SZÁZAD V É G • • ÚJ FOLYAM 53. SZÁM 2009. 3. GONOSZ(SÁG) A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK John Kekes: A gonosz szekuláris problémája • 3 Mezei Balázs: A politikai gonosz fogalma • 27 Tóth J. Zoltán: A halálbüntetés helye • 47 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Lóránd Zsófia: Diskurzusok a szexuális erőszakról a kilencvenes évek (poszt)jugoszláv háborúiban • 79 Nagy Pál: „Cigánykannibalizmus”: önvád és metafora. Szepsi a cseh–magyar impériumváltás árnyékában, 1927–1940 • 99 Pál Gábor: Az erőszak harsonája, a káosz előőrse. A gyűlöletbeszéd fogalma a 2001-es politikai vitákban • 133 SZEMLE Balogh László Levente: „…a széthullás, amiben vagyunk…” A Voegelin–Arendt-levélváltás elé • 159 Eric Voegelin – Hannah Arendt: Levélváltás a totalitarizmus kvintesszenciájáról • 167 Békés Márton: Hadihungarizmus • 175 Szerkesztőségek: Gyurgyák János • Fellegi Tamás • Gyekiczki András • Kövér László • Kövér Szilárd • Máté János • Orbán Viktor • Stumpf István • Varga Tamás • Wéber Attila Pethő Sándor • Bárány Anzelm • Huoranszki Ferenc • Kovács M. Mária • Körösényi András • Liptay Gabriella • Ruzsa Ágnes • Szilágyi Márton Spéder Zsolt • Kerékgyártó Béla • Körösényi András • Kövér György • Sághi Gábor • Stumpf István • Tóth István György Balázs Zoltán • Bódy Zsombor • Cieger András • Csite András • G. Fodor Gábor • Kapitány Balázs • Szalai Ákos G. Fodor Gábor • Demeter Tamás • Mándi Tibor • Szűcs Zoltán Gábor Olvasószerkesztő: Bánki Judit Szerkesztőségi titkár: Huszár Orsolya Kiadó: Századvég Kiadó Felelős kiadó: Varga Zoltán A szerkesztőség címe: Századvég Politikai Iskola Alapítvány, 1037 Budapest, Nagybátonyi utca 8–10. Telefon: (1)-479-5284 • Fax: (1)-479-5290 • e-mail: kiado@szazadveg.hu ISSN 0237-5206 Tipográfia és lapterv: Élőfej Bt. Műszaki szerkesztő: Varga Júlia Rosental Kft. – Felelős vezető: Rózsavölgyi Sándor A Századvég folyóirat támogatói: Nemzeti Kulturális Alap Országos Takarékpénztár és Kereskedelmi Bank NyRt. Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány John Kekes A gonosz szekuláris problémája* I. a „gonosz” a legkomolyabb és legtömörebb erkölcsi elítélést fejezi ki, ami sokkal súlyosabb az egyszerűen erkölcsileg rossznál. Olyan alantas, rosszindulatú, szörnyű cselekedetekre használjuk, amelyek annyira sértik az egyetemes értékeket és az elvárható viselkedés szabályait, hogy átlépik a civilizált életet a barbárságtól elválasztó határvonalat. Amikor ezekről a cselekedetekről beszélünk, „a felháborodás, a döbbenet, az aljasság és a brutalitás érzésének” adunk hangot, „és, ami a legfontosabb, annak az érzésnek, hogy egy korábban szilárdnak gondolt gát […] átszakadt, és ha ez a rettenetes, vagy felháborító, vagy aljas, vagy brutális cselekedet lehetséges, akkor minden lehetséges, semmi sem tilos, és minden erkölcsi korlát veszélyben forog. […] Az, amitől ilyenkor félünk, nem más, mint maga az emberi természet.”1 A gonosszal szembenézve ráébredünk, hogy ha emberi lények ilyen érzéketlenek, kegyetlenek, elvakultak és kíméletlenek tudnak lenni, akkor nincs határa ember ember iránti embertelenségének. Olyan mélység nyílik meg előttünk, amelybe beletekinteni elborzasztó. Érthető, ha nem szívesen nézünk szembe a gonosszal. Ha azonban feladjuk a távolságtartásunkat, és belegondoljuk, beleérezzük vagy beleképzeljük magunkat az elkövető és áldozata helyébe, mélységesen felkavaró, alantas indítékokkal és elképesztő szenvedéssel találkozunk. * Ez a tanulmány megjelenik a G. Fodor Gábor és Lánczi András szerkesztésében készülő, A dolgok természete című kötetben is (Századvég Kiadó, 2009). 1 Hampshire 1983, 89. 4 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK Ha világosan szeretnénk beszélni a gonoszról, konkrét példákra van szükség. Sajnos ezek könnyen elérhetők és jól ismertek. A következőkben közös a gyilkosság vagy, ahogy a jog fogalmaz, az előre megfontolt szándékkal elkövetett emberölés. A példák az elmúlt mintegy száz évből valók, de számtalan másikat lehetne hozni más történelmi korszakokból. 1914 és 1918 között a törökök másfél millió örményt mészároltak le. 1931-ben Sztálin elrendelte a kulákok legyilkolását, akik közül mintegy kétmilliót kivégeztek vagy koncentrációs táborokba szállítottak, ahol a rendkívüli hidegben, megfelelő táplálék nélkül végzett kényszermunka következtében haltak meg. Az 1937–1938-as nagy terror idején további kétmillió embert gyilkoltak meg Sztálin utasítására. 1937– 1938-ban a japánok félmillió kínait öltek meg Nankingban. A második világháború idején hatmillió zsidót, kétmillió hadifoglyot és félmillió cigányt, értelmi fogyatékost és homoszexuálist gyilkoltak meg a náci Németországban. India függetlenné válása után 1947-ben több mint egymillió muzulmán és hindu esett áldozatául vallási vérengzéseknek. 1950–1951-ben az ellenforradalmárok elleni kampány során Mao Kínájában mintegy egymillió embert gyilkoltak meg, az 1959–1963-as „Nagy Ugrás” idején pedig a becslések szerint 16 és 30 millió közötti ember halt meg éhezés következtében. Pol Pot Kambodzsában kétmillió ember haláláért volt felelős. 1992 és 1995 között szerb nacionalisták kétszázezer muzulmánt öltek meg Boszniában. 1994-ben majdnem egymillió embert öltek meg Ruandában. A tömeggyilkosságok fenti sorát számos továbbival lehetne kiegészíteni Afganisztánból, Argentínából, Chiléből, Kongóból, Iránból, Irakból, Szudánból, Ugandából és még sok más helyről. Ezek a példák azonban csupán illusztrálják, de nem definiálják a gonosz fogalmát.2 Az általam javasolt definíció elsősorban a gonosz cselekedetekre fokuszál, és öt olyan tulajdonságot jelöl meg, amelyek együttesen gonosszá tesznek egy cselekedetet. 1.) Ezek a cselekedetek rendkívül súlyos kárt okoznak. A fenti példákban ez a súlyos kár az emberölés, de lehetne csonkítás, kínzás, rabszolgaságban tartás, megvakítás és így tovább. 2.) A cselekedetek áldozatai ártatlanok. Nem azért gyilkolták meg őket, mert tettek valamit, hanem azért, mert örmények, kulákok, kínaiak, zsidók, cigányok, homoszexuálisok, muzulmánok, hinduk, városlakók vagy tuszik voltak, vagy azért, mert ideológiailag motivált 2 A példákat lásd többek között: Glover 1999; Courtois et al. 1999; Gilbert 1985; Kekes 2005. A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 5 fanatikusok ellenséggé nyilvánították őket. Ezek az áldozatok semmi olyasmit nem tettek, amivel kiérdemelték volna a nekik okozott szenvedést. Ezért nem lehet büntetésnek, bosszúnak vagy önvédelemnek minősíteni azt, amit velük tettek. 3.) Ha az elkövetők átlagosan intelligensek, és belátásukat nem korlátozza elmebetegség, drog vagy alkohol, tudatában kell lenniük, hogy cselekedeteik súlyos kárt okoznak. Átlagosan intelligens emberek nem mindig tudják, hogy bizonyos cselekedetek, mint például a plasztikai műtétek, a maratoni futás vagy az LSD-fogyasztás, károsak lehetnek. Azt azonban tudniuk kell, hogy az emberölés, csonkítás, kínzás, rabszolgaság, megvakítás súlyos kárt okoz. Ha tudják, és mégis megteszik, akkor cselekedeteik szándékosak. 4.) Az ártatlan áldozatoknak szándékosan okozott súlyos kár fakadhat az elkövetőknek az áldozatok iránt táplált rosszindulatából. Ha abból fakad, akkor ez a rosszindulat az elkövetők meggyőződését és érzelmeit fejezi ki (erre később még visszatérek). Egyelőre elegendő annyit megállapítanunk, hogy ha az elkövetők ártatlan áldozatoknak való szándékos, súlyos károkozása rosszindulatból fakad, akkor az elkövetők indítékai aljasak. Kegyetlenség, irigység, fanatizmus, gyűlölet, féltékenység, előítélet, düh vagy ezek valamilyen kombinációja példák az aljas indítékra. 5.) Az előbbi négy tulajdonsággal rendelkező cselekedetek lehetnek erkölcsileg igazolhatatlanok, de nem feltétlenül azok. Nehéz elképzelni, hogy lehet erkölcsileg igazolható egy aljas indokból elkövetett cselekedet, amely szándékosan súlyos kárt okoz ártatlan áldozatoknak. Tételezzük fel azonban, hogy létezik olyan szélsőséges helyzet, amelyben egy ilyen cselekedettel még súlyosabb kárt lehet elkerülni. Ha azonban nem áll fenn az erkölcsi igazolhatóság lehetősége, akkor a szóban forgó cselekedet gonosz. Ha valaki úgy gondolja, hogy egy olyan cselekedet, amely rendelkezik az első négy tulajdonsággal, erkölcsileg mégis igazolható, maga kell hogy előálljon az erkölcsi igazolással, hiszen az igazolhatatlanság vélelme szinte megdönthetetlennek tűnik. Egy cselekedet tehát gonosz, ha 1.) rendkívül súlyos kárt okoz 2.) ártatlan áldozatoknak, továbbá 3.) szándékos, 4.) aljas indokból elkövetett és 5.) erkölcsileg igazolhatatlan. Ezen tulajdonságokkal rendelkező cselekedetek lehetnek kisebb vagy nagyobb mértékben gonoszak, amennyiben eltérnek az általuk okozott kár minőségében és mennyiségében, illetve a bennük foglalt szándékosság és rosszindulat fokában. A gonosz cselekedetek, definíció szerint, erkölcsileg igazolhatatlanok, de lehetséges, hogy valamilyen oknál fogva kimenthetők. Ilyen mentő körülmény lehet az ellenállhatatlan kényszer, az erős felindulás, az átmeneti elmezavar vagy releváns tények nem ismerete. A döntő különbség az igazolható és a kimenthető cselekedetek között, 6 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK hogy míg az előbbiek nem gonoszok, az utóbbiak igen. A kimenthető cselekedetek nem vetnek rossz fényt az elkövetőikre, mivel bizonyos körülmények felmentik őket, vagy legalábbis csökkentik az elkövetésért viselt felelősséget. A talán leggyakrabban felmerülő mentőkörülmény szerint az elkövetők őszintén, bár tévesen abban a hitben voltak, hogy áldozataik bűnösök, vagy az okozott súlyos kár erkölcsileg igazolható. Ha ezek valamelyike igaz lenne, az elkövetett cselekmények nem volnának gonoszak. Azonban, bár az elkövetők azt hiszik, az előbbiek egyike sem igaz. Az, hogy az ilyen tévedések mentőkörülménynek számítanak-e, attól függ, hogy az adott tévedés mennyiben minősül ésszerűnek. Ha csupán öncélú magyarázkodásról van szó, akkor nem minősülhetnek mentőkörülménynek. Ha azonban az elkövetők helyzetében valószínűleg más is hasonlóan vélekedett volna, akkor talán igen. Ne feledkezzünk meg azonban arról, hogy ha a kimenteni próbált cselekedet tömeggyilkosság, az gyermekeket és nyilvánvalóan ártatlan felnőtteket is magában foglal. Rendkívül valószínűtlen, hogy valaki ésszerűen azt gondolhatja, hogy ezek az áldozatok bűnösök, vagy hogy a meggyilkolásuk erkölcsileg igazolható. Ha mindennek ellenére elfogadható mentőkörülmény merül fel, akkor az elkövetők felelőssége csökken, bár maguk a cselekedetek természetesen gonoszak maradnak. Ebben a tanulmányban megpróbálok válaszolni arra a kérdésre, hogy miért lehetnek cselekedetek, emberek vagy társadalmi körülmények gonoszak. Emberekre akkor mondjuk, hogy gonoszak, ha szokásos cselekedeteik gonoszak, és ezek gonoszságát nem ellensúlyozzák rendszeres jó cselekedetek. A társadalmi körülmények akkor minősülnek gonosznak, ha az embereket rendszeresen gonosz cselekedetekre késztetik. A gonoszság mint tulajdonság elsődleges hordozói a cselekedetek, másodlagosak az emberek, harmadlagosak pedig a társadalmi körülmények. Ez nem egyszerűen nyelvi kérdés. Egyúttal jelzi az irányt is, amelyben a gonoszság megértése során haladnunk kell. Először azt kell megmagyaráznunk, mi tesz egy cselekedetet gonosszá; aztán feltehetjük a kérdést, miért cselekszenek emberek szokásszerűen gonoszan; végül arra is rákérdezhetünk, miért hoznak létre és tartanak fenn emberek olyan társadalmi körülményeket, amelyek rendszeresen gonosz cselekedetekhez vezetnek. A társadalmi körülmények nem volnának gonoszak, ha gonosz emberek nem hoznák létre és tartanák fenn azokat. Az emberek pedig nem volnának gonoszak, ha cselekedeteik nem volnának szokásszerűen azok. A cselekedetek, emberek és társadalmi körülmények lehetnek többé vagy kevésbé gonoszak, a gonosz cselekedetek összemosódhatnak az erkölcsileg rossz cselekedetekkel, mivel a károkozás súlyossága, az A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 7 áldozatok ártatlansága, az indítékok aljassága, az elkövetés szándékossága és erkölcsi igazolhatósága gyakran fokozatok kérdése, amiről ésszerűen gondolkodó és erkölcsileg elkötelezett emberek véleménye eltérhet. Bár gyakran egyértelmű a különbség a gonosz és a rossz cselekedetek között, vannak olyan esetek, amikor ez a különbség kevésbé éles. Véleményem szerint ez nem befolyásolja mondandóm lényegi részét. Tömeggyilkosságok sokaságának ismeretében nem lehet kételyünk a gonoszság elterjedtségét illetően. A kérdés az, hogy miért ilyen elterjedt. II. A gonosz teológiai problémája jól ismert. Ha Isten tökéletes mind jóság, mind tudás, mind hatalom szempontjából, akkor miért teremtett olyan világot, amelyben a gonosz jelen van? A gyakori válasz, hogy a gonoszt az emberek hozzák létre, nem pedig Isten, nem kielégítő. Az embereket, mint minden mást is, Isten teremtette, így ha az emberek okozzák a gonoszt, akkor Isten úgy teremtette meg őket, hogy erre képesek legyenek. Miért teremtene egy tökéletes Isten egy nagyon is tökéletlen világot? A keresztények természetesen megküzdöttek ezzel a problémával, és számos megoldást javasoltak rá. Engem azonban jelenleg nem az ő esetleges megoldásaik érdekelnek, hanem az, hogy rámutassak a kevésbé ismert tényre: a gonosznak létezik szekuláris problémája is, amely meglepően hasonlít a teológiai problémára. A gonosz szekuláris problémája a következőképpen fogalmazható meg. Normális emberek normális körülmények között előnyben részesítik a jólétet annak ellenkezőjével szemben. Az ésszerűség azt diktálja, hogy mindent megtegyünk a jólét feltételeinek megőrzése érdekében. A gonosz elterjedtsége azonban azt mutatja, hogy gyakran mégis megszegjük ezeket a feltételeket. Ha elfogadjuk a felvilágosodás egyik változatának optimista előfeltevését, miszerint az emberek alapvetően értelmesek és jók, akkor hogyan lehetséges, hogy létezik a gonosz? A gyakori válasz az, hogy a gonosz azért létezik, mert az embereket megrontják a társadalmi körülmények. Ez azonban éppolyan kevéssé kielégítő, mint a teológiai válasz, amely a gonoszt Isten helyett az emberek számlájára írja. Hiszen ahogy egy tökéletes Isten nem teremtett volna tökéletlen embereket, értelmes és jó emberek nem teremtettek volna olyan társadalmi körülményeket, amelyek a megrontásukhoz vezetnek. Ahogy a gonoszság összeférhetetlennek tűnik Isten számos keresztény teológus 8 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK által elképzelt természetével, éppúgy tűnik összeegyeztethetetlennek a számos szekuláris gondolkodó által elképzelt emberi természettel. Azt, hogy a felvilágosodás számos befolyásos gondolkodója így vélekedik az emberi természetről, bizonyítják írásaik. Hume szerint „erkölcsi megkülönböztetéseink olyan nemes forrásból erednek”, mint „a természetünkre jellemző nagylelkűség és képességek. Elég egy kicsit járatosnak lenni az élet dolgaiban, és könnyen felismerjük, hogy az erkölcsi érzék elválaszthatatlan az emberi lélektől, s egyike a lélek alkatát meghatározó leghatalmasabb elveknek. De bizonyára még erősebbé válik ez az érzék, amennyiben önmaga felé fordulván a saját alapjául szolgáló elveket is dicséretesnek érzi, s azt találja, hogy csupa jó és nagy dologból veszi eredetét. […] Tehát mindenfelől csupa jó és dicséretes dolog tárul fel.”3 Rousseau szerint: „Az ember természettől fogva jó, miként, úgy hiszem, bebizonyítottam”, és „minden morál alapelve – valamennyi írásomban erről elmélkedem […] –, hogy az ember természettől fogva jó, szereti az igazságot és a rendet, hogy az emberi szívben nincs eredendő elvetemültség.”4 Kant lényegében ugyanezt mondja: az ember „nem alapjában romlott, hanem képes a megjobbulásra”, és „bármely maximáról legyen szó, a leggonoszabb ember sem mond le lázadó módon (az engedelmesség megtagadásával) a morális törvényről. Ellenkezőleg; a morális képesség jóvoltából a törvény ellenállhatatlanul az emberre kényszeríti magát.”5 John Stuart Mill „természetünk uralkodó részéről” beszél, „erős természetes érzelmi alapról”, mely nem más, mint „az emberiség szociális érzése, az a vágy, hogy egyesüljünk embertársainkkal, amely már most is erőteljesen működő elve az emberi természetnek, s remélhetőleg azon elvek közé tartozik, amelyek egyre erősebbé válnak majd, még kifejezett nevelés nélkül is.”6 Friedrich Hayek azt írja: „Az egyéni szabadság ellen nem jó érv, hogy gyakran visszaélnek vele. A szabadság szükségszerűen azt jelenti, hogy sok olyan dolgot fognak tenni, ami nekünk nem tetszik. A szabadságba vetett hitünk nem az adott körülmények között előre látható következményeken alapul, hanem azon a meggyőződésen, hogy a szabadság, mindent összevetve, több jó irányba mutató erőt fog felszabadítani, mint rosszat.”7 3 4 5 6 7 Hume 2006, 600–601. Rousseau 1978, 169, 655. Kant 1980, 169, 159. Mill 1980, 288–289. Hayek 1972/1960, 31. A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 9 John Rawls, aki elismeri, hogy Rousseau és Kant nyomdokain halad, azt állítja, hogy „az emberi lényeknek nincs olyan fajtája vagy ismert csoportja, amelynél hiányozna […] az erkölcsi személlyé válás képessége”, illetve „az erkölcsi személyiséget két képesség, a jóról alkotott felfogás és az igazságérzet kialakításának képessége jellemzi.” A jóról alkotott felfogásnak köszönhetően „az erkölcsi személy mindenekelőtt olyan feltételeket akar magának, amelyek szabad és ésszerű lényként képessé teszik a természetét […] kifejező életmód kialakítására.” Az igazságérzet pedig „összhangban van az emberek szeretetével.” Rawls véleménye szerint „az ember hajlandósága arra, hogy igazságtalan legyen, nem állandó jellemzője a közösségi életnek; ez kisebb vagy nagyobb mértékben jórészt a társadalmi intézményektől […] függ.”8 Végül Philippa Foot az „erkölcsi gonoszt »egyfajta természeti hibának«” tekintve kijelenti, hogy „az erkölcsös cselekvés része a gyakorlati ésszerűségnek”, és „senki sem képes teljes gyakorlati ésszerűséggel cselekedni egy rossz cél érdekében.”9 Úgy vélem, nem járunk el igazságtalanul, ha a „szekuláris hit” kifejezéssel illetjük azoknak a gondolkodóknak a nézeteit, akik véleménye szerint az emberek alapjában véve ésszerűek és jók.10 „Hitről” van szó, amivel szemben semmilyen ellentétes bizonyíték nem jöhet számításba. Ha az emberek ésszerűen és erkölcsösen cselekednek, ez megerősíti a hitet; ha ésszerűtlenül és erkölcstelenül, az azt bizonyítja, hogy a társadalmi körülmények megrontották őket, ami szintén megerősíti a hitet. Ennek a szekuláris hitnek a védelmezői fel kell tegyék maguknak a kérdést: hogyan lehetséges, hogy állítólag ésszerű és jó emberek olyan társadalmi feltételeket hoznak létre és tartanak fenn, amelyek nem biztosítják saját társadalmuk tagjainak a jólétét? A szekuláris hit védelmezői számára a gonosz problémája éppolyan nehezen megoldható, mint keresztény testvéreiknek. Ahelyett azonban, hogy szembenéznének a problémával, egy megnyugtató illúzióhoz menekülnek, és nem teszik fel a gonosz elterjedtségével kapcsolatos zavarba ejtő kérdéseket. Abszurd magyarázatokkal állnak elő azok számára, akik megszegik a jólét feltételeit. Rawls szerint például „a természeti adottságok és képességek, illetve a rendelkezésre álló lehetőségek befolyásolják az önkéntes erőfeszítéseket. Minden egyéb tényezőtől eltekintve a jobb képességűek valószínűleg törek8 Rawls 1997, 586, 648, 553, 296. Foot 2001, 5, 9, 14. 10 Hayek az idézett helyen elismeri, hogy hitről van szó; Annette Baier nyíltan hitnek nevezi (Baier 1985). John Rawls pedig Az igazságosság elmélete utolsó négy mondatában egyértelműen bevallja, bár nem mondja ki, hogy hitről van szó. 9 10 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK vőbbek, s úgy tűnik, hogy jószerencséjük előnyei semmiképpen sem hagyhatók figyelmen kívül.” A jólét csökkentése helyett annak növelésére irányuló erőfeszítések ezért „erkölcsi szempontból önkényesek”.11 A jólét ellenségei éppolyan ésszerűek és jók, mint a barátai. Csak az eltérő társadalmi körülmények miatt viselkednek eltérően. Vagy, ahogy Susan Wolf megfogalmazta: „az, ha valaki pszichológiailag determinált módon hajt végre jó cselekedeteket, nem zárja ki, hogy elismerésben részesüljön miattuk, az viszont, ha […] valaki pszichológiailag determinált módon követ el rossz cselekedeteket, kizárja, hogy hibáztatni lehessen azokért.”12 A szekuláris hit védelmezői azonban nem teszik fel a nyilvánvaló kérdést: miért van az, hogy bizonyos társadalmi feltételek rossz hatással vannak az emberekre? A szekuláris nézet azonban nem feltétlenül támaszkodik a fent leírt hitre. Létezik egy másik hagyomány, amelynek hívei nem mindig szekuláris gondolkodók, de osztoznak a gonosz elterjedtségével kapcsolatos realizmusban és abban, hogy nem hajlandók elfogadni az emberi ésszerűségre és jóságra vonatkozó optimista illúziókat. Ehhez a hagyományhoz tartozik többek között Thuküdidész, Euripidész, Machiavelli, Hobbes, Montaigne, Burke, James Fitzjames Stephen és Freud. Ebben a tanulmányban ehhez a realista hagyományhoz szeretnék csatlakozni. A realizmus azonban nem szünteti meg a gonosz elterjedtségének magyarázatára vonatkozó igényt. Persze, a gonoszt az emberek okozzák. Vajon miért teszik? III. A következőkben négy nem kielégítő választ veszek sorra. Ezek rendre természeti okokra, erkölcsi szörnyetegekre, nem jellemző cselekedetekre, illetve a rossz társadalmi körülményekre vezetik vissza a gonosz létezését. Ezek mindegyike magyarázza a gonoszság bizonyos eseteit, de egyik sem magyarázza mindegyiket. A következő részben meg fogok próbálni ezeknél általánosabb magyarázattal szolgálni. Az első nem kielégítő magyarázat szerint a gonoszságnak természeti okai vannak.13 Ezt úgy is lehet értelmezni, hogy a gonosz természeti folyamatok következménye, és nem emberi cselekedeteké. Az ártatlan áldozatokat érő 11 12 13 Rawls 1997, 371–372. Wolf 1991, 79. Ennek a magyarázatnak érdekes történeti leírását lásd Neiman 2002. A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 11 súlyos kár okai földrengések, szárazságok, szökőárak és hasonló természeti katasztrófák, avagy az élelem, pénz, tudás, szakértelem és más erőforrások senkinek fel nem róható hiánya. Ezek a természeti folyamatok vezetnek járványokhoz, szegénységhez, éhínséghez és szenvedéshez. Az ilyen szerencsétlenségek kétségtelenül sok szenvedést okoznak ártatlan áldozatoknak, de nem nevezhetők gonosznak, mivel nem rosszindulatból fakadnak és nem szándékosak. Ha ezek a szerencsétlenségek előre láthatóak és megelőzhetőek, természetesen az minősülhet gonosznak, hogy nem akadályozták meg őket. Ebben az esetben azonban nem a természeti folyamatok a gonoszak, ahogy a szóban forgó magyarázat állítja, hanem azok az emberek, illetve az ő cselekedeteik, akik nem akadályozták meg őket. Ez pedig továbbra is magyarázatot igényel. Továbbá, az általam felsorolt tömeggyilkosságok közül egyikért sem tehetők felelőssé természeti katasztrófák. Ezek okai aljas indokból elkövetett, szándékos emberi cselekedetek voltak. A természeti folyamatokat azonban, szélesebb értelemben véve, úgy is lehet értelmezni, hogy azok magukban foglalják az emberek belső pszichológiai folyamatait is. Ekkor azonban az a kijelentés, hogy a gonosz cselekedetek természeti folyamatok eredményei, egyszerű közhellyé válik, amelyből nem tudhatunk meg sokkal többet, mint az olyan banalitásokból, hogy „ahogy lesz, úgy lesz”, vagy „mindennek megvan az oka”. Egy magyarázattól azt várjuk, mondja meg, miért cselekszenek emberek rossz szándékból jó szándék helyett, miért gyilkolnak meg szándékosan ártatlan áldozatokat, miért szegik meg a jólét feltételeit. Az, hogy mindennek az oka „természeti folyamatokban” keresendő, távolról sem szolgál kielégítő magyarázattal. IV. A második nem kielégítő magyarázat az erkölcsi szörnyetegeket teszi felelőssé a gonoszság létezéséért. Az erkölcsi szörnyetegeknek két csoportját különíthetjük el. Az elsőbe azok tartoznak, akik a gonoszság kedvéért gonoszak. Szándékosan és aljas indokból okoznak súlyos kárt ártatlan áldozataiknak. Tudják, mi a gonoszság, de ez nem korlátozza őket cselekedeteikben. Gonosz cselekedeteik nem eszközök valamilyen cél eléréséhez, hanem önmagukban vett célok. Az erkölcsi szörnyetegeknek ebbe a csoportjába tartozók lehetnek embergyűlölők, cinikusak vagy szadisták, akik úgy gondolják, hogy minden ember vagy csak egy bizonyos csoport tagjai javíthatatlanul romlottak. Vagy lehetnek radikális környezetvédők, akik szerint az emberek beszennyezik a Földet, 12 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK amelynek jobb lenne, ha az emberi faj kihalna. Gondolhatják, hogy áldozataik gyűlöletre méltók valamilyen tulajdonság vagy eszme miatt, amelyben egy csoport tagjaiként valamennyien osztoznak, ahogy a nácik gondolták a zsidókról vagy az inkvizítorok az eretnekekről. Vagy lehet, hogy vad, primitív ösztönöknek engedelmeskednek, mint az afrikai törzsi gyilkosságok vagy a boszniai etnikai tisztogatások kitervelői és végrehajtói. Az erkölcsi szörnyetegek másik csoportjába tartozók valamilyen cél elérése érdekében folyamodnak gonosz cselekedetekhez. Teljes mértékben tisztában vannak az erkölcs parancsával, de úgy vélik, hogy valamely más megfontolás ennél sokkalta fontosabb. Az ő esetükben az erkölcs teleológiai felfüggesztéséről van szó, ahol a telos lehet vallási jellegű, mint a muszlim terroristáknál, a kereszteseknél vagy a hindu fanatikusoknál; politikai, mint a jakobinus terror vagy a bolsevik uralmat konszolidáló Lenin esetében; vagy esetleg szexuális természetű, mint de Sade márkinál. Erkölcsi szörnyetegnek vagy születik valaki, vagy azzá válik. Kezdetben lehet, hogy egyaránt képesek jó és gonosz cselekedetekre, később azonban valaminek a hatására szörnyeteg lesz belőlük: vagy mert brutális tapasztalatokon mennek át, vagy mert jutalomban részesülnek a gonosz cselekedetekért, vagy mert csalódnak várakozásaikban és megkeserednek, vagy mert időről időre lenézik, megalázzák, kigúnyolják őket, vagy mert elfogadnak egy gonosz nézetrendszert. Függetlenül azonban attól, hogy mi tette őket erkölcsi szörnyetegekké, abban hasonlítanak egymásra, hogy hatalmat szeretnének, aminek a segítségével átalakíthatják a világot, vagy annak legalább egy részét, hogy az megfeleljen rémisztő elképzeléseiknek. Azért válnak tömeggyilkosokká, hogy elsöpörjék, aki az útjukban áll. Erkölcsi szörnyetegek kétségtelenül léteznek, és ők felelősek a gonosz cselekedetek egy részéért, de a számunkra ismerős gonoszság túlnyomó többsége nem írható az ő számlájukra. Mindenekelőtt az erkölcsi szörnyetegek rendkívül ritkák, mivel rendkívül nehéz azzá válni és akként létezni. Ehhez igen erős személyiségre és önfegyelemre van szükség, valamint arra, hogy valaki képes legyen szeretet, barátság és bizalom nélkül élni, módszeresen elfojtani magában minden együttérzést és szánalmat, és folyamatosan fenntartani a szenvedélyes, mindent felemésztő embergyűlölet érzését. Az erkölcsi szörnyetegeknek továbbá nemcsak az előbbi kivételes tulajdonságokkal kell rendelkezniük, de el is kell rejteniük valódi természetüket mások elől. Ha nem így tennének, akkor egy civilizált társadalomban nem maradhatnának kellően hosszú ideig szabadon ahhoz, hogy megvalósítsák gonosz terveiket. A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 13 Másrészt az a nagyléptékű gonoszság, ami emberek tízmillióinak meggyilkolásához vezetett a korábbi példákban, nem lett volna lehetséges egyszerű emberek tömegeinek az együttműködése nélkül. Sztálin, Hitler, Mao és mások talán erkölcsi szörnyetegek voltak, de egyedül nem lettek volna képesek az ártatlan áldozatok letartóztatására, elszállítására, kiválogatására, őrzésére, legyilkolásuk részleteinek megszervezésére, a szükséges erőforrások felkutatására és biztosítására, mindennek a társadalom többi része előli eltitkolására, a fegyverek elsütésére és a holttestek eltakarítására. Az elmúlt évszázad folyamán ártatlan áldozatok sokaságával szemben elkövetett gonoszságnak csak kicsiny töredéke vezethető vissza erkölcsi szörnyetegek tevékenységére. A többit olyan tettestársak követték el, akikben nem volt elég erő, eltökéltség és keserűség ahhoz, hogy erkölcsi szörnyetegek legyenek. Továbbra is magyarázatra szorul, hogy ők miért cselekedtek így.14 V. A harmadik nem kielégítő magyarázat szerint a gonosz cselekedetek egyébként ésszerű és tisztességes emberek szélsőséges helyzetekre, váratlan veszélyre, erős felindulás állapotában vagy komoly fenyegetésre adott, nem jellemző válaszreakciói. Ezekben az esetekben az embereknek olyan megpróbáltatásokkal kell megküzdeniük, amelyek távol esnek életük megszokott kereteitől. Nem tudhatjuk, hogy bárki, magunkat is beleértve, mit tenne hasonló helyzetben. Ezért van az, hogy a „Mit tenne Ön?”-típusú kérdésfeltevések, amilyenek például a híres Milgram-kísérletekben is szerepelnek, sokszor irreálisnak tűnnek. Abból, hogy az emberek mit tesznek vagy nem tesznek szokatlan helyzetekben, nem lehet megbízható következtetéseket levonni arra nézve, hogy mit fognak tenni vagy nem tenni az események normális menetében.15 A nem jellemző cselekedetek természetüknél fogva ritkák. A legtöbb ember az esetek nagy többségében rá jellemző módon 14 Ez természetesen Hannah Arendt gonoszra vonatkozó műveinek egyik témája. Lásd különösen Arendt 1963; 1941. Arendtnek valószínűleg sikerült volna az ellene irányuló kritikák és szidalmak jelentős részét elkerülnie, ha a gonosz banalitása helyett a legtöbb gonosztevő banalitásáról írt volna. 15 Ezért az érvért Joel J. Kuppermannek tartozom köszönettel, aki Ethics and the Qualities of Life című könyvének első fejezetében foglalkozik többek között a Milgram-kísérletekkel is. Az utóbbiakra vonatkozó terjedelmes irodalomból az övé az általam ismert legjobb válasz. 14 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK cselekszik. Ha nem így lenne, akkor az élet elviselhetetlen káoszba fulladna. Kétségtelenül vannak olyan gonosz cselekedetek, amelyek nem jellemzőek, a gonoszság elterjedtségét azonban megrögzött gonosztevők jellemző cselekedeteivel kell magyaráznunk. A korábbi példákban szereplő, erkölcsi szörnyetegek és tettestársaik által elkövetett tömeggyilkosságok jó példával szolgálnak erre. Ezeket a gaztetteket több év leforgása alatt követte el gyilkosok állandó csapata. Ezekben az esetekben a titkosrendőrségnek, a koncentrációs táborok őreinek, a hóhéroknak, a katonaságnak és támogatóik széles körének rutin- és szokásszerű cselekvési mintázatáról van szó. Ők együtt tették szokásos eljárássá a vallási, etnikai és törzsi mészárlásokat, a halálmeneteket és azoknak az embereknek az éheztetését és kényszermunkáját, akikről gyanítható volt, hogy nem eléggé lelkes hívei valamely kegyetlen politikai rendszernek. A gonosz magyarázatának számot kell adnia azoknak az egyszerű embereknek a cselekedeteiről, akik az erkölcsi szörnyetegek segítőivé válnak, de akikből hiányoznak a szörnyetegek kivételes tulajdonságai. VI. A negyedik nem kielégítő magyarázat annak az optimista szekuláris hitnek a folyománya, amelyről korábban már szó volt. E szerint a szekuláris hit szerint a legtöbb gonosz cselekedet oka a rossz társadalmi körülményekben keresendő, úgymint a szegénység, a hátrányos megkülönböztetés, az üldöztetés és az igazságtalanság. A gonosz cselekedetek alapjában véve ésszerű és jó emberek dühből fakadó válaszai ezekre a körülményekre. Bár ezek a cselekedetek gonoszak, de ez az embereket megrontó társadalmi körülmények hatását tükrözi, nem pedig az emberek gonosz természetét. A gonoszság elterjedtségének okát ezért nem a gyilkosok kegyetlen, irigy, fanatikus, gyűlölködő, féltékeny, előítéletes vagy könyörtelen természetében kell keresnünk, hanem azokban a társadalmi körülményekben, amelyek hatására ilyenné válnak. A gonosz [A Milgram-kísérletek Stanley Milgram amerikai szociálpszichológus által az 1960-as évek elején a Yale Egyetemen folytatott kísérletek, melyekkel a tekintélynek való engedelmeskedést vizsgálták. A kísérleti alanyoknak növekvő feszültségű áramütéseket kellett adniuk a kísérlet másik – beavatott, az áramütéseket csak eljátszó – résztvevőjének, amennyiben az rossz válaszokat adott az általuk feltett kérdésekre. A kísérlet eredménye szerint az emberek többsége határozott utasításra hajlandó volt akár halálos áramütésben is részesíteni a másik alanyt. – A fordító.] A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 15 cselekedetek elkövetői e szerint a nézet szerint épp olyan ártatlanok, mint azok, akiken kitöltik dühüket. A négy hibás magyarázat közül ez a legszélesebb körben elterjedt és a legkevésbé valószínű, mi több, nyilvánvalóan tarthatatlan, és inkább az szorul magyarázatra, miként lehetséges, hogy máskülönben intelligens emberek komolyan veszik. Először is a rossz társadalmi körülményekre nem csak egyféleképpen lehet válaszolni. Tekinthetjük azokat legyőzendő nehézségeknek; megpróbálhatjuk politikai úton megváltoztatni; dönthetünk úgy, hogy elhagyjuk azt a társadalmat, amelyben ezek a körülmények fennállnak egy másik, véleményünk szerint jobb társadalom kedvéért; belenyugodhatunk a létezésükbe, és kereshetünk vigaszt a vallásban, a családi életben vagy magányosan a természetben – vagy válhatunk tömeggyilkosokká. Mivel több lehetséges válasz létezik, a tömeggyilkossá válás nem vezethető vissza kizárólag a rossz társadalmi körülményekre. Azt is meg kell magyarázni, hogy az erkölcsi szörnyetegek és tettestársaik miért a tömeggyilkosságot választották a számos más válaszlehetőség helyett. Egy kielégítő magyarázatnak ezért foglalkoznia kell azokkal a pszichológiai tényezőkkel is, amelyek egyes embereket – de nem mindenkit – arra indítanak, hogy tömeggyilkosok legyenek. Másodszor tegyük fel, hogy a rossz társadalmi körülmények által kiváltott düh elvakítja a gonosztevőket, és ezért csak erőszakos válaszra képesek. De miért kell az erőszaknak gyilkosságban megnyilvánulnia, és nem pedig, mondjuk, magán- vagy köztulajdon ellen elkövetett rongálásban vagy nagybani lopásban? Ha az erőszaknak mindenképpen gyilkosságnak kell lennie, miért kell megkülönböztetés nélkül mindenki, köztük gyermekek, fiatal férfiak, nők és más olyan áldozatok ellen irányulnia, akiket nem lehet felelőssé tenni a társadalmi körülményekért? Ha pedig az erőszak megkülönböztetés nélküli gyilkosságokban ölt testet, miért olyan gyakran velejárója az áldozatok megalázása, megerőszakolása, megkínzása és megcsonkítása? Ismét arra a következtetésre jutunk, hogy a gonosz cselekedetek indítékát a társadalmiak mellett pszichológiai okokban is keresnünk kell. Továbbá a náci, kommunista, vallási, etnikai és törzsi tömeggyilkosok közül sokan viszonylag jómódú családból származtak, és nem mondható el róluk, hogy szegénység, megkülönböztetés, üldöztetés vagy igazságtalanság áldozatai lettek volna. Sokkal valószínűbb, hogy ahhoz a társadalmi osztályhoz tartoztak, amelynek tagjai kivonhatták magukat a társadalmi körülmények hatása alól, vagy egyenesen azok haszonélvezői voltak. Gonosz cselekedeteik így nem lehettek a rossz társadalmi körülmények következményei. Végül ez a gyakran ismételt magyarázat magától értetődőnek veszi a rossz társadalmi körülmények létezését. A társadalmi viszonyok azon- 16 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK ban nem készen szállnak alá az égből. Emberek hozzák létre és tarják fenn őket. Ha rosszak, az azt jelenti, hogy azok az emberek, akik létrehozták és fenntartják azokat, szintén rosszak. Mondhatjuk, hogy őket is a társadalmi körülmények rontották meg, de ezzel csak elhalasztjuk a szembenézést a kérdéssel: vajon miért hoztak létre és tartanak fenn emberek rossz társadalmi körülményeket? A kérdést nem lehet a végtelenségig megkerülni, előbb-utóbb rá kell ébrednünk, hogy a rossz társadalmi körülmények az azokat létrehozó és fenntartó emberek pszichológiai sajátosságaival magyarázhatók, nem pedig fordítva, ahogy azzal a szóban forgó magyarázatkísérlet próbálkozik. Ennek a magyarázatnak az az alapvető hibája, hogy felcseréli az okot az okozattal: a gonosz cselekedeteket a rossz társadalmi körülményekkel. A gonosz cselekedetek valójában nem a következményei, hanem az okai a rossz társadalmi körülményeknek. Miért van az, hogy oly sok, máskülönben intelligens ember képes elfogadni egy ilyen zavaros magyarázatot? Azért, mert nem hajlandók megkérdőjelezni azt az optimista meggyőződésüket, hogy az emberek alapjában véve ésszerűek és jók. Elhárítják a szembenézést a gonosz elterjedtségével, csak hogy ne kelljen feladniuk kényelmes hitüket. Ez a hit azonban a jólét ellensége. Akik elfogadják, nem vesznek tudomást a jólétet fenyegető legsúlyosabb veszélyről: azoknak az embereknek a pszichológiai adottságairól, akik aljas indokból, szándékosan, erkölcsi igazolás nélkül súlyos kárt okoznak ártatlan áldozatoknak. A gonosz szekuláris problémája abban áll, hogy megmagyarázzuk, miért cselekszenek egyes emberek ilyen módon, ahelyett, hogy hozzájárulnának a jólétet – beleértve saját jólétüket is – lehetővé tévő feltételek megőrzéséhez. VIII. A gonosz elterjedtsége jó ok arra, hogy elutasítsuk az emberek alapvető ésszerűségére és jóságára vonatkozó szekuláris hitet. Arra viszont egyáltalán nem, hogy elfogadjuk az ugyanannyira valószínűtlen nézetet, mely szerint az emberek alapjában véve ésszerűtlenek és gonoszak. A tények arra engednek következtetni, hogy az emberek alapvetően ambivalensek. Alapvető késztetéseink vegyesek. Egyesek arra indítanak, hogy ésszerűen és erkölcsösen cselekedjünk, mások arra, hogy ésszerűtlenül és erkölcstelenül, megint másoknak pedig egyáltalán nincs közük az ésszerűséghez vagy az erkölcshöz. A gonoszság elterjedtsége azt mutatja, hogy bizonyos körülmények között az ésszerűtlen A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 17 és gonosz késztetések felülkerekednek az ellentétes késztetéseken. A gonosz magyarázatához azt kell megértenünk, miért és hogyan történik ez. A magyarázatnak meg kell jelölnie mind a külső körülményeket, mind a belső késztetéseket, amelyek a gonosztevők esetében együttesen vezetnek a gonosz cselekedetek elkövetéséhez. Az általam javasolt magyarázat öt lépésből áll. Az első lépésben fel kell ismernünk, hogy az erkölcsi szörnyetegektől eltérően a gonosztevők általában nem tekintik saját cselekedeteiket gonosznak. Tömeggyilkosság elkövetésekor például lehet, hogy elismerik, hogy amit tettek, és újra és újra megtesznek, az gyilkosság, de tagadják, hogy ez gonosz volna. Tagadják, hogy áldozataik ártatlanok, hogy az indítékaik aljasok, és hogy a gyilkosságok erkölcsileg igazolhatatlanok. Lehet, hogy teljesen őszintén azt mondják maguknak vagy bárkinek, aki rákérdez, hogy az áldozatok a társadalom veszélyes ellenségei, hogy meggyilkolásuk célja az általános jólét biztosítása, és hogy a gyilkosságok erkölcsileg igazolhatók, mivel a jólét megőrzéséhez szükség van az ellenség megsemmisítésére. Amit tesznek, az nem különbözik a háborúban vagy önvédelemből elkövetett emberöléstől. Megeshet, hogy a gonosztevők készségesen elfogadják, sőt, kifejezetten hangsúlyozzák, hogy a gyilkosság gonosz, miközben sértetten tagadják, hogy az általuk elkövetett tettek ebbe a kategóriába tartoznának. Tagadásuk persze teljes mértékben téves, hiszen áldozataik valóban ártatlanok, indítékaik valóban aljasak, cselekedeteik pedig ténylegesen erkölcsileg igazolhatatlanok, ám lehet, hogy a gonosztevők őszintén ennek az ellenkezőjét gondolják. Azok az egyszerű emberek, akik erkölcsi szörnyetegek tettestársaivá válnak, lehetnek náci vagy kommunista párttagok, különböző, igaz hitek elkötelezett védelmezői, heves nacionalisták, elszánt terroristák vagy könyörtelen forradalmárok, akik őszintén meg vannak győződve az általuk elkövetett tömeggyilkosságok igazságosságáról és áldozataik gonoszságáról. Ha esetleg kétségek merülnének fel bennük a képzelt ellenséggel szemben alkalmazott, más körülmények között gonosznak minősülő bánásmóddal kapcsolatban, mindig találhatnak hasonlóan gondolkodó politikai, vallási vagy történeti autoritásokat, akik biztosítják őket arról, hogy helyesen cselekszenek, és megdicsérik őket a nemes ügy szolgálatában tanúsított önfeláldozásukért. A tömeggyilkosok tanúvallomásaiból, történeteiből és életrajzaiból tudjuk, hogy saját magukat Isten, a történelem, az igazság, a faji tisztaság, a nemzeti dicsőség stb. elhivatott bajnokainak látják. Úgy érzik, ők is képesek felismerni a gonoszságot, de azt áldozataikban találják meg, és nem saját magukban. 18 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK IX. A magyarázat második lépésében világossá kell tennünk, hogy az erkölcsi szörnyetegek és segítőik nagyon különbözően viszonyulnak az általuk elkövetett gonosztettekhez. Az erkölcsi szörnyetegek tudják, hogy tetteik gonoszak, és vagy a gonoszság kedvéért, vagy valami olyasminek a kedvéért követik el azokat, amit sokkal fontosabbnak tartanak az erkölcsnél. Segítőik pedig nem hiszik, hogy cselekedeteik gonoszak; úgy gondolják, hogy azok erkölcsileg igazolhatóak. Ebben súlyosan, elképesztően és nyilvánvalóan tévednek. Tévedésük nem hasonlítható azokhoz a hétköznapi hibákhoz, amelyeket mindannyian elkövetünk időről időre. Az ő esetükben nyilvánvaló tények torz értelmezéséről van szó, aminek semmi köze bármilyen józan észhez. Inkább ahhoz hasonlatos, amikor az elmebetegséget ördögi megszállottsággal, a terméketlenséget szemmelveréssel, a csata elvesztését frissen leölt csirkék beleiből kiolvasható jelek félreértésével vagy a rossz termést azzal magyarázzák, hogy nem áldoztak elég kövér tehenet a bőség istenének. Ha szemügyre vesszük azoknak a hétköznapi embereknek az elképesztően téves elképzeléseit, akikből tömeggyilkosságok közreműködői lesznek, nem győzünk csodálkozni azokon. A kommunisták szerint áldozataik ellenforradalmi összeesküvést szőnek, hogy visszaforgassák a történelem kerekét, és megakadályozzák a teljes egyenlőségen alapuló osztály nélküli társadalom kialakulását, amely az emberiség minden problémáját megoldja. A nácik szerint a zsidók arra esküsznek össze, hogy megfosszák a magasabb rendű árja fajt jogos világuralmi helyzetétől. A nacionalisták azzal vádolják állítólagos ellenségeiket, általában saját társadalmuk egy részlegesen asszimilálódott etnikai csoportját, hogy szándékosan akadályozzák a nemzetet abban, hogy visszataláljon régi dicsőségéhez, amely jog szerint megilleti. Az általuk igaznak tekintett vallás védelmezői azért ítélnek el más vallásokhoz tartozókat, mert azok hamis isteneket imádnak, és úgy vélik, az igaz Isten elvárja, hogy az utóbbiaktól megszabadítsák a világot. A terroristák azzal vádolják véletlenszerűen kiválasztott célpontjaikat, hogy egy romlott rendszert támogatnak, amely megakadályozza a jóság és igazság letéteményeseinek uralmát. Az említett tömeggyilkosok megpróbálják különböző eszményekre való hivatkozással igazolni tetteiket, ezek az eszmények azonban nem állják ki még a felszínes vizsgálódás próbáját sem. A képességekben, erkölcsi viselkedésben, tapasztalatokban és józan ítélőképességben fennálló kitörölhetetlen különbségek miatt az olyan egalitárius társadalom, amely ezekről nem vesz tudomást, szembeötlően igazságtalan és az emberi jólét szempontjából káros lenne. A faji felsőbbrendűség esz- A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 19 méje több okból is tarthatatlan: egyrészt, mert egyértelmű történeti és genetikai bizonyítékok állnak rendelkezésünkre a fajok keveredéséről; másrészt, mert a statisztikai összehasonlítás alapjául szolgáló, állítólagosan fontos öröklött faji sajátosságok kiválasztásában elkerülhetetlenül szerepet játszanak normatív természetű elfogultságok; és harmadrészt, mert lehetetlen elkülöníteni az öröklött és a környezeti tényezők hatását a későbbi teljesítmény alakulásában. Az igaz és hamis vallások megkülönböztetése egyszerűen figyelmen kívül hagyja, hogy végső soron minden vallás hiten alapul, hogy mindegyik egyformán nélkülözi az empirikus bizonyítékokkal való alátámasztottságot, és hogy szentségtörés azt feltételezni, hogy Isten, már amennyiben létezik, tömeggyilkosságot írna elő. A terroristák álma egy olyan világról, amelyben a jóság és igazság letéteményesei uralkodnak, nem vesz tudomást a történelmi bizonyítékok óriási tömegéről arra nézve, hogy az ilyen rendszerek összehasonlíthatatlanul több szenvedést okoznak, mint amiért a terroristák a demokratikus rendszereket hibáztatják. Az összeesküvések, amelyekben való részvétellel a tömeggyilkosok áldozataikat vádolják, ha lehetséges, még az előbbi eszményeknél is kevésbé védhetők. Ellenforradalom, zsidó világ-összeesküvés, hamis istenek imádata és az igazságtalanság fenntartását szolgáló demokratikus összeesküvés: ezek egytől egyig nem mások, mint abszurd kitalációk, amelyeket a gonosztevők tömeggyilkosságok igazolására használnak. Még ha el is fogadnánk azonban ezeket az igazolásokat, az sem magyarázná meg, miért kerülnek a tömeggyilkosságok áldozatai közzé gyermekek, csökkent értelmi képességekkel rendelkező felnőttek és magatehetetlen öregek, akik aligha vehettek részt bármilyen összeesküvésben. A gonosztevők hamis eszményeiket és abszurd összeesküvéselméleteiket azzal az elképesztő állítással egészítik ki, hogy valamenynyi áldozatuk alapvetően romlott, mégpedig személyiségük valamely megváltoztathatatlan összetevője – mint a kapitalista osztályöntudat, a zsidó leszármazás, a hamis vallási értékek vagy a nyugati életszemlélet – miatt, így mindenképpen ellenségnek minősülnek, függetlenül attól, hogy mit tesznek. Ezért van az, hogy áldozataik nem lehetnek ártatlanok; hogy meg kell ölni őket; hogy a gonosztevők indítékai a legmagasabb rendű erkölcsi felhatalmazásra tarthatnak igényt; és hogy az általuk elkövetett tömeggyilkosság valójában az emberi jólét legveszélyesebb ellenségeivel való, erkölcsileg igazolt leszámolás.16 16 Ennek a felfogásnak a részletes leírását lásd Cohn 1957, 1975. 20 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK X. A harmadik lépésben azt kell megmagyaráznunk, hogyan lehetséges, hogy máskülönben intelligens emberek, akik erkölcsi szörnyetegek segítőivé válnak, miközben erkölcsösnek vélik magukat, elfogadják az előbbi, nevetségesen téves nézeteket. Az általam javasolt magyarázat szerint ezeknek a nézeteknek az elfogadásához egy ideológia elfogadása vezet. Sietek hozzátenni, nem állítom, hogy minden ideológia tömeggyilkossághoz vezet, vagy hogy a gonoszságnak mindig ideológiai okai vannak. Mindössze annyit állítok, hogy az ideológiák könnyen felhasználhatók tömeggyilkosságok igazolására, és ez veszélyessé teszi őket, függetlenül attól, hogy szekuláris vagy vallási, politikai vagy morális, nacionalista vagy faji ideológiáról van-e szó. Minderre bizonyítékul szolgál a kommunizmus, a nácizmus, valamely vallás, a nacionalizmus és a terrorizmus nevében elkövetett bűnök történelmi tapasztalata. Az ideológiák alapvető sajátossága egyfajta értékelő szemlélet, melyben megtalálhatók a világ természetéről alkotott elképzelések, a jó emberi életről szóló ideálkép, az ideál és a fennálló szörnyű körülmények közötti szakadék magyarázata és egy arra vonatkozó program, hogyan lehetne megszüntetni ezt a szakadékot. Az ideológiák azért veszélyesek, mert követőik gyakran dogmatikus nézeteket vallanak, és úgy gondolják, az övék az egyetlen lehetséges elképzelés arról, az embereknek hogyan kellene élniük. Lehet, hogy ezt az ideált valamelyik szent szövegben találják meg, lehet, hogy egy kivételes személyiség életében, lehet, hogy a történelem, a szociológia vagy a pszichológia törvényeiben, lehet, hogy a civilizáció által érintetlen idilli múltban vagy az emberi természet tökéletesedése által létrehozott jövőbeli utópiában és így tovább. Minden ideológia egyetért abban, hogy az emberi jólét szükséges előfeltétele az általa előírt ideálnak való megfelelés. Az ideálnak való megfelelés hiánya az emberi jólét akadálya, és az ész és a jólét parancsa kötelezővé teszi az ideológusok számára, hogy megpróbálják eltávolítani az akadályt az útból. Ez kétféle módon érhető el: azok esetében, akik nem értik az ideált, neveléssel; azok esetében, akik értik, de elutasítják azt, azzal, hogy lehetetlenné teszik számukra, hogy veszélyeztessék az ideál megvalósulását. A neveléssel való enyhe vagy a bármilyen szükséges eszközzel való erős kényszerítés az ideál elérésére való törekvés természetes velejárói. Az ideológusok szerint a fenti okokból alkalmazott kényszer nemcsak igazolható, de az ésszerűség és a jóság egyenesen igényli az alkalmazását, hiszen az emberi jólét ettől függ. Az ideológiák széles körű vonzereje tagadhatatlan. Megoldással szolgálnak a modern élet komplexitására, erkölcsi ambivalenciájára, A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 21 megannyi kompromisszumára és a rossz közérzetre, amellyel oly sok ember küszködik. Betöltik az űrt, amelyet a hagyományos vallásos hit hanyatlása hagyott maga után. Segítenek különbséget tenni jó és rossz között, egyszerű és világos útmutatással szolgálnak azok számára, akik szeretnék megtudni, hogyan éljék az életüket. Számtalan ember, végigtekintve kényelmes vagy nyomorúságos életén, a mindennapi lét rutinján, érdektelen vagy lélekölő munkáján, varázsukat vesztett kapcsolatain más, hasonlóan kiábrándult emberekkel, teszi fel a kérdést magának vagy talán másnak: csak ennyi lenne az élet? Az ideológiák megoldást kínálnak ezeknek az embereknek a problémáira. Azzal, hogy elkötelezik magukat egy ideológia mellett, identitásra tesznek szert, tagjaivá válnak a hasonlóan gondolkodó emberek közösségének, követésre méltó ideált találnak, magyarázatot kapnak a fennálló állapotok tarthatatlanságára, és megmondják nekik, mit kell tenniük, hogy a dolgok jobbra forduljanak. Szinte kedvünk lenne azt mondani, hogy mindez jól van így. Azonban ellen kell állnunk a kísértésnek, mivel az ideológiák teszik lehetővé követőik számára, hogy igazolják az általuk elkövetett gonosz cselekedeteket. Az ideológiákból levont igazolások káros természete akkor válik igazán nyilvánvalóvá, ha nem engedjük, hogy az absztrakciók elhomályosítsák a tömeggyilkosságok konkrét valóságát. Az egyik oldalon vannak az elkövetők, akik újra és újra meghúzzák a ravaszt, felakasztanak, élve eltemetnek, szuronnyal leszúrnak vagy elégetnek több száz ártatlan áldozatot, köztük gyermekeket, időseket és várandós nőket. Az elkövetők közvetlen, megkerülhetetlen élménye a vérző, könyörgő, imádkozó, egymásba kapaszkodó, a biztos halállal tehetetlenül szembesülő emberek szemtől szembeni lemészárlása. A másik oldalon vannak az elképesztő történetek, amelyekkel az elkövetők önmagukat áltatják, hogy miért kell meggyilkolni ezeket az embereket. Olyan ideológiai jelszavakkal nyugtatják magukat, mint hogy az osztály nélküli társadalomért küzdenek, megmentik a világot valamilyen összeesküvéstől, Isten akaratát teljesítik, igazságosabbá teszik a világot, és így tovább. Vajon hogyan képesek elhinni, hogy ezek az abszurd absztrakciók, amelyeknek az elméleti hátterét a legjobb esetben is csak homályosan értik, igazolhatják mind az általuk okozott és végignézett szenvedést? A válasz természetesen az, hogy cselekedeteik igazi okai nem a jelszavak. Az elkövetők arra használják az ideológiai jelszavakat, hogy önmaguk előtt igazolják a szörnyű tetteket, amelyekről tudják, hogy egyébként gonosznak minősülnének. Így azt mondhatják maguknak, hogy cselekedeteik erkölcsileg igazolhatók, mivel az emberi jólét ellenségeitől mentik meg a világot. A papagájként ismételgetett ideológiai szlogenek lehetővé teszik számukra, hogy nyilvánvaló hazugságokat higy- 22 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK gyenek el áldozataikról, és ezzel becsapják saját magukat tetteik valódi természetét illetően. Az elkövetők igazi célja azonban nem az emberi jólét növelése, hanem képzelt ellenségeik meggyilkolása. Valójában nem valamely ideológiai célkitűzés könyörtelen megvalósításán fáradoznak. Az ideálkép csak álca, ezért nem akadnak fenn nyilvánvaló ésszerűtlenségén. Az emberi jólét elősegítésére vonatkozó retorikájuk hamis, a képzelt ellenségeket ostorozó retorika azonban szívből jön. Vajon miért csatlakoznak az elkövetők társtettesként erkölcsi szörnyetegekhez a képzelt ellenség gyalázásában és meggyilkolásában? Miért bajlódnak az ideológiával és azzal, hogy elhiggyenek egy rendkívül valószínűtlen magyarázatot, amelyben hamis ideálok, nevetséges összeesküvések és képzelt ellenségeik javíthatatlanul romlott jellemvonásai szerepelnek? Miért találnak ki képzelt ellenségeket? XI. Ezek a kérdések átvezetnek az általam javasolt magyarázat ötödik, utolsó lépéséhez. Korábban hangsúlyoztam az ideológiák fontosságát a tömeggyilkosságok magyarázatában. Az ideológiák fontossága azonban nem abban rejlik, hogy indítékot szolgáltatnak a gyilkosságokhoz, hanem abban, hogy irányt szabnak, és igazolással szolgálnak azokra a gonosz cselekedetekre, amelyeket az elkövetők az ideológiáktól független okokból követnek el. Ezek az okok kimerítik az aljasság különböző formáit – kegyetlenség, irigység, fanatizmus, féltékenység, előítélet, düh és könyörtelenség –, amelyek részét képezik a gonosz cselekedetek definíciójának. Civilizált társadalmakban, normális körülmények között a legtöbb ember igyekszik elkerülni, hogy ilyen indítékokból cselekedjen. Korlátoznak az erkölcsi szabályok, a mások jóléte iránti elkötelezettség és a jó szándékú indítékok, amelyek a rossz szándékúak mellett léteznek. Ha ezek a korlátozások hatékonyak, megakadályozzák, hogy az aljas indítékok előtérbe kerüljenek, de attól ezek még mindannyiunkban megvannak. Megmaradnak lehetőségnek, amelyek előtérbe kerülhetnek, ha komoly nehézségekkel, kihívásokkal vagy kísértésekkel kerülünk szembe. Mindannyiunkban munkálnak különböző fajta és erősségű aljas indítékok. Ha nem lennének, az önkontroll, a lelkiismeret, az erkölcsi nevelés, a józan belátás, az önfegyelem, a jogszabályok és a bűnüldözés nagyrészt feleslegessé válnának. De természetesen mindezekre szükség van, mint azt mindannyian közvetlenül, a saját tapasztalatunkból tudjuk, közvetve pedig gyermekeink megfigyeléséből és a hozzánk közel állók A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 23 beszámolóiból, illetve egy lépéssel távolabbról, amikor tanúi vagyunk annak, hogyan hagy ki egy-egy pillanatra embertársaink önkontrollja, és kerülnek a felszínre aljas indítékok, mint a mérges fullánk egy okos mondásban. Az aljas indítékok legkönnyebben akkor törnek elő, amikor valamilyen okból elégedetlenek vagyunk az életünkkel. Az ideológiák azért veszélyesek, mert megkönnyítik az aljas indítékok előtérbe kerülését azáltal, hogy – ellenforradalmárok, összeesküvők, bálványimádók, árulók, a jó és igaz ellenségei képében – bűnbakokat szolgáltatnak, és igazolják üldözésüket. Az ideológiák ellátják a gonosz cselekedetek elkövetőit absztrakt zagyvaságokkal, amelyeket jelszavak formájában ismételgethetnek, így magyarázva mások és saját maguk előtt, miért jogos rosszindulatukat áldozataikon kitölteniük. Az ideológiák kézzelfogható előnyökkel szolgálnak az elkövetőknek: elfogadhatóvá teszik gonosz cselekedeteiket; legitimálják a megkönynyebbülést, amit akkor éreznek, amikor engednek aljas indítékaiknak; megváltoztatják értelmetlennek tűnő életüket; jelentősnek és fontosnak gondolt elfoglaltságot biztosítanak számukra; lehetővé teszik, hogy a többi elkövető társaságában megszabaduljanak fennmaradó kétségeiktől; és tekintélyes helyről származó elismerésben részesülnek az általuk elkövetett gonosz tettekért. Az elkövetők azért nem vesznek tudomást az ideológiák ésszerűtlenségéről, a bennük foglalt ideálok abszurditásáról, az áldozatoknak tulajdonított nevetséges összeesküvés-elméletekről és személyiségjegyekről, mert az ideológiák segítségével képesek igazolni aljas indítékaik kiélését. A fent leírtak a gonoszság magyarázatának lépései, de nem adnak teljes magyarázatot. A fentiekben csak az erkölcsi szörnyetegek segítőivé váló hétköznapi emberek által elkövetett tömeggyilkosságokkal foglalkoztam. A gonoszság sok más formájáról nem mondtam semmit. Nem hiszem, hogy ezek magyarázata nagyban eltérne az előbbiektől, de ezt, természetesen, be is kellene bizonyítani. Azt sem állítottam továbbá, hogy az általam adott magyarázat az egyetlen lehetséges. A gonosz cselekedeteket lehet magyarázni vétkes gondatlansággal, tekinthetjük őket erkölcsi szörnyetegek jellemző vagy hétköznapi emberek nem jellemző, a szokásostól eltérő cselekedeteinek vagy a rossz társadalmi körülményekre adott válasznak. Azt viszont határozottan úgy gondolom, hogy ezek nem kielégítő magyarázatok, mivel csak a gonosz cselekedetek egy kis részét indokolják, és nem magyarázzák a gonoszság elterjedtségét. Számomra úgy tűnik, az általam adott magyarázat sokkal jobban elősegíti a gonoszság elterjedtségének megértését, mint az előbbi, alternatív magyarázatok. 24 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK XII. A fentiekben vázolt magyarázat két lényegi összetevővel magyarázza, hogy miért válnak máskülönben intelligens emberek, akik maguk nem erkölcsi szörnyetegek, tömeggyilkosságok társtetteseivé: egy külső és egy belső összetevővel. A belső összetevő az elkövetők aljas indítéka. A külső az ideológia, amit alkalomszerűen elfogadnak, hogy azzal magyarázzák és igazolják gonosz tetteiket. Az ideológia teszi lehetővé számukra, hogy kifejezésre juttassák aljas szándékaikat, hogy maguk és mások előtt leplezzék tetteik valódi természetét. Gonoszságot követnek el, de nem tekintik azt gonoszságnak. A gonosz tettek elkövetői gyakran meg tudják magyarázni cselekedeteiket, és, amint láttuk, az is megmagyarázható, hogy miért titkolják el maguk előtt tetteik igazi magyarázatát. Az elkövetők által adott magyarázatok sokszor racionalizációk, de ezeknek a racionalizációknak is gyakran megvan a maguk magyarázata, még ha az elkövetők ezzel nincsenek is mindig tisztában. A gonosz cselekedetek elkövetésének tehát mindig van célja. Ezek a cselekedetek nem feltétlenül ésszerűtlenek, noha kétségtelenül erkölcstelenek. A gonosz cselekedetek megmagyarázhatósága komoly jelentőséggel bír. Rámutat arra, hogy a nyugati morálfilozófia egyik központi előfeltevése téves: az erkölcs és az ésszerűség követelményei nem mindig esnek egybe, az erkölcstelenség nem mindig ésszerűtlen. A gonosz szekuláris problémája abban áll, hogy mit kezdjünk a gonoszsággal ennek az ősrégi előfeltevésnek a megdöntése után. A gonoszság az emberi jólét ellensége, de az aljas indítékok és az ideológiák magyarázattal szolgálnak a gonosz cselekedetek elkövetésére, csakúgy, mint a jó szándékú indítékok és az erkölcsi elkötelezettség a gonoszságtól való tartózkodásra. Indítékaink megosztottak, egyszerre keressük és hátráltatjuk saját jólétünket. Innen származik a gonosz szekuláris problémája, ami része az emberi állapotnak. A gonosz szekuláris problémájára való válaszadás első lépése, hogy elismerjük annak létezését. Ennek komoly akadálya Rousseau, Kant, Mill és számos követőjük optimista hite. Ez a hit azon az előfeltevésen alapszik, hogy az ésszerűség és a moralitás követelményei egybeesnek. Ez az előfeltevés azonban téves, a rá alapozott hit pedig épp olyan alaptalan álmodozás, mint a dolgok rendjét átható erkölcsi rend létezésébe vetett vallásos hit. Ez a téves előfeltevés és hit akadályozza a gonoszsággal való szembenézést, ezért le kell mondanunk róluk. A második lépés a gonosz tettek elkövetőinek felelősségre vonása, akkor is, ha ők maguk nem hiszik, hogy gonoszságot cselekszenek. A harmadik lépés a gonosz tettek indítékainak gyengítése és a vonzó, morálisan elfogad- A GONOSZ SZEKULÁRIS PROBLÉMÁJA 25 ható alternatívák erősítése. Ezeknek a lépéseknek a megtétele azonban újabb komoly akadályba ütközik. Ha indítékaink valóban megosztottak, akkor a gonoszság szekuláris problémájával való szembenézésre irányuló erőfeszítéseink pontosan ugyanazon okokból lehetnek kudarcra ítélve, mint amivel szeretnénk szembenézni. A javasolt gyógymód nem mentes a betegségtől, aminek a gyógyítására szántuk. Ez szintúgy része az emberi állapotnak, és egy újabb ok az optimista hit feladására. Igaza van a mondásnak: az emberiség göcsörtös fájából nem lehet egyeneset faragni. Irodalom Arendt, Hannah: The Origins of Totalitarianism. New York, Harcourt, 1941. (Magyarul uő: A totalitarizmus gyökerei. Fordította Braun Róbert et al. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1992.) Arendt, Hannah: Eichmann in Jerusalem. A Report of the Banality of Evil. New York, Viking, 1963. (Magyarul uő: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról. Fordította Mesés Péter. Budapest, Osiris Kiadó, 2000.) Baier, Anette: Secular Faith. In Postures of the Mind. Essays on Mind and Morals. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1985. 292–310. Cohn, Normann:The Pursuit of the Millennium. London, Secker & Warburg, 1957. Cohn, Normann: Europe’s Inner Demons. London, Heinemann, 1975. Courtois, Stephane et al.: The Black Book of Communism. Cambridge, Harvard University Press, 1999. (Magyarul uők: A kommunizmus fekete könyve. Budapest, Nagyvilág Könyvkiadó, 2000.) Foot, Philippa: Natural Goodness. Oxford, Clarendon Press, 2001. Gilbert, Martin: The Holocaust. New York, Henry Holt, 1985. Glover, Jonathan: Humanity. A Moral History of the Twentieth Century. New Haven, Yale University Press, 1999. Hampshire, Stuart: Morality and Pessimism. In uő: Morality and Conflict. Cambridge, Harvard University Press, 1983. 213–232. Hayek, Friedrich: The Constitution of Liberty. Chicago, Regnery, 1972/1960. Hume, David: Értekezés az emberi természetről. Fordította Bence György. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2006. Kant, Immanuel: A vallás a puszta ész határain belül. In uő: A vallás a puszta ész határain belül és más írások. Fordította Vidrányi Katalin. Gondolat Kiadó, 1980. 129–349. Kekes, John: The Roots of Evil. Ithaca, Cornell University Press, 2005. (Magyarul uő: A gonoszság gyökerei. Fordította Balázs Zoltán. Máriabesnyő–Gödöllő, Attraktor, 2007.) Kupperman, Joel J.: Ethics and the Qualities of Life. New York, Oxford University Press, 2007. 26 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK Mill, John Stuart: Haszonelvűség. In A szabadságról. Haszonelvűség. Fordította Pap Mária. Magyar Helikon, 1980. Neiman, Susan: Evil in Modern Thought. Princeton, Princeton University Press, 2002. Rawls, John: Az igazságosság elmélete. Fordította Krokovay Zsolt. Budapest, Osiris Kiadó, 1997. Rousseau, Jean-Jacques: Értekezés az egyenlőtlenség eredetéről. In uő: Értekezések és filozófiai levelek. Fordította Kis János. Magyar Helikon, 1978. Rousseau, Jean-Jacques: Levél Beaumont érsekhez. In uő: Értekezések és filozófiai levelek. Fordította Kis János. Magyar Helikon, 1978. 59–199. Wolf, Susan: Freedom Within Reason. New York, Oxford University Press, 1991. Fordította: Mándi Tibor Mezei Balázs A politikai gonosz fogalma Bevezetés a z alábbiakban a morálfilozófia politikai vonatkozásának egyik szeletét szeretném elemezni, a politikai rossz kérdéskörét, különös tekintettel annak speciális megvalósulására, amit politikai gonosznak nevezek.1 A politikai rossz kérdése tematikusan feltételezi a politikai jó problémáját. Ám a tematikus feltételezés nem jelent módszertani feltételezést. Módszertanilag jogosult eljárnunk úgy, hogy a rossz tapasztalatából indulunk ki, mivel ez a tapasztalat kézenfekvő. Tematikusan, szerkezetileg és logikailag ez a tapasztalat latens utalást tartalmaz a jó tapasztalatára, amit érdemes kidolgozni mind morálisan, mind a politikai jóra való tekintettel. A jelen összefüggésben 1 Tudomásom szerint a politikai gonosz problémáját, mint ami különbözik a politikai rossz körétől, eddig senki sem különítette el, és nem elemezte. A rossz filozófiai irodalma jelentős és számos döntő fontosságú meglátás bontakozik ki benne, különösen a 19–20. századi filozófiai, ezen belül etikai és politikafilozófiai irodalomban. A politikai rossz mint ilyen azonban már sokkal ritkábban elemzett terület, a politikai gonosz elkülönített fogalma pedig most jelenik meg először. – A politikai propagandában előforduló, sokszor „gonosznak” fordított kifejezés, például a Gonosz Tengelye (Axis of evil) valójában a Rossz Tengelye, ha a fogalmakat kellően elkülönítjük. Ezért e propaganda nem mérvadó az alábbi fejtegetésekben. A politikai rossz fogalmát Hannah Arendt alaposan elemezte: Arendt 1958, majd Arendt 1963. Más oldalról és általánosabban a politikai rossz fogalmával foglalkozik John Kekes: 1990; 2005. A politikai rossz szélesebb körben vett fogalmához lásd Hayden 2009. Ezek a művek azzal foglalkoznak, amit politikai rossznak nevezünk; amit alább politikai gonoszként tárgyalok, e munkákban világosan nem határolódnak el. 28 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK megmaradok a módszertani eljárásnál. A gondolatmenet végén azonban kitekintést nyújtok a politikai jó előzetes fogalmára. A politikai rossz Mi a politikai rossz? A politikai rossz az, ami az ember létét politikai vonatkozásában veszélyezteti. Az ember politikai vonatkozása állami és közösségi léte, amelyen belül kialakíthatja és fenntarthatja egyéni és kisközösségi létét. A politikai rossz az állami és közösségi létet veszélyezteti, amennyiben ezeket szétrombolja. Ez szűk értelemben nem jelentheti a fizikai rosszat. A politikai közösség létét veszélyezteti egy természeti katasztrófa, de azt nem nevezzük politikai rossznak; ez fizikai rossz, aminek adott esetben vannak következményei az emberi közösségre nézve. A politikai rossz szükségképpen morális jellegű: a politikai rossz emberi döntéseken és ezek következményein alapul, csak és kizárólag morális döntésekhez kapcsolódva állhat elő. A véletlen a döntések indítékaként jelenik meg, például téves információban, ami rossz döntéshez vezethet. Ám a rossz döntés is döntés, és a politikai rossz rossz döntés eredménye. A véletlen csak a döntés körülménye; a döntés az, ami rosszá teszi a rosszat. A fizikai rossz, mint amilyen a ragályos betegség vagy a természeti csapás, illetve a morális rossz mint a véletlen valaminő folyománya annyiban és csak annyiban számít politikai rossznak, amennyiben szabad döntésen nyugvó emberi elhatározás játszik szerepet benne. Arra a kérdésre, hogy „Miért választja a rosszat ez és ez a morális lény?”2 – nincs más lényegi válasz, mint az ember moralitása. A válasz az ember szabadsága, mégpedig történetileg fokozódó szabadsága. A véletlen – ami a kontingenciában gyökerezik – önmagában, a moralitás körétől elszigetelve nem képes politikai rosszat mint ilyet eredményezni. A moralitáshoz kapcsolódva a véletlen formája és tartalma mindig körülmény; a döntő a moralitással adott szabadság, az ember morális jellege, azaz a szabad döntés ténye, ami akkor is valóságos, ha egyesek szerint illúzió. A szabadság ugyanis mint illúzió is valóságos, mert az illúzió szabadsága valóságos szabadság.3 2 A kérdést ebben a formában Lánczi András tette fel a jelen írás egyik korábbi változatát kommentálva, amiért köszönettel tartozom. 3 Ha ugyanis csak gondolatban vagy képzeletben vagyok szabad, akkor is tudom, mi a szabadság, és amennyiben ezt tudom, a szabadság létezik. Amennyiben a szabadság A POLITIKAI GONOSZ FOGALMA 29 Ezen túlmenően az „ok” kronológiai kutatása – arra nézve, hogy létezett-e maradéktalanul jó politikai közösség – irreleváns. Noha archaikus felfogások számolnak egy eredeti, teljesen jó állapot előzetes létével, illetve egy jövőbeli, tökéletesen jó helyzettel, a jelen megfontolásokban ezek a felfogások – mint mitikus elbeszélések, allegóriák – nem játszhatnak szerepet. Ami szerepet játszik, az a rossz, ezen belül a politikai rossz ténye és e tény lehetséges feltételeinek szerkezete, illetve a jóra vonatkozó posztulátuma. Mivel tehát a rossz morális eredetű, és az ember meghatározása szerint morális lény, a rossz lehetőségként akkor is jelen van a politikai közösségben, ha ténylegesen nem játszik benne szerepet. A politikai rossz a politikai jóra nézve határozható meg, ezért sem a rossz, sem a jó nem gondolható el reális körülmények között önmagában. Vagyis a politikai rossz akkor is jelen van a politikai jó körében, ha teljes körű érvényesülésében akadályozott. Mert ha létezhetnék is egy jövőbeli tökéletes politikai közösség, amelyből a rossz maradéktalanul kirekesztődik, az a tény nem rekeszthető ki, hogy azt megelőzően léteztek rossz politikai közösségek, létezett politikai rossz. A rossz emléke is rossz, és a rossz jóvátétele sem teheti semmissé az elkövetett rosszat minden tekintetben. A politikai rossz mint elnyomás Klasszikus értelemben a politikai rossz az elnyomás, amelyet egy vezető személy vagy vezető személyek csoportja fejt ki a többség rovására úgy, hogy a többség fizikai, politikai és morális léte veszélybe kerül. Az elnyomás, a türannisz vagy zsarnokság sokféle; nemcsak egyéni hatalommal való visszaélés, hanem egy oligarchia burkolt visszaélése, módszeres fosztogató vagy kizsákmányoló politikája is zsarnokság. Az elnyomás lényege mindenkor a közösség egészének alárendelése egyes személyek vagy csoportok érdekeinek a kényszerítés eszközével. A kényszerítés lehet fizikai, pszichikai, gazdasági, ideológiai, illetve ezek bizonyos összetétele. A történelem tapasztalata szerint az elnyomás metodológiája rendkívül módon kifinomult a klasszikus türannisz óta (ahogyan az mondjuk Platón 7. levelében szerepel) egészen a modern és kortárs fejleményekig, ide értve a kommunizmus és a technikai társadalom komplex eljárásait. reálisan létezik, annyiban történetileg létezik, vagyis csíra formából teljesedésbe jut, azaz eléri reális teljességét. Ez a politikai jóra nézve döntő jelentőségű. 30 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK A politikai rossz külön típusát jeleníti meg az a fajta elnyomás, amely egy politikai közösség egyes csoportjait származásuk, felfogásuk, kinézetük, szokásaik miatt a közösség életéből morálisan, politikailag, gazdaságilag vagy végül fizikailag kirekeszti. A politikai rossz ezen fogalma – attól függően, miképpen valósul meg – közelít a politikai gonosz fogalmához. Ha ezt mégsem valósítja meg határozott értelemben, az a politikai gonosz alább megadott definíciójából ered. Mindenesetre a kirekesztés a fenti értelemben végigkísérte az emberiség történelmét, és különösen súlyos formáit érte el az európai, rassz alapon folytatott zsidóüldözésben a második világháború környékén.4 Ezzel a politikai roszszal párhuzamos a többi kirekesztő, gyakran fizikailag kirekesztő politikai viselkedés, amire számos példát találunk, és ami minden esetben bizonyos felfogásból, ideológiából, rendszeres elgondolásból (és nem a rosszért mint ilyenért elkövetett rossz akarásából) fakadnak. Az efféle politikai rossz a jellege szerint inkább szisztematikusan oppresszív, az üldözésig vagy akár fizikai megsemmisítésig elmenően.5 Ennek megfelelően az elnyomás lehet represszív vagy oppresszív. Az oppresszív a nyílt, olykor törvényileg is szabályozott elnyomás. A represszív elnyomás az elfojtás, amely a fennálló szabályok ellenére, azokat megkerülve fenyegeti a politikai közösséget. Az elnyomás lehet kifejezetten tudatos törekvés eredménye, vagy ezzel szemben bizonyos érdekek érvényesítésének kevésbé tudatos mellékterméke. Az előbbire példa az elnyomó vagy zsarnoki politikai akarat, az utóbbira gazdasági célok érvényesítése, aminek következtében a politikai közösség fizikai, morális, és politikai helyzete sérül.6 A politikai közösség mint ilyen rendezett szabadságban él, amennyiben a politikai rossz nem képes benne döntő szerepet játszani, vagyis amennyiben a közösséget jó döntések vezérlik. A rendezett szabadság a szabad döntést komplex módon elősegítő közösségi forma, amiben az egyéni szabadság nem a másik rovására, hanem a közösségi szabadság növelésére irányul. Mivel az ember mint ember nem mindig volt 4 Lásd ehhez Mezei 2009. „Jegyezzük meg azonban, hogy [a kínzás] a sarlós-kalapácsos államtotalitarizmusnak sem a véletlen eleme volt, hanem a lényege. Egyáltalán a kínzás minden állami szintre emelt kizárólagosság, minden, a hatalmat egyeduralommá duzzasztó egyeduralom lényege.” […] „A Harmadik Birodalom háborús bukása után (szándékosan nem a nácizmus bukásáról beszélek, hiszen ez ma is él és virul) gyakorlattá vált a bolsevik rémtetteket a náci borzalmakkal takargatni, míg ma, a bolsevik rendszer bukása után Auschwitzot próbálják a Gulaggal relativizálni, mi több: igazolni.” Kertész 2009, 76. és 136. – Tegyük hozzá ehhez, hogy itt a politikai rossz szélső eseteiről van szó, amelyekben már megjelenik az, amit politikai gonosznak nevezek. 6 A két fogalom különbségéhez lásd Mezei 2008. 5 A POLITIKAI GONOSZ FOGALMA 31 egyformán képes a szabadságra – antropológiailag ez nem volt lehetséges –, ezért szabadsága sem érvényesülhetett egyformán. Az ember szabadsága, amiképpen a politikai közösség is, történeti. Amióta az ember tudatossága, énszerűsége magasabb szintre jutott – s ez csak modernitás során és annak következtében valósult meg –, a politikai közösség szabadságfoka is magasabb lehet, vagyis tágabb tere nyílik a jó és rossz döntések konfliktusának. Ezzel együtt az elnyomás, a zsarnokság különféle formái is élesebben fenyegetik ezt a szabadságot. A klasszikus értelemben vett zsarnokság új jelentésre tesz szert annak függvényében, hogy az ember szabadságképessége is változik. A mai világban az emberi szabadság-képesség jelentős kibontakozását láthatjuk, ami egy sokkal jobb közösség lehetőségére mutat, másrészt ezt a lehetőséget ennek megfelelő arányban fenyegeti az elnyomás mint politikai rossz. A politikai rossz ezért korunkban sokkal világosabban jelenik meg, mint korábban, amit alátámaszt a modern zsarnokságok sorozata a francia terreurtől kezdve a szovjet típusú zsarnokságokig. A politikai rosszal szemben a szabadság kifejtése nem a rend ellenében, hanem a rendezettség egyre magasabb szintjein jelenik meg. Ezt a fejleményt a tömegdemokráciák részben segítik, részben akadályozzák, attól függően, hogy a demokrácia tartalma mit fed. A sokkal jobb közösség a korábbiaknál sokkal jobb morális döntéseken nyugvó, szabadságát komplexebben megvalósító közösség. Ennek előfeltételei és bizonyos formái adottak a modernitás következtében, legfontosabban az emberi személyesség fokozódása, ebből fakadóan a moralitás lehetőségének erősödése. Arra a kérdésre, hogy miért nem vezetett mindez egy valódi szabad közösség kialakulásához az elmúlt néhány évszázadban, a válasz ott keresendő, hogy a jelzett szabadságerősödés még mindig nem éri el azt a szintet, amelyen egy ilyen közösség elkerülhetetlenné válik. Az egyes kísérletek – a francia forradalom, a kommün, a tanácsköztársaságok, a fasizmus, a kommunizmus, a nácizmus stb. – e lehetőséggel visszaéltek, és elzárták annak útját, hogy valódi közösség jöjjön létre. Az elnyomás mindenkor az ember szabad döntését és ezen keresztül a közösség szabadságát veszélyezteti. Belőle fakad az a megosztás, amely szélsőséges esetben belháborúhoz vezet, ami a politikai rossz végső esete. A belháborúban vagy polgárháborúban a politikai közösség felbomlik és megszűnik. A belháború gyakran szorosan kapcsolódik külháborúhoz, akár mint előzmény, akár mint következmény. A belháború a közösség szabadságának megszüntetése, a morális rend eltörlése. Az olyan helyzetekben, amelyek közel állnak a belháborúhoz (kibékíthetetlen ellentétek társadalmi csoportok között), a politikai közösség a kibékíthetetlenséggel arányos mértékben áll vagy nem áll fenn. A belháború állapotának megszüntetése ezért szükségszerű feltétele a poli- 32 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK tikai közösség helyreállításának, a szabadság megvalósításának. Ezért mind logikailag, mind történelmileg igazolható, hogy az elnyomás soha nem állhat fenn tartósan, hanem vagy belső összeomláshoz vezet, vagy átadja a helyét egy vele ellentétes folyamatnak, amely a politikai közösség szabadságát a korábbiakhoz képest kiteljesíti. Mindazonáltal éppen a történelem tanít arra is, hogy a politikai közösségekben mindig vannak tirannikus csoportok, amelyek alkalomra várnak, hogy elnyomó politikát építsenek ki. Példa erre a rendszerváltás folyamata 1989 után, amelyet követően sokhelyütt – a demokratikus szabadság fejlődésének évei után – egyes csoportok ismét diktatúrákat, féldiktatúrákat, illetve az elnyomás más formáit valósították meg.7 A politikai gonosz A politikai rossz fogalmát el kell különíteni a politikai gonosz fogalmától. A megkülönböztetés alapja – a tapasztalaton túlmenően – Kant azon különbségtétele, amelyet ő a más célra tekintettel elkövetett rossz, illetve az önmagáért elkövetett, diabolikus vagy ördögi rossz között állít fel. Amit Kant diabolikus, ördögi rossznak nevez, azt magyar nyelven találóan kifejezhetjük a gonosz megnevezéssel.8 A politikai gonosz különbözik a politikai rossztól, mivel nem egyszerűen szélsőségesebb, hanem új kategóriát alkot. A politikai rossz mindig érdeket tart szem előtt, legyen ez gazdasági, kulturális vagy hatalmi; a politikai gonosz nem tart érdeket szem előtt, pusztán a közösség romlását akarja, a rosszat mint rosszat. A politikai gonosz a rossz akaratnak szélsőséges megvalósulása önmaga érdekében, vagyis semmilyen más érdeket nem figyelembe véve, amit gonosz akaratnak nevezhetünk. A zsarnok, aki családja uralmáért gyakorol elnyomást, a politikai rossz kategóriájában 7 A volt Szovjetunió maradványállamaiban gyakran léptek fel újabb diktatúrák a letűnt kommunista hatalom folytatásaképpen, sokszor olyan személyek vezetésével, akik a szovjet rendszerben is meghatározók voltak. Közép-Európában Magyarország az a paradigmatikus állam, amelyben a korábbi kommunista pártvezetés magát újjászervezve, és demokratikusnak álcázott csoportok támogatásával, a 2002 utáni időszakban ismét széles körű elnyomást valósított meg. 8 A kialakult szóhasználat magyarul különbséget tesz a rossz és a gonosz között. A gonosz köznapilag a szélsőséges rossz, de ezen túlmenően lefedi azt is, amit Kant az önmagáért tett rossznak, az értelmetlen, ördögi rossznak nevez a Vallás a puszta ész határain belül című nevezetes írásában. A POLITIKAI GONOSZ FOGALMA 33 cselekszik; az a zsarnok azonban, aki például a maga vesztét látva magáért a pusztításért hatja végre tetteit, a politikai gonoszt valósítja meg. A politikai rossz lehet véletlen következménye, amennyiben a véletlen a rossz döntéshez kapcsolódik; ugyanis a politikai rossz mindig morális, még ha a véletlen mint körülmény szerepet játszik is a rossz döntésben. Ezzel szemben a politikai gonosz csak és kizárólag szabad döntésből, a rossznak önmagáért való akarásából, a gonosz akaratból származik.9 A politikai rossz morális eredete mindig relatív, a körülményekre tekintettel minősítendő. A politikai gonosz azonban szükségképpen morális jellegű, mivel benne nem játszhat szerepet a tévedés: forrása a rosszat mint rosszat akaró gonosz akarat. Míg a rossz döntés indítéka lehet tévedés, célja lehet téveszme, vagyis olyan indíték és cél, amelynek tévességéről vagy rosszaságáról a döntő személynek nincsen tudomása – addig a politikai gonosz esetében a döntést foganatosítónak világos fogalma van a politikai rosszról mint gonoszról, ezt mint ilyet akarja. Ezért a politikai gonosz a tudatosan és informáltan, önmagáért akart rossz. A politikai rossz és a politikai gonosz különbsége hasonlít a tévedés és a hazugság különbségéhez. Sokféleképpen tévedhetünk indítékainkban és céljainkban; ez utóbbiakat valósnak vesszük. Amennyiben viszont hazudunk, tudatában vagyunk annak, hogy állításunk nem valós. Hasonlóképpen: politikai gonosztettet a szó szoros értelmében csak úgy tudunk elkövetni, ha tudatában vagyunk annak, hogy gonoszságot követünk el. Az analógia továbbgondolandó: különbség van ugyanis a valamilyen célra tekintettel elkövetett hazugság és az önmagáért elkövetett hazugság között. Az utóbbi radikális hazugság, amely adott esetben patologikus formákat ölthet. A politikai gonosz radikális politikai rossz: nem Radikalböse kanti értelemben (ami a rossz eredetének kérdésére válaszol), hanem a rossz sajátos fajtája. Amennyiben az ember és közössége különféle felfogások, ideológiák, érdekek hálójában él, a politikai gonosz elkövetéséhez szükséges tudatosság nem gondolható el konzisztensen. A világrend feltevésén nyugvó államokban – amilyenek a keresztény alakzatok voltak – a rendet az érvényesnek tekintett világkép határozza meg. A tőle való eltérés nem lehetséges, pszichológiailag nem reális, legfeljebb mint önérdek megvalósítása valószínű. A modern uralkodók államérdekre hivatkoznak, ami a világrend politikai leképezése. A legújabb korban, amikor a régi világrend felbomlik, a politikai hatással bíró mozgalmak ellen-világké- 9 Erre a jellemzőre Molnár Attila Károly hívta fel a figyelmemet, amit itt is köszönök neki. 34 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK peket alkotnak, mint amilyenek a szocializmus, a kommunizmus, a fasizmus vagy a nemzeti szocializmus. A politikai gonosz e rendszerekben nem léphet fel tisztán, mivel sokféleképpen adódik a rendszer mint a politikai cselekvés racionáléja. Ezért a politikai gonosz csak akkor válik lényegileg lehetségessé, amikor megszűnik a régi világrend és a vele szembeállított ideológiai rendek uralma mint racionális kontextus; azaz – ezt az állítást súlyossága ellenére ki kell mondanom – történetileg a politikai gonosz lényegi kifejlődése csak e kontextusok lebomlását követően, a posztmodern korban válik lehetségessé. Bizonyos kezdetek után – melyek jelenléte megfigyelhető a korábbi időszakokban – csak ekkor jut el a politikai cselekvő arra a tudatosságra és önállóságra, ami a politikai gonoszt hangsúlyosan lehetővé teszi.10 A politikai gonosz típusai Noha a politikai gonosz sajátos kategória, vegytisztán ritkán fordul elő. Gyakrabban a politikai rossz peremén, ahhoz kapcsolódva jelentkezik. A politikai gonosz fenomenológiája szerint elmondható, hogy három tipikus formája különböztethető meg: 1.) a túlcsorduló gonosz; 2.) a szadisztikus gonosz; 3.) a gonosz sui generis. A túlcsorduló vagy fölösleges (superfluus, szó szerint túlfolyó) az a fajta gonosz, ami a rossz peremén fordul elő mint annak fölösleges, értelmetlen kiterjesztése. Ilyen az értelmetlen kegyetlenkedés. A szadisztikus gonosz különbözik az értelmetlen kegyetlenkedéstől, mivel patologikus érzetet kelt, és az elkövető ezt az érzetet élvezetként akarja felfogni (kérdéses, ez valóban sikerülhet-e). A gonosz sui generis az a 10 A klasszikus értelemben vett totalitarizmus nem meríti ki a politikai gonosz fogalmát, azt legfeljebb megközelíti. Ez a totalitarizmus ugyanis ideológiai, ez pedig racionálé, s az e rendszerekben elkövetett rossz erre a racionáléra nézve elkövetett rossz. Ebben a politikai rosszban a gonosz rejtve, másodlagosan jelenhet meg, mint visszaélés az ideológiával. A politikai gonosz önálló megjelenése csak a nagy ideológiák lebomlása után történhet meg, vagyis a posztmetafizikai korban. Ezt a jelenséget tárgyalja Molnár Attila Károly: „A posztmodern pragmatizmusban eltűnik a jó-rossz, a határok, a zsarnokság. Ha a jelentés önkényes, akárki meghatározhatja. A zsarnok elveszti jelentését.” (Molnár 2009.) A POLITIKAI GONOSZ FOGALMA 35 fajta gonosz, aminek elkövetésekor világos különbség adódik a gonosz és a jó között; a választást semmilyen minta, cél, struktúra, ideál, terv, vélt vagy valós haszon, vélt vagy valós élvezet nem befolyásolja. Az ebben a választásban választott gonosz a gonosz sui generis megvalósulása. Ez a választási helyzet mint a sui generis gonosz feltétele, mindenekelőtt az elkövetőnek magának adódik; kívülről nehéz, akár egyenesen lehetetlen megítélni a választási helyzetbe került személy tényleges tapasztalatát. Noha az ilyen helyzet ritka, mégis akad rá példa; s mivel a gonosz tisztán és világosan a sui generis esetben fordul elő, azt kell mondanunk, hogy ez a voltaképpeni gonosz, még akkor is, ha tisztasága a másik két típusban, illetve e típusok további változataiban csak burkoltan fordul elő.11 A sui generis gonosz egyrészt önmagában van, és mintegy abszolút pontot alkot, amelyben a gonosz elkövetője egyedül találja önmagát. Másrészt mégis ez a fajta a gonosz, a politikai gonosz voltaképpeni formája, ezért minden politikai gonosz magszerűen hordozza a sui generis gonosz mozzanatát. Ez azt is jelenti, hogy mind a túlcsorduló, mind a szadisztikus gonosz meghatározó eleme és lehetősége a sui generis gonoszban adódik. A politikai értelemben vett sui generis gonosz annyiban különbözik az általában vett sui generis gonosztól, amennyiben célja nem más, mint a politikai közösség egésze.12 11 Gondoljuk el a következő helyzetet! Egy katona mélyen a frontvonal mögött konfliktusba keveredik civilekkel. Lőparancsa nincs, a háborúba maga is belefáradt, katonai jelentősége nincs a konfliktusnak, a katona azonban élelmet akar szerezni, amit a civilek, akik nélkülöznek, megakadályoznak. A katona fegyveres előnyével élve megöli a civileket, ám egy gyermek, aki életben maradt, az életéért könyörög. A katona egészséges ember, szadisztikusságra nem hajlamos, indulata lecsillapodott; rasszista előítélet, nacionalista elfogultság, ideológiai fanatizmus nem jellemzi; az élelmet mindenképp megszerezheti. Ebben a helyzetben a fegyveres szabadon választhat a világosan felismert jó (a gyermek életének megóvása), illetve a világosan felismert rossz (a gyermek életének kioltása) között. Amennyiben az utóbbit választja, feltéve a körülményeket, a sui generis gonoszat választja; amennyiben megóvja a gyermek életét, a par excellence jót választja (ehhez sem fűződik érdeke, ám jelen van intuíciója az élet értékéről és a halál értelmetlenségéről). E példa másutt is fellelhető. Még fontosabb, hogy a gonoszat minden, kevésbé világos esetben is burkoltan mint gonoszat kell választani a megvalósításához. – Ezt a döntési helyzetet etikatörténeti megfontolásokból, különösen Arisztotelész erényetikai koncepcióját, illetve Nietzschének a keresztény erénytanra vonatkozó kritikáját alapul véve nietzscheánus helyzetnek, a benne megszületett választást pedig nietzscheánus döntésnek nevezem. Lásd ehhez Mezei 2009b. 12 Alább még kitérek arra, hogy a példában szereplő fegyveres személy által felismert par excellence jó – aminek felismerése a sui generis gonosz feltétele – pontosabban mit jelent. A sui generis gonosz akkor lesz politikai gonosz, amikor tárgya a politikai közösség egésze mint ilyen. 36 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK A sui generis gonosz tényleges jelenléte más típusokban, illetve a rosszban azért is állítható, mivel a sui generis típus elkövetőjére jellemző e típus tényének rejtése, álcázása. A gonoszt önmagában elkövető akár önmaga, akár mások előtt gyakran úgy igyekszik feltüntetni a gonosztettét, mintha az valaminő célt szolgálna, racionáléval bírna, mintha értelme lenne. Ez még a túlcsorduló és a szadisztikus típus elkövetőire is áll: ezek is gyakran viselkednek úgy, mintha ezzel egy állítólagos célt követnének. A háborús kegyetlenkedések és szadizmusok elkövetői gyakran hivatkoznak parancsra, a háborús célokra, az ellenség fellépésére, ideológiára, nacionalizmusra, rasszizmusra stb. Ha azonban jobban megvizsgálunk ilyen eseteket, világos a sui generis gonosz fennállása. Másfelől a gonosz, a rosszért tett rossz, ami már Ágoston gondolkodásában is felbukkan, ténylegesen mindig egy átfogó rossz kontextusában jelenik meg, ez azonban nem szünteti meg gonosz mivoltát; a gonosz önmagában – minden rejtőzése, álságossága, ellenére – clare et distincta meghatározható.13 Amikor a politikailag gonosz cselekvések szervezett organizációvá állnak össze, amikor olyan cselekvéssémákat alkotnak, melyeket egyes személyek és csoportok a politikai közösség szintjén viszonylagos következetességgel és rendszerességgel alkalmaznak, akkor politikai diabolizmusról beszélhetünk. A politikai diabolizmus a politikai gonosz minden típusát tartalmazza, tehát a túlcsordulót, a szadisztikusat és a sui generist. Mint jeleztem, az utóbbi a magja minden gonosznak, ezért latensen minden típusban benne van, és a politikai diabolizmus lényegét alkotja. Megvalósításához szükségesek azok a személyek, akik diabolikusan cselekszenek, vagyis nemcsak egyes gonosztettekre képesek politikai szinten, hanem ezt bizonyos értelemben konzekvenssé teszik, egyfajta habitussá fejlesztik, megrögzöttséggé, aminek eredményeképpen minden esetben bizonyos rutinszerűséggel, mégis a szabad döntést alkalmazva, gonosztetteket követnek el. A politikai diabolizmus nemcsak az a szubjektív állapot, amelyben megrögzöttségként érvényesül, hanem ennek objektív megvalósulása is. Ahogyan a klasszikus politikai 13 A gonosz paradigmatikus megformázását mutatja A sötét lovag (The Dark Knight) című film Joker-alakja, Heath Ledger alakításában. Ő azt a gonoszt játssza, akinek gonosz tetteit semmiféle értelmes magyarázat nem indokolja: a rosszat rosszért teszi (noha a filmben felbukkan a bosszú mint részleges motívum). A történelemben számos ilyen példát találunk: a zsidók kényszermunkára való összegyűjtése szorosan együtt járt észbontó kegyetlenkedésekkel, amiknek semmi értelmük nem volt. Drezda tönkrebombázása 1945-ben teljesen értelmetlen, gyűlölet- és bosszú motiválta tett volt, racionálé nélkül, hiszen Németország akkorra már összeomlott. A POLITIKAI GONOSZ FOGALMA 37 rossz fő formája az elnyomás, a politikai diabolizmus a politikai közösség végső felbomlását idézi elő. A politikai gonosz a mai politikai világban még ott is jól szemléltethető, ahol bizonyos mértékig liberális-demokratikus normák érvényesülnek, ahol a szabad politikai közösség bizonyos szintje rendszerszerűen megvalósul. Mert még ezen megvalósulási szint sem képes teljes mértékben megszüntetni a politikai, gazdasági, kulturális visszaélést. Amennyiben ez a visszaélés lehetséges, a gonosz megjelenése is lehetséges, mint gyűlöletből elkövetett, értelmetlen rombolás. Mindez azonban a liberális demokráciában nem emelkedik rendszerszintre, amennyiben a demokrácia megfelelően működik, vagyis időről-időre szabad és teljes körű választásokat tartanak, a választásokon az induló felek egyenlő, vagy megközelítőleg egyenlő esélyt kapnak nézeteik bemutatására, a választók szabadon dönthetnek az egyes csoportok között, és amennyiben az így kialakult politikai hatalom demokratikus cselekvését nem akadályozzák meg előzetesen kialakított antistruktúrák. Mindennek a liberális demokrácia keretein belül kell lejátszódnia, olyan módon, hogy ennek lehetőségét és normarendszerét, különös tekintettel a morálisan megalapozott szabadságra, a létrejövő hatalmi szerkezet ne veszélyeztethesse. A politikai gonosz episztemológiája A politikai gonosz megismerhetősége és e megismerés jellege külön problémát képez. Erre nézve a következőket szeretném hangsúlyozni. Az első az, hogy a belső állapot, amelyben a felismert rossz mint rossz, illetve a felismert jó mint jó közötti választás megtörténik, a külső megfigyelő szempontjából közvetlenül nem férhető hozzá. Minden emberi személy közvetlenül csak a maga döntését fogja fel, látja át és hozhatja meg. A rossz mint rossz vagy a jó mint jó önmagáért történő választása eredeti formájában olyan sajátosan személyes döntés, amely teljes mértékben az egyes ember ügye. Ebben a választásban, mint jeleztem, már nem játszik szerepet külső vonatkozás, minta, cél, érdek, következmény vagy élvezet. Ez a voltaképpeni választás, amelyet „nietzscheánus döntésnek” nevezek, az ember személyi létének alapeleme. Másfelől döntéseink empirikusan érvényesülnek, akár személyi életünkben, akár közösségi vonatkozásainkban. E vonatkozások alapos tanulmányozása lehetővé teszi annak valamilyen szintű megállapítását, hogy az ember végső, nietzscheánus döntése, amennyiben bekövetkezik, milyen jellegű. Mindez fokozottan áll a politikai rossz és a politi- 38 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK kai jó választására. A politikai döntés magva is nietzscheánus döntés, és amennyiben a valódi politikai jó vagy a politikai gonosz döntése valósul meg, a döntés e jellege a fentiek szerint megkerülhetetlen.14 Itt szeretném hangsúlyozni, hogy a jó vagy a rossz nem a következmények által válik azzá, ami; nem a bármilyen értelemben vett következmények konstruálják azt, ami jó vagy rossz. A konzekvencializmus vagy az utilitartizmus ilyen vagy ehhez hasonló álláspontja nem tartható.15 Ha a konzekvencializmus igaz lenne, soha nem tudnánk eldönteni valamiről, hogy jó vagy rossz, mert nincs olyan emberi döntés, amelynek valamennyi, akár csak lényeges következményét is át tudnánk tekinteni. Az utilitarizmus pedig önérvénytelenítő álláspont, hiszen ha az utilitarizmus igaz, akkor nem utilitarista értelemben igaz, hanem ettől különbözően, ezt megelőző érvénnyel, minden haszonra való tekintet nélkül. Másrészt az utilitarizmusból elkerülhetetlenül következik, hogy sajátos értelemben nincs különbség jó vagy rossz, igaz vagy hazug között, hiszen az a rossz, aminek közvetlenül csak jó következményeit észleljük, az utilitarizmus szerint jó, és az a hazugság, amelyet egy bizonyos időn át sikerrel elrejtünk és következményeit elkerüljük, nem különbözik az igazságtól.16 Kellő intellektuális komolyság mellett mindez nem tartható. A politikai rossz és a politikai gonosz, miképpen ellentéteik is, önmaguk által azok, amik. Amikor empirikus felismerhetőségről beszélünk, olyan lényegfelfogást hajtunk végre, amely az empirikus jegyek egybefogása által képes felismerni a morális formát. Szükséges az empirikus jegyek 14 Egyes háborúk kirobbantásához nyilvánvalóan ilyen döntések sora vezetett, Habsburg-Lotaringiai Ferenc Ferdinánd meggyilkolásával kezdve a Barbarossahadművelet beindításáig. De ilyen döntés áll a New York-i ikertornyok ellen 2001-ben intézett légitámadás mögött is stb. Konkrét személyek konkrét döntéséről van szó, amelynek felelőssége kétségkívül rájuk hárul, minden egyéb körülmény tekintetbe vétele mellett. 15 Az emotivizmus kérdésére alább térek ki. 16 Ellenérvként felvethető, hogy álláspontomból abszurd következmények származnak: például azt kell állítanunk, hogy egy politikailag rossz döntés, amely világháborúhoz vezet, de amely racionális (hiszen van hivatkozása), kevésbé rossz, mint az a gonosz döntés, amely a rosszat mint rosszat választja, de nem vezet tömegpusztításhoz. Ez a nehézség megoldható. Minden döntésnek vannak következményei, de a döntés jellegét nem a következmények szabják meg. A rossz döntésnek rossz, a gonosz döntésnek gonosz következményei vannak – még akkor is, ha e következményeket nem látjuk be maradéktalanul. Nyilvánvaló, hogy egy hétköznapi gonosz döntés más kategóriába tartozik, mint egy háborús döntés, ezért összevetésük materiálisan nem helyes; csak formális értelemben hasonlíthatók össze. Az abszurditás ezzel elkerülhető. Ám a konzekvencializmus/utilitarizmus abszurditása, amit fentebb röviden jeleztem, nem szűnik meg ezen álláspontok fenntartása mellett. A POLITIKAI GONOSZ FOGALMA 39 tanulmányozása, de nem gondolhatjuk, hogy ezen empirikus jegyek határozzák meg a jót vagy a rosszat. E jegyeket egészükre nézve kell felfognunk. Nem tekinthetünk el a jó és a rossz meglététől, mert ezt egyfelől mindenkor feltételezzük, másfelől tapasztalatainkban és cselekvéseinkben szükségképpen posztuláljuk. Ebben a formai egység adott, aminek felismerése, de nem konstrukciója megy végbe az empirikus jegyek összefogásakor. Másfelől az egyes esetekre nézve nem zárható ki a tévedés lehetősége. Állíthatjuk, hogy egyes politikai cselekvések rosszak, ám az alaposabb tanulmányozás végeredményben e meglátás felülvizsgálatára bírhat minket. A politikai jó vagy rossz konkrét előfordulásának megállapítása nem az apodiktikus logika területe, hanem az empirikus következtetésé. Ez lehetővé teszi a forma felfogását, de mindenkor érdemes e felfogás eredményét ellenőriznünk. A politikai rossz és a politikai gonosz empirikus esetekben való azonosítása falszifikálható; ezért lehetséges tételes megfogalmazásuk és e megfogalmazások kritikus mérlegelése. További megfontolások 1.) Felvethető, hogy az, amit itt gonosznak nevezünk, valójában nem különbözik a hedonisztikus rossztól, amelyet az elkövető a rossznak tudatában lévén azért követ el, mert önmagának gyönyört kíván szerezni. A gyönyör sokféle lehet: érzéki öröm, anyagi birtoklás, hatalmi erő gyakorlása, befolyás kiterjesztése stb. Eszerint a gonosz annyiban különbözik a rossztól, hogy ez utóbbi racionáléja leszűkül a gyönyör elérésének minimális céljára. Ez a megközelítés nem számol azzal, hogy a gonosz, különösen a sui generis gonosz nem határozható meg emotivista alapokon. Az emotivizmus azt állítja, hogy minden cselekvés szerkezetét a tágan vett érzésben adódó szubjektív forma határozza meg. Ez azonban nem áll. Először is létezik a rosszért elkövetett rossz, ami meghatározása szerint nem eshet az emotivizmus körébe. Másrészt létezik a jóért elkövetett jó, ami ugyancsak kívül esik az emotivizmuson. Végül az emotivizmus öncáfoló, amennyiben saját állítását is az állítás tartalma szerint kell, hogy értse; ezzel megszünteti érvényességét. Az emotivizmus redukciós kísérlet, amely leszűkíti a tények gazdagságát. Ha azonban az emotivizmus nem áll, a gonosz nem tartható azonosnak a hedonisztikus rosszal. Az emotivizmus nem utilitarizmus és nem konzekvencializmus, noha ez utóbbiak a következmények és a hasznon vagy érdek fogalmába 40 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK gyakran beleveszik az érzés szubjektív formáját is. Mégis érdemes elkülönítenünk a kettőt, mivel belátható, hogy a gyönyörre való törekvés sajátosan különbözik az objektív következmények és haszon körétől. Az emotivizmus a szubjektív érzést, a konzekvencializmus és az utilitarizmus az objektív vonatkozásokat hangsúlyozza. Ezzel együtt mégis létezik hedonisztikus rossz. Ám a hedonisztikus rossz nem más, mint az a rossz, ami minimális racionáléval rendelkezik. A politikai rossz mint hedonisztikus rossz ezt a minimális racionálét, a gyönyör elérését tartja szem előtt, s ennyiben különbözik a gonosztól. A zsarnok, aki örömét leli az elnyomásban, még a politikai rossz körén belül cselekszik. Itt azonban felmerül az a lehetőség, hogy az ilyen cselekvés szadisztikussá, ezen túl szadisztikusan gonosszá válik.17 2.) Kiküszöbölhető-e a rossz az ember politikai közösségeiből? A kérdés megválaszolása túlvezet a jelen kereteken, mivel elkerülhetetlenné teszi a rossz, ezen belül a politikai rossz eredetének vizsgálatát. Ehhez hozzátartozik a politikai jó fogalmának a kifejtése. Álláspontom szerint sem a politikai rossz, sem a politikai gonosz nem távolítható el maradéktalanul az emberi közösségekből. A feladat nem is a maradéktalan eltávolítás, egyfajta politikai donatizmus, hanem annak megakadályozása, hogy az emberben és közösségeiben jelen levő rossz és gonosz a közösség normális fennállását, az egyéni és közösségi szabadság rendszerszerű érvényesülését oly mértékben megakadályozza, hogy az a politikai közösség romlásához vezessen. Ez a feladat más néven a politikai diabolizmus de facto uralmának a megakadályozása; elsősorban a politikai gonosz előfordulásainak csökkentése. Ezzel el lehet kerülni, hogy a diabolizmus objektíve érvényesüljön, hogy a megrögzöttség rendszerszerűvé váljék a politikai közösségben. A liberális demokrácia, amennyiben működik, garanciákat kínál a politikai diabolizmus hatalomból való kirekesztésére. Mivel minden politikai közösség kontingens emberi lényekből áll, a maradéktalan kirekesztés csak ideál lehet, amire folyamatosan törekedni kell. A liberális-demokratikus politikus feladata olyan, mint az orvosé: noha világos, hogy minden egészség korlátozott, a feladat mégis e korlátozott egészség helyreállítása, fenntartása. A politikai rossz és a politikai gonosz, különösen a politikai diabolizmus formájában: a politikai közösség fatális betegségei.18 17 Egyes esetekben a szadisztikus gonosz és a hedonisztikus rossz csak megközelítőleg különböztethető meg, mivel nehéz pontosan azonosítani és értékelni az egyes cselekvők attitűdjeit, lelki tartalmait, érzékeléseit. 18 A politikai gonosz előfordulásának csökkentése és a diabolizmus visszaszorítása háromféle módon érhető el: 1.) morális neveléssel; 2.) politikai intézményrendszerek A POLITIKAI GONOSZ FOGALMA 41 3.) Vajon a kortárs politikai tapasztalat mennyiben támasztja alá a politikai rossz és gonosz különbségét, illetve mennyiben mutatja a politikai diabolizmus jegyeit? A konkrét azonosítás episztemológiai problémáját fentebb már vázoltam. Mégis elkerülhetetlen, hogy az ember a saját környezetében, a politikai közösség történetében olyan megfigyeléseket tegyen, amelyek a fentiek szerint osztályozhatók. Ismeretes, hogy Kant a rossz gyökerének, illetve az ördögi rossznak a kérdését azon tapasztalatok alapján vetette fel és fejtette ki, amit a francia forradalom kínált a kortársaknak. Hasonlóképpen Hans Jonas vagy Johann Baptist Metz etikai törekvéseire döntő hatással volt Auschwitz tapasztalata. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a mai politikai tapasztalat tartalmilag összevethető a francia terror vagy a zsidóüldözés tapasztalatával. A tartalmi különbségeket ugyanis formai egység fogja egybe, és ezen a szinten az összehasonlítás kellő körültekintéssel lehetséges. Ennek megfelelően úgy látszik, hogy a mai magyar politikai közösség kiemelkedő gyengeséget mutat a politikai rossz kifejlésével szemben, ami nem automatikus, hanem mindig bizonyos érdekek tudatos érvényesítését jelenti. A liberális demokrácia gyengesége abban mutatkozik meg, hogy sem a demokrácia szerkezete, sem annak tartalmai (a közösségi moralitás) nem alkalmasak a nagy feladatra, a politikai rossz jelentékeny mérséklésére a liberális demokrácia keretei között. Jelen helyzetünkben megmutatkozik, a politikai rosszon túlmenően, a politikai gonosz több instanciája is, hiszen nem tarthatjuk racionálisnak azon események mögött meghúzódó döntések jelentékeny részét, amelyek az elmúlt években meghatározták politikai közösségünk mindennapjait. Mi több, tapasztalataink – az empirikus következtetés jellege szerint – arra mutatnak, hogy e gonosz döntések mára politikai diabolizmussá álltak össze, amire jellemző a gonosz döntések megrögzöttsége magára a rosszra tekintettel.19 A politikai diabolizmus kísérőjelenségének kell tartanunk több olyan megnyilvánulást is, amelyek nem tartoznak ugyan a szűken vett politikai döntések körébe, de azokat látszólagos érvekkel publicisztikusan támogatják. A véleményformálás a politikai közélet jelentékeny részét teszi ki, ami a politikai döntések előkészítésében és támogatásában fontos szerepet játszik. Egyes politikai személyek és csoportok iparszerű, mediális „démonizálása” ugyan politikai érdeket követő magatartásnak látszik, egyes esetekben azonban mégis felmerül az a – falszifikálható – és ellenőrző szervek működtetésével; 3) a közösségi moralitás erősítésével. 19 E diabolikus cselekvés jeleinek kell tartanunk a 2006. októberi rendőri brutalitást vagy a 2009 során megvalósuló civilizációs leépítéseket, amelyek a politikai közösség működését kockáztatják (például az oktatás vagy az egészségügy területén). 42 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK feltevés, hogy az ilyen tevékenységek mögött meghúzódó döntések sora nem a szabadságot növeli, hanem a megrögzöttség jellegét ölti és szoros kapcsolatban áll a politikai diabolizmus jelenségével. A politikai jó előzetes fogalma Végül kitekintést kívánok nyújtani a politikai jó fogalmára. A politikai jó az, ami a politikai közösség javát szolgálja. A politikai közösség java a lehető legteljesebb szabadság mind egészében, mind alkotórészeiben. Az ember szabad lény, ekképpen morális, a politikai jó eredete tehát az ember moralitása, szabadsága; konkrétan a szabad döntés. A szabad döntésnek közösséginek kell lennie ahhoz, hogy a politikai közösségben meghatározó lehessen. A politikailag rossz döntés, a gonosz döntés lehet elszigetelt, egyes emberekre szűkülő, akik azután erőszakosan kisajátítják a közösséget a saját rossz céljaikra, avagy céltalanul, gyűlölettől vezérelve járnak el. A jó döntés ezzel szemben meghatározása szerint nem lehet merőben egyéni és elszigetelt. A jó döntés szükségképpen az egyéni döntésben magvalósuló közösségi döntés. A jó döntést a döntő személy nem a közösség ellenében, hanem azzal összhangban hozza meg. Ám a jó döntés kritériuma nem a közösség maradéktalan egyetértése, hanem az a formális ismérv, hogy a jó döntés a politikai közösség szabadságát növeli. A rossz és a gonosz döntés a szabadság csökkenésével, végeredményben megszüntetésével jár. A jó döntés, mely a szabadságot erősíti, nem a meghaladott elpusztítását jelenti, hanem a korábbiak szerves kifejlesztését. A politikai jó nem a régi szabadságot törli el, hanem azt továbblendíti. A politikai jó a szabadság lehető legteljesebb megvalósulása. Ez történeti: a politikai jó a politikai rosszal szemben, a szabadság szűkülésével szemben, az ember morális és személyes jellegének megtagadásával szemben fejti ki felszabadító hatását: a politikai jó harcban áll a politikai rosszal. Mi több, a történelem tanúsága szerint a politikai rossz olykor a politikai jó fölé kerekedik, és ideiglenesen meg is akadályozhatja érvényesülését. Minden látszattal ellentétben ezek a történeti fázisok csak a politikai jó kibontakozásának előzetesei (mivel ontológiailag a rossz a jótól függ). A politikai rossz rémuralmát elkerülhetetlenül felváltja a politikai jó üdvrendje, ami a politikai rosszat periferizálja.20 20 Az „üdvrend” kifejezés itt csak és kizárólag a politikai közösség azon állapotát jelöli, amely a rémuralommal (az elnyomással) szemben a szabadság egyre teljesebb meg- A POLITIKAI GONOSZ FOGALMA 43 A politikai jó üdvrendje a szabadságé, ennek lehető legteljesebb megvalósulása. E fejlődés egyszerre fizikai, gazdasági, morális, politikai és eszmei: az ember kiemelkedése a Föld rabszolgaságából és továbblépése a világegyetem szabad közösségébe. A politikai jó előzetes fogalmához tartozik annak felvetése, hogy létezik-e olyan sajátosan vett jó, mint amit a rossz esetében a gonosz elnevezéssel illetünk. A kérdés megválaszolása nem egyszerű, mivel a jó szerkezete eltér a rosszétól. A rossz mindig diszkrepancia, inkonzisztencia, szétválasztás, például a jónak tekintett cél és a felismerten rossz eszköz minőségi szétválasztása. Továbbá a rosszban megjelenő gonosz, különösen a sui generis gonosz elkülönül a rossztól és a gonosz fajtáitól. A jó esetében szervességet, összefüggést találunk, ami nem teszi lehetővé a rosszhoz hasonló elkülönítéseket. Mindez összefügg a jó öntranszcendenciájával, ami a politikai jó esetében reális-történeti módon jelenik meg. Mégis: a fenti lábjegyzetben említett fegyveres személy, aki választ a sui generis gonosz és a felismert jó között, a jónak sajátosan éles alakjával szembesül; noha szervesen összefügg az egyéb javakkal (az élet értékének felismerése ezt világossá teszi), mégis megragadható. Ám a jó ezen alakja nem sui generis, hanem per eminentiam vagy par excellence jó, vagyis más javakkal összefüggve teljessége által mégis kiemelkedik. Állításom szerint a jó par excellence alakja az üdvösségi jó. Üdvösségi jónak nevezem azt a jót, ami meghaladja a jó valamennyi részleges (empirikus, logikai, történeti és vallási) formáját. Az üdvösségi jó vagy üdvjó a jó öntranszcendenciájának kifejeződése. A fegyveres végeredményben nem azért kíméli meg a gyermek életét, mert az életet értékesnek tartja, hanem magára a jóra tekintettel, a jó inkonkluzív valóságára nézve választ. Az üdvrendet megcélzó, az üdvjót választó cselekvés, amikor következetessége és elmélyítése során határozottságot ér el, a jó választásának és cselekvésének habitusát valósítja meg. Ezt a habitust őszinteségnek nevezhetjük, amennyiben az őszinteség – a rossz és a gonosz minden formájának teljes elvetésén túlmenően – a jó és a par excellence jó őszinte megvallására vonatkozik, mindenkor az üdvrend megvalósulását szem előtt tartva. Amennyiben az üdvjó egyben a politikai jó par excellence, s amennyiben a politikai jó az üdvrend formájában valósul meg, a politikai őszinteség üdvös őszinteség, ami a politikai igazmondásban fejeződik ki. Amennyiben a politikai diabolizmus a politikai hazugságban fejeződik ki, annyiban a politikai igazmondás ellentéte. Ám a politi- valósulását teszi lehetővé történeti értelemben. Az „üdvrend” vallás jelentése itt tehát csupán mutatis mutandis érvényes. 44 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK kai igazmondás nem teljes ellentéte a politikai diabolizmusnak, mivel azzal nem áll paritásban, hanem ontológiailag és intencionálisan átfogóbb politikai régió megvalósításán dolgozik. Minden utópizmus, amely a jó uralom, a politikai üdvrend részleteit taglalja, elkövetheti azt a hibát, hogy ezt a rendet egy részleges szerkezettel azonosítja, legyen ez gazdasági, technológiai, tudományos, intellektuális, morális vagy vallási. Ám a jó uralma önmeghaladó, nem zárható bele e részleges struktúrák egyikébe sem. Ha mégis elkövetjük ezt az alárendelést, a jót rabságba vetjük; így a jó politikai közösségét tesszük lehetetlenné. A politikai jó üdvrendje, szemben a rabszolgaság káoszával, elvileg végtelenül öntranszcendáló. Reálisan azonban beleütközik az ember végességének korlátaiba: ezért a rossz nem küszöbölhető ki maradéktalanul a jó politikai közösségéből. A politikai rossz a jó politikai közösségben az üdvrend szerkezeteinek alárendelve van jelen; a rossz politikai közösségben a rossz széles körben hatékony romboló erőként van jelen. Ez az erő a politikai közösség felbomlását és megszűnését idézi elő, ha a politikai jó üdvrendjének támogatói nem lépnek fel a politikai közösség fennmaradása érdekében. Irodalom Arendt, Hannah 1958. The Origins of Totalitarianism. New York, Meridian Books. (Magyarul uő: A totalitarizmus gyökerei. Fordította Braun Róbert et al. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1992.) Arendt, Hannah 1963. Eichmann in Jerusalem. A Report on the Banality of Evil. New York–London, Penguin. (Magyarul uő: Eichmann Jeruzsálemben. Tudósítás a gonosz banalitásáról. Fordította Mesés Péter. Budapest, Osiris Kiadó, 2000.) Hayden, Patrick 2009. Political Evil in a Global Age. Hannah Arendt and International Theory. London, Routledge. Kekes, John 1990. Facing Evil. Princeton, Princeton University Press. Kekes, John 2005. The Roots of Evil. Ithaca, Cornell University Press. (Magyarul uő: A gonoszság gyökerei. Fordította Balázs Zoltán. Máriabesnyő–Gödöllő, Attraktor, 2007.) Kertész Imre 2009. Európa nyomasztó öröksége. Budapest, Magvető Könyvkiadó. Mezei Balázs 2008. Represszió és humanizmus. Kézirat. Elérhető: http://mezeibalazs. blogspot.com/2008/12/represszi-s-humanizmus.html. Mezei Balázs 2009a. Sorsközösség. A Holokauszt és a kereszténység. Vigília, 74. évfolyam, 11. szám. (Elérhető még: http://mezeibalazs.blogspot.com/2009/10/ holokauszt-es-keresztenyseg.html – A Holokauszt és a kereszténység. Sorsközösség – Gondolatok A Holokauszt és a keresztény világ c. kötet kapcsán.) Mezei, Balázs 2009. Aristotle, MacIntyre, and Nietzsche. Elhangzott a Notre Dame Egyetemen, 2009 november. Megjelenés alatt. Vázlata elérhető: http:// A POLITIKAI GONOSZ FOGALMA 45 philosophyofdivinerevelation.blogspot.com/2009/08/macintyre-aristotle-andnietzsche.html. Molnár Attila Károly 2009. Mongol. Politikai gondolkodás és gyakorlata Magyarországon. Kommentár, 5. szám, 70–82. Szerzőink figyelmébe Tóth J. Zoltán A halálbüntetés helye a halálbüntetés a legrégebbi jogintézmények egyike,1 mégis: soha olyan éles vitát nem váltott még ki ez a kérdéskör, mint a 20. század második felében, illetve napjainkban. Még az abolíció klasszikus korszakában is többé-kevésbé egyetértés volt abban, hogy rendkívüli körülmények között alkalmazása nem mellőzhető, illetve hogy végső esetben – ha a társadalom védelme másképp nem valósítható meg – el lehet venni a bűnöző életét.2 Csak a 20. században, annak is különösen a második felében kerül előtérbe az a gondolat, hogy 1 A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete című monográfiám előkészületben van a Századvég Kiadónál. 2 Jól példázza ezt, hogy még az „abolicionizmus atyjának” tartott milánói gondolkodó, Cesare Beccaria is megengedte két esetben a kapitális szankció igénybevételét. Ezek közül „az egyik az az eset, amikor az illetőnek még szabadságától megfosztva is olyan kapcsolatai vannak, és olyan hatalommal bír, amelyek a nemzet biztonsága szempontjából nem közömbösek; midőn életbenléte a törvényes kormányformát veszélyeztető forradalmat hívhat életre” (Beccaria 1967, 87). Vagyis ha az állam fennmaradása a tét, például háború, lázadás, forradalom vagy egyéb okból (például rablóbandák fosztogatása folytán) kialakult anarchia idején, akkor Beccaria a lét érdekében kiszabhatónak tartja a halálbüntetést is. Továbbá a legsúlyosabb szankció Beccaria szerint akkor is alkalmazható, ha az általános megelőzés célja és így az emberek biztonságának megóvása kizárólag ezáltal biztosítható. Ezt (vagyis a halálbüntetésnek – végső esetben – generálprevenciós célból való alkalmazásának elismerését) a következőképpen fogalmazza meg: „a törvények nyugodt uralkodása idején […] semmi szükségét nem látom annak, hogy meg kelljen ölni egy állampolgárt, kivéve, ha halála az egyetlen valóságos fékező erő másoknak bűncselekmények elkövetésétől való visszatartására: ez a másik olyan ok, amely miatt helyesnek és szükségesnek lehet tekinteni a halálbüntetést.” (Beccaria 1967, 88.) Beccaria halálbüntetésről vallott nézeteihez bővebben lásd Tóth J. 2008a, 103–107, illetve Tóth J. 2007b, 197–212. 48 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK az élet annyira szent, hogy az államnak semmilyen esetben sincs joga bárkinek is az életét kioltani. Ennek az „igazi abolicionista” fordulatnak a legfőbb oka a második világháború, illetve a jobb- és baloldali diktatúrák embertelen jellegének nyomasztó és a lehető legközvetlenebb tapasztalata volt; nem tekinthető véletlennek, hogy a totális, mindenre kiterjedő abolíciót először Arthur Koestler és Albert Camus követelte az ötvenes években.3 A halálbüntetést akár csak a rendes, akár a rendkívüli büntetőjogból is száműző országok szintén a második világháborút követő évektől sokasodtak meg,4 olyannyira, hogy már a Föld államainak mintegy fele de iure is, közel kétharmaduk pedig de facto abolicionistának tekinthető.5 Az eltörlés folyamatát azonban nem kíséri általános egyetértés; és nemcsak a joghoz nem értő, laikus személyek mélyen megosztottak a kérdésben, hanem a szakemberek is (gondoljunk csak az éles amerikai elméleti vitákra). A hivatalos európai politika, valamint az európai kriminológusok és büntetőjogászok nagy része számára a halálbüntetés a civilizálatlanság jelképe, annak eltörlése pedig az emberi jogok mindenek felett való érvényesülésének szimbóluma; az abolíció ellenfelei szemében ugyanakkor e szankció a társadalmi együttélésre legveszélyesebb, az emberi életet nem tisztelő bűnözőkkel szembeni állami védelem végső garanciája. Ez az ideológiai meghatározottság erősen rányomja bélyegét a halálbüntetésről szóló kortárs diszkussziókra, amelynek következtében azok gyakran szakmai szempontokat nélkülöző, egyszersmind elfogult pengeváltássá válnak. A kapitális szankcióval foglalkozó újabb (az utóbbi két-három évtizedben született) tanulmányok (mind a külföldi, mind a magyar irodalomban) így sokszor inkább tekinthetők a filozófiai dzsihád fegyvereinek, mint racionális kutatások alapján megfogalmazott véleményeknek. Ehhez kétségtelenül hozzájárul a témának önkéntelen moralizálásra hajlamosító jellege, melynek révén az ellentétes állásponttal szembeni vitában az ellenérvektől való félelmében a véleményt formáló szerző a biztos és totális győzelem érdekében igyekszik mindent tagadni, ami kicsit is veszélyes lehet a saját igazára, vagy – ha ez már nem lehetséges – legalább elhallgatni azokat az ellenérveket, amelyekre (mivel azok valósak) hatásos cáfolatot nem tud adni. Nem tagadható, hogy ez a viták általában vett tulajdonsága is, e témában (és még néhány másik, 3 Kettejük egymáshoz nagyon hasonló felfogásához lásd Tóth J. 2008a, 132–141, illetve Tóth J. 2007d, 117–129. 4 Az abolíció egyetemes történetéhez lásd Tóth J. 2007c. 5 A halálbüntetés jelenlegi helyzetéről a világban lásd Tóth J. 2006; 2007a. A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 49 kellően szenzitív kérdéskörben) azonban ez különösen jól megfigyelhető. Mindez azzal a következménnyel jár, hogy az álláspontok spontán módon polarizálódnak, és a fekete és fehér közti árnyalatok, vagyis az abszolút és minden körülmények közt igenlő, valamint az ugyancsak abszolút, ám semmilyen esetben sem elfogadhatónak tartó álláspontok közti szürke zónák eltűnnek a palettáról. Pedig az élet – így annak bármely vonatkozása – sem csak fekete vagy fehér, és „a cél szentesíti az eszközt” eszméje egy tudományos vizsgálat alá vetett kérdés esetében nem fogadható el. A fentiek alapján tanulmányom módszertani kiindulópontja az, hogy a halálbüntetés kapcsán felmerülő argumentumok két fajtája – azaz egyrészről a morális, másrészről a pragmatikus/logikai érvek elhatárolása – szükségszerű, sőt nélkülözhetetlen. A pragmatikus/logikai argumentumok jellemzője a tényszerűségre és az objektivitásra való törekvés, valamint e törekvések sikerességének empirikus alapú (legalább részbeni) ellenőrizhetősége. Ezzel szemben az erkölcsi érvek ilyen igénynyel nem lépnek (nem léphetnek) fel, azok tehát jellegüknél fogva nem tekinthetők szoros értelemben vett „észérveknek”. Az erkölcsi nézetek ugyanis olyan mély meggyőződéseken alapulnak, amelyeket valaki axiómaként fogad el, amelyekről tehát anélkül vélekedik ilyen vagy olyan módon, hogy ezen véleményt logikus gondolkodás, az ellenérvek megcáfolása vagy tények felvonultatása támasztaná alá. Az erkölcsnek lényegi sajátossága, hogy az az emberi személyiség olyan kétségbevonhatatlan, megkérdőjelezhetetlen és ennélfogva megcáfolhatatlan (azaz a cáfolattal szemben immunis) benső részét képezi, amelyet röviden legjobban a „hit”6 szóval fejezhetünk ki. Aki pedig „hisz”, azt hitétől, meggyőződésétől semmi sem tántoríthatja el.7 Tehát ha valaki „hisz” abban, hogy a legfőbb erkölcsi elv az, hogy a „gonoszoktól”, az önhibájukból (szántszándékkal) vétkezőktől mint a társadalomra veszélyes elemektől meg kell szabadítani a „tisztességes” embereket, és ennek egyetlen helyes módja, ha valaki ugyanazt kapja, 6 A „hit” szó itt természetesen nem a vallásos meggyőződéssel azonos, hanem bármely apriorisztikus erkölcsi felfogás szinonimájaként használatos. 7 Az erkölcsi meggyőződés mint „hit” ekként szükségképpen irracionális, ami nem jelent sem többet, sem mást, mint hogy genezisét tekintve nem valaminek a következménye, hanem apriorisztikus értékválasztáson alapul (azaz hogy nincsen sem racionális oka, sem logikus igazolása). Az, hogy az erkölcs mint olyan (vagyis valamilyen erkölcsi rend) szükségszerű, esetleg igazolható (gondoljunk a sztoikusok, Grotius, Kant, John Rawls stb. kísérleteire), az azonban, hogy egy meghatározott erkölcsi rend és abban egy, az erkölcsi rend egészéhez képest apró erkölcsi norma is logikus-empirikusracionális alapon igazolható legyen, nem képzelhető el. 50 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK amit ő is tett, mert ennél igazságosabb elbírálás nem létezik, az éppolyan szilárd és rendíthetetlen erkölcsi meggyőződéssel fogja vallani, hogy a halálbüntetés helyes, mint fogja ennek éppen az ellenkezőjét hangoztatni az, aki szerint ember senki felett sem ítélkezhet, és az élet annyira szent, oly magasztos érték, hogy azt egy „erkölcsös” társadalom még attól sem veheti el, aki maga – „erkölcstelensége” folytán – másokat jogtalanul megfosztott attól. A halálbüntetéssel kapcsolatos vita a hétköznapi emberek szintjén rendszerint, de – igaz, általában kissé cizelláltabb érvelésbe bújtatva – a szakemberek szintjén is sokszor ilyen morális síkon folyik, aminek egyenes következménye az egymás mellett elbeszélés, a tudatos meg nem értés és a józan vita helyetti személyeskedés szokott lenni. Annak folytán tehát, hogy az erkölcsi érvek mint hitbeli kijelentések racionális vizsgálatnak alá nem vethetők, vagyis – egyszerűbben kifejezve – nem felelnek meg a tudományosság kritériumának,8 jómagam a következőkben a halálbüntetéssel kapcsolatos morális argumentumok „tiszta” formáival9 a továbbiakban nem foglalkozom, és csak a racionális/empirikus, tényekkel legalább részben alátámasztható, avagy tényekkel való cáfolatra alkalmas érvek és ellenérvek elemzésére szorítkozom. Ezek alapján – tisztán pragmatikus alapon – igyekszem kijelölni a kapitális szankció lehetséges helyét a jogrendszerben, mellyel egyszersmind arra a kérdésre is választ kívánok adni, hogy vannak-e (avagy lehetnek-e) racionális alkalmazási kritériumai a halálbüntetésnek, és ha lehetnek, akkor melyek ezek. Természetesen mivel a jog a modern pozitiválódott jogrendszerekben mindig a jogalkotó terméke, így e válaszkísérlet (pragmatikus alapjai ellenére is) csak elvi jelentőséggel bírhat, ezért semmiképpen sem tekinthető jogpolitikai javaslatnak vagy bármely létező jogrendszer kritikai értékelésének. A halálbüntetés alkalmazhatóságával vagy alkalmazhatatlanságával kapcsolatos praktikus érveket mindenekelőtt kétfelé kell választani, 8 A tudományosság kritériuma – a régebbi felfogással ellentétben – nem a verifikálhatóság (igazolhatóság), hanem a falszifikálhatóság (cáfolhatóság). Az a kijelentés tehát, amely elviekben sem alkalmas arra, hogy – megfelelő feltételek és „igazunk” birtokában (bármit is jelentsen ez a szó) – bebizonyítsuk (a tudományosság mai felfogásából adódóan óhatatlanul csak ideiglenesen) annak téves voltát, az nem tekinthető tudományos kijelentésnek. Ezért az erkölcsi „érvek” (csakúgy, mint a hiten alapuló egyéb kijelentések és meggyőződések) a tudomány határmezsgyéjén kívül helyezkednek el. 9 Természetesen sok racionális érv rendelkezik több-kevesebb erkölcsi alappal. Ez azonban önmagában nem jelenti azt, hogy ezek „morális” érvek lennének, így talán nem meglepő, ha a következőkben elemzett vitapontok némelyikében, sőt akár azok többségében is fel-felbukkannak morális tartalmak, anélkül azonban, hogy emiatt az adott kijelentés racionális/empirikus jellegét kétségbe kellene vonnunk. A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 51 egyrészről releváns, másrészről nem releváns érvekre. Amíg az előbbiek vagy önmagukban vagy egymással való összefüggésükben alkalmasak lehetnek arra, hogy általuk igazoljuk a retenció vagy az abolíció álláspontját, addig az utóbbiak – bármi legyen is az igazság velük kapcsolatban – elvileg sem jelenthetnek indokot a kapitális szankció megengedhetőségének kérdésében való végső állásfoglaláshoz. Ez utóbbiak körébe tartoznak például (sok egyéb, nem döntő jellegű érv mellett) a gazdaságossági szempontokkal, a közvélemény általi támogatottsággal vagy a diszkriminációval kapcsolatos argumentumok. Mivel pedig ezen jellemzőket lényegüknél fogva egy-egy meghatározott jogrendszer sajátosságai befolyásolják vagy határozzák meg, így ezek alapján következtetést is csak az adott jogrendszer mindenkori állapotáról vonhatunk le, a halálbüntetésről mint olyanról nem. Ebből következik, hogy az e kérdéskörökkel kapcsolatos érvek csak addig helytállóak, amíg az azok alapjául szolgáló helyzet fennáll; ellenben rögtön érvényüket vesztik, ha a jogi helyzet megváltozik. Továbbá a fenti szempontokkal összefüggő viták eredményei azért sem tekinthetők a halálbüntetésről való elvi állásfoglalás tekintetében konkluzív érveknek, mert annak nem lényegi kérdéseiről, hanem (a valóban lényegi kérdésekhez képest) csak marginális aspektusairól szólnak. Mivel azonban ezek az aspektusok a halálbüntetésről szóló szakirodalom kedvenc témái közé tartoznak, célszerű röviden ezekre is kitérnünk. Ami a diszkriminációt illeti,10 az nem szükségszerű velejárója a halálbüntetés alkalmazásának, hanem csak esetleges jellemzője egyes jogrendszereknek. Az e vonatkozásban (is) a legtöbbet vizsgált és elemzett Egyesült Államok például jelentős fejlődést mutat az utóbbi évtizedekben. A hatvanas-hetvenes évek nyíltan rasszista jogalkalmazása nagyrészt a múlté, és ma már a gyilkosságot elkövető fehérek nemhogy ugyanolyan, hanem még valamivel nagyobb arányban kerülnek a halálsorra, illetve végzik ki őket, mint a színes bőrű gyilkosokat.11 Ami 10 A diszkrimináció kérdéséhez lásd például: Wolfgang–Riedel 1982; Hodgkinson 2004, 13–16; Clark 1972, 306–307; Tabak 2004, 212–214; White 1987, 135–163; Paternoster 1991, 115–160; Bowers–Pierce 1982; Amnesty Int. Publ. 1990, 135–137; Hochkammer 1972, 68–69; Schwarzschild 1982, 367–368. 11 Az Egyesült Államokban a halálbüntetés 1976. évi „visszaállítása” óta 2009. december 14-éig 1188 embert végeztek ki (gyakorlatilag gyilkosság vagy szándékos emberölést is magában foglaló más bűncselekmény miatt). Közülük 413 volt fekete (34,76 százalék), miközben az afroamerikaiak összlakosságon belüli aránya mindössze 12 százalék körül van. A kivégzett fehérek száma ugyanezen időszak alatt 665 (55,98 százalék), az egyéb (latin, ázsiai, indián stb.) kivégzetteké pedig 110 (9,26 százalék) volt...; ám ha azt is megnézzük, hogy az emberölések mintegy felét feketék követik el, akkor láthatóvá válik, hogy a kiszabott és végrehajtott halálos ítéletek elszenvedőinek bőrszí- 52 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK miatt azonban csak „nagyrészt”, és nem teljesen szűnt meg a hátrányos megkülönböztetés, az az ítélkezésnek az áldozatok bőrszínét szem előtt tartó elfogult gyakorlata, amely az utóbbi időkben szintén csökkent, de valamelyest még ma is megfigyelhető. A diszkrimináció tehát az elmúlt évek, évtizedek amerikai bírói-esküdtszéki gyakorlatában az áldozatok vonatkozásában jelentkezik. A fehér bőrű áldozattal járó gyilkosságok tetteseit ugyanis (legyenek azok akár maguk is fehérek, akár színes bőrűek) hajlamosabbak halálra ítélni, mint a színes bőrűeket megölő gyilkosokat (szintén nagyrészt függetlenül attól, hogy ezek az elkövetők fajilag hova tartoznak).12 Jól szemlélteti ezt, hogy az utóbbi 33 évben kivégzett 1188 gyilkos közül 936-an a „kaukázusi” rasszhoz tartozó személy(ek) életét oltották ki, és mindössze 170 kivégzett gyilkos ölt meg afroamerikai embert.13 A tendencia azonban itt is egyértelműen pozitív, ami (összefüggésben az elkövetők bőrszíne szerinti hátrányos megkülönböztetés megszűnésével) alátámasztja azt a korábbi állításunkat, hogy a diszkrimináció a halálbüntetés kiszabásának és/vagy végrehajtásának nem szükségszerű velejárója, hanem megváltoztatható, és pusztán egy adott jogrendszer adott időszakának jogalkalmazását jellemző ismérv.14 ne alapján nem történik intézményes, állami szintű diszkrimináció. 2002-ben például 7005 olyan gyilkosság (murder) és szándékos emberölés (nonnegligent manslaughter) történt, amelyet egyetlen elkövető valósított meg egyetlen áldozat sérelmére. Ezen 7005 elkövető közül 3386 (48,37 százalék) volt fekete, 3 309 (47,24 százalék) fehér, 180 egyéb színes bőrű, 130 pedig ismeretlen. (U. S. Department of Justice, Federal Bureau of Investigation, Crime in the United States, 2002. Washington, D. C.: USGPO, 2003, 22, 2.8. táblázat, Murders and nonnegligent manslaughters known to police by race and sex of victim and offender, United States, 2002. Forrás: http://www.fbi.gov/ucr/ cius_02/xl/02tbl2-8.xls.) 12 Ennek közvetett hatása az is, hogy a „rasszok közötti gyilkosságot” elkövető kivégzettek között csupán 15 olyan fehér bőrű személy van, aki afroamerikai(aka)t ölt meg, míg 242 olyan fekete, aki az életellenes cselekményét a „kaukázusi” rasszba tartozó ember(ek) sérelmére valósította meg. Ugyanakkor ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy a fehérek általában más fehéreket, a feketék pedig más feketéket ölnek meg: a 2002-ben egy elkövető által egyetlen áldozat sérelmére megvalósított, fehérek által elkövetett 3309 emberölésből pontosan háromezernek (90,7 százalék) az áldozata volt fehér, és csak 227-nek (6,9 százalék) a sértettje volt fekete, míg a 3386 egyedül gyilkoló fekete elkövető közül 2853 (84,3 százalék) egy másik afroamerikai személyt ölt meg, 483 (14,3 százalék) pedig egy fehéret. (Forrás: lásd az előző lábjegyzetet.) 13 Death Penalty Information Center: Death Penalty Fact Sheet. Forrás: http://www. deathpenaltyinfo.org/FactSheet.pdf. 14 Ugyanígy, az, hogy a halálbüntetést alkalmazó államok jelentős részében a valamilyen szempontból hátrányos helyzetűekkel (szegényekkel, vallási szekták tagjaival, egyedül levőkkel, hajléktalanokkal, bevándorlókkal stb.) szemben gyakrabban szabják ki a halálos ítéletet, és azt gyakrabban is hajtják végre, mint a felsőbb társadalmi réte- A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 53 Ugyanez mondható el a közvélemény halálbüntetéssel kapcsolatos felfogásáról15 is: az emberek viszonyulása a legsúlyosabb jogkövetkezményhez időben is és országonként is nagyon változó. Bár a lefolytatott közvélemény-kutatások döntő része azt állapította és állapítja meg, hogy az emberek többsége támogatja a halálbüntetést, de egyrészt a közvélemény-kutatások eredménye nagymértékben függ a kérdések megfogalmazásától, így a szövegezés célzatos megválasztásával (vagy egyszerűen a nem kellően átgondolt és kellőképpen le nem ellenőrzött kérdések feltevésével) egészen eltérő megállapításokra juthatunk. Másrészt ezek a felmérések a dolog jellegénél fogva olyan országokban készülnek, amelyekben a halálbüntetés létezik, illetve amelyekben azt nemrég törölték el, és ezért a közvélemény (amely rendszerint konzervatív) még a régi megszokások rabja. Azokon a helyeken azonban, ahol már nemzedékek óta nem alkalmazzák ezt a szankciófajtát, az emberek számára éppoly idegen a halálbüntetés, mint nálunk például az istenítéletek, a tortúra, a botbüntetés, a pellengér vagy a kaloda. Vagyis a közvélemény tulajdonképpen nem a halálbüntetésnek, hanem a hagyományok fenntartásának, a „régi jó szabályok” változatlanságának a híve, amit az is mutat, hogy ahol az állampolgárok a kapitális szankció létezésének tudatához szoktak hozzá, ott általában ugyan ellenzik annak eltörlését, ám azokban az országokban, ahol évtizedek vagy évszázadok óta ismeretlen ez a jogkövetkezmény, ott a társadalom nagy része hasonló módon ellenzi annak visszaállítását.16 Bármi is legyen azonban az emberek véleménye, ez megint csak nem befolyásolja a halálbüntetés fenntartásának, eltörgekből származó, befolyásosabb személyekkel szemben, nem a halálbüntetés immanens sajátossága, hanem az adott jogrendszer(ek) kiküszöbölhető-kijavítható negatív tulajdonsága. A diszkrimináció oka lehet az, hogy a hátrányos helyzetűeknek nincsenek olyan kapcsolatai, amelyeket fel tudnának (akár csak informálisan is) használni a bíróságon; hogy a szegényebbek nem tudnak ugyanolyan kvalitású ügyvédet felfogadni, mint a gazdagok hasonló bűncselekmény esetén, a hivatalból kirendelt védő munkája pedig – anyagi motiváció híján – általában meg sem közelíti a meghatalmazott védő munkájának hatékonyságát; vagy hogy a bírák, ügyészek, esküdtek stb. ugyanazt a negatív társadalmi beállítódást közvetítik, és jelenítik meg az eljárás során, amelyet a társadalom többsége ezen kisebbségi csoportokkal szemben egyébként is képvisel. Ezeknek a negatívumoknak azonban mindegyike adekvát intézményes megoldásokkal, helyes szabályozással és e szabályok betartásának következetes ellenőrzésével megszüntethető; így ezek a kapitális szankcióval kapcsolatos vitában megint csak nem szolgálhatnak elvi érvek gyanánt, pusztán csak a lex lata megváltoztatásának követeléséhez adhatnak figyelembe veendő szempontokat. 15 Vö. például Vidmar–Ellsworth 1982; Hodgkinson 2004, 18–20; Bedau 2004, 202– 205; Amnesty Int. Publ. 1990, 127–130; Schabas 2004. 16 A halálbüntetéssel kapcsolatos közvélemény-kutatásokról, valamint azok eredményeinek használhatóságáról összefoglalva lásd Tóth J. 2008a, 232–235. 54 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK lésének vagy visszaállításának elvi helyességét vagy helytelenségét; az emberek laikusak, és mint ilyenek, véleményük nem alapozhatja meg e büntetési nemnek sem tagadását, sem igenlését. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a jogalkotó mint a pozitív jog letéteményese ne vehetné figyelembe a közvélemény nyomását (mint ahogy figyelembe vehet és értékelhet bármilyen más szempontot is); itt csak annyit állítunk, hogy a halálbüntetés esetleges gyakorlati alkalmazásának, avagy minden körülmények közti tilalmának helyességével kapcsolatos megállapítások szükségképpen szakmai vita eredményei kell, hogy legyenek. Végül a halálbüntetéssel kapcsolatos nem releváns érvek közül azokkal foglalkozunk, amelyek a halálbüntetésnek az életfogytiglani vagy hosszú ideig tartó határozott tartamú szabadságvesztéshez képesti olcsóságát állítják. E kérdéskör megemlítése már csak azért is szükséges, mert a legtöbb téveszme talán e vonatkozásban él az emberekben. Első pillantásra csakugyan helyesnek tűnhet az a széleskörűen elfogadott vélemény, mely szerint a halálbüntetés kevesebb pénzébe kerül az adófizetőknek, mint az életfogytig tartó fegyházbüntetés. E nézet szerint ugyanis ha egy gyilkost kivégeznek, akkor ezután több költség már nem merül fel az állam számára, míg ha életfogytiglani szabadságvesztésre ítélik, akkor évtizedeken át etetni, őrizni kell őt, fűteni, világítani kell rá stb., tehát az elítélt életben tartása jelentős anyagi többletterhet ró a társadalomra. Valójában ezt minden rendelkezésünkre álló adat cáfolja.17 A tényleges helyzet az, hogy a halálbüntetés léte egy adott jogrendszerben lényegesen több kiadást indukál, mint ha az adott jogrendszer egyáltalán nem ismerné a halálbüntetést mint szankciót. Lehetséges ugyanis (sőt nagyon valószínű), hogy egyetlen, ténylegesen kivégzéssel végződő eljárás olcsóbb, mint ugyanezen elkövetőn az életfogytig tartó szabadságvesztés végrehajtása. Az összes, halálbüntetéssel fenyegetett bűncselekmény esetében lefolytatott eljárás azonban (ahol a halálos ítélet eshetősége miatt fokozottan érvényesülő eljárási garanciák szükségeltetnek, még azokban az esetekben is – és ezek igazán számosak –, amelyekben végül mégsem szabnak ki halálbüntetést) sokkal többe kerül, mint az olyan büntetőeljárások, ahol az elkövetett bűncselekmény miatt egyáltalán nem szabható ki a legsúlyosabb büntetési nem (hiszen ezekben az esetekben jóval kevesebb eljárási garancia szükséges).18 A diszkrimi17 Vö. például: Pap 2001, 77–78; Paternoster 1991, 187–216; Spangenberg–Walsh 1989– 1990, 49–50 és 52–58; Tabak–Lane, 1989–1990, 133–138; Amnesty Int. Publ. 1990, 130–131; Nakell 1982. 18 Növeli például a halálbüntetéses eljárások költségét az aprólékosabb, hosszadalmasabb bizonyítás; a halálbüntetés első fokon történő kiszabása esetében a biztosra A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 55 nációval és a közvéleménnyel kapcsolatos argumentumokhoz hasonlóan ezek az érvek szintén nem relevánsak, mégpedig két okból sem. Egyrészt azért, mert a döntően kortárs amerikai tapasztalatok nem általánosíthatók; éppen ezért könnyen megalkotható egy olyan szabályozás, amely a súlyos bűncselekmények miatt megindult eljárások mindegyikére kiterjeszti azokat a garanciákat, amelyek jelenleg csak a halálbüntetéssel fenyegetett elkövetők esetében vehetők maximálisan igénybe. Ennél is lényegesebb azonban másrészt az, hogy egy ember élete egész egyszerűen nem lehet pénzkérdés. Egy jogállamban a halálbüntetés alkalmazásáról vagy annak mellőzéséről való döntés során puszta gazdasági indokok nem vehetők figyelembe, akkor sem, ha a halálbüntetésnek az életfogytig tartó szabadságvesztésnél olcsóbb, és akkor sem, ha annál drágább mivolta lenne igazolható ezáltal. Ahogy a betegeket, rokkantakat, öregeket sem pusztítjuk el csak azért, mert életben tartásuk többe kerül a társadalomnak, mint ha meghalnának, úgy a bűnözők halállal való büntetésének megengedéséről vagy ennek tilalmáról szóló döntést sem befolyásolhatják gazdaságossági megfontolások. Most, hogy immáron végigvettük azokat a főbb érveket, melyek ugyan gyakran felmerülnek a kapitális szankcióról folytatott vitákban, ám amelyek nem alkalmasak arra, hogy általuk megalapozzuk vagy cáfoljuk e büntetési nem gyakorlati igénybe vételének helyességét, nézzük meg azokat az argumentumokat, melyek elviekben alkalmasak lehetnek arra, hogy a belőlük levont konklúziók révén válaszolhassunk a dolgozatunk bevezetőjében megfogalmazott kérdésre: lehetnek-e (és ha igen, mely esetekben) racionális alkalmazási kritériumai a halálbüntetésnek. Az e kérdésre adandó felelet utáni kutatás során a büntetés céljából indulunk ki, és dolgozatunk eszmefuttatása során ez lesz mindvégig az a szempont, melyre (közvetlenül vagy közvetve) tekintetünket irányítani fogjuk. A büntetéseknek természetesen többféle célja is lehet, így fennállhat a veszélye annak, hogy minden erőfeszítésünk ellenére egy vehető (vagy egyenesen kötelező jelleggel előírt) fellebbezés; a megismételt első fokú büntetőeljárásoknak a szokásosnál jóval nagyobb gyakorisága; a sokkal sűrűben igénybe vett felülvizsgálati és kegyelmi processzus; a kirendelt védő(k) költsége; a kötelező ellenőrző vizsgálatok (több tanú, több szakértő) stb. Ezenkívül a kivégzésig történő fogva tartás, őrzés is sokkal költségesebb, hiszen különleges biztonsági intézkedésekre van szükség mind a siralomházban, mind a kivégzés idején. Végül az utólagos felmentések is sokkal gyakoribbak halálbüntetéses ügyekben, mint egyébként (az ítélethozók kevésbé merik vállalni egy ártatlan ember elítélésének kockázatát, mivel az esetleges tévedés kijavíthatatlan és jóvátehetetlen lenne), ezekben az esetekben pedig a több éves fogva tartás miatt rendkívül magas összegű kártérítési követelésekkel is számolni kell. 56 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK relatív, kortól és helytől függő elemet veszünk be vizsgálódásunkba. Ezt a veszélyt azonban gyakorlatilag kiküszöbölhetjük, ha csak azokat a büntetési célokat ismerjük el relevánsnak, és csak azokat vesszük figyelembe, amelyek a büntetésben nem öncélt, illetve nem valamilyen tisztán morális reakciót látnak, hanem azt valamilyen külső, reális, pragmatikus céllal azonosítják. Tisztán morális célok alapján ugyanis csak tisztán erkölcsi értékeléseket tehetünk; azonban – mint láttuk – e morális szempontok szükségképpen önkényesek, a priori értékválasztások függvényei lesznek, éppen ezért tételezésük helyessége, illetve más morális alapon meghatározott célok felett állásuk racionálisan nem lesz igazolható. Ha pedig ezeket a tisztán erkölcsi értékeket megtestesítő büntetési célokat kizártuk elemzésünkből, eljutunk azokhoz a pragmatikus szempontokat abszorbeáló büntetési célokhoz, amelyeket (éppen gyakorlati megfelelőségük okán) a modern jogrendszerek szinte mindegyike egyöntetűen elismer, és érvényesíteni rendel; ezáltal megállapításaink a jogrendszerek bármelyikére egységesen alkalmazhatóak (kiterjeszthetőek) lesznek. E célok közös jellemzője egy utilitárius funkció beteljesítése: a társadalom és annak tagjai reális érdekeinek szolgálata; ez a büntetőjog terén nem más, mint az emberek megvédése attól, hogy bűncselekmények áldozatává váljanak. Ezt a célt tökéletesen átfogja és felöleli a hatályos magyar szabályozás, amely szerint: „A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el.” (Btk. 37. §) Vagyis a büntetésnek van egy végső célja, a társadalom védelme, és ezen cél elérése érdekében alkalmazott két közvetlen (vagy rész-) cél, azaz egyrészt annak megelőzése, hogy maga az elkövető újból büntetőjog-ellenes cselekményt valósítson meg (speciális prevenció), másrészt hogy bárki más a jövőben büntetőjog-ellenes magatartást tanúsítson (generális prevenció).19 A speciális prevenciós cél elméletileg három módon realizálható: egyrészt az elkövető megjavításával, amelynek végső célja a sikeres erkölcsi átnevelés után a bűntettes visszavezetése a társadalomba (reszocializációja), vagyis hogy az elkövető benső, lelki meggyőződéséből megbánja tettét, elítélje korábbi önmagát, törvénytisztelő állampolgárrá és a társadalom hasznos tagjává váljék. Másrészt elérhető ezen cél úgy is, hogy az elkövető bensőleg ugyan nem bánja meg bűneit, és nem tartja erkölcsileg rossznak azt, hogy büntetőjog-ellenes magatartást tanúsítson, ám a büntetéstől, az állami szankciótól való félelme miatt a jövőben mégsem tesz ilyet. Ezt nevezzük elrettentésnek vagy 19 Nagy–Tokaji 1998, 277–280. A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 57 jogi nevelésnek, amely által a társadalom védelme akkor is megvalósítható, ha a bűnözői hajlam az elkövetőben megmaradt ugyan, de a büntetőjog gátként a büntetéstől való félelmet építi be az erkölcsi meggyőződés helyére. A harmadik módszer pedig a bűnöző ártalmatlanná tétele, amely történhet abszolút és relatív módon (minden bűncselekményre, illetve csak meghatározott deliktumokra vonatkozóan), valamint ideiglenes és végleges jelleggel. Végül a generális prevenciót el lehet érni a büntetés kilátásba helyezésével (a büntetéssel való fenyegetéssel), a büntetésnek a más bűnözők által elkövetett bűncselekményekre való kiszabásával és legfőképpen az így kiszabott büntetés tényleges végrehajtásával (amely eszközök mindegyike – a különös megelőzés „jogi nevelési” módszeréhez hasonlóan – az elrettentés büntetéskiszabási eszközén nyugszik). A halálbüntetés jogi eszközének ezek közül a generális prevenció (más potenciális bűnözők elrettentése), illetve a speciális prevenciót szolgálni hivatott, abszolút és végleges ártalmatlanná tétel során lehet jelentősége. A büntetési célokkal kapcsolatban (nemcsak a halálbüntetés, hanem bármilyen más szankció igénybe vétele lehetőségének megvizsgálása során is) három kérdést kell feltennünk. A kapitális szankció (vagy bármilyen más büntetési nem) alkalmazása csak akkor lesz helyes és ésszerű, ha ezen kérdések mindegyikére alapos okkal „igennel” válaszolhatunk; ellenben ha csak egyik kérdésre is „nemmel” kell felelnünk, e jogkövetkezmény elvi alapokon nem lesz megindokolható. A kutatásunk tárgyául szolgáló dilemmára (lehetnek-e racionális alkalmazási kritériumai a halálbüntetésnek) adandó válaszunk tehát azon fordul meg, hogy a következő, tisztán racionális szempontokat szem előtt tartó kérdésekre milyen választ kell, hogy adjunk: 1.) képes-e a halálbüntetés a fenti pragmatikus büntetési célokat (egyedi és általános megelőzés) elérni; 2.) hatékonyabban képes-e a kapitális szankció ezen büntetési célokat szolgálni, mint bármilyen más, nála enyhébb (kisebb sérelmet okozó) büntetési nem; 3.) e célok realizálásán túl kevesebb másodlagos kárt okoz-e a halálbüntetés, mint amilyen előnyök általa elérhetők. Ami az első kérdést illeti, annak vonatkozásában külön kell választani a prevenciós célok két fajtáját. Az kevéssé vitatható (bár, mint láttuk – és újra hangsúlyozzuk – egyáltalán nem perdöntő), hogy az egyedi megelőzés, az elkövető visszaesésének megakadályozása az ártalmatlanná tétel eszköze útján a halálbüntetés révén abszolút mértékben megvalósítható: akit egyszer kivégeztek, az többé semmilyen bűncselekményt nem fog elkövetni. Sokkal problematikusabb ennél a generális prevenció kérdése, amely úgy is feltehető, hogy van-e a halálbüntetésnek elrettentő hatása, azaz képes-e egy bűnöző kivégzése más poten- 58 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK ciális bűnözőkben kialakítani azt a félelmet, amely visszatartja őket hasonló gonosztettek elkövetésétől. Mivel a modern jogrendszerekben halálbüntetést (az arányosság elvének realizálásaként) gyakorlatilag kizárólag életellenes deliktumokért szabnak ki, ezért a következőkben mi is csak a gyilkosságokkal, illetve a kapitális szankció gyilkosokkal szembeni elrettentő-visszatartó hatásának kérdésével foglalkozunk. Az abolicionista irodalomban általánosan elfogadott, hogy a halálbüntetésnek (vagy bármilyen más szankciónak) a gyilkosok egy bizonyos részénél nincs elrettentő hatása.20 A halállal való fenyegetés nem tudja például elrettenteni az elmebetegeket, akiknek a tudata sem a bűncselekmény antiszociális voltát, sem a büntetés súlyosságát, sem a kettő közti okozati összefüggést nem tudja felfogni (igaz, őket a mai modern jogrendszerek nem fenyegetik halál- vagy bármilyen egyéb büntetéssel). Nem tartja vissza továbbá a kapitális szankció az öngyilkos gyilkosokat, vagyis azokat, akik már eleve azzal a szándékkal követik el az emberölést (például szerelemféltésből), hogy utána saját magukat is megöljék;21 azokat, akik eleve meg akarnak halni, és az öngyilkosság egyfajta közvetett módjaként arra számítanak, hogy vagy az ellenállás tanúsítása során a rendőrök lövik le, vagy a bíróság fogja halálra ítélni őket (tehát akiknek az a célja, hogy akasztófára jussanak).22 Nem rettenti el a halálbüntetés azokat sem, akik éppen ennek révén kívánnak mártírrá válni. Vannak ugyanis olyan anarchisták, terroristák, akiknek épp az a céljuk, hogy az „elnyomó állam” halálra ítélje őket, és mint „népüknek hősei” vonulhassanak be a történelemkönyvekbe. Különösen igaz ez a mai öngyilkos merénylőkre, akik úgy követik el cselekményeiket, hogy abban maguk is meghaljanak, de igaz ez az állítás az olyan gépeltérítőkre, túszszedőkre is, akik ezzel azt kívánják elérni, hogy bebörtönzött „forradalmár” társaikat, vezetőiket engedjék szabadon. Ezek a terroristák mindenre el vannak szánva, és bármikor képesek életüket feláldozni a „szent ügyért” vagy vezérükért. 20 Az elrettentő hatásra vonatkozó spekulatív érveket lásd például Horváth 1990, 246– 248; Deák 1995, 56–57; Székely 1990, 252–256; Pálinkás 2001, 6–70; Szabó 1980, 72; Botos 1995, 79; Amnesty Int. Publ. 1990, 111–122; Földvári 1970, 106–110; Zeisel 1982; Hochkammer 1972, 66–68; Evjen 1972, 219–221; Haag 1982, 327–330; Gowers 1956, 88–109; Paternoster 1991, 217–245; Wolfson 1982; Williams 2005, 102–129. 21 Erre egy viszonylag friss példa a 2007. április 20-án Kecskeméten elkövetett „gombabódés” kettős gyilkosság és az azt követő öngyilkosság. 22 Ilyen konkrét példákat a történelmi múltból lásd például Szemere 1990, 153–154; Koestler 1999, 82; a közelmúltból pedig Amsterdam 1982, 357; de közelmúltbeli magyar példaként említhető a – szerencsére emberölésig nem fajuló – Széna téri bankrabló-túszejtő esete is. A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 59 Ezenkívül az abolicionisták szerint nem rettenti el a halálra ítélés eshetősége azokat az embereket, akik cselekedetüket hirtelen felindulásból, erős izgalmi állapotban, nagyfokú érzelmi-idegi stresszhelyzetben, illetve alkohol hatása alatt követik el. Mindezekben ugyanis közös – mondják –, hogy a tettes tudata beszűkült, ezért átmeneti jelleggel nem tudja indulatait megfékezni, nem képes magatartását teljes mértékben kontrollálni. Valójában azonban e cselekmények előtt is van valamilyen, legalább korlátozott mérlegelés. Ez a mérlegelés megmutatkozhat egyrészt az egyén erőszakhoz való általános attitűdjének kialakulásában (vagyis egyfajta generális beállítottságban az erőszakkal szemben), míg a fenti ösztönzők hiánya egy, az erőszakot általában véve nem megvető személyiség kialakulásához járulhat hozzá, amely sokkal hajlamosabb lesz adott helyzet „megoldása” érdekében az erőszakra. Másrészt megnyilvánulhat abban a rövid időintervallumban is, amíg az indulat kiváltotta hirtelen elhatározás a külvilágban realizálódik, hiszen minden affektív cselekvés előtt van egy pillanatnyi megfontolás, melynek során az illető agyán villanásszerűen átfut minden olyan dolog, amely a tett ösztönzése vagy gátlása irányában hathat. Ha nem így lenne, vagyis ha az elkövető az indulati tettmegnyilvánulásoknak semmilyen mértékben nem lenne ura, akkor beszámítás és így bűnösség hiányában az ilyen elkövető egyáltalán büntethető sem lenne.23 Végül a halálbüntetés kétségkívül nem alkalmas azoknak az elrettentésére, akik meg vannak arról győződve, hogy őket úgysem fogják el. Esetükben nem a büntetés szigorúságának, kegyetlenségének, hanem a büntetés elkerülhetetlenségének van jelentősége.24 Ezen elkövetői kategóriák azonban természetesen nem merítik ki a gyilkosok teljes körét; így szükséges, hogy legyenek olyan potenciális életellenes bűnözők, akikre a büntetések mértéke hatással van. Logikailag is lehetetlen, hogy bizonyos gonosztevők, akik gyilkosság elkövetését tervezték, soha ne tartózkodtak volna annak megvalósításától azon okból, hogy féltek a halálbüntetéstől. Az, hogy nem tudunk bizonyossággal rámutatni konkrét emberekre, hogy „igen, ők azok közül valók, akik emiatt rettentek vissza az emberöléstől”, nem azért van, mert ilyenek nincsenek, hanem azért, mert a dolog jellegénél fogva nem tudhatunk róluk. Nyilvánvaló, hogy azok, akik a kapitális szankciótól 23 Vö. Ehrlich 1972, 274; Ehrlich 1982, 128; Shepherd 2004. Ebben az esetben mindegy, hogy a jog milyen szankcióval sújtja az adott cselekményt, hiszen ha az elkövető biztos abban, hogy megússza a felelősségre vonást, akkor valóban nincs jelentősége annak, hogy milyen büntetést nem fog kapni. Az pedig, hogy utólag esetleg kiderül, hogy tévedett, a bűncselekmény megvalósításának előzetes elhatározását nem befolyásolja. 24 60 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK való félelem miatt léptek vissza egy előre kitervelt emberöléstől, nem fogják ezt soha senkinek, pláne nem egy hivatalos szervnek bevallani. És mivel végül is nem követték el tettüket, így értelemszerűen bizonyíték sincs (nem lehet) rá, hogy a halálbüntetés miatt ódzkodtak a gyilkolástól; éppen azért nincs rá bizonyíték, mert nem valósították meg a szándékukat, vagyis mert e gyilkosság elmaradt. Még Korinek László, a halálbüntetés eltörléséről rendelkező 23/1990. (X. 31.) AB határozat alapjául szolgáló egyik szakértői vélemény elkészítője is azon a véleményen van, hogy a „nem elrettenthető” életellenes bűnözők típusai („ösztönbűnöző”, „konfliktusbűnöző”, „fanatikus”, „indirekt öngyilkos”)25 mellett szükségképpen léteznie kell a „hidegen mérlegelő”, számító gyilkos típusának is; vagyis létezniük kell olyanoknak, akik tettüket alaposan megfontolva, az előnyöket és hátrányokat is mérlegre téve követik el. Szerinte ez az egyetlen kategória, amelyben a szankció súlya visszatartó erővel bírhat, ezt a hatást azonban „statisztikailag mérni képtelenség”.26 Ennek ellenére – főként az Egyesült Államokban – elég sokan megpróbálták megmérni ezt a hatást, és mind pró, mind kontra számos cikk született ebben a témában. Ezen tanulmányokra, illetve azok célzatosan és kellő gondossággal kiválogatott részére az előzetes és szigorú filozófiai alapállással rendelkezők előszeretettel hivatkoznak. Elfogadják azok egyik vagy másik irányba mutató eredményeit, ezáltal pedig azt is, hogy a visszatartó erő meglétét, avagy hiányát ténylegesen mérni és empirikus alapokon bizonyítani lehet. A vita tehát ma már nem az elrettentő hatás mérhetőségének kérdésében van (abban – Korinek László véleményével ellentétben – szinte mindenki egyetért), csak a mérés eredményében, illetve egyes eredmények megalapozottságában. A legkorábbi ilyen tanulmányok egyikében például Thorsten Sellin abból indult ki, hogy a szóban forgó kérdéskörben releváns eredményekre csak akkor lehet jutni, ha figyelembe vesszük a gazdasági-társadalmi különbségeket az egyes területek között, és csak olyan államok statisztikáit hasonlítjuk össze egymással, amelyekben az összes szociológiai tényező megegyezik, az egyetlen eltérés a halálbüntetés léte vagy hiánya. Ennek alapján olyan államcsoportokat vizsgált meg, amelyek (vagyis az egyazon csoporton belüli tagállamok) egymással szomszédosak voltak (így próbálva meg garantálni az egyéb tényezők lehetőség szerinti azonosságát), és amelyek közül legalább egyben ismerték, legalább egy másikban pedig nem ismerték a kapitális szankciót. Mivel 25 26 Korinek 1991, 85–86. Uő 1991, 86. A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 61 Sellin nem talált szignifikáns elérést egyrészt az azonos csoporton belüli halálbüntetést szabályozó és nem szabályozó államok gyilkossági rátái, másrészt egyazon államon belül a halálbüntetés esetleges eltörlése és/ vagy visszaállítása előtti és utáni emberölési arányszámok között, ezért arra a következtetésre jutott, hogy „a hasonló népességi jellemzőkkel bíró, illetve azonos mértékű városiasodottsággal, ipari fejlettséggel és egyéb vonásokkal rendelkező államokban az emberölési arányszámok megegyeznek, tekintet nélkül arra, hogy azok ismerik-e vagy sem a halálbüntetést”,27 illetve hogy „a gyilkosságok száma és annak változása demográfiai, társadalmi, gazdasági és politikai feltételektől függ”,28 nem pedig a jogi szankciók jellegétől.29 E felmérés azonban – ahogyan Isaac Ehrlich rámutatott – súlyos módszertani hiányosságoktól szenvedett, így például az összehasonlítás alapjául választott retencionista államok tetemes hányadában vagy egyáltalán nem alkalmazták a gyakorlatban a halálbüntetést, vagy csak annyira ritkán, hogy az jelentős eltérést a halálbüntetést jogilag sem ismerő államoktól nem eredményezhetett.30 Ehrlich maga az általa elvégzett kutatás során az 1933 és 1969 közötti egyesült államokbeli emberölési és kivégzési statisztikákat a regressziós analízis nevű statisztikai módszer segítségével vizsgálta meg. A kivégzések számának folyamatos csökkenéséből és a gyilkosságok számának folyamatos emelkedéséből azt a következtetést vonta le, hogy minden egyes elmaradt kivégzés héttel vagy nyolccal növeli évenként az emberölések számát, és fordítva: minden egyes addicionális, végrehajtott halálbüntetés hét vagy nyolc potenciális gyilkost rettent el évente szörnyű bűncselekménye elkövetésétől.31 Vagyis – feltételezve, hogy mind az egyéb társadalmi-gazdasági tényezők azonosak, mind pedig a letartóztatások és elítélések aránya változatlan – a kivégzések gyakoriságának növelése 27 Sellin 1961, 6. Uo. 29 Az idézetek a szerző saját fordításai. 30 Vö. Ehrlich 1975–1976, valamint Ehrlich 1975, 415. Még egyértelműbb ugyanez a Sellin-féle kutatási módszert követő egyéb vizsgálatok vonatkozásában, különösen az Ehrlich következtetéseivel szemben egyébként is szkeptikus William J. Bowers elemzéseiben (Bowers et al. 1974). Bowers eredményei alapjául kilenc mesterségesen kialakított elemzési csoporthoz tartozó, egymással szomszédos (részben abolicionista, részben a halálbüntetést fenntartó) tagállam vizsgálata szolgált. Ő is hasonló eredményre jutott, mint „mestere”, Sellin, ennek megalapozottságát azonban Ehrlich különösen élesen bírálta, mivel a kilenc elemzési csoportból nyolcban egyáltalán nem volt olyan állam, amely a vizsgált időszakban a gyakorlatban is alkalmazta volna a halálbüntetést (vö. Ehrlich 1975–1976, 223). 31 Ehrlich 1975, 414. 28 62 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK Ehrlich szerint bizonyíthatóan csökkenti az életellenes bűnözés mértékét.32 Ám ez a felmérés sem volt mentes a módszertani hibáktól,33 így Ehrlich megállapításai (Sellin eredményeihez hasonlóan) a halálbüntetés elrettentő hatásával kapcsolatos vitában bizonyítékként nem használhatók. A metodológiai nehézségek mindazonáltal nem szegték kedvét a további kutatóknak, akik igyekeztek empirikusan megalapozott választ adni az elrettentő hatás nagy kérdésére. Sajnos, ezek között több olyan is volt, mely merítési alapját vagy a vizsgált időszakot minden ésszerű ok nélkül úgy választotta ki (szűkítette le), hogy az egy előre tudható eredményhez vezessen. A halálbüntetés visszatartó ereje hiányának megállapítását eredményező kutatások közül (az Ehrlichhel vitatkozó, előbb lábjegyzetben említett felmérések mellett) a leghíresebbek: Cochran, Chamlin és Seth,34 Stolzenberg és D’Alessio,35 valamint Fagan, Zimring és Geller36 közös elemzései; az elrettentő hatás létét bizonyítani vélők közül pedig kiemelendő Zimmerman tanulmánya,37 a Mocan–Gittings szerzőpáros vizsgálata,38 továbbá Joanna M. Shepherd önállóan vagy másokkal közösen lefolytatott kutatásai.39 Mind közül akár az alkalmazott módszert („panel” vizsgálat), akár a felvételi időszakot, akár az egymással összevetett territóriumok számát (specifikus jellemzők szerinti kijelölését) tekintve legalaposabbaknak ez utóbbi analízisek tekinthetők, ám még ezekben is vannak olyan kiküszöbölhetetlen, az ökonometriai vizsgálatokkal óhatatlanul együtt járó bizonytalansági tényezők, amelyek miatt az elrettentő hatás megállapításáról (pontosabban annak társadalmi méretekben is érzékelhető volumenéről) szóló eredmények hitelessége megkérdőjelezhető.40 32 Ehrlich 1975–1976, 225. Vö. Baldus–Cole 1975–1976; Bowers–Pierce 1975–1976, 188–192, 200–203; Peck 1975–1976; Passell–Taylor 1977; Ehrlich védekezéséhez pedig lásd Ehrlich 1975–1976; Ehrlich 1977; Ehrlich–Gibbons 1977; Ehrlich 1982; Ehrlich–Liu 1999. 34 Cochran et al. 1994. 35 Stolzenberg–D’Alessio 2003–2004. 36 Fagan et al. 2005–2006. 37 Zimmerman 2004. 38 Mocan–Gittings 2003. 39 Dezhbakhsh–Rubin–Shepherd 2003; Shepherd 2004; Dezhbakhsh–Shepherd 2004; Shepherd 2005–2006. 40 Vö. Donohue–Wolfers 2005–2006. Az itt említett és más hasonló ökonometriai felmérések eredményeiről és az azok alapjául szolgáló módszertanról részletesen lásd: Tóth J. 2008a, 164–200; Tóth J. 2008b. 33 A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 63 Megállapítottuk tehát, hogy a halálbüntetés a büntetés céljai közül a bűnözők ismételt elkövetővé válását (vagyis az egyéni megelőzést) tökéletesen, míg mások visszatartását (az általános megelőzést) meg nem határozható, de nullánál bizonyosan nagyobb mértékben szolgálja; ezekkel a kétségtelen tényekkel azonban még semmit nem mondtunk a halálbüntetés alkalmazhatóságáról.41 Ha ugyanis a büntetési célokkal kapcsolatban korábban feltett második kérdésre, nevezetesen hogy hatékonyabb-e ez a szankciófajta, mint bármely más, kisebb sérelemmel járó büntetési nem, nem válaszolhatunk alapos okkal „igennel”, akkor a halálbüntetés gyakorlati igénybe vételének helyessége – annak szükségtelensége okán – nem igazolható. E vonatkozásban a halálbüntetést az életfogytig tartó szabadságvesztéssel, mégpedig annak is a „tényleges” fajtájával kell összehasonlítanunk. Ezt az indokolja, hogy ha feltesszük azt, hogy vannak olyan bűnözők, akik örökké (amíg csak élnek) veszélyt jelentenek a társadalomra, pontosabban más emberek életére, és ezt a veszélyt a jognak a lehetőség szerinti legkisebb mértékre kell redukálnia, akkor reális alternatívaként csak ez a fajta büntetés jöhet szóba.42 Ezen összehasonlítás során a retencionisták az életfogytiglani fegyházbüntetésnek különösen két veszélyforrására szokták felhívni a figyelmet: az egyik a szökés lehetősége, a másik pedig a rabok felelőtlensége.43 Ami az előbbit illeti: bár abszolút tökéletes védelmi rendszer nincs, és mind a technikai eszközök kijátszása, mind az „emberi tényező” felhasználása előfordulhat, illetve egy gazdag és sok tagból álló bűnszervezet militáns akciója is jelenthet (nagyon kis gyakorlati valószínűségű) veszélyt, mégis azt kell mondanunk, hogy a szökés megakadályozása ma már csak szervezési és (leginkább) pénzkérdés. A 20. század végétől épültek és épülnek olyan fegyintézetek, melyek fokozott biztonsági kockázatú személyek kiemelt őrzését képesek biztosítani, és amelyekből a mai napig még senkinek nem sikerült megszöknie; míg az utóbbi évtizedek gyilkosok által megvalósított szökései elsősorban az egykor 41 Pusztán annyit tettünk, hogy azt nem zártuk eleve ki. E tanulmánynak ugyan nem célja, hogy állást foglaljon a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztés kérdésében, azonban úgy érezzük, az erre adandó válasz e helyütt nem kerülhető meg: véleményünk szerint tehát hibás döntés lenne jogilag előre és minden körülmények között kizárni azt a lehetőséget, hogy valaki, bármeddig is tartson az, élete végéig a társadalomtól elzárva legyen tartható. Hogy a jogalkotó ezt a jelenlegi jogi szabályozás fenntartásával vagy más adekvát módon biztosítja-e, az legiszlációs és jogpolitikai kérdés; azonban – a legalább potenciális veszélyre való tekintettel – ezt az elvi lehetőséget valamilyen módon célszerű biztosítania. 43 Lásd például Coyle 2004; Gowers 1956, 119–132; Paternoster 1991, 276–281; Deák 1995, 56; Pálinkás 2001, 71–72; Hajnal 1997, 101; Szabó 1980, 73. 42 64 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK „harmadiknak” nevezett világ börtöneiből (vagy más, nem ilyen különösen biztonságos intézetekből) történtek. Az más kérdés, hogy ennek „ára” van, és itt nem a pénzbeli költségekre gondolunk: az amerikai supermax vagy maxi-max típusú börtönökben, avagy a sátoraljaújhelyi fegyház különleges biztonsági körletén olyan szigorú, bármely szökési terv tényleges megvalósítását megakadályozni képes rendszabályok vannak, amelyek semmilyen közösségi tevékenységet nem engednek meg, napi 23 órás magánzárkára és a másokkal való kapcsolattartás totális nélkülözésére kényszerítik az ilyen rabot, vagyis tulajdonképpen élve eltemetik őt.44 Vannak azonban olyan foglyok, akik esetében ezek a biztonsági intézkedések egyszerűen nélkülözhetetlenek, ezért szükséges, hogy a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek számára alakítsunk ki ilyen fegyintézete(ke)t, vagy legalább azo(ko)n belül ilyen körlete(ke)t; enélkül kitennénk magunkat annak a kockázatnak, hogy valaki – például börtönbeli helyismeretét, a rabtársakkal való kapcsolatait vagy bizonyos biztonsági réseket kihasználva, esetleg külső segítség igénybe vételével – megszökik, és újra veszélyt jelent az egész társadalomra nézve.45 44 Ha tehát az életellenes bűncselekményeket elkövető személyekkel szembeni humanizmusról, az őket is megillető alapvető emberi körülményekhez való jog biztosításáról beszélünk, akkor meg kell említeni, hogy e „humanitás” gyakorlati érvényesülése nemcsak a halálbüntetés, hanem a szökést abszolút mértékben megelőzni képes tényleges életfogytiglani szabadságvesztés esetén is puszta illúzió marad. A valóban „humánus”, emberi kapcsolatok kialakítását és ápolását lehetővé tevő végrehajtás ugyanis olyan potenciális veszélyeket rejt magában, amelyek a legveszélyesebb, legmegátalkodottabb és a javulás vagy megbánás legcsekélyebb jelét sem mutató, állandóan szökést tervező, még a fegyházban is folyamatosan agresszív, erőszakos magatartást tanúsító gyilkosok esetében a biztonság érdekében nem engedhetők meg. 45 Az ilyen, sikeres (önmagában akár erőszakmentes) szökést végrehajtott fogoly először is bosszút állhat azokon a rendőrökön, bírókon, tanúkon stb., akik őt fegyházba juttatták; másodszor pedig gyakran a szökés következtében kialakult szituáció egyenesen „kényszeríti” őt mint tényleges életfogytiglani szabadságvesztésre ítéltet arra, hogy újra gyilkoljon. Ha belegondolunk a helyzetébe, ez egyértelművé válik: az ilyen személy (miután körözik) munkát nem vállalhat, de pénzre van szüksége – tehát jó eséllyel rabolni fog. Ha pedig elfogása esetén nagyobb rosszra akkor sem számíthat, mint amilyenben szökése előtt volt, bármit is csinál, akkor valószínűleg tényleg meg fog tenni mindent, csak hogy ne kerüljön vissza a börtönbe, például megöli azt, akit kirabol, hogy ne maradjon szemtanú. De (az életfogytiglannál súlyosabb büntetés híján) ugyanígy nyugodt szívvel tüzet nyithat a rendőrökre, akik el akarják őt fogni, illetve kiolthatja az életét bárkinek, aki veszélyezteti őt, hiszen ha akciója „sikeres”, akkor megússza azt, hogy visszakerüljön a fegyházba, ha pedig esetleg nem „sikeres”, akkor sem tudnak vele szemben az eddigi büntetéséhez képest plusz retorziót alkalmazni; tehát a gyilkosságok elkövetésével a szökevény csak nyerhet, míg veszítenivalója nincs. Ezért kívánatos mindenképpen az, hogy legyenek olyan kiemelt biztonsági fokozatú in- A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 65 Amíg azonban a tényleges életfogytiglanra ítéltek szökésének lehetősége különleges biztonságú fegyintézetek építésével és üzemeltetésével gyakorlatilag kiküszöbölhető, addig ugyanez nem mondható el az ilyen foglyok felelőtlenségéről, és ennek esetleges káros következményeiről. Egy „tész”-es ugyanis nemcsak akkor jelent veszélyt, ha (sikeresen) megszökik, hanem akkor is, ha az ilyen szökési kísérlet ugyan eleve reménytelen, ám azt mégis megkísérli (olyan fegyház pedig nincs, amely a kísérletet is ki tudná zárni); továbbá akkor is, ha más erőszakos cselekményeket valósít meg a börtönőrök vagy a rabtársak sérelmére. A tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésnek tehát – minden előnye és alkalmazásának bizonyos esetekben való nélkülözhetetlensége ellenére – van egy nagy hátránya, mely egyszersmind immanens, megszüntethetetlen sajátossága is. Nevezetesen hogy azokat, akik már ilyen büntetésüket töltik (abban az esetben legalábbis, ha valóban ez az adott jogrendszerben kiszabható legsúlyosabb szankció), semmivel sem lehet többé fenyegetni. Akit tényleges életfogytiglanra ítéltek, és kiszabadulására nincs remény, az kezelhetetlenné válik: bármit is tesz, az nem súlyosbíthatja a büntetését, hiszen csak egy élete van, amelyet így is, úgy is a börtönben kell végigszenvednie. Ez pedig egyenesen elvezethet ahhoz, hogy az elítélt a legkegyetlenebb módokon is megpróbál megszökni (még ha az objektíve nem is lehetséges), akár a börtönőrök megölésének árán is (ami viszont már – a szabadság elérésével ellentétben – nagyon is reális veszély lehet), hisz az addiginál súlyosabb büntetést akkor sem kaphat. Ugyanígy: egyéb motivációk alapján is bármikor bármit megtehet, bármi okból megtámadhatja vagy meggyilkolhatja a többi rabot vagy a börtönőröket, fogolyzendülést szervezhet stb. Például Richter Richárd a nyolcvanas évek közepén három börtönőrt és egy rabtársát ölte meg szökési kísérlete során a szegedi „Csillagban”, noha ő ekkor még nem is életfogytig, hanem csak egy viszonylag rövid ideig tartó, néhány éves szabadságvesztését töltötte.46 Ha pedig egy elítélt számára még ez a relatíve rövid idő is túlságosan hosszú lehet adott esetben ahhoz, hogy semmilyen kockázattal nem törődve, mindenáron ki akarjon szabadulni, akkor más esetekben vagy mások számára mennyivel inkább elviselhetetlen (és mennyivel inkább bűnre inspiráló) lehet a soha ki nem szabadulás őrjítő tudata. Hasonló külföldi esetet is ismerünk, amely a tényleges életfogytiglani börtönbüntetését töltő elítélt teljes felelőtlenségét példázza: így Székely tézményeink, ahonnan (bármily „antihumánus” rendszabályokra is van ehhez szükség az ide utaltakkal szemben) a szökés lehetetlen, és ahol a legveszélyesebb elítélteket a társadalomtól garantáltan izolálva képesek őrizni bármeddig, ameddig csak szükséges. 46 Vö. Pálinkás 2001, 72. 66 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK János egy szemléletes példát idéz a Népszabadság 1987. augusztus 18-i számából,47 mely az Elba szigeti börtönlázadásról közöl egy cikket, melyet ugyan a hatóságok sikeresen levertek, ám a lázadás vezetőjével, Mario Tutival nem tudtak mit kezdeni. Tutit ugyanis addig már háromszor ítélték életfogytig tartó fegyházbüntetésre, és ő nyíltan közölte a hatóságokkal, hogy nem aggódott a lázadás miatt; úgy volt vele, hogy ha nem sikerül, akkor legfeljebb negyedszer is életfogytiglanra ítélik. Végül álljon itt egy meglehetősen friss, magyarországi példa arra, hogy vannak olyan emberek, akiknek elvetemültsége, agresszivitása és veszélyessége az idő múlásával sem csökken, és hogy ezzel szemben nem létezhetnek olyan rendszabályok, amelyek például az őrök elleni bűncselekményeket (így a szökés megkísérlését vagy egyszerűen csak a bosszút) teljesen kizárhatnák. Magda Marinko, a mind Magyarországon, mind Szerbiában (illetve az egykori Jugoszláviában) több emberen, előre kitervelten, aljas indokból és különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt elítélt bérgyilkos 2003 decemberében a sátoraljaújhelyi fegyház különleges biztonsági körletében (azaz elvileg Magyarország legbiztonságosabb és legszigorúbb büntetés-végrehajtási intézeti részlegében) rátámadt egy őt kísérő fegyőrre, a vezetőszíjánál fogva földre rántotta, és a földön vonszolta őt, és csak négy másik fegyőrtársa tudta kiszabadítani.48 Nem tudni, hogy Marinkónak mi volt ezzel a célja, mindenesetre megtörténhetett volna az is, hogy – egykori idegenlégiósként képzett „harcos” lévén – kiroppantja az őr nyakcsigolyáját; és ha nem is ő, akkor hasonló körülmények között megteheti ezt a jövőben bárki más. Ezt pedig (addicionális szankció és ezáltal reális fenyegetés híján) megakadályozni vagy megelőzni nem lehet, még – ahogyan az a gyakorlatban bebizonyosodott – a legóvatosabb rendszabályok és a legbiztonságosabb fogva tartási körülmények között sem. Arra jutottunk tehát, hogy létezik olyan eset, amikor a puszta szabadságvesztés, beleértve a ténylegesen életfogytig tartó szabadságvesztést is, elégtelen ha nem is a társadalom, de legalábbis a börtönőrök (és esetlegesen a fogolytársak) védelmére; ez az eset pedig akkor áll fenn, ha az életellenes bűncselekményt elkövető személyt – annak kiemelt 47 Székely 1990, 257. Emiatt 2005-ben a Sátoraljaújhelyi Városi Bíróság nem jogerősen, majd fellebbezést követően a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság az elsőfokú ítéletet helybenhagyva jogerősen is 40 ezer forint pénzbüntetésre (!) ítélte. Marinko egyébként jelenleg is „halállistákat” készít azokról, akik elfogták, elítélték és akik fogva tartják őt, és az általa teremthető potenciális veszélyhelyzetek miatt már másodszor kellett őt új helyre szállítani (előbb Sátoraljaújhelyről Sopronkőhidára, majd onnan nemrégiben a szegedi „Csillagba” került). 48 A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 67 veszélyessége miatt – már tényleges életfogytiglanra ítélték. Ilyenkor (halálbüntetés híján) nincs olyan jogi eszköz, amely hatékonyan alkalmazható lehetne ezen elítéltek elrettentésére vagy megfékezésére. Hátravan azonban egy még ennél is fontosabb (korábban harmadikként felsorolt) kérdés: vagyis hogy azon túl, hogy hatékonyan, és egyes esetekben más, enyhébb büntetéseknél is hatékonyabban szolgálja a speciális (és valamilyen mértékben a generális) prevenciót, nem okoz-e esetleg több kárt a halálbüntetés, mint amennyi előny általa elérhető. A kapitális szankció alkalmazásának elvi megalapozása ugyanis csak akkor és olyan esetekben képzelhető el, ha és amikor nem kell félni attól, hogy az annak révén esetleg realizálható társadalmi hasznokat az igénybe vételével okozott károk felülmúlják. Mivel e károk közül a halálbüntetés preventív funkciójával (az elkövető megbüntetése révén megóvott emberéletekkel) egyetlen kártípus mérhető össze: más emberi életek veszélyeztetése (ártatlan emberi életek feláldozása), ezért utoljára a téves halálos ítéletek kiszabása és végrehajtása lehetőségének kérdését, azaz a justizmord problémáját49 kell megvizsgálnunk. E probléma kiindulópontja az, hogy tévedés esetén a halálbüntetés jóvátehetetlen. Habár a tévesen kiszabott szabadságvesztés-büntetés esetén sem lehet az időt visszafordítani és az el nem követett bűncselekmény miatt „leült” éveket meg nem történtté tenni, de ekkor legalább a tévedés észrevétele után lehetőség van az élet folytatására, míg a tévesen kiszabott halálbüntetés az életet véglegesen és visszavonhatatlanul megszünteti. Az ember pedig nem tökéletes, és ez alól a bíró sem kivétel: ő is bűnössé nyilváníthat olyan személyt, aki a vád tárgyává tett bűncselekményt nem követte el. A bírói hiba pedig nem feltétlenül korlátozódik az egyszerűbb bűncselekményekre, hanem bármilyen ügyben előfordulhat. A tévesen kiszabott halálbüntetésekre manapság egyre több példa felhozható, hiszen az utóbbi években még a jogállami garanciáira oly büszke Egyesült Államokban is sorra derülnek ki olyan esetek, amikor a bíróság kétes vagy megkérdőjelezhető bizonyítékok alapján ítélt el olyan személyeket, akikről ma – többnyire DNS-vizsgálatok vagy egyéb modern kriminalisztikai módszerek segítségével – kétséget kizáróan megállapítható, hogy semmi közük sem volt az adott bűncselekményhez.50 Ezen esetek száma csak az Egyesült Államokban több mint százra 49 Vö. például Pálinkás 2001, 67; Amnesty Int. Publ. 1990, 138–142; Horváth 1990, 250–251; Tabak 2004, 215–219; Hodgkinson 2004, 11–13. 50 Ezen veszélyre hívja fel a figyelmet Badó Attila és Bóka János, akik könyvükben tizenkét olyan eset feldolgozását végezték el, amelyekben utólag, a DNS-vizsgálatok folytán derült csak ki, hogy az eredetileg halálra ítélt személyek mégiscsak ártatlanok. 68 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK tehető,51 amelyek szenvedő alanyai (döntően a hetvenes és a nyolcvanas években) nagyrészt színes bőrűek voltak. Lehetne azt mondani, hogy ilyen esetek ma már nem történhetnének meg, ám ez nem lenne igaz. Amíg csak az ítélkezést emberek végzik, addig a hiba lehetősége sem zárható ki, és nemcsak a bíró, hanem az eljárás más résztvevői is hibázhatnak. Pap András László például a szakértői tévedések bírói ítéletet befolyásoló szerepét emeli ki. Állítása alátámasztására a texasi James Grigson példáját hozza fel, aki a bírósági megkeresések 80 százalékában a terhelt gyógyíthatatlan társadalomra való veszélyességét állapította meg, és ezen szakvéleményei több száz esetben tették lehetővé a bíróság számára, hogy az adott ügyben halálbüntetést szabjon ki, jóllehet az Amerikai Pszichiátriai Szövetség ezeknek a szakvéleményeknek a kétharmadát megalapozatlannak, magát Grigsont pedig igazságügyi orvosszakértői munkára alkalmatlannak találta.52 Azonban nemcsak a szakértő hibája járulhat hozzá egy elmebeteg vagy egy teljesen ártatlan személy halálba küldéséhez: az eljárásnak számos olyan pontja van, ahol lehetőség van a tévedésre (esetleg a tudatos manipulációra), és ezek szintén hatással lehetnek a bírói ítéletre. Az Egyesült Államokban például az 1973 és 1995 között meghozott 2370 halálos ítélet 70 százalékát változtatta meg a fellebbviteli bíróság, mégpedig az esetek nagy részében azért, mert az alsóbb fokú bíróság valamilyen súlyos eljárási hibát követett el.53 Ezek az eljárási szabálytalanságok az esküdtszék elfogult bírói felvilágosításától kezdve egészen az enyhítő körülményekre vonatkozó bizonyítékok ügyészség általi meg nem vizsgálásáig (avagy sokszor azoknak a védő és a vádlott elől való eltitkolásáig) terjedtek. Arról nem is beszélve, hogy sok esetben a hivatalból kirendelt védő alkalmatlansága vagy érdektelensége, avagy az esküdtszék tagjainak a vádlott iránti elfogultsága egyenesen az oka annak, hogy a terhelttel szemben halálos ítélet kiszabására kerül sor. (Lásd Badó–Bóka 2003.) Ezen esetek között volt olyan, amikor az elítélésre a rosszul emlékező tanú(k)nak a szilárd, de a tényekkel ellentétes vallomására; olyan, amikor nyilvánvaló ügyészi elfogultság (például bizonyítékok elhallgatása vagy meghamisítása) miatt; és olyan is, amikor a példastatuálást és az „igazság” gyors érvényesülését váró közvélemény nyomására került sor. 51 2009 decemberéig egészen pontosan 139 olyan személyt helyeztek szabadlábra az utóbbi 35 évben, akit korábban téves bizonyítékok alapján és/vagy elégtelen védői közreműködés eredményeként ártatlanul halálra ítéltek, majd a tévedés felismerése után felmentettek. (Vö. DPIC Fact Sheet: http://www.deathpenaltyinfo.org/FactSheet.pdf, 2.). 52 Pap 2001, 76. 53 Pap 2001, 80. A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 69 Az is nagyon valószínű, hogy az eddig feltárt eseteken kívül még számos justizmord történt, amelyeknek csak egy kis részére fog a jövő fényt deríteni. Sok halálos bírói tévedés azért nem derült ki (és a legtöbbjük azért nem fog sohasem kiderülni), mert egy, már kivégzéssel lezárt ügyet felesleges elővenni; az ítélet következményeit megváltoztatni, a halottat poraiból feltámasztani már úgysem lehet, tehát a jóvátétel kizárt; a hatóságoknak pedig nem érdekük, hogy esetleges tévedéseiket hangoztassák, elkövetett hibáikat nagydobra verjék. Régebben is a tévedés jórészt csak akkor derült ki, ha utólag más ügy miatt elkapták a tettest, ő pedig egyebek mellett azt a bűncselekményt is bevallotta, amellyel korábban valaki mást vádoltak meg (illetve amelyért mást ítéltek el), és olyan körülményeket nevezett meg a vallomásában, amelyekről csak a tettes tudhatott; egyébként a kivégzéssel befejezett ügyeket többé nem vizsgálták. (Nyilvánvaló, hogy ha a hatóságok egyszer elítéltek valakit, és ki is végezték őt, nem törekednek arra, hogy kiderítsék, tévedtek.) Ez a helyzet pedig ma sem sokban változott: a régi vitás ügyeket csak akkor veszik elő, ha igen nyomós érvek merülnek fel, és ekkor is általában csak az elhunyt hozzátartozóinak határozott követelésére, ezért a múltbeli justizmordok nagy részére valószínűleg soha nem fog fény derülni. Emiatt semmiképpen sem érthetünk egyet azokkal, akik bármily, akár mégoly fejlett garanciális eljárási szabályokkal is rendelkező, de a halálbüntetést mégiscsak ismerő jogrendszerben a justizmordnak még a lehetőségét is tagadják. Pálinkás György például azzal érvelt, hogy a bizonyítási szabályok Magyarországon lehetetlenné tették és tennék ennek előfordulását, mint ahogy nálunk ténylegesen nem is volt példa ilyenre – legalábbis köztörvényes bűncselekmények esetében.54 Ami a téves bírói ítéleten alapuló kivégzéseket illeti, ilyenek jelenlegi ismereteink szerint – értelemszerűen nem számítva ide a koncepciós perek alapján kivégzetteket, akik nem annyira a halálbüntetésnek, mint inkább politikai gyilkosságoknak lettek áldozatai – hazánkban a halálbüntetés 1990-es eltörlését megelőző évtizedekben valóban nem történtek (utána pedig nem történhettek).55 Az azonban előfordult, hogy olyasvalakit ítéljenek halálra, aki nem követte el azt a cselekményt, amely miatt a halálos ítéletet vele szemben kiszabták (de végre már 54 Pálinkás 2001, 67. Azonban az, hogy valamiről nem tudunk, nem jelenti azt, hogy az nem is létezik, így tehát valójában nem vehetjük azt bizonyosra, hogy ártatlanul senkit sem akasztottak fel nálunk, hiszen a hatóságoknak Magyarországon sem érdekük, hogy régi lezárt ügyeket megbolygassanak csak azért, hogy kiderítsék saját hibáikat és rehabilitáljanak egy halottat. 55 70 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK nem hajtották). Ilyen személy volt például az úgynevezett martfűi kéjgyilkos,56 illetve Ébnert Simon.57 A tévedések lehetősége ma is fennáll, ahogy ezt a móri bankrablás kapcsán Kaiser Edével szemben született ítélet is bizonyítja. Őt egységes vélemények szerint halálra ítélték, már ki is végezték volna, ha manapság is lenne Magyarországon halálbüntetés, noha – mint mára már bebizonyosodott – a móri ügyhöz semmi köze sem volt.58 Mindezek alapján, legfőképpen az ártatlanok halálra ítélésének lehetősége miatt (amely veszély – mint az előbbiekben láttuk – koránt sem olyan elhanyagolható, ahogy azt sokan gondolnák) elvi alapokon nem lehet helye „rendes körülmények között” a halálbüntetésnek.59 A justizmord kockázatát nem vállalhatjuk; ezért ha bármilyen kis valószínűsége is van ennek, nem engedhető meg az élet állam által történő elvétele. Léteznek azonban „rendkívüli körülmények”, amikor is a fent vázolt három kérdés egyikére adandó válasz sem zárja ki elvi okokból a halálbüntetést; e feltételek mellett pedig nem lehet szubjektív erkölcsi szempontoktól független, tisztán racionális alapon a halálbüntetés ellen érvelni, mert az azzal szemben egyébként felhozható argumentumok e speciális körülmények között érvényüket vesztik. Ezeknek a „speciális körülményeknek” az egyik fajtája a már korábban (szándékos emberölés minősített esete miatt) tényleges életfogytiglanra ítélt elkövetőnek a fegyházban megvalósított, ismételt életellenes cselekménye. Ahogy már szó volt róla, a tényleges életfogytig tartó sza56 Vö. Sajó 1991, 93. Vö. P. Gál 2007, 81–84. 58 Lásd: P. Gál 2007, 13–61. Ugyanez (a tévedések lehetősége) igaz más 21. századi jogrendszerekre is: az Egyesült Államokban például sokszor hiányos bizonyítékok alapján is elítélik egy-egy közfelháborodást kiváltó eset gyanúsítottját, mert egyrészt a bírák behódolnak a közvélemény nyomásának, másrészt ilyenkor a nyomozó hatóságok is gyorsan eredményt akarnak felmutatni. Ez utóbbiak ugyanis szeretnék bebizonyítani, hogy értik a dolgukat, ezáltal pedig szeretnék elejét venni a közvélemény haragjának, ami a nyomozás esetleges hosszabb sikertelensége nyomán óhatatlanul kialakulna. Ennélfogva a rendőrség sokszor az első gyanúsítottként szóba jöhető személyt letartóztatja, az ügyész gyorsan a bíróság elé állítja, a hivatásos bíró vagy az esküdtszék pedig elítéli, gyakran még akkor is, ha a bizonyítékok nem egyértelműek. A justizmordok tehát nem a múlt feledni való árnyai, hanem ma is kísértő ártó szellemek. 59 Arthur Koestler úgy érvel, hogy mivel nem léteznek (fogalmilag nem létezhetnek) tökéletes és egyértelmű, minden kétséget és alternatív értelmezési lehetőséget kizáró bizonyítékok, ezért az ítélet már csak pusztán ezen ok miatt is mindig csak (kisebb vagy nagyobb mértékű) valószínűségen alapulhat. Még ha a bűnösnek nyilvánítás – tegyük fel, mondja Koestler – 95 százalékos valószínűség alapján történik is, statisztikailag ez is azt jelenti, hogy minden huszadik személyt ártatlanul ítéltek el. (Vö. Koestler 1999, 128–147.) 57 A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 71 badságvesztés a társadalom védelme érdekében egyes gyilkosok esetében nélkülözhetetlen; veszélye ellenben az, hogy az ilyen elítélt felelőtlenné válik, aki mindent megtehet, mert semmilyen érdemleges addicionális szankció nem fenyegeti őt. Akárhányszor megpróbálhat (bármilyen módon) megszökni, és – vagy ennek érdekében vagy esetleg teljesen más okból is – megkísérelheti megölni akár fogva tartóit, akár rabtársait. Plusz büntetés híján pedig nincs rendelkezésre álló eszköz a megfékezésére. Ilyenkor elvi alapokon is helye lehet egy adott jogrendszerben a halálbüntetésnek, ez ugyanis egy olyan eszközt jelent, mely a vonatkozó esetben semmilyen más, nála enyhébb szankcióval nem helyettesíthető. Továbbá ennek igénybe vétele során nemcsak az első két feltett kérdésre (hatékony-e preventív szempontból, és hatékonyabb-e, mint más, enyhébb jogkövetkezmények) válaszolhatunk igennel, hanem – a „rendes körülmények közötti”, vagyis a gyilkosság miatt első alkalommal elítéltekre alkalmazandó halálbüntetéssel ellentétben – a harmadik kérdésre (azaz hogy kevesebb kárt okoz-e, mint amekkora előnyt jelent) is igennel felelhetünk. Ilyenkor először is biztosan nem kell tartanunk a justizmordtól, mert ha egy „tész”-es, aki magánzárkában tölti büntetését, és állandó ellenőrzés alatt van, elkövet a fegyházon belül egy gyilkosságot vagy gyilkossági kísérletet, arra nem lehet azt mondani, hogy „talán nem ő volt”. A börtönbeli eseményeket ma már mindenhol kamerák rögzítik, továbbá minden más szóba jöhető személy fizikailag el van vágva az elkövetőtől. Lehetetlen tehát, hogy egy olyan cselekményt, amelynek megvalósításával egy szigorúan őrzött, kamerákkal megfigyelt, tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt foglyot vádolnak, ne lehessen egyértelműen és valóban minden kétséget kizáróan rábizonyítani. És mivel nem merülnek fel bizonyítási nehézségek, semmiképpen sem lehet azt mondani rá, hogy esetleg ártatlan lenne.60 Másodszor az is nehezen vitatható, hogy ekkor már (legalábbis a börtönőrök védelmében) óhatatlanul szükséges a halálbüntetés, hiszen az elkövető bizonyította, hogy meri is és képes is rá, hogy újra gyilkoljon, illetve hogy még a legszigorúbb, legnagyobb fokú biztonságot jelentő rendszabályok sem tudják őt megakadályozni ebben, azt tehát bármikor újra és újra megkísérelheti.61 Végül az az érv sem állja már meg ekkor a 60 Továbbá a második, immáron börtönbeli életellenes deliktum elkövetése igencsak valószínűvé teszi, hogy azt a cselekményt, amely miatt életfogytiglanra ítélték, szintén ő követte el; az pedig végképp teljességgel kizárt, hogy mindkét bűntettel ártatlanul vádolták volna meg. 61 Vagyis ilyenkor a halálbüntetés egyrészt generálpreventív szempontból szükséges, tehát hogy a már tényleges életfogytiglanra ítélt ne akarjon újabb gyilkosságot elkövetni, lévén ez az egyetlen lehetséges szankció, amelynél még van vesztenivalója (az 72 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK helyét (amit szintén sokan hangoztatnak), hogy mindenkinek adni kell még egy esélyt. Aki a második esélyét is eljátszotta, attól javulás nem várható; az nyilvánvaló bizonyságát adta annak, hogy javíthatatlan, és mások életére folyamatosan veszélyes, még a fegyház különleges biztonsági előírásai között is, hát még más esetekben. Lehetséges persze, hogy egy adott államban egy adott, hosszabb időszakban sem kell a gyakorlatban ilyen problémával szembenézni, mert az életfogytiglanra ítéltek nem kísérelnek meg börtönön belüli gyilkosságokat (például azért, mert beletörődnek sorsukba, vagy mert sokkal reálisabb fenyegetésnek tartanak pusztán egyes börtönbeli fegyelmi büntetéseket, mint amilyen reálisnak annak lehetőségét látják, hogy valóban megszökhetnek vagy bosszút állhatnak); ilyen esetben a halálbüntetés törvényi létének vagy hiányának nincs gyakorlati jelentősége. Ez azonban elvi alkalmazhatóságát, vagyis kiszabásának elvi lehetőségét nem érinti, mert amennyiben bármikor előáll egy olyan helyzet, amely a szituáció fenti ismérveire tekintettel más módon a társadalom veszélyeztetése nélkül nem oldható meg, akkor a kapitális szankció igénybe vétele racionális-pragmatikus alapokon igazolódik. Van emellett a fent említett „speciális körülményeknek” egy másik fajtája, amely ténylegesen (mind a szó köznapi, mind pedig jogi értelmében) „rendkívüli állapotot” feltételez. Ha ugyanis az állam léte és az egész nép fizikai megmaradása (élete) a tét, akkor a konszolidált viszonyokra kitalált jog irreálissá válik. Ekkor a necessitas non habet legem elve értelmében – mint legvégső eszközt – szintén igénybe lehet venni a halálbüntetést, feltéve, hogy ezen kívül semmilyen más módon nem előzhető vagy akadályozható meg a fenyegető katasztrófa. Így abban az esetben, ha egy államot megtámad egy olyan szomszédos ország hadserege, amelynek nyilvánvaló célja az adott nép teljes kiirtása (például mert ezt már egy másik szomszédos állam népével is megtette, vagy mert vezetőjének a saját népével való kegyetlensége miatt bizonyosan lehet számítani arra, hogy legalább ugyanilyen, ha nem még szörnyűbb sors vár a megtámadott ország polgáraira is), akkor a szökés, a frontszolgálat megtagadása, a zendülés és egyéb függelemsértő vagy a harcképességet nagy mértékben veszélyeztető cselekmények miatt indokolt lehet a halálbüntetés, azon belül is a rögtönítélő bíráskodás bevezetése. Ilyenkor ugyanis a csata vagy a háború elvesztése az állam pusztulásához és a lakosok fizikai kiirtásához vezethet; nincs hova menekülni, így egyetlen esély marad: megnyerni a háborút, és visszaverni az egész nép élete); másrészt speciálpreventíve is nélkülözhetetlen, hogy aki ennek ellenére mégis elköveti a börtönön belül a második gyilkosságát, attól – mint javíthatatlan és rendkívül veszélyes egyéntől – megvédjük a társadalmat (de a börtönőröket mindenképp). A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 73 fizikai létét fenyegető agressziót. Viszont az egyén racionálisan gondolhatja úgy, hogy ő ebben nem akar részt venni, nem akarja a harctéren az életét kockáztatni, inkább vállalja azt, hogy életfogytiglanra ítéljék, és egy biztonságos hátországi börtönben őrizzék; ha pedig a háború elmúlt, legkésőbb néhány év múlva úgyis amnesztiát kap majd (és ha nem, akkor is jobb egy börtönben élni, mint meghalni). Ám ha egyénileg mindenki így gondolkodik, akkor nem lesz elég ember, akivel megnyerhető a háború, és akkor már nemcsak a harctéren halálos sebet kapott katonák, hanem a civilek, a katonák családtagjai is el fognak pusztulni. Az első dezertálás mintát ad másoknak, és ha ők, a többiek azt látják, hogy ezért a cselekményért mindössze annyi a büntetés, hogy a dezertőrt életfogytiglanra ítélik, és egy fronttól távoli fegyházba szállítják, akkor ők is kedvet kapnak saját életük mentése érdekében ehhez. Ellenben ha a szökevényt vagy a lázítót néhány órán belül, mindenki szeme láttára kivégzik, akkor fenntartható a rend és a fegyelem (hiszen a biztos kivégzésnél már vonzóbb alternatíva az életnek a harctéren való puszta kockáztatása), mely ebben az esetben szó szerint létszükségletet jelent. Mivel pedig az emberi psziché deformitásai állandó veszélyként idézik fel egy őrült elme hatalomra kerülésének és pusztító vágya másokon való kiélésének veszélyét (mind a jelen, mind a közelmúlt eseményei számos eklatáns példát szolgáltatnak erre), ezért soha nem lehetünk biztosak abban, hogy a fent vázolt jellemzőknek megfelelő helyzet soha a világ egyetlen részén sem jön létre. Valójában a tapasztalatok éppen azt valószínűsítik, hogy egy ilyen szituáció kialakulásának eshetősége igencsak reális. E veszély valóságán az sem változtat, hogy léteznek országok, melyeknek a szövetségi rendszere jó eséllyel képes az ilyen szituációk kialakulását megakadályozni; a kevésbé szerencsés helyzetű, nagyhatalmak által nem támogatott vagy részükről nyújtandó segítségre nem számítható országok végső mentsvára adott esetben csak a harci fegyelem mindenáron való fenntartása lehet. A totális pusztulás és a halálbüntetés egyedi esetekben való alkalmazhatósága ilyenkor – bárki bármit is mondjon – lényegesen más súllyal esik a latba; a túlélés érdekében pedig bármi, ami ezt elősegíteni képes, elvi alapon is megengedhető lesz. A fenti körülmények között tehát nem jönnek, mert nem jöhetnek figyelembe mindazok a szempontok, amelyeknek a dolgok rendes folyása mentén orientálniuk kell a jogrendszert; rendkívüli helyzetben rendkívüli szabályokra lehet szükség.62 62 Éppen ezért furcsák és tulajdonképpen jelentőség nélküliek azon nemzetközi egyezmények rendelkezései, amelyek még a legelkeseredettebb védekező háború során is megtiltják a halálbüntetés alkalmazását. Európában ilyen az Európa Tanács által el- 74 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK Összességében arra jutottunk tehát, hogy bár a halálbüntetés prevenciós hatása létezik, ez egyrészt az életellenes bűntetteket elkövetők tetemes része vonatkozásában nem nagyobb, mint az annál enyhébb büntetést jelentő tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésé, másrészt még a ténylegesen működő visszatartó erőből származó társadalmi hasznot is felülmúlja az a kár, illetve az a veszély, ami az ártatlan emberek halálra ítélése és kivégzése folytán jelentkezik. Mivel pedig ez a veszély az ítélkezés emberi jellegéből és a bizonyítási folyamat immanens tökéletlenségéből fakadóan általában kiküszöbölhetetlen, ezért „rendes körülmények között” a halálbüntetés alkalmazása elvi alapokon nem indokolható. „Rendkívüli” helyzetekben azonban ezek a hátrányok eltűnnek vagy jelentéktelenné válnak a kapitális szankció törvénybe iktatásának előnyeivel szemben: így akkor, amikor egy már más módon megfékezhetetlen és újabb gyilkosságoktól vagy gyilkossági kísérletektől vissza nem tartható, tényleges életfogytiglanra ítélt rab ismételten emberölést követ el vagy kísérel meg, valamint akkor is, ha az állam és a nép egészének a puszta megmaradása a tét (például egy honvédő háborúban), a halálbüntetés racionális kritériumok alapján alkalmazható lesz. Még egyszer le kell azonban szögeznünk, hogy ezek a megállapítások nem jogpolitikai célokból íródtak, és még kevésbé kívánják bármely állam jogrendszerét (egyébként is óhatatlanul szubjektív) morális alapon értékelni. Céljuk mindössze annyi, hogy megpróbálják megállapítani: a halálbüntetésnek pusztán pragmatikus-racionális kritériumok szempontjából, azaz elvi alapon hol célszerű, hol helyes helyet foglalnia valamely (bármely) állam szankciórendszerében. fogadott, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, úgynevezett Római Egyezményhez csatolt Tizenharmadik jegyzőkönyv „a halálbüntetés minden körülmények között történő eltörléséről”, amely az ezt ratifikáló államok számára előírja, hogy a halálbüntetést mint szankciót az általuk meghatározott területen még a háború idején elkövetett katonai, emberiesség elleni és háborús bűncselekményekre is töröljék el. Béke idején természetesen (pláne, ha az nemzetközi politikai elvárás) bármilyen, háborús időkre szóló, a közeljövőben gyakorlati jelentőséggel várhatóan úgysem bíró szerződés elfogadható; ha azonban az adott országnak és annak lakosságának egyszer mégis szembesülnie kell a már bemutatott jellemzőkkel rendelkező rendkívüli helyzettel, e szerződések úgysem fognak semmilyen relevanciával bírni. A puszta megmaradás fontosabb lesz, mint akármilyen nemzetközi elítélés, és a megtámadott állam vagy formálisan is kilép az egyezményből – az Európa Tanács 13. számú jegyzőkönyve ezt kifejezetten meg is engedi (ez is bizonyítja, hogy hatálya csak béke idején áll fenn biztosan, vagyis éppen akkor, amikor rendelkezéseinek eleve nem lehetnek gyakorlati következményei) –, vagy nyíltan megszegi azt. E tekintetben (a majdani reális alkalmazást illetően) a békeidőben történő deklaráció szükségképpen semmit nem jelent. A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 75 Irodalom Amnesty International Publications 1990. Amikor az állam öl… Halálbüntetés kontra emberi jogok. In Sebes Ágnes (szerk.): A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Budapest, Magvető Könyvkiadó. 95–218. Amsterdam, Anthony G. 1982. Capital Punishment. In Bedau, Hugo Adam (szerk.): The Death Penalty in America. Oxford, Oxford University Press. 346–358. Badó Attila – Bóka János 2003. Ártatlanul halálra ítéltek. Az amerikai igazságszolgáltatás tévedései. Nyitott Könyv Kiadó. Baldus, David C. – Cole, James W. L. 1975–1976. A Comparison of the Work of Thorsten Sellin and Isaac Ehrlich on the Deterrent Effect of Capital Punishment. Yale Law Journal, 85. évfolyam, 170–186. Beccaria, Cesare 1967. Bűntett és büntetés. Budapest, Akadémiai Kiadó. Bedau, Hugo Adam 2004. Abolishing the death penalty in the United States: an analysis of institutional obstacles and future prospects. In Hodgkinson, Peter – Schabas, William A. (szerk.): Capital Punishment. Strategies for abolition. Cambridge University Press. 186–207. Botos Gábor 1995. Indokolt-e a halálbüntetés újbóli bevezetése hazánkban? Belügyi Szemle, 6. szám, 72–79. Bowers, William J. – Carr, Andrea – Pierce, Glenn L 1974. Executions in America. Lexington Books, Lexington, Massachusetts, D. C. Heath and Company. Bowers, William J. – Pierce, Glenn L. 1975–1976. The Illusion of Deterrence in Isaac Ehrlich’s Research on Capital Punishment. Yale Law Journal, 85. évfolyam, 187–208. Bowers, William J. – Pierce, Glenn L. 1982. Racial Discrimination and Criminal Homicide under Post-Furman Capital Statutes. In Bedau, Hugo Adam (ed.): The Death Penalty in America. Oxford University Press. 206–224. Clark, Ramsey 1972. A bűnözés Amerikában. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Cochran, John. K. – Chamlin, Mitchell B. – Seth, Mark 1994. Deterrence or Brutalization? An Impact Assessment of Oklahoma’s Return to Capital Punishment. Criminology, 32. évfolyam, 1. szám, 107–134. Coyle, Andrew 2004. Replacing the death penalty: the vexed issue of alternative sanctions. In Hodgkinson, Peter – Schabas, William A. (szerk.): Capital Punishment. Strategies for abolition. Cambridge University Press, 92–115. Deak, Alexander 1995. A halálbüntetésről. Belügyi Szemle, 1. szám, 55–57. Dezhbakhsh, Hashem – Shepherd, Joanna M. 2004. The Deterrent Effect of Capital Punishment: Evidence from a Judicial Experiment. In American Law & Economics Association Annual Meetings. Paper 18, February. Working paper, Berkeley Electronic Press: http://law.bepress.com/cgi/viewcontent.cgi?article=1017&context=alea. Dezhbakhsh, Hashem – Rubin, Paul H. – Shepherd, Joanna M. 2003. Does Capital Punishment Have a Deterrent Effect? New Evidence from Post-moratorium Panel Data. In American Law and Economics Review, 5. évfolyam, 2. szám, 344–376. Working paper in Internet: http://www.cjlf.org/deathpenalty/DezRubShepDeter Final.pdf. Donohue, John J. – Wolfers, Justin 2005–2006. Uses and Abuses of Empirical Evidence in the Death Penalty Debate. Stanford Law Review, 58. évfolyam, 791–845. 76 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK Ehrlich, Isaac 1972. The Deterrent Effect of Criminal Law Enforcement. Journal of Legal Studies, 1. évfolyam, 259–276. Ehrlich, Isaac 1975. The Deterrent Effect of Capital Punishment: A Question of Life and Death. American Economic Review, június, 397–417. Ehrlich, Isaac 1975–1976. Deterrence: Evidence and Inference. Yale Law Journal, 85. évfolyam, 209–227. Ehrlich, Isaac 1977. Fear of Deterrence. Journal of Legal Studies, 6. évfolyam, 2. szám, 293–316. Ehrlich, Isaac 1982. On Positive Methodology, Ethics, and Polemics in Deterrence Research. British Journal of Criminology, 22. évfolyam, 2. szám, 124–139. Ehrlich, Isaac – Gibbons, Joel C. 1977. On the Measurement of the Deterrent Effect of Capital Punishment and the Theory of Deterrence. Journal of Legal Studies, 6. évfolyam, 1. szám, 35–50. Ehrlich, Isaac – Liu, Zhiqiang 1999. Sensitivity Analyses of the Deterrence Hypothesis: Let’s Keep the Econ in Econometrics. Journal of Law and Economics, 42. évfolyam, április, 455–487. Evjen, Victor H. 1972. Let’s Abolish Capital Punishment. In McCafferty, James A. (szerk.): Capital Punishment. Chicago, New York, Aldine–Atherton, 218–224. Fagan, Jeffrey – Zimring, Franklin E. – Geller, Amanda 2005–2006. Capital Punishment and Capital Murder: Market Share and the Deterrent Effects of the Death Penalty. Texas Law Review, 84. évfolyam, 1803–1867. Földvári József 1970. A büntetés tana. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó. Gowers, Ernest 1956. A Life for a Life? The problem of Capital Punishment. London, Chatto and Windus. Haag, Ernest van den 1982. In Defense of the Death Penalty: A Practical and Moral Analysis. In Bedau, Hugo Adam (szerk.): The Death Penalty in America. Oxford, Oxford University Press. 323–333. Hajnal László Gábor 1997. Bitófa nélkül. Töprengések, monológok a halálbüntetésről. Börtönügyi Szemle, 3. szám, 91–108. Hochkammer, William O., Jr. 1972. The Capital Punishment Controversy. In McCafferty, James A. (szerk.): Capital Punishment. Chicago, New York, Aldine– Atherton. 65–87. Hodgkinson, Peter 2004. Capital punishment: improve it or remove it? In Hodgkinson, Peter – Schabas, William A. (szerk.): Capital Punishment. Strategies for abolition. Cambridge University Press, 1–35. Horváth Tibor 1990. Halálbüntetés Magyarországon. In Sebes Ágnes (szerk.): A halálbüntetésről. Medvetánc Füzetek, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 219–258. Koestler, Arthur 1999. Az akasztásról. In Koestler, Arthur: Egy mítosz anatómiája. Budapest, Osiris Kiadó. 37–168. Korinek László 1991. Szakvélemény a halálbüntetés statisztikai és néhány kriminológiai vonatkozásáról. In Horváth Tibor (szerk.): A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon. Dokumentumgyűjtemény. Miskolc, Halálbüntetést Ellenzők Ligája. 76–89. Mocan, H. Naci – Gittings, R. Kaj 2003. Getting Off Death Row: Commuted Sentences and the Deterrent Effect of Capital Punishment. Journal of Law and Economics, 46. évfolyam, 2. szám, 453–478. A HALÁLBÜNTETÉS HELYE 77 Nagy Ferenc – Tokaji Géza 1998. A magyar büntetőjog általános része. Budapest, Korona Kiadó. Nakell, Barry 1982. The Cost of the Death Penalty. In Bedau, Hugo Adam (szerk.): The Death Penalty in America. Oxford, Oxford University Press. 241–246. Pálinkás György 2001. Requiem egy jogintézményért. Belügyi Szemle, 49. évfolyam, 6. szám, 63–73. Pap András László 2001. Pénz, politika, jogbiztonság – halálbüntetés az Egyesült Államokban. Belügyi Szemle, 49. évfolyam, 6. szám, 74–83. Passell, Peter – Taylor, John B. 1977. The Deterrent Effect of Capital Punishment: Another View. American Economic Review, 67. évfolyam, 3. szám, június, 445–451. Paternoster, Raymond 1991. Capital Punishment in America. New York, Lexington Books. Peck, Jon K. 1975–1976. The Deterrent Effect of Capital Punishment: Ehrlich and His Critics. Yale Law Journal, 85. évfolyam, 359–367. P. Gál Judit 2007. Ördögök ügyvédei 2 – Gyilkosságból felmentve. Budapest, BABUSZ Bt. Sajó András 1991. A halálbüntetés alkotmányossága. Szakvélemény. In Horváth Tibor (szerk.): A halálbüntetés megszüntetése Magyarországon. Dokumentumgyűjtemény. Miskolc, Halálbüntetést Ellenzők Ligája. 76–89. Schabas, William A. 2004. Public opinion and the death penalty. In Hodgkinson, Peter – Schabas, William A. (szerk.): Capital Punishment. Strategies for abolition. Cambridge, Cambridge University Press, 309–331. Schwarzchild, Henry 1982. In Opposition to Death Penalty Legislation. In Bedau, Hugo Adam (szerk.): The Death Penalty in America. Oxford, Oxford University Press. 364–370. Sellin, Thorsten 1961. Capital Punishment. Federal Probation, 25. évfolyam, szeptember, 3–11. Shepherd, Joanna M. 2004. Murders of Passion, Execution Delays, and the Deterrence of Capital Punishment. Journal of Legal Studies, 33. évfolyam, 2. szám, 283–322. Working paper in Internet: http://people.clemson.edu/~jshephe/DPpaper_fin.pdf. Shepherd, Joanna M. 2005–2006. Deterrence versus Brutalization: Capital Punishment’s Differing Impacts among States. Michigan Law Review, 104. évfolyam, 203–255. Spangenberg, Robert L. – Walsh, Elizabeth R. 1989–1990. Capital Punishment or Life Imprisonment: Some Cost Considerations. Loyola of Los Angeles Law Review, 23. évfolyam, 45–58. Stolzenberg, Lisa – D’Alessio, Stewart J. 2003–2004. Capital Punishment, Execution Publicity and Murder in Houston, Texas. Journal of Criminal Law and Criminology, 94. évfolyam, 2. szám, 351–379. Szabó Imre 1980. A halálbüntetésről. Valóság, 12. szám, 71–79. Székely János 1990. A halálbüntetés. Magyar Jog, 3. szám, 246–258. Szemere Bertalan 1990. A büntetésről s különösebben a halálbüntetésről. Sajtó alá rendezte Sajó András. Budapest, Halálbüntetést Ellenzők Ligája. Tabak, Ronald J. 2004. Capital punishment in the United States: moratorium efforts and other key developments. In Hodgkinson, Peter – Schabas, William A. (szerk.): Capital Punishment. Strategies for abolition. Cambridge, Cambridge University Press, 208–232. 78 A GONOSZ(SÁG) ELMÉLETE: ÉRVEK Tabak, Ronald J. – Lane, J. Mark 1989–1990. The Execution of Injustice: A Cost and Lack-of-Benefit Analysis of the Death Penalty. Loyola of Los Angeles Law Review, 23. évfolyam, 59–146. Tóth J. Zoltán 2003. A halálbüntetésről az elrettentő hatás kérdése és a büntetési célok fényében. Belügyi Szemle, 11–12. szám, 154–167. Tóth J. Zoltán 2005. A halálbüntetés újabb aspektusokból. Belügyi Szemle, 11. szám, 77–104. Tóth J. Zoltán 2006. The Present Status of Capital Punishment. Jogelméleti Szemle, 3. szám. Tóth J. Zoltán 2007a. Az abolíció helyzete a világban. Jogelméleti Szemle, 3. szám. Tóth J. Zoltán 2007b. Az emberi jogok és a halálbüntetés kérdése a felvilágosodás filozófiai gondolkodásában. In Nagy Marianna (szerk.): Jogi tanulmányok 2007. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar. 183–214. Tóth J. Zoltán 2007c. Felvilágosodás és abolíció: a halálbüntetés eltörlésének folyamata a főbb európai országokban. Acta Humana: Emberi jogi közlemények, 1–2. szám, 75–94. Tóth J. Zoltán 2007d. Irodalom és büntetőjog: Koestler és Camus a halálbüntetésről. In Studia in honorem István Balogh. Budapest, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara. 117–129. Tóth J. Zoltán 2008a. A halálbüntetés filozófiája és kortárs jogelméleti kérdései. Budapest, Rejtjel Kiadó. Tóth J. Zoltán 2008b. Halálbüntetés és elrettentő hatás: avagy mit mutatnak az empirikus felmérések? Valóság, 6. szám, 50–81. Vidmar, Neil – Ellsworth, Phoebe C. 1982. Research on Attitudes Toward Capital Punishment. In Bedau, Hugo Adam (szerk.): The Death Penalty in America. Oxford, Oxford University Press. 68–84. White, Welsh S. 1987. The death penalty in the nineties: an examination of the modern system of capital punishment. The University of Michigan Press. Williams, Mary E. (szerk.) 2005. Capital Punishment: Current Controversies. Detroit etc., Greenhaven Press. Wolfgang, Marvin E. – Riedel, Marc 1982. Racial Dicrimination, Rape and the Death Penalty. In Bedau, Hugo Adam (szerk.): The Death Penalty in America. Oxford, Oxford University Press. 194–205. Wolfson, Wendy Phillips 1982. The Deterrent Effect of the Death Penalty upon Prison Murder. In Bedau, Hugo Adam (szerk.): The Death Penalty in America. Oxford, Oxford University Press, 159–173. Zeisel, Hans 1982. The Deterrent Effect of the Death Penalty: Facts v. Faith. In Bedau, Hugo Adam (szerk.) The Death Penalty in America. Oxford, Oxford University Press. 116–138. Zimmerman, Paul R. 2004. State Executions, Deterrence, and the Incidence of Murder. Journal of Applied Economics, 7. évfolyam, 1. szám, 163–193. Lóránd Zsófia Diskurzusok a szexuális erőszakról a kilencvenes évek (poszt)jugoszláv háborúiban* A probléma kijelölése és az értelmezési keret: tömeges szexuális erőszak és feminista diskurzus a kilencvenes évek jugoszláv háborújában elkövetett tömeges szexuális erőszak (mass rape) elkerülhetetlenné tette a nemi erőszakról szóló szakirodalom újraéledését és ezen szakirodalom saját fogalmai újragondolásának feladatát. Viták és eszmefuttatások a médiában, újság- és folyóiratcikkek, tanulmánykötetek, dokumentum- és mozifilmek, szépirodalmi szövegek, képző- és médiaművészeti alkotások jelentek meg, melyek mind a tömeges nemi erőszak témáját helyezték a középpontba. A háború idején nők ellen nagy létszámban nagy létszámú férfiak által, gyakran csoportban elkövetett szexuális erőszak (tömeges nemi erőszak, azaz mass rape) tematizálása abban a történeti időszakban vált szükségessé, amikor a szovjet befolyási övezetbe tartozó kelet-európai államszocialista országokban (így Magyarországon és az NDK-ban) a második világháborúban a „felszabadító” szovjet katonák által elkövetett tömeges nemi erőszakról való * Szeretnék köszönetet mondani a NANE Egyesület-beli önkéntes társaimnak, akiknek sokéves tudása és tapasztalata alapvetően formálta és formálja a véleményemet a nők elleni erőszakról, és akik nagyon sokat segítenek a nők elleni erőszakról gondolkodni és azt feldolgozni. Valamint köszönöm a szakmai segítséget témavezetőimnek, Jasmina Lukićnak és Trencsényi Balázsnak, illetve a szakirodalombeli remek tippeket Rév Istvánnak. 80 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK beszéd lehetséges lett. Egyike ez azoknak a paradoxonoknak, amlyeket az 1989–1991 által szimbolizált változások jelentettek Jugoszláviában és a régió többi országában. A két diskurzus – a történeti-feltáró a második világháborúról Kelet-Európában, és a kortárs események értelmezésére törekvő a volt Jugoszlávia területén zajló háborús bűnökről – párhuzamosan jelentkezett. Mindkettőre nagy hatással volt a nyugati feminizmus második hulláma inspirálta szakirodalom, a különböző irányzatok minden ellentmondásával és vitás pontjával együtt. Dolgozatom témája a szexuális erőszak diskurzusa a jugoszláv kontextusban, bizonyos pontokon összehasonlítva a második világháborús szexuális erőszakról szóló hazai irodalommal. A nemi erőszak kiemelt helyet foglal el abban az egyébként nagyon kiterjedt feminista szakirodalomban, amely a nők elleni fizikai és lelki, elsősorban szexuális erőszak témáját dolgozza fel, leggyakrabban a mizogénia,1 a prostitúció és a pornográfia összefüggéseiben. Ugyanakkor a Balkán-félszigeten elkövetett erőszakos cselekményekről szóló diskurzus olyan fogalmakat és beszédstratégiákat is mozgásba hoz, amelyek sokkal inkább Európának és a Nyugatnak a régióhoz való viszonyáról szólnak, és a kolonializáló, másikká tevő (othering), orientalizáló diskurzusok problémaköre felé irányítják a jelen elemzést. Ugyanakkor a kilencvenes évek jugoszláv háború idején elkövetett szexuális erőszakról szóló feminista diskurzusra nagy hatással volt az angol–amerikai feminista szakirodalom szókincse, fogalmai, megközelítése csakúgy, mint a feminista mozgalom nyelvi és gyakorlati eszköztára. Ez egyszerre tekinthető a hagyomány folytatásának és megszakításának: a Jugoszláviában a hetvenes évektől alakuló és fejlődő, magát neofeminizamnak, azaz „új feminizmus”-nak nevező feminizmus (elsősorban az egyetemek környékén, Zágrábban és Belgrádban, majd Ljubljanában, Szarajevóban és Újvidéken is) a háború kitöréséig és a nacionalista autoriter rendszerek létrejöttéig a legrégebbi, legösszetettebb és eszmetörténeti szempontból legeredetibb feminizmusnak tekinthető a második világháború utáni Kelet-Európában.2 A neofeminizam képviselői ismerték, olvasták és hivatkozták az amerikai, angol, francia, német és olasz második hullámos feminista szerzőket, de ugyanennyire fontos volt nekik saját fogalomtáruk, problémafelvetéseik és gondolatmeneteik megalkotása, azaz a jugoszláv aktualitásokból és a jugoszláv hagyományból születő feminizmus létrehozása. Ahogyan a későbbiek- 1 Azaz „nőgyűlölet”, amely fogalom magában foglal minden olyan tettet és nyelvi aktust, amely a nőket alacsonyabb rendűnek tűnteti fel a férfiaknál. 2 Erről lásd Lóránd 2007. DISKURZUSOK A SZEXUÁLIS ERŐSZAKRÓL… 81 ben látjuk majd, ez az elsősorban értelmiségi indíttatású kezdeményezés azonban nem volt folytatható, és a fókusz szükségszerűen került át a háború női túlélő-áldozatait segítő, elsősorban aktivista megközelítésű feminizmussá, amely már jóval nagyobb mértékben támaszkodott a nyugati trauma- és szexuális erőszak-szakirodalomra, mint elődje. A jugoszláv feminizmus karaktere és a keleteurópai vonatkozások A jugoszláv feminizmus fejlődéstörténete és a tömeges háborús szexuális erőszak történetének szempontjából érdemes arról is szólni, hogy az a második világháborús trauma, amelyet a szovjet csapatok által elkövetett nemi erőszak okozott Kelet-Európában, nem jelentett olyan súlyú feldolgozatlan traumát a szövetségi állam történetében, mint a szovjet blokk országaiban. Ennek egyfelől az az oka, hogy a szovjet hadsereg csak korlátozott mértékben asszisztált a németekkel szemben folytatott, végül a Tito vezette partizán NOV3 harcaiban, és a németek távozása után azonnal kivonult az országból. Másfelől Tito 1948-as szakítása Sztálinnal lehetőséget adott a szovjet katonák által a Vajdaságban és Belgrád környékén elkövetett nemi erőszak tematizálására. Sőt, a szovjet csapatok által elkövetett bűntettek felmutatása és elítélése csak tovább erősítette a Tito és Sztálin közti szakítást és Jugoszlávia kizárását a Kominternből. A téma tárgyalása jól illeszkedett mind a partizánok, mind 1945 után a KPJ4 eszmerendszerében hangsúlyos helyet elfoglaló női emancipációs erőfeszítésekhez. A második világháborúban a NOV 800 ezer katonájából 100 ezer nő volt, az Antifasiszta Nőfront5 kétmillió fős tagsággal rendelkezett.6 Jozo Tomašević, Jugoszlávia második világháborús történelmének egyik legelismertebb történésze szerint a partizánok identitásának egyik pillére volt, hogy a csetnikekkel és az usztasákkal szemben egyenrangúnak tekintették a nőket. Számtalan hír keringett partizán Narodno-oslobodilačka vojska i partizanski odredi Jugoslavije – Népi-felszabadító hadsereg és jugoszláv partizán csapatok. 4 Komunistička partija Jugoslavije – Jugoszláv Kommunista Párt, 1952-től SKJ, Savez komunista Jugoslavije, azaz Jugoszláv Kommunista Liga. 5 AFŽ – Antifašistički Front Žena. 6 Az adatok forrása: Leksikon Narodnooslobodilački rat I revolucija u Jugoslaviji 1941– 45. Idézi Jancar 1985, 205. 3 82 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK körökben a csetnik és usztasa férfiak által elkövetett nők elleni szexuális erőszakról. A nők részvétele a háborúban és teljesítményük elismerése7 ugyanakkor kétélű fegyver volt a KPJ kezében: miközben valós emancipációs szerepet töltött be, és biztosította a nők részvételét a politikai döntéshozatalban, azok, akik az elismerést osztották, kizárólag férfiak voltak, és olyan hagyományos női tulajdonságokat hangsúlyoztak, mint például az önfeláldozás és áldozatkészség. Ugyanígy, a szovjet katonák által elkövetett szexuális erőszakot is férfiak (Tito, Ðilas) ítélték el, és nem meglepő módon nem az áldozatok jogai kaptak hangsúlyos szerepet – ők nem is jutottak szóhoz –, hanem annak kiemelése, hogy a Sztálin szimbolizálta kommunizmus rossz, a titói pedig jó. Ahogyan tehát Jugoszláviában a tematizálás, úgy a szovjet blokk országaiban az elhallgatás szolgált nyilvánvaló politikai célokat. Ezekben az országokban ugyanis a szovjetek által elkövetett szexuális erőszakot feldolgozó történeti munkák csak a keleti blokk felbomlása után jelenhettek meg. A témakört jellemző hallgatást, Helke Sander filmrendező és feminista aktivista BeFreier und Befreite című filmje törte meg. A filmet 1992ben mutatták be Berlinben, ám nem volt hivatalos bemutatója egyetlen kelet-európai országban sem.8 A hazai szakirodalomban elsőként (és feminista szakirodalmat használva egyedüliként) Pető Andrea foglalkozott a témával,9 aki amellett érvelt – és ezzel a második világháborús tömeges nemi erőszak egyik legfontosabb elemét emelte ki –, hogy itt a társadalmi emlékezet egy speciális esetéről beszélünk. A hazai kontextus jellemzője ugyanis az elhallgatott tudás és a hivatalos történelemértelmezés feszültsége. A hallgatás azonban, amely a szexuális erőszakot övezi, nem feledést takar, mert „a családi történetek jóvoltából mindenki tudja, hogy megtörtént, csak éppen mindig mással. Ez nem csupán az amnézia esete, hanem egyúttal »a csend összeesküvése« is.”10 7 Például vö. Žene Like bore se, rade, govore [Likai nők: harcolnak, dolgoznak, beszélnek], ([Split]: Slobodna Dalmacija, [1945]). Žene Like u Narodno-oslobodilačkoj borbi [Likai nők a Népi Felszabadító Harcban], szerk. Mika Žegarac (Gospić: Kotarski odbor Saveza ženskih društava Gospić, 1959). 8 BeFreier und Befreite. Krieg. Vergewaltigung. Kinder. Dokumentumfilm. Rendezte Helke Sander. Brema, Bremer Institut Film/Fernsehen Produktionsgesellschaft mbH (BIFF) – Hamburg: Helke Sander Filmproduktion – Berlin: Journal-Film Klaus Volkenborn KG, 1992. 9 Pető 1998; 1999. 10 Uo. DISKURZUSOK A SZEXUÁLIS ERŐSZAKRÓL… 83 A tömeges szexuális erőszak diszkurzív stratégiái: „a másikká tevés”, az áldozattúlélői nézőpont, a nő fogalmának újragondolása A nők elleni szexuális erőszakot övező hallgatást, illetve annak társadalmi elfogadottságát (mondván, a szexuális erőszak megtörténhet, és nincs ellene mit tenni, ez ugyanis a háborúktól elválaszthatatlan „járulékos kár”, és nem háborús időkben is olyasmi, amit mindig „mások” követnek el, amelyet a férfiak feladata megelőzni és megtorolni)11 Susan Brownmiller Akaratunk ellenére című, először 1975-ben kiadott könyve kérdőjelezte meg.12 Brownmiller könyve megteremtett vagy még inkább: legitimmé tett egy olyan nyelvet, amelyen a szexuális erőszakról a nők, azaz az erőszak áldozat-túlélői13 nézőpontjából lehetett beszélni. Az Against Our Will fő állítása, hogy a nemi erőszak a férfiaknak a nők felett gyakorolt hatalmát támasztja alá és teszi lehetővé – a férfiak nők feletti kontrolljának legalapvetőbb eszközeként. Történeti áttekintése láthatóvá teszi, hogyan volt jelen a nők elleni szexuális erőszak az emberiség történetében, és milyen diszkurzív stratégiákkal törekedett mind a korabeli társadalom, mind a későbbi történetírás annak normalizálására, jelentőségének csökkentésére, a női nézőpontok elnémítására. Brownmiller könyve historiográfiai szempontból talán nem a legpontosabb, sokkal kevésbé veszi figyelembe a történelem során és földrajzilag is tagadhatatlanul változó és különböző, hol egyenlőbb, hol egyenlőtlenebb gender viszonyokat, ezzel együtt mégis úttörő munkáról beszélünk a nők elleni szexuális erőszakról való beszéd és gondolkodás terén. Az egyik fejezet Brownmiller könyvében az amerikai független11 Sőt, gyakran az is felmerül, hogy ezeket csak a nők találják ki. Brownmiller 1975/1993. 13 Azért használom és tartom rendkívül fontosnak az „áldozat-túlélő” kifejezés használatát, mert ez jelzi a legpontosabban, hogy akikről szó van, egyrészt áldozatok, azaz nem tehetnek arról, ami velük történt, és így semmiféleképpen nem hibáztathatók a velük történtekért, másrészt azonban túlélték azokat a borzalmas tetteket, amelyeket elkövettek rajtuk, tehát nem passzívak és tehetetlenek, amilyennek a nőket a patriarchális rendben gyakran ábrázolják, hanem elképesztően és minden elismerést megérdemlő módon erősek és bátrak. Még ez a kifejezés is problematikus ugyanakkor, és további magyarázatra szorul annak tisztázása érdekében, hogy akik nem élték túl, ami velük történt, szintén nem hibáztathatóak, és megérdemlik a hitet abban, hogy ők is megpróbáltak minden tőlük telhetőt a túlélés érdekében. 12 84 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK ségi háború idején az angol tisztek által a fehér, bevándorló amerikai nők (azaz nem kizárólag az amerikai őslakosok!) ellen elkövetett nemi erőszakot dolgozza fel, megkérdőjelezve azt az elgondolást, hogy a háborús nemi erőszak az adott hadsereg civilizáltságától függene. Ez a példa számunkra azért fontos, mert ez a diszkurzív eljárás egyaránt jellemzi a szovjetek által és a jugoszláv háborúban elkövetett nemi erőszakról való beszédet. Ezen eljárás, azon túl, hogy leegyszerűsítő, és mind antropológiai, mind történeti szempontból kétséges, azt a veszélyt is magában rejti, hogy az áldozatok szenvedését olyan eltávolító, „másikká tevőként” (othering) kezeli, amely a „sajátot” jobb színben tünteti fel. Az eljárás következménye, hogy az áldozatot „másikká téve” a beszélő eltávolítja magától az áldozatok szenvedéseit, megfosztva őket az együttérzéstől. Jól jelzi mindezt a problémát a bolgár történész, Maria Todorova nagy sikerű könyve, az Edward Said munkásságából sokat merítő Imagining the Balkans (A Balkán képének kialakítása),14 valamint a brit történész, John B. Allcock több munkája is, amelyben a Balkánról kialakult képeket létrehozó diszkurzív aktusokat vizsgálja.15 Allcock külön fejezetben ír az erőszakról a délszláv társadalomban, amely Nyugat-Európában a történelem során többnyire mint rendkívüli és különös, a modern európaisággal összeegyeztethetetlenként jelenik meg:16 „nem szabad figyelmen kívül hagynunk a lehetőséget, hogy a mi különbségről alkotott képünk részben azokon a mechanizmusokon alapul, amelyek a »nyugati« társadalmakban működnek, és amelyek szisztematikusan nyomják el bizonyos erőszakformáknak a megjelenítését, ha azok »otthon« történnek.”17 Allcock idéz egy 1992-es ENSZ-statisztikát is az 1987–88ban szándékosan elkövetett emberölések számáról: az arány 100 ezer főre Jugoszláviában 1,8, a „fejlett iparral rendelkező világban” 4,2, az OECD-országokban 3,8, Kelet-Európában 4,9 és Észak-Amerikában 8,3.18 A statisztikai adatokat természetesen kellő óvatossággal kell kezelnünk, de a kontraszt a Balkánról és Jugoszláviáról kialakult kép és az ENSZ-adatok között sokat elárul az előfeltevések konstruált voltáról. A másikká tevő stratégiákat megkérdőjelező Brownmiller-könyvet és azt az érvelést, amelyben a nők áldozatszerepét hangsúlyozzák a szer- 14 15 16 17 18 Todorova 1997. Allcock 2000. és Allcock–Young 1991/2000. Allcock 2000, 381. I. m. 383. Uo. DISKURZUSOK A SZEXUÁLIS ERŐSZAKRÓL… 85 zők (így tesz például Catherine MacKinnon19), később a feminizmus különböző irányzatai felől is többen kritizálták. A nő mint fogalom esszencializálásának és a nők viktimizálásnak egyik legismertebb kritikusa, Judith Butler az ilyen eredményekre vezető megközelítésekkel20 szemben a nő fogalmának szigorú újragondolását javasolja. Szükséges annak a leegyszerűsítő használatnak a kritikája, amely „azokat a kizáró cselekedeteket és megkülönböztető hatalmi viszonyokat vonja kérdőre, amelyek a »nő« feminista megszólításait konstruálják és korlátozzák”, mivel „ezen kritika nélkül a feminizmus elveszíti demokratizáló potenciálját.”21 A nők viktimizálásáról szóló vita a radikális, „difference” vagy günocentrikus feministák között22 – tehát azok között, akik (mint Brownmiller vagy MacKinnon) a nők elnyomására és a férfiak ebben játszott szerepére és azok között (mint Butler és Joan Scott), akik a gender mint a hatalmi viszonyok leírására alkalmas analitikus kategóriára helyezik a hangsúlyt – fontos következményekkel járt a jugoszláv háború idején elkövetett szexuális erőszak mibenlétének értelmezésére is. Diszkurzív stratégiák konkrét alkalmazása: a számok ereje és az áldozat-elkövető oppozíció A traumatúlélők megközelítéséről szóló szakirodalom egy részét kritizálva írja Ruth Leys, hogy „az abúzusról, traumáról és disszociációról (tudathasadásról) szóló újabb irodalom a nők elnyomásának másfajta és még veszélyesebb példáját bizonyítja, mivel a teoretikusok és a túlélőket kezelő orvosok és terapeuták úgy állítják be magukat, mint akik teljes mértékben az »áldozat« oldalán állnak – akit ily módon magatehetetlenként konstruálnak meg, autonóm emberi lény helyett.”23 A jugoszláv áldozat-túlélők esetében is gyakran megtörtént ez az „áldozat-konstruálás”. Ez az eljárás azonban többszörösen is problematikus. 19 Catherine MacKinnon tagadhatatlanul az egyik legproduktívabb és legismertebb amerikai feminista a mai napig. A nyolcvanas években az Egyesült Államokban zajló „Nők a pornográfia ellen” című kampány egyik fő szervezője, majd a kilencvenes években muszlim és horvát, nemi erőszakot túlélő nők jogi képviselője volt. 20 Vö. Nicholson 1996, 3. 21 Butler 1993, 29. 22 Nicholson 1996, 3. 23 Leys 1992, 167–214. Idézi Hacking 1995, 76. 86 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Problematikus egyfelől a Leys és Butler által megfogalmazott emancipációs, emberi jogi szempontból, másfelől a másikká tevő (othering) beszédmódok morális implikációja miatt is. Ebből a szempontból az a baj ezzel az érveléssel, hogy az az etnikai csoport vagy nemzet, amelyhez a szexuális erőszak áldozat-túlélői tartoznak, saját magát is áldozatként mutathatja fel, mentesülve ezzel saját tetteinek felelőssége alól (diszkurzíve mindenképp, például akár a nemzetközi sajtó szemében), ráadásul együttérzésre, segítségre és támogatásra is számít ezáltal a nemzetközi közösségtől. Az eljárás legegyszerűbb módja a számok felmutatása volt. Vesna Kesić példájában 1992-ben a horvátok tízezer nemi erőszak áldozatról számoltak be Horvátországban, a Bosznia–Hercegovinai Államtanács ötven és százezer közé tette saját áldozatai számát, míg bizonyos „hazafias” nőszervezetek (például a Kareta vagy a Bedem ljubavi) az összes megerőszakolt nő számát 120 ezerre becsülték.24 Ez az egyik működési és önfenntartási módja a patriarchális struktúráknak, ügyesen csúsztatva el az áldozat-túlélők helyét az érvrendszerben. Hiszen Tuđman, Izetbegović vagy Milošević nem kevésbé erős és bátor atyái a nemzetnek, a katonák és az (elképzelt és folytonosan újra-megerősített) közösség férfitagjai sem kevésbé erősek és bátrak azért, mert a „hozzájuk tartozó” nők a legtöbbet elszenvedő áldozatai a másik nemzethez tartozó férfiak cselekedeteinek. Ez csak tovább erősíti az ő háborújuk jogos voltát. Így a nők néma áldozatokként történő megjelenítése és passzivitásuk fenntartása a háborús stratégia fontos része, miközben az adott országokon belül több oldalról, bár ugyanazon ideológia nevében kérdőjelezték és támadták a nők mint egyének emberi jogait és a női test integritását, például az abortuszhoz való hozzáférés korlátozásával vagy a születésszámot ösztönző propagandával. A jugoszláv háborúban valóban több ezerre tehető a nemi erőszak női áldozatainak és áldozat-túlélőinek a száma, de a fenti okokból, és mivel a „pontos” adatok se nem támogatják, se nem cáfolják a gondolatmenetet, jelen cikkben eltekintek az ezekre való hivatkozástól. 24 Kesić 2002, 316. DISKURZUSOK A SZEXUÁLIS ERŐSZAKRÓL… 87 Diszkurzív stratégiák konkrét alkalmazása: a „boszorkányper” és a nő „deetnicizálása” Az elkövető–áldozat kettős oppozíció jellemzi az úgynevezett boszorkánypert és azt a folyamatot, amely során a nemi erőszakot egyes beszélők gyűlöletbeszédbe fordítják át. A cikk, amely a boszorkányper csúcspontját jelentette, a Globus című zágrábi hetilapban jelent meg 1992. december 11-én, szerzőként a „Globus nyomozócsapat”-ot tüntetve fel, egyéb nevek nélkül. A cikk, már a címében is, öt nőt vádol meg Horvátország megerőszakolásával. Az öt nő az író Dubravka Ugrešić és Slavenka Drakulić, a filozófus Rada Iveković, az újságíró Jelena Lovrić és a szociológus és ma egyik legjelentősebb feminista aktivista Vesna Kesić, akik közül Iveković, Drakulić és Kesić aktív résztvevői voltak a hetvenes években alakuló feminista köröknek, míg Ugrešić és Lovrić meg nem.25 A vádat az öt nagyon különböző értelmiségi nő a háborús időkben nem eléggé hazafias hozzáállásával „érdemelte ki”, amelynek közös eleme a nemi erőszak diskurzus etnicizálása elleni határozott fellépésük volt. A „boszorkányok” ugyanis különböző fórumokon azt állították, hogy a háborúban megerőszakolt nők elsősorban nem muszlimok, horvátok vagy szerbek voltak, hanem nők, és az együttérzést nem etnikai hovatartozásuk alapján érdemlik ki, hanem női mivoltukból fakadóan. A cikk szerzői ezt az álláspontot kritizálták a „Horvát feministák megerőszakolják Horvátországot” című írásban.26 Az öt nőt többször „riói boszorkányok”-ként emlegetik, innen származik a „boszkorkányper” elnevezés is. A cikk közvetlen apropójául ugyanis az szolgált, hogy a New York-i PEN Klub néhány képviselője a Rio de Janeiróban rendezett PEN Kongresszuson tiltakozott a következő kongresszus dubrovniki rendezése ellen, a szabad véleménynyilvánítás horvátországbeli akadályoztatására hivatkozva, példaként említve a Danas című hetilap bezárását vagy egy másik hetilap, a Feral Tribune elleni támadásokat.27 Leginkább megmagyarázhatatlan okokból, de felUgrešić írásaiban fontos szerepet kapott a női irodalom problematikája (lásd korai köteteit, például Ugrešić 1981; 1983), és publikált irodalomelméleti tanulmányokat is a témához kapcsolódóan (vö. Lóránd, 2006; Ugrešić 1988), míg Lovrić kimondottan távolságtartó volt a feminizmussal és a feminista csoportokkal szemben, viszont tagja volt az SKJ-nak, annak progresszív ágához tartozott. Erről lásd Kesić 1997, 199. 26 Globus, 1992. december 11. 41. 27 Tax 1993. Forrás: http://www.wworlásdorg/archive/archive.asp?ID=157, letöltve: 2005. február 11. 25 88 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK tehetőleg a szerzők által nyugati lapokban közölt, a horvátok háborús szerepét és az általuk elkövetett jogsértéseket kritizáló írásai miatt, a Globus-cikk szerzői a PEN Kongresszus dubrovniki meghiúsulásáért az öt nőt tették felelőssé (akik egyébként nem voltak ott a riói kongreszszuson): „Az ő epigonjaik, a Glasnik és a Većernji list különféle firkászai […] és a fent említett feministák azok, akik felelősek az abszurd tényért: a világ vezető médiumai szerint (Time, The New York Times, The Washington Post, CNN, BBC stb.) Horvátország a hibás az újságírók és az újságok üldöztetéséért.”28 Majd a cikk szerzői elmagyarázzák az olvasóknak, hogy ez az öt nő nemcsak megerőszakolja Horvátországot, de még szolidaritást sem vállal a nemi erőszakot fizikailag elszenvedőkkel: „Például, míg Slavenka Drakulić, Rada Iveković és Dubravka Ugrešić irodalmi fércműveket árultak a háború tragédiájáról, mint a férfiak ügyletéről és arról, hogy a volt Jugoszlávia területén nem horvát nőket és muszlim nőket erőszakolnak meg, hanem NŐKET (!), az egész média épp az ellenkezőjéről írt és beszélt. Arról az igazságról, hogy lányok, nők és idős asszonyok Bosznia–Hercegovinában nemi erőszak és gyilkosság áldozataivá válnak, nem azért, mert nők, hanem mert nem árják, mert nem szerb nők, hanem horvát nők és muszlim nők. És amíg Dubravka Ugrešić esszét írt a »tiszta levegő«-ről és »metaforákról«, addig az ő és Slavenka Drakulić nővérei, horvát és muszlim nők, valódi, nem metaforikus értelemben vett tisztogatásoknak voltak kitéve: üldöztetésnek és gyilkosságnak (az eufeminizmus [sic!] diplomatikus szava a holokausztra és a genocídiumra – »etnikai tisztogatás«), nemi erőszaknak, bestiális szexuális kínzásoknak és rituális szexuális terrornak.”29 A cikk mondanivalója világos: az összes erőszakot szerbek követték el, az ártatlan Horvátország és Bosznia–Hercegovina női lakossága ellen, és az öt szerző ennek megkérdőjelezésével minden szolidaritást és együttérzést megvont a muszlim és horvát áldozatoktól, amelyet a horvát és a muszlim áldozatok etnikai alapon, nővéri közösségük alapján érdemeltek volna meg, s nem pusztán nőkként és áldozatokként. Ugrešić és a Globus-cikkben emlegetett szerzőtársai valóban írtak a háború maszkulin és patriarchális jellegéről, Ugrešić „Nők vagyunk, és nem nemzetiségek” című cikkében például azt fejti ki, hogy a nők egy olyan konfliktusban válnak áldozatokká, ahol a frontvonalak etnikai alapon alakulnak, ám a nőket nem etnikai hovatartozásuk, hanem 28 29 Globus, 1992. december 11. 41. Uo. DISKURZUSOK A SZEXUÁLIS ERŐSZAKRÓL… 89 nemük miatt erőszakolják meg.30 A Globus-cikk számos személyes adatot tartalmaz az öt nőről, táblázatba rendezve a fontosnak gondolt adatokat a családi állapotuktól és gyerekeik számától kezdve a férj etnikumáig – már azok esetében, akiknek „elméleti pozíciójuk és fizikai megjelenésük ellenére” sikerült férjhez menniük. Akiknek sikerült, azoknak is szerb férjük van, és egyébként is mind az ötükről elmondható, hogy „önző középkorú nők, akiknek komoly gondjaik vannak a saját etikai, morális, humánértelmiségi és politikai identitásukkal”.31 A cikk gender-aspektusai nem szorulnak bonyolult értelmezésre: az ellenség, ha nő – így ez az öt nő is –, nem lehet vonzó külsejű, (hacsak nem démoni végzet asszonyaként jelenik meg), hanem ronda, öreg, gonosz boszorkány. Ugyanakkor ironikus, hogy az öt nőt szimbolikus nemi erőszakkal vádolják, miközben őket magánéletük, megjelenésük és a nemük miatt támadják. Hasonlóan ironikus referenciája a Globuscikknek a boszorkány-metafora. Néhány évvel a hidegháború és negyven évvel Arthur Miller A salemi boszorkányok című darabjának megjelenése után, amelyet bevallottan a McCarthy-rendszer politikai boszorkányüldözései ihlettek, a vádlók maguk hívják életre a metaforarendszert a boszorkányperek két fő elemével, a koholt vádakkal és a mizogéniával. Az általam olvasott, a témát feldolgozó írások ugyan nem említik,32 de a szexuális erőszak diskurzus kondicionáltsága még célratörőbb és egyértelműbb, ha átlapozzuk a Globus teljes 1992. december 11-i számát, ahol a boszorkányperes cikk előtt néhány oldallal egy másik cikk „szerb bűnözők” által megerőszakolt horvát lányokról tudósít. Ezzel még meggyőzőbb és elbeszélésszerűbb lesz a történet: horvát lányokat erőszakolnak meg szerb férfiak, és a feministák – ignorálva, hogy ki az agresszor a „valóságban” – az elkövetők tetteit fedezik, és saját ártatlan országuk ellen fordulnak, úgy erőszakolva azt meg, ahogyan a szerb férfiak a horvát nőket. A cikk megjelenését követően a zágrábi Ženski LOBI (Női Lobbi) nevű szervezet, amely 1988 óta működött női érdekérvényesítő szervezetként, tiltakozó levelet jelentetett meg a vádaskodások és pontatlanságok ellen.33 A Ženski LOBI képviselői megírták, hogy a hor„We are women and not nationalities”. Lásd Ugrešić 1996, 120. Ženska Infoteka, „Witches from Rio”. Lásd a következő jegyzetet. 32 Tax, 1993. és a zágrábi Ženska Infoteka gyűjteménye: Ženska Infoteka, „Witches from Rio” Forrás: http://www.zinfo.hr/engleski/pages/faq/vjestice/Vjestice Home.htm, letöltve: 2005. február 11. 33 Zagreb Women’s Lobby, 1993. január 25. Forrás: http://www.zinfo.hr/engleski/ pages/faq/vjestice/wlobby2.htm, letöltve 2007. május 22. 30 31 90 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK vát paramilitáris alakulatok is követtek el nők elleni nemi erőszakot Bosznia–Hercegovinában, hogy a szexuális erőszak áldozatai a nemük miatt szenvedtek, és „a bűncselekmény elborzasztó következményeit egyénenként kell majd viselniük, és mint egyéneknek van szükségük segítségre, tekintet nélkül a nemzeti vagy vallási hovatartozásukra.”34 A Globus-cikkben és annak kontextusában, azaz a háborús nacionalista diskurzusban a nemi erőszakkal kapcsolatos metaforák pontosan megfelelnek Max Black interferencia-elméletének: eszerint, a metafora két eleme, azaz két „alanya” (subject) között interferencia van.35 Ez a viszony, írja Black, nem egy egyszerű hasonlóság, sem egyirányú kivetítése egyik tulajdonságnak a másikra. Sokkal inkább a metafora „hozza létre a hasonlóságot”, ahelyett, hogy „valami megelőzőleg is létezőt” fogalmazna csupán meg.36 Így a metafora két eleme közti viszony semmiképp sem egyirányú, hanem egy folyamatos oda-vissza játék, ahol a két elem tulajdonságai állandó mozgásban vannak. Ebben az esetben a két elem a nemzetállam vagy az ország és a nők. Az ország olyan, mint egy nő, a nők megerőszakolhatóak, tehát az ország is megerőszakolható. Illetve, a szenvedő ország (nem egyének, hanem maga az ország) olyan, mint egy megerőszakolt nő. Ugyanakkor, ebből a logikából az is következhet, hogy ha az ország a nőkhöz hasonlóan megerőszakolható, akkor az ellenség, mivel fizikailag nem képes egy országot megerőszakolni, kénytelen a lakosság nőnemű tagjait megerőszakolni. Az egymásnak feszülő nemzeti-patriarchális háborús diskurzusok saját metaforáikkal hívják elő és magyarázzák meg az „ellenük” és általuk nőkön elkövetett erőszakot, és ennek a diskurzusnak próbál ellent mondani Drakulić, Iveković, Kesić, Lovrić és Ugrešić, és velük egyetértésben több feminista szervezet, például a Ženski LOBI, a Centar za žene žrtve rata vagy a Žene u crnom.37 A szexuális erőszak rivális emlékezetei A jugoszláv háborús szexuális erőszakról két angol nyelvű és egy (szerb) horvát–angol kétnyelvű kiadvány tekinthető a legátfogóbbnak azok közül, amelyek feminista elméleti alapokról és metodológiával köze- 34 35 36 37 Uo. Black 1962, 44. Uo. 37. CZŽŽR – Központ a Háború Női Áldozataiért; Nők Feketében. DISKURZUSOK A SZEXUÁLIS ERŐSZAKRÓL… 91 lítenek a témához. Nikolić-Ristanović kötete, a Women, Violence and War (Nők, erőszak és háború) az egyik, amelyik angol nyelven látott napvilágot. A másik szerkesztője Alexandra Stiglmayer, ebben szerepel MacKinnon több szövege, valamint Brownmiller egy írása, egy zágrábi orvos és egy szarajevói jogász cikke is.38 A harmadik kötet, a zágrábi CZŽŽR kiadványa, főszerkesztője Vesna Kesić,39 és 2000-ben jelent meg először, visszatekintésként. A megjelenés nyelve azért nagyon fontos, mert az események ábrázolása és értelmezése a háborús zónán túl elsősorban angol, és esetleg német nyelven történt (Stiglmayer kötete először ezen a nyelven látott napvilágot), és minden szereplő arra törekedett, hogy az ő története és az ő értelmezése legyen a leghitelesebb és legelfogadottabb. A belgrádi Kriminológiai és Szociológiai Kutatóintézet professzora, Nikolić-Ristanović az áldozatok etnicizálása ellen érvel, kutatásának egyik sarkalatos pontja az az állítás, hogy a szerb, muszlim és horvát paramilitáris alakulatok, csakúgy, mint a hadsereg tagjai40 egyaránt elkövetői voltak tömeges és egyéni nemi szexuális erőszaknak, ezzel együtt Nikolić-Ristanović azt is elutasítja, hogy lehetséges volna bármiféle etnikai minták kimutatása az elkövető csoportok között. A kötet több ponton kritizálja Stiglmayer könyvét, amely „brilliánsan definiálja az újságírók feladatát a valamikori Jugoszlávia területén zajló háború képének kialakításában – amely képet feltétel nélkül fogadta el a szakértők nagy része (feminista szakértők is) szerte a világon. Ez a kép elkerülhetetlenül magában foglalja a férfidiskurzust, amely a nőket tárgyként kezeli, a férfiak tulajdonrészeként, és nem egyénekként.”41 A szerző Stiglmayer egyik írásának azon részére reflektál, amelyben Stiglmayer az ellen érvel, hogy az újságírók a szerb nemi erőszak áldozatokról is informálják a közönséget, mivel ezzel „propagandaanyagot szolgáltatnának a szerb félnek – azaz, a rosszaknak, annak a félnek, amely »felelős a háborúért«”.42 Nikolić-Ristanović szerint a szerb áldozatokról való hallgatással a külső megfigyelőként jelen levő újságírók beszállnak a patriarchális háborús játszmába, ahol az áldozatokat nem nőként és egyénként, hanem a férfiak tulajdonaként kezelik.43 38 Stiglmayer 1994. Kesić–Janković–Bijelić 2003. 40 Nikolić-Ristanović 2000. 41 I. m. 45. 42 Stiglmayer 1994, 138. Idézi Nikolić-Ristanović 2000, 45. 43 Vö. ehhez Ungváry 1998, a fosztogatásokat és a nemi erőszakot egy alfejezetben tárgyalja a szerző. 39 92 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK MacKinnon és Nikolić-Ristanović, valamint Vesna Kesić között további vitára adott okot MacKinnon érvelése pornográfia és nemi erőszak viszonyáról, ahol azt állítja, hogy a nemi erőszakokról készült videófelvételeket „kizárólag a szerbek” használták pornográf célokra, és hogy a háború előtt a „pornográfia kövezte ki az utat a szexuálisan rögeszmés (sexually obsessed) genocídium számára”.44 MacKinnon többször megismétli ezen érveit, például az amerikai Court TV adásában, ahol egy szerb háborús bűnös perét kommentálta,45 és „Turning Rape into Pornography” (Pornográfiává változtatott nemi erőszak) című cikkében is.46 Nikolić-Ristanović határozottan kritizálja ezeket az állításokat, megkérdőjelezve, hogy a volt Jugoszláviát „elárasztotta” volna a pornográfia, amely állítás szerinte a volt Jugoszlávia „történeti és társadalmi jellemzőinek meglehetősen lenyűgöző nem ismeretéről” árulkodik.47 Például, a Start magazin, amelyet MacKinnon példaként említ, Horvátországban jelent meg, nem Szerbiában, ami felveti a kérdést, hogy miért kondicionálta volna kizárólag a szerb férfiakat az erőszakos szexualitás élvezetére. Ahogy én látom MacKinnon érvelését, ő már az új országhatárokban gondolkodik, és teljesen figyelmen kívül hagyja azt a közös kulturális teret és kulturális cserét, amely a volt Jugoszláviát – különösen annak popkulturális színterét – jellemezte. Ezen túl, az elrettentő példaként emlegetett Start magazin valóban közölt, többek között a címlapon, meztelen nőket természetellenes, de a férfimagazinok szerkesztői és olvasóinak jelentős hányada által is feltehetőleg erotikusnak gondolt pózokban ábrázoló képeket, amelyek valóban újdonságnak számítottak az államszocialista Jugoszláviában, ugyanakkor összehasonlíthatatlanok azokkal a pornográf termékekkel, amelyek a hetvenes-nyolcvanas években Nyugaton elérhetőek voltak. Viszont amit Nikolić-Ristanović nem említ, de tovább árnyalja a képet, hogy a nyolcvanas években a Start – amely mindig is közölt poliNikolić-Ristanović 2000, 62. „És arra is van tanúvallomásunk Herak úr esetében, hogy az apja megmutatta a New York Timesnak saját pornográfia gyűjteményét. Úgy értem, hogy ez kitermel egy olyan férfipopulációt, akik előképzettek, akiknek a szexualitását előzetesen úgy kondicionálták, hogy élvezetesnek találják a tömeges nemi erőszakot és a tömeges kínzást és erőszakot.” Lásd Herak Trial Part 1, Herak Trial Part 1 and Part 2. (trial proceedings) Court TV, producer. English language. 78 + 57 min. 23 April 1993. OSA 304-0-16: 2728 (HU OSA 304-0-16 Fonds 304: Records of the International Human Rights Law Institute Relating to the Conflict in the Former Yugoslavia (IHRLI) Series 16: Video Recordings Relating to the Conflict in the former Yugoslavia Container list: Video cassettes VHS). 46 MacKinnon 1994, 73–81. 47 Nikolić-Ristanović 2000, 62. 44 45 DISKURZUSOK A SZEXUÁLIS ERŐSZAKRÓL… 93 tikai és kulturális cikkeket és interjúkat, például Noam Chomskyval és Susan Sonntaggal – a feminista témák fórumául is szolgált, ahol a zágrábi feministák közül többen, például az itt említett Vesna Kesić és Slavenka Drakulić, valamint a nem feminista Jelena Lovrić is publikáltak. Sőt, még pornográfiaellenes írások is megjelenhettek itt, például Kesić „Cinikus-e a pornográfia?” című cikke.48 Összességében a Start-jelenség izgalmas példája annak, hogy milyen lehetőségei voltak a szabad véleménynyilvánításnak az államilag ellenőrzött nyilvánosságban. MacKinnon nem így értelmezi, ő megkérdőjelezi a zágrábi feministák feminizmusát, akik szerinte „kiválasztott nők, akik kivételezett helyzetet élveztek a kommunizmusban, és csak tettették, hogy a nők jogait képviselik”.49 Ez a megközelítés sok hasonlóságot mutat a Globus-cikk érvelésével, annak ellenére, hogy a háttér és a motivációk eltérnek egymástól, és egyik diskurzus előfeltevései (az Egyesült Államokban a nyolcvanas években zajló pornográfia-ellenes kampányé) vetítődnek rá egy vagy több, attól teljesen különböző diskurzusra (a jugoszláv háborúban elkövetett tömeges szexuális erőszak vagy a titói Jugoszláviában tevékenykedő feministák pozícióira). A rémtettek elbeszélése: többszörös elbeszéltetés és a harmadik személy Ha már diskurzusokat vetünk össze, hasznos lehet egy pillantást vetni a második világháborús és az itt tárgyalt jugoszláv háborús szexuális erőszak jellegzetességeire. A jugoszláv esetben elkövetett nemi erőszakok esetében, melyek túlnyomó részét Bosznia–Hercegovina területén követték el, az áldozat-túlélők elbeszélései hasonló mintákat hordoznak.50 Az áldozat-túlélők gyakran alkalmaznak harmadik személyű elbeszélést, ugyanabban a sorrendben beszélik el, ami velük történt, hasonló szókinccsel, ugyanazokat a részleteket említik és hallgatják el. Maguk a kutatók is átveszik utána ezeket a mintákat, amikor példákra hivatkoznak. Mivel, bár sok interjúfelvétel készült, a túlélők többségének saját története nem került archívumokba, ez ahhoz vezeKesić 1982, 32–33. MacKinnon 1994, 77. 50 A forrásanyag, amelyen dolgoztam, a budapesti Open Society Archívumban található, de az elemzéskor figyelembe vettem a Vesna Nikolić-Ristanović és Vesna Kesić és szerkesztőtársai által feldolgozott és transzkriptált interjúkat is (lásd Források). 48 49 94 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK tett, hogy a felvett interjúk szolgálnak mintául, és ezek szólnak azok nevében is, akik nem jutnak szóhoz. Az interjúk közti hasonlóságot azok készítésének körülményei is motiválják: a nőket segítő nőszervezeteknek szigorú szabályai vannak arra, hogyan kell az interjúalanyokkal beszélni, beszélgetni, milyen kérdések és hogyan tehetőek fel, legfontosabb célként azt tartva szem előtt, hogy elkerüljék a túlélőáldozatok újra-traumatizálását.51 A publikált és kutatók vagy újságírók által feldolgozott túlélő-beszámolók és -történetek tehát további egységesítésen mennek át, ami több szempontból is elkerülhetetlen. Például a személyiségi jogok védelmében az áldozat-túlélőknek többnyire csak a keresztneve szerepel, miközben a nyugati kultúrában a komolyan veendő embereket azok teljes nevén ismerjük (például politikusok, értelmiségiek, elismert művészek). Különösen igaz ez a nők esetében, akiknek újra és újra ki kell harcolniuk és követelniük a férfiakkal egyenlő bánásmódot és elismerést. Tovább halványulnak az egyéni történetek az átfogó kép megrajzolása érdekében, mely folyamat során – ahogyan fentebb erre utaltam már – a történeteket bizonyos minták és közös nevezők mentén rendezik. Ez számtalan olyan apró tény elhagyását jelenti, amelyek egyéni, emberi arcot adnának a túlélőknek. A legfontosabb különbség tehát a második világháborús esetekhez képest, amelyeket Pető Andrea „többszörös elhallgatással torzított emlékezet”-nek nevez,52 hogy a jugoszláv esetben ezek gyakran a többszörös elbeszélés és elbeszéltetés, valamint a feldolgozások és idézések folytán torzulnak, nem is beszélve azokról az itt is elemzett súlyos esetekről, ahol valaki vagy valakik saját politikai céljaikra használják fel, abúzálják a túlélők saját, személyes történeteit. Az emlékek eltorzítása vagy az a feltételezés, hogy az áldozat-túlélők valamiért nem képesek saját történetük elmondására búvik meg azon elgondolás mögött, hogy valakinek el kell beszélnie, amit az „áldozatok” nem tudnak elbeszélni. Erre példa Slavenka Drakulić Kao da me nema/As If You Were Not There (Mintha ott sem lettél volna) című regénye, amely a boszniai nemi erőszakok történetét dolgozza fel, egyetlen „fiktív” főszereplő szempontjából. Drakulić egy interjúban arról számolt be, hogy miután újságíróként sok interjút készített megerőszakolt nőkkel és ráébredt, hogy az interjúalanyai a trauma hatására nem tudják 51 Például egy ilyen útmutató itt: “No Justice, No Piece: Accountability for Rape and Gender-Based Violence in the Former Yugoslavia.” Materials, prepared by International Human Rights Law Group (Washington, D.C., June 1993) and “Testimonies collected by the Croatian Information Centre” November 1992. HU OSA 304-0-3 Box 15 024280024416. 52 Pető 1999. DISKURZUSOK A SZEXUÁLIS ERŐSZAKRÓL… 95 szavakba önteni, ami velük történt, neki kellett „módot találnia arra, hogy elmondja helyettük”.53 Amellett, hogy a trauma feldolgozásának eddig ismert legjobb módja annak elbeszélése, a gyógyulási folyamat pedig éppen az elbeszélés módjának keresése,54 Drakulić próbálkozása azért sem jár sikerrel. A regényt, amely ugyan harmadik személyben, de nagyon szorosan egyetlen karakter szemszögéből beszéli el annak saját történetét, végül zavaróan távolivá és természetellenessé teszi, hogy folyamatosan érződik a sok túlélő egyéni élményeinek szintetizálására való törekvés. Sokkal sikeresebb vállalkozás a Prozivanje Duhove/Calling the Ghosts (Szellemidézés) című dokumentumfilm.55 A főszereplők Jadranka Cigelj és Nusreta Sivac, két jogász Prijedor városából, akik az „omarskai fehér ház” nevű koncentrációs és nemi erőszak tábor foglyai voltak, ahol számtalan alkalommal szenvedtek el nemi erőszakot és más különféle embertelen kínzásokat. Szabadulásuk után az áldozatok igazságát követelő küzdelem résztvevői lettek, és jogi tudásukat és szakmai hátterüket arra használták fel, hogy az „omarskai fehér ház” elkövetőit végül a hágai Nemzetközi Törvényszék elé juttassák. A filmben felidézett személyes és saját gyerekkori emlékek, a jelenetek, ahol a családtagjaik beszélnek – például amikor Jadranka Cigelj kamasz fia beszél az édesanyja által átélt súlyos erőszakról, valamint a képsorok, ahol a két szereplő az élete hétköznapjairól, munkájáról, magánéletéről beszél – közel hozzák a nézőhöz, valós személyekké teszi a két asszonyt. Egyszerű és szép a filmnek az az önreflexív momentuma, amikor Jadranka Cigelj bevallja a kamerának, hogy mielőtt át kellett volna élnie, amit átélt, és mielőtt kitört volna a háború Jugoszláviában, a híradóban látott beszámolók a világ más tájain hasonló szenvedéseket megélni kényszerülő nőkről nem jelentettek neki többet, mint egyet a sok hír közül, és hogy milyen bűntudatot érez ezzel kapcsolatban. Cigelj így reagál a tömeges nemi erőszak, de bármilyen súlyos emberi jogsértés mediális reprezentációjára: a közvetítettségben az „áldozatok” nagy számának emlegetése a bűncselekmények súlyát volna hivatva alátámasztani, de egyúttal semlegesíti az együttérzést és a felelősségérzetet, mivel egyben elszemélyteleníti és arctalanítja az áldozatokat. A film ezzel szemben egy másik eljárást választ: a szexuális erőszak által meg- Drakulić 2001, 4. Vö. Lewis Hermann 2003. 55 Calling the Ghosts/Prozivanje Duhove. Rendezte Mandy Jacobson, Karmen Jelincic. (Eredeti nyelv: angol, szerb-horbát. Felirat: angol. 63 perc.) Horvátország, 1996. 53 54 96 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK gyötört nő újrafogalmazásaként értelmezhető a filmnek az a pillanata, amikor Nusreta Sivac a szerb nők által elszenvedett erőszakra reagálva elmondja, hogy hallott és tud erről, de mindegy, hogy a nemi erőszakot horvát, muszlim vagy szerb nő ellen követik-e el, nincs ugyanis különbség az ő szenvedésük és a saját szenvedése között. Források Documents from the Open Society Archives, Budapest, Fonds 304: Records of the International Human Rights Law Institute Relating to the Conflict in the Former Yugoslavia [IHRLI] Series 3: Numbered Commission Document Files [”Bates File”]: a ić-Kumpes, Jadranka. ”War, Ethnicity and Rape. (The Case of Refugee Women from Bosnia).” Mediterranean Women Studies Institute, East-West Conference “Women in a Europe in Transition: The Rights of Immigrant and Refugee Women”. Athens 23–26, November 1992. HU OSA 304-0-3 Box 6 006600 A-L. “Crisis Centre for Women Raped in the War against Croatia and Bosnia-Herzegovina.” Project Outline by Željka Mrkić and Nina Kadić. HU OSA 304-0-3 Box 6 006565006577. “No Justice, No Piece: Accountability for Rape and Gender-Based Violence in the Former Yugoslavia.” Materials, prepared by International Human Rights Law Group (Washington, D. C., June 1993) and “Testimonies collected by the Croatian Information Centre” November 1992. HU OSA 304-0-3 Box 15 024280-024416. “RTV Belgrade – Testimonies of Serbian Women Who Have Been Raped.” HU OSA 304-0-3 Box 19 032130-032289. “Testimonies of Raped Serbian Women.” (submitted by Yugoslavia to the UN Centre for Human Rights) [partly in Serbian] Budapest, HU OSA 304-0-3 Box 5 004742005004. Video recordings from the Open Society Archives, Budapest, (HU OSA 304-0-16 Fonds 304: Records of the International Human Rights Law Institute Relating to the Conflict in the Former Yugoslavia (IHRLI) Series 16: Video Recordings Relating to the Conflict in the former Yugoslavia Container list: Video cassettes VHS): “Cry For Help.” (News program) CBS, producer. English language. 14 min. 4th February 1993. OSA 304-0-16: 15. “Herak Trial Part 1 and Part 2.” (trial proceedings) Court TV, producer. English language. 78 + 57 min. 23rd April 1993. OSA 304-0-16: 27–28. “Omarska’s ’White House’.” (news program) Penny Marshall, director. BBC, producer. English language. 17 min. 4th October 1993. OSA 304-0-16: 17. “On Trial: War Crimes.” Global Vision, producer. English language. 27 min. 23rd April 1993. OSA 3004-0-16: 19. “Serbs Using Rape as a Weapon.” (news program) CNN, producer. English language. 4 min. 13th February 1993. OSA 304-0-16: 16. “Serbian Women Who Have Been Raped.” (documentary film) RTV Belgrade, producer. Serbian language. 55 min. 1993. OSA 304-0-16: 21. DISKURZUSOK A SZEXUÁLIS ERŐSZAKRÓL… 97 “Truth is the Victim in Bosnia.” (documentary film) Serbian American Media Center, producer. English language, English voice-over. 26 min. no date. OSA 304-0-16: 30. “Wounded Souls – Women of Bosnia and Herzegovina.” (Documentary film) Adi A. Imamovic, director. Islamic Relief, Zagreb producer. English language. 34 min. 1993. OSA 304-0-16: 110. Irodalom Allcock, John B. – Young, Antonia (szerk.) 1991/2000. Black Lambs & Grey Falcons: Women Travellers in the Balkans. New York, Berghahn Books. Allcock, John B. 2000. Explaining Yugoslavia. London, C. Hurst. Black, Max 1962. Models and Metaphors: Studies in Language and Philosophy. Ithaca, Cornell University Press. Brownmiller, Susan 1975/1993. Against Our Will. Men, Women and Rape. New York, Fawcett Columbine. Butler, Judith 1993. Bodies that Matter: On the Discursive Limits of „Sex”. New York, Routledge. Drakulić, Slavenka 2001. The Penguin Reader’s Guide to Slavenka Drakulić. In uő: A Novel about the Balkans. Fordította Marko Ivić. New York, Penguin, 4. Kesić, Vesna 1982. Nije li pornografija cini na? Start, augusztus 28. 32–33. Kesić, Vesna 1997. Confessions of a ‘Yugo-Nostalgic’ Witch. In Renne, Tanya (szerk.): Ana’s Land. Sisterhood in Eastern Europe. Boulder, Colorado, Westview Press, 199. Kesić, Vesna 2002. Muslim Women, Croatian Women, Serbian Women, Albanian Women. In Bjelić, Dušan I. – Savić, Obrad: Balkan as Metaphor: Between Globalization and Fragmentation. Cambridge, Mass, MIT Press, 316. Kesić, Vesna – Janković, Vesna – Bijelić, Biljana (szerk.) 2003. Women Recollecting Memories: The Center for Woman War Victims Ten Years Later. Zagreb, Center for Women War Victims. Leksikon Narodnooslobodila ki rat I revolucija u Jugoslaviji 1941–45. 1980. Belgrade, Narodna knjiga. Idézi Jancar, Barbara: The New Feminism in Yugoslavia. In Ramet, Pedro (szerk.): Yugoslavia in the 1980s. Boulder, Colorado, Westview Press, 1985. 205. Lewis Hermann, Judith 2003. Trauma és gyógyulás. Fordította Kuszing Gábor et. al. Budapest, Háttér–Kávé Kiadó–NANE Egyesület. Leys, Ruth 1992. The Real Miss Beauchamp: Gender and the Subject of Imitation. In Butler, Judith – Scott, Joan W. (szerk.): Feminists Theorize the Political. London, Routledge, 167–214. Idézi Hacking, Ian: Rewriting the Soul: Multiple Personality and the Sciences of Memory. Princeton, N.J., Princeton University Press, 1995, 76. Lóránd, Zsófia 2007. Feminism as Counterdiscourse in Yugoslavia in Two Different Contexts. MA Thesis Collection, Budapest, CEU, Budapest College. MacKinnon, Catherine 1994. Turning Rape into Pornography: Postmodern Genocide. In Stiglmayer, Alexandra (szerk.): Mass Rape: The War against Women in BosniaHerzegovina. Fordította Marion Faber. Lincoln–London, University of Nebraska Press, 73–81. 98 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Nicholson, Linda J. 1996. Introduction. In uő: The Second Wave: A Reader in Feminist Theory. New York, Routledge, 3. Nikolić-Ristanović, Vesna (szerk.) 2000. Women, Violence and War: Wartime Victimization of Refugees in the Balkans. Fordította Radović, Borislav. Budapest, CEU Press. Pető Andrea 1998. Magyar nők és orosz katonák. Elmondani vagy elhallgatni? Magyar Lettre Internationale, 32. szám, tavasz. Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00012/ 00016/23peto.htm, letöltve 2007. április 14. Pető Andrea 1999. Átvonuló hadsereg, maradandó trauma. Az 1945-ös budapesti nemi erőszak esetek emlékezete. Történelmi Szemle, 1–2. szám, 85–107. Forrás: http://epa. oszk.hu/00600/00617/00003/tsz99_1_2_peto_andrea.htm, letöltve 2007. április 14. Stiglmayer, Alexandra (szerk.) 1994. Mass Rape: The War against Women in BosniaHerzegovina. Fordította Faber, Marion. Lincoln, University of Nebraska Press. Tax, Meredith 1993. The Five Croatian ’Witches’. A Casebook on ’Trial by Public Opinion’ as a Form of Censorship and Intimidation. July 1, http://www.wworld. org/archive/archive.asp?ID=157 Todorova, Maria 1997. Imagining the Balkans. New York–Oxford, Oxford University Press. Ugrešić, Dubravka 1981. Štefica Cvek u raljama života Zagreb. Grafi ki zavod Hrvatske, Biblioteka Zora. (Magyarul uő: Štefica Cvek az élet sűrűjében. Fordította Radics Viktória. Budapest, JAK–Kijárat, 2004.) Ugrešić, Dubravka 1983. Život je bajka. Zagreb, Grafi ki zavod Hrvatske, Biblioteka Zora. Ugrešić, Dubravka 1988. Surovo žensko pismo. Republika, 44. évfolyam, 5–6. szám. 277–281. Ugrešić, Dubravka 1996. The Culture of Lies: Antipolitical Essays. Fordította Celia Hawkesworth. London, Phoenix. Ungváry Krisztián 1998. Budapest ostroma. Budapest, Corvina. Nagy Pál „Cigánykannibalizmus”: önvád és metafora Szepsi a cseh–magyar impériumváltás árnyékában, 1927–1940 Bevezetés s zepsi községben 1927-ben, rablógyilkosság gyanúja miatt helyi cigányokat tartóztattak le. A kihallgatások során felmerült, hogy az előző négy esztendőben több bűncselekményt is elkövettek. Két évig tartó vizsgálat után 1929-ben hat gyilkosság, illetve rablógyilkosság vádjával 14 cigányt állítottak törvényszék elé, és két hónapig tartó tárgyalás után el is ítélték őket. Amikor az első bécsi döntést (1938) követően a trianoni békével Magyarország visszakapta Csehszlovákiához került területének egy részét (a Kassa közelében fekvő Szepsit1 is), az egykori elítéltek közül akkor még börtönben lévő négy cigány férfi ügyét 1940-ben újratárgyalták.2 Jelen dolgozatban részben forráskritikai, részben sajtótörténeti elemzéssel mutatom be, hogy a kassai per szereplőinek ügyében szerteágazóan jelen volt ugyan az emberevés feltételezése, ám a törvényszéki tárgyaláson nem szerepelt a vádpontok között, be sem került a vádiratba, és a tárgyalás során a törvényszéki elnök nem is engedte szóba hozni 1 A Boldva folyó völgyében fekvő település szlovák neve Moldava nad Bodvou, ezért nevezték a cigányokat a korabeli sajtóban mold(a)vai és Boldva-völgyi cigányoknak is. 2 A szepsi cigányok történetének megismerése és feldolgozása évekre szóló, rendkívüli kutatói kihívás, kiterjedt, szerteágazó feladat. Rengeteg elvarratlan szál, külön tanulmányokba vagy kismonográfiába kívánkozó történeti, néprajzi, kriminológiai, jogszociológiai, jogantropológiai és pszichológiai elágazás és többféle módszer együttes alkalmazását igénylő résztéma adódik, amelyeket szükséges tisztázni. A szepsi cigányokról szóló sajtócikkek évekig tartó összegyűjtése után 2008–2009-ben több hónapig kutattam Kassán, a Štátny Archívban. 100 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK a kannibalizmust. Kitérek továbbá az antropofágia legfontosabb történeti összefüggéseire, a kassai ügy hátterére, röviden bemutatva azokat a tényezőket, amelyek ahhoz vezettek, hogy a kassai per a modern tudományos gondolkodásban is „emberevő” perként jelenik meg. A jelen tanulmánynak tehát több egymással is szorosan érintkező síkja van: 1.) a konkrét per bemutatása, azaz a szepsi cigányok milyen bűncselekményeket követek el valójában?; 2.) a cigánykannibalizmus kérdésköre, azaz az emberevés mint deliktum; 3.) ami tulajdonképpen elválaszthatatlan az előítéletesség és tömegpszichózis problémájától; 4.) a büntethetőség és erkölcsi megítélés kérdése; 5.) valamint az emberevési vád mint politikai manőverek tétje (a cseh–magyar impériumváltás egyik kérdésköre), egy olyan dimenzió, amelyben megjelennek a népkarakterisztika és a politikai hisztériakeltés összefüggései. A magyarországi kutatók számára a cigányokkal szembeni emberevési vád az 1782. évi Hont vármegyei, másképpen kemencei bűnperről született különféle publikációkból ismert. A korabeli hazai és külföldi tudósításokat hamar elfeledték, száz évnél is hosszabb szünet után, a 20. század elején fedezték fel az emberevéssel gyanúsított honti cigányok históriáját a büntetőjogászok és jogtörténészek. Azóta számos cikk született erről a témáról, de a per forrásszintű, történetkritikai elemzése, hátterének, összefüggéseinek és hatásainak modern feldolgozása még nem történt meg.3 A történettudósok részéről két esettanulmány említhető.4 Az emberevési vád magyarországi történetének másik, kevésbé ismert fejezetét a szepsi cigányok 1929. évi kassai törvényszéki pere alkotja. Ez a per a közelmúltban került a kutatók figyelmének fókuszába, Zoltan Barany könyvének magyarországi kiadását követően és az eredeti források ismeretének hiánya miatt azonnal egy megtévesztő mozzanat társult hozzá, nevezetesen, hogy 1929-ben Kassán koncepciós perben „kannibalizmussal vádoltak cigányokat”, és „bár felmentették őket a vád alól, az eset felerősítette a lakosság cigányellenes előítéleteit…”.5 Amint utaltam rá, a kutatás módszertani alapja a sajtócikkeknek és a Kassai Magyar Királyi Törvényszék iratainak6 – mint prímér forrásoknak – az összehasonlító elemzése. A levéltári dokumentumok (gépiratok és kéziratos feljegyzések) mintegy 4000 oldalt tesznek ki,7 mégis 3 A per forrásainak egy részét szakszerűtlenül közli Puskás–Végh 1998. Hajdu 1996, 12–14. Első megjelenés uő 1985. Továbbá Paár 2008, 13–19. 5 Barany 2000, 105. 6 Štátny Archív, Krajsk Súd v Košiciach (1525) 1872–1949 171., 172., 175., 368. sz. dobozok. 7 Csak a 171. dobozban a 135. akta 1074 oldal. 4 „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 101 hiányoznak kulcsfontosságú jegyzőkönyvek. Ennek oka, hogy 1939-ben a (cseh)szlovák hatóságok – a magyar hatóságok többszöri kérése ellenére – nem adtak át minden aktát. Az 1927–28-as vizsgálatokban az emberevésre vonatkozó kihallgatási jegyzőkönyvek nem találhatók. Az 1929-es tárgyalás eredeti törvényszéki jegyzőkönyve szintén nem található, a perfolyamot a sajtóból lehet csak rekonstruálni. A kassai lapok tudósításairól tíz év múltán úgy nyilatkozott Móricz József tanácsvezető bíró, hogy hitelesen számoltak be a tárgyalás egy-egy napjáról. Témám szempontjából Móricz bíró emlékirata kiemelkedő forrásértékű. A 28 oldalas szöveget Az abaújszepsi cigányper hiteles története címmel 1939 novemberében foglalta írásba, amikor már nem kötötte titoktartás, és nem kellett tartania a (cseh)szlovák hatóságoktól sem. Az irat külső borítóján A szepsi cigányper háttér titkai cím olvasható, ezen a címen jelent meg az emlékirat átdolgozott változata 1939–1940ben részletekben a Felvidéki Újságban. Tanulmányomhoz az eredeti gépiratot használtam. A Kassán feltárt iratok között nem találtam egyetlen olyan dokumentumot sem, amely a perrel, az emberevési váddal kapcsolatban bizonyítaná akár a cseh, akár a magyar kormányzat részéről a törvényszékre gyakorolt politikai nyomást. Ha létezett ilyen nyomás, és nem csupán a sajtómizériában találták ki, akkor annak forrásai prágai, pozsonyi, budapesti vagy egyéb levéltárak fondjaiban lappanganak.8 Ebben a kérdésben tehát további kutatás szükséges. Amit e tanulmányban megírok erről, az nem szoros értelemben a kormányzati vagy egyéb politikai szándékok története, hanem az emberevési vád egyik fontos aspektusának rekonstruálása a korabeli sajtó alapján. A szepsi cigányok monstre pere A letartóztatás és a vizsgálat 1927 januárjában a Kassához közeli Szepsiben kirabolták és fejszével agyonverték a boltjában Rusznyák Péter kereskedőt.9 A nyomozás során kiderült, hogy a tettesek azonosak lehetnek azokkal, akik Makrancon meggyilkoltak egy idős házaspárt. Január 27-én a Kassai Napló arról 8 A források keletkezésének hivataltörténeti összefüggéseivel itt nem foglalkozom. Az 1930-as években a bíróságok között több iratot is megjárattak, további források feltárása remélhető a nyitrai és mihalovcei kerületi bíróság iratanyagából. 9 Borzalmas rablógyilkosság Szepsiben. Kassai Napló, 1927. január 21. 102 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK tudósított, hogy a rendőrség letartóztatott öt cigány férfit és két lányt, ők lesznek a Rusznyák-gyilkosság10 gyanúsítottjai. Horváth Gyulánál megtalálták a kereskedő aranyóráját, Csiszár Gyulára pedig ráillett a Rusznyák-gyilkosság gyanúsítottjának személyleírása. Januárban és februárban a Kassai Napló hetente újabb cigányok letartóztatásáról számolt be, akiket két hónap leforgása alatt csaknem minden, az előző négy esztendőben történt rablással, gyilkossággal és eltűnéssel kapcsolatba hoztak. Az újabb és újabb bűnesetek mindegyikéről megemlítették, hogy a cigányok beismerték azokat. A Kassai Napló publicistái azonban az ekkor írt cikkekben nem törődtek a gyanúsítottakra vonatkozó személyleírások ellentmondásaival, a beismerések körülményeivel, figyelmen kívül hagyták a tárgyi bizonyítékok hiányát, s arra sem kerestek választ, hogy az egyik letartóztatott, Ribár Elek miért kísérelt meg öngyilkosságot a cellájában február 23-án. A letartóztatásokat és a „bűnlajstromot” egymásnak ellentmondó változatokban tálalták a lapok. Az Alföldi Újság március 6-án arról írt, hogy Filkó Sándor 24 tagú bandáját fogták el, akikről 12 rablógyilkosság elkövetése derült ki.11 A Kassai Napló március 5-én úgy tudta, hogy a szepsi cigányok tizenegy gyilkosságot vallottak be, egy nap múlva arról írtak, hogy a bűnlajstrom összeállítása hónapokig fog tartani.12 Március 8–9-én már tizenöt bebizonyított gyilkosságról volt szó, valamint száznál is több betörésről és lopásról.13 A csendőrség hónapokon keresztül nem tudta tisztázni, hogy a cigányok pontosan mit követtek el, kik, milyen módon és melyik bűncselekményben vettek részt.14 Egy sor bűncselekményről, amelynek elkö- 10 A cikk címe: „Más gyilkosságot is követtek el a szepsi-i rablógyilkosok”. A cikk címe: „A boldvai cigányok bevallották, hogy embert ettek”. 12 Tizenegy gyilkosságot vallottak be a szepsi-i rabló cigányok. Kassai Napló, 1927. március 5. Hónapokig fog tartani a bűnlajstrom összeállítása. Kassai Napló, 1927. március 6. 13 A szepsii emberevő cigányok száznál is több betörést követtek el. Kassai Napló, 1927. március 8. Tizenöt gyilkosságot bizonyítottak rá eddig a szepsii rabló cigányokra. Kassai Napló, 1927. március 9. 14 A per történetének feltárására irányuló kutatásom fontos, e dolgozatban nem kifejthető kérdése, hogy sem a csendőrök, sem az újságírók nem voltak tisztában a cigányok személyazonosságával. Összekeverték őket, nem látták át a rokoni kapcsolatokat, s nem tudták megkülönböztetni a családneveket a ragadványnevektől. Zavart okozott az is, hogy a cigányok többsége az anyja és nem az apja nevét viselte, ám sokszor használta az apai nevet, és volt ragadványneve is. Filke Sándor neve hivatalosan Jano Kálmán volt, az édesanyja, Jano Rozália után. Apját Filke Károlynak hívták, de a szülők nem voltak megesküdve. Filke testvére ugyanakkor mindvégig Jano Gyula néven szerepel. 11 „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 103 vetésével meggyanúsították őket, kiderült, hogy semmi közük nem volt hozzá. Ugyanakkor ők maguk olyan tettekről tettek beismerést, amelyet vagy kitaláltak, vagy kétségtelenül nem ők követték el. Az alsósebesi kolostor kirablása, egy tanítónő elrablása, a Boldva folyóban megtalált fiatal lány meggyilkolása, a szepsi plébános megölésének terve – csupán néhány azokból az esetekből, amelyekről kiderült, hogy a szepsi cigányoknak nem volt közük hozzájuk. Március elején jogászkörökben az a vélemény alakult ki, hogy a cigányok össze-vissza hazudoznak, hogy húzzák az időt, és még homályosabbá próbálják tenni az amúgy is rejtélyes részleteket. Tegyük hozzá, hogy két éven át sikerrel is alkalmazták ezt a taktikát. Újabb és újabb cigányokat tartóztattak le (április elején már 35 cigány volt a törvényszéki börtönben), közülük többeket elengedtek, s a jegyzőkönyvek tanúsága szerint száznál is több tanút hallgattak ki a kétéves vizsgálat alatt a szepsi telepi cigányok, másrészt a faluban élő parasztok és kereskedők közül. A Kassai Naplóban március 19-én tizenegy cigány fényképét is közzétették, ők: Filke Sándor, Dancsó Ferenc, Hudák József, Horvát József, Ribár Jenő, Ribár Pál, Baro Griv, Csiszár Gyula, Jano Gyula, Ribár József, Ribár Sándor. A zavaros vallomások, az ellentmondások kibogozását és az ügy lezárását nehezítette, hogy a letartóztatás hírének közlése után az abaúji cigányok ügyét összekapcsolták az életfogytiglani börtönbüntetését Nagyenyeden töltő tömeggyilkos, Reinitz Jakab ügyével. Ő annak idején a szatmári tárgyaláson ártatlannak vallotta magát, és most az ügyvédje, Gáspár Gyula, kihasználva a cigányok rémtetteiről viharosan terjedő híreket, vizsgálatot kért arra vonatkozóan, hogy a Reinitznek tulajdonított kassai áldozatokat nem az abaúji cigányok ölték-e meg?15 Erről és egyéb hasonló ügyekről is bebizonyosodott, hogy a cigányok nem is tudtak ezekről. A Kassai Napló publicistája 1927. március 10-én megjelent írásában a bűntudat oldaláról próbálta értelmezni a cigányok magatartását. Úgy vélte, hogy nincs bűntudatuk, legfeljebb a csendőröktől és az akasztófától félnek. „Egyikükön sem lehet megtörtséget, bűntudatot észrevenni” – írta. Benyomásait akkor szerezte, amikor beengedték az újságírókat a cigányok kihallgatására. Álláspontját nyilvánvalóan nem tekinthetjük a cigányok érzés- és gondolatvilága elmélyült bemutatásának. Az viszont kétségtelen, hogy a cigányok bohócot csináltak a csendőrségből és az ügyészségből. Egymásnak ellentmondó verziókat adtak elő valóságos és kitalált esetekről, a legképtelenebb helyeket jelölték meg vélt vagy 15 Emberevő cigányok ölték meg Reinitz kassai áldozatait? Nagyvárad, 1927. március 9. 104 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK valós tetteik helyszínéül. Ezekre a helyekre el is vitték őket helyszíni szemlékre. A perújrafelvétel 1939–1940-ben keletkezett aktái között találhatók a helyszíni szemlékről készült fotók. Néhány fényképen a kiöltöztetett cigányok láthatók, amint gépkocsival viszik őket a helyszíni szemlére, olyan kedélyesen vigyorognak, mintha piknikezni mennének, nem pedig bestiális gyilkosságok gyanúja alól tisztázni magukat. Azon a fotón, amely Filke Sándorról elfogatásakor készült, a csendőrök szuronyerdejében álló, akkor 22 éves férfi összeláncolt kezekkel nevet. A történet azonban korántsem volt ennyire derűs és könnyed már az elején sem. A cigányok magatartásában valóban felfedezhetőek voltak az infantilizmus és a nihilizmus jelei, de azok a publicisták tévedtek, akik úgy gondolták, hogy a cigányok könnyen veszik a börtönt, vagy ne foglalkoztatná őket saját sorsuk, vagy ne gyötörnék őket kétségek és szorongások. Mire a vizsgálati szakasz befejeződött, három cigány halt meg a börtönben, egy pedig megőrült. 1927 júniusában végéhez látszott közeledni a vizsgálat lezárása. Az ügyészség úgy nyilatkozott, hogy 45 cigányt vádolnak gyilkossággal, 900 oldalas lesz a vádirat, és rövidesen sor kerül a tárgyalásra.16 Már folyt a vádirat szövegezése, amikor egy 1921-ben Rozsnyó közelében történt gyilkosság elkövetésének ügyében, amelyben az egyik szepsi cigány is gyanúba került, külön nyomozást kezdtek.17 Ezt követően hirtelen csend áll be a szepsi cigányok ügyében, közel egy évig nem foglalkozik vele a sajtó. Önmagában a Rozsnyó környéki eset nem elégséges magyarázat erre a hirtelen változásra, nem találunk magyarázatot az 1927 nyara és 1928 nyara között keletkezett iratokban sem. Egy 1928. június 19-ei híradás szerint a szepsi cigányok ügyének „tárgyalása teljesen bizonytalan”, mert még az előzetes nyomozás sem ért a végére.18 1928 június közepén szinte ugyanott álltak a dolgok, mint 1927 tavaszán. Ebben szerepe volt az ügy során feltárt rengeteg ellentmondásnak, s bizonyára annak is, hogy a vizsgálatot vezető járásbírónak évi 20 ezer ügydarabos forgalom mellé, „csak úgy mellékfoglalkozásként” adta ki a törvényszék elnöke az úgynevezett „cigányügyet”. A vizsgálat elhúzódásában fontos volt továbbá az is, hogy a cigányokkal szemben felmerült minden egyes vádpontban a főállamügyész és a vizsgálóbíró a legapróbb részleteket is igyekezett tisztázni és tárgyi bizonyí- 16 Az emberevő cigányok elleni vizsgálat befejezés előtt. Kassai Napló, 1927. június 25. Rozsnyó környékén is nyomoznak az emberevő cigányok bűnei után. Kassai Napló, 1927. június 28. 18 A szepsii „emberevő” cigányok szenzációs bűnperének tárgyalása teljesen bizonytalan. Kassai Napló, 1927. június 19. 17 „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 105 tékokat szerezni, különösen attól fogva, amikor nyilvánvaló lett, hogy a cigányok beismerő vallomásaira semmit sem lehet építeni. A lapok 1928. július elején viszont már arról számolhattak be, hogy a vizsgálat lezárult, és Turek államügyész megbízást kapott a vádirat összeállítására.19 Ekkor még úgy tervezték, hogy a vádirat 300–400 oldal lesz, és három részletben zajlik majd le a per: először esküdtbíróságon tárgyalják a szepsi cigányok egy részének gyilkosságait és rablásait, utána törvényszéki büntetőtanács előtt ugyanezeknek a különböző lopásait, végül szintén törvényszéki büntetőtanács tárgyalja a más szepsi cigányok által elkövetett lopásokat és útonállásokat. Ekkor még 63 cigány elleni vádemelésről volt szó. A fővádlottak Filke Sándor, Hudák József, Jano Gyula, Csiszár Gyula, Ribár Pál, Ribár Sándor, Ribár Jenő, Ribár József, Ribár Béla, Barna Brunó, Dancsó Ferenc, Zsiga Jószef, Zsiga Imre, Ribár Vince, Kristóf András. Egy Horváth József nevű idősebb cigány, akit Filke mellett bandavezérnek tartottak, egyike volt azoknak, akik időközben meghaltak a fogházban.20 A tárgyalás 1929. május 21-ére tűzték ki Kassán a cigányok tárgyalásának időpontját. „Az emberiség legnagyobb szégyenének” kikiáltott ügyben a lapok beszámolói szerint 1929 tavaszára négy és fél mázsa irat gyűlt össze.21 Mivel a cigányok korábban magukra vallottak, illetve képtelenségekbe ágyazták a beismerést, a sajtó ebbe kapaszkodva újra vérfagyasztó és lélegzetelállító beállításban tüntethette fel a vélt bűncselekményeket. A vádiraton az ügyészség a főtárgyalás előtti utolsó napokban is dolgozott, végül 300 helyett 124 oldal lett, amelyben 19 szepsi cigányt vádoltak az alábbi hat bűncselekménnyel: – Bodóka mellett Imling András szövetkezetvezető meggyilkolása és kirablása, 1923. október 8. – Róth Dávid zsarnói kereskedő kirablása, 1925. június 12. – Az Eperjes melletti erdőben Ondecskó Lajos 14 éves iskolásfiú meggyilkolása, 1926. május 20. 19 A szepsii emberevő cigányok bűnügyében befejeződött a vizsgálat. Kassai Napló, 1928. július 3. 20 Az 1927–1928. évi iratok: Štátny Archív, Krajsk Súd v Košiciach (1525) 1872–1949. 172. doboz, 135–373. sz. 174. doboz, 483–768. sz. 175. doboz, 869., 1437., 1758., 1804. sz. 21 Négy és fél mázsa irat gyűlt össze az emberevő szepsi cigányok bűnpörében. Híradó, 1929. április 18. Négy és fél mázsa irat gyűlt össze az emberevő cigányok bűnperében. Pesti Napló, 1929. április 21. Mindkét cikket Herczeg Gábor írta H. G. monogrammal. 106 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK – A Kassa melletti Furcsa-erdőben egy 50–60 év körüli falusi asszony megölése és kirablása, 1926 nyara (a nő kilétét és személyazonosságát nem tudták megállapítani). – A Makranc melletti Csekaj vagy Cserépszin pusztán Kocserha István és Riga Erzsébet megölése, házuk kirablása, 1927. január 16. – Rusznyák Péter szepsi fűszerkereskedő meggyilkolása és kirablása, 1927. január 29. A főtárgyalás előtti napokban a sajtó főként az Ondecskó- és az Immling-gyilkosság részleteivel foglalkozott. A lapok határozottan arról számoltak be, hogy a cigányok bevallották ezeket a bűncselekményeket, illetve még továbbiakat is. Ugyanakkor egyáltalán nem volt egyértelmű még ekkor sem, hogy a cigányok tényleg bevallották-e ezeket a tetteket, s ha igen, akkor miért. Róth Dávid kirablásáról az ügyészek is csak feltételezték, hogy a szepsi cigányok követhették el, az újságok pedig az utolsó pillanatig találgattak. Annyira bizonytalan volt minden, hogy Móritz József, az esküdtszéki tanács elnöke még öt nappal a tárgyalás megkezdése előtt is szemlét tartott a Szepsiben és környékén elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatos helyszíneken, sőt a szepsi cigánytelepen is, ahonnan a vádlottak származtak.22 Közvetlenül a főtárgyalás előtt újságírók úgy vélték, hogy ennél sokkal többet követtek el. Abból indultak ki ugyanis, hogy ez a hat bizonyítottnak vehető, s az ezekben tanúsított bestialitás „csak megerősíti azt a feltevést, hogy ezt a mesterséget nagyon régóta űzik […] A cigányokat, mint azt a tanuvallomások is megerősítik, nem a nyugtalan vérük, nem a kaland után való vágyódás, hanem az élet nehéz gondjainak könnyüszerrel való áthidalása késztette. Rabolni, lopni, gyilkolni mentek, mert a gyilkosságot, lopást, rablást foglalkozásuknak tekintették”23 A bíróságon a cigányok azt vallották, hogy a csendőrségen beismerő vallomásokat tettek, de hozzátették, hogy kényszerítették őket. Az elnök ezért nem látta szükségesnek felolvasni a nyomozati jegyzőkönyveket. Az első tárgyalási napon hat cigány férfit hallgattak ki. A végén a védők elmeorvos szakértők bevonását kérték, amit a főügyész ellenzett.24 A kassai tárgyalást a közvélemény és a sajtó felfokozott érdeklődése kísérte. Minden tekintélyes európai lap képviseltette magát (Berliner Börsen Courir, Berliner Tageblatt, Intransingeant, Matin, Central Euro- 22 Egerszegi László: Ondecskó Lajos 14 éves iskolásfiú kirablása és meggyilkolása a szepsii cigánydráma legmegdöbbentőbb jelenete. Híradó, 1929. május 19. 23 Uo. 24 Az ügyészek (cseh)szlovákok voltak, a bíró, az ügyvédek és az esküdtek magyarok. „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 107 pean Press), de a New York-i Universice is Kassára küldte a tudósítóját. Ezt a felfokozottságot valójában az a várakozás éltette, hogy a tárgyaláson sorra követik majd egymást a szenzációk az emberevésről, ami rendkívülivé teszi a pert és a várható ítéletet is. Amikor Herczeg Gábor szociografikus írásban mutatta be a szepsi cigányok nyomortelepét,25 amikor Ribár Jenő és Filke Sándor vallomást tettek a rablógyilkosságokban és a cigányok a tárgyalóteremben összetűztek a csendőrökkel,26 a közvélemény és a tudósítók is közönyösek maradtak. A tárgyalás lélektanilag legmegrázóbb napja (amikor június 15-én a vádlottak gyermekéveiről tett fel kérdéseket az elnök, s meghallgatták tanúként a szüleiket is) sem váltott ki különösebb érdeklődést.27 Két és fél év elteltével sem kapott elegendő hangsúlyt, hogy a vádlottak némelyike 1923-ban, a legelső rablás idején, tizenéves gyermekember volt, a legifjabbak 11-12 évesek. A legidősebb cigány, Ribár Pál 1901ben született Szepsiben, Jano Kálmán, alias Filke Sándor pedig 1905ben Nagyidán.28 A vádlottak nagyidai és szepsi katolikus családokból származtak. 10–12 éves korukban már tudtak hegedülni, amit apjuktól, nagyapjuktól tanultak. A muzsikálást azonban nem gyakorolták, mert nem nyújtott megfelelő megélhetést. Vályogvetésből és a szepsi parasztoknak végzett munkákból éltek meg. Szepsiben minden magyar családnak volt egy kliens cigány családja, amely neki dolgozott. A fiúk közül többen is, például Filke öccse, a Ribár fiúk, jártak néhány osztályt, a vallástanból ismerték a Miatyánkot és a Hiszekegyet, ők 12–14 éves koruk óta dolgoztak. Ribár Kálmán azt mondta, hogy fia, Sándor vallásos, gyónni is járt a templomba. Ribár Jenő viszont árva gyerek volt, mostohaanyja olyan rosszul bánt vele, hogy az még a cigányok között is felháborodást keltett. Filke Sándor családja szégyene volt. Apja vallomása szerint rakoncátlan, lusta gyerek, aki csak a füvön szeretett heverészni, ő valóban nem volt hajlandó megtanulni még imádkozni sem. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy buta lett volna. A tanúk vallomása és Móricz bíró emlékirata is azt bizonyítja, hogy Filke volt a legkörmönfontabb, hozzá még elsőrangú színész és manipulátor. 25 Herczeg Gábor: Látogatás a dögevők, pipázó asszonyok és cigarettázó ötévesek otthonában: a szepsii cigánysoron. Hiradó, 1929. május 30. 26 Bomlik az egység cigányvádlottak körében: Rybár Jenő töredelmes vallomást tett. Hiradó, 1929. június 1. Filke, a cigánybanditák vezére megtört és őszinte vallomást tett. Hiradó, 1929. június 2. 27 A rablógyilkos cigányok gyermekévei. Hiradó, 1929. június 10. 28 A cigányokról személyenként 1927-ben felvett „Zápisnica” című adatlapok a Magyar Királyi Törvényszék hivatkozott iratai között a 368. dobozban találhatók. 108 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Az esküdtek 1929. június 17-én bűnösnek találták a vádlottak egy részét szándékos emberölésben, rablásban, orgazdaságban, bűnsegédletben. Négy vádlottat nem találtak bűnösnek, egyet pedig a tárgyalás alatt engedtek szabadon súlyos tüdőbetegsége miatt, a halál várt rá. Hatvanegy napi dráma után 1929. július 20-án Móricz elnök ítéletet hirdetett, és az előzetes várakozásokkal ellentétben nem született halálos ítélet: Filke Sándor és Ribár Pál életfogytiglani fegyházat, Hudák József 15 év fegyházat, Csiszár Gyula 12 év fegyházat, Jano Gyula 8 év fegyházat, Ribár Jenő 4 év fegyházat, Ribár Sándor 8 év fegyházat, Zsiga József 8 év fegyházat, Zsiga Imre 8 év fegyházat, Ribár József 8 év fegyházat, Ribár Béla 8 év fegyházat, Grulo Barnabás 4 év fogházat, Csemer Eszter 2 év börtönt, Csemer Johanna 2 év börtönt kapott. A perújrafelvétel Az első bécsi döntést követően, amikor a Felvidék az újabb impériumváltással visszatért Magyarországhoz, négy szepsi cigány volt még börtönben, Csiszár Gyula, Jano Kálmán alias Filke Sándor, Ribár József, Zsiga Imre (Ribár Pál időközben tüdőgyulladásban meghalt). A szlovák hatóságok arra kérték a magyar igazságügyi minisztériumot, hogy a szlovák fegyházakból azokat az elítélteket, akik magyar illetőségűek lettek, szállítsák át Magyarországra. A visszacsatolt területekről származó fegyenceket Illaván és Lipótváron gyűjtötték össze, ahonnan 1939. augusztus 4-én vonattal előbb Gányba, majd Vácra szállították őket, ahol külön gyűjtőtábort állítottak fel számukra. A fegyenceket Vácról az illetőségük szerinti törvényszékekre szállították tovább, Kassára, Rimaszombatba, Beregszászra, Husztra. Fülöp Dezső, a kassai Királyi Ügyészség elnöke eközben a törvényszéki vizsgálóbíróhoz teszi át a szepsi cigányok ügyiratait, akik a „Btk. 278. §-ába ütköző és a Btk. 278. §-a szerint minősülő a Btk. 70.§-ához képest tettestársi minőségben elkövetett többrendbeli gyilkosság bűntettét” követték el. Vizsgálati fogságban pedig azért vannak, mert a 9720/1938. M. E. sz. rendelet 7. §-a értelmében az ő ügyüket is felülvizsgálták, mint minden más, a csehszlovák hatóságok által 1938 előtt lefolytatott bűnügyet. A felülvizsgálat során az elítélteknek három kérdésre kellett választ adni: Emelnek-e kifogást a csehszlovák hatóságok „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 109 bizonyítékai ellen? Kérik-e a bizonyítás megismétlését? Javasolnak-e új bizonyítékot?29 A kihallgatások után a cigányokat alaposan gyanúsíthatóknak tartották az egykor vádalapot képező bűncselekmények elkövetésével, amelyeket újra részletesen leírtak. Az ügyész 1939. szeptember végén a vizsgálóbírónak indítványozta az újbóli vizsgálat elrendelését. 1939. október–november folyamán, majd 1940 februárjában ismét kihallgattak közel száz tanút Nagyidán, Tornán és Szepsiben, valamint a kassai járásbíróságon. A négy cigányt 1939. novemberben elmeorvos vizsgálta meg. Az orvosszakértő úgy vélte, hogy a bűncselekmények időpontjában Ribár József „elmetehetsége meg volt zavarva és az akaratának szabad elhatározási képességét korlátozta”. Zsiga Imre „tudata tiszta, világos. Általános ismeretei alacsony társadalmi rendjének és tanulatlanságának megfelelően szűkkörűek, de nem kórosan fogyatékosak. Az elvont fogalmak meghatározásában bizonytalan, a lényeges tartalmi jegyeket a lényegtelenektől elkülöníteni nem tudja. Ennek ellenére tisztában van az alapvető erkölcsi fogalmakkal és következményekkel: helyesen határozza meg, hogy mi a lopás, mi a bűn, tisztában van a büntetőjogi következményekkel.” Filke Sándor „tudatának terjedelme, átfogó képessége, úgyszintén a ráeszmélése zavartalan: láthatólag a konkrét tények tudatos mérlegelésével fogja fel és ítéli meg jelenlegi helyzetét és a bűnügygyel kapcsolatos körülményeket. […] A bűn fogalmával tisztában van, azt aránylag jól határozza meg. […] Az értelmisége kétségtelenül igen alacsonyrendű, általános ismerete igen szűk körű, fogalomalkotása a tárgyi fogalmak körében is bizonytalan, elvont fogalmak körében egyáltalában nem tud eligazodni.” Csiszár Gyula „felfogásában, észrevevésében hiány nincs, a tudata tiszta, a ráeszmélés zavartalan. […] Általában a megőrző és a felidéző emlékezete kifogástalan, minden számára fontos emlékképpel jól rendelkezik, ellenben a megjegyző képessége a tanulatlan embereknél általában megszokott mértékig fejletlen. […] Kétségtelenül az elvont fogalmak meghatározásában bizonytalan, gyakran még a megjelölésükre szolgáló szavak értelmét sem fogja fel, tárgyi fogalmak körében már kifogástalanul eligazodik, lényeges tartalmukat többnyire jól határozza meg.” Az új vádemelésre 1940. március 1-jén került sor, a vádirat ezúttal csak 27 oldalas volt. 1940. május 21-én kezdődött a főtárgyalás. Az 1939–1940-es vizsgálatban és a tárgyaláson a tanúvallomások különös 29 Az új vizsgálat és az új tárgyalás iratai a kassai törvényszék már hivatkozott fondjában a 368. dobozban találhatók, 5466/1940. sz. 110 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK jelentőséggel bírtak. A korábbi iratokból csak a vádirat és az ítéletek álltak a vizsgálóbíró, illetve a törvényszéki elnök rendelkezésére. A többi dokumentum Szlovákiában volt, ekkor éppen a nyitrai fogház-felügyelőség iratai között. Az 1929-es tárgyalás menetét, az akkor elhangzottakat úgy rekonstruálták, hogy a tanúvallomásokat és a Kassai Ujság egykori beszámolóit vetítették egymásra. A június 3-án meghozott ítéletek csaknem teljesen megegyeztek az 1929-ben kihirdetettekkel. Az emberevés metaforája Történelmi örökségek Az emberevő, gyermekrabló, gyermekcsonkító, eredendően bűnös, hitehagyott, betegségeket terjesztő cigány alakja régóta állandó eleme az európai népek cigányképének. A népi gondolkodásban, az egyházi irodalomban, a joggyakorlatban és a modernkori sajtóban egyaránt felbukkannak e sajátos sztereotípiák, hasonlóan a Krisztus-gyilkos, Európába pestist behozó, vérváddal illetett zsidóhoz. A halottak kiásásának és elfogyasztásának albániai és törökországi hiedelmét Kenrick és Puxon azzal magyarázzák, hogy a cigányok halottaikat ismeretlen helyeken temették el, a helybeliek szinte soha nem látták ezt, és nem volt tudomásuk cigány síremlékekről. A 19. század vége óta gyűjtött népi szövegek, a közköltészet, az egyházi irodalom és a jogi források egymásra vetítése arról tanúskodik, hogy Magyarországon hosszú időn keresztül együtt élt a cigányokról alkotott képben a megvetés és az elismerés, a lenézés és az együttérzés. A mindenre képes cigány mint bűnbak a 17. századtól jelenik meg a magyarországi cigányképben, és ez azzal a vélekedéssel kapcsolódik össze, hogy az akkor (17. század végén) ismert cigányok nem azonosak a korábbi békés bevándorlókkal. Az állatias ösztönlényként ábrázolt cigány figurája is a 17. századtól válik tipikussá, de nem társul hozzá a vérszomjasság, kegyetlenség attribútuma. A 17–18. században az állatias karaktert a naiv, mulatságos, nemiségét kordában tartani nem tudó, a szokásszerűtől eltérő szexuális viselkedésű cigány képéhez társították. A környezetére veszélyes, a civilizált életnek ellenszegülő, ősi, fékezhetetlen ösztönöket átörökítő, szélsőséges viselkedésre hajlamos cigány képe Magyarországon az 1782. évi Hont vármegyei antropofágia per és a nyomában terjedő mendemondák következtében erősödött fel, majd 145 év múltán, 1927-ben Kassán éledt újjá. Az esetek mindkétszer „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 111 – a korabeli sajtó révén – európai, sőt világméretű hisztériát és a mai napig velünk élő megbélyegzést váltottak ki. A magyar történelemből a tatárjárás utáni időkből, Dózsa György kivégzéséről, valamint a 17. század eleji Erdélyből ismerünk olyan forrásokat, amelyekből úgy tűnik, hogy erőszak, illetve krónikus élelemhiány miatt valóban történt emberevés. Az elszigetelt eseményeknél azonban mentalitástörténeti jelenségként jelentősebb az emberevés témája, mint a másokról alkotott kép metaforikus eszköze. A cigányok magyarországi történetében mindkét ízben az „antiszociális magatartás univerzális szimbóluma”-ként fordul elő. A cigányokkal szemben megfogalmazott emberevési vád egyébként nem egyedi jelenség. Az emberevő cigánynak a honti és a kassai per nyomán kirajzolódó képe kísértetiesen hasonlít arra, ami az emberevéstől sem visszariadó, egyúttal vadnak, vérszomjasnak, állatiasnak, istentelennek jellemzett magyarokról a nyugati társadalmak kollektív emlékezetében a 9. század óta időről időre felidéződött. A magyarországi cigányperek elemzése azt mutatja, hogy az igazságszolgáltatás egyes szintjein a cigányokkal szembeni bíráskodás nem volt előítéletes. Az ugyanolyan bűncselekményt elkövető cigány és nem cigány vádlottal szemben az eljárás lefolytatása, az alkalmazott törvényhelyek, a deliktum értelmezése, az ítélet és annak indoklása nem különbözött egymástól. A bíráskodás akkor vált előítéletessé, s a cigányperek akkor tértek el a szokványos joggyakorlattól, hogy ha a cigányok olyan cselekmények gyanújába keveredtek, ami ritkán fordult elő, vagy nem is volt rá precedens, és azt a büntető törvénykönyvek sem ismerték (például az antropofágiát). Ekkor racionális és irracionális mozzanatok keveredésével, az adott kor világképének, ellentmondásos joggyakorlatának és a hisztériakeltés eszközeinek egymásra hatásával terebélyesedik egy-egy szokványos eset nemzetközi hírű monstre perré. Ezt történt 1782-ben és 1927-ben is: a boszorkányvádakra jellemző módon voltaképpen hétköznapi bűnesetek fogalmazódtak meg az emberevési vád nyelvén. Az extrém vádakat, előítéleteket felszínre hozó, hisztérikus közvélekedést kiváltó cigányperek „etnospecifikus” vonása egyébként egy különleges pszichológiai attitűd, a cigányoknak a bíróság előtti különös viselkedése volt. A magyarországi cigányperek értelmezésének kardinális módszertani problémája ugyanis abban áll, hogy vajon a cigányok azért adnak elő egy történetet, mert valóban azt gondolják, amit mondanak, vagy azért mondják, amit mondanak, mert azt hiszik, hogy az a védekezés hatásos módja? A 16. század óta több perben is hasonló szituáció állt elő: cigányok külső kényszer vagy pszichózis hatására, szuggesztív lelki állapotban váratlanul, látszólag közönyösen, beismer- 112 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK nek képtelen cselekedeteket, majd visszavonják vallomásukat.30 Közös ezekben a beismerésekben a testi gyötrelmektől és a nem természetes úton bekövetkező haláltól való rettegés, továbbá, hogy a bírák nem tudják értelmezni a cigányok elbeszéléseit, vagy nem találnak rá megfelelő magyarázatot. A metafora keletkezése 1927. március elején 21 cigány volt már börtönben, amikor elindult a lavina. Érdekes módon nem kassai, hanem szegedi lap írt budapesti tudósítója telefonjelentése alapján először arról, hogy a cigányok emberevők.31 A március 4-én megjelent híradás arról értesítette az olvasókat, hogy „A banda egyik tagja azt a hajmeresztő vallomást tette, hogy a legyilkolt emberek holttesteit megsütötték és megették.” A tudósítás szerint a cigányok a további kihallgatások során egybehangzóan vallották, hogy megették áldozataikat, sőt „a gyilkosságokat is legtöbb esetben azért követték el, hogy emberhushoz jussanak”. „Éveken keresztül emberhússal táplálkoztak a szepsi-i rablógyilkos cigányok” – adta hírül a Kassai Napló március 5-én. „Száz embert faltak föl a kassai emberevő cigányok” – közölte ugyanekkor a Nagyvárad című napilap. A Kassai Naplóból megtudható, hogy Martinek vezető ügyész hívta össze az újságírókat, hogy tájékoztassa őket a szepsi cigányok ügyében folytatott nyomozásról. Martinek elmondta, hogy „az évszázad egyik legborzalmasabb bünügyéről rántottuk le a leplet”, majd hozzátette, már a nyomozás első stádiumában „valószínünek látszott, hogy [a cigányok] áldozataikat megették”, mostanra pedig teljesen bizonyossá vált. Az ügyész és ráhivatkozva a lapok bebizonyosodott tényként közölték az emberevést, ráaggatva az első egzotikus motívumokat is: a cigány nők gulyást főztek az áldozatok húsából; a cigányok valósággal vadásztak az emberekre, főleg az asszonyokra, mert azoknak ízletesebb a húsuk. Martinek eredeti szavait pontosan nem ismerjük, de a Kassai Naplóban már valóságos kannibállakomák leírása olvasható: a cigányok berendezkedtek az emberevésre, az áldozatokat dorongokkal leütötték, és helyben feldarabolták, az emberhúst lepedőbe csomagolva vitték a táborukba, ahol aztán az asszonyok elkészítették a lakomát. 30 Konkrét esetek elemzését lásd Nagy 1998, 224–225, 302–306. „A kassai cigányok tizenkét embert meggyilkoltak, és vallomásuk szerint husukat megsütötték és megették”. Délmagyarország, 1927. március 4. 31 „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 113 Az emberevés bizonyítottságát – ugyancsak Martinek nyomán – a süketnéma Ribár József állítólagos írásbeli vallomására alapozták, melyben beismerte, hogy áldozataikat megették. A kannibalizmus kiagyalója pedig Ribár Pál lett volna, „aki be is vallotta a csendőröknek, hogy a holttesteket ő darabolta fel”. A vallomások azonban ellentmondásosak voltak. Ribár József vélt vagy valós vallomását alátámasztani látszott, hogy Filke élettársa Csemer Eszter, valamint Ribár Pál felesége, Ribár Anna, bevallották, hogy a szepsi cigánytelepen a putrikban emberhúst főztek. Hudák József felesége, Malik Róza, aki a Rozsnyó melletti Sajóházáról került Szepsibe, és nem volt cigány, viszont tagadta, hogy emberhúst főzött volna, ezt azonban a szembesítésen éppen a férje akarta rábizonyítani. Martinek arról is beszámolt, hogy Hudák vallomása után a cigányok többsége még tagadta az emberevést, majd „olyan cinikus egykedvűséggel adták elő a történteket, hogy ugy látszik, még ma sem tudják felfogni tettük borzalmasságát”. Móricz József 1939-es emlékiratában azt mondja, hogy az ügyész hívta össze az újságírókat, és ő rendezte a komédiát az emberevés elhíresztelésére is. „Jófejű ember, képzett jogász volt, de hihetetlen soviniszta”. A sajtó összehívása előtti momentumokra azonban Móricz bíró másképpen emlékezett, mint ahogy a Kassai Naplóban 1927-ben írták. Szerinte szó sem volt az emberevés kinyomozásáról, valamiféle lebuktatásról vagy írásbeli beismerésről. Az emberevés toposza Filke manipulatív és teátrális színjátékában született. Amikor 1927. március elején szorulni kezdett a nyakán a hurok a gyilkosságok és rablások miatt, Filke kihallgatásra jelentkezett a vizsgálóbírónál, és előállt egy kitalált gyilkossággal, hogy félrevigye a nyomozást. Arra a kérdésre, hogy mi lett a hullával, Móricz József szerint ezt válaszolta: „Hát megfőztük és megettük.” Amikor Martinek a törvényszéki fogházba hívta az újságírókat, bevezette őket egy nagyobb terembe, és Filkével megismételtette az emberevésre vonatkozó vallomását. „Filke, aki egy végtelenül hiú cigánysuhanc volt, észrevette, hogy az érdeklődés középpontjába került, elkezdett nagyzolni. A fantáziáját sétálni engedte, s képzelhetetlen zagyvalékot mesélt össze vissza. Részletesen elmondta, hogyan gyilkolták meg áldozataikat, hogyan darabolták fel a hullákat, hogyan főzték meg azokat nagy kondérokban, no és a végén nagy lakomázás pásztortűznél, tánccal egybekötve.” Filke vallomása után Martinek gúnyosan jegyezte meg: „Íme ezt az örökséget kaptuk a magyaroktól! Emberevő cigányokat!” Az 1939 őszén folyt második vizsgálatból ismert vallomások némelyike további adalékokkal szolgál. Csemer Johanna, aki 1939-ben Tornán lakott, vallomásában így emlékezett (a többi cigány akkori 114 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK vallomásában szóba sem jön az emberevés): „A csehszlovák rendőrség azzal gyanusitott, hogy emberhust főztem. A gyanú tárgya közelebbről az volt, hogy Hadkoc mellett emberhust főztem, mint ezt nekem a nyomozás során süketnéma Ribár Béla szemembe mondotta. Ebből azonban egy árva szó sem igaz. Minthogy a nyomozó közegek a terheltek által beismert gyilkosságok áldozatait megtalálni sehogy sem tudták, végre az egyik nyomozó csendőr ráförmedt a terheltekre, hogy mit csináltatok a holttestekkel? megettétek? Erre a terheltek a sok verésben rávallottak, hogy igen a holttesteket megették, minthogy erre a műveletre szakácsné is kellett, Ribár Bélának a fent emlitett terhelő vallomása alapján igy kerültem bele a bünügybe.” László Ernő 54 éves orvos boncolta az áldozatokat, az 1929-es tárgyaláson pedig orvosszakértőként szerepelt. 1939. október 7-én az Imlinggyilkosság helyszíni szemléje kapcsán ezt vallotta: „Ribár Morgó Jenő a vizsgálóbírót nyilván az orránál fogva vezette, mire figyelmeztettem, hogy óvatos legyen, mert ha tovább faggatjuk a cigányt, még azt is hajlandó lesz elvállalni, hogy az áldozatokat megfőzte és megette. A jelen volt cseh államügyész ezt meghallotta, és rám szólt, hogy ne avatkozzak be a dologba, mert a terheltek már Kassán napokkal ezelőtt valóban azt vallották, hogy az áldozatokat megfőzték és megették. Minthogy bizonyos hullákat valóban nem találtak meg, ez a két körülmény nagyszerüen összevágott, elgondolásom szerint igy került bele valószinüleg az emberevés historiája a jelen nagyszabásu bünügybe. Ezt követően második, vagy harmadik napon már az ujságok is cikkeztek az emberevő cigányokról.” Amikor Filkééket 1939. szeptember végén, október elején kihallgatták, az emberevésről csak egy rövid utalás hangzott el. Filke elmondta, hogy a cseh csendőrök megverték, hozzátéve: „az emberevésre vonatkozó beismerő vallomást is gumibottal kényszeritették ki”. Civilizációs dilemma és egzotikum Az emberevés híre felkeltette a budapesti és a jelentősebb vidéki lapok érdeklődését, ami néhány hét alatt Prágán, Berlinen és Londonon át New Yorkig gyűrűzött, s „a kis abaúji városkát a világesemények központjába emelték”. Március 5. és 9. között nem volt olyan számottevő magyarországi lap, amelyik ne foglalkozott volna az emberevéssel. Három nap alatt elterjedt az „emberevő cigány” metaforája. A letartóztatásokat és az emberevés vádját két, egymásnak ellentmondó változatban tálalták a lapok. Az egyik variáció szerint a szepsi csendőrök Filkó Sándor vajda 24 tagú bandáját fogták el, akikről 12 rab- „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 115 lógyilkosság elkövetése derült ki. Az áldozatok közül 4 férfit és 1 nőt feldaraboltak, megsütöttek és megettek. A másik variáció szerint a kassai rendőrség letartóztatott egy kóbor cigánybandát 80–100 ember meggyilkolása, illetve a kassai nagyerdőben történt megfőzése, megsütése és megevése miatt.32 A cigányok bevallották, hogy 1926-ban egyszer 3 napig nem ettek, s ekkor Szilke Sándor33 nevű, „félvad, állati erejü ember” utasította őket, hogy az első embert, akit meglátnak, gyilkolják meg. A vallomások szerint megöltek egy 13 éves eperjesi gimnazistát, egy kereskedőt, egy igazgatót, valamint Szepsi falu bíróját, s megsütötték őket pecsenyének. A cigányok beismerték, hogy ezen kívül még vagy 20 ember került terítékre. A rendőrség viszont azt feltételezi, hogy legalább 100 ember halála száradt a lelkükön. Némelyik újságíró száznál is több betörés és tizenöt gyilkosság elkövetéséről írt ezekben a napokban.34 Az emberevést mindkét változat tényként fogadta el, és kétféle kontextusban értelmezte. A fékezhetetlen, civilizálhatatlan, született bűnöző verziója az egyik, eszerint – a cigány mindenre képes: „a kóbor cigány ma is veszedelme a közbiztonságnak és amint a szepsi esetből kitűnik, nem is alaptalan az a vád, hogy egyszer-egyszer egyikük-másikuk emberhúsra is éhezik”;35 – még a letelepedett cigányok között is sok a bűnöző, de a vándorcigányok 99 százalékban tulajdonképpen bűnözőnek születnek36: „Rejtélyes fajta a cigány. Csodálatosan megtudta őrizni nomád szokásait, amelyeket még Indiából hozott, szabadságvágyában nem 32 A boldvai cigányok bevallották, hogy embert ettek. Alföldi Újság, 1927. március 6.; Hónapokig fog tartani a bűnlajstrom összeállítása. Kassai Napló, 1927. március 6.; Borzalmas bűnükről vallomást tesznek az emberevő cigányok. Marosvidék, 1927. március 6. 33 Filkó=Filke=Szilke. 34 A szepsii emberevő cigányok száznál is több betörést követtek el. Kassai Napló, 1927. március 8.; Az emberevő cigányok rettenetes vallomása. Marosvidék, 1927. március 8.; Egy asszony húsát krumplival levesbe főzték meg és ették az emberevő cigányok. Újabb borzalmas részletek a boldvai cigányok vallomásaiból. Debreczen. Keletmagyarországi napló, 1927. március 8. 35 Kun Andor: Az abaúji emberevő cigányok elődei. Magyar Hírlap, 1927. március 6. 36 Valamennyi sajtóhírben összemosták a független vándorló és a csavargó fogalmát. A perben szereplő cigányok nem alkottak szervezett, vándorló, karavánszerű csoportot, de nem voltak otthontalan csavargók sem. Rendelkeztek állandó lakóhellyel, mindnyájan fiatalok voltak, s alkalmi csoportot képeztek. További kutatásom fontos aspektusa lesz a csoport szociológiai jellemzőinek, a szociális és egyéb kritériumoknak a vizsgálata. 116 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK tűr korlátot és hiába próbálják őket civilizált életre fogni, dacolnak a nyugat, a fejlődés szellemével, megmaradnak ugyanolyan vad, fékezhetetlen, kóbor fajtának, mint amilyenek Indiában voltak, ha ugyan innen származnak.”37 A másik változat a cigányt az emberi nem állatias, sötét természetének archetípusaként jeleníti meg: – hogyan lehetséges az, hogy „Középeurópa legkulturáltabb országában”, a polgárosodás „szárnycsapásai” által mindenképpen megérintett emberek, akik cigarettát sodornak, harisnyát és nadrágot viselnek, gyufát gyújtanak, s Európa közepén vannak, nem pedig a maori szigeteken, úgy viselkedhetnek, mint a kannibálok? Vagyis, hogy lehetséges, hogy nem távoli szigeteken, hanem civilizált emberek közvetlen szomszédságában, a kassai erdőben a cigányok „emberi hátgerinccsontokról rágicsálják le a hust és óriási kondérokban kotyvasztják igazgatók, kereskedők, deákok zsigeréből a bográcsgulyást”; – mert úgy tűnik, hogy ez a faj még a legkulturáltabb környezetben is átörökíti az ősök bestiális ösztöneit; – de ha a cigány nem fejlődésképes fajta, akkor ez más emberfajtákra is igaz lehet. Ha pedig így van, akkor az a rémisztő következtetés adódik, hogy az ember mindenre képes. „Mert az emberiség fejlődését külső körülmények határozzák meg, egyforma jogok, kötelmek szoritják egy uniformizált cselekvés sémájába és freudi megvilágitásban minden emberben ott vannak a barbár ösztönök, csak szublimált formában jelentkeznek. Nem lehet a kassai kannibálok esetéből a cigányfaj megváltozhatatlan voltára következtetni. Bármennyire is szomoru, de a kassai eset azt mutatja, hogy az ember nem változott. Az európai emberből magára maradva kitör a kannibál.”38 37 A kassai per idején olyan 18–19. századi teóriák számítottak paradigmatikus származáselméletnek, amelyeket napjainkban már a tudománytörténeti érdekességek között említünk. A Kőrösi Csoma és Xantus János által is leírt indiai „cengárok”, az ókori mezopotámiai Zeugitana város lakói, a kaukázusi „zygiusz”-ok egyaránt számba jöttek, mint a cigányok elődei. Vályi István, Grellmann, Pott, Paspati vagy a kutatási eredményeit 1926-ban publikáló Sampson nevét meg sem említették a cikkekben, a szakértők sem hivatkoztak rájuk. Az úgynevezett „angol teóriát”, vagyis a cigányokat a walesi romani alapján Indiából eredeztető elméletet Magyarországon kevesen ismerték. Ismertebb volt a francia Forbinnek éppen 1927-ben, a La Nature-ben közreadott elmélete, aki szerint a cigányok az ókori Elámból származtak. Továbbá a német Deufennbachnak a Neue Musik Zeitungban publikált elképzelése, aki a régi keletű egyiptomi származás mellett érvelt. 38 A kassai emberevők. Keleti Ujság, 1927. március 6. „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 117 Az emberevésről szóló első hírközlések után három-négy nappal az eset egész Csehszlovákiát és Magyarországot izgalomban tartotta. Ellentmondásos hírek láttak napvilágot a kihallgatásokról és az újságírók jelenlétéről. Egy prágai német lap helytelenítette, hogy a cigányokat az újságírók jelenlétében hallgatják ki. Az újságírók beszámoltak a vizsgálat és a beismerések körülményeiről, de nem figyeltek rájuk. Nem tárták fel a vélt és valós tények hátterét. Nem gondolták, hogy a cigányok esetleg össze akarják zavarni a csendőröket és az ügyészt, s talán kommunikációs nehézségek is adódnak a magyar anyanyelvű cigányok és a szlovák csendőrök között. Az sem jutott eszükbe, hogy a cigányok esetleg félelemből vallanak magukra.39 A helyszíni szemlén az egyik cigány állandóan azt kérdezgette Drozda csendőrszázadostól, hogy ugye nem kapnak kötelet, mert nem bánja, ha tömlöcbe teszik is, csak ne akasszák fel. Nyilvánvaló képtelenségeket ismertek el sorozatosan: az asszonyok krumplilevesbe főzték bele több férfi és nő húsát, s mindenki evett belőle. Az egyik cigány azt vallotta, hogy a nők húsa fehérebb és puhább volt, mint a férfiaké. A letartóztatott cigányok képtelen történeteiről a sajtó áttételesen értesült. Az újságírók számára nem volt egyértelmű, hogy valójában mit ismertek be, mert a csendőrségi jelentéseket nem hozták nyilvánosságra. Az „emberevő cigány” metaforájába a tudósításoknak köszönhetően beleépült a nihilista, belső erkölcsi parancsot nem ismerő cigány alakja. 1927. március 9–10-től kezdve a sajtóban az így megrajzolt cigányok viselkedésének okait keresik: megszólaltatnak szakértőket, s felvetődik az is, hogy vajon mit szólnak az esethez a cigányok. A véleményeknek többféle intellektuális szintje különíthető el, amellett, hogy megjelennek az emberevést határozottan cáfoló nézetek, megfogalmazódnak új szempontok is, ilyen az éhezés, a misztikus világkép, az önvád pszichológiai háttere és párhuzamai, az előítéletesség, valamint a jogi bizonyítás kritériumai. Az előítéletesség, a logikai csúsztatás, az olvasók manipulálása azonban továbbra is megmarad, még az emberevésben kételkedő közleményekben is. Egyrészt minden cikk címében „az emberevő cigányok” kitétel szerepel. Másrészt, az emberevést kétségbe vonó vagy határozottan cáfoló cikkek szerzői is „a cigányt” egy pszichológiailag degenerált fajnak tartják, és ezzel nem gyengítik, hanem erősítik „az emberevő cigány” metaforáját. 39 Sem a sajtóban, sem a szakértői véleményekben, sem a bírósági tárgyaláson nem merült fel, hogy a cigányoknak a nem természetes úton bekövetkező halállal kapcsolatos és egyéb hiedelmei befolyásolhatták a viselkedésüket (például félelem attól, hogy a felakasztott ember visszajáró szellemmé, mulová válhat). 118 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK 1927. március derekán a publicisták többsége, hívők és kételkedők egyaránt, jogi, etnológiai és történelmi párhuzamokat, analógiákat keresett. Meg is találták ezeket a Bibliában, az Odüsszeiában, Hérodotosznál, Szent Hieronymusnál és az 1920-as években kannibálként ismert afrikai, ázsiai, amerikai és ausztráliai népeknél. A példák segítségével vált a kannibalizmus problémája a kor közege számára értelmezhetővé mint ősidők óta létező kultúrhistóriai jelenség, ugyanakkor a példák ereje még a hívők számára sem adott kielégítő magyarázatot a letartóztatott cigányok viselkedésére. Amikor az emberevés vádjáról egyre inkább kiderült, hogy valótlanság, és kevésbé lehet belőle szenzációt gyártani, a cigányok iránti érdeklődés lanyhult, illetve más irányba fordult. 1927 májusa és 1929 májusa között, azaz a főtárgyalás előtti két évben a cikkek már nem az emberevéssel foglalkoztak, sokkal inkább a cigányok eredetével, nyelvével, zenéjével és a társadalmi integráció kérdésével. Kiderült, hogy hiába írtak össze a cigányokról könyvtárnyi irodalmat, környezetük alig tud róluk valamit, mert nem világos, hogy „mi lesz ebből a népből, amely nem akaródzik egyetemi tanárokat, feltalálókat, orvosokat adni az emberiségnek, amikor már a néger is ad. Mi lesz velük, akiktől már a cigányzenét is elvették. Bizony a saxofon, a jazz korszakában jövőjük nem tulságosan látszik rózsásnak”.40 Az antropofágia a jogban: büntethetőség és erkölcsi megítélés A napi- és hetilapokban megjelent cikkek és hírek a szenzációkeltés ellen ható tárgyilagos tájékoztatás és az olvasók számának gyarapodását remélő, hisztérikus hangulatkeltés és tényferdítés szélsőségei között ingadoztak. Még az is előfordult, hogy ugyanabban a lapban, sőt ugyanabban a cikkben egymásnak ellentmondó állításokat fogalmaztak meg. Az Esti Kurir 1927. március 15-i számában, ismeretlen szerző tollából megjelent cikk tárgyilagos hangvétele kivételes volt.41 A „Mégsem emberevők a boldvavölgyi cigányok” című írás kimondja, hogy az „emberevő cigányok”-ról szóló hírek bejárták ugyan az egész világsajtót 40 41 A cigányok. Keleti Ujság, 1927. szeptember 14. Mégsem emberevők a boldvavölgyi cigányok. Esti Kurir, 1927. március 15. „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 119 „a nagy szenzáció azonban már nem egészen hitelképes”.42 Az emberevés vádjával szembeni érveket is konkrétan számba vették: nem került elő semmiféle tárgyi bizonyíték, ami a cigányok beismerő vallomását megerősítené, nem találtak emberi csontokat; az állítólagos emberevés helyén talált csontok kétséget kizáróan háziállatok csontjai. 1927 márciusában azonban még a jogászok többsége is elhitte az emberevést. A jogi érvelésben és annak sajtókommentárjában nem az emberevés megtörténte volt a lényegi kérdés, hanem a büntethetőség és az erkölcsi megítélés problémája. Március közepén még az a verzió volt a legelterjedtebb, hogy külön megítélés alá esnek a letartóztatott cigányok közül azok, akik gyilkoltak is, s azok, akik nem öltek, de részt vettek a hullák „feldolgozásában és elfogyasztásában”. A büntetőjogászok a legbőszebb keresés ellenére sem találták egyik esetre sem a megfelelő paragrafust. Az európai büntetőtörvények nem tartalmaztak olyan tételt, amely az antropofágiára mint sui generis bűncselekményre vonatkozott volna. A legtöbb európai állam modern büntetőjogi kódexe, köztük a hazai Csemegi-kódex is, a 19. század második felében született. Az emberevés deliktuma fel sem merült ezek összeállításakor, senki nem gondolta, hogy akadna olyan ember, aki emberhúst enne. A világnak azok a részei, ahol hétköznapi viselkedési normaként élt a kannibalizmus, meglehetősen távol voltak, és arra sem emlékeztek már, hogy a 17. századi európai orvosi gyakorlatban homeopátiás célból adtak betegeknek halott emberek szerveiből készített gyógyszert. A gyilkosságban részesnek tartott cigányok esetében az emberevés jogilag megkerülhető volt azzal, hogy gyilkosságért büntetik meg őket, az emberevést pedig erkölcsileg elítélik. A nagyobb fejtörést azok okozták, akik nem gyilkoltak, de a beismerő vallomások szerint feldarabolták a hullákat, és emberhúst ettek. Róluk háromféle jogi álláspont alakult ki. Az egyik szerint bűnpártolásban vétkesek. A vélemények másik csoportja a becsületre vonatkozó törvény megsértése miatt – mint hullagyalázókat – tartotta őket elítélhetőnek. A harmadik nézet az emberevést sui generis bűncselekménynek és erkölcsileg mélyen elítélendőnek gondolta, de jogszabály hiányában nem tartotta büntethetőnek.43 További magyarázatot a publicisták némelyike a kemencei perben vélt fellelni, mások pedig néhány évtizedes párhuzamokban. 42 Nagyváradon ugyanekkor még csak az első hírek közlésénél tartottak, vagyis kilenc-tíz napos fáziskésésben voltak Kassához és Budapesthez képest. Távolabbi és kisebb helyeken pedig még nagyobb lehetett ez a csúszás. 43 Büntethető-e a kannibalizmus? Kassai Napló, 1927. március 15. 120 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Az 1782-es honti antropofágia per Várnai Sándor 1903-ban megjelent cikkéből és Vajna Károly 1907-ben kiadott könyvéből volt ismert Magyarországon. Ők még tanulmányozhatták Hont vármegye levéltárát, amelyet – nem véletlenül – éppen a kassai per idején az Ipolyba szórtak a szlovákok.44 Annak ellenére, hogy mindketten a korszellem sajátosságait tükröző esetként idézték fel a kemencei törvényszéken történteket, felhívták a figyelmet a jogi dilemmákra és arra is, hogy az emberevés nem történt meg, s a köztudatban ellentmondásos kép élt a honti perről. A népi emlékezetben a honti cigányok mint gyermekevők maradtak meg, illetve az emberevés általánosítódott a cigányokra, leginkább a kolompárokra. A 18. század végi mágikus képzelet vélelmeit és a valóságos tényeket a 20. századi ember sem tudta, a hatásvadász modern sajtó pedig gyakran nem is akarta különválasztani. 1927. március elején, közvetlenül az emberevés hírének felröppenése után a kemencei bűnperről még úgy írtak, mint a cigányok emberevésének és kegyetlenségének történeti példájáról. Kun Andor például a Magyar Hírlap március 6-i számában:45 „…Kemence, Bát és Cáb községekben azon érték a cigányokat, hogy kis gyermekeket agyonütnek, megsütnek és megesznek és akkor háromszázhúsz cigányt vert agyon a falvak népe.” 1927. március 13-án jelent meg először teljes cikk az 1782-es perről, Turnowsky Sándortól a Keleti Ujságban.46 Turnowsky volt az egyetlen, aki általánosító elmarasztalás nélkül, nem a kannibállá nyilvánított cigányokban, hanem a kannibállá nyilvánító környezetben kereste a magyarázatot. Az ő írásában erőteljes hangváltás történik, cáfolja a szenzáció múltbeli bizonyíthatóságát, az 1782-es per számára nem az emberevés alátámasztásához, hanem az előítéletesség és a tömegpszichózis működésének, ismétlődésének megismeréséhez szolgáló történeti adalék. Ő von először párhuzamot a cigányok elleni emberevési vád és a zsidók elleni vérvád között: „A nomád cigányokat évszázadok óta világszerte üldözik az emberevés vádjával, mely sok tekintetben hasonlatos a zsidóüldözések ürügyéül szolgáló vérvádhoz. Nincs kizárva, hogy most is ilyen babonás előítéletből fakadó váddal állunk szemben.” További fontos észrevétele, hogy a híradásokból nem lehet megállapítani, milyen körülmények között ismerték be a cigányok az emberevést. Úgy véli, hogy az emberevés hiedelme 1782 óta lappangott a 44 Soós István szíves szóbeli közlése. Kun Andor: Az abaúji emberevő cigányok elődei. Magyar Hírlap, 1927. március 6. 46 Turnowsky Sándor: Emberevő cigányok másfélszázév előtt. Keleti Újság, 1927. március 13. 45 „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 121 Hont megyéhez nagyon közel eső Abaújban is, s most új életre támadt. Az okokat csak lélektani módszerekkel lehetne feltárni, s e vonatkozásban is történeti párhuzamként kínálkozik a kemencei per. Konklúziója: most is ugyanúgy ki fog derülni, hogy az emberevés vádja „vénaszszonyok beteg fantáziájának szüleménye”. Több oldalról, szisztematikusan, tudományosan megalapozott érvekkel, nem a napilapok publicisztikai stílusában cáfolta az emberevést, 1927. április 15-én a Jogtudományi Közlönyben kiadott dolgozatában Gábor Gyula budapesti ügyvéd.47 Ő is felidézte a honti pert, amely szerinte nem hozta volna lázba egész Európát, ha csupán lopásokról, rablógyilkosságokról és a cigányok kivégzéséről lett volna szó. A rettenetes megdöbbenést az emberevés váltotta ki. Annál is inkább, mert az úgynevezett kultúrállamokban az emberevés ismeretlen mint büntetendő cselekmény. A magyarországi büntetőjog sem ismeri az emberevés deliktumát. Felidézte a magyar történelemből a tatárjárás utáni és a 17. század eleji éveket, amikor végszükségben, élelemhiány miatt embert ettek, valamint néhány, tankönyvekbe is bekerült büntetőjogi precedenst a közelmúltból. Az angliai úgynevezett Mignonett-eset és az ausztriai úgynevezett marburgi emberevő házaspár példáján keresztül veti fel a bizonyíthatóság és a büntethetőség problémáját. 1881. július 5-én a Mignonett nevű jacht hajótörést szenvedett. A személyzet három életben maradt tagja heteken át hányódott egy csónakban a nyílt tengeren. Nyolc nap után a kapitány és a kormányos leszúrták a beteg hajósinast és megették. Londonban az esküdtszék halálra ítélte őket, amit kegyelemből kényszermunkára változtattak. Az ítélet alapja azonban nem az emberevés, hanem a gyilkosság volt. 1900 májusában az ausztriai Prassdorfban eltűnt egy házaspár leánya, a szülőket gyilkossággal vádolták meg. A szülők beismerték a gyilkosságot, sőt, azt is, hogy feldarabolták, megsütötték és megették gyermeküket. Maria Bratuschát három évi börtönre, Franz Bratuschát pedig halálra ítélték, amit aztán életfogytiglani börtönre változtattak. 1903-ban a leányt viszont egy börtönben a legjobb egészségben találták meg. A szülők beismerő vallomására sohasem született magyarázat, az orvosszakértők ugyanis teljesen épelméjűnek találták mindkettejüket. A honti és a kassai vádlottak vallomásainak elemzése is azt mutatja, hogy nem követték el, amit beismertek – mondja Gábor. A cigányok „psychopatológiailag megmagyarázható szuggesztió hatása alatt tettek önbeismerő vallomásokat.” A deliktumot sablonszerűen egyformán adják elő. Csaknem mindegyikük azt vallja, hogy a megevett emberek 47 Gábor Gyula: Emberevő cigányok. Jogtudományi Közlöny, 1927. április 15. 122 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK csontját elégették, ami lehetetlen, mert a Siemens-kemencében is ezer foknál nagyobb hőmérséklet szükséges hozzá. Nem is találtak egyetlen hullát vagy csontvázat sem. Amikor néhány cigány azt vallotta, hogy a csontokat elásták, az általuk mutatott helyen az erdőben nem volt semmi. Tehát tárgyi bizonyítékok sincsenek. Gábor Gyula jogi érveléssel ugyan kizárja az emberevést, a cigányokat azonban egy „degenerált faj”-nak tartja, amely „hajlamos a hisztérikus befolyásokra”, szerinte ezért vallottak a kassai cigányok önmagukra, s ezért adtak elő képtelenségeket. 1929 áprilisában, amikor ismertté vált a cigányok tárgyalásának időpontja, újra felerősödött a sajtó érdeklődése a per és az emberevés kérdése iránt. A Pozsonyban megjelenő Híradó és a Pesti Napló (ugyanazt a szöveget közlik 3 nap különbséggel)48 járt az élen annak hangoztatásában, hogy ezzel a perrel az emberiség egyik legszomorúbb jelenete következett be, „minden idők legborzalmasabb bünügyének tárgyalását kezdi meg a kassai esküdtszék”. Továbbra is olyan kontextusban állították be az esetet, mintha az emberevés lenne a fővád, amely mögött a gyilkosságok és rablások sorozata szinte jelentéktelennek bizonyul. A törvényszéki tárgyalás megkezdése előtti hetekben pedig arról értekeznek, hogy a cigányok nem tudnak írni és olvasni, sőt imádkozni sem. Mivel azonban a kannibalizmus mint bűncselekmény nem létezett a büntetőjogban, a cigányok pedig visszavonták az emberevésre vonatkozó beismerő vallomásukat, a sajtó is kénytelen volt szembenézni az ebből adódó konklúzióval:49 „Ez a tény [a vádiratban nem szerepel az emberevés], minden bizonnyal az egész világ közvéleményében nagy meglepetést fog kelteni, mert a szepsii cigányok bünperétől mindenki a huszadik század kannibalizmusának felmerülését várta. A világsajtóban megjelent közlemények ilyen arányban csigázták fel az érdeklődést s azért a kassai esküdtszéki főtárgyalás bizonyára nagy csalódást fog hozni.” A vádiratban szereplő rablógyilkosságok sem a közvéleményt, sem a tudósítókat nem érdekelték, még akkor sem, amikor a bíróságon a cigányok váratlanul újabbakat vallottak be, és amelyekről nem lehetett tudni, hogy valóban ők követték-e el azokat. „Az érdeklődés egyetlen nagy kérdés felé koncentrálódik: mennyiben nyert beigazolást az 48 Négy és fél mázsa irat gyűlt össze az emberevő szepsi cigányok bűnpörében. Híradó, 1929. április 18.; Négy és fél mázsa irat gyűlt össze az emberevő cigányok bűnperében. Pesti Napló, 1929. április 21. Mindkét cikket Herczeg Gábor írta H. G. monogrammal. 49 Egerszegi László: Ondecskó Lajos 14 éves iskolásfiú kirablása és meggyilkolása a szepsii cigánydráma legmegdöbbentőbb jelenete. Híradó, 1929. május 19. „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 123 emberevés vádja, amelyet a vád tárgyává nem is tettek, miután a kannibalizmusra nem található paragrafus a törvénykönyvben.”50 Móricz táblabíró az első napról megjelent sajtóhíreket olvasva, a tárgyalás második napján magyar és német nyelven szózatot intézett a sajtó képviselőihez, hogy lapjaiknak a valóságnak megfelelő tudósításokat küldjenek. Ennek ellenére a lapok továbbra is úgy írtak a perről, mintha az emberevés megtörtént volna, és csupán formai okból maradt ki a vádiratból. Sőt, a Magyarság publicistája úgy fogalmazott még május 24-én is, mintha az emberevés ténylegesen szerepelne az ügyészség vádjai között: „A szörnyű bűnhalmazatban, amellyel a cseh államügyészség [!] a cigányokat vádolja, természetesen az emberevés vádja érdekel legjobban mindenkit és igen érdekes, ami ekörül a vád körül történik. Móricz József dr. táblabíró, a főtárgyalás elnöke, ugy nyilatkozott, hogy az emberevést még csak említeni sem engedi a tárgyalás során, mert a vizsgálat erre nem produkált elfogadható bizonyítékot. A bíróság éberen ügyel arra, hogy ez a vádpont teljesen lekerüljön a napirendről és minél kevesebbet emlegessék a tárgyalással kapcsolatban, ugy látszik, felsőbb rendeletre. Emberevésért törvényes büntetést kiszabni nem lehet, olyanféle bűncselekmény ez, mint a spártaiaknál az apagyilkosság volt: emberevés bűntettére büntetési tételt sehol sem találunk a modern államok törvénykönyveiben. A vád tehát csupán a legnagyobb mértékben kompromittálná az itteni rendszert.”51 A cigányok ugyanakkor teljes bizonytalanságban tartották a törvényszéket, a közvéleményt és a sajtót is. Az 1927-es vallomásokról kétséget kizáróan kiderült, hogy kényszer hatására születtek, ám a cigányok a tárgyalás idején hol színes történetekbe ágyazva beismerték, hol pedig szélsőségesen tagadták az emberevést, sőt még azt is, hogy azt korábban beismerték. Filke az egyik tárgyalás szünetében bohózatba illően azzal „szórakoztatta” az újságírókat, hogy elmesélte, miként főztek meg lábasban parázson két-három áldozatot, bizonygatva, hogy nem most találja ki a történetet, miközben a többi cigány őt hazugnak nevezte.52 A törvényszéki elnök és az államügyészség szándéka meghiúsult: ha vádként nem is, de a vádlottak lelkiállapotának és szavahihetőségének fontos tényezőjeként mégis szóba került az emberevés, elsősorban Mihályfalvi János fogházfelügyelő és Izsóf Péter vizsgálóbíró vallomásában. Mindketten megerősítették, hogy a cigányok korábban beismerték 50 Az emberevő cigányok portréi a kassai főtárgyalás tükrében. Magyar Hírlap, 1929. május 23. 51 A szepsii cigányok bünpörének tárgyalásán a cseh hatóságok tiltakoznak az emberevés vádja ellen. Magyarság, 1929. május 24. 52 Filke elbeszéli, hogyan ettek emberhúst. Az Est, 1929. május 23. 124 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK az emberevést. A tárgyalás negyedik napján Filke ismét elmondta, hogy a csendőrök jelenlétének hatására vallotta magára az emberevést, s ezután a többi cigány is ehhez tartotta magát. Ekkor úgy adták elő a történetet, hogy a kannibalizmus legendáját Hudák József, az egyik cigány találta ki.53 Amikor a tárgyalás ötödik napján, május 25-én a cigányok egyik védője, Adler Rezső a tanúként meghallgatott Krajcz Róbert vizsgálóbírót54 az emberevésről és a cigányok beszámíthatóságáról akarta kérdezni, Móricz elnök erélyesen rendre utasította: „Nem engedtem, hogy ujra felvessék ezt a kérdést. … ez a kérdés le van tárgyalva, megtiltom, hogy tovább foglalkozzanak vele.”55 Május 26-án tett vallomást a kassai elmegyógyintézet főorvosa, a per egyik elmeorvos szakértője, Jaroslav Stuchlik, aki a modern pszichológia szemszögéből elemezte a cigányok emberevési önvádját. Az emberevés lehetséges analitikus magyarázatai közül egyiket sem tartotta érvényesnek a cigányok esetére: sem élelemhiányból, sem szexuális indíttatásból, sem csordaösztönből, sem gyerekes kegyetlenségből nem ehettek embert, s nem adott hozzá alapot a cigányok erkölcsi beállítottsága és szokásrendszere sem. A jogi érveket megerősítve ezúttal dr. Stuchlik explicite kimondta: „ezek a cigányok egyáltalán nem ettek semmiféle emberhust.”56 Annak elsődleges okát, hogy a cigányok miért vallották mégis magukra az emberevést, a „feltűnési viszketegség”-ben látta. A tárgyaláson ezután már nem került napirendre az emberevés kérdése, és a téma visszaszorul a sajtóban is. Herczeg Gábor május 22-én már a külföldi tudósítók erkölcstelen módszereiről ír: a külföldi újságírók ismeretlen cigányokról találomra készített fotókat küldenek haza illusztrálva az „emberevő” cigányt. Amikor viszont a tárgyalóteremben már nem téma a kannibalizmus, a világlapok tudósítói közül mindöszsze ketten maradnak, a többiek a Berger-kávéházban römiznek. 53 Tisztázni kell, hogy élnek-e közöttünk emberevők s kényelmi szempontokból nem szabad elejteni azt a vádat, amelyre az egész világ lelkiismerete figyel. Hiradó, 1929. május 24.; A sepsii cigányok tagadják az emberevést. Bácsmegyei Napló, 1929. május 25.; Mihályfalvi fogházfelügyelő vallomása a cigányok emberevéséről. Az Est, 1929. május 25. 54 Izsóf Péter 1927-ben belebetegedett az ügybe és szanatóriumba került, Krajcz Péter váltotta fel. A Hiradóban Krajcznak nevezik, Az Estben Kreisznek. Az 1939–1940. évi iratokban Kreisznek. 55 Móricz elnök megtiltotta a védelemnek, hogy az emberevés kényes kérdését ujra felvesse. Hiradó, 1929. május 26. 56 Stuchlik dr., a cigányper elmeszakértője nyilatkozik a kannibalizmus lélektani feltételeiről. Hiradó, 1929. május 27. „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 125 Kannibalizmus és kultúrfölény Az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamaiban a cigányok sajátos kettős helyzetben találták magukat: a gazdaságilag fejlett területeken megmaradtak a független vándorló közösségek, s kirekesztő politika sújtotta őket; a gazdaságilag fejletlenebb területeken viszont erősebben integrálódtak, s türelmesebb politika érvényesült velük szemben.57 A kétféle modell Csehszlovákiában az 1920-as években párhuzamosan élt egymás mellett, ugyanakkor ebben az időszakban kiéleződtek a társadalmi konfliktusok is.58 Ehhez még hozzáadódott, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamai között is élesek voltak a politikai konfliktusok, különösen a kisantant megalakulását követően. A szepsi cigányok letartóztatása tehát egy súlyos válságidőszakban történt, éppen akkor, amikor a nagy gazdasági világválság előjeleként összeomlott a világ gabonapiaca. Ebben a helyzetben a sajtómizéria és az ennek nyomán terjedő mendemondák viharos gyorsasággal dagadtak hisztériává, s ebből a kisantant országainak vezetői – főként a csehek és a románok – igyekeztek is politikai tőkét kovácsolni. A cseh lapok ténynek fogadták el az emberevést, és a boldvavölgyi cigányok ügyét arra használták fel, hogy éles támadást indítsanak a magyarok ellen: az emberevést úgy állították be, mint a régi (1918 előtti) magyar közigazgatás itt maradt következményét. 1927. március második felében már tombolt a sajtóháború. Március 20-án nyilatkozott a Magyarság című lapban Jehlicska Ferenc, volt prágai képviselő.59 Nem mondta ki, hogy az emberevés vádja nem igaz, viszont a cseh sajtó logikájával és kontextusával szembeállított egy másikat: eszerint megtörtént ugyan az emberevés, ezért viszont nem a magyarok, hanem a csehek a felelősek. Ekkortól fogva erősödik fel a cikkekben a népkarakterizálás, s a politikai hisztériaketlés gesztusa. Jehlicska így nyilatkozott: „Ha tehát most a Felvidéken emberhusevésre adta magát a cigány, annak csak a rezsimváltozásban lehet az oka. Ugy is van. A csehek rövid nyolc esztendő alatt kifosztották, kiették a Felvidéket, lakosságát koldusbotra juttatták. Manapság tyuk, liba, 57 Will Guy nyomán Binder 2007, 4. Barany 2000, 105. és Binder 2007, 4. 59 A cikk címe: „Jehlicska Ferenc az emberevő cigányokról, a macskaevő csehekről és a lázongó Felvidékről”. Jehlicska Ferenc (1879–1939), teológiai és jogbölcseleti tanár és szakíró. 1918-tól Csehországban élt, 1919-ben a pozsonyi egyetem kormánybiztosává nevezte ki a cseh kormány. A szlovák állami önállóság híve volt, s ezért eljárást indítottak ellene. 1921-ben Lengyelországba, majd az USA-ba emigrált. 1928-tól Bécsben élt, és a szlovák autonómiáért folytatott propagandát. 58 126 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK kacsa a rendes polgárnak sem jut, annál kevésbé a cigánynak. Minden csibéért, minden kacsáért külön adót kell fizetni, ugyhogy csak kevesen tartanak baromfit; akik pedig tartanak, azok ugy őrzik, hogy a cigány nem férhet hozzá. De dög sem jut a cigánynak, mert a nép nagy nyomorában maga fogyasztja el a dögöt. Hátra vannak még a szabadon mozgó állatok: a kutya meg a macska. Igenám, de ezeket a csehek eszik meg, ugyhogy a cigány ily pecsenyéhez sem jut. Ez nem tréfa, nem is rágalom, hanem valóság, melyről a Felvidéken mindenki tud. Amely faluban a csehek megjelennek, ott tünedezni kezd a kutya meg a macska. A csehek nagyon szeretik a kutya- meg a macskahust, gombóccal és mártással.” Az elkövetkező hónapokban a cseh, a román és a magyar sajtóban egyaránt tudni vélték, hogy a másik országban élő cigányok valójában kannibálok, és egyúttal a másik ország, illetve nép civilizálatlanságának bizonyítékát vélték felfedezni a módfelett homályos esetekben. A Kassai Naplóban 1927. június 22-én például arról jelent meg egy írás,60 hogy Besszarábiában letartóztattak egy gyilkost, aki szintén emberevő, azt sugalmazva ezzel, hogy az ottani nép legalább olyan barbár, mint a szepsi cigányok. A román propaganda-írásokban pedig a magyarokról a 9. század óta élő sztereotípiát elevenítették fel.61 A lapok azt is sugalmazták, hogy az emberevést az ügyészség felső utasításra ejtette a vádiratból. „A cseh hatóságok nem akarják még az eddiginél is nagyobb mértékben felkelteni az egész világ elszörnyedését és borzadását.”62 A per és a külpolitika összefüggéseit legdirektebben a Pesti Napló vetette fel, amely május 22-én két cikket is közölt a cigányokról: „Az történt, amit itt mindenki beszél: némely külpolitikai érdeket is megsértettek a cigányok. Az emberevés politikai érdekekbe ütközött. A kultúrfölényébe…”63 Az 1930-as években az emberevés témája kedvelt toposza lett azoknak a román ideológusoknak, akik Németországban és Franciaországban Románia politikai missziójáról és a latin kultúra magasrendűségéről tettek közé cikkeket. A legjellegzetesebben Popp Serboianu fonta bele a cigányok történetébe Magyarország lejáratását. Serboianu visszaem60 Címe: „Besszarábiában is letartóztattak egy emberevőt”. A magyarok vért ittak, nyershúst ettek, kivágták ellenségeik szívét és jóízűen megették. (Mire tanítják a magyar gyerekeket a bukaresti iskolákban.). Debreczen. Keletmagyarországi napló, 1928. december 7. 62 A kassai emberevő cigányok a bíróság előtt. Magyarság, 1929. május 22. 63 Szirmai Rezső: Harminc gyilkosságot ismertek be a csendőrök előtt, hatrendbeli emberölésért vonják őket felelősségre és mindent tagadnak a kassai cigányok. Pesti Napló, 1929. május 22. 61 „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 127 lékezett arra, hogy 1920 őszén a román hadsereg tagjaként a szolnoki csatatéren sok megcsonkított hullát látott, meggyőződése szerint „a cigányok lakmározták fel a levágott testrészeket”. Nyilvánvaló tehát, hogy „az alacsony magyar civilizáció megtűri az emberevő hordákat, a nagy román kultúra nem”.64 A magyar sajtó 1939-ben biztosra vette, hogy 1927-ben a cseh csendőrök verték ki a cigányokból az emberevés önvádját, mert a csehek „ezt az esetet is szerették volna felhasználni magyarellenes propagandára”. Szándékuk azonban visszájára fordult, s a lejáratódástól félve 1929-ben már nem engedték szóba hozni sem az emberevést, az iratok jelentős részét pedig megsemmisítették. 65 A Pesti Magyar Hírlap is úgy állította be, hogy „a kannibalizmus eltussolása a tárgyaláson politikai manővernek volt tulajdonítható.66 Fülöp Dezső, egykori védő, időközben a kassai ügyészség elnöke úgy nyilatkozott, hogy „a szepsi cigányok sohasem voltak emberevők”. Az önvádat a cseh hatóságok brutális vallatási módszereinek tulajdonította. „Mi magyarok ismerjük a sarokba szorított cigány leleményességét, a csehek azonban nem ismerték. Ők hittek a cigányoknak, akik láthatták, hogy mint csodálkoznak el a cseh csendőrök erre a beismerésre és miként szűnik meg nyomban a verés.”67 1939–1940-ben az új vizsgálat és az újratárgyalás idején a magyarországi lapokban a csehekkel szembeni propaganda szempontjai továbbra is erősebben érvényesültek, mint az igazságkeresés.68 A sajtóban a cseh kultúrállam-ideológia lejáratására gyártott ellenideológia domborodott ki, és újra előtérbe került a cigányok iskolázatlansága, műveletlensége, vallástalansága, mint a cseh uralom következménye. Ehhez társult a cseh hatóságok nyomozási rendszerének és vallatási módszereinek bírálata, s ebből született meg a konklúzió, amit nem lehetett megfelelően bizonyítani, miszerint „pofonnal és konyakkal tanították a csehek a szepsi cigányokat az »emberevés« vádjára”.69 64 Emberevők a magyar cigányok – egy román »tudós« szerint. Magyarság, 1935. december 22. 65 A kassai emberevő cigányok titkai végre napfényre kerülnek, ha a magyar bíróság újra tárgyalja ügyüket. Az Est, 1939. augusztus 8. 66 Botcsinálta kannibálok. Hogyan keletkezett emberevés vádja a megvert szepsi cigányok hazugságaiból. Pesti Magyar Hírlap, 1939. szeptember 16. 67 Uo. 68 Újrafelvétel a kassai „emberevő” cigányok ügyében. Magyar Nemzet, 1939. november 4. Befejeződött a vizsgálat az emberevő cigányok bűnügyében. A Mai Nap, 1940. február 10. 69 A Mai Nap, 1940. február 12. 128 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Összefoglalás Nem kétséges, hogy a szepsi cigányok bűncselekményeket követtek el. A történet szereplői a világgazdasági válság időszakának jellegzetes kelet-európai figurái voltak, akikről viszont sohasem derült ki megnyugtatóan, hogy pontosan mit is követtek el, s mit vállaltak magukra a megvetettek tudatlanságával, infantilizmusával, dacos ellenszegülésével és önpusztításával. A cigányok magatartásának, mentalitásának megértése és magyarázata nem lehetséges monogenetikus nyomvonalon. A sajátos pszichoszociális alkat, a nyomortelepi élet és a sajátos szocializáció kérdései nem választhatók el a cigányoknak a nem cigányokhoz való különleges viszonyától, valamint a korszaknak az impériumváltások nyomán felfűtődő gyanakvó, bizalmatlan, hisztérikus légkörétől. Velejárója volt ennek a leegyszerűsítő, misztikumra, irracionalitásokra hajló gondolkodás, valamint a társadalmi cselekvésekben az indulati (emocionális) indítékok felerősödése. A szepsi cigányok történetét az emberevési vád extremizálta, az eljárás azonban a korban nem ment ritkaságszámba. A szepsi cigányok ügyének 1928-as lanyhulásakor egymást érték a Kassai Naplóban is a vérvádas tudósítások. 1928. január 14-én számoltak be például Molnár Vilma esetéről, aki azt vallotta, hogy zsidó gazdái meg akarták ölni, hogy vérét a maceszba süssék.70 Ez a tudósítás ugyanúgy felhergelte a közvéleményt a zsidók ellen (főleg Szencen és környékén), mint az emberevés híre a cigányok ellen. Az emberevés önvádjának megszületésében a félelem, a védekezési szándék, a csendőrség és az ügyészség megtévesztésére való törekvés és a nem cigányok által a cigányokról rajzolt karakterre való dacos rájátszás egyaránt szerepet játszott. Az emberevés túldimenzionálódását és általánosítását a sajtó segítette, valamint más cigányok ebben az időben elkövetett bűncselekményei erősítették fel a nem cigányokban azt a vélelmet, hogy a cigányok bármire képesek. Éppen amikor lábra kapott az emberevés híre, 1927. március 6-án a Kassai Napló arról is hírt adott, hogy két cigány Szilvás községben agyonvert egy férfit, aki vadházasságban élt a nővérükkel.71 Két héttel később arról értesülhettek az olvasók, hogy „Cigányok meztelenre vetkőztettek és véresre vertek egy 70 éves asszonyt”, akiről tévesen azt hitték, hogy harmincezer dollár készpénzzel rendelkezik.72 1927 májusában a szolyvai zsidó templomba 70 71 72 Úgy hízlaltak engem, mint a libát. Kassai Napló, 1928. január 14. Gyilkos cigányok a kassai esküdtszék előtt. Kassai Napló, 1927. március 6. Kassai Napló, 1927. március 22. „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 129 betörő cigányokat ítélt el az ungvári törvényszék.73 Három hónappal később Gömörben garázdálkodó cigányokról írtak,74 nem sokkal utána pedig Zemplénben elfogott cigány betörőkről.75 Különösen szította a cigányokkal szembeni ellenszenvet, amikor Pozsonytól nem messze, Modor mellett az erdei úton cigányok tűzharcot vívtak a csendőrökkel.76 Még ha a cigányokról alkotott hiedelmekről beigazolódott is hamis voltuk, az nem csökkentette a cigányokkal szembeni előítéletességet. Amikor viszont bármilyen bizonytalan, ellenőrizhetetlen vagy az őrültség határán is átlépő híresztelés erősítette az emberevés lehetőségét, a hisztéria felfokozódott. Budapesten 1927 márciusában elterjedt a hír, hogy a szepsi cigányok közül néhányan a fővárosba szöktek. A rendőrségnek razziát kellett tartania, hogy kiderüljön, csupán mendemondáról van-e szó. Ugyanekkor egy férfi azt állította, hogy ő a szepsi emberevők közé tartozik, róla viszont megállapították, hogy elmebeteg.77 1927. május végén az a hír járta be a sajtót, hogy Chiléből Argentínába szökött át négy fegyenc. A hegyekben napokig bolyongtak élelem nélkül, amikor hárman lerohanták negyedik társukat, és megették. Elfogásuk után „minden lelkiismeret-furdalás nélkül vallották be szörnyű tettüket”.78 Móricz József azt írja a többször hivatkozott emlékiratában, hogy az emberevést a szepsiek és ő soha nem hitte el. A cigányokat már 1927 előtt is ismerte, mert egy ideig Szepsiben volt járásbíró. Utólag úgy látta, hogy a Martinek által indított lejáratási szándék visszájára fordult, mert amikor a külföldi lapokban „Emberevők Csehszlovákiában” címmel jelentek meg cikkek, a csehszlovák kormány számára kényelmetlenné vált a szepsi cigányok ügye és „az emberevés vádját szerették volna mindenáron kikapcsolni a bűnper menetéből”. Azt azonban nem mondta ki 1939-ben sem, hogy felsőbb politikai nyomás hatására nem engedte szóba hozni az emberevést. Határozottan azt állította, hogy őt a jogi kritériumok vezérelték, ami indirekt módon esett egybe a csehszlovák kormány érdekével. Móricz bíró a következő érveket hozta fel az emberevés lehetetlensége mellett: A szepsi cigányok sohasem voltak olyan ínségben, „hogy éhségüket csak embertársaik hulláinak elfogyasztásával tudták volna 73 Rabló cigányok az ungvári törvényszék előtt. Kassai Napló, 1927. május 15. A cigányharamiák rablóbandája tovább garázdálkodik Gömörben. Kassai Napló, 1927. augusztus 12. 75 Elfogták Zemplén tizenegy tagu betörőbandáját. Kassai Napló, 1927. november 9. 76 Csendőrök és cigányok revolveres csatája. Kassai Napló, 1928. november 18. 77 Én is a szepsii emberevőkhöz tartoztam! Kassai Napló, 1927. március 19. 78 Emberevő fegyencek. Kassai Napló, 1927. május 30. 74 130 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK lecsillapítani”. Néhány év alatt annyit loptak, hogy még luxusra is tellett nekik, az egyik rablás után bizonyítottan pezsgőztek. „Már pedig, aki pezsgőzik, arról nagyon bajos feltételezni, hogy a pezsgő mellé pecsenyének emberhúst fogyasszon. Aki ennek az ellenkezőjét állítja, azt sürgősen elmeorvosi megfigyelés alá kell küldeni.” Nem csupán a szereplők voltak a korszak jellegzetes alakjai, hanem a történetük korabeli megjelenítése is tipikus. A cigányokról úgy mondták ki 1940-ben, hogy nem ettek emberhúst,79 hogy a róluk szóló történetet a Bibó István által leírt hisztériakeltés módszereivel, a „hamis realizmus” jellegzetes logikájával, az ok-okozati kapcsolatokon kívüli érveket is bevonva értelmezték, nem igazságot, hanem anekdotikus narratívát teremtve. Mintegy hetven év elteltével, amikor Arne B. Mann 1995-ben Kassán jelentést készített az Európa Tanácsnak,80 az 1929-es per részleteit nem ismerte meg elég körültekintően, és útjára bocsátotta azt a már említett tévedést, hogy a cigányokat a törvényszéken emberevéssel vádolták. A tévedést Zoltan Barany81 is átvette, mert jól illett koncepciózus teóriájába, és elindított egy, a cigánykutatásokban oly jellemző és oly gyakori kliségyártási folyamatot. Azt, hogy a vádiratban az emberevés nem szerepelt, s a törvényszéken jogi deliktumként az ügyész nem hozta fel, bizonyítottam dolgozatomban. Meggyőződésem szerint igazoltam azt is, hogy a romák/cigányok történelmének eseményeiről, eszmetörténeti jelenségeiről nem lehet elnagyolt koncepciók részeként írni, meg kell becsülni a részleteket, és a források minél teljesebb körű feltárásával és kritikai értelmezésével lehet következetésekre jutni, még olyan kérdéseket is új megvilágításba helyezni, amelyek a kutatók számára egyszerűnek és megoldottnak tűntek. Az 1929-es cigányper nem volt koncepciós per. Nem döntötték el előre az ítéletet, a tárgyalás nem előre gyártott séma szerint zajlott. A törvényszéki eljárás előkészítése és lebonyolítása, a vádirat megszövegezése és az ítélethozatal a modern európai jogelveknek és joggyakorlatnak megfelelően történt. Már dolgoztam ennek a tanulmánynak a megírásán, amikor az emberevési vád mítoszának oktondi, a tudományos értelmezés keretein kívül eső aktualitást adott, hogy a Kapu című folyóiratban újraközöltek néhány szepsi cigányokról szóló cikket a Kassai Naplóból, készpénznek véve az „emberevő cigányok” toposzt. A cikkek azután interne- 79 A szepsi-i „emberevő cigányok” – nem ettek emberhúst. Magyarság, 1940. február 27. Roma (Gypsies) in Municipalities, szóbeli jelentés az Európa Tanácsnak (Kassa, 1995. december 9.) 81 Barany 2000, 105. 80 „CIGÁNYKANNIBALIZMUS”: ÖNVÁD ÉS METAFORA 131 tes vándorútra indultak, az emberevés hamis tudatának kíséretében. Nem szándékom csatlakozni a kulturálatlan, elmeháborodott egymásra mutogatáshoz, mindössze a toleráns, humanitárius, józan, önálló gondolkodás nevében szakmai és erkölcsi kötelességemnek tekintem, hogy figyelmeztessek az önmagában való emberi értékességnek a származástól történő különválasztására, ismét kimondva azt, amit a józanul gondolkodók nyolc évtizeddel ezelőtt is kimondtak: a szepsi cigányok nem ettek embert. Az emberevés értelmezéséhez William Arens teóriájára támaszkodtam. Arens szerint a kannibalizmus vádja eszköz az elhatárolásra, az erkölcsi alacsonyabb rendűség és a mentális aberráció bizonyítására, a „nem ember”-ként történő meghatározásra. Az 1927. március 5-től megjelent cikkekben a kannibállá nyilvánító, lealacsonyító attitűd megszületésének és kiterjedésének folyamatát követhettük nyomon, amelyben az emberevés és a hozzá társított irracionális, egzotikus motívumok „a cigány” identifikáló tényezőjeként, differentia specificájaként értelmeződtek. Bizonytalan reménységet látok arra, hogy újabb nyolcvan esztendő elteltével egy másik szerzőnek ne kelljen majd hasonlóan írni 2009 őszéről. Irodalom Arens, William 1979. The Man-eating Myth: Anthropology and Anthropophagy. New York, Oxford University Press. Barany, Zoltan 2000. A kelet-európai cigányság. Rendszerváltás, marginalitás és nemzetiségi politika. Budapest, Athenaeum Kiadó. Binder Mátyás 2007: A roma identitás gyökerei Kelet-Közép-Európában. Kézirat. Fings, Karola 2001. Szintik és romák a náci rendszer idején. A „fajelmélettől” a lágerekig. 1. Budapest, Pont Kiadó. Görög Veronika 1993. A megvetés természetrajza. A cigány alakja az európai népi gondolkodásban. (Adalékok az etnikai sztereotípiák tanulmányozásához). In Cigány népi kultúra a Kárpát-medencében. Cigány néprajzi tanulmányok 1. Bódi Zsuzsanna közreműködésével szerkesztette Barna Gábor. Salgótarján, 98–116. Hajdu Lajos 1996. A honti emberevő per. Rubicon, 6. szám, 12–14. Horváth Rudolf 1979. A magyarországi kóbor cigányok eredete, életmódja, szokásai. Sajtó alá rendezte és a bevezetést írta Bencze Árpád. Dissertationes ex Bibliotheca Universitatis de Attila József nominatae 4. Szeged. Karsai László – Soós István 1987. Cigányok, történelem, valóság. Élet és Irodalom, 19. szám, 10. Karsai László 1992. A cigánykérdés Magyarországon 1919–1945. Út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi. Kenrick, Donald – Puxon, Grattan 2001. Cigányok a horogkereszt alatt. Budapest, Pont Kiadó. 132 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Küllős Imola 2003. Cigányok a régi magyar közköltészetben a XVII. századtól a reformkorig. Szerkesztette Kalányosné László Julianna. Szekszárd, Romológiai Kutatóintézet Közleményei 9. Loss Sándor – Szilágyi István 2001. A „cigány per”. Beszélő, 6. évfolyam, 4. szám, április. Máté Mihály – Máté Magdolna 1995. Emberevésről és cigányokról a XX. századi magyar sajtóban. Évfolyamdolgozat. Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, Posztgraduális Romológia Szak. Kaposvár. Nagy Pál 1998. A magyarországi cigányok története a rendi társadalom korában. Kaposvár, Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola Kiadója. Nagy Pál 2000. Cigányperek Magyarországon. I. Korai perek (1506/1534–1715). Romológia Szeminárium. Gypsy Studies – Cigány Tanulmányok 1. Sorozatszerkesztő: Forray R. Katalin. Pécs, PTE BTK. Nagy Pál 2001. Cigányperek a Dél-Dunántúlon 1796–1847. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 6. Szerkesztette Gémes Balázs. Szekszárd. Nagy Pál 2002. Cigányperek Magyarországon. II. 1715–1758. Gypsy Studies – Cigány Tanulmányok. 9. Sorozatszerkesztő Cserti Csapó Tibor. Pécs, Pécsi Tudományegyetem, BTK, Romológia Tanszék. Nagy Pál 2002. Cigányperek Magyarországon (1758–1787). Romológiai Kutatóintézet Közleményei 7. Szerkesztette Kalányosné László Julianna. Szekszárd. Paár Ádám 2008. Cigány emberevők? Egy per tanulságai: epizód a 18. századi magyarcigány együttélés történetéből. Kultúra és Közösség, 1. szám, 13–19. Pelle János 1995. Az utolsó vérvádak. Az etnikai gyűlölet és a politikai manipuláció kelet-európai történetéből. Budapest, Pelikán Kiadó. Pócs Éva 2003. Magyar néphit Közép- és Kelet-Európa határán. Válogatott tanulmányok I. Budapest, L’ Harmattan. Pomogyi László 1995. Cigánykérdés és cigányügyi igazgatás a polgári Magyarországon. Budapest, Osiris–Századvég. Puskás Péter – Végh József 1998. Előítélet és vérpad. Az „emberevő” cigányok pere. H. n., Mikszáth Kiadó. Sumner, William Graham 1978. Kannibalizmus. In Népszokások. Szokások, erkölcsök, viselkedésmódok szociológiai jelentősége. Budapest, Gondolat Kiadó. Szabóné Kármán Judit 2003. A szepsi „emberevő” cigányok a Kassai Napló 1927. évi híradásaiban. Évfolyamdolgozat. PTE, Romológia Tanszék, DLK. 2. évfolyam. Thán Judit 2003. A kassai cigányok „rémtettei” a Csongrád vármegyei sajtóban 1927ben. Évfolyamdolgozat. PTE, Romológia Tanszék, DLK. 2. évfolyam. Tóth G. Péter 2003. Emberevők – törökverők. A magyarokról kialakított sztereotip képek és a végvidéki lakomák kérdése. In Pócs Éva (szerk.): Folyamatok és fordulópontok. Tanulmányok Andrásfalvy Bertalan tiszteletére. Budapest, L’Harmattan – PTE Néprajz Tanszék. Vajna Károly 1907. Hazai régi büntetések. Budapest. Várnai Sándor 1903. Emberi dokumentumok. Új Magyar Szemle, 112–120. Pál Gábor Az erőszak harsonája, a káosz előőrse A gyűlöletbeszéd fogalma a 2001-es év politikai vitáiban Bevezetés a hazai nyilvánosság immár közel tíz éve hangos a gyűlöletbeszéd körüli vitáktól. A hate speech terminus tükörfordításaként adaptált kategória a kilencvenes évek derekán jelent meg a szaktudományos és értelmiségi diskurzusban, az ezredforduló táján gyökeresedett meg a publicisztikai szóhasználatban, és az új évezred első esztendejében bukkant fel az Országgyűlés üléstermében. Az elnevezés ekkoriban, vagyis 2001-ben vált a közbeszéd egyik kulcsfogalmává. Ekkorra lényegében lezajlott az a folyamat, amelynek során a gyűlöletbeszéd terminus a korábban bevett, hasonló jelentésű kifejezéseket (kirekesztés, megbélyegzés, indulatkeltés stb.) részben kiszorítva, részben magába olvasztva bizonyos témakonstrukciók tárgyalásának egyedüli/kiemelt, konceptuális keretévé vált. Az érdeklődés homlokterébe került kategória – homályosságából és többértelműségéből adódóan – nem csupán egy társadalmi-politikai-diszkurzív gyakorlat mibenléte körüli polémiát eredményezett, de megfelelő nyelvi formának bizonyult számos, a politikai közösséget foglalkoztató ügy megvitatására is. A magyarországi viták egyik sajátossága, hogy a megszólalók túlnyomó többsége számára nem volt ismert, és ilyenformán semmiféle kényszerítő erővel nem bírt az a fogalomhasználati és értelmezési konvenció, amely az Egyesült Államokban, a gyűlöletbeszéd kifejezés angol nyelvű eredetijét centrális kategóriává emelő szellemi közegben, vagyis a mozgalomként és újfajta politikai-kulturális normarendszerként is 134 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK felfogható „politikai korrektség” diszkurzív kontextusában alakult ki.1 A gyűlöletbeszéd elnevezés a viták résztvevőinek érzékelési és értelmezési horizontján morfológiailag (és részben tartalmilag) új, de alapvetően a magyar tematikus és alaktani előzményekkel (gyűlölködéssel, gyűlöletkeltéssel) folytonos fogalmi képződményként bukkant fel. A kategória adaptációja tehát nem az azt körbefolyó amerikai viták, tematikák, felvetések és álláspontok automatikus adaptációja volt; a hate speech terminus magyarítása nem hidalta át azt a szakadékot, amely a két, igencsak eltérő társadalmi-, politikai- és diszkurzív kontextus között húzódott. A kifejezés az etnikailag és vallásilag meglehetősen heterogén, ugyanakkor a nyilvános véleménynyilvánítás számára a lehető legtágabb jogi-intézményi teret biztosító Egyesült Államokban emancipatorikus törekvések keretében, a kisebbségvédelem ügyével összekapcsoltan jelentkezett, és elsősorban a hátrányos helyzetű társadalmi csoportokat sújtó igazságtalan, sértő, megalázó (verbális) bánásmód megnyilvánulásainak lefedésére szolgált. Az etnikailag-vallásilag alapvetően homogén, ugyanakkor a szólás szabadságát csupán nemrég visszanyerő, diktatórikus tapasztalatokkal terhelt Magyarországon viszont a gyűlöletbeszéd elnevezés nem kapcsolódott hangsúlyos, szervezett formában jelentkező progresszív társadalompolitikai elképzelésekhez. Jelentésköréből kikopott, kimaradt a nők, az idősek vagy a fogyatékkal élők nyelvi-szimbolikus degradálásának mozzanata, használata során nem jutott valódi szerephez a terminussal jelölt jelenséggel szembeni aktív állampolgári fellépés, a „civil” szabályozás, a „beszédkódex”-alkotás gondolata. Mindez megmutatkozott már a 2001-es esztendő során, a hazai polémiák első nagyobb hullámában is. Ebben az időszakban a magyar politikai diskurzus résztvevői két, az eredeti kontextushoz csupán lazán illeszkedő problémát kapcsoltak össze a gyűlöletbeszéd fogalmával. Az egyik a nyelv és az erőszak közti határ átjárhatósága, a másik pedig a demokrácia veszélyeztetettségének mozzanata volt. A most következő elemzés, mely a diszkurzív politikatudomány szemléleti és módszertani elveit2 követi, disszertációm egyik fejezetének rövidített változata. Ilyenformán egy, a gyűlöletbeszéd kategóriája körül kialakult hazai vitákkal kapcsolatos átfogóbb kutatás részét képezi. Doktori értekezésemben több évre kiterjedően, jó néhány további értelmezési mintázatot górcső alá vonva vizsgálom a magyar közéletet lázban tartó polémiákat. Jelen írás azonban kizárólag a 2001- 1 2 Lásd erről Pál 2007. Lásd erről például Szabó M. 2003; Szűcs 2006; 2009. AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 135 es forrásanyagra3 koncentrál, és annak a fenti két, a vizsgált időszakban kiemelt jelentőségűvé vált problematikára fokuszáló analízisét kínálja. Számos, az újabb és újabb rétegekben egymásra épülő gyűlöletbeszéd-viták szerepének, dinamikájának, tágabb összefüggésrendszerének komplex megértése szempontjából lényeges kérdésre itt most csak utalni tudok, azokat részletesen kifejteni nem áll módomban. Az új évezred első esztendejének polémiái ugyanakkor önmagukban is érdekesek. Egyrészt hűen tükrözik azt a politikai- és diszkurzív környezetet, amelyben kibontakoztak; másrészt a hazai nyilvánosságban zajló gyűlöletbeszéd-viták összességére nézve egyediségükben is jellemzőnek, sőt tipikusnak mondhatók; ráadásul megszültek, kitermeltek egy sor olyan szempontot, felvetést és értelmezési sémát, amelyek aztán meghatározó szerepet játszottak a polémiák későbbi szakaszaiban. Nyelv és erőszak mezsgyéjén A 2001-es politikai diskurzusokban szoros kapcsolat szövődött a gyűlöletbeszéd fogalma, illetve a nyelv és az erőszak összefüggéseinek problematikája között. Az újonnan népszerűvé vált kifejezés a két másik fogalomkör érintkezési felületére helyeződött, azok találkozási pontjába került. A fentiek kapcsán rögtön eszünkbe juthat Paul Ricoeur invenciózus tanulmánya.4 A jeles francia szerző a témát kimerítő alapossággal és teoretikus igénnyel feldolgozó írásában az emberi élet egyik alapvető konfliktusaként beszél erőszak és nyelv különös relációjáról. Ricoeur kiemeli, hogy bár a két dolog általában egymás ellentétének mutatkozik, ezek nem kölcsönösen kizárják és lehetetlenné teszik, hanem sokkal inkább áthatják és feltételezik egymást. Az erőszak ugyanis csak annak számára válik problémává, aki beszél róla; míg a beszéd, a vita és az értelem ugyanazon a tényből nyerik identitásukat, „egységes jelentésüket”, hogy egyaránt az erőszak korlátozására tett kísérletként értelmezhetőek.5 3 A vizsgálat empirikus bázisát elsősorban a négy országos napilapban megjelent cikkek, illetve az országgyűlési viták anyaga képezi. Ezt a szövegkorpuszt egészítik ki bizonyos, a hazai heti- és havi lapokban megjelent, releváns írások, illetve az elektronikus média egyes fórumain hallható megszólalások. 4 Ricoeur 1998. 5 Ricoeur 1998, 125. 136 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Paul Ricoeur fenti megállapításai szolgáljanak mintegy kiindulópontként a most következő elemzéshez. A forrásokból kitűnik, hogy a megszólalók a vizsgált időszakban kölcsönös egymásra vonatkoztatásokkal élve, együtt és egyszerre gondolkodtak erőszakról, nyelvről és gyűlöletbeszédről. Egyrészt az erőszak és a nyelv kontextusában értelmezték, az erőszakhoz, illetve a nyelvhez képest definiálták a gyűlöletbeszédet, másrészt a figyelem középpontjába került kategória segítségével igyekeztek újonnan meghatározni, felosztani a (politikai) nyelvet és valamiféle magyarázatát adni az erőszaknak. A kérdéskör egyszerre bírt (aktuális és manifeszt) politikai, illetve (általános és latens) episztemológiai téttel. Megfogalmazása nem az elvont fejtegetések szintjén, hanem konkrét ügyekhez kapcsoltan zajlott, ugyanakkor az erőszakról való beszéd szükségképpen együtt járt a beszédről való beszéddel is. A diskurzus nem vált tehát ismeretelméleti jellegűvé, hisz mind a nyilvánosságban elfoglalt helyét és résztvevőit, mind fogalomkészletét, érvelésmódját, retorikusságát, gyakorlatorientáltságát tekintve „politikai” maradt, ám metanyelvi mozzanatokkal, önreflexív elemekkel dúsult.6 A szövegek tanúsága szerint a 2001-es politikai polémiák szereplőinek meghatározó tapasztalata az erőszak fenyegető jelenlétével való szembesülés volt. Ez a benyomás azonban nem csupán az Amerikát ért szeptember 11-i terrortámadás nyomán alakult ki, illetve erősödött meg a politizáló közvéleményben. Sokak számára ugyanez a tapasztalat kapcsolódott a hivatalban levő magyar miniszterelnök elleni esetleges merénylet díjszabását firtató (ál)riport levetítéséhez, a Fidesz vezető politikusainak „likvidálásáról” (nem teljesen egyértelmű szövegkörnyezetben) szót ejtő publicisztikához, a futballpályák lelátóin felharsanó „indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat” kántáláshoz, ifj. Hegedűs Lóránt kirekesztésre buzdító írásának nyilvánosságra kerüléséhez vagy Bayer Zsolt a „lámpavas” emlegetéséig eljutó televíziós kirohanásához.7 Az új évezred első esztendejében a hazai megszólalók jelentős része azt konstatálta, hogy hiába minden politikai vívmány és civilizációs norma, a nyers agresszió továbbra is küszöbön álló lehetőség. Sőt, egyes, a nyilvánosság különböző fórumain egyre harsányabban hallatszó hangok által táplált és így fokról-fokra erősödő lehetőség. Olyan lehetőség, amely a szilárdnak tartott védvonalak tátongó résein, a nyelviség őri6 Ez a sajátosság persze, amellett, hogy fontos karakterjegy, nem teszi teljes mértékben egyedivé az ezredfordulót követő első esztendő vitáit, hisz eltérő mértékben ugyan, de megfigyelhető a többi gyűlöletbeszéd-diskurzus esetében is. 7 Lásd például Szabó L. Z. 2001; N. N. 2001a; Megyesi 2001; Eörsi 2001; Dzindzisz 2001; N. N 2001b; Bodnár 2001; N. N. 2001c; Popper 2001. AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 137 zetlen mezsgyéin keresztülólálkodva igyekszik beférkőzni a politikai közösség életébe. A közéleti történések ilyesfajta percepciójából egy sor kérdés adódott. Például az, hogy miként teheti reálissá éppen a nyelv az erőszak fenyegetését? Vagy az, hogy mi teremt kapcsolatot, mi biztosít átjárást a két szféra között? Mi választja el, és ha elválasztja valami, akkor mi köti mégis össze ezeket a jelenségeket? Továbbá, vannak-e olyan esetek, amelyek során a nyelv erőszakká alakul, az erőszak pedig megszólal? Ezekre a kérdésekre egyaránt a gyűlöletbeszéd konceptualizációs kerete kínált választ. A forrásokban ilyen passzusokkal, megfogalmazásokkal találkozhatunk a gyűlöletbeszéddel kapcsolatban: „kulturálisan mintegy »megágyaz« az emberi élet semmibevételének”;8 „agyakat beszűkítő” „elvakult demagógia-zsákutca”, amelynek a „végén” ott a „vágóhíd”;9 „uszító szó”, mely a „robbanások villámfényénél változik át a gyilkosság indulójává”.10 „Terrort fiadzik”, hatásos alkalmazásából terroristák „kelnek ki”;11 „az ellenségnek tekintett csoport fizikai bántalmazásába, sőt akár megsemmisítésébe, kiirtásába megy vagy mehet át”;12 „ha nem akarunk véres utcai demonstrációkat és merényleteket”, akkor valamit kezdenünk kell ezzel a „kígyótojással”. 13 A „megágyazás” szóképe, az „út”, a „tojás”, a valahová vezetés, illetve a „kikelés” metaforái egyaránt tranziens és transzgresszív tényezőnek mutatták a gyűlöletbeszédet. Átmenetinek, két állandósult állapot, két léttartomány között lebegőnek, másrészt épp az átalakulás folyamatának, az átlépés aktusának.14 Egy jellegzetes, ám összetett határprobléma tárult tehát a megszólalók elé, és a gyűlöletbeszéd kategóriája lett arra hivatott, hogy ezt a határt valamilyen formában megjelenítse, érzékelhetővé és értelmezhetővé tegye. Az elnevezés ebből kifolyólag hol az erőszak és a nyelv közti keskeny választóvonal jelölésére, hol egy, ugyancsak a két szféra között húzódó, ám jóval szélesebb sáv, afféle szürke zóna jellemzésére, hol a határsértés, hol pedig a „senki földjén” való mozgás leírására szolgált. Ahhoz azonban, hogy határfogalomként működhessen, vagyis hogy 8 Gerő 2001. Nógrádi 2001. 10 Ungvári 2001. 11 Uo. 12 Erős 2001. 13 Kolláth 2001. 14 „Serkéből lesz a tetű”, figyelmeztet a beszéd és az erőszakos bűncselekmények kapcsolatára az Oliver Cromwelltől kölcsönzött fordulattal Kolláth György témába vágó cikkének címe (Kolláth 2001). 9 138 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK általa lehessen egy határt felvázolni, paradox módon őt magát is kontúrokkal kellett felruházni, határokkal kellett ellátni. A gyűlöletbeszédet ilyen formán elsősorban a közbeszéd más formáitól volt elengedhetetlen megkülönböztetni, a nyilvánosságban bevett nyelvhez képest volt fontos definiálni. Ez az eljárás ráadásul alkalmat nyújtott a diskurzusban a politikai nyelvek, nyelvhasználati módok kategorizálására, besorolására, értékelésére, sőt hierarchiába állítására.15 Az egyik ide kapcsolódó határmegvonás a közélet „tiszta” nyelvét igyekezett elkülöníteni az erőszakkal „szennyezett”, a nyers agresszió felidézésének szándékát és eshetőségét hordozó beszédtől. A gyűlöletbeszéd tehát elsőként a koherens diskurzust lehetővé tevő, önazonos, önfenntartó, jól strukturált, funkcionális, erőszakmentes nyelvhasználattal szegeződött szembe (nem mellékesen azt is koncipiálva, hogy létezik ilyen).16 A második leválasztás az ésszerű közéleti kommunikációról történt. A gyűlöletbeszéd – a fogalmi keretnek megfelelően – az érzelmek, ezen belül is elsősorban a negatív érzelmek nyelveként jelent meg. A megszólalók jelentős része csonka és belső arányeltolódásai miatt torz képződményként tekintett rá, amely ugyan gazdag verbális arzenállal rendelkezik az ellenséges indulatok formába öntésére, de alig van szava bonyolult összefüggések és elvont problémák megragadására, kicsiszolt tervek és programok körvonalazására. A gyűlöletbeszéd hangsúlyos affektualitása értelmezői számára jóval többet jelentett puszta „elfogultságnál” vagy ideologikusságnál: többnyire egyenesen a racionalitás gátjának, lehetetlenségi feltételének minősült. Meggyökeresedett tehát a vélekedés, hogy a kérdéses kategóriába sorolt nyelvhasználat voltaképp nem gondolati tartalmakat, hanem pusztán destruktív érzelmiindulati minőségeket jelenít meg. Nem képes tehát igazi, valóban meg- 15 Fontos kiemelni, hogy ezek a szándékok latensek és reflektálatlanok maradtak. Ráadásul, a beszélők pozíciójából/státusából adódóan elmaradtak az elméleti előfeltevéseket tisztázó, rögzített fogalomhasználatot eredményező erőfeszítések. Nem ők maguk emlegettek tehát „politikai nyelveket”. A politikai nyelv ez esetben meglehetősen tág, tartalmasan üres, összegző jellegű elemzői kategória arra a sokféle megfogalmazásra, amellyel a szereplők maguk éltek e tárgyban. Ugyanakkor ez a terminus itt leíró-értelmező használatban sem kíván megfelelni a különböző politikai szemantikai kutatásokban fellelhető koncepcióknak (lásd például Lasswell 2000a; 2000b; Dieckmann 2000a; 2000b; Ricoeur 2000), vagy a J. G. A. Pocok által kidolgozott „politikai nyelv” fogalomnak (lásd például Pocock 1981; Szűcs 2009). 16 Ebből kitűnik, hogy a viták szereplői a Ricoeur által leírtaktól igen eltérő módon ítélték meg saját értelmezési-jelentésadási tevékenységüket. Korántsem tették magukévá a szerző azon állítását, hogy a beszéd mindenképpen nyelv és (az absztrakt módon felfogott) erőszak valamiféle elegye (Ricoeur 1998, 126). AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 139 alapozott politikai meggyőződéseket kifejteni és kialakítani, nem képes ezek mellett érveket felsorakoztatni, képtelen tényszerű és tárgyilagos lenni. Ezáltal persze az a föltevés is igazolódni látszott, miszerint van egy ellenpólus, létezik (negatív) érzelmektől mentes vagy legalábbis azokat háttérbe szorító, argumentatív, problémaorientált közbeszéd.17 Érdekesség, hogy a gyűlöletbeszéd ilyesfajta interpretációja nemcsak a racionális és transzparens diskurzust ambicionáló liberálisokra vagy a technokrata nyelvi eszményt követő szocialistákra,18 hanem a jobboldali-konzervatív politikai erőkre is jellemzővé vált.19 A polémiák résztvevői ezen felül öntudatlanul is azt az elképzelést vázolták fel és erősítettek meg, hogy a modern többpárti politikának van egy sajátos standardokat követő anyanyelve. Ezt a nyelvet a politizáló közösség többsége megszokta, ismeri, elfogadja magáénak, azonosítani és alkalmazni is képes. Ez a nyelv illeszkedik a közélet viszonyaiba, megfelel az azt meghatározó elveknek. A beszélők szemében a békés és demokratikus politika „anyanyelvéhez” képest a gyűlöletbeszéd furcsa, érthetetlen idegen nyelvnek minősült.20 Olyan beszédmódnak, amely bár nem teljesen ismeretlen, ám ezen a helyen (Magyarországon) és ebben az időben (a harmadik évezred küszöbén) egyrészt teljességgel szokatlan, másrészt tökéletesen érvénytelen.21 Itt tehát egy újabb határt húztak meg, és a helyénvalóság, az érvényesség, intézményi és diszkurzív kontextusba való beilleszthetőség kritériumaiból szorították ki a gyűlöletbeszédet.22 17 Szent-Iványi István élesen szembeszegezte a „liberális oldal” által alkalmazott „racionális, aufklérista, józan észre apelláló érvelést és meggyőzést” a közélet egyéb tereit elöntő „gyűlöletáradattal”. Ugyanakkor azt is hozzátette, hogy mozgósító erejét tekintve előbbi sokszor jóval kevésbé hatékony az utóbbinál (Szent-Iványi 2001a). 18 Vö. Fóti 1997; illetve Szűcs 2006. 19 Jól mutatja ezt Rogán Antal egyik, 2001 szeptemberében tett országgyűlési felszólalása. A Fidesz politikusa a parlamenti ülésteremben azzal fordult ellenzéki képviselőtársaihoz, hogy „gyűlöletbeszéd helyett észérvek kellenének” (Rogán 2001), kölcsönösen összeegyeztethetetlennek és egymást kizárónak tüntetve fel a két kategóriát. 20 Ezt fejezte ki az a minősítés, amely szerint Orbán Viktor, a Magyar Köztársaság miniszterelnökeként „antiszemitául” beszélt, mikor a gyűlöletbeszéd egyik bevett fordulatát, az „idegenszívűek” kifejezést alkalmazta Gerő 2002a). 21 Vö. Szabó M. 2006, 97–99. 22 Erős Ferenc a „politikai tényezővé” vált „csoportközi gyűlölet” „anyanyelvének” nevezte a vitatott közlésmódot. Ezáltal, illetve ezen túlmenően is, egy a „civilizált jogállam” hazai normáitól eltérő, mondhatni „idegen” (politikai) kultúra kifejeződéseként koncipiálta azt (Erős 2001). Szent-Iványi István ugyanebben a szemléleti keretben kötötte össze a „gyűlöletbeszéd terjedésének” kérdését a „közélet balkanizálódásával” (Szent-Iványi 2001a). 140 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK A megszólalók élesen elhatárolták az inkriminált jelenséget a hétköznapi politikaformálás legitim kommunikációformáitól. Bár általában nem használták az alábbi kategóriákat, közvetve mégis megkülönböztették a gyűlöletbeszédet a tárgyalástól, a tanácskozástól, a vitától, sőt a rábeszélés és lebeszélés még elfogadható vállfajaitól is.23 Nemcsak egy kvázi-deliberatív közbeszéd-eszménnyel ítélték tehát ellentétesnek, de a megfigyelői nyilvánosság előtt zajló ideológiai-, illetve pártküzdelmek szabályozott konfrontációjának közegében sem tudták elhelyezni.24 A gyűlöletbeszéd tehát, a politikai nyelvről alkotott bevett elképzeléseknek megfeleltetve több ponton is elégtelennek bizonyult a diskurzus résztvevőinek szemében. Nem tudott megfelelni sem az önazonosság, sem az ésszerűség, sem az érvényesség követelményének, nem látszott, hogy lenne bármiféle méltányolható funkciója, helye és szerepe. Ez az elégtelenség számos interpretációs mintázatban kritikus mértékűnek és alapvetőnek minősült. Sőt, az így aposztrofált aktusok nem ritkán olyannyira primitív megnyilvánulásokként tételeződtek, hogy a klaszszikus értelemben vett nyelv fogalomköréből is kizáródtak. Nézzünk két olyan, jellemző sémát, amely a 2001 őszén fellángoló polémiákban végső soron magától a tulajdonképpeni nyelvhasználattól is különböző tényezőnek, kvázi nem nyelvi fenoménnek mutatta a gyűlöletbeszédet. Az első jellegzetes séma szerint a vitatott kommunikációs gyakorlat nem áll másból, mint végletekig leegyszerűsített jelszavak, jelmondatok szajkózásából.25 Ez még önmagában nem távolítaná el a gyűlöletbeszédet a nyelvhasználatként felfogható jelenségek körétől, csupán áttolná a korábban már vázolt érzelmi nyelv kategóriájába. A séma alkalmazói azonban gyakran radikalizálták a különbségtételt. Hozzátették, hogy a frázisok effajta puffogtatása, a lelkesítő lózungokba való kapaszkodás, az érzelmileg agyonterhelt kifejezésekbe sűrített sztereotip ítéletek hangoztatása általában minden értékelhető gondolati tartalmat nélkülöz. A gyűlöletbeszéd alkotóelemei tehát nem valódi szavak és valódi mondatok. Nem egy mögöttes összetett értelmi struktúrára utaló, bizonyos konvenciókat követve megfejhető nyelvi jelek. Nem azt jelentik, és nem arra vonatkoznak, aminek a felszínen mutatják magukat, nem teszik lehetővé a megértést és a párbeszédet. Sokkal inkább tekinthe- 23 Vö. Dieckmann 2000b. Dieckmann 2000b: 99. Arra azonban néhányan felhívták a figyelmet, hogy a gyűlöletbeszéd időnként képes az alkalmazkodásra, sőt az önleplezésre. Képes a jogi paragrafusok „megkerülésére”, megtalálja az erőszakos üzenetek beburkolásának módját (Erős 2001). Keltheti tehát az argumentáció, a rábeszélés, illetve lebeszélés látszatát. 25 Lásd például Nógrádi 2001. 24 AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 141 tők a verbalitás álcájában megnyilatkozó melldöngetésnek, grimaszolásnak, hősies póznak vagy éppen pfujolásnak, fenyegető morajnak.26 A második séma bizonyos értelemben az előző folyománya. Szintén primer – sőt primitív – jelközlő aktusként kezeli a gyűlöletbeszédként konceptualizált tetteket, ám a jelközlést egy éppen ez által elindított fizikai cselekvéssor részének tekinti, illetve a kiváltott hatás valamiféle automatizmusát feltételezi. Ez az interpretáció végső soron a harctéri összecsapás kezdetét jelző csatakiáltással, illetve az embereket és állatokat egyaránt azonnali támadásra, agresszív fellépésre ösztönző „uszítással” azonosítja a jelenséget. Talán nem szükséges külön kiemelni, hogy ez a felfogás mekkora jelentőséggel bír az amerikai,27 illetve a magyar jogi gondolkodásban, ám érdemes hozzátenni, hogy igen tekintélyes pozíciókat vívott ki magának a hazai politikai diskurzusban is.28 A séma szerint a gyűlöletbeszéd nem a nyelvhasználat utolsó, hanem az erőszak első lépése. Bár elkalandozik, áthallatszik, betör a verbalitás tartományába, megnyilvánul a nyelviség közegében, ám inkább tartozik a puszta fizikai agresszió birodalmába, mint a nyelv, a véleménycsere, párbeszéd világába. Amennyiben igazán hatásos, akkor úgy működik, mint a hirtelen felrikoltó éles csengőszó, ami valamiféle pavlovi erőszakreflexet vált ki. Alkotóelemei úgy viselkednek, mint az „üsd, vágd, nem apád!” felkiáltás, de akár olyanok is lehetnek, mint a „rózsabimbó” kifejezés, amely bár semmilyen nyelvileg dekódolható jelentéssel nem bír egy harci eb számára, ám megfelelő kondicionálás mellett a gyilkolásra jelet adó falkavezéri utasítássá válhat.29 A második séma szerint tehát a szó az inkriminált cselekvésmód esetében csupán járulékos elem, hangkomponens, olyasfajta bevezetés, amit a kifejtés majd fizikai síkon követ.30 A verbalitás mindössze inger, ami meghatározott választ provokál, vagy másként, semmiféle 26 A „jelszavakkal” operáló politikai „véleménynyelv” problematikájára Walther Dieckman is reflektál egy fontos tanulmányában (Dieckmann 2000b). A német kutató – talán hozzátehetjük, természetesen – semmilyen módon sem kérdőjelezi meg a vizsgált diszkurzív gyakorlat értékét, pláne nem igyekszik kizárni a bemutatott regisztert a par exellence nyelviségből. A „jelszavakat” ugyanakkor ő is a tartalmi bizonytalanság és túláltalánosítás, a színlelt világosság és látszólagos közelség, továbbá az érzelmi telítettség vonásaival jellemzi (Dieckmann 2000b: 101). 27 Ez tükröződik a „támadó szavak” (fighting words) doktrínájában, valamint a közvetlen és nyilvánvaló veszélyokozás (clear and present danger) elvében. 28 Lásd például Erős 2001; Molnár 2001b; Szeszlér 2001; Ungvári 2001. 29 Hasonló értelmezések merültek fel a közép-afrikai Ruandában 1994 tavaszán zajlott népirtást előkészítő rádióbeszédek szerepével kapcsolatban (vö. Straus 2007). 30 A „gyilkosság indulója”, ahogy Ungvári Tamás egy korábban már idézett szövegrészletben fogalmaz (Ungvári 2001). 142 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK autonómiával nem rendelkező, függésben lévő, végletesen redukált és kötött jelentésű közlés. Igazából az elkövető(k) tettei beszélnek – a szavak csak ebből a tényből nyernek értelmet, jelentőségük pedig ehhez képest másodlagos. A fentiekből következik, hogy ez a felfogás kvázibehaviouralista logika szerint interpretálja, illetve jórészt – a peirce-i szemiotika kategóriái szerint – indexikus jelekkel operáló gyakorlatként tételezi a gyűlöletbeszédet. Azt emeli ki, hogy az ilyen aktusok során közölt jelek nem (pusztán) referensként, jelölt dologként vonatkoznak a nyers erőszakra, nem megragadni és leírni igyekszenek, hanem felidézik, kiváltják, elindítják azt, azaz maguk is érintkezésbe lépnek vele, részesednek belőle. A jelölési viszonyban nem magát a bántalmazást, a fizikai agressziót helyettesítik, hanem az oda vezető képzeletbeli egyenest. Ahogy a felfelé bökött mutatóujj szükségszerűen jelzi számunkra a tetőterasz felé vezető irányt, úgy mutat a gyűlöletbeszéd minden egyes szava szükségszerűen az erőszak irányába, és úgy zárja le minden más lehetséges értelmezés útját.31 Az ide sorolt megnyilvánulások ilyen értelemben sem sorolhatóak be tehát az összetett jelentést hordozó szimbólumok rendszereként felfogható nyelv világába. Láthatjuk, hogy a fenti két séma jelentős elégtelenséget, lényegbevágó hiányt vázol a gyűlöletbeszéd működésében. Az első szerint a valódi értelem hiányzik a szavak mögül. A második ugyanakkor már a beszédre irányuló szándékot is hiányzónak tekinti a kérdéses megnyilvánulások esetében. A nyelviség relációjába helyezett gyűlöletbeszéd interpretációiban a – különböző mértékű és jellegű – hiány tehát konstitutív tényezővé vált. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a hiány maga lett a jel, hogy a megszólalók számára végső soron ez a hiány adta meg a vitatott gyakorlat identitását, illetve jelentését. A gyűlöletbeszédet éppen úgy a belőle hiányzó dolgok jellemezték, amikor csonka nyelvként, indulatos kijelentések tárházaként, zavaros idegen nyelvként vagy épp illegitim kommunikációformaként gondolkodtak róla, mint azokban az esetekben, amikor már nem is par exellence nyelvi fenoménként értelmezték. Mindez máris visszavezet bennünket a kiindulópontunkhoz. Emlékezzünk, Ricoeur szerint a nyelvhasználat, a beszéd, a vita a nyers erőszak kiváltására és korlátozására tett kísérletként értelmezhető. A nyelv tehát csakis az erőszaktól való különbözése által lehet önmaga. A gondolatmenet azonban úgy folytatható, hogy 2001 őszén a gyűlöletbeszéd – értelmezői szemében – csakis a nyelvtől való eltérése által lehetett 31 Mintha ez a szemlélet fejeződne ki metaforikusan Nógrádi Gábor – fentebb citált – kijelentésében: „minden ilyen elvakult demagógia-zsákutca végén ott a vágóhíd” (Nógrádi 2001). AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 143 önmaga. A viták résztvevőinek többsége kimondva-kimondatlanul arra a megállapításra jutott, hogy az egyes nyelvhasználati módokban megjelenő strukturális-, funkcionális-, tartalmi- és érvényességi hiány hívja életre a kommunikáció torzszülötteit, és teremti meg velük együtt a fizikai agresszió kockázatát. Az ilyen rosszízű és elégtelen megnyilatkozások esetén ugyanis a nyelv nem felel saját önazossági kritériumainak, nem tölti ki saját teljes terét, és ezáltal nem gátat emel, hanem éppen hogy utat nyit az erőszak előtt. A gyűlöletbeszéd diszkurzív aktusait a bennük megnyilvánuló űr teszi tranzienssé és transzgresszívvé, kapuvá és a kapu kitárásának mozzanatává. Ez az űr az értelemtől veszi el és az erőszaknak kínálja fel a teret: előbbi lehetőségét szűkíti, utóbbiét tágítja. A gyűlöletbeszédet tehát a nyelvhez képest a különbség és a hiány, az erőszakhoz képest pedig elsősorban az érintkezés és a részesedés definiálta a diskurzusban. A teljes megfeleltethetőség lehetősége egyik tényezővel kapcsolatban sem merült fel. A kategória ily módon elsősorban arra szolgált, hogy egy, a normatív módon tételezett közéleti nyelvhasználathoz csupán hasonló, de attól számos lényeges ponton eltérő, vagyis azzal semmiképpen sem azonos diszkurzív gyakorlatot jelölhessenek vele. Ugyanakkor a gyűlöletbeszéd aktusai és az erőszakos tettek egymásra vetítésében nemhogy a megfelelés, de még a hasonlóság szempontja sem igen jelent meg. A vizsgált polémiák figyelemre méltó vonása, hogy a gyűlöletbeszéd fogalmának különböző interpretációiban kifejezetten csekély szerepet kapott a performativitás problematikája. Az a gondolat tehát, amely a „politikai korrektség” hate speech-koncepciójában központi jelentőséggel bír,32 és amely a kifejezés adaptációjakor, a kilencvenes évek derekán még jelen volt,33 vagyis hogy szavakkal is lehetséges véghezvinni köpésekkel, pofonokkal és rúgásokkal egyenértékű tetteket, ekkor már többnyire kimaradt a kategóriát beemelő fejtegetésekből. Az erőszak értelmezése tehát többnyire a fizikai agresszió megnyilvánulásaira korlátozódott. Az erőszak átvitt értelemben vett vagy elvont fogalma nem kapcsolódott össze szorosan a gyűlöletbeszéd terminussal. Ez utóbbi elnevezés az alkalmazások zömét tekintve egyrészt hozzátapadt a közösség elleni izgatás jogi kategóriájához, másrészt megszilárdult abban a jelentéstani pozícióban, hogy a valódi külsérelmi nyomokkal járó bántalmazás, testi sértés, lincselés, pogrom, merénylet, esetleg tömeges gyilkosság verbális és érzelmi előkészítését fedje le. Az így 32 33 Vö. Butler 1997. Lásd például Csepeli 1996, 4. 144 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK kialakított viszonyrendszerben például a nyilvánosan elhangzó fenyegetés legfeljebb a lehetséges (fizikai) következmények tükrében, azok felől nézve, nem pedig az önmagában is sérelmet okozó, félelemkeltő és megalázó működésmód révén minősült gyűlöletbeszédnek.34 Persze fellelhető néhány, ettől némileg eltérő, kvázi performatív logikát követő, zömében metaforikus séma, ezek magyarázóereje és jelentősége azonban a 2001-es vitákban marginális maradt.35 A megszólalók mindent összevetve igen alantas viselkedésmódként interpretálták, illetve egy igen alacsony nyelvi regiszterben helyezték el a gyűlöletbeszédnek nevezett megnyilatkozásokat. Érdekes módon azonban az így képzett hierarchia a kérdéses diszkurzív gyakorlatot nem valamiféle laikus megnyilvánulási formaként választotta el a politikát ismerők és (szakmaként) művelők professzionális cselekvésmódjától, illetve nyelvhasználatától. A gyűlöletbeszéd megnevezett aktorai a legtöbb esetben maguk is hivatásos politikusok, vezetők, véleményformáló értelmiségiek, illetve befolyásos publicisták voltak. A kommunikatív aktusok számára megállapított alacsony státus ilyen értelemben nem egy társadalmi–hatalmi tengely mentén, hanem egy ettől lényegében független értéktengely vertikumában jelent meg. Bármennyi szó is esett tehát a futballszurkolók rasszizmusáról, a kisembert végső soron felmentették a kérdésben.36 34 Az ilyesfajta ex posto facto szemlélet, mint azt többen is megjegyezték, a vizsgált időszakban nagyban meghatározta az ügyészség „közösség elleni izgatásra” vonatkozó vádemelési gyakorlatát (lásd elsősorban Ungvári 2001; illetve Szeszlér 2001; Molnár 2001a). 35 Bencsik András például egy cikkében „ellenséges gyűlölködők” „precíziós gyűlöletét” emlegette (Bencsik 2001), a Lasswell által leírt módon (Lasswell 2000b) feltételezve metaforikus kapcsolatot a szó és a lövedék, illetve a rakéta, a precíziós bomba között. 36 Seszták Ágnes szerint a nyilvánosság számos fórumán folyó „buzizás, zsidózás és cigányozás” köszön aztán vissza az „utca hangjaként” (Seszták 2002, 14). Seszták azon túl, hogy elsősorban a Heti Hetes című szórakoztató műsor szerepét emelte ki, és kárhoztatta a kérdésben, lényegében egy passzív közegben keltett rezonanciaként, puszta visszhangként írta le a gyűlöletbeszéd fogalomkörébe vonható állampolgári megnyilvánulásokat. AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 145 A gyűlöletbeszéd mint a demokráciát veszélyeztető jelenség A gyűlöletbeszéd kategóriája a vizsgált időszakban az erőszak jelenvalóságán és a politikai nyelvben keletkező hiátusok37 kérdésén túl egy további alapvető tapasztalat megfogalmazásával is összekapcsolódott. Ez az újabb meghatározó jelentőségű tapasztalat, egyszersmind a 2001es diskurzusok másik fontos csomópontja a demokrácia veszélyeztetettsége volt. Az ekkoriban napvilágot látott szövegek nagy része kitért, reflektált vagy kifejezetten megoldást keresett a demokratikus berendezkedés gyengeségeire, ellentmondásaira, törékenységére és instabilitására.38 A megszólalók nagy része számára a gyűlöletbeszéd fogalma lett az a terminus, amellyel lefedhetővé vált egy sor, a szabadság és egyenlőség intézményes garanciáin alapuló közéleti keretek szempontjából kártékonynak, destruktívnak ítélt politikai-diszkurzív gyakorlat. A diskurzus résztvevői ezzel együtt úgy érzékelték, hogy a kifejezés ernyője alá vonható megnyilatkozások száma, súlya és jelentősége egyre nő, hogy az egyre jobban terjedő gyűlöletbeszéd jelensége a honi (és a nemzetközi) demokráciára leselkedő egyik legkomolyabb veszélyforrás. A 2001-es év közhangulatát meghatározó demokráciaféltő diskurzusok két vonulatában jutott különösen kiemelt szerep a gyűlöletbeszéd kategóriájának. Az egyik tematikus vonulat a hazai közéletben tapasztalható tendenciák, illetve a kormányzati hatalomgyakorlás módjából előrevetülő fejlemények kérdésköre, a másik pedig a „szabad világot” ért globális támadás problémája volt. A demokrácia országhatárokon belüli sebezhetőségének kérdése elsősorban az Orbán-kabinet tevékenységével, illetve a MIÉP szerepével kapcsolatos baloldali–liberális diskurzusokban merült fel. Az ellenzéki politikusok és a balközép orgánumok a kormányzati lépések megítélése során éveken át következetesen kiemelték és domináns interpretációs mintává tették, hogy a Fidesz országlása már-már a diktatúra irányába mutató tendenciákat, mélyen antidemokratikus, de legalábbis a demokrácia játékszabályait kikezdő fejleményeket hord magában.39 Az ezt 37 A kifejezést általános értelemben és nem nyelvészeti szakkifejezésként használom. Csupán néhány fontosabb, témánk szempontjából kiemelt relevanciával rendelkező írást emelve ki a gazdag termésből: Bíró 2001; Bodnár 2001; Gerő 2001; György 2001; Hahner 2001; Kolakowski 2001; Mészáros 2001b; Papp 2001; Sólyom 2001; Szász 2001; Szilágyi, 2001; Ungvári 2001; Tímár 2001. 39 Néhány jellemző példa a befolyásos baloldali fórumnak számító lap, a Mozgó Világ diskurzusából: Lengyel 1999; Dessewffy 2000; Ripp 2001; Sipos 2001. 38 146 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK alátámasztó érvrendszerben az uralomgyakorlás agresszív és autoriter vonásainak hangsúlyozása, illetve a demokratikus kontrollt gyengítő egyes konkrét intézkedések (kétéves költségvetés elfogadtatása, a parlament háromhetenkénti ülésezési rendjének bevezetése) kiemelése mellett központi szerep jutott annak a momentumnak, hogy a kormányzat nem csupán eltűri, hanem helyenként pártolja, sőt maga is alkalmazza a gyűlöletbeszédet.40 A magyar demokráciát fenyegető veszedelmek felvázoláskor a szocialista és liberális megszólalók nagy hangsúlyt fektettek az Orbánkormány és a gyűlöletbeszéd fő aktorának tekintett MIÉP igen ellentmondásosnak ítélt viszonyára. A baloldali diskurzusban erőteljes toposszá és egyszersmind a veszélyérzetet fokozó tényezővé vált annak emlegetése, hogy a kormánypártok vezetői „nem határolódnak el” a szélsőséges megnyilvánulásoktól, hogy a központi kormányzat részéről tett határozott elítélés híján egyre nő a radikális kispárt társadalmi támogatottsága, és hogy mindezen folyamatok betetőzéseként a Fidesz vezérkara „nem zárja ki”, sőt lebegteti a MIÉP-pel való 2002-es koalíciókötés eshetőségét.41 Az a felvetés is gyakorta megjelent, hogy ugyan a nagyobbik kormánypárt politikusainak többsége részéről nem övezi őszinte rokonszenv a radikális kispárt működését, az „orbáni politika” voltaképp „eszközt” lát a MIÉP-ben. Ezért nem csupán eltűri a párt és a holdudvarába tartozó személyek által egyre gátlástalanabbul folytatott gyűlöletbeszédet, de hajlandó akár a velük való esetenkénti „cinkos összejátszásra” is.42 A honi demokrácia veszélyeztetésével összekapcsolt gyűlöletbeszéd konceptualizációja ugyanakkor sajátos módon a kormány/ellenzék dichotómia másik oldalán is jelentkezett. A kormánypárti politikusok soraiban, illetve a jobboldali-konzervatív nyilvánosságban ugyanis megerősödött az a vélekedés, hogy az ellenzékbe szorult erők a kabi40 Lásd például Kuncze 2001; Szabó Z. 2001; Kósáné 2001. Az SZDSZ frakcióvezetője egyik publicisztikai írásában kiemelte, hogy a Fidesz „ki-kit-győz-le stratégiájában” az indulatok kezdettől fogva „kulcsszerepet játszottak”. Hozzátette, hogy a párt kormányzása idején a gyűlölet „az egyik legfontosabb társadalomszervező elvvé vált”, és hogy a rendszerváltozás óta az Orbán Viktor vezette kabinet az első kormány, amely „nyíltan a negatív érzelmekre épít”, „ezen keresztül mozgósít”, az „alantas indulatok felhajtóerejére számít” (Szent-Iványi 2001a). 41 Vö. például Haraszti 2001. 42 Egyes baloldali megszólalók úgy vélték, hogy a MIÉP-et irányító „realista hatalomtechnikusok” tisztában vannak vele, hogy „ezzel az eszmeiséggel” nem juthatnak kormányra, ám voltaképp nem is erre törekszenek. Ehelyett inkább igyekszenek „maximalizálni” az általuk megszerezhető szavazatokat, vagyis begyűjteni „mindazok voksát”, akiknek „nem kell” a „felvilágosult liberális demokrácia” (Mészáros 2001a). AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 147 nettel kapcsolatos retorikájukban jócskán túlmennek a bírálatok azon (stílusbeli- és tartalmi) körén, ami egy demokratikusan megválasztott és demokratikusan működő kormányzat országlása esetében indokolt lehet. A polgári oldal képviselői úgy vélték, hogy a közélet elvi/intézményi kereteit voltaképp a bal-liberális ellenzék gyűlöletbeszéde fenyegeti és rombolja igazán: az a szakadatlanul folytatott verbális offenzíva, amely egyrészt a kormányzati eredmények eltagadásában, másrészt az ország vezetői iránti ellenszenv és gyűlölet keltésében, harmadrészt a közéleti konfliktusok kiélezésében, negyedrészt a társadalmi elégedetlenség felszításában érhető tetten.43 Ehhez az a – hol implicit, hol explicit formában képviselt – megállapítás járult, hogy a szocialista és liberális erők voltaképp nem is valódi, (normatív módon tételezett) demokratikus ellenzékként működnek: szerepvállalásuk nem feleltethető meg a rendszer logikájából következő elveknek. A demokráciaféltés diskurzusainak másik vonulatát a szeptember 11-ei terrortámadás hívta életre. A világ minden táján, így hazánkban is szinte egyenesben közvetített merénylet a politizáló közösség számára a belföldi-aktuálpolitikai folyamatokon túlmutató aktualitást, véres többletjelentőséget adott a kérdésnek. Az Amerika sebezhetetlenségével kapcsolatos mítosz látványos összeomlása a mintaállam, a zászlóshajó sorsán keresztül az egész demokratikus rend sebezhetőségére is brutális nyíltsággal rámutatott.44 A szabadság viszonyai között kialakított biztonságról, a stabil jogi- és politikai védművekről, a béke rendszerbe kódolt automatizmusáról szőtt elképzelések mintegy a World Trade Center tornyaival együtt dőltek romba.45 A magyar közvélemény is úgy érzékelte, hogy egész világát, érvényesnek tekintett politikai valóságát érte fenyegető kihívás.46 A demokrácia kifejezés használatában ezzel együtt és ennek megfelelően jellegzetes 43 Néhány jellemző példa erre a gyűlöletbeszéd-interpretációra. Bogár László, a Miniszterelnöki Hivatal államtitkára a parlament egyik ülésén azt hangsúlyozta, hogy az ellenzék permanens indulatkeltésével, folytonos „gyanúsításaival” és vádaskodásával „egyre mélyebben hajtja bele a közállapotokat” egy „romboló konfliktusnak nevezhető” „folyamatba” (Bogár 2001a). Hozzátette, hogy égető szükség lenne a „gyűlöletbeszédre épülő politikai diskurzus” „zsákutcájából” való „kiaraszolásra” (Bogár 2001b). Lezsák Sándor egy későbbi alkalommal a baloldali sajtó „Rákosi-kort idéző”, „érvek nélküli”, hazug és egyoldalú tájékoztatási gyakorlata kapcsán (Lezsák 2001), Harrach Péter pedig az „országkép” rontása, a haza külföldön való „lejáratása”, illetve az „agresszív” és „ízléstelen” „gyalázkodás” okán varrta az ellenzék nyakába az antidemokratikus gyűlöletbeszédet (Harrach 2001). 44 Lásd erről Ungvári 2001. 45 Szabó M. 2003, 235–245. 46 Uő 2006, 97–99. 148 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK változások következtek be. A fogalom a 2001-es időszak diskurzusaiban már nem pusztán elvek, eljárások, intézmények összességét jelölte. A terminus a nyugati államok, illetve a szabad világ egészét magában foglaló értelmet vett fel: jelentése áttevődött az ide sorolt politikai közösségek teljes, nacionális- és szupranacionális szintű „kozmoszára”.47 A demokrácia fogalmához, illetve az azt fenyegető gyűlöletbeszédhez így igen erőteljes tér- és időképzetek társultak. Ezek a változások a belpolitikai jellegű vitákban is megmutatkoztak. A magyar politikai diskurzus résztvevői ekkortájt jórészt a térbeliség oppozíciós kategóriái, elsősorban a kint és a bent segítségével igyekeztek értelmezni a közélet történéseit, a különböző politikai tendenciákat.48 Meglehetősen általános volt a vélekedés, hogy a demokráciát kívülről, a falakon és bástyákon túlról érte, éri támadás. Azok a demokratikus közélettől idegen szavak, tettek, eszmék és törekvések, amelyek – a MIÉP diskurzusában vagy a terroristák akcióiban – felbukkantak, sőt esetleg a védművek lerontásával a falak közé is bejutottak, eredetileg a külső világhoz tartoznak. A fellángoló viták résztvevőinek jelentős része ebben a – látens és reflektálatlan – metaforikus keretben értelmezte a gyűlöletbeszédet is: a külső régiókban honoló „káosz” megtestesülésének, a törvénytelenség, az irracionalitás és az erőszak „trójai falovának” tekintette az inkriminált cselekvésmódot.49 A gyűlöletbeszéd ily módon az érvényesnek tekintett politikai valóság ellenkategóriájaként jelentkezett,50 a demokratikus „kozmosz” egyensúlyát veszélyeztető erők (egyik) megnyilvánulásaként tételeződött. Sajátos módon tehát nem annyira a demokráciában mint olyanban eleve benne rejlő kockázat, sokkal inkább a demokratikus rendszereket kívülről fenyegető veszély diskurzusa uralta a vizsgált időszakban a kártékonynak ítélt belpolitikai folyamatokkal kapcsolatos vitákat is.51 Bár akadtak olyan megszólalók, akik a berendezkedés instabilitásának okait saját vezetőik, illetve politikai közösségük cselekedeteivel (is) igyekeztek összefüggésbe hozni, ez az interpretáció azonban a valamilyen értelemben külsőnek minősülő tényezők kárhoztatásához képest végig alárendelt szerepet játszott, másodlagos jelentőségű maradt.52 47 Uő 2003, 146. Uő 2006, 78. 49 Uő 2003, 146. 50 Uő 2006, 99. 51 Uő 2006, 34–35. 52 Szent-Iványi István például, bár ostorozta „a közélet jobbik és nagyobbik részének” „fásultságát, bénultságát és tehetetlenségét”, ám mindezt végső soron passzivitásként, a védművek karbantartásának elmulasztásaként, pusztán a veszély potenciáljának 48 AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 149 A gyűlöletbeszéd a rend felborulásával fenyegető jelenségként, a demokratikus konszenzus terén kívül elhelyezkedő eszmék és szereplők, a „szalonból” kiszorított, a viszonyok erőszakos újrarendezésében érdekelt „szélsőséges” erők, fasiszták, nácik, nyilasok, bolsevikok, anarchisták és terroristák attribútumaként tételeződött. A kategória alkalmazása során rendre hordozta az agresszív, totalitárius vagy diktatorikus törekvések konnotációját. Olyankor is, amikor a releváns politikai szereplők saját legitim, az alkotmányos elveknek megfelelően működő riválisaikra aggatták mint minősítést – ezáltal ellenfeleiket egyben a demokrácia ellenfeleiként állítva be. Ezekben az esetekben vagy a lényegi azonosság feltételezése vagy a hasonlóság (metaforikus) vagy az érintkezés-részesedés (metonimikus) mozzanata biztosította a jelentéstani kapcsolatot az egyaránt a gyűlöletbeszéd fogalomkörébe vont, ám a pártpolitikai-ideológiai paletta elsőre távolinak tűnő pontjain elhelyezhető szereplők és törekvések közt.53 Mivel a gyűlöletbeszéd jellemzően a demokrácia terébe kívülről betörő-behatoló jelenségként tételeződött, ezért a probléma talán leggyakrabban említett megoldásmódja is ezt a logikát tükrözte. A vita résztvevői többnyire a „szélsőséges” eszmék és erők „kiszorítását”, a demokratikus konszenzustéren kívülre rekesztését, a döntéshozatali centrumtól való „távoltartását” tartották a legcélravezetőbbnek. A témába vágó eszmefuttatásokat erőteljesen áthatotta a tér-metaforika. Ezt a mozzanatot már az „elhatárolódás” sürgetésére vonatkozó felvetések is magukban rejtették, ám akadtak ennél jóval kifejtettebb, képszerűbb és érzékletesebb megfogalmazások is. Mészáros Tamás például azt javasolta, hogy az „alkotmányos demokrácia fenntartásában érdekeltek” szorítsák „politikai karanténba” a „szélsőjobboldalt”.54 Haraszti megteremtéseként interpretálta. A rendszert igazán fenyegető, par exellence, valóban aktív tevékenységet az outsiderként kezelt „gyűlölködőknek, kirekesztőknek” tulajdonította (Szent-Iványi 2001a). 53 Csupán néhány szemléletes példa erre a jelenségre. Gerő András erőteljes hasonlóságokat vélt fellelni a Fidesz-kommunikáció és a lenini „pártalapú” gyűlöletbeszéd között (Gerő 2002b). Tamás Gáspár Miklós szerint a MIÉP szeptember 11-ével kapcsolatos kommentárjaiban, illetve a „New York–Tel-Aviv tengelyről” szóló „hagymázas látomásokban” olyan indulatok fejeződnek ki, amelyek voltaképp „Pestet gyűlölik”, „Pestet akarják elpusztítani”, a „Lánchíd felrobbantásáról álmodoznak” (Tamás G. M. 2001). Szász István ugyanezen megnyilvánulások kapcsán úgy fogalmazott, hogy a „MIÉP-vezér” „gyűlölködő eszméi” által kijelölt „magyar út” a „tálibok táborába vezet” (Szász 2001). Lezsák Sándor szerint a baloldali sajtó „gyűlöletbeszéde” a totalitárius tájékoztatási gyakorlat tovább élő változata, a „Rákosi-kor” hazug propagandájának öröksége (Lezsák 2001). 54 Mészáros 2001a. 150 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Miklós ugyancsak a szélsőséges politikai szereplőkkel való együttműködés megszakításának lehetőségéről szólva vezette be a „Chiracvonal” elnevezést, amely egyszerre utalt a hivatalban levő köztársasági elnök nevével fémjelezhető és a szerző szerint példaértékű francia belpolitikai történésekre, illetve a Maginot-ról elnevezett egykori védelmi rendszerre.55 A „kiszorítás” és „távoltartás” szükségessége ugyanakkor a jobboldali diskurzusban a számos esetben „antidemokratikusnak”, „diktatórikus örökséget hordozónak” és „szélsőségesnek” minősített baloldali és liberális ellenzékkel kapcsolatban is felmerült. A „demokráciához” mint a politikai „kozmosz” jelölőjéhez ugyanakkor nemcsak tér-, hanem időképzetek is kapcsolódtak. A magyar politikatörténet sajátosságaiból adódóan ennek a „kozmosznak” a keletkezése még jól belátható távolságban húzódott, sőt, az azt megelőző állapot, a mitikus teremtés előtti „sötétség” emléke is elevennek volt mondható. Ezért a magyar demokrácia világához az újdonság, a bevett jelzőként alkalmazott „fiatalság” és, ami témánk szempontjából jóval fontosabb, az érzékelhető végesség és időbeliség asszociációja társult a diskurzusban. Jogállam, hatalommegosztás, politikai pluralizmus „lett” Magyarországon, és ez az annak a belátását is magában hordta, hogy amilyen hosszú ideig reális volt a múltban annak nemléte, ugyanolyan valós egy olyasfajta jövő képe, amelyből mindez hiányzik. A „kozmosz” (vagyis a demokrácia) keletkezése mint a habituális emlékezetben56 élő tapasztalat és a diskurzusban gyakorta felmerülő mitikus témakonstrukció tehát egyfelől előtérbe helyezte a politikai rendszer időbeliségének problémáját. Másfelől viszont a gyűlöletbeszéd jelenségével összekapcsoltan érvényessé tette a „kozmosz” pusztulásával kapcsolatos elképzeléseket, felvetéseket, aggodalmakat. A 2001-es évben a politikai közösség jelentős része valamifajta diszkontinuitást, időbeli törést, szakaszhatárt érzékelt a közéleti események sodrában. Különösen a balliberális pártok politikusai, illetve a kormányzattal szemben erősen kritikus értelmiségiek és publicisták fogalmazták meg a demokrácia „kizökkent idejének” tapasztalatát. Ebben a körben sokan vélték úgy, hogy a jelen történései megszakítják a folyamatok eddigi menetét; hogy más irányt szabnak, másfajta, ismeretlen jövőbe vezetnek vagy épp a múlt visszatérésével fenyegetnek. Ez alatt elsősorban azt értették, hogy a jelenben a demokrácia sorsa annak megfelelően vesz valamilyen irányt, indul el valamelyik lehetséges kimenetel, a továbbélést biztosító jövő vagy a megsemmisülést jelentő 55 56 Haraszti 2001. Gyáni Gábor kifejezése. AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 151 múlt felé, hogy a közösség mit kezd a kereteket elnyeléssel fenyegető „káosz” megnyilvánulásával, az egyre jobban terjedő gyűlöletbeszéddel. Voltak, akik szerint a közéletben korábban elkezdődött negatív változások az új évezred első esztendeje során teljesedtek ki, váltak véglegessé és visszafordíthatatlanná. 2001-ben lett valóban a bőrünkön érezhető, „nyugtalanító valósággá” egy sor, az elmúlt néhány év során polgárjogot nyert, ám „azt megelőzően” egész egyszerűen elképzelhetetlen politikai-diszkurzív gyakorlat; így „a megvetés, a gyűlölet, ember és ember faji megkülönböztetésének folyamatos hirdetése” „a társadalmi nyilvánosságban”.57 Mások nem az egész évet, hanem a 2001-es esztendő egyes konkrét eseményeit, időpontjait jelölték meg a demokratikus „kozmosz” idejét kettéhasító cezúraként. A Szocialista Párt Országos Elnökségének állásfoglalása szerint egy jól megragadható időpontban, vagyis július 25-én zökkent ki az idő, érkezett „fordulóponthoz” a magyar demokrácia.58 A pillanatot itt a MIÉP alelnöke által – az FTC eladása kapcsán – tett és minden korábbi megnyilatkozásnál nyersebben-nyíltabban antiszemitának ítélt kijelentések59 avatták rendkívülivé, emelték ki a többi közül. A szocialisták közleménye szerint az ugyan még tartó, de hamar elillanó „most” az alapos mérlegelés és a határozott cselekvés ideje; késlekedésre, tétovázásra nincs mód. „Ezután” már „késő” lesz, mert a gyűlöletbeszéd hasonló aktusaival a közösség egésze számára veszélyes forgatókönyvek kezdik írni magukat.60 A demokratikus „kozmosz” időbelisége és gyűlöletbeszéd között összefüggést teremtő retorikai konstrukciókban komoly szerephez jutottak a történelmi analógiák. Ezek az elemzés során az argumentációt segítő retorikai eszközökként, nem pedig tudományos státuszú állításokként kezelendőek.61 Az analógiák feladata a jelen zavaros, túl 57 György 2001. MSZP: Fordulóponton 2001. 59 Lásd Bognár 2001. 60 Másfajta összefüggést körvonalaztak a szeptember 11-e után előállt nemzetközi helyzettel kapcsolatos kommentárok. Ezek jobbára azt hangsúlyozták, hogy az Amerikát ért terrortámadás eseménye hasította ketté a demokratikus „kozmosz(ok)” idejét „eddigre”, és „ez utánra”. A megszólalók tekintélyes része szerint gyűlöletbeszéd, a bűnbakképző, indulatokat szító beszédmód „eddig” talán elnézhető volt, „ezután” azonban, vagyis a szeptember 11-én történtek fényében az ilyesmi minden valószínűség szerint más megítélés alá kell, hogy essen. Erre jó példát szolgáltat Ungvári Tamás írása, aki szerint „a terrortámadás minden eddigi fordulatnál élesebben vetette fel a véleményszabadság határainak újragondolását” (Ungvári 2001). Hasonló gondolatokat vetett papírra Hahner Péter és Gerő András is (Hahner 2001; Gerő 2001). 61 Vö. Nyyssönen 2006; uő 2008. 58 152 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK közeli és túl formátlan történéseinek elrendezése, strukturálása, értelmezhetővé tétele azáltal, hogy a bizonyos távlatból szemlélt, kanonizált interpretációs sémákkal körülvett múltbeli eseményeket vonunk be a leírásba. A diskurzusban ily módon a két idősík történései között nem teljes megfelelés, azonosság, hanem hasonlóság teremtődik. Ez a hasonlóság azonban, mivel a kiválasztott múltbeli eseménnyel kapcsolatos, széles körben elfogadott tudásra épít, képes (lehet) a felek számára kirajzolni, asszociatív úton megvilágítani az in statu nascendi állapotában levő folyamatok meghatározónak tekintett karakterjegyeit, lényeginek vélt vonásait. A vizsgált diskurzusokban a gyűlöletbeszédtől hangos jelen, vagyis a 2001-es időszak kapcsán a legtöbbször felhozott analógia az 1944-es év volt. Az MSZP elnökségének Bognár László nyilatkozatát elítélő állásfoglalásában az áll, hogy „ilyen” Magyarországon „csak a nyilas uralom alatt és az azt közvetlenül megelőző időszakban fordult elő”.62 A B’nai B’rith Egyesület jogásza által publikált, az uszító megnyilvánulások ügyében tett sikertelen feljelentést követően megjelent terjedelmes, dokumentumokat is tartalmazó írásban a következő olvasható: 2001 nyarán „olyan” felháborító eseménysorozat zajlott, „amilyen” „1944 óta nem történt meg ebben az országban”.63 György Péter évzáró cikkében úgy vélte, sokan az „elmúló év során” „épp olyan hangon beszélhettek magyar állampolgárokról, mint azt legutóbb a nyilas időkben tehették azok, akik a magyar nemzet szemében máig bűnözők”.64 Szabó Zoltán szocialista képviselő egy októberi vitanap során a magyar parlament légkörét bírálta, mondván, hogy ott „lehet leplezetlen náci, nyilas gyűlöletbeszédet tartani”, „lehet olyan szónoklatokat tartani, amelyeket legutóbb – sokáig azt reméltük, utoljára – ’44-ben lehetett”.65 Láthatjuk tehát, hogy a 2001-es interpretációk jó része nem csupán egy demokrácián kívüli, hanem egy demokrácia előtti világ megnyilvánulásaként tételezte a gyűlöletbeszédet. A térbeliség oppozíciós kategóriáinak alkalmazása a körülöttünk ólálkodó és a falakon kívülről leselkedő kártékony erők, míg a történelmi analógiák használata a folyton a jelent kísértő, a jövőt elrabló múlt képét vetítette rá a fogalomkörre. A múlt visszatérésének hipotézise, az eshetőség, hogy újra megtörténhet az, ami már egyszer megtörtént, hogy világunk visszazuhanhat a sötétségbe, konnotatív-asszociatív uszályként kísérte az 1944-es esztendőre 62 63 64 65 MSZP: Fordulóponton 2001. Szeszlér 2001. György 2001. Szabó Z. 2001. AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 153 való hivatkozásokat.66 A főként a balliberális szereplőkre jellemző retorika a demokrácia térbeliségének képzeteivel a Fideszt a védművek feladójaként, a kapuk kitárójaként, a „trójai faló” cinikus vagy felelőtlen becipelőjeként láttatta, míg a MIÉP-et a külső „káosz” megtestesítőjeként jelenítette meg. Az időbeliség, a történelmi analógiák bevonása viszont ennél jóval konkrétabb és jóval ijesztőbb képet festett a közélet alakulásáról: az Orbán-kormányt a Horthy-rendszer utolsó éveinek kabinetjeihez, míg a MIÉP-et a Nyilaskeresztes mozgalomhoz közelítette.67 Érdemes végiggondolni a vázolt értelmezési mintákból adódó következtetéseket. Az első megállapítás, ami az eddigiek fényében tehető, hogy a vizsgált időszakban a gyűlöletbeszéd elnevezés egy radikálisemancipatorikus mozgalom társadalomátalakító-szubverzív célokat inverz formában kifejező, angol nyelvű fogalmából egy lényegében állagőrző diskurzus résztvevőinek határképző-minősítő-kiszorító kategóriájává lett. A 2001-es magyar viták ugyanis a demokrácia elvi-intézményi kereteinek féltésével és megvédésével, nem pedig azok megjavításával és kiterjesztésével kapcsolták össze a terminust. Az ekkortájt kialakult értelmezési mintázatok szerint a demokratikus közéletnek, a politikaformálás normál állapotának nem része a fogalommal lefedhető megnyilvánulások köre. Vagy másként a demokrácia – mint rendszer – nem tartalmazza a gyűlöletbeszédet. A konceptualizáció ily módon nem egy a társadalmi kommunikáció számos szegmensében már eleve jelenlévő és a jövőbeni fellépéssel leküzdendő gyakorlatot írt körül (mint a „politikai korrektség” diskurzusában), hanem a rendszerváltozás időszámításához mérten újonnan felbukkant, korábban nem tapasztalt jelenséget, amit vissza kell szorítani. Ez azonban nem csak annyit jelentett, hogy a politikai közösség egy (viszonylag) kontinuus gyakorlat felszámolása helyett egy (viszonylag) diszkontinuus jelenség elleni védekezésként gondolta el a gyűlöletbeszédhez való viszonyát. A kategória ugyanis a használat mikro- és mezoszintjein jelentkező intencionális és értelmezési eltérések ellenére 66 A két séma keveredve jelent meg abban a megfogalmazásban, amely szerint a 2001ben bekövetkezett „demokrácia elleni támadás” voltaképp az „ősfasizmus” „közbeszédbe” való „visszaengedéséből” adódott (György 2001). 67 Az explicit párhuzam megállapítására lásd például Eörsi 2001. Ugyanakkor említést érdemel, hogy az 1992-es és 1993-as esztendő közéleti vitáiban már számos alkalommal megjelent ez az interpretációs mintázat – annyi eltéréssel persze, hogy a jobboldali szélsőségesekkel cinkosan összekacsintó, de velük szemben legalábbis ellentmondásosan viselkedő „horthysta” kabinet szerepanalógiája akkor az Antall-kormánynak jutott. 154 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK a politikai diskurzus makroszintjén azonos irányba ható folyamatok kontextusába ágyazódott: az eszménnyé emelt politikai „stabilitás” ellenfogalmává, és így a status quo fenntartásának, megerősítésének és legitimálásának konceptuális eszközévé vált.68 A második megállapítás, hogy a 2001-es vitákban alig esett szó a demokráciát érő kihívás kettősségéről, a gyűlöletbeszéd által előidézett helyzet cselekvést nagyban megnehezítő paradoxitásáról. Kevesen akadtak, akik reflektáltak arra a problémára, hogy mind a fogalom ernyője alá vont megnyilvánulások korlátozás nélküli engedése, mind azok szigorú, restriktív-pönalizáló jellegű kezelése rejthet magában bizonyos veszélyeket a demokráciára nézve.69 A harmadik megállapítás, hogy mivel a vizsgált időszakban a gyűlöletbeszéd a „káosz” képzeteinek jelölőjévé vált, a „politikai káosz” viszont – Szabó Márton koncepcióját elfogadva – az ellenség tematikai ekvivalensének tekinthető,70 ezért az elemzett polémiákban voltaképp a gyűlöletbeszéd mint olyan tételeződött a demokrácia elvont, jelenségszintű ellenségeként. A terjedésével szemben megfogalmazott aggályok helyenként nem is képviselőit, hordozóit állították szembe a rendezettség retorikai konstrukciójával, vagyis a demokratikus „kozmosszal”, hanem egy személytelen, sötét, a közbeszéd résein át beszivárgó, alaktalanul előrenyomuló, már-már mitikus erőt véltek felfedezni a jelenségben. Források Bencsik András 2001. Válasz Éliás Ádámnak. Magyar Demokrata, 52. szám, 49–50. Bíró Csaba 2001. Globális stabilitás és terror. Népszabadság, szeptember 15. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. 68 Ennek egyik lehetséges hatása, hogy a társadalmi status quót megkérdőjelező felvetések, a rendszerkritikus, illetve rendszeralternatívákat kereső gondolkodásmód kifejeződései is közel kerülhetnek a fogalom vonatkoztatási köréhez. Így azok az agresszív rendszerellenesség megnyilvánulásaihoz hasonlóan gyanús, sőt illegitim színezetű jelenségekként tételeződhetnek. 69 Hiszen előbbi esetben a „weimarizálódás” eshetőségével, utóbbi esetben pedig bizonyos demokratikus alapjogok csorbításának, és egy ezzel megnyíló „csúszós lejtőn” (slippery slope) való elindulás kockázatával kell szembenéznie a közösségnek. Ezen dilemma megfogalmazása azonban a vizsgált időszakban csupán Sólyom László karácsonyi írásában lelhető fel (Sólyom 2001). 70 Szabó M. 2003, 154. AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 155 Bodnár Lajos 2001. A gyűlöletbeszédnek reális társadalmi veszélyessége van. Magyar Hírlap, október 11. Elérhető: www.magyarhirlap.hu. A letöltés időpontja: 2006. november 25. Bogár László 2001a. Napirenden kívüli felszólalás a 2001. szeptember 3-ai ülésnapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Bogár László 2001b. Válasz a 2001. szeptember 4-ei ülésnapon „Az ÁPV Rt. múltbeli ügyei” címmel feltett kérdésre. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Bognár László 2001. Nyilatkozat a MIÉP Elnökség „Fradi–Fotex: nemzetellenes tranzakció” című közleményét ismertető 2001. június 25-i sajtótájékoztatón. Idézi Szeszlér, 2001. ÉS, 45. évfolyam, 36. szám, szeptember 7. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 22. Csepeli György 1996. „A gyűlöletbeszéd nem ismeretterjesztés”. Csepeli György szociálpszichológus a Szabó Albert-perről. Pogonyi Lajos interjúja. Népszabadság, március 6. 4. Dessewffy Tibor 2000. Vérszerződés, hűségeskü, ideológiai elköteleződés. Rádai Eszter interjúja. Mozgó Világ, 26. évfolyam, 11. szám, 38–47. Dzindzisz Magdaléna 2001. Kirekesztés egy kerületi lapban. Magyar Hírlap, szeptember 7. Elérhető: www.magyarhirlap.hu. A letöltés időpontja: 2009. január 14. Erős Ferenc 2001. A gyűlölet tízpercei. Erős Ferenc az alantas indulatok felkorbácsolásáról. Pogonyi Lajos interjúja. Népszabadság, november 12. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2006. október 21. Eörsi István 2001. A söpredék buzgósága. Népszabadság, szeptember 8. Elérhető: www. nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. Gerő András 2001. Az ördög radikális. Népszabadság, szeptember 15. Elérhető: www. nol.hu. A letöltés időpontja: 2006. október 21. Gerő András 2002a. Előadás a Sajtószabadság Központ és a Független Médiaközpont által január 15-én szervezett nyilvános kerekasztal-beszélgetésen. Az előadás szövegét közli „Gyűlöletbeszéd a magyarországi sajtóban” címmel a Médiakutató 2002. tavaszi száma. Elérhető: www.mediakutato.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27. Gerő András 2002b. Osztálygyűlöletbeszéd. In Csepeli György – Örkény Antal (szerk.): Gyűlölet és politika. Budapest, Minoritás Alapítvány Kisebbségkutató Intézete – Friedrich Ebert Alapítvány. 58–69. György Péter 2001. Szabadban. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 51–52. szám, december 21. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27. Hahner Péter 2001. Amerika mi vagyunk. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 38. szám, szeptember 21. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27. Halmai Gábor 2001a. Az ügyészség esete a MIÉP-pel. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 33. szám, augusztus 17. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27. Halmai Gábor 2001b. Gyűlöletbeszéd és személyiségi jogok. Fundamentum, 3. szám, 105–109. Haraszti Miklós 2001. A szó művészete és a Chirac-vonal. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 46. szám, november 16. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27. 156 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Harrach Péter 2001. Felszólalás a 2001. december 12-én rendezett politikai vitanapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Kolakowski, Leszek 2001. A demokrácia természetellenessége. Fordította Pályi András. Népszabadság, október 20. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. Kolláth György 2001. Serkéből lesz a tetű. Népszabadság, október 11. Elérhető: www. nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 12. Kósáné Kovács Magda 2001. Felszólalás a 2001. október 18-án rendezett politikai vitanapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Kuncze Gábor 2001. Felszólalás a 2001. október 18-án rendezett politikai vitanapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Lengyel László 1999. Respublikát a demokrácia ellenében. Mozgó Világ, 25. évfolyam, 1. szám, 34–40. Lezsák Sándor 2001. Felszólalás a 2001. december 12-én rendezett politikai vitanapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Megyesi Gusztáv 2001. Sieg Heil! Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 31. szám, augusztus 3. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 20. Mészáros Tamás 2001a. Hagyjuk magunkat provokálni. Népszava, október 6. 7. Mészáros Tamás 2001b. Ökölbe szorított demokrácia. 168 Óra, 13. évfolyam, 51–52. szám, december 20. 22–23. Molnár Péter 2001a. Gyűlöletbeszéd Magyarországon. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 43. szám, október 26. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 21. Molnár Péter 2001b. Pótcselekvés. Fundamentum, 3. szám, 84–88. MSZP: Fordulóponton a demokrácia 2001. A párt Országos Elnökségének közleménye. Megjelent a Magyar Hírlap szerző megjelölése nélkül közölt „Ügyészség előtt a MIÉP-es uszítás” című tudósításának mellékleteként. Magyar Hírlap, július 28. Elérhető: www.magyarhirlap.hu. A letöltés időpontja: 2008. november 27. N. n. 2001a. Szalonkép. Elemzés. (Szerző megjelölése nélkül.) Heti Válasz, 1. évfolyam, 6. szám, május 18. 17. N. n. 2001a. A harag papja. (Szerkesztőségi álláspont.) Magyar Hírlap, szeptember 8. Elérhető: www.magyarhirlap.hu. A letöltés időpontja: 2006. november 25. N. n. 2001b. Gyűlöletbeszéd. (Szerkesztőségi álláspont.) Magyar Hírlap, október 11. Elérhető: www.magyarhirlap.hu. A letöltés időpontja: 2006. november 25. Nógrádi Gábor 2001. Bajnokká verve. Népszabadság, augusztus 16. Elérhető: www. nol.hu. A letöltés időpontja: 2006. október 21. Papp László Tamás 2001. A szabadság ellenségeinek szabadsága. Népszabadság, november 7. 16. Popper Péter 2001. Lélek és erőszak. Népszava, október 8. 7. Ripp Zoltán 2001. Célegyenes, lázgörbe. Mozgó Világ, 27. évfolyam, 5. szám, 3–19. Rogán Antal 2001. Azonnali kérdés a 2001. szeptember 4-ei ülésnapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. AZ ERŐSZAK HARSONÁJA, A KÁOSZ ELŐŐRSE 157 Seszták Ágnes 2001. Hogy mi a gyűlöletbeszéd? Azt én döntöm el. Magyar Demokrata, 44. szám, 14. Seszták Ágnes 2002. Egy kultúrnemzet hétköznapjai. Magyar közbeszéd. Magyar Demokrata, 3. szám, 14. Sipos Balázs 2001. Kövér László és a Magyar Demokrata-beliek. Mozgó Világ, 27. évfolyam, 2. szám, 11–19. Sólyom László 2001. Szeretetbeszéd, tiszteletbeszéd. Népszabadság, december 24. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2006. október 21. Szabó László Zoltán 2001. Pánik a baloldalon. A baloldali publicisztika egyre inkább radikális fordulatot vesz. Magyar Nemzet, március 30. Elérhető: www.mno.hu. A etöltés időpontja: 2008. március 27. Szabó Zoltán 2001. Felszólalás a 2001. október 18-án rendezett politikai vitanapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Szász István 2001. Harminc nap. Népszava, október 11. 7. Szent-Iványi István 2001a. Jogodban áll gyűlölni. Népszabadság, augusztus 17. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2006. október 21. Szent-Iványi István 2001b. Felszólalás a 2001. szeptember 3-ai ülésnapon. Országgyűlési Napló, 1990–2004. A plenáris ülések jegyzőkönyveinek teljes szövegű adatbázisa. Budapest, Arcanum. Szeszlér Tibor 2001. „Nem lázítanak, nem ingerelnek”. A B’nai B’rith Első Budapesti Közösség hivatalos levele. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 36. szám, szeptember 7. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 22. Szilágyi Ákos 2001. Kemény demokrácia. Melyik uralmi mód felel meg a magyar életvilágnak? Népszabadság, augusztus 18. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. Tamás Gáspár Miklós 2001. A MIÉP betiltása: pro & kontra. Népszabadság, Hétvége, szeptember 1. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. Tímár György 2001. A demokrácia deficitje. Népszabadság, szeptember 25. Elérhető: www.nol.hu. A letöltés időpontja: 2007. október 29. Ungvári Tamás 2001. Az új janicsárok. Élet és Irodalom, 45. évfolyam, 38. szám, szeptember 21. Elérhető: www.es.hu. A letöltés időpontja: 2007. január 27. Irodalom Butler, Judith 1997. Excitable Speech: A Politics of the Performative. New York, Routledge. Dieckmann, Walther 2000a. A politikai szavak tartalma. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó– Universitas. 28–52. Dieckmann, Walther 2000b. A politikai kommunikáció stílusai. Fordította Szabó Márton. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó– Universitas. 79–113. 158 A GONOSZ MEGNEVEZÉSE: ESETEK Fóti Péter 1997. Technokrata közbeszéd a magyar politikai diskurzusban. In Szabó Márton (szerk.): Szövegvalóság. Írások a szimbolikus és diszkurzív politikáról. Budapest, Scientia Humana. 195–218. Lasswell, Harold D. 2000a. A hatalom nyelve. Fordította Kiss Balázs. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas. 11–27. Lasswell, Harold D. 2000b. A politikai nyelv stílusa. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas. 63–78. Nyyssönen, Heino 2006. Time, Political Analogies, and the 1956 Hungarian Revolution. KronoScope, 6:1. Leiden, Koninklije Brill NV. 41–65. Nyyssönen, Heino 2008. 1956 jelentése. A politikai analógiák szerepe a múlt megértésében. Politikatudományi Szemle, 2. szám, 51–68. Pál Gábor 2007. Szólásszabadság, politikai korrektség, hate speech. Gyűlöletbeszéddiskurzusok az Egyesült Államokban. In Boda Zsolt – Kovách Imre – Szoboszlai György (szerk.): Hatalom, közbeszéd, fejlesztéspolitika. Elemzések politikai jelenségekről. Műhelytanulmányok 14. Digitális archívum, 2007/4. MTA Politikai Tudományok Intézete. 15–27. Letölthető: http://www.mtapti.hu/pdf/fiatkut.pdf. Pocock, John G. A. 1981. The Reconstruction of Discourse: Towards the Historiography of Political Though. MLN, 96. évfolyam, 5. szám, Comparative Literature, December. The Johns Hopkins University Press. 959–980. Ricoeur, Paul 1998. Erőszak és nyelv. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton (szerk.): Az ellenség neve. Budapest, Jószöveg Műhely. 124–136. Ricoeur, Paul 2000. Politikai nyelv és retorika. Fordította Boda Zsolt. In Szabó Márton – Kiss Balázs – Boda Zsolt (szerk.): Szövegváltozatok a politikára. Nyelv, szimbólum, retorika, diskurzus. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó–Universitas. 53–62. Straus, Scott 2007. What is the relationship between Hate Radio and Violence? Rethinking Rwanda’s „Radio Machete”. Politics & Society, 35. évfolyam, 4. szám, 609–637. Szabó Márton 2003. A diszkurzív politikatudomány alapjai. Budapest, L’Harmattan. Szabó Márton 2006. A politikai idegen. A politika diszkurzív szereplőinek elméleti értelmezése. Budapest, L’Harmattan Kiadó. Szűcs Zoltán Gábor 2006. Idő, politika, történelem: Diszkurzív politológiai esettanulmány. In Menyhért Anna – Vaderna Gábor (szerk.): Amihez mindenki ért. Kultúratudományi tanulmányok. Budapest, L’Harmattan Kiadó. 250–273. Szűcs Zoltán Gábor 2009. A rendszerváltozás „antalli” pillanata. A nemzeti történelem szerepe a politikai diskurzusban, 1989–1993. PhD-értekezés. Kézirat. Balogh László Levente „…a széthullás, amiben vagyunk…” Eric Voegelin és Hannah Arendt levélváltása elé t alán nem véletlen, hogy a totalitarizmusnak nincs sem egységes definíciója, sem a történettudomány vagy a politikai filozófia által megalapozott, mindenki számára elfogadható elmélete. Nincs olyan esettanulmány, amelyik ne hangsúlyozná a jelenség elgondolásának alapvető nehézségeit. Ezek nem magyarázhatók csupán azzal, hogy nem létezik olyan teoretikus megközelítés, amely képes lenne áthidalni a totalitarizmus elméletei és gyakorlatai közötti feszültséget, vagy hogy a totalitarizmus mint tudományos érvényre igényt tartó elmélet mindig is erős ideológiai töltéssel rendelkezett. Még azzal sem, hogy bizonyos – csak a totalitárius rendszerekre jellemző – jelenségek ellenállnak minden értelmezési kísérletnek. Az a törekvés, amely a totalitarizmus fogalmát egységesen próbálta megragadni, kezdettől fogva reménytelen volt, mert nem elégedhetett meg egyszerűen a jelenség ideáltipikus leírásával, amely a totalitarizmust legfeljebb a liberalizmus antitézisének vagy a modernitás elleni általános lázadásnak tekintette. Amennyiben valaki a fentiek alapján közelítette meg a totalitarizmust, akkor éppen azokat a tényezőket hagyta figyelmen kívül, amelyek a totalitárius rendszerek példanélküliségére és egyedülállóságára utalnak. Ha mindezzel szembe akarunk nézni, és fel akarjuk vázolni azt a hátteret, amely előtt a totalitarizmus kirajzolódik, akkor fel kell térképezni azt a forrásvidéket, ahonnan a totalitarizmust alapvetően meghatározó jelenségek erednek, és amelyeknek összeolvadásából ez az egyszeri és megismételhetetlen „tünetegyüttes” kialakul. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy bármilyen pontosan vázoljuk is fel a hátteret, és bármilyen meggyőző is az érvelés, az eredetre vonatkozó vitákat valószínűleg soha sem lehet lezárni. A totalitarizmus esetében egy rendkívül gazdag és gyümöl- 160 SZEMLE csöző, ám végső soron eldönthetetlen vitáról van szó. A végső eldönthetetlenség azonban sohasem jelentette azt, hogy a jelenség behatárolásáról lemondhatnánk, hiszen a perspektíva minden esetben meghatározza a történetet, amelynek keretében a totalitarizmus a maga teljességében értelmezhető. A perspektívák idő- és térbeli, szociológiai és pszichológiai, politikai és eszmetörténeti kérdései kezdettől fogva megkerülhetetlenek voltak a totalitarizmus eredetéről szóló vitákban. Eric Voegelin és Hannah Arendt alábbi levélváltása,1 illetve a Review of Politicsban megjelent vita2 ennek egyedülállóan izgalmas dokumentuma. Eric Voegelin Arendt könyvét illető kritikája elsősorban abból a megfontolásból indul ki, hogy Arendt szerinte nem megy vissza eléggé a totalitarizmus gyökereinek feltárásában, és figyelmen kívül hagyja annak alapvető vallásos indíttatását. Voegelin szerint a totalitarizmus gyökerei egészen a 12. századi eretnekmozgalmakig nyúlnak vissza, habár másutt ő is éppúgy a modernitás és a totalitarizmus közötti összefüggéseket hangsúlyozza – és gyakran ugyanabban a tekintetben –, mint Arendt. A politikai vallások című művében a totalitarizmust egy olyan világtörténelmi folyamatba ágyazza, amelynek során létrejönnek azok az úgynevezett belső világú (innerweltlich) vallások, más szóval immanentista jelenségek, amelyeknek fő jellemzője, hogy a transzcendencia felé zártak, önmaguk középpontja köré zárulnak, és ennek megfelelően saját törvényszerűségekkel, szimbólumokkal és nyelvi világgal rendelkeznek, amelyek a vallásos élet különböző jelenségeire és az egyház szertartásaira emlékeztetnek. A folyamat során az ember és Isten közötti viszony gyökeresen átalakul, a transzcendencia és immanencia közötti különbség elmosódik, és végül ez utóbbi jelenségei az előbbi helyére lépnek. Ennek egyik döntő fordulópontja, amikor a modern kor hajnalán a politika, egészen pontosan annak szervezeti formái, a nép, a faj, vagy az osztály lépnek a transzcendencia helyére, és létrejönnek a politikai vallások, amelyek egy elementáris vallásos igényen alapulnak. A politikai vallásokban a 1 A levélváltás az eredeti levelek fordítása és közzététele, amely ebben a folyóiratban jelenik meg először nyomtatásban. Köszönettel tartozom Michael Henkelnek, amiért a levelek helyéről felvilágosítást adott, illetve William Petropulosnak, amiért a másolatokat rendelkezésemre bocsátotta. Voegelin levele Stanfordban a Hoover Intézetben található (6. sz. box, 23. folder). Arendt válasza a Library of Congress hagyatékot gondozó kézirattárában van. 2 Lásd A totalitarizmusról – Eric Voegelin és Hannah Arendt vitája. In Balogh László Levente – Biró-Kaszás Éva (szerk.): Fogódzó nélkül. Hannah Arendt olvasókönyv. Pozsony, Kalligram, 2008. 51–75. „…A SZÉTHULLÁS, AMIBEN VAGYUNK…” 161 vallásilag motivált remények és cselekedetek nem tűnnek el, hanem elvilágiasodnak és radikalizálódnak. A politikai vallások fejlődésének végső állomása a totalitárius mozgalom, amely nem kevesebbet hirdet, mint az ember természetének megváltoztathatóságát és magát a földi megváltás lehetőségét. Voegelin későbbi műveiben ezt a spirituális dezorientációt és szekularizált eszkatológiát a gnózis fogalmában foglalja össze, és az egész modernitás legfontosabb ismertetőjegyét, illetve a Nyugat hanyatlásának legfőbb okát látja benne. Hannah Arendt ezzel szemben a 18. századig vezeti vissza a totalitarizmus eredetét, amelynek háttereként az antiszemitizmus és az imperializmus történetét vázolja fel. Ezek azonban a szó szoros értelmében véve nem a totalitarizmus gyökerei, hanem olyan előzményei, amelyek azt példázzák, hogy az ember hogyan gyökértelenedik el a modernitás korában. A totalitarizmus Arendt számára annak bizonyítéka, hogy azok a „hátsólépcső-ideológiák”, amelyek a 19. és a 20. században jelentek meg, végül képesek voltak széttörni az emberi kapcsolatok minden formáját. Az embereket azonban nem hagyták szétszéledni, hanem egy olyan fiktív világot kínáltak cserébe, aminek működési elveit az ideológia és a terror adták. Arendt elképzelésének egyik legkülönlegesebb vonása, hogy a totalitarizmust egy nehezen áttekinthető és mindaddig példa nélküli uralmi formának tekinti, és igyekszik elkerülni, hogy az ismertre vezesse vissza az ismeretlent. Ez ebben az összefüggésben azt hangsúlyozza, hogy a totalitarizmus nem egy modernitás előtti barbár korba való visszahanyatlás, és nem is egyszerűen az antidemokratikus rendszerek egy fajtája, hanem egy olyan jelenség, ami csakis a modernitás horizontján érthető meg, habár szükségszerűen nem következik belőle. A totalitarizmus végső soron ellentmondásos viszonyban áll a modernitással, amennyiben neki köszönheti létét, de el is akarja pusztítani mindazt, aminek létét köszönheti. Ebben a paradoxonban tükröződik a legnyilvánvalóbban a totalitarizmus radikális újdonsága. Világosan látszik, hogy mind Voegelin, mind Arendt a totalitarizmusnak valamilyen pótlék-, és ezen keresztül egyfajta integráló funkciót tulajdonít. Mindketten úgy látják, hogy a totalitarizmus valamit lerombolt, és aztán annak helyére lépett. Egyikük sem elégszik meg azonban a totalitarizmus jelenségének funkcionalista vagy ideáltipikus megközelítésével, hanem egy, döntően a modernitáshoz kötődő folyamat eredményének tekintik azt, bár különbözőképpen gondolkodnak a folyamat jellegéről és mibenlétéről. Vajon valóban csak a perspektívák különbségéről van szó? Úgy látszik, hogy a különböző perspektívák mögött gyökeresen eltérő történetfilozófiai megközelítések és antropológiai előfeltevések állnak. 162 SZEMLE Voegelin a történelmet egy olyan keretbe helyezi, amely egy idealizált keresztény középkorból, a corpus christianum által képviselt egységből indul ki, amelyben a politika és a vallás egysége még fennállt, és ezzel képes volt kifejezni a világban megnyilvánuló magasabb értelmű rendet. Voegelin ezt a spirituális rendet keresi a történelemben, és ezt látja végleg elveszni a modernitással. A döntő fordulat Hobbes filozófiájához kötődik, aki először képes a politikai rendet Isten segítsége nélkül elképzelni, és az államot teljes mértékben emberi cselekedetek eredményének tekinteni. A Voegelin által felvázolt folyamat maga a szekularizáció története, ami ebben az összefüggésben egy hanyatlástörténetbe ágyazódik, ami az ezen kívül eső profán történelemről nemigen hajlandó tudomást venni. A szekularizáció azonban nem egy egyirányú folyamat, mivel azzal párhuzamosan evilági jelenségek szakralizálódását vonja maga után, így a vallásos érzelmek és várakozások minden átalakulás ellenére is fennmaradnak. Voegelin szerint ennek a folyamatnak egyfajta végterméke a totalitarizmus, aminek a tömegek beengedése a politikába, a demokrácia, a tudomány, a technika nem egyszerűen gyökerei, hanem okai. Nem minden esetben teremt ugyan közvetlen oksági kapcsolatot közöttük, de határozottan úgy gondolja, hogy ami egyszer már megjelent az eszmék történetében, azt nem lehet onnan kitörölni. Ha egy eszme egyszer már aláásta a rendet, akkor azt lehetetlen eredeti formájában helyreállítani. Éppen ezért a pozitivizmus és a liberalizmus, illetve azok politikai és társadalmi, életmódbeli származékai nem a kollektivista barbárság ellentétei, hanem annak előkészítő fázisai, így a totalitarizmussal szembeni különbségeik nem lényegiek, legfeljebb fokozatiak. Ez a felfogás azonban több ponton is problémákat rejt magában. Úgy tűnik, hogy Voegelin szerint ez a folyamat eltéríthetetlen, nem teljesen homogén ugyan, de mégis egyetlen irányba mutat. Azt nem állíthatjuk, hogy egy személytelen erők által előre vitt történelemről lenne szó, a szekularizáció, mint az Istentől való elfordulás története, nagyon is emberi történet, de mindez egyetlen szálra felfűzve a történelmi szükségszerűség érzését kelti, amellyel összefüggésben minden előzmény konkrét okká minősül. Ez a szemlélet a történelmet egy negatív evolúciós sémának tekinti, amelynek keretében végbemegy az a történelmi széthullás, amelynek a totalitarizmus a végkifejlete. Ez azonban nem vesz tudomást egyéb folyamatokról, és ezzel vagy elzárja egy mindenkori megújulás lehetőségét, vagy csak egy radikális szakítás és új kezdet révén tartja elképzelhetőnek. Ez a szemlélet nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért következett be a szekularizáció. Arra utal, hogy a modern kor a reneszánsz gondolkodással és a 17. századi puritán mozgalmakkal kezdődött, de hogy mi volt az ember Istentől való „…A SZÉTHULLÁS, AMIBEN VAGYUNK…” 163 elfordulásának kiváltó oka, az rejtve marad. Elfogadhatjuk ugyan, hogy egy alapvetően vallásos – értsd keresztény – társadalomban mindaz nem következhetett volna be, amit mi a totalitarizmus fogalmával írunk le, de ez nem ad választ arra a kérdésre, hogy a vallás miért nem volt abban a helyzetben, hogy a modernitás kihívásaira reagáljon, és a katasztrófát megakadályozza. Hannah Arendt ezzel szemben nem ismer semmiféle történelmi szükségszerűséget. Számára a történelem nem más, mint az emberi cselekvésre való emlékezés és annak elbeszélése. Éppen ezért a történelem lényegében spontán folyamatokból áll össze, ami az ő szemszögéből annyit jelent, hogy mindaz, ami megtörtént, történhetett volna egészen másként is. A totalitarizmus kialakulásának előzményei ebben a minőségükben annak nem okai. Ennek a történelemnek nincs vezérfonala, amelyre fel lehetne fűzni az eseményeket. Maga a totalitarizmus és annak keretéül szolgáló modernitás is események, amelyek között nincs olyan kapcsolat, ami szükségszerű lenne. Ebben az összefüggésben a kronológia legfeljebb támpont, de semmiképpen sem szükségszerű rendezőelv. Arendt az okok és következmények közötti összefüggéseket nem tagadja ugyan, de ezeket egyrészt nem tekinti önálló entitásnak, másrészt a közöttük levő kapcsolatot alapvetően kontingensnek tartja. Mindaz, ami bekövetkezik tehát nem bizonyos eseményekből származó elkerülhetetlen következmény, hanem egy kristályosodási pont. Arendt gondolkodását nem korlátozhatjuk az okok és a következmények kölcsönhatására. Ahogyan a totalitarizmus sem az antiszemitizmus és az imperializmus következménye, hanem inkább annak példái, hogy milyen megelőző állomásai lehetnek az emberi állapotok megváltozásának, amelynek során az ember elveszti hagyományos viszonyait embertársaihoz, és hogy ezeknek a kapcsolatoknak milyen más viszonyok léphetnek a helyére. Ez ad végső soron magyarázatot a totalitarizmus leírásának alapvetően töredezett jellegére, és ez ad lehetőséget arra is, hogy az elbeszélés módjait éppúgy váltogassa, mint annak műfajait. Arendt minden struktúrát széttört és töredékekből alkotta újjá a képet, ami leginkább egy mozaikra emlékeztet, amelynek elemeiből bármikor új képet lehet alkotni, úgy hogy közben maguk a szilánkok is ábrázolnak valamit. Arendt eleve lemond arról az igényről, hogy bármilyen jelenséggel szemben – különösen egy olyan sokoldalú jelenséggel szemben, mint a totalitarizmus – valamilyen átfogó, mindent magyarázni képes elméletre törekedjen. Ezért mindig a részigazságok felé fordul, amelyek így sohasem véglegesek. A történet mindig újramesélhető. Csak fel kell emelni a szálat, és újraszőni az elbeszélést, amit aztán mások meghallgatnak, és továbbmesélve újraszőnek. Ez a történet ilyen körülmények között szükségszerűen plurális, de nem- 164 SZEMLE csak a mesélő és a hallgató szempontjából, hanem a cselekvőkéből is, hiszen tetteiknek szemtanúra, szavaiknak fültanúkra van szükségük, akik nélkül elveszne mindannak bizonyossága, ami történt. Ez a felfogás nem ismeri az embert, csak az embereket, mint ahogy nem ismeri a történelmet sem, legfeljebb csak a történeteket. Arendt és Voegelin antropológiai kiindulópontjainak különbözősége rendkívül szembeötlő, és nagy jelentőséggel bír politikai gondolkodásuk szempontjából. Voegelin abból indul ki, hogy az ember teremtett lény, és a teremtettség az az állapot, amelynek perspektívájából felfedezheti a rendet, amely őt a világban körülveszi. A filozófia vagy a tudomány tulajdonképpeni feladata nem lehet más, mint ennek a rendnek a leírása és végső forrásának feltárása. A rendről szóló gondolkodás felbomlása a modern korban azzal kezdődött, hogy a rend végső alapjára vonatkozó kutatást felváltotta az a gondolat, amely szerint a rend nem eleve adott, hanem teremthető, azaz végső soron emberi alkotás és cselekvés eredménye. Ennek oka és következménye egyben, hogy az ember a rendet nem a vallásos rendről alkotott elképzelései alapján vázolja fel, hanem az ideológiák és a technika származékának tekinti. Ez Voegelin szerint nem más, mint az „emberi természet megváltoztatására tett kísérlet”, az „imago Dei elleni lázadás”, ami a rend alapját elveszi Istentől, és az ember kezébe helyezi a teremtés képességét. Az ember önhittsége abból származik, hogy azt hiszi ebben a tekintetben valóban ő Isten képmása, és képes minden tekintetben a teremtő helyére lépni. Voegelin szerint ennek a folyamatnak nem lehet más vége, mint az ember megsemmisítése, ezért egyszerűen fel kell hagyni vele. Hannah Arendt antropológiai kiindulópontja az a megkülönböztetés, amit az egyes tevékenységeket végző emberek között tesz. Ennek alapján a munkát végző ember az animal laborans, a világ tartós tárgyait előállító ember a homo faber, a harmadik pedig a cselekvő ember, amelynek különleges politikai relevanciája van. A cselekvés, ami Arendt szerint az egyetlen szabad tevékenység, azzal tűnik ki, hogy semmilyen materiális közvetítőre nincs ráutalva, közvetlenül az emberek között játszódik le; egyetlen eszköze a beszéd. Ennek következménye, hogy a cselekvés alapvetően plurális tevékenység, és jelentősége abban áll, hogy az ember számára a világ realitását biztosítja. A cselekvés egyben azt is jelenti, hogy az ember bármikor képes újat kezdeni, amit aztán mások folytatnak, és ezzel a cselekvés következményei lényegében beláthatatlanok. Ennek alapja a születettség, amiből a kezdés képessége ered. Arendt szerint ezek a körülmények hangsúlyozzák a szabadság állandó lehetőségét, ezért ezen megfontolásoknak különleges jelentőségük van a totalitarizmus emberképével szemben. „…A SZÉTHULLÁS, AMIBEN VAGYUNK…” 165 Arendt és Voegelin történelemfelfogásának a totalitarizmus tekintetében van még egy további következménye, ami a törés és a kontinuitás kérdését illeti. A kérdés ebben az esetben úgy merül fel, hogy vajon a totalitarizmus mennyiben tekinthető egy folyamat végkifejletének, és mennyiben tér el minden korábbi tapasztalattól, és jelenti valamilyen radikálisan új jelenség megjelenését. Voegelin úgy tekint a totalitarizmusra, mint a keresztény civilizáció modern korban való széthullásának szükségszerű következményére, ezért sem újnak, sem példátlannak, legfeljebb szélsőségesnek tekinti. Ennek hátterében az a feltételezés áll, hogy létezik az emberi történelemben az a rend, amely a szakrális rendnek felel meg a világban, mivel minden politikai rend a vallásos rendből származik. Ehhez képest minden esemény ennek a folyamatnak a bomlásterméke, és mint ilyen, egy feltartóztathatatlan folyamat része. Ennek legfeljebb egy vallásos megújulás révén lehet gátat vetni, ami Voegelin értelmezésében azt jelenti, hogy az ember újra felfedezi, és ezzel egyben helyre is állítja a rendet a világban, illetve lemond arról az önhittségről, hogy kizárólag önmagát tekintse a világ teremtőjének. Véleménye szerint éppen az istentől való elfordulás adott lehetőséget arra, hogy az ember evilági ideológiákban kezdte keresni az üdvtanát, és a megváltásra való igényét olyan mozgalmakhoz és jelenségekhez kapcsolta, amelyek aztán éppen emiatt valamilyen szakrális tartalommal telítődtek. Ezek világi renddel helyettesítették a szakrális rendet – azaz a valóságot –, és így bármikor bármelyikre cserélhették azokat. Ennek következményeként aztán már aligha csodálkozhatunk azon, hogy az ember éppen ezek ígéreteinek vonzereje miatt képtelen volt ellenállni a totalitárius kísértéseknek. Ebben a tekintetben az ideológia (doxa) nem lehet ártalmatlan vagy ártatlan, mert mindig azzal az igénnyel lép fel, hogy a transzcendencia alapján meghatározott rend helyére lépjen. Ez azonban nem egyszerűen ok, hanem maga is következmény, az „ember lerombolt személyiségének” kifejeződése. Ennek reprezentánsai a modern kor filozófusai, írói és főleg újságírói, akik azzal ássák alá a rendet, hogy azt tetszőleges emberi alkotás eredményének tekintik, és ezzel végleg elszakadnak a klasszikus filozófiai hagyománytól, amely a rendet és a végső okot, mint egyfajta ens realissimumot, nemcsak kereste, hanem meg is találta a világban. Hannah Arendt ezzel szemben a hagyományban törést lát, de ez nem elsősorban filozófiai eredetű, nem gondolatból származik. Sőt Arendt számára ezek az ideológiák maguk is beleillenek a „nagy” hagyományba, még akkor is, ha paradox módon magának a hagyománynak a lerombolása is része a hagyománynak. Ez nem jelenti azt, hogy az ideológiák ne játszottak volna fontos szerepet a totalitarizmus kialakulásában és működésében, de az ideológia és a megvalósult totalita- 166 SZEMLE rizmus, azaz az eszme és a gyakorlat viszonya alapvetően kontingens. Ez a kontingencia arra is utal, hogy „csak gondolattal” nem lehet olyan bűnt elkövetni, amit ne lehetne valahogyan jóvátenni. Ami valóban új és jóvátehetetlen: az Auschwitz. Ez az, amit Arendt a hagyomány törésének nevez, mert ez képes egyedül kifejezni a totalitarizmus példanélküliségét, és azt, hogy valami olyasmi történt, ami nem vezethető le lineárisan az előzményekből. Auschwitz a maga tökéletes irracionalizmusával, Arendt számára olyan esemény, ami nem illeszthető semmilyen módon abba a sorba, amit hagyománynak nevezhetünk, és ezzel ki is vonja magát a történelmi megértés lehetőségeinek kereteiből. Egyszeri és megismételhetetlen eseményként, a maga irracionális vagy éppen túlhajtottan racionális mivoltában arra reflektál, ami lehetővé tette ezt a katasztrófát, és arra, ami a mai korban is jelen van belőle: nevezetesen az emberek fölöslegességére. A totalitarizmusról való gondolkodás egyik legfontosabb kérdése mindig is a behatárolás volt, aminek hátterében a gyökerek és az újszerűség problémája állt. Ennek alapján Arendt és lényegében Voegelin is a modernitás tapasztalati terében és várakozási horizontján vázolta fel a totalitarizmust. Ebben az összefüggésben a totalitarizmus egyrészt történelmi folyamatok eredményeként, másrészt magából a modernitásból adódó inherens és permanens konfliktusokra és válságokra adott válaszként értelmezhető, aminek következtében a modernitás maga az ellentmondások kora. Arendt szerint a totalitarizmus nem tekinthető sem a modernitás általános tendenciáinak szélsőséges kifejeződésének, sem a modernitás szükségszerű következményének, de még azzal szembeni lázadásnak sem. Voegelin ezzel szemben a modernitásban az emberi létezés alapjaitól való végzetes elszakadást és nyomában a totalitarizmus felé való feltartóztathatatlan sodródást látja. Arendt és Voegelin azonban gondolkodásuk minden lényeges különbsége ellenére is lényegében ugyanazzal a problémával néztek szembe: nevezetesen azzal, hogy a modern korban az ember elveszti fogódzóit a világban, és magából a modernitásból fakadó konfliktusai és válságai a végletekig kiéleződnek, amelynek nyomán olyan radikális – értsd erőszakos – eszközökhöz nyúl, amelyek aztán valóban szükségszerűen katasztrófához vezetnek. Eszerint a totalitarizmus olyan kísérlet, amely bármilyen célra irányuljon is, soha sem lehet befejezett, és ha a totalitárius rendszerek kísérletének és kísértésének vége is van, a kiváltó okok ezzel még nem szűntek meg. Eric Voegelin – Hannah Arendt Levélváltás a totalitarizmus kvintesszenciájáról Eric Voegelin Lousiana State University College of Arts and Sciences University Station Baton Rouge, Lousiana 1951. március 16. Kedves Hannah Arendt! Kiadója volt olyan kedves – feltételezem, hogy az Ön kezdeményezésére –, és elküldte A totalitarizmus gyökerei című könyvét, amit szeretnék szívből megköszönni Önnek. A Review of Politicsban megjelent cikkei alapján már nagyon kíváncsi voltam rá, és még inkább azok alapján, amiket Gurian mesélt róla, akivel nemrégiben találkoztam. A mű minden várakozást kielégít és felülmúl, különösen mivel meszsze túllép a címén, és nem csak az eredetet tárgyalja, hanem a rettenetes beteljesedést is. Egy levél keretei között lehetetlen belemenni a részletekbe, ezért engedje meg, hogy csak a nagy fejezetekhez szóljak hozzá. Az első részben csodálom a zsidókérdés beható (valószínűtlenül részletes és tényszerű) tárgyalását, továbbá a Dreyfus-ügy következetes bemutatását; a második részben az imperializmus besorolását a totalitárius kérdések összefüggésébe; a harmadik részben mindenek előtt a rendőrség és a koncentrációs táborok bemutatását. Összességében ennek a műnek – mint alapműnek – hosszú távon lesz jelentősége az óriási anyagmennyiség mesteri, összefüggéseket értelmező kategorizálása révén, amit mások eddig csak részleteiben kíséreltek meg. Néhány részlet kétségesnek tűnik számomra (például Hobbes Leviatánjának értelmezése), de az összteljesítményhez képest kicsinyes lenne ilyen részletekkel kapcsolatban akadékoskodni. Amit kritikaként fogalmazhatnék meg, az nem a részleteket illeti, de nem is a felépítést vagy a megfogalmazást, hanem a történelmi perspektíva egészét, ami a műben implicite, az Utószóban pedig részben explicite benne van. A jelenség időbeli korlátozását az Ön számára egészében a zsidókérdés 168 SZEMLE határozza meg, ezért nem megy 1700-nál régebbre vissza. Ez önmagában teljesen legitim, mivel a nyugati társadalom válsága a zsidósághoz való viszony révén egészen korunk katasztrófájáig – mind gyakorlati, mind morális szempontból – szörnyen szimptomatikussá vált. A gázkamrák katasztrófájából visszafelé tekintve a történelmi összefüggés jól megszerkesztett. Megfontolásra ajánlanám azonban, hogy valaki mindaddig – legalábbis modern értelemben – nem lehet antiszemita, amíg keresztény. Amikor a modern antiszemitizmus fellép, az szociológiai értelemben a kereszténység – mint a civilizációt meghatározó erő – széthullásának szimptómája. A totális mozgalmakat ezért véleményem szerint a keresztény civilizáció széthullásának összefüggésébe kell állítani. Ezeknek a romboló erőknek a folytonossága a középkori szekták mozgalmaiig, legalább a 12. századig nyúlik vissza. Ami ma történik, az eszméiben vagy szándékaiban nem új, hanem megrázó, mint a patologikus aberrációk társadalmi megvalósulása (mint például az emberi természet megváltoztatásának eszméje, azaz az isteninek valamilyen emberi teremtmény által való pótlása) az intézményes akadályok összeomlása után. Nem tudok ezért Önnel egyetérteni azon a ponton, ahol a totalitárius rémtettek és a 19. század többé-kevésbé ártalmatlan, kritikátlan véleményei és ideológiája közötti szakadékról (gulf) beszél. Ezek az ideológiák nem voltak ártalmatlanok – és ma sem azok –, hanem a személy lerombolásának szimptómái, amit a koncentrációs táborokban hajtanak végre. Aki a ratio aeternát mint a rend forrását vitatja, az meg fogja tapasztalni, hogyan bánnak vele az istentelenek a maguk rendje alapján; aki vitatja Platón kijelentését, amely szerint „a dolgok mértéke Isten”, az az embert találja mértéknek; aki élete értelmét a történelem értelmébe való anticipáló beillesztésben keresi, azt a történelem fogja beilleszteni stb. Az a liberális lelkész, aki az eredendő bűnt vitatja, a laicista értelmiségi, aki kijelenti, hogy az ember jó, a filozófus, aki egy utilitarista etikát alapoz meg, az a jogpozitivista, aki a természetjogot vitatja, és a pszichológus, aki a lélek jelenségeit az ösztönéletből vezeti le – mind nem követnek el olyan bűnöket, mint egy SS gyilkos a koncentrációs táborban, de ők mindannyian ennek szellemi atyjai, nagyon is közvetlen történelmi okai. Röviden, az ideológia – a platóni értelemben vett doxa – nem ártalmatlan, elkötelezetlen vélemény, hanem a saját, lerombolt személyiségnek a kifejeződése. Ez az írásokon keresztül tör nyilvános, kötelező érvényre, ami egészen nyilvánvalóan csakis a fennálló nyilvános rend kárára mehet. A rendetlenség, a disnomia – ahogyan azt Ön oly kiválóan bemutatta – vonzó kivétellé válik, magával ragadó szenvedéllyé, tolerált mássággá és végül normává. (Ahogyan egyébként mindez megtalálható az Államban.) A TOTALITARIZMUS KVINTESSZENCIÁJA 169 A történelmi okok felsorolásának technikáját tekintve ebből az következne, hogy a totalitárius katasztrófákat nem magyarázhatjuk kizárólag a politikai, társadalmi és gazdasági helyzetből, amelyek során ezek bekövetkeznek, hanem magát a helyzetet, azaz a rendért felelős uralkodói csoportok és személyek viselkedését, ahogyan a kétségbeesett helyzetre reagáló áldozatok viselkedését is a lélek rendjének egészséges- vagy beteg állapotának alapján kell értelmeznünk. A terápiát tekintve inkább Burke-kel értenék egyet, mintsem az Ön javaslatával, amely szerint új morális igazságokat kell találni. Azt hiszem, a zsidó próféták, a görög filozófusok és a kereszténység révén egészen kiválóan fel vagyunk szerelve a rend igazságaival. (Számomra úgy tűnik, hogy az egyetlen valóban jelentős újabb „igazság” a misztikán alapuló tolerancia felfedezése, ahogyan az mind ez idáig a maga jelentőségében egyedül Bodin politikájában jutott kifejezésre – és amit, mellékesen megjegyzem, Sabine egyáltalán nem jól, hanem teljesen összevissza mutatott be, mivel ez a jóember sem Bodin műveit nem dolgozta fel, sem a nagyon is tiszteletreméltó monografikus irodalmat nem olvasta.) Ahhoz, hogy a rombolási folyamatot feltartóztassuk, fel kellene hagyni a rend igazságainak – amelyek sem nem régiek, sem nem újak, hanem éppen „igazak” – az értelmiségiek, közírók és újságírók által történő rendszeres rombolásával, úgy, hogy helyreállítsák az ezen igazságok számára elveszett nyilvánosságon belüli elsőséget. Hogy példát is hozzak, amellyel Ön is ismételten foglalkozik: az „emberi természet” nem tud megváltozni, és nem is lehet megváltoztatni. A „természet” filozófiai fogalom; egy dolog természete annak meghatározó lényege; ha valaminek a természete „változik” – ami így egy értelmetlen szókapcsolat –, akkor a dologból egy másik dolog lenne. Az emberi természet megváltoztatásáról szóló beszéd magában hordozza az imago Dei elleni vallástalan lázadást. Az a kísérlet pedig, hogy az emberi természetet megváltoztassuk – ahogyan azt Ön egészen pontosan leírja – annak megsemmisítésével végződik. A 19. század intellektuális garázdálkodását, amikor nyilvánosan az emberi természet megváltoztatásának lehetőségeiről beszélnek, be kellene fejezni, mert 1.) filozófiailag és technikailag őrültség, illetve 2.) politikailag közveszélyes, és ahogyan a következmények mutatják, bűnrészes a gyilkosságokban. Most pedig, végül még engedje meg, hogy elmondjam, az Ön Totalitarian Dominationról szóló interpretációja számomra különösen értékes volt, mert kihozza a végítélet szimbolikus tartalmát. A végítélet liturgiájának minden egyes politikai rendben fellelhető problémája már régóta foglalkoztat. A liturgia típusai mindenkor megfelelnek a vallásos és metafizikai rend szimbolikájának. Az Ön vizsgálódása a liturgia 170 SZEMLE egy újabb fontos esetét mutatja be, ami az ember általi emberteremtés metafizikájának felel meg. Hálás köszönettel és a legjobb kívánságokkal: Eric Voegelin Hannah Arendt 130 Morningside Drive, New York 27. 1951. április 8. Kedves Eric Voegelin! Nagy örömömre szolgált a levele. Sokat köszönhetek az Ön munkáinak, amelyek mindig is nagyon közel álltak a gondolkodásomhoz, még akkor is, ha nem értettem mindennel egyet. Már régóta türelmetlenül várom a politikai eszmék történetéről szóló munkáját (és természetesen soha többé nem dicsérem Sabine könyvét; Önnek ebben természetesen teljesen igaza van) különösen mióta olvastam a Review of Politicsban az Ön Marx-értelmezését a Feuerbach-tézisek mesteri és egészen új interpretációjával. Kedvem támadt válaszolni, és remélem, hogy ez Önnek is ínyére lesz. A perspektíva egészét érintő kritikája olyannyira a lényegét érinti mindannak, amiről itt tulajdonképpen szó van, hogy szívesen megpróbálnám, ha mégoly elégtelenül is, legalább a magam kérdéseit világosabbá tenni. Először is az időbeli korlátozásról: ahogyan Ön is mondja, a modern zsidókérdés, aminek semmi köze a kereszténység zsidósággal kapcsolatos problémáihoz és a keresztény zsidógyűlölethez, ebből a szempontból valóban döntő volt számomra. Ezen kívül mindig is arra törekedtem, hogy a történelmi korszakot és az abban ható elemeket a lehető legjobban korlátozzam, hogy az uraságok számára semmilyen körülmények között se alkossak egy illusztris elődökből álló sorozatot. A keresztény civilizáció felbomlása maga a keret, amelyben a modern történelem egésze lejátszódik – ahogyan nekem tűnik, aki nem vagyok keresztény, a jó éppúgy, mint a rossz. De, még ha a keresztény álláspontot el is fogadom (és nagyon szívesen elfogadom azt, amit a keresztény eretnekség folyamatosságának az Ön által adott értelmezése implikál), a széthullás kerete túlzottan messzire nyúlna vissza ahhoz, hogy azzal egy olyan sajátos jelenséget „megmagyarázhassunk”, mint a totális mozgalmak. Más lenne a helyzet, ha valaki nem úgy tenné fel a kérdést, ahogyan A TOTALITARIZMUS KVINTESSZENCIÁJA 171 én a könyvemben, azaz pozitíve, a (totalitarizmus) létrejöttére kérdezve megtettem, hanem negatíve, arra kérdezne rá, hogy hogyan lehetséges az, hogy a hagyományunkból kiindulva nem voltunk abban a helyzetben, hogy a korunk által feltett politikai kérdéseket megválaszoljuk. Ez további kérdéseket vet fel. Mi a politika Platón óta, és elégségesek-e a Platón óta adott válaszok? Tudom, hogy Önnek felemásan fog hangzani, ha azt mondom, hogy nem hiszem. Az a gyanúm, hogy ebből a tisztán politikai szempontból valami nincs rendben a filozófiai hagyományunkkal. Nem tudom, hogy mi az, de úgy tűnik számomra, hogy ez az emberek pluralitásával van összefüggésben, és azzal a ténnyel, hogy a filozófiának mindeddig döntően az emberrel volt dolga. Másképp kifejezve: ha igaz az, hogy a totalitarizmus kvintesszenciáját összefoglalhatjuk abban a mondatban, hogy az ember mindenhatósága feleslegessé teszi az embereket (éppúgy, ahogyan Isten mindenhatóságának szükségszerűen a monoteizmus a következménye), akkor a totalitarizmus embert és világot elpusztító ereje nem pusztán abban a rögeszmében áll, hogy minden lehetséges, hanem abban a rögeszmében is, hogy létezik valami olyasmi, mint az ember. Azt, hogy ebben benne van ez a rögeszme, abból is láthatja, hogy a totalitárius vezérek számára az emberi minőség egyáltalán nem fontos, és az utódkérdéssel való törődésük feltételezi, hogy a véleményük az: bárki meg tudja ezt csinálni. Az ember azonban csak Isten teremtményeként létezik. Az ember hatalma annak a ténynek köszönhetően korlátozott, hogy nem önmagát teremtette, az emberek hatalma azonban nem annyira a természet, mint inkább a pluralitás ténye, a hozzám hasonlóak tényleges létezése miatt korlátozott. Itt nem segít az, amit a humanisták szerettek volna, hogy minden emberben az embert lássam, mert ez nem vezet szükségszerűen tisztelethez vagy az emberi méltóság elismeréséhez, hanem éppúgy vezethet a fölöslegről és a fölöslegességről való meggyőződéshez. Jóllehet igaz, hogy mindez csak akkor következhet be, ha a zsidó– keresztény világkép széthullóban van, és már nem hisznek abban, hogy az ember Isten képmása. Ez azonban nem egy olyan tény, amin egy egyszerű visszanyúlással változtatni tudunk. Ez a széthullás, amiben most vagyunk, maga is egy esemény, ami több mint egy „intellektuális megbotránkoztatás”, ami maga is inkább csak egy szimptóma, és mint ilyet komolyan kell venni, még akkor is, ha a tartalmi kijelentések olyan hajmeresztő őrültségek, mint ahogyan gyakran de facto azok. A javaslatomat (ahogyan azt Ön kedvesen – csipkelődve – nevezi), hogy új morális igazságokat találjunk, szívesen visszavonnám, ha valaki meg tud arról győzni, hogy a korunkban elkövetett „bűnök” mint olyanok a régi vallásos és morális kategóriákkal megragadhatók. Vajon nem komikus gyilkosságról és „Ne ölj!”-ről beszélni a hullák gyártására 172 SZEMLE létrehozott költséges gyárak láttán? Ha pedig ezeket a gyárakat olyan emberek hozták létre, akik a gyilkosságokban a legkevésbé sem voltak érdekelve, és annak során úgyszólván semmi (hagyományos értelemben vett) gonoszat nem gondoltak. Itt jutok el közvetlenül a köztünk levő különbség valószínűleg leglényegesebb pontjához, tulajdonképpen a gondolkodás és a cselekvés közötti összefüggés kérdéséhez, vagy ahogyan én mondanám, az ideológiák és azok túlhajszolása, illetve a totalitárius gyakorlat közötti szakadékhoz. A „szakadék” szót Herder egy kifejezése alapján öntudatlanul alkalmaztam, aki egy helyen az elgondolt, a lehetséges és a valódi bűn közötti szakadékról beszél. Önnek teljesen igaza van, minden ilyen ideológiában eleve benne van a gyilkosság, és tisztán logikailag csaknem minden levezethető belőle. De az a logika, amit az ideológiában a legvégsőkig visznek, maga is igen figyelemreméltó: nevezetesen az, amit logicalitynak próbálok nevezni. Ebben az egészben van valami őrültség, azaz nem csak a premisszák, amik tarthatatlanok lehetnek és tarthatatlanok is, hanem a valódi végkövetkeztetések formája, ami semmilyen realitás révén nem vezethető le az elméletből. Ez feltétlenül az elméletben benne rejlő logikára támaszkodik, miközben az ítélőerőt kiiktatja. Ebben ez az új, és ez az ideológiából magából nem következik. Úgy tűnik számomra, hogy a köztünk levő tulajdonképpeni különbség nem abban áll, hogy Ön elsősorban eszmetörténész vagy a szellemtudományok művelője, én pedig döntően „a politikai, a társadalmi és a gazdasági helyzetből” magyarázom a dolgokat, hanem magához az eseményhez való viszony különbségében. A csak elgondolttal szemben ez nem megismételhető, nem visszavonható és nem felejthető. Nem ismerek egyetlen olyan gondolatot sem az ideológiák teljes arzenáljából, amire azt mondanám, hogy ilyet soha nem lett volna szabad gondolni (szabad: nem morális, hanem egy soha jóvá nem tehető katasztrófa értelmében). Úgy tűnik számomra, hogy éppen ez az egyetlen, amit a megsemmisítő táborokkal kapcsolatban mondanunk kellene: ennek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Természetesen már csak az ott meghalt emberek miatt sem. Ez valószínűleg egy szélsőséges eset, de az események egyedi jelentősége, tulajdonképpeni egyedi súlyuk nem vezethető le semmilyen ideológiából vagy tisztán eszmetörténeti összefüggésből. Az eseményben magában mindig megnyilvánul valami, ami az előkészülő általánosságában nem volt jelen, vagy nem lenne megragadható. A szakadék nemcsak abban áll, hogy még mindig történhetett volna másként, hanem hogy az ideológusok feltehetőleg sohasem lettek volna hajlandók rendszereik logicalityját a valóságba elereszteni. [Itt a levél félbeszakad – a fordító.] A TOTALITARIZMUS KVINTESSZENCIÁJA 173 Hannah Arendt 130 Morningside Drive, New York 27. 1951. április 22. Kedves Eric Voegelin! Nagy örömömre szolgált a levele. Sokat köszönhetek az Ön munkáinak, amelyek mindig is nagyon közel álltak a gondolkodásomhoz, még akkor is, ha nem értettem mindennel egyet. Már régóta türelmetlenül várom a politikai eszmék történetéről szóló munkáját, különösen mióta olvastam a Review of Politicsban az Ön Marx-értelmezését a Feuerbachtézisek mesteri és egészen új interpretációjával. Azért késlekedtem oly sokáig a válasszal, mert tulajdonképpen kedvem lett volna egészen részletekbe menően válaszolni. A perspektíva egészét érintő kritikája tökéletesen a lényegét érinti mindannak, amiről itt szerintem tulajdonképpen szó van. Időközben azonban világossá vált számomra, hogy minden valódi válasz túllépné egy levél illendő kereteit. A magam megfontolásaival pillanatnyilag éppen abban a stádiumban vagyok (köztes stádium), amelyben már nem és még nem tudok röviden írni. Így tehát csak hasonlóan érintőlegesen válaszolok. Az időbeli korlátozással, ami a zsidókérdést, azaz az antiszemitizmust illeti (aminek természetesen semmi köze nincs a keresztény zsidógyűlölethez) tehát Ön is egyetért. Én ezen kívül azt a tendenciát követtem, hogy a történelmi korszakot és a benne ható folyamatokat lehetőség szerint úgy korlátozzam, hogy a totalitárius mozgalmaknak, a nyugati hátsólépcsőhagyomány ezen termékeinek, ne alkossak egy mégoly illusztris elődökből álló sorozatot. A keresztény civilizáció széthullása számomra a keret, amelyben az egész modern történelem lejátszódik, és ez számomra, aki nem vagyok keresztény, egyaránt jelent jót és rosszat. De, még ha a keresztény álláspontot el is tudnám fogadni (és nagyon szívesen elfogadom, amire Ön a 12. század óta fennálló keresztény eretnekség folyamatosságával kapcsolatban utal), ez a keret számomra túl messzire nyúlna ahhoz, hogy olyan sajátos jelenségeket magyarázzunk, mint a totalitárius mozgalmak és uralmi formák. Más lenne a helyzet, ha ahelyett, hogy pozitíve, a keletkezésre kérdeznénk rá, negatíve, azt a kérdést tennénk fel: hogyan lehetséges az, hogy a hagyományunkból kiindulva nem voltunk abban a helyzetben, hogy a korunk által feltett politikai kérdéseket és feladatokat megválaszoljuk és „megoldjuk”? Ez a kérdés valójában 174 SZEMLE hagyományunk teljes hátterét feltárná, vagyis a politikai gondolkodás hagyományáét. Én nem teszem fel ezt a kérdést, és úgy gondolom, nem is kellene feltennem. Azt hiszem, az ideológiákat éppúgy gyűlölöm, mint Ön. Ha azonban az Ön által felrótt relatív „ártalmatlansághoz” ragaszkodom, úgy azt éppen azért teszem, mert Önnel együtt azt hiszem, hogy ezeknek a létrejöttét még bizonyos mértékig a nagy hagyomány egy részéből és az eretnekség folyamatosságából le lehet vezetni, azaz, hogy azokban a döntő szakítás a Nyugat egész hagyományával még nem teljesedett ki, úgy, ahogyan az minden dolog kapcsán kifejezésre jut, ami a koncentrációs táborokkal összefügg. Ez a törés, illetve ennek bemutatása elsődleges volt számomra. Az a véleményem, hogy ez döntő jelentőségű eseménynyé vált. Ennek azonban kevés köze van ahhoz, hogy hogyan akarjuk a törést „magyarázni” (természetesen mindig elégtelenül). Könnyen el tudom képzelni például csak az ideológiák vagy csak a politika történetéből kiindulva, hogy mindennek nem kellett volna bekövetkeznie. Ez sajnos nem vigasz, és nem változtat azon, hogy ma egy olyan valóságban élünk, amit ez a törés határoz meg. Másként kifejezve vagy levelének egy másik helyére hivatkozva, azt is mondhatnám, hogy véleményem szerint a „pusztító folyamatot” azért nem lehet már „feltartóztatni”, mert az szellemi és földrajzi világunk döntő fontosságú területein már befejeződött. Az arra vonatkozó javaslatomat, hogy új morális igazságokat találjunk, csak akkor tudnám visszavonni, ha valaki meg tudna arról győzni, hogy a korunkban elkövetett „bűnöket” mint olyanokat, a régi vallási és morális kategóriákkal meg lehet ragadni. Vajon nem groteszk-e gyilkosságról beszélni a hullák gyártására létrehozott költséges gyárak láttán? Vagy azt mondani az embereknek, hogy „Ne ölj!”, ha őket ezekhez a gyilkosságokhoz sem érdek nem fűzte, és egyébként ez alatt gonoszat sem gondoltak (legalábbis hagyományos értelemben nem). Engedje meg, hogy szívből köszönetet mondjak a részletes kritikájáért. Bizonyára Ön is tudja, hogy ez a legjobb, ami valakivel történhet, és az egyetlen, amit remél az ember, hogy megtörténhet. A legjobbakat kívánva munkájához, szívélyes üdvözlettel: Hannah Arendt Békés Márton Hadihungarizmus Kovács Zoltán András: A Szálasi-kormány belügyminisztériuma. Rendvédelem, állambiztonság, közigazgatás a nyilas korszakban a nyilas rendszer alig féléves időtartama a 20. századi magyar történelem nem túlságosan hosszú politikai korszaka volt, ahhoz azonban elegendő, hogy alatta valósuljon meg a magyar történelem második totalitárius kísérlete. A Tanácsköztársaság 133 napja 1919. március–augusztusban, a Szálasi-rezsim pedig 1944. október közepétől 1945. április közepéig igyekezett ideológiailag szélsőségesen indoktrinált, forradalmi rendszerváltást ígérő, saját politikai célkitűzéseit abszolutizáló totális rendszert megvalósítani. Mindkét kísérlet közös jellemzője volt, hogy egy korábban törvényes rendőrségi, ügyészségi eszközökkel üldözött politikai kisebbség hatalomra jutását követően olyan végletekig centralizált, külső támogatásra utalt és a – valójában félelemre alapozott – „rendet” fizikai terrorral biztosító rendszert hozott létre, amely a katonai környezet rosszabbodását hűen követő, tükröző radikalizálódásba, brutalizálódásba és végül vereségbe torkollott. Ilyen előzmények után az 1945 elején megszerveződő Péter Gáborféle államvédelem és a Rákosi-klikk 1948 végétől kezdődő uralma már korántsem tűnik „derült égből a totalitarizmusnak”, hanem olyan logikus következménynek látszik, amely egyfelől a Kun Béla-féle vörös rendszer kontinuitásából fakad (Rákosi Mátyás például politikai, majd katonai funkcionárius volt 1919-ben), másrészt pedig abból az összefüggésből, amely mondjuk a nyilas államvédelem és a pre-ÁVH között állt fenn. Kovács Zoltán András szavaival: „A Péter Gábor vezette budapesti Politikai Rendészeti Osztály (PRO) eszközei, módszerei nem különböztek az »elődszervezet« praxisától – jószerével ugyanazt, de immár ellentétes ideológiától vezéreltetve tették” – olvassuk A Szálasi-kormány belügyminisztériuma című, a magyar történettudomány vonatkozó 176 SZEMLE témájában bízvást egyedülállónak, korszakalkotónak nevezhető kötetében.1 A nyilas korszak és általában a magyar szélsőjobboldali mozgalmak történetét kutató szakmai erőfeszítések a hatvanas évek első harmadában kezdődtek meg, és ennek első szakasza a nyolcvanas évek közepéig lezárult. A hungarizmus és társai kutatásának első generációja (Karsai László, Lackó Miklós, Rozsnyói Ágnes, Szakács Kálmán, Teleki Éva) alapvető tanulmányok, könyvek, közzétett források sorát publikálta, amelyekkel útjára indult a kérdés pozitivista szempontból nagyon örvendetes kutatása, de mindezt erősen megterhelte a lukácsi szemlélet – amely Szálasi uralmát az ellenforradalmi rendszer folytatásának látta –, a marxista nyelvezet – amely megakadályozta a tudományos kutatás objektív szemantikai környezetének kialakulását –, továbbá annak az elvárásnak való megfelelés, hogy a nyilas korszak borzalmainak leírása egyszersmind a „felszabadulásból” megszülető fennálló rendszer apológiájaként is olvasható legyen. A szóban forgó kérdést – és az ehhez kapcsolható témák sorát (egyéb szélsőjobboldali mozgalmak, a magyar zsidóság tragédiája stb.) – tovább tárgyaló középgeneráció (Sipos Péter, Stark Tamás, Szita Szabolcs) után, jó évtizede megérkezett egy olyan nemzedék, amelyik a hungarista, nemzetiszocialista problematikát önmagában, de széles politikaelméleti és nemzetközi összefüggésben vizsgálja. Az osztályszempontokat végleg mellőzve a kérdés eszmei, intézménytörténeti és belügyi vonatkozására fokozottan koncentrál; miközben nem mulasztja el azt sem, hogy a forgalomban lévő fasizmusinterpretációk és a német, amerikai, francia stb. eredetű totalitarizmuselméletek közül a magának tetszőt vizsgálódásai közepette érvényre juttassa. A recenzens (szubjektív hozzáállásával) e generáció képviselőjének látja – ábécésorrendben, hiszen érdemeket már mindegyikük szerzett, amelyeket azonban nem feladatunk és célunk összehasonlítani – Kovács Tamást, Kovács Zoltán Andrást, Máthé Áront, Paksa Rudolfot és Ungváry Krisztiánt. Kovács Zoltán András történész tudományos munkásságát hadtörténeti kutatással kezdte, majd a katonai elit történetéhez nyúlt biztos kézzel, és manapság a nyilas rendszer belügyi kérdéseivel foglalkozik. Levéltári források alapján, Számvéber Norberttel együtt, kézikönyvet írt az SS magyarországi harcairól, tagjairól.2 Nemcsak megelőzte ezzel a kérdés populáris „kutatóit” (Földi Pál), de szakmai színvonalában és professzionális elvárásaiban messze felette áll az azóta keletkezett iro- 1 2 Kovács 2009, 160. Kovács 2001a. HADIHUNGARIZMUS 177 dalomnak (Kosaras Péter Ákos). E kötet megjelenésének esztendejében publikálta „Csendőrsors Magyarországon 1945 után” című tanulmányát,3 hat évvel később pedig Ujszászy István pályafutásáról szóló dolgozatát „A Janus-arcú tábornok”4 címmel. Jelen kötetének előzményeiről értesülhetett az, aki olvasta a Nemzeti Számonkérő Szék szervezetéről szóló írását a legpatinásabb történelmi szakfolyóiratban,5 vagy a Szálasirendszer belügyi államtitkára, Láday István fogságban írott feljegyzéseinek forrásközlését a Magyar Országos Levéltár kiadványában.6 Kovács Zoltán András a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, 2008 kora őszén megvédett disszertációját – amely a nyilas korszak belügyi szerveivel foglalkozik – 2009-ben jelentette meg az Attraktor Kiadó. A PhD-értekezésből részletes, adatgazdag, több, eddig homályban maradt kérdést tisztázó, öt nagy fejezetből álló, átgondolt szerkesztési koncepcióval és ésszerű, követhető tagolással rendelkező könyv született. Ezzel sikerült elkerülni a disszertációnak kiváló, könyvként viszont olvashatatlan történettudományos matéria fekete lyukainak bővítését; valamint dicséretre méltó, hogy az állambiztonság-történeti feldolgozások porzó, levéltári szárazságát is elkerülte a szerző legújabb művében. A kötet egyúttal biztosan alapműve lesz a szélsőjobboldali mozgalmakkal, a nyilasokkal, a Szálasi-érával foglalkozóknak, de a totalitarizmus-kutatás is sokat meríthet belőle (mindannak ellenére, hogy egy rövid függelékszövegen kívül a kötet nem tartalmaz historiográfiai bevezetőt, és nem ambicionálja az immár jó negyven éves nyugati totalitarizmus-elméletek áttekintését sem). A mindössze hat hónapos hungarista uralom belügyi szerveit, azaz a minisztériumot, a rendőrséget, a csendőrséget, az állambiztonsági szerveket és a speciálisan nyilas belügyi intézményeket vizsgáló kötet szerzője nagyon világosan látja, hogy a totális „Hungarista Munkaállam” kiépítésében miért játszott akkora szerepet a belügy. A válasz úgy kezdődik, hogy a Horthy-korban a belügy amúgy is globális beligazgatási csúcsminisztérium volt, amelyhez két rendvédelmi szerv (rendőrség, csendőrség) is tartozott, és integrálta a helyi közigazgatást (a vármegyei főispánoktól a járási és még alsóbb szintekig), az állambiztonsági szerveket (például a politikai nyomozó hatóságot), valamint az egészségügyi és népjóléti intézményeket. Az eleve centrális jelentőségű köz- 3 4 5 6 Kovács 2001b. Kovács 2007. Kovács 2002. Kovács 2008. 178 SZEMLE és államigazgatási, illetve belrendvédelmi szervet a Keresztes-Fischer Ferenc kormányokon átívelő minisztersége (1931. augusztus–1935. március, majd 1938. május–1944. március) után átszervező kollaboráns Sztójay-kabinetben az a Jaross Andor kapta, aki két kinevezett államtitkára (Endre László és Baky László) révén nemcsak a magyar zsidóság elpusztításában vett szolgálatkészen részt, hanem a korábbi konzervatív tárcát a német igényeknek megfelelően „átállította”. A Lakatoskormány sikertelen kiugrása után idegen csapatok segítségével, pucscsal hatalomra jutó Szálasi kinevezett belügyminisztere, Vajna Gábor a Sztójay-kormánytól megörökölt belügyi struktúrát még inkább a „nyilas rendszerváltozás”, a „nemzetiszocialista forradalom” és a „hungarista átállítás” keretein belül alakította saját képére. A kötet mondanivalója világos: a nyilas kvázi egypártrendszer valójában olyan hungarista pártállamot hozott létre, ahol a felfújt Belügyminisztérium az eleve centralizált belügyi struktúrához társította a kiterjesztett rendvédelmi funkciók átideologizálását, az államvédelem radikalizálását, a pártbefolyás szabadon engedését és a hadműveleti céloknak alárendelt polgári élet minden területére kiterjedő központi ellenőrzést. Így vált lehetségessé például, hogy az újonnan kinevezett főispánok egyszerre voltak a Nyilaskeresztes Párt– Hungarista Mozgalom adott vármegyei elnökei, a térség hadműveleti kormánybiztosai és a megyeszékhely polgármesterei. Ráadásul Szálasi elképzeléseinek megfelelően a pártelit és az államigazgatási vezetők összefonódását megerősítette a „pártmegbízottak” rendszerének kiépítése, amely a magyar történelemben – a Rákosi- és a Kádár-rendszert megelőzően – először valósította meg a „párttitkári” ellenőrzést. Az öt fejezet konzekvensen követi végig a hungarista rendszer belügyi hatóságai legfontosabb szerveinek történetét, és mindegyik fejezetet egy fontos kronologikus határ oszt ketté, hiszen a szerző különkülön dolgozza fel a nyilas puccs és a fővárosi evakuáció (1944. október 16. – december 24.), illetve a Dunántúlra település és a vereség (1944. december 24. – 1945. április/május 8.) közötti időszakokat. Az átgondolt koncepciójú fejezetek közül elsőként Vajna Gábor részletes portréját olvashatjuk; majd következik a minisztérium nyilasítása és tevékenysége; az állambiztonsági szervek ismertetése; aztán a régi és új rendvédelmi szervek leírása; végül külön fejezet tárgyalja a dunántúli időszakot és a birodalmi területre menekülő intézménytöredékek rövid életét. Jelezzük, hogy mindegyik fejezet beillenék önálló tanulmánynak, azonban ezek összefűzöttsége, egymásból következése és kronológiai-funkcionális folytonossága is nyilvánvaló. A belügyi szervek koncentrálása, hatáskörük extrém kiterjesztése, működtetőik politikai szempontból abszolút megbízhatóságának elsőd- HADIHUNGARIZMUS 179 leges szemponttá avatása, működési elveik ideologikussá tétele, a pártelvárások és az állami feladatok kölcsönös egymásba fonása, a civil életnek a háborús logikába törése mind-mind olyan jellemzők voltak, amelyek a hungarista belügyet a totalitárius állam őstípusszerű intézményévé teszik, ezzel pedig híven szemléltetik a totális állam berendezkedését, mechanizmusait, logikáját. A nyilaskeresztes fél év belügyi rendszere azért alakulhatott így, mert működtetőinek (Szálasi, Vajna, a kötetben többször megemlítettek közül Endre László, Ferenczy László, Gera József, Hain Péter, Láday István, Návay Imre, Orendy Norbert) döntéseit az ideológiai indoktrináció határozta meg, amelynek kizárólagosságra törekvése kiváló terepet talált magának a civil igazgatást, a rendészeti felügyeletet és az állambiztonsági munkát egyesítő belügyi tevékenységben. Ráadásul mindezt egy katonai szempontból rendkívül kritikus időszak háborús logikájának torz legitimációt biztosító légkörében tehették, ahol az ideológiai radikalizálódás és a brutális eljárások természetesnek nyilvánítása, valamint az államigazgatás átpolitizálása számukra ésszerűnek tűnt. Mindez nagyon hasonló helyzetet teremtett ahhoz, amikor a koalíciós háború idején létében fenyegetett 1793-as jakobinus forradalom a frontokon harcolt, miközben Párizsban működtette a nyaktilót; vagy amikor a Tanácsköztársaság 1919. áprilisi harcai alatt vidékre vezényelte Szamuely különítményét; de idézhetjük az antant intervenciós csapatai és a fehérgárdák között őrlődő SzovjetOroszországot is, amely Lenin és Trockij révén olyan hadikommunizmust épített ki, amely a háború idején sem az emberi élet, sem a magántulajdon szentségét nem ismerte (persze később sem). A fentiekhez hasonlítható „hadihungarizmus” jellemzője volt például – tudjuk meg a kötetből –, hogy a főváros evakuálása után olyan „2. Országépítési terv” lépett életbe, amely a nyomaiban még meglévő hagyományos államigazgatás neutrális, szakmai jellegét teljes mértékben az ideológiai elkötelezettségre épülő pártszervezetekre cserélte fel. Szintén speciális jelenség, hogy a főispáni kar és a helyi közigazgatás „régi embereinek” fejcseréje után Szálasi „hadműveleti kormánybiztosságokat” is felállított, illetve a vármegyék fölé regionális nyilas „kormányszékeket” szervezett. A pártpolitikai logika érvényesülését mutatta az is, hogy az állambiztonsági szervként funkcionáló Nemzeti Számonkérés a nyilas párt belső elhárító szervének, a Nemzeti Számonkérő Széknek formai, szervezeti és tartalmi tükröződéseként jött létre. Az állami, a politikai és a katonai szféra összemosását, különállásuk szándékos feloldását jelentette, hogy a „magyar Gestapónak” is nevezett Állambiztonsági Rendészet (vagyis politikai nyomozó hatóság) ideológiailag maximálisan elkötelezett katonai típusú testületté vált. A korábbi tábori csendőrséget (azaz katonai rendészetet) Tábori 180 SZEMLE Biztonsági Szolgálattá átnevezve egy közvetlenül a Fővezérség alá rendelt, „felkoncolási joggal” felruházott, félkatonai erővé változtatták át; a frontszolgálatra alkalmatlan vidéki csendőrségből pedig karhatalmi zászlóaljakat szerveztek „harcoló csendőrség” néven. A totalitárius pártállami berendezkedés világos példája volt továbbá, amikor a Nyilaskeresztes Párt korábbi illegális fegyveres csoportjából állami feladatot ellátó biztonsági szervet, amolyan „zöld Munkásőrséget” szerveztek. Így a Fegyveres Pártszolgálat speciálisan hungarista földalatti mozgalmi pártmilíciájából Fegyveres Nemzetszolgálat néven – a „pártépítésért” felelős Gera József vezetésével – 1944. október 16. után pártállami milícia lett. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy a keretlegényeket tömörítő testületnek a helyi „nyilas kiskirályokkal” együtt végbevitt terrorjának (razziák, kegyetlenkedések, Duna-parti gyilkosságok, a gettó lakosságának állandó zaklatása, rablások, rekvirálások) minősége a szerző jóvoltából úgy tisztázódik, hogy ezek a belügyi szervek szemhunyásával, a rémtettek minisztériumi eltűrésével, az államvédelem támogatásával és Szálasi bátorításával mentek végbe. A kötet utolsó fejezete a nyilas országlás végjátékának tragikomikus lefestése volna, hacsak nem egy totális államot ígérő totális párt totális háborújának totális veresége felől néznénk a dolgokat. A pár hónapos nyugat-magyarországi nyilas uralom állandó jellemzői voltak a területi széttagoltság (a minisztériumok, hatóságok, az országgyűlés székhelyei Kőszeg, Sárvár, Sopron, Szombathely között váltakoztak); a szervek közötti kommunikáció meg-megszakadása; a vízionárius elképzelések és a folytonos átszervezések után is maradandónak bizonyuló inhatékonyság közötti feszültség; a kompetencia-konfliktusok, például a pártmegbízottak és a nyilas államigazgatás közötti rivalizálás; a fizikai terror fokozása a civil lakosság ellen, a halálmenetek során stb. A legtöbbször ésszerűtlenül felmért hadműveleti érdekek abszolút prioritása miatt 1945 elejétől kezdve spirálisan felgyorsult a totális állam katonai állammá válása, amelynek logikáját egyfelől a hungarista ideológia radikalizálódása, másfelől a működés-működtetés brutalizálódása határozta meg. A nyilaskeresztes „szocialista tömegpárt” (Ungváry Krisztián) „zöld bolsevizmusa” (Budaváry Zoltán exnyilas 1941-es kifejezése) olyan belső logikát követett kialakulásától kezdve egészen a háború elvesztésével együtt járó kimúlásáig, amely a totalitárius berendezkedés minden velejáróját, annak minden drámai következményével együtt valósította meg. (Máriabesnyő–Gödöllő, Attraktor Kiadó, 2009.) HADIHUNGARIZMUS 181 Irodalom Kovács Zoltán András – Számvéber Norbert 2001a. A Waffen-SS Magyarországon. Hadtörténelmi Levéltár Kiadványok. Budapest, Paktum Nyomdaipari Társaság. Kovács Zoltán András 2001b. Csendőrsors Magyarországon 1945 után. In Okváth Imre (szerk.): Katonai perek a kommunista diktatúra időszakában, 1945–1958. Tanulmányok a fegyveres testület tagjai elleni megtorlásokról a hidegháború kezdeti időszakában. Budapest, Történeti Hivatal. 103–139. Kovács Zoltán András 2002. A nemzeti számonkérés szervezete. A magyar állambiztonság történetének ismeretlen fejezete. Századok, 136. évfolyam, 5. szám, 1131– 1160. Kovács Zoltán András 2007. A Janus-arcú tábornok. Adalékok Ujszászy István vezérőrnagy pályaképéhez. In Haraszti György (szerk.): Vallomások a holtak házából. Ujszászy István volt vezérőrnagynak, a 2. vkf. osztály majd az Államvédelmi Központ hajdani vezetőjének az ÁVH fogságában írott feljegyzései. Budapest, Corvina Kiadó – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 92–167. Kovács Zoltán András 2008. Láday Istvánnak, a Szálasi-kormány belügyminisztériumi államtitkárának fogságban írott feljegyzései. Lymbus, 321–356. M e g j e l e n t : G. Fodor Gábor • Lánczi András (szerk.) A DOLGOK TERMÉSZETE Ablonczy Balázs | Balázs Zoltán | Balogh László | Békés Márton Egedy Gergely | Fülöp Endre | G. Fodor Gábor | Horkay Hörcher Ferenc Karácsony András | John Kekes | Körmendy Zsuzsanna Körösényi András | Lánczi András | Megadja Gábor | Mezei Balázs Molnár Attila Károly Thomas Molnar | Panyi Szabolcs | Schlett István A hanyatlás egyben kezdet is. Mivel manapság sok kérdésről még mindig csak perzsául lehet beszélni, ezért egyelőre nyitott kérdés, hogy mi lesz a posztkommunizmus után. Lehetséges-e egy új rezsimet a dolgok természetére és a szellem erejére alapítani? Ha nincs is szükség munkásosztályra, ettől még magától értetődőnek kell lennie az értelmiség uralmának? Nincs-e vajon összefüggés az értelmiségi nélkülözhetetlensége és a politikai hatalmat gyakorlók legitimitásának megkérdőjelezhetetlensége között? A progresszió mozgalmának kimerülése nem függ-e össze azzal, hogy a baloldali értelmiségi morális integritásának utolsó szilánkját is elvesztette? Valóságos vagy csupán látszat a progresszív értelmiségi politikától való függetlensége? Lehetséges-e egy új rezsimet nem az értelmiségi látszólagos nélkülözhetetlenségére – és az ezzel járó fölényére –, hanem a szellem valóságos erejére alapozni? Igazuk lesz-e azoknak, akik szerint a politika tudománya nem az üres fecsegés tárháza, hanem kiemelkedő politikusok és államférfiak azon képessége, hogy megfelelően kezeljék a különböző helyzeteket? www.szazadveg.hu kiado@szazadveg.hu Nemzeti Érdek Az egérút. Van más paradigma? A rendszerváltás húsz éve Közép-Kelet-Európában Kutatás-fejlesztés nélkül nem megy. A K+F lehetőségei és jelenlegi állapota a magyar gazdaságban Az energetikai oktatás és képzés Magyarországon Korrupció és kormányzati transzparencia A gazdasági világválság fogságában. Magyar védelem- és katonapolitika 2010 után Civil jogszabály-módosító javaslatok a vidékgazdaság ösztönzésére A Magyar Szemle december -étl kapható a lapárushelyeken és a szokásos könyvesboltokban. B U D A P E M E G J E L E N I K S T I K Ö N Y V S Z E M L E N E G Y E D É V E N T E Könyvünkkel az a célunk, hogy mérleget vonjunk a rendszerváltás „értelméről”. Az elmúlt húsz évet veszszük górcső alá, azt a majd negyedszázadot, amit mi az átmenet időszakának tekintünk. Úgy gondoljuk, az átmenet évei nem zárultak le a kilencvenes évek elején, hanem azok még ma is tartanak. Ha viszont az átmenet még ma is tart, akkor a húsz évvel ezelőtt felmerült problémák egy része is folyamatosan fennáll, azaz akkori és mai problémáink bizonyos értelemben kontinuitást mutatnak. We plan to weigh the issues regarding the “sense” of the regime change. In other words, this book will examine the past twenty years, close to one quarter of a century, that we consider the period of transition. We believe that the transition was not completed in the early 1990s but is actually still in progress. If the transition is indeed still in progress then some of the issues raised twenty years ago still exist. Thus, in a sense, the issues then and now seem to indicate some continuity. w w w . s z a z a d v e g . h u Ez a könyv három előfeltevésen alapul. Az első szerint a „politikai” sajátos tevékenységforma, amely elkülönül más „nem politikai” (például a gazdasági, művészeti, tudományos) tevékenységformáktól. A második: a politikai cselekvéshez sajátos gondolkodásmód kapcsolódik, amelynek különössége ebből a kapcsolatból következik, így ennek megismerése nélkül nem adhatunk választ a politikai cselekvés mibenlétére sem. A  harmadik: e sajátos gondolkodásmód kereteit meghatározó gondolati struktúrák és képletek, alapfeltevések, értelmezési keretek, kifejezési formák, nyelvi készletek a történelem során változtak és változnak. A politikai gondolkodás történetének bemutatása nélkül tehát nem különíthetőek el a politikai rendszerek és a politikai cselekvés alakváltozatai sem. A politikai gondolkodás története tudományos diszciplínaként arra tesz kísérletet, hogy a politikai cselekvés egyik összetevőjének vizsgálata révén a politikára mint tevékenységi módra vonatkozó ismereteket bővítse. A politikai gondolkodás történetét vizsgálva tehát egyfelől arra szeretnénk választ kapni, hogy miért, miről és hogyan gondolkodnak a politikusok, milyen sajátosságai vannak a politikában szerephez jutó gondolati tevékenységnek és tudásnak, azaz a más gondolkodásformáktól elkülönülő politikai gondolkodásnak, másfelől pedig arra, hogy miért gondolkodtak, gondolkodhattak másként az egyes korszakokban a politikusok. Még egyszerűbben fogalmazva e könyv valójában két kérdésre keresi választ. Mi a politikai gondolkodás, és milyen szerepe van a politikai folyamatokban? Hogyan, miben és miért változnak a politikai cselekvésben szerephez jutó gondolkodásmódok és tudások? A könyv tárgya a politikai cselekvés szerkezeti összetevőjeként feltételezett politikai gondolkodás, amely egyik elemét alkotja a politikai szereplők politikai tevékenységének. A politikai gondolkodás tehát a politikai gyakorlatban funkcionál, így vizsgálata is csak ebben az összefüggésben lehetséges. w w w . s z a z a d v e g . h u Szerzőink BALOGH László Levente (1969, Karcag) a Debreceni Egyetem Politikatudományi Tanszékének adjunktusa. PhD-fokozatát filozófiából szerezte 2004-ben. Kutatási területei a 20. századi politikai gondolkodás, különös tekintettel a totalitarizmuselméletekre és a modernitás válságainak politikafilozófiai reflexióira, illetve a nemzetközi konfliktusok új formái. Számos tanulmányt és fordítást publikált Hannah Arendt politikai filozófiájáról (Fogódzó nélkül – Hannah Arendt Olvasókönyv. Kalligram, 2008). BÉKÉS Márton (1983, Szombathely) 2006-ban, illetve 2008-ban végzett az ELTE BTK történelem, illetve az ELTE TÁTK politológia szakán. Jelenleg doktor-jelölt aspiráns. Kutatási témája a legitimizmus, az amerikai neokonzervativizmus és a konzervatív forradalom eszmetörténete, valamint a két világháború közötti krizeológia. A Századvég Kiadó 2008-ban jelentette meg Az amerikai neokonzervativizmus. Egy kisiklott ellenforradalom című kötetét. KEKES, John (Kékes János, 1936) a State University of New York at Albany filozófia tanszékének professzora. Több mint 120 szaktanulmány és 10 könyv szerzője, köztük magyarul is megjelent A liberalizmus ellen, A konzervatizmus ésszerűsége, valamint A gonoszság gyökerei című könyve. A szkeptikus konzervativizmus képviselője, a kortárs liberalizmus nagyhatású kritikusa. Főként a szkepticizmus, a racionalitás és a morálfilozófia problémái foglalkoztatják, az utóbbi időben a jóakarat és a gonosz aspektusairól ír. LÓRÁND Zsófia (1979, Budapest) a CEU Történettudományi Tanszékének doktorjelöltje. Kutatási témája a jugoszláv feminizmus eszmetörténete a hetvenes-nyolcvanas években. A BÓRA – Női próza délről című könyvsorozat szerkesztője. Az általa szerkesztett Laikus olvasók? A nem-professzionális olvasás értelmezési lehetőségei című kötet 2006-ban jelent meg (Scheibner Tamással és Vaderna Gáborral, L’Harmattan). A NANE Egyesület önkéntese. MEZEI Balázs (1960, Budapest) filozófus, egyetemi tanár, az MTA doktora. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán a Filozófiai Intézet igazgatója. Kutatási területe a 20. századi filozófia, ezen belül a fenomenológia és a vallásfilozófia. Főbb kötetei: Vallás és hagyomány (L’Harmattan, 2003), Vallásbölcselet I–II. (Attraktor, 2005), Ezredvégi számvetés (Attraktor, 2006). Írása lapunkban: Carl Schmitt teológiai felfogásáról (28. szám), tanulmánya kiadónknál: Ezredvégi számvetés (in G. Fodor Gábor – Lánczi András szerk.: A dolgok természete). NAGY Pál (1962, Nyíregyháza) történelem–filozófia és Kelet-Európa története szakon diplomázott a JATE BTK-n. Levéltárosként dolgozott Kaposváron, majd Pécsett. 2007 óta a SZIE GTK Romológiai Gyűjteményét vezeti Gödöllőn. Óraadó a PTE BTK Romológia és Nevelésszociológia Tanszéken. Kutatási területe: a magyarországi cigány csoportok története, migráció, csoportfejlődés és ipari üzemformák, lokális integráció, hatalompolitikai és ideológiai összefüggések. Több önálló kötetet, tanulmányt és forráskiadványt publikált a témában, főként a Gypsy Studies és a Romológiai Közlemények című sorozatokban. PÁL Gábor (1978, Budapest) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Politikatudományi Doktori Iskolájának doktorandusza, a Miskolci Egyetem és az ELTE ÁJK megbízott oktatója. Kutatási területe a politikai diskurzus, ezen belül elsősorban a gyűlöletbeszéd fogalma körül kialakult magyarországi politikai vita. Megbízott előadóként a politikai ellenségképzés, a politikai szimbolizáció és a politikai kultúra témájában tart kurzusokat. A Magyar Politikatudományi Társaság Diskurzuselméleti Szakosztályának alelnöke. TÓTH J. Zoltán (1978, Kecskemét) egyetemi adjunktus a KRE ÁJK Jogelméleti Tanszékén és az SZTE ÁJK Jogbölcseleti és Jogszociológiai Tanszékén. PhD-fokozatát 2008 februárjában az ELTE-n szerezte. Kutatási területei: a halálbüntetés kérdésköre, a bírói jogalkalmazás természete, illetve a modern amerikai jogelméletek. Mintegy 60 tanulmányt publikált különböző jogtudományi folyóiratokban és tanulmánykötetekben, továbbá egy monográfiája is megjelent. A halálbüntetés intézményének egyetemes és magyarországi jogtörténete című könyve a Századvég Kiadónál megjelenés alatt áll.