról véleményt nyilvánítson. Beszédek és szimbolikus aktusok adhatnak erre alkalmat. Az államfő továbbá egyszemélyes intézmény, s az ebből adódó korlátokra minden megnyilvánulásában ügyelnie kell. Ez azonban nem szűkítheti működése személyességét csupán jellegzetes külső gesztusokra. Beszédeimben valóban én akartam megszólalni. Ahogy már az Alkotmánybíróságon magam írtam minden ítéletemet, úgy elnökként sem volt beszédíróm. Ennek az elhatározásnak sokat köszönhetek. A beszédekre alaposan felkészültem, s eközben alapvető kérdéseknek végére kellett járnom, tisztázni kellett álláspontomat. Ez a könyv elnökségem mondanivalóját tartalmazza. A beszéd ugyan elszáll, de van, ami már eddig is nem egyszer visszatért a hivatkozásokban, és van, aminek már érezhető a hatása. A magam számára pedig számvetés e könyv összeállítása. ZEMPLÉN GÁBOR racionalitásáról SZŰCS ZOLTÁN GÁBOR kultúrájának kontin VADERNA GÁBOR filozófiájáról DEMETER TAMÁS PERCZEL LÁSZLÓ szerkesztette kötetrő KISS VIKTOR az át könyvek és folyóirat 630,- Ft