SZÁZAD V É G ÚJ FOLYAM 52. SZÁM 2009. 2. MARXIZMUSOK ANALITIKUS MARXIZMUSOK Orthmayr Imre: Analitikus marxizmus 3 Gerald A. Cohen: Milyen szerkezetű a proletár szabadságának hiánya? 27 Szalai Miklós: Biológiai és társadalmi evolúció. Történelmi materializmus és darwinizmus 57 MARXIZMUS ÉS POLITIKAI ESZMETÖRTÉNET Demeter Tamás: Az emberkép keresése 85 Varga Krisztián: A politikai eszmetörténet marxi kontextusa. Thomas Hobbes mint gondatlan marxista? 103 SZEMLE Sebők Miklós: A „beágyazottság” hiánya mint elméletrekonstrukciós probléma Pokol Béla egy Pijl-cikke tükrében 121 Lux Ágnes: Egy könyv rémálmokról, katasztrófákról – és vágyakról (Anthony Giddens: The Politics on Climate Change) 143 Békés Márton: Régi rögeszme, új egyenlőség. A giddensi new egalitarianism kritikája 151 Szerkesztőségek: Gyurgyák János Pethő Sándor Spéder Zsolt Balázs Zoltán G. Fodor Gábor Demeter Tamás Mándi Tibor Bánki Judit Huszár Orsolya Századvég Kiadó Varga Zoltán A szerkesztőség címe: Századvég Politikai Iskola Alapítvány, 1037 Budapest, Nagybátonyi utca 8–10. Tipográfia és lapterv: Élőfej Bt. Műszaki szerkesztő: Varga Júlia Rózsavölgyi Sándor A Századvég folyóirat támogatói: Orthmayr Imre Analitikus marxizmus a marxista elmélet történetében 1978-ban jelentős fordulat következett be. Megjelent és rövid időn belül széles körű megtermékeKarl Marx’s Theory of History: A Defence című könyve. A mű több tekintetben is fordulatot hozott. Tudatosan szakított a nyugati marxista elméletben nevével fémjelzett strukturalista marxizmussal. Althusser és követői igen tekervényes, csak a beavatottak számára érthető és gyakran a zavarosságig szövevényes nyelven – bár nem minden elméleti érdekesség nélkül – olvasták újra Marxot, főként A tőkét a csak beavatottaknak szóló homályos nyelvhasználattal, ahogyan szakított mindenféle nyelvi homállyal is. Marx elméletét a filozófia történetének legvilágosabb nyelvhasználatával kívánta újrafogalmazni. A brit analitikus filozófiáéval. E feladat elvégzéséhez azonban többféle akadállyal kellett megküzdenie. Egyrészt azzal, hogy az analitikus filozófia nyelve nem azonos Marx nyelvével. Az analitikus filozófiát mindenekelőtt a végletekig letisztult, olykor a túlzott logikai pedantériától sem mentes nyelvhasznyelvén nevelkedett, aminél kevés áll távolabb az analitikus filozófiáétól. Noha az angol politikai gazdaságtannal való mélyreható találkozása idővel átalakította Marx megfogalmazásait (bár sokáig ezt is lefordította kedvenc német klasszikusai nyelvére), s A tőkében valóban nagyon sok mintaszerűen pontos fogalmi elemzéssel találkozunk, Marx mindazonáltal végig viszolygott a plain English stílustól. Német filozófus és forradalmár stratéga volt, aki gyötrelmes száműzetésként élte 4 életét Angliában, miután minden kontinentális nyugat-európai országból kiutasították. nyelve iránti vonzódását és a „nehézkes angol érvelésmóddal” szembeni ellenérzését. A „nyers angol módszer” iránti megvetése újra és újra hangot kap Darwinról Engelshez írt (más tekintetben nagyon elismerő) leveleiben.1 A marxizmus és az analitikus filozófia tehát már az elméletalkotás elfogadható módjáról alkotott elképzelésük alapján egymás kölcsönös elutasítására volt teremtve. A meglévő tartalmi különbségek pedig csak tovább súlyosbították a helyzetet. H. B. Acton valószínűleg nem képviselt elszigetelt álláspontot az 1950-es évek analitikus filozófusai között, amikor azt állította – egy egész könyvet szentelve eme állításának alátámasztására –, hogy „a marxizmus filozófiai zagyvaság”.2 Másik súlyos akadálya is van az „analitikus marxizmus” szóösszetétel használatának az analitikus filozófia felől nézve. Az analitikus filozófiát könnyű felismerni, de nem könnyű meghatározni. A bevett azonosítási eljárásokkal szemben immunis: nem definiálja sem egy iskolaalapító tanaihoz való kötődés, sem meghatározott alaptételek elfogadása. Az útmutató szerzők, mint például G. E. Moore vagy a kései hoz való tartozásnak. Elsősorban nem azt veszi át tőlük, amit a világban módjában és stílusában rejlik. Ennek az irányzatnak mintha nem lennének tartalmi ismérvei, vagyis olyan tételei, amelyek elfogadása vagy elutasítása a bebocsáttatás szükséges és elégséges feltételét képeznék. Másként szólva: az analitikus filozófia nem kapcsolható össze elváa marxizmussal nem. A logikai pozitivizmust vagy neopozitivizmust – mint neve is jelzi – alapvetően megkülönbözteti az analitikus filozófiától, hogy önazonosságának nélkülözhetetlen tartalmi kritériumai vannak, amelyek magját a verifikációs elmélet adja.3 Mindazonáltal az analitikus filozófusok- 1 2 Acton 1955, 271. Acton ítélete mindazonáltal nem sajátosan Marx nézeteire, hanem mindenekelőtt a marxizmus–leninizmusra vonatkozik. A kettő világos megkülönböztetésének hiánya nem tartozik a könyv analitikus erényei közé. Az analitikus filozófia – mint a brit empirizmus örököse – és a marxizmus közötti ellentétről nyújt egy 3 eltérő, azon másik terminológiai konvenciót követi, amelyik a logikai pozitivizmust 5 hoz hasonlóan a neopozitivisták is a nyelvi elemzéssel kívántak radikális fordulatot hozni a filozófiában. Úgy látták, hogy a logikai elemzés a hagyományos filozófia értelmetlen kérdésektől és kijelentésektől hemzseg, ennek fő oka pedig a nyelv helytelen használata. De a formális logika szigorú betartása mellett szerintük az elméletek értelmesség- és érvényességkritériuma az is, hogy kijelentéseik visszavezethetők-e megfigyelhető tulajdonságok leírására. Az analitikus filozófia is nyelvi és terápiás beállítottságú, akárcsak a neopozitivizmus. Maga is a nyelvhasználat betegségeinek gyógyításával kívánja megtisztítani a filozófiai gondolkodást az értelmetlenségektől. Az értelmes kérdések kiválasztásában az analitikus filozófia azonban jóval kevésbé restriktív jellegű, mint a neopozitivizmus. Már G. E. Moore Principia Ethicája is egy olyan kérdés vizsgálatával kezdődik – „Mi a »jó« jelentése?” –,4 amely a neopozitivisták szerint kívül esik a legitim filozófiai elemzés körén. A neopozitivisták – mint Arthur „az etika nyelvének csak emotív jelentése van, kognitív jelentése egyáltalán nincs; mondatai valójában nem kijelentések (noha annak látszanak, legalábbis ami a nyelvtant vagy a felszíni grammatikát illeti). Úgy tűnhet, mintha »az X jó« grammatikai formája ugyanaz volna, mint az »X piros« kijelentésé, valójában az utóbbinak van értelme, az előbbinek viszont nincs, mert utóbbit ellenőrizheti megfigyelés, az előbbit viszont nem.” Danto így folytatja: „Bármilyen nyers, mondhatni, szándékosan provokatív volt a pozitivizmus deflációs hangvétele, példát adott arra az analitikus filozófiában igen fontos témára, hogy lényegét tekintve nem minden nyelv leíró jellegű. A használat különböző fajtáitól függően a jelentésnek különböző fajtái vannak, s míg a leírás a tudományban központi jelentőségű, a kifejezés az erkölcs területén az.”5 A logikai pozitivisták nagy mészárlást hajtottak végre a filozófiában. ából. „A metafizika területén (beleértve az egész értékfilozófiát és normatant) a logikai elemzés ahhoz a negatív eredményhez vezet, hogy e terület állítólagos tézisei teljesen értelmetlenek. A metafizikát ezzel olyan radikálisan számoljuk fel, ahogyan a korábbi metafizika-ellenes álláspontok alapján még nem volt lehetséges.” A filozófia egyetlen besorolja az analitikus filozófiába. 4 Moore 1903/1981. 5 jogszerű tevékenysége a formális logikai apparátus szolgáltatása lehet a természettudományok számára. Egyetlen elfogadható létező van: az, ami megfigyelhető. Az analitikus filozófusok már ehhez sem ragaszkodtak. Paradox módon, a filozófiai vizsgálódás terepét ez nemhogy beszűkítette, de kitágította: ismét polgárjogot nyert sok régi patinás filozófiai téma. Az analitikus filozófia már egyetlen meghatározott típusú létező van, amire kategóriánk van. Ezzel megnyitotta az utat a logikai pozitivisták által szemétdombra hányt tucatnyi kérdés revideálása előtt. Így kerülhetett vissza a filozófiába egyebek között a metafizika vagy éppen a szubsztancia fogalma.7 Mind az analitikus filozófusok, mind a neopozitivisták kitüntetett lis, szimbolikus logikát tartották mérvadónak (melynek kidolgozásában a cambridge-i ősanalitikus filozófusok is jelentősen kivették részüket), addig az angolszász analitikus filozófusok felhívták a figyelmet az informális logika létére és jelentőségére,8 valamint a 20. század közepétől különös hangsúlyt fektettek a köznapi nyelvhasználatot mintaadónak tekintő nyelvi analízisre.9 Ennek klasszikus példáját nyújtja Gilbert Ryle nagy műve, A szellem fogalma, ahol a filozófusok nyakatekert szóhasználattal és érveléssel felépített tévedéseit a normális köznapi nyelv- 7 Az analitikus filozófusok eleve árnyaltabban és megengedőbben viszonyultak a metafizikához, úgyhogy Moore metaetikájával szemben a neopozitivisták egyik vádja éppen fizikát (1955, 1. fejezet), a „szubsztancia” fogalmának analitikus filozófiai elemzését kínálja Danto 1989, 209–218. A „szellem” fogalmának analitikus filozófiai elemzését Gilbert Ryle (1949/1999), az „okságét” John Mackie (1980), a „szabad akaratét” Peter Napjainkra pedig soha nem látott virágkorát éli az analitikus filozófiai metafizika, ismeretelmélet és elmefilozófia. E megközelítésmódok jelentős hazai művelői közül időtállónak a metafizikával és a hozzá közeli filozófiai diszciplínákkal kapcsolatban. Mindazonáltal talán nem én vagyok az egyetlen filozófus a 21. század elején, aki najesítményének. A 20. század második felének posztmodern relativizmusába torkolló tudományfilozófia túl elhamarkodottan próbálta érvényteleníteni e filozófiai irányzat képviselőinek kimagasló eredményeit. 8 Ryle 1953/1985. 9 7 számára újdonság, ha felidézem egyik nevezetes példáját, amely szerint amikor a filozófusok – Descartes nyomán – azt mondják, „az embereknek testük és szellemük van”, vagy hogy „test és szellem egyaránt létezik”, akkor ugyanolyan kategóriahibát követnek el, mintha azt mondanánk: „Pánikban és nagykabátban jöttem haza” tehát, amit a köznapi beszédben mindenki észrevesz, de a filozófiai szakzsargon eltakarja művelői elől.10 Ezzel az eszköztárral felszerelkezve az angolszász analitikus filozófusok hol egyes tételek aprólékos és olykor körülményes vagy éppen szőrszálhasogató boncolgatásába fognak, hol pedig arra vállalkoznak, hogy az eredetileg némiképp zavarosan megfogalmazott nagy elméleteket tiszta formára hozzák, vagy éppen a filozófia nagy kérdéseire adjanak választ. Máskor pedig együtt teszik mindezt. Mint említettem, a német filozófia spekulatív nyelve teljesen idegen az analitikus filozóaz analitikus filozófia reprezentatív képviselőjének – grandiózus Hegelmonográfiájában (1975) sikerült teljesen világos, érthető nyelvre lefordítania és gazdag elméleti tartalommal bíróként bemutatnia Hegel életa marxi elmélet olyan rekonstrukcióját és védelmét nyújtotta, amely letagadni, sem zavaros mutatványokkal elleplezni nem akarta Marx kétértelműségeit és következetlenségeit, de amennyire lehet, pontossá, koherenssé és meggyőzővé kívánta tenni az elméletet. Ez annyira sikerült, hogy olykor már kérdéses, a rekonstrukció mennyire felel meg Marx tudatos intencióinak.11 10 Ryle 1949/1999, 29–31. A közgazdaságtan fogalomhasználatát egyébként Marx is gyakran vádolta kategóriahibák elkövetésével. A termelési tényezőknek tőkére, földre és munkára való felosztásáról például ezt írta: „[A]z évenként rendelkezésre álló gazdagság állítólagos forrásai egészen különnemű szférákhoz tartoznak, és a legcsekélyebb analógia sincs köztük. Egymáshoz körülbelül úgy viszonyulnak, mint a közjegyzői illeték, a cékla és a zene” pedig azt írja, hogy „éppoly értelmetlen, mint az, hogy sárga logaritmus” (uo. 771). (Marx szerint, mint ismeretes, a bérmunkás nem a munkáját, hanem munkaerejét adja el, ennél fogva csak az utóbbinak lehet ára.) 11 munkálatnak tekinthető John Plamenatz Man and Society című könyve, amelynek y második kötetében két fejezetet szentelt a marxizmus analitikus jellegű, de nem tech- lyek szinte egyszerűen a józan angol filozófiai gondolkodás és nyelvhasználat jegyében - 8 kodó nézetekkel. A történelmi materializmusnak azt a változatát képviseli, nevezetesen az úgynevezett technológiai determinista értelmezését, amelyet a nevesebb marxista teoretikusok már évtizedek óta mint leegyszerűsítő és mechanisztikus értelmezést vetettek el.12 A technológiai determinizmus szerint a termelőerők (a termelés technikai összetevői és viszonyai) fejlődésére vezethetők vissza a termelési viszonyok (a termelés társadalmi viszonyai) átalakulásai és ezek köz- tartották meghatározónak a társadalmi fejlődés marxi elméletében. Nem pusztán elméleti, hanem politikai okai is voltak ennek az állásfogrűsítő értelmezését tette kötelező hitvallássá, a nyugati marxisták egyekatívan a technológiai determinista értelmezés mellett áll ki. Ennek során végletekig alapos, mondatról mondatra haladó nyelvi analízisét nyújtja annak az egy oldalnak A politikai gazdaságtan bírálatához előszavából, amely az ortodox keleti marxizmus kanonikus szövege volt.13 nizmussal ellentétes állításokat, de szerinte ezeket mindig csak meghatározott esetekre vonatkozóan tette. Ez valószínűsítheti ugyan, hogy általános elméletében Marx végül is a termelőerők magyarázó elsődlegességét vallotta, de a szövegszerű ellentmondásokat nem küszöböli nosításait funkcionális magyarázatokként értelmezi. Ennek segítségével kívánja feloldani az alap és felépítmény közötti viszonyról nyújtott marxi magyarázó leírások ellentmondásságát is. A funkcionális magyarázat egy esemény bekövetkezését vagy egy tulajdonság meglétét következményeivel magyarázza. Azzal, hogy az esemény valamilyen jó hatást idézett elő. A következmények általi magyarázattal azonban óvatosan kell bánni – erre figyelmeztetnek tartván, hogy a hegeli és feuerbachi örökség erőteljesen végigvonul Marx egész életművén, és ez annak meghatározó és legértékesebb része. 12 13 Arról az egykor kötelezően ismert szövegrészről van szó, melynek első mondata így hangzik: „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg.” 9 a teleologikus álmagyarázatoknak a filozófia és a szociológia történetének útját borító roncsai. Az ugyanis, ami később következik be, nem magyarázhatja azt, ami időben megelőzte, és a keresett magyarázat az sem lehet, hogy a hatást előidéző ok azért fordult elő, mert magyarázatok helyes szerkezete vázlatosan a következő: X azért következik be, mert ha bekövetkezik, előidézi Y-t. A technológiai determiY nizmus tételére konkretizálva: adott termelési viszonyok kialakulását az a diszpozíciójuk magyarázza, hogy fennállásuk esetén előmozdítanák a termelőerők fejlődését. A magyarázat explanansát tehát a termelőerők képezik. Az ő állapotuk határozza meg, hogy milyen termelési viszonyok jöjjenek létre. De annak alapján határozzák meg, hogy azok alárendelt összetevője, amelyen belül viszont a termelési viszonyok szerepelnek explanansként. rázat logikai felépítésének és a marxizmusban való alkalmazásának aprólékos elemzésére.14 Bármily gondosan kidolgozza is ezt a magyarázattípust, javasolt megoldása távolról sem problémamentes. A nehézségek egy része abból fakad, hogy a funkcionális magyarázatok (következmény-magyarázatok) logikai szerkezetét a kauzális magyarázatok (előzmény-magyarázatok) deduktív-nomologikus modelljének mintájára építi fel, átvéve annak összes problémáját. Azok, akik a tudományos magyarázat feladatát nem szillogizmusok felállításában, hanem a megmagyarázandó eseményeket előidéző mechanizmusok feltárásáonális magyarázattal szembeni ellenvetéseit.15 Ha Marx látná, bizonyos fokig talán még tetszene is neki, mivé lett nyára már zavarná, ami legfontosabb szubsztantív tételeivel történt: a robusztus történelemfilozófiai általánosításokból csak csont és bőr maradt. A coheni elemzés efféle gyengéinek szemléltetése végett maradjunk a technológiai determinizmus tételénél. A vonatkozó szövegek értelmezése lenyűgöző, a tétel történelmi tartalmának kifejtése viszont sovány. A technológiai determinizmust az úgynevezett Elsődlegességi Tétel definiálja: „A társadalom termelési viszonyainak természetét 14 15 lis magyarázatról: Elster 1983a. A funkcionális magyarázatról folyó vita áttekintése: 10 a termelőerők fejlettségi szintje magyarázza.” A tétel további kidolgozása viszont ahelyett, hogy gazdagítaná azt, az ellenkező irányba halad. Azt fogalmazza meg, hogy mit nem jelent a tétel: nem jelenti, hogy a termelőerők minden változása változást idézne elő a termelési viszonyokban, sem azt, hogy a termelési viszonyok minden változását a termelőerők változása idézi elő, és azt sem, hogy a termelési viszonyok változása nem idézhet elő változást magukban a termelési viszonyokban. Hogy mire képes, illetve nem képes az analitikus filozófia, ha jelentős mértékű empirikus anyagot átfogó, nagy léptékű és tartalmilag gazdag általánosítások megfogalmazására és alátámasztására tesz kísérle- determinista marxizmusban: „A termelőerők fejlődni szoktak a történelem során.”17 A tétel eleve szegényes és ezen az előbb említett stranem azt állítja, hogy a termelőerők mindeddig fejlődtek a történelem során, hanem ennél egyszerre többet és kevesebbet. Többet, amennyiben nem az eddigi fejlődés puszta tényét szögezi le, hanem a termelőerők egyetemes fejlődési tendenciáját. Annyiban pedig kevesebbet, hogy nem tartalmazza azt, hogy az erők mindig fejlődnek vagy sohasem hanyatlanak – adott körülmények ugyanis megakadályozhatják a tendencia kibontakozását. A termelő kapacitásoknak tulajdonított inherens növekedési tendencia továbbá azt sem feltételezi, hogy e tendencia kibontakozása a gazdasági struktúrától (a termelés társadalmi viszonyainak összessége) vagy az ehhez kapcsolódó kereskedelmi és politikai folyalen történelmi „tényre” hivatkozik: „a társadalmak ritkán cserélik fel a termelőerők egy adott készletét ennél alacsonyabb rendűvel”.18 Még csak meg sem kísérli empirikus adatokkal alátámasztani ezt a „tényt”, s teljes joggal, mivel eldönthetetlen, hogy milyen adatok igazolhatnák vagy cáfolhatnák ezt az általánosítást. Még ha sikerülne is azonban empirikusan alátámasztani, akkor is vitatható elméleti jelentősége.19 17 Magyarul szinte lehetetlen szó szerinti és azonos erejű fordítását adni az eredeti mondatnak: „The production forces tend to develop throughout history” „The productive forces have a natural tendency to develop 18 19 Az érv az emberi racionalitásra és intelligenciára, továbbá a szűkösségi helyzetre mint 11 mutatja,20 stratégiája – egyszerűen azért, mert nagyfokú védelmet biztosít a tarnegatív megfontolásokat: legalább fél tucattal bővül a tétel által nem tartalmazott, illetve a tételt nem cáfoló állítások listája. Milyen jelle„ha nem is igazán a priori jellegűek, mindenképpen nagyon általánosak és némiképp spekulatívak”, s legfeljebb a tétel plauzibilitását növelhetik, de nem pótolhatják az igazolásához szükséges empirikus és konceptuális munkát.21 azt is mondja, hogy „a kérdés valójában az, hogyan olvassuk az emberi történelem mint egész trendjét: a termelőerők haladása kivétel-e vagy szabály?” 22 és azt is, hogy a tétel valójában egy kutatási program (a történelmi materializmus) egyik eleme. E két utóbbi állítás a korábbitól vagy elméleti úton megerősíteni. A fenti példák a nyelvi analízis teljesítőképességének egyik lehetsének áttekintésére vállalkozott, analitikus filozófiai megközelítésével óhatatlanul ütközött bele olyan elméleti általánosításokba, amelyek kor is alkalmas lehet annak eldöntésére, hogy egyáltalán miről van szó, és a szubsztantív általánosítások nyelvi artikulálása egyben tartalommal való megtöltésük és ellenőrizhetőségük lehetőségét is fokozhatja. lomtudomány elhalása” című írásának 2.) mazza a feudális és a polgári társadalomban uralkodó látszatok marxi összehasonlítását,23 akkor a két társadalomtípus fontos szerkezeti vonátán konceptuális kérdéseket boncolgathat, mint a „Milyen szerkezetű a proletár szabadságának hiánya?” című tanulmányában.24 tően a „szabadság”, „a szabadság hiánya”, a „képesség hiánya”, a „kényszer” és más kapcsolódó fogalmak jelentését és e jelentések egymáshoz egyetemes jelenségekre hivatkozva magyarázza, hogy miért általános érvényű tenden20 21 22 23 24 - 12 fűződő viszonyát igyekszik tisztázni, és az empirikus hivatkozások leginkább illusztratív jellegűek. Miközben aprólékosan megvizsgálja, vajon a proletár tényleg munkaereje eladására kényszerül-e, és nem áll-e módjában mást választani, írása valójában nem – vagy nem csak – a proletárok tényleges kényszereiről szól. Elemzései túlnyomó részét alig érintené, ha kiderülne, hogy nincsenek is proletárok.25 A marxi életmű kal folytatta Marx-elemzéseit, melyeket második könyve, a History, Labour, and Freedom gyűjt egybe. Bírálói is elismerték, hogy a Karl Marx’s Theory of History új minta és y új mérce a Marx-kutatás számára.27 A mintát sokan követték: néhány éven belül a szigorú és szakszerű Marx-elemzések sokasága látott napvilágot az angolszász filozófiában.28 John Roemer Analytical Marxism címmel jelentette meg ilyen szövegek reprezentatív gyűjteményét.29 De ebben a címben az „analitikus” már nem kizárólag „analitikus filozófiait” jelent, hanem a tágabb értelemben vett analitikus módszerek alkalmazását: „Az elmúlt évtizedben alakult ki, ami a mai társadalomelmélet új válfajának tűnik: az analitikusan felfegyverzett marxizmus. Művelőit általában a marxi kérdések ihletik meg, amelyeket azonban a logika, a matematika és a modellalkotás mai eszközeivel vizsgálnak.”30 Studies in Marxism and Social Theory sorozatuk programjaként megfogalmazzák: „E sorozat y 25 A világgazdasági válságok, mint például napjainkban is, a coheni megközelítéstől eltérően azt az egyébként is meglévő problémát teszik szembeszökővé, hogy a legnagyobb emberi kiszolgáltatottság nem az, ha valakinek bérmunkát kell vállalnia, hanem az, ha erre nincs lehetősége. 27 28 - Egyetemen –, amelyek az analitikus filozófiai és a neopozitivista logikai szigornak filozófiai művek is nyilvánvalóan korábbi kutatások és koncepciók eredményeit öszbálkoztam a „termelési mód” fogalmának számtalan marxi és marxista jelentésvál- 29 30 13 könyvei egy új paradigmát kívánnak szemléltetni a marxista társadalomelmélet tanulmányozásában. Nem lesznek sem dogmatikus, sem tisztán exegetikus megközelítésűek. Ehelyett úgy vizsgálják és fejlesztik a Marx által úttörő módon kialakított elméletet, hogy figyelembe veszik a közben eltelt történelmet és felhasználják a nem marxista filozófia és társadalomtudomány eszközeit. Reméljük, hogy ezáltal a marxista gondolkodás megszabadul az egyre jobban hitelét vesztett módszerektől és előfeltevésektől, amelyeket még mindig lényegileg hozzá tartozónak tartanak, és szilárdabban megalapozható, ami igaz és fontos a marxizmusban.” Roemer válogatása valóban több, egymástól markánsan különböző megközelítést vonultat fel, amelyeknek a fent említettek lehetnek a közös nevezői. Ezek után újra felmerül a kérdés, miért kéne vagy lehetne analitikus „marxizmusnak” nevezni ezt a megközelítésmódot? Mint említettem, az analitikus filozófia fogalma semmiféle „izmussal” nem kapcsolható össze. Nem lehet eleve eldöntött elméleti elkötelezettsége. Megkülönböztető jegye az óvatos távolságtartás a kellő bizonyítékok lasztja, hogy vannak személyes baloldali elköteleződései, valamint, hogy elemzéseinek célja valóban a marxi elmélet védelme, de elemzéseinek eredményét más mércén kell mérni. A marxistákat – akikről sohasem első, hanem mindig harmadik személyben beszél – éppen azért bírálja, mert hajlamosak Marx állításait eleve igaznak elfogadni, még viszonya Marxhoz nem a többé-kevésbé elvakult hívőé a nagy tanítóhoz vagy vezérhez, hanem inkább az orvos viszonya kedvelt pácienséhez. Minden erejét és szaktudását latba veti a beteg lábra állításáért, de tudja, ez nem csak rajta múlik, és minden hiába, ha a beteg menthetetés sok előmunkálatot igénylő „műtéteket” hajtott végre Marxon: sok mindent kivágott belőle, néhány szervet máshonnan ültetett be, vezetékeit kipucolta, valamint meg is plasztikázta. A beteg túlélte, jobban van, megerősödött, talán szebb is lett, bár erősen lefogyott. Ebben olyan világosan és tetszetősen írja újra valóság és jelenség marxi megkülönböztetését, hogy kézenfekvőnek tűnik: maga is így gondolja. Már csak ezért is, mivel saját megfogalmazásait és érveit hasz- annak egyik pontját bírálja, akkor sem állítja, hogy a koncepciónak csak cepciónak szinte minden fontos elemét elveti. Mindazonáltal fogalmilag 14 letisztult, plauzibilis és kifejezetten vonzó formára hozza. A második függelék a marxi gazdaságtan alapfogalmainak definícióját nyújtja, úgymint „használati érték”, „áru”, „csereérték”, „pénz” és „tőke”. „Az alábbi definíciók Marx szokásos fogalomhasználatának bemutatására irányulnak , de nem illeszkednek a meghatározott terminusok minden marxi előfordulásához. Marx világosan alkalmazta a fogalmakat, de nem annyira gondosan, hogy egyetlen meghatározott definíciót rendeljen hozzájuk. Az alábbi definíciók megpróbálnak egyszerűek és pontosak lenni és általában hűek maradni Marx eszméihez.”31A kívülálló szimpatizáns kérlelhetetlen röntgentekintete pásztázza végig konstruktívan mindenütt Marxot. Miért lenne tehát marxista ez a megközelítésmód? Roemer is felteszi a kérdést: „De miért kéne az effajta munkát marxistának nevezni?” „Nem biztos, hogy annak kéne nevezni.”32 Három indokot sorol fel az általa alkalmazott névhasználatra: 1.) a szerzők alapvető 2.) központi szervező kategóriának tekintenek olyan fogalmakat, mint például „történelmi mate3.) valamiféle szocializmust magasabb rendűnek tartanak a létező kapitalizmusnál. A Roemer által szerkesztett kötet a marxizmushoz a legkülönfélébb módon – jóindulatúan vagy elkötelezetten, de mindenképpen kritikusan és szakszeban marxista szerzők, jó szakemberek, például a társadalomtörténész én nem nevezem ugyanebben az értelemben marxistának, legalábbis elméleti hozzáállásuk tekintetében nem.33 John Roemer más értelemben „analitikus” és „marxista”, mint 34 Az ő számára az analízis fogalma elsősorban a modern közgaz31 32 33 - minden évben ősszel, hogy előmozdítsa a marxi elméletnek a legújabb társadalomelanalitikus marxizmus kifejezést használni saját elméleti tevékenységére. 34 dó gyári munkások voltak Montrealban, akik szakszervezeti tevékenységükért durva megtorlásban részesültek. Négytől tizenegy éves koráig egy kommunista zsidó szervezet által fenntartott iskolába járt, melynek további működését 1952-ben – a hidegháború részeként – lehetetlenné tette Quebec tartomány rendőrsége. Ebben a kulturális 15 dasági analízis módszertanának és matematikai eszköztárának használennek tűnő analitikus filozófia és a marxi társadalomelmélet szintézisére tett kísérletet, úgy Roemer a marxi gazdaságtani megközelítéssel szögesen ellentétes, sőt azt cáfoló neoklasszikus közgazdaságtan eszköztárát felhasználva kívánja revideálni Marx egyes gazdaságelméleti tételeit.35 Mindenekelőtt Marx kizsákmányoláselméletét. A Marxnál ennek alapjául szolgáló munkaérték-elmélet nélkül, amelyet a modern közgazdaságtan halálra ítélt. A Free to Lose epilógusában a következőképpen összegzi könyve fő törekvését és eljárásmódját: „Alapvetően a kizsákmányolás érdekelt, mint az az út, amelyen át a marxizmus felépíti a termelési eszközök magántulajdonával szembeni kritikáját etikai nézőpontból. Ez az elemzés először is megkívánta a kizsákmányolás következményeinek meghatározását és megvilágítását, amelyet egy heterodox megközelítéssel végeztem el. Ennek a hibrid megközelítésnek a marxista eleme (a 7. fejezetben) tartalmazta annak az elképzelésnek a felhasználását, hogy egy személy akkor van kizsákmányolva, ha a termelés során kifejtett munkája nagyobb, mint a munkája jövedelméből származóan általa elfogyasztható javakban megtestesülő munka. A 2., 4. és 6. fejezetek kidolgozásában szerepelő nemmarxista elem úgy teremt kapcsolatot kizsákmányolás és osztály között, hogy nem támaszkodik a munkaérték-elméletre. A neoklasszikus egyensúlyelmélet oly módon lett felhasználva a marxista fogalmak rekonstruálására, hogy megtisztítja őket attól, amit a marxista elem- sa után úgy érezte, törlesztette mindazt, amit kapott, kifejezte a szülei, az iskolája és az őt felnevelő kommunista közösség iránti tiszteletét. Ez után már nem látta szükségét, hogy gondolkodását Marxéhoz igazítsa, immár teljes mértékben saját gondola- a Harvard egyetemen matematikából, summa cum laude minősítéssel. Ezután mesa vietnami háború idején kifejtett politikai tevékenysége miatt kizárták. Doktori fokozatot 1974-ben szerzett a Berkeley-n közgazdaságtanból. Rendkívül termékeny, látványos akadémiai karriert befutó szerző, akinek munkásságát végig a közgazdaságtan modern eszköztárának magas szintű alkalmazása és a marxi eszmék iránti kritikus elkötelezettség jellemzi. 35 Roemer 1981, 1982. Roemer 1988. zés alapvető gyöngeségének tartok, a munkaérték-elmélettől.”37 Rövid tételekbe sűrítve foglalom össze legfontosabb következtetéseit. 1.) Egy személynek a kizsákmányoláshoz való viszonyulása abból fakad, hogy milyen erkölcsi státuszú az elidegeníthető termelési eszközök elosztása, ami a kizsákmányolás oka. 2.) Marx számára ez a probléma sokkal egyszerűbben megválaszolható volt, mint számunkra: az eredeti tőkefelhalmozás az ő történeti megközelítésében a rablás és fosztogatás különféle formáinak eredménye volt. 3.) Az ennél szubtilisabb kérdés az, hogy miként ítéljük meg a magántulajdon nagyságában mutatkozó eltérést, ha az eltérő mértékű kemény munkából, időráfordításból és kockázatvállalásból ered. 4.) Mindazonáltal a kortárs kapitalista és szocialista társadalmak esetében is joggal állítható, hogy az alapvető egyenlőtlenségek gyakran közvetlenül vagy közvetve a rablás és fosztogatás eredményei, akár több generációs átörökítés révén. 5.) Ettől függetlenül azonban továbbra is érvényes a kérdés: igazságos-e olyan vagyont örökölni, amelyet az örökítő saját képességeivel és erőfeszítéseivel szerzett meg. Az öröklés ugyanis érvényteleníti a lehetőségek egyenlőségét az új nemzedék számára. 6.) (self-ownership)? Joga van-e valakinek ahhoz a jelentős jövedelemhez, amelyet a piaci rendszerben a veleszületett képességek révén ér el, mint például a kockázatvállaló vagy megtakarító viselkedés? 7.) Mindazonáltal a tőkés társadalmakban megfigyelhető egyenlőtlenségek közül valószínűleg igen kevés tulajdonítható efféle öntulajdonlásnak (self-ownership). Annak a környezetnek, amelybe valaki beleszületik, valószínűleg sokkal nagyobb hatása van képességeinek kifejlődésében, mint veleszületett adottságainak. A környezetbeli eltérések pedig közvetlenül kapcsolódnak a vagyoni és osztálykülönbségekhez. Ennélfogva azok az eltérő lehetőségek, amelyekkel az emberek szembesülnek az elidegeníthető termelési eszközök magántulajdonának megléte miatt a legnagyobb mértékben meghatározzák eltérő személyes tulajdonságaikat, amelyeknek részben betudható sikerességük a tőkés társadalomban. A tőkés társadalmon belüli egyenlőtlenségek nagy része a nemzedékekkel korábbi rablásnak és fosztogatásnak tulajdonítható, vagy a szerencsének, amelynek egyik esete az öröklés. 8.) A produktív tehetségek öntulajdonlását (self-ownership) azonban nem kell tagadnunk ahhoz, hogy meggyőző érvet fogalmazhassunk meg 37 17 a mai tőkés társadalomban létező súlyos egyenlőtlenségekkel szemben. Mindaddig, amíg a magántulajdon intézménye létezik, nem lehet tiszta lapot nyitni. 9.) A külső javak eltérő mértékű birtoklásából fakadó egyenlőtlenségeknek ellenszere nem ezek egyenlő mértékű tulajdonlása, hanem közös (public) tulajdonlásuk, amely a magántulajdon megszüntetését eredményezné. Bár nehéz lenne megmondani, hogyan is nézne ez ki, de teljesen egyenlő végső eredményekhez vezetne.38 Roemer egy helyütt úgy fogalmazza meg programját, hogy a neoklaszszikus közgazdászoknak át kell venniük a marxisták kérdéseit, a marmivel keményebb kérdésről van szó: a magántulajdon felszámolásáról. tem. Amiben valószínűleg tévedtem is, mivel nem fordítottam kellő figyelmet munkásságának erre az oldalára. Az „analitikus marxizmuson” belül jól elkülöníthető, önálló áramlat a „racionális döntéselméleti marxizmus”. A „marxizmus” szerepel„A »racionális döntéselméleti« marxizmust sokan önellentmondásos fogalomnak tartják.”39 Az elnevezés önellentmondásossága legalább olyan erős, mint az „analitikus filozófiai marxizmus” esetében, de más lezettség, hanem két eltérő elméleti elkötelezettség ellentétéről van szó. 1.) Míg a marxisták szerint a nagyobb társadalmi egészek (társadalmi „totalitás”, gazdasági struktúra, osztály, intézmények, kollektív képzetek) magyarázzák az egyének vélekedéseit és cselekedeteit, addig a racionális döntések elmélete szerint pont fordított összefüggés érvényesül: az egyének vágyai és vélekedései és ebből fakadó cselekedetei magyarázzák meg a nagy léptékű társadalmi jelenségeket. 2.) Marxszal ellentétben, aki Hegel nyomán magát a történelmi folyamatot és annak kollektív aktorait, az osztályokat tekintette a racionalitás lehetséges letéteményeseinek (és a történelem, illetve osztálya céljaival nem azonosuló egyént tekintette irracionálisnak), a racionális döntések elmélete szerint a társadalmi életben az emberi gondolkodás és cselekvés illethető elsősorban a racionalitás predikátumával. 3.) Míg Marx arra helyezi a hangsúlyt, hogy az emberek vágyai és szükségletei a társadalmi helyzet és a társadalmi körülmények függvényében változnak, addig a racionális döntések elmélete az egyének 38 39 Roemer 1988, 172–177. 18 adott, aktuálisan meglévő preferenciáit tekinti a társadalmi magyarázat végső kiindulópontjának. A „racionális döntések elmélete” (Rational Choice Theory) elnevezés ugyanakkor már maga sem egy egységes elméletet jelöl, hanem elméletek egész családját, és különböző előfordulásai során hol ennek egyik, másik vagy némelyik tagjára alkalmazzák, hol mindre együtt.40 A racionális döntéselmélet kemény magját a hasznosságelmélet, a döntéselmélet, a játékelmélet és az alkuelmélet alkotja. Ezek eredetileg alapvetően matematikai elméletek, de minthogy az egyéni döntésekre és interakciókra irányultak, kézenfekvő volt kiterjesztésük a társadalmi helyzetek modellezésére és társadalomelméleti összefüggések vizsgálatára. Ennek első lépéseként a fent említett szakterületek művelői a matematikában nem felsőfokon képzett olvasók számára is közzétették eredményeiket, javaslatot téve azok társadalomtudományi felhasználására vonatkozóan.41 A társadalomelméleti kiterjesztés egy másik fontos lépése volt a gyakran „ökonómiai imperializmusként” említett fordulat, amikor a haszonmaximalizáló cselekvő gazdaságelméleti modelljét kiterjesztették az emberi cselekvés más területeire is. Ennek leghatásosabb és legáltalánosabb megfogalmazását Gary Becker nyújtotta,42 de a társadalmi élet egyes részterületein korábban már mások is tettek hasonló lépéseket: Anthony Downs a politikai csetotta költség-haszon elemzés alapján.43 Márpedig a közgazdaságtannak mindennapi eszköztárául szolgál a döntéselméleti matematikai apparátések felőli megközelítés általános társadalomelméleti kiterjesztésére. Az eredeti eszköztár legszigorúbb érvényesítése a politikai folyamatok elemzésében zajlott le, az úgynevezett közösségi döntések elméletében (Public Choice Theory).44 egy ilyen típusú megközelítés szinte enciklopédikus jellegű bemutatása, a lehető legtömörebb átfogó áttekintését pedig Jon Elster nyújtotta.45 40 - 41 42 43 44 45 19 A racionális döntések elméletének első találkozásai a marxizmussal természetesen távolról sem voltak harmonikusak. Nem véletlen, hogy egyik fél sem nagyon kereste a kapcsolatot a másikkal. Az egyik nevezeA kollektív cselekvés logikája című művében történt meg, feltételezés, miszerint valamely társadalmi osztály tagjai közös érdehanem minden társadalmi nagycsoportra kiterjed, és arra épül, hogy a csoporttagok közös érdekének érvényesítése közjavak megteremtését jelenti. A közjavak feloszthatatlanok, használatukból senki sem zárható ki, megteremtésüknek viszont nem feltétele mindenki hozzájárulása. Mivel az egyéni hozzájárulás hatása elhanyagolhatóan kicsi, mindenki joggal gondolhatja, hogy az övé vagy fölösleges, vagy úgysem elegendő, s a racionális önérdek mindenkinek azt diktálja, hogy ne vegyen részt a közös erőfeszítésben és a „potyautas” stratégiát válassza. A közjószág megteremtéséhez ennélfogva senki sem járul hozzá önkéntesen, még ha mindenki tudja is, hogy érdekében állna.47 erős érvekkel zúzza szét annak egyik fő tételét. Hogyan lesz ebből racionális döntéselméleti marxizmus? Ha a marxizmus más részeihez is így viszonyul a racionális döntések elmélete, akkor a legtöbb, amit a marxistáknak nyújthat, az a tanács, hogy hagyjanak fel tarthatatlan tételeikkel, magyarázó sémáikkal és elavult módszereikkel, inkább a társadalomtudományok legújabb teorémáit és módszereit tegyék magukévá. Elster valóban ezt teszi a „racionális döntéselméleti marxizmus” programadó írásában:48 miután számos példán szemlélteti a marxizmust átitató funkcionális magyarázat nyomorúságát, bevezetést nyújt a játékelméletbe és bemutatja, miként alkalmazhatók annak módszerei tőkések és munkások viszonyának elemzésére. A program a marxizmus globális általánosításainak és makroszociológiai tételeinek mikroszintű elméleti megalapozására ösztönöz, és arra, hogy ahol ez reménytelen, ott fel kell adni az eredeti tételeket. E kritikai átírás és átrostálás után mi marad a marxizmusból? Mint három évvel később megjelent könyvéből kiderül, nagyon sok. Pontosabban az derül ki, hogy több mint 500 47 A közjavak és a kollektív cselekvés két szakszerű és gazdag tárgyalása: Hardin - döntéselméleti elemzését (1997). 48 Elster 1982/2002. 20 oldalon keresztül úgy lehet átfogóan bemutatni és kritikailag átrostálni a marxi elméletet, hogy ennek eredménye egy elméletileg nagyon izgalmas és szakmailag kimagasló színvonalú könyv. A „racionális döntéselméleti marxizmus” klasszikus műve Elster grandiózus könyve, a Making Sense of Marx.49 A címkézés nem csak vizsgálatakor kritikai mérceként használja a racionális döntések elméletét, de ugyanakkor minden mást is a korszerű szociológiából, gazdaságelméletből és logikából.50 Nem ismerek ehhez hasonlóan átfogó, ennyire részletekbe menően végiggondolt, ilyen szakszerűen, korszerűen, világosan és termékenyen kidolgozott rekonstrukciót a marxi életműről. A könyv mindeközben nemcsak Marx gondolatainak enciklopédikus és nagyon végiggondolt, kritikus bemutatása és elemzése, de mindeközben a társadalomtudományok legfontosabb módszertani, konceptuális és szubsztantív elméleteinek gazdag tárháza is. Az analitikus filozófiai megközelítéstől eltérően Elster nem egy-két mondatot emel ki Marx szövegeiből a végletekig alapos szövegelemzés számára, hanem sűrűn nyújtja hosszú idézetek értelmezését, miáltal a könyv szöveggyűjteményként is szolgálhat a marxi életműhöz. Úgy elemzi Marx szövegeit, hogy mélyen, de áttekinthetően bevezeti ezekbe az olvasót. Elster nagyon hatékony és termékeny szerző. De ezt a vaskos és apró részletekbe menően kimunkált könyvet neki sem sikerülhetett volna egy-két év alatt kidolgoznia, mikor is korábbi publikációinak inkább csak a perifériáján szerepelt a marxizmus problémája. 51 ban kezdte komolyan tanulmányozni Marxot Párizsban az Ecole óját Raymond Aron vezetése alatt. Megpróbálta kiadni, de rájött, hogy valószínűleg nincs befogadó közönsége művének. „Akárcsak a jelen könyv esetében, a hangsúly a racionális döntések elméletén, a mikroalapokon és a magyarázat filozófiáján volt. Franciaországban abban az időben – és bizonyos fokig még ma is – módszertani elkötelezettségeim automatikusan arra késztették volna az olvasókat, hogy a politikai jobboldalon helyezzenek el. A módszertani individualizmus és a politikai individualizmus (vagy libertarianizmus) valahogy összekapcsolódott egymással. Ennél fogva nem számíthattam érdeklődő 49 50 Elster 1985. Logic and Society (1978) a modális logikát alkalmazy ta a szociológiai elméletekre és problémákra. 51 21 marxista olvasóközönségre. Ami a nem marxistákat illeti, ők valószínűleg a nézeteimben megmaradó marxizmust találták volna túl soknak. Úgyhogy elhagytam Marxot, és más munkákhoz láttam, amelyek nagyrészt, de nem teljesen, eltávolodtak korábbi szellemi tevékenységemtől.”52 Ezután kiadott könyvei közül kettő alapművé vált a racionális döntések elméletének szakirodalmában – noha, mint sokszor a későbbiekben is, a racionalitás korlátaira próbált leginkább rámutatni bennük –, egy pedig a magyarázattípusok filozófiai vizsgálatában.53 A marxizmushoz azután tért vissza, hogy megváltozott az intellektunösen Roemer hatása volt számára döntő. Elster mindezen korábbi eredményeket és hatásokat is összegzi a Making Sense of Marx x legalább 17 év intenzív szellemi munkája áll mögötte. A cím meglehetősen provokatív. A szóösszetétel legelterjedtebb használata az angolban az it does not make sense kombinációban fordul elő (ennek nincs értelme). A cím azt jelenti, hogy értelmet adunk valamilátványos vagy egyenesen vásári, ironikus és tekintélyromboló mutatványra vállalkozik: bedobja az értelmetlen Marxot a bűvészkalapjába, a könyvben semmi ilyen nem történik. Elster nagyon komolyan vette letét (történelemelméletét, illetve gazdaságelméletét) tette alapos vizsgálódás tárgyává, Elster átfogóan és apró részletekbe menően, kritikusan, termékenyen és izgalmasan elemzi Marx elméleti munkájának teljességét, konstruktívan felhasználva említett elődei összes eredményét. Míg az analitikus filozófus csak gondosan kiválasztott mondatokat tesz a nyelvi analízis tárgyává, addig Elster terjedelmes, olykor egész oldalas idézeteket mutat be Marxtól, és adja megvilágító erejű értelmezésüket. Nemcsak saját mondandóját akarja elmondani, hanem kézen fogva be akarja vezetni az olvasót a marxi szövegek mélyrétegeibe. A nagy idézetek sűrű használata a marxista exegetikában mindig végtelenül érdektelen és fárasztó volt. Elsternek sikerült teljesen eredeti módon friss lelket lehelnie ebbe a műfajba. A könyv továbbá nemcsak Marx életművének enciklopédikus rekonstrukciója és fáradhatat- 52 53 22 lanul pedáns kritikai analízise, hanem a társadalomtudományok legkorszerűbb módszertani, konceptuális és szubsztantív eredményeinek gazdag tárháza is. Ha egy lakatlan szigetre csak egyetlen könyvet vihetnék magammal Marxról, ezt vinném. Ebben a könyvben Elster egyáltalán nem azt nyújtja, amit korábbi tanulmánya elhamarkodottan ígért.54 a legújabb társadalomelméleti eredmények eszköztárával, hanem egyfajta párbeszéd zajlik. Elster örömmel mutatja fel Marx különféle módszertani és elméleti bravúrjait, ezeken élesíti saját elméleti eszköztárát is. Ha valamit nem tart rendben lévőnek, annak utánajár. Nem erőlteti azonban mindenáron a racionális döntések nyelvét. Bármely eredményes módszertani megközelítés megfelelő számára. Marx műveiben a módszerek sokaságára talál. Egy részüket elveti, más részüket izgalmas elméleti kihívásnak tekinti, harmadik részüket pedig fontos felismeréseknek vagy azok forrásának. ideologikus vagy utópikus záradékot. Elster könyvének utolsó bekezdése így hangzik: „A marxi befolyás azonban egyáltalán nem múlt el. Ma sem morálisan, sem intellektuálisan nem lehet a hagyományos értelemben marxistának lenni. Ehhez el kellene fogadni az összes vagy legtöbb olyan nézetet, amit Marx igaznak vagy fontosnak tartott – a jobban védhető nézeteken kívül a tudományos szocializmust, a munkaérték-elméletet, a profitráta hanyatlásának tételét is. Most csak a magam nevében beszélve azonban úgy gondolom, hogy a kifejezés egy másik értelmében is lehet valaki marxista. Azt látom, hogy az általam igaznak és fontosnak tartott nézetek többsége Marxra vezethető vissza. Vannak köztük módszertani elgondolások, szubsztantív elméletek és – mindenekelőtt – értékek. A kizsákmányolás és az elidegenedés kritikája továbbra is a középpontban áll. Jobb társadalom volna az, amely minden embernek lehetővé tenné, amit csak emberek tehetnek – az alkotást, a felfedezést, az újabb világok kigondolását.”55 Jelen tanulmányban nem volt többre lehetőségem, mint az analitikus marxizmus fő összetevőinek és ezek emblematikus képviselőinek vázlatos bemutatására az irányzat korai (s talán klasszikus) időszakáinek részletes kifejtésére, és számos más szerző jelentős elméleti telje- 54 55 Elster 1982/2002. Elster 1985, 530. 23 az analitikus marxizmus elmúlt két évtizedbeli újabb fejleményeiről. Egy kiváló munkát ismerek, amelynek sikerült fontos mozzanatokat hozzátennie a korábbiakhoz, bár nyilván sokkal több is van. Az úttörő szerzők közül többen más, bár rokon területen fejtettek ki jelentős kusa, a korábban metaetikája révén alapvető hatású G. E Moore normatív etikáját tette elsőként szisztematikus elemzés tárgyává,57 Allan 58 Elster sokirányú tevékenységének fontos részét képezték a már a Marx-könyv előtt megkezdett vizsgálódásai a racionalitás korlátairól és a racionális döntéselmélet társadalomtudományi alkalmazásáról, valamint kibővítette korábban is meglévő pszichológiai orintációjú elemzéseit, összekapcsolva a racionalitás és a mechanizmusok általi magyarázatok általa már korábban is kiterjedten vizsgált témaköreivel.59 a korábban idézett önéletrajzi megjegyzésétől eltérően nem kanyarodott el teljesen a marxi elmélettől. 2000-ben az 1978 óta megjelent írásaiból átvett részekkel jelentősen kibővítve újra kiadta a Karl Marx’s Theory of History: A Defence című könyvét, valamint az egyenlőség és az igazságosság témakörében írt könyveket. Irodalom Acton, Harry Burrows 1955. The Illusion of the Epoch. Filozófia. Considerations on Western Marxism. Social Choice and Individual Values. The Social and Political Thought of Karl Marx. The Economic Approach to Human Behavior. Bober, Mandel M. 1950. Karl Marx’s Interpretation of History. 57 58 59 - 24 The Calculus of Consent. Logical Foundations of Constitutional Democracy. Press. A Bécsi Kör filozófiája. Karl Marx’s Theory of History: A Defence. Filozófiai Figyelő, 1984. 2. szám, 51–71. Political Studies, 28. évfolyam, 1. szám, 121–128. Philosophy and Public Affairs, 12. évfolyam, 1. szám, 3–33. (szerk.): Marx: A Hundred Years On. (szerk.): Analytical Marxism. History, Labour and Freedom. Karl Marx’s Theory of History: A Defence. If You’re an Egalitarian, How Come You’re So Rich? Rescuing Justice and Equality. Press. A közjavak problémája és a kollektív cselekvés elmélete. Ismeretelmélet, társadalomelmélet, társadalomkutatás. BudaA racionális döntések elmélete. Connections to the World. The Basic Concepts of Philosophy. New York, Harper and Row. Downs, Anthony 1957/2000. Politikai cselekvés a demokráciában: egy racionális moSzociológiai irányzatok a XX. században Elster, Jon 1978. Logic and Society. Elster, Jon 1979. Ulysses and the Sirens. Studies in rationality and irrationality. Political Studies, 28. évfolyam, 1. szám, 143–147. Válogatás Jon Elster műveiből. Elster, Jon 1983a. Explaining Technical Change. Elster, Jon 1983b. Sour Grapes. Elster, Jon 1985. Making Sense of Marx. 25 Rational Choice. Szociológiai irányzatok a XX. században kötet. Budapest, Új Mandátum. 215–231. Elster, Jon 1989a. Solomonic Judgements. Studies in the Limitations of Rationality. Elster, Jon 1989b. Cement of Society. Elster, Jon 1989/1997. A társadalom fogaskerekei. Elster, Jon 1993. Political Psychology. Elster, Jon 1999. Alchemies of the Mind. Rationality and the Emotions. Modern szociológiai paradigmák. Budapest, Napvilág. 207–258. Hardin, Russell 1982. Collective Action. Szociológiai irányzatok a XX. században An Essay on Free Will Johnson, David B. 1991/1999. A közösségi döntések elmélete. Bevezetés az új politikai gazdaságtanba Kant. Harmondsworth, Penguin Books. New Left Review, Games and Decisions. The Cement of the Universe. MEM 13. kötet. Budapest, A tőke The Philosophical Review, 40. évfolyam, 1. szám. Tények és értékek. Budapest, Gondolat. 51–105. Alienation: Marx’s Conception of Man in Capitalist Society. A kollektív cselekvés logikája. Közjavak és csoportelmélet. (szerk.): Az élő Marx. Tanulmányok Marx társadalomelméleti és metodológiai koncepciójáról. Doxa, 10. szám, 173–198. Világosság, 11. szám, 851– 857. Man and Society. Plamenatz, John 1975. Karl Marx’s Philosophy of Man. Press. Roemer, John E. 1981. Analytical Foundations of Marxian Economic Theory. Roemer, John E. 1982. A General Theory of Exploitation and Class. Analytical Marxism. Press. Roemer, John E. 1988. Free to Lose. An Introduction to Marxist Economic Philosophy. Ryle, Gilbert 1949/1999. A szellem fogalma. Gondolat. James A. (szerk.): Kortárs tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről. Dezső et al. Budapest, Gondolat. 375–388. The Strategy of Conflict. Press. Marx’s Theory of History. James (szerk.): After Marx. Philosophy of the Social Sciences, Moore on Right and Wrong. The Normative Ethics of G. E. Moore. Game Theory in the Social Sciences. Concepts and Solutions. bírálja Jon Elster Marx osztályelméletét? Szociológiai Szemle, 1. szám, 97–110. A racionális döntések elmélete. Alan (szerk.): British Analytical Philosophy. Hegel. Human Nature: The Marxian View. Karl Marx. Kant’s Ethical Thought. Reconstructing Marxism. Gerald Allan Cohen Milyen szerkezetű a proletár szabadságának hiánya?* I. m arx szerint egy társadalmi osztály valamely tagja a termelés társadalmi viszonyaiban elfoglalt helye révén tartozik osztályához. Ennek megfelelően Marx olyan termelőként határozta meg a proletárt, aki saját munkaerején kívül (a szó szoros értelmében vagy végső soron) semmi eladhatóval nem rendelkezik.1 Marx arra a következtetésre jutott, hogy a munkás munkaerejének eladására kényszerül (az éhezés terhe mellett). Ebben a tanulmányban nem foglalkozom azzal, hogy megfelelő-e annak a konklúziónak az igazságát akarom megvizsgálni, amelyet a dekások munkaerejük eladására kényszerülnek? E kérdésről a való életben is vitatkoznak, olyanok, akik nem az elmélet emberei. A kapitalista rendszer támogatóinak és ellenfeleinek eltér jobboldali válasz e kérdésre. Ebben a tanulmányban azon baloldaliak ellen érvelek, akik nem látják be e válasz erejét, s azon jobboldaliak ellen, akik nem veszik észre korlátait. * Analytical Marxism. 1 Philosophy and Public Affairs, 12. évf., 1983. tél.) E meghatározás további kidolgozását és Marxnak való tulajdonítása védelmét lásd 28 II. Néhányan tagadnák, hogy a munkások munkaerejük eladására kényszerülnek, mégpedig azon az alapon, hogy van más választásuk is: a munkás élhet munkanélküli segélyből, vagy koldulhat, vagy egyszerűen elhagyhatja magát, és a szerencsére bízhatja sorsát. Az a gondolat, hogy szabadságában áll éhen halni, abból a tényből meríti szarkasztikus erejét, hogy tényleg szabadságában áll éhen halni: senki sem fenyegeti azzal, hogy életben tartja, például mesterséges táplálással. De ha ebből valaki arra következtet, hogy ennélfogva a munkás nem kényszerül munkaerejének eladására, akkor hibásan írja le, hogy mit jelent kényszer hatására tenni valamit. Amikor valaminek a megtételére kényszerülök, akkor nincs ésszerű vagy elfogadható alternatívám. Annak nem kell igaznak lennie, hogy egyáltalán nincs alternatívám. választásom”, akkor – legalábbis általában – állításának második része valami olyasmit rövidít, hogy „nem volt más, megfontolásra érdemes X kénytelen megtenni A-t” legszokványosabb jelentésében benne rejlik, hogy X kénytelen A megtételét választani, s ebben a szokásos értelemben értendő az az állítás, hogy a munkás kénytelen eladni munkaerejét. Ennélfogva a vita tárgyát képező állítást nem cáfolja az a tény, hogy szabadságában áll helyette éhen más (elfogadhatatlan) dolgokat is megtenni. III. Robert Nozick talán megengedi, hogy sok munkásnak nincs elfogadható választási lehetősége munkaerejének eladásán kívül, és elismeri: ahhoz, hogy munkaerejük eladására kényszerüljenek, nincs szükség arra, hogy egyáltalán ne legyen alternatívájuk. Azt azonban tagadja, hogy ha A megtételén kívül nincs elfogadható választási lehetőségünk, akkor ez maga után vonja, hogy A megtételére kényszerülünk, függetlenül attól, hogy mennyire rossz A, és mennyivel rosszabbak az alternatívái, mivel úgy véli, hogy az elfogadható alternatíva hiánya csak akkor jelent kényszert, ha igazságtalan cselekvések adnak magyarázatot az elfogadtörténetét tükröző megoszlásai nem hagynak a munkás számára más 29 elfogadható választási lehelőséget, de mégsem kényszerül munkaerejének eladására, ha a szerzés és a csere mentes volt az igazságtalanságtól. Nozick ellenvetése a vizsgált tétellel szemben annak moralizáló magyarázatán alapul, miben áll valami megtételére kényszerülni. Ez a magyarázat hamis, mivel azzal az abszurd következménnyel jár, hogy ha erkölcsileg igazolt egy bűnöző bebörtönzése, akkor nem kényszer hatására van a börtönben. Így hát eltekinthetünk Nozick ellenvetésétől.2 IV. a munkások munkaerejük eladására kényszerülnek, amely nem annak moralizáló felfogásán alapul, hogy mit foglal magában a kényszerítettség. ráznom, mit értek a „munkaerejének eladására kényszerül” predikátuMár említettem, hogy Marx az osztályokat a termelés társadalmi viszonyaira utalva jellemezte, és a vizsgált tételt úgy fogalmazta meg, hogy kielégítse ezt a feltételt: a proletárnak a kapitalista termelési viszonyokon belüli helyzetéről akar mondani valamit. A termelési viszonyok azonban a marxizmus szerint objektívek: hogy valaki milyen termelési viszonyok közt van, az nem a tudatától függ. Ebből az következik, hogy ha a proletár munkaerejének eladására kényszerül a releváns marxista értelemben, akkor ennek objektív helyzete miatt kell bekövetkeznie, nem pedig önértékelése, önbizalmának mértéke, kulturális felkészültsége és más effélék miatt. Mindenesetre kétséges, hogy e szubjektív adottságok korlátozottságából fakadna az, ami bennünket foglalkoztat: nevezetesen a szabadság hiánya, szemben a képesség hiányával, amely hasonlít ugyan a szabadság hiányára, de mégiscsak különbözik tőle. De még ha a félénkség és hasonlók valakit munkaerejének eladására kényszeríthetnének is, ez itt akkor is irreleváns lenne (kivéve talán azt a lemélyes szubjektív korlátozottságot a tőkés termelési viszonyok idézik elő). 2 - 30 Ha valaki objektív helyzetéből adódóan A megtételére kényszerü1, akkor ez az imént említett szubjektív tényezőktől eltérő körülmények a fortiori az objektív kényszer – tulajdonképpeni forrása más emberek cselekvése: az, amit tettek, tesznek vagy tennének, ha valaki megpróbál3 hogy ez az elképelés téves, ná A a jelen tanulmányban mégis elfogadom, mégpedig két okból. Először is azért, mert e vitatott megszorítás nehezebbé és ezért érdekesebbé teszi annak kimutatását, hogy a munkások munkaerejük eladására kényszerülnek. Másodszor pedig azért, mert – mint az alábbiakban érvelni fogok – ahol termelési viszonyok kényszerítenek embereket bizonyos dolgok megtételére, ott emberek kényszerítenek embereket e dolgok megtételére, tehát a „nincs kényszer kényszert kifejtő ágens nélkül” feltétel itt teljesül, még ha nem is érvényes általánosan. Egy társadalom termelési viszonyai azokkal a hatalmi jogosítványokkal azonosíthatók, amelyekkel különböző helyzetű tagjai rendelkeznek a társadalom termelőerőire, azaz a termelők munkaképességére és az általuk használt termelési eszközökre vonatkozóan.4 tünk az említett jogosítványok szabályos és deviáns használata között. Hadd javasoljam mármost azt, hogy egy munkás akkor és csak akkor kényszerül munkaerejének eladására a jelenleg megkövetelt értelemben, ha a kényszer a termelési viszonyokat alkotó jogosítványok szabályos használatának eredménye. Ha egy zsaroló arra kényszerít egy milliomost, hogy eladja munkaerejét, akkor a milliomos nem a releváns marxista értelemben kényszerül így tenni, mivel a zsaroló nem gazdasági hatalmát veszi igénybe, hogy erre rávegye. A releváns kényszernek gazdasági hatalom használatát kell tükröznie, és ráadásul nem akármilyen, hanem szabályos használatát. Nem tudok kielégítő definíciót javasolni a „szabályos” használatra, azonban nem nehéz intuitív módon szétválasztani a különböző eseteket. Ha például egy tőkés szerződtetett fegyveresekkel kényszerít embereket arra, hogy neki dolgozzanak, akkor az ebből adódó kényszer zelhetjük a kényszer gyengülésének is hasonlóképpen irreleváns eseteit: 3 körülmények és folyamatok is rákényszerítik az embereket bizonyos dolgok megtéteközben tagadjuk, hogy a képesség hiánya korlátozza a szabadságot: az a kérdés, hogy a belső akadályok korlátozzák-e a szabadságot, különbözik attól a kérdéstől, hogy milyen külső akadályok korlátozzák azt.) 4 31 egy filantróp tőkés hajlandó lehet arra, hogy vállalata tulajdonjogának nagy részét „érkezési sorrendben” átruházza munkásaira. Ez sem lenne a tőkés hatalom szabályos használata. De tegyük fel, hogy a gazdaság szerkezeti kényszerei az iménti javaslattól eltérően nem a gazdasági struktúrát alkotó jogosítványokat felhasználó személyek szabályszerű tevékenységén keresztül érvényesülnek, hanem valamilyen személytelenebb módon, ahogy azt például az althusseriánusok elképzelik. Még ebben az esetben is – más okból – azt lehetne mondani, hogy ha a kapitalizmus struktúrája a munkás számára nem hagy más választást, mint munkaerejének eladását, akkor em- állam – ahogy ezt sokszor gondolom – a tőkésosztály érdekében tevékenykedik, akkor bármely strukturális kényszer mögött, melynek következtében a munkásnak el kell adnia munkaerejét, elegendő emberi akaratot találunk annak a kikötésnek a kielégítéséhez, hogy ahol kényszer van, ott kényszerítő emberi lények is vannak. A kikötést olyan elmélet is kielégíthetné, mely gyengébb annál, mint amelyik az államot a tőkésosztály eszközeként mutatja be. Tételezzük fel, hogy az állam nem azért tartja fenn a tőkés rendet, mert tőkés rend, hanem azért, mert ez a fennálló rend, s az állam feladata a fennálló rend fenntartása, bármilyen legyen is az. Ekkor is joggal beszélhetnénk ember általi kényszerítésről. V. A „munkaerejének eladására kényszerül” ismertetett értelmezése eseha vannak olyan személyek, akiknek az objektív helyzetük azonos a proletárokéval, de mégsem kényszerülnek munkaerejük eladására, akkor a proletárok nem a releváns értelemben kényszerülnek erre, s ezért Azokra a proletárokra gondolok, akik, bár kezdetben nem rendelkeznek több erőforrással, mint legtöbbjük, mégis helyet szereznek a kispolgárságban és másutt, s ezáltal a proletariátus fölé emelkednek. Ennek szembetűnő példái Nagy-Britanniában bizonyos bevándorló csoportok tagjai, akik egy fillér nélkül érkeznek és jó kapcsolataik sincsenek, de erőfeszítéssel, ügyességgel és szerencsével feljebb küzdik magukat az osztályok hierarchiájában. Azokra gondolok – ez egy napjainkból vett 32 példa –, akik készek késő estig dolgozni angol polgároktól vásárolt a még proletárként, talán nagy áldozatok árán felhalmozott megtakarításoknak és a külső finanszírozás valamilyen formájának keveréke. Objektív értelemben a legtöbb5 brit proletárnak módjában áll elérni ezt. nek eladására. VI. Ezek után két olyan előre látható ellenvetést cáfolok meg, amely a fenti érveléssel szemben felhozható. Az első azt mondja, hogy az előbb említett személyek amíg proletárok voltak, addig munkaerejük eladására kényszerültek. Az ő esetük nem azt mutatja, hogy a proletárok nem kényszerülnek munkaerejük nek arra, hogy proletárok maradjanak. Ez az ellenvetés egy félreértést tartalmaz arra vonatkozóan, mire gondolnak a marxisták, amikor azt mondják, hogy a munkások munkaerejük eladására kényszerülnek. De mielőtt kifejteném, mit akarnak mondani a marxisták ezzel az állítással, meg kell védenem ezt az általános tételt: a szabadság és a kényszer teljesen explicit megfogalmazása két temporális mutatót tartalmaz. Nézzünk egy példát: lehet, hogy most módomban áll őszintén kijelenteni, „szabad vagyok, el tudok menni a holnap esti hangversenyre”, mivel mostanáig semmi nem merült fel, ami megakadályozna ebben. Ha így van, akkor most szabad vagyok, hogy elmenjek a koncertre holnap este. Hasonlóképpen nem kell egybeesnie a cselekvés időpontjának azzal az időponttal, amikor a cselekvés megtételére kényszerülök: lehet, hogy már most arra kényszerülök, hogy holnap este elmenjek a koncertre (mivel lehet, hogy már meggyőztél, valamilyen jelentős veszteség ér, ha nem megyek el). Nos, amikor a marxisták azt mondják, hogy a proletárok munkaerejük eladására kényszerülnek, akkor nem azt akarják mondani: „X csak akkor proletár t időpontban, ha X t-ben kényszerül munkaerejének t-beli 5 minden brit proletár ilyen helyzetben van, mégis csak a „legtöbb”-ről beszélek, attól félve, hogy néhány leleményes olvasó fölfedez olyan objektív proletár körülményeket, amelyek rosszabbak, mint a következő lábjegyzetet. 33 eladására”, ugyanis ez összeegyeztethető lenne azzal, hogy t+n-ben nem kényszerül munkaerejének eladására, bármilyen kicsi is n. X kedden arra kényszerül, hogy munkaerejét aznap eladja, ám ha kedden nem kényszerült arra, hogy munkaerejét szerdán is eladja (ha például azok a cselekvések, amelyeket kedden megtehet, előidézhetnék, hogy szerdán ne kelljen így tennie), akkor, bár kedden még mindig proletár, mégsem olyan személy, aki a releváns marxista értelemben munkaerejének eladására kényszerül. A marxista állítás nyilvánvalóan azt akarja kifejezni, hagy a proletár t-ben folyamatosan – egy t-től t+n-ig tartó időszakban – munkaerejének eladására kényszerül, ahol n jelentős időtartam. Ebből az következik, hogy mivel van kivezető út a proletariátusból, amelyet az ellenpéldában említett személyek végigjártak, és n-nél rövidebb idő alatt érték el céljukat (legalábbis emellett érvelnék), ezért, bár proletárok voltak, a megkövetelt marxista értelemben nem kényszerültek munkaerejük eladására. Azok a proletárok, akiknek megvan az a választási lehetőségük, hogy elhagyják osztályukat, éppen e választási lehetőségük miatt nem kényszerülnek munkaerejük eladására. A legtöbb proletár ezzel a lehetőséggel éppúgy rendelkezik, mint az ellenpéldánkban szereplő személyek. Tehát a legtöbb proletár nem kényszerül munkaerejének eladására. VII. De most egy második ellenvetéssel kerülök szembe. Ez pedig az, hogy szükségképpen csak kevés proletár válthatja valóra a felemelkedés lera van szüksége, ami nem állna rendelkezésre, ha az épp csak egy kevésnél több munkás emelkedne fel.7 Másként fogalmazva, szükségképpen Mindezt meg lehet kérdőjelezni, hiszen n nagysága megítélés kérdése. Az általam leírtak értelmében arra utalnék, hogy milyen természetességgel mondjuk egy munkásnak, hogy nincs munkaerejének (további folyamatos) eladására kényszerítve, hiszen lépéseket tehet, hogy boltossá váljon. Akik ezt másként ítélik meg, végső soron tagadhatják, hogy a legtöbb proletár nem kényszerül munkaerejének eladására, ugyanakkor nem kerülhetik ki azokat a példákat, amelyek ellentmondanak annak az általánosításnak, hogy mindannyian munkaerejük eladására kényszerülnek. Hiszen leendő kispolgárunk felemelkedésének előestéjén proletár, és ha abszurd módon n-t nem vesszük nullának, akkor nem kényszerül munkaerejének eladására. 7 „Az igazság az, hogy a burzsoá társadalomban minden munkás, ha rendkívül ügyes és agyafúrt fickó, s burzsoá ösztönökkel van felruházva, ha a szerencse kivételesen kedvez neki, maga is átváltozhat mások munkájának kizsákmányolójává. De ahol 34 csak néhány proletár számára van elég kispolgári és más nem proletár hely, hogy elhagyhassák osztályukat. Egyetértek ugyan a premisszával, de megcáfolja-e ez azt az érvet, amely ellen irányul? Megcáfolja-e azt az állítást, hogy a legtöbb proletár Egy analógia meg fogja világítani, hogy miért. Tíz embert helyeztek el egy szobában, amelynek egyetlen hatalmas, súlyos ajtaja zárva van. Mindegyiküktől más-más távolságra egy nehéz kulcs hever. Bármelyikük emeli föl a kulcsot – s ezt fizikailag mindegyikük képes megtenni, bár különböző fokú erőfeszítés árán – és viszi az ajtóhoz, komoly erőpróba után meg fogja találni az ajtó kinyitásának és a szoba elhagyásának módját. De ha megteszi, egyedül ő lesz képes elhagyni a szobát. Egy őr ugyanis beépített fotoelektronikus eszközökkel biztosítja, hogy az ajtó csak addig nyíljon ki, amíg egy ember kilép rajta. Ezután becsukódik, és a szobában lévők közül senki sem tudja kinyitni többé. Tehát bármi történjék is, legalább kilenc ember a szobában marad. Most tegyük fel, hogy egyikük sem akarja megszerezni a kulcsot és elhagyni a szobát. Talán nem is olyan rossz hely a szoba és ők nem akar- sem hiszi, hogy a többiek beavatkozásával szemben képes lenne megvédeni a kulcsot (bár valójában senki sem avatkozna közbe, mert félszegek lévén, mind azt hiszik, képtelenek lennének bárkitől is elvenni a kulcsot). Tegyük fel, hogy – bármi legyen is erre az indokuk – olyannyira nem kívánja egyikük sem elhagyni a szobát, hogy ha valamelyikük mégis megpróbálna kijutni, a többiek nem avatkoznának közbe. zata azonban nem. Így hát bármelyiküket válasszuk is ki, a többi kilencre igaz, hogy nem próbálja majd elvenni a kulcsot. Ennélfogva a kiválasztott személyre igaz, hogy szabadságában áll megszerezni és használni a kulcsot.8 Tehát nincs kizsákmányolható munka, ott nem lesz sem tőkés, sem tőkés termelés.” Marx 8 Bármilyen legyen is az „X-nek szabadságában áll megtenni A-t” helyes elemzése, világos, hogy X-nek akkor áll szabadságában megtenni A-t, ha próbálkozása nyomán erre sor kerülne, s itt egyedül a szabadság elégséges feltételére van szükségünk. Néhányan azonban azt az ellenvetést tették, hogy a megadott feltétel nem elégséges: egy személy megtehet valamit akkor is, ha az nem áll szabadságában. Akik egyetértenek ezzel a megjegyzéssel, gondoljanak arra, hogy engem a „szabadság” fogalmának nem normatív használata érdekel, amelyet a megadott elégséges feltétel határol el. 35 nem kényszerül arra, hogy a szobában maradjon. Ez azonban mindenkire igaz, hogy nem kényszerül arra, hogy a szobában maradjon, annak ellenére, hogy legalább kilencen szükségképpen bennmaradnak, és ténylegesen mindannyian bennmaradnak. Nézzünk meg most egy ettől kissé eltérő példát, az imént leírt helyjutni, és sikerrel is jár, míg a többiek úgy viselkednek, mint korábban. Most nyolcan maradnak szükségképpen a szobában, de a ténylegesen bennmaradó kilenc mindegyikére igaz, hogy szabadságában áll elhagyni a szobát. A mindkét esetre jellemző általános vonás az, hogy van legalább egy kijutási lehetőség, amellyel senki sem próbál majd élni, de amelyet mindegyiküknek szabadságában áll kihasználni, hiszen ex hypothesi senki sem állná útját. Mostanra világos lehet, hogyan használom az analógiát. A proletariátusból kivezető utak száma objektív körülmények következtében kicsi. A legtöbb proletár azonban nem próbál meg menekülni, és ennek következtében nem igaz az, hogy minden egyes kivezető utat ténylegesen megpróbálja igénybe venni valamelyik proletár. Tehát a legtöbb9 proletár számára adott a menekülés lehetősége. Így annak ellenére, hogy a legtöbb proletár szükségképpen proletár marad, és továbbra is eladja munkaerejét, talán egyikük sem vagy legfeljebb csak kis részük kényszerül arra, hogy így tegyen. Annak során, ahogy eljutottam ehhez a proletariátus objektív helyzetére vonatkozó konklúzióhoz, felhasználtam néhány tudati – a munkások törekvéseivel és szándékaival kapcsolatos – tényt. Ez azonban munkaerejük eladására, akkor erre kényszerülnek, bármilyen legyen is szubjektív helyzetük. Tényleges szubjektív helyzetük azonban azt idézi elő, hogy nem kényszerülnek munkaerejük eladására. Ebből következően nem objektíve kényszerülnek munkaerejük eladására. 9 VIII. Nagyjából véve azt lehetne mondani, hogy több szabadságot találunk a proletariátus helyzetében, mint a klasszikus marxizmus. De ha viszszatérünk arra az alapra, amelybő1 kiindulva megerősítettük, hogy a legtöbb proletár nem kényszerül munkaerejének eladására, akkor az objektív helyzet kifinomultabb leírásához juthatunk el a kényszert és a szabadságot illetően. Nem vonjuk vissza, de jelentősen kiegészítjük az eddig mondottakat. Az alap az az okfejtés volt, amelyet eredetileg a bezárt szobában lévő emberek esetére alkalmaztam. Mindegyiküknek szabadságában áll, ságuk feltételes jellegét. Nem egyszerűen azért szabad mindegyik, mert a többiek közül senki sem próbálja megszerezni a kulcsot, hanem azzal a feltétellel szabad, hogy a többiek ezt nem teszik meg (amely feltétel történetünkben teljesült). Tehát mindegyikük csak azzal a feltétellel szabad, hogy a többiek nem élnek a saját, hasonlóképp feltételes szabadságukkal. mindannyian rendelkeznek. Továbbá, ha bármelyikük élne e szabadsággal, akkor a helyzet szerkezete miatt a többiek mindannyian elveszítenék e szabadságukat. Mivel mindegyikük szabadsága attól függ, hogy a többiek nem élnek a saját, hasonlóképp feltételes szabadságukkal, azt mondhatjuk, hogy helyzetüket nagyfokú szabadsághiány jellemzi. Bár egyénileg mindegyiküknek szabadságában áll, hogy elmenjen, a többiekkel együtt azonban kollektív szabadsághiányban van része. y E leírás védelmében vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy az emberek miért nem próbálnak meg kijutni a szobából. A korábban említett indokok – a kívánság hiánya, lustaság, félszegség – egyike sem megy túl azon, amit valaki kizárólag önmaga érdekét szem előtt tartva akar vagy kerül. Az emberi indítékok krónikái azonban azt mutatják, hogy az emberek néha mások sorsával is törődnek, és e törődés néha akkor alakul ki bennük, amikor együtt szenvednek az elnyomástól. Tegyük fel tehát (s ezzel nem esünk túlzásba), hogy a szobában lévő emberek szolidárisak egymással. Ezzel magától adódik egy negyedik lehetséges magyarázat meg személyes megmenekülésével, amely nem az általános felszabadulás része.10 10 érvem két logikai hibát is elkerül: az összetételi hibát („fallacy of composition”: „ami igaz minden egyesről, az igaz az egészről is”) és a szétválasztási hibát („fallacy of 37 Ez az új feltételezés nem cáfolja meg azt az állítást, hogy mindegyiküknek szabadsásában áll elmenni, ugyanis feltehetjük, hogy minden egyes személyre igaz marad, hogy nem gátolná beavatkozás, ha (tényellentétesen) megpróbálná használni a kulcsot (mondjuk, a többiek megvetnék, de nem próbálnák megállítani). Mindegyiküknek továbbra is szabadságában áll, hogy elmenjen. Mindazonáltal elképzelhetjük, hogy a csoport tagjai börtönőrükkel beszélgetve szabadságukat követelik, amire a börtönőr aligha válaszolhatja azt, hogy ők már szabadok (noha egyénileg valóban azok). A szolidaritás hipotézise nyilvánvalóvá mondjuk, hogy a szolidaritás idézi elő a szabadsághiányt, amire a szofennáll, akár van szolidaritás, akár nincs. ja a proletariátust, a proletariátus kollektíve nem szabad, hanem bebörtönzött osztály. Marx gyakran hangsúlyozta, hogy a munkás munkaerejét egyetlen meghatározott tőkésnek sem kényszerül eladni, hanem csak valamelyik vagy valamely másik tőkésnek, és kiemelte e megkülönböztetés ideológiai értékét.11 sok kollektíve munkaerejük eladására kényszerülnek, az egyes proletár távolról sem kényszerül önmagát eladni még valamelyik vagy valamely másik tőkésnek sem. Ennek pedig szintén van ideológiai értéke. A tőkívüli erőszakkal”12 szüksége meghatározott egyének szabadságának a korlátozására. A kizsákmányolási viszony mindkét oldalán ideológiailag értékes anonimitást találunk. division”: „ami igaz az egészről, az igaz minden egyesről is”): „Minden egyes munkásról igaz az, hogy szabadságában áll elhagyni osztályát, de az összes munkásról egyidejűleg ez nem mondható el. Az egyes munkásnak azért áll szabadságában, hogy elhagynak távozni, mert ami kívánatos, ha a csoport minden tagja egyidejűleg részesül benne, az nem szükségképpen kívánatos, ha kizárólag és egyedül a csoport egyik tagja részesül benne.” Elster bebizonyítja, hogy ilyen struktúrák hatják át a társadalmi életet – Elster 1979. 11 12 A megfogalmazás A tőkéből származik. A kizsákmányolás különböző módjainak 38 IX. része volt, hogy nem tülekednek a menekülni vágyók minden, a proletariátusból kivezető kijárat előtt. Miért kéne ennek így lennie? Íme, néhány indok: 1.) Bár lehetséges a menekülés, de mégsem könnyű, és az emberek gyakran nem próbálják meg azt, ami lehetséges, de nehéz. 2.) nevezett.13 Ha valaki hosszú ideig (például születésétől kezdve) egy alárendelt osztály tagja, akkor ez azt az illúziót keltheti benne (ami a rendszer stabilitása szempontjából éppoly fontos, mint a könnyű felemelkedés mítosza), hogy osztályhelyzete természetes és elkerülhetetlen. 3.) magasabbra emelkedni. Eugene Debs mondta: „Nem akarok a munkásosztály fölé emelkedni, hanem a munkásokkal együtt akarok felemelkedni”, és ezzel arról az attitűdről tanúskodott, amelyet a bezárt szobában lévő embereknek legutóbb tulajdonítottunk. Néha elmondható a munkásról, amit Brecht írt: „Nem akar szolgákat maga alá, sem főnököt a feje fölé.”14 E sorok egy jobb felszabadulást vetítenek előre, amely nemcsak a munkásosztályból, hanem az osztálytársadalomból vezet ki. X. szemben felhozható ellenvetéseket vizsgálom meg. E két érvre a továbbiakban a 7-es, illetve a 8-as érv megjelöléssel hivatkozom. A részletek mellőzésével a két érv a következő: 7.) A brit proletariátusból több kiút van, mint ahány munkás megpróbálja elhagyni. Tehát a brit munkásoknak egyénileg szabadságukban áll, hogy elhagyják a proletariátust. 8.) Nagyon kevés út vezet ki a brit proletariátusból, és nagyon sok munkás tartozik hozzájuk. Tehát a brit munkásoknak kollektíve nem áll szabadságukban, hogy elhagyják a proletariátust. 13 14 Az „Egységfront dalá”-ból. 39 A középkori skolasztikusok hasznos terminológiáját használva: a munkások nem in sensu diviso, hanem in sensu composito kényszerülnek munkaerejük eladására. lehetséges ellentétükre, azonban valószínűtlen, hogy ez bekövetkezzen. A lehetséges ellentét azzal az általam a marxizmusnak tulajdonított n időszakon keresztül kényszerül arra, hogy munkás maradjon, amelyet viszont a 7-es érv konklúziója tagad. Nos, minél nagyobb n, annál könnyebb cáfolni a marxista tételt, és igazolni a 7-es érv konklúzióját. De minél nagyobb lesz n, annál nagyobb lesz a proletariátusból kivezető utak száma is, és ennek megfelelően a 8-as érv konklúziója egyre bizonytalanabbá válik. Hogy mindkét érvet kétértelműségektől mentesen fenntarthassuk, egy olyan intuitíve elfogadható n-t kell választanunk, amely e két ellentétes irányú igénynek egyaránt megfelel. E követelménynek azonban nem nehéz eleget tenni: öt év például jól megteszi. A jobboldali olvasók el fogják fogadni a 7-es érvet, de el akarják utasítani a 8-as érvet. A baloldali olvasók viszont mindkét esetben épp ellentétesen fognak reagálni. A hátralevő öt szakaszban először a 8-as érvvel szembeni három jobboldali ellenvetéssel foglalkozom, majd a 7-es érvvel szembeni két baloldali ellenvetéssel. Az itt megfontolandó ellenvetések egyike sem kérdőjelezi meg egyik érv premisszáját sem. Tanulmányom eredeti változatában a premisszákat megkérdőjelező ellenvetésekkel is foglalkoztam, a jelen változatból azonban kihagytam az erre vonatkozó részeket. XI. vés kényszeríthet embereket valaminek a megtételére, a következő ellenvetést tehetné a 8-as érv azon konklúziójának levonásával szemben, hogy a brit munkások kollektíve nem szabadok: „A szobában lévő foglyok kollektíve azért nem szabadok, mivel csak egyetlen távozásra van lehetőség a börtönőr cselekvése miatt. Ha betévedtek volna egy barlangba, ahonnan sajátos okok folytán csak egyikük tudna kijutni, akkor bár kollektíve nem lennének képesek kijutni, mégsem lennének szabadságuktól megfosztva, hiszen nem lenne senki, aki arra kényszeríin sensu composito, hogy a legtöbb proletárnak meg kell maradnia proletárnak, ez azonban egy olyan számszerű viszonynak köszönhető, amely semmiféle emberi tervet nem tükröz. Ennélfogva nem helytálló a proletárokról azt mondani, hogy 40 kollektíve nem áll szabadságukban felemelkedni, azzal szembeállítva, hogy kollektíve nem képesek felemelkedni. Egyszóval a proletárok felemelkedésének elismert korlátait nem olyan tényezők okozzák, amelyek igazolnák a kényszer és a szabadsághiány fogalmának használatát. Négy válaszom van erre az ellenvetésre. Először is, a barlangról mondottak, amennyiben azt a tételt illusztrálják, hogy az emberek csak akkor vannak kényszerítve, ha emberek kényszerítik őket, azt is megmutatják, mily kétséges is ez a tétel. Hamisnak tűnik ugyanis, hogy a szerencsétlen kirándulók csak akkor kényszerülnek arra, hogy a barlangban maradjanak, ha valaki odavitte vagy ott tartja őket. Másfelől, amellett is lehet érvelni, hogy a barlangpéldában teljesül a kényszert alkalmazó emberi cselekvő követelménye (bármennyire is vitatható az). Azt mondom, abban áll a távozás szabadságának kollektív hiánya, hogy amint valaki távozna, a többieket megakadályozná ugyanegy személy A megtételére irányuló próbálkozását meghiúsítaná, hogy valaki más megteszi A-t, ugyanúgy kollektív szabadsághiány áll fenn, amikor n-nél több személy azon próbálkozását, hogy megtegyék A-t, meghiúsítaná n-nek az a részhalmaza, akiknek már sikerült ezt megtenniük. Ez érvényes a proletariátusra, amikor a kijáratok száma korelmenekülni, mint ahány kijárat van, akkor a sikeresek biztosítanák a sikertelenek rabságát. De az abból fakadó kölcsönös korlátozástól függetlenül, hogy több a menekülni vágyó, mint a kijárat, tény, hogy ez a kedvezőtlen számszesekhez, hogy kielégíthessük a most tárgyalt ellenvetést motiváló, Harry mértékben férnek hozzá a felszabadulás eszközeihez, mert a magántulajdon jogait kényszerrel érvényre juttatja a tőkés hatalom gyakorlása. a munkásoknak kollektíve nem áll szabadságukban felemelkedni, és azt az elgondolást kéne elfogadnunk, hogy kollektíve nem képesek nek, aki törődik az emberi szabadsággal és kiterjesztésének távlataival, foglalkoznia kell azzal a strukturálisan előidézett képességhiánnyal is (vagy nevezze bárhogyan), amelyet nem hajlandó a szabadság hiányának tekinteni. Még ha igaza is van abban, hogy a kirándulók nem kényszerülnek arra, hogy a barlangban maradjanak, azt biztosan nem tagadhatja, hogy aki kimentené őket, az kiszabadítaná őket. 41 XII. a proletariátus helyzete leírható olyan szituációként, amelyet a kollektív szabadsághiány jellemez, azonban nem kérdőjelezte meg a kollektív szabadsághiánynak az egyéni szabadsághiánytól megkülönböztetett fogalmát. Most egy más inspirációjú kétellyel foglalkozom. Tegyük félre azt a kérdést, mi idézi elő a nem proletár pozíciók korlátozott számát. A hozzáférhetőség ebből adódó hiánya igazolja-e a munkásokról adott azon leírásomat, hogy nem rendelkeznek kollektív szabadsággal? Amellett érveltem, hogy bizonyos értelemben nem áll mindannyiuk in sensu diviso szaA kollektív szabadsághiány a következőképpen definiálható: egy csoportnak egy A típusú cselekvésre vonatkozóan akkor és csak akkor osztályrésze a kollektív szabadság hiánya, ha lehetetlen, hogy a csoport valamennyi tagja megtegye A-t.15 A kollektív szabadsághiány különböző mértékű lehet, és annál nagyobb, minél kisebb a csoport összlétszámához viszonyítva azok maximális száma, akik a csoportból megtehetnék A-t. A kollektív szabadsághiány különösen akkor érdekes, amikor delkezik, ha mint egyéneket vesszük őket számításba, mint ugyanezek az egyének, ha a csoport tagjaiként vesszük őket figyelembe: a kollekfelbonthatatlanul kollektív, amikor A-t in sensu diviso többen megtehetik, mint in sensu composito. A kollektív szabadsághiányt annál is inkább figyelembe kell venni, minél kisebb a fent említett arány, és minél fontosabb vagy kívánatosabb az A cselekvés. elveszítik individuális szabadságukat, amennyiben mások elég nagy számban élnek egyazon individuális szabadságukkal. Pontosabban: X-nek akkor és csak akkor van része kollektív szabadsághiányban egy A típusú cselekvésre vonatkozóan, ha X egy olyan n személyből álló csoporthoz tartozik, amelyre az jellemző, hogy: 1.) közülük legfeljebb m-nek (m < n) áll szabadságában (in sensu composito), hogy megtegye A-t, és 2.) függetlenül attól, hogy melyik m tag teszi meg A-t, a fennma15 X-re igaz, hogy X megteszi A-t (még ha minden egyes X-re igaz is, hogy X megteheti A-t.) Azt is meg kellene tárgyaltam, és most erre nem térek vissza. 42 radón n m tagnak ezután nem állna szabadságában (in sensu diviso), hogy megtegye A-t. Műszóként használva a két kifejezést, akár különbséget is tehetnénk a kollektív szabadsághiány és a csoport szabadságának hiánya között, ez utóbbival azonban itt nem foglalkozom. A kollektív szabadsághiány javasolt definíciójában a releváns cselekvők egyének, nem pedig egy csoport mint olyan. Nem azt a szabadságot, illetve annak hiányát vizsgáljuk, amellyel a csoportok mint csoportok rendelkeznek, hanem azt, amellyel az egyének a csoport tagjaként rendelkeznek. Így például kívül esik elemzésünk körén az a szabadság (vagy annak hiánya), amellyel a proletariátus arra vonatkozóan rendelkezik, hogy megdöntse a kapitalizmust, mivel egyetlen proletárnak sem állhatna soha szabadságában, hogy megdöntse a kapitalizmust,17 még ha a proletariátusnak szabadságában is áll, hogy megtegye azt. A lényegénél fogva személyek közötti szabadság egy másik formájának bevett megfogalmazását nyújtják az „X megteheti A-t Y-nal” X Y formájú mondatok, ahol Y egy másik cselekvő, és ahol, ha X A-t teszi Y-nal, akkor Y A-t teszi X-szel (az utolsó feltétel azért szükséges, Y hogy kizárjuk a „kiszúrni Y-nal” fajtájú cselekvéseket: a jelzett formáY jú mondatokban a -val/-vel rag azt jelenti, hogy „vele együtt”). Ez a vele együtt való cselekvés szabadságának vagy relációs szabadságnak nevezhető.18 nem is tranzitív. Ha nekem szabad A-t tennem veled, ebből nem következik, hogy te is megteheted velem A-t, hiszen A megtétele lehet például egy olyan film megtekintése, amelyet te szívesen megnéznél velem, én azonban nem akarom megnézni. Ha pedig én szeretkezhetek veled, továbbá te szeretkezhetsz vele, akkor ebből nem következik, hogy én is szeretkezhetek vele. A vele együtt való cselekvés szabadsága hallgatólidaritás érzését, amelynek következtében a szobában minden személy sajnálta, hogy (bár szabadságában áll távozni) nem áll módjában, hogy a többiekkel együtt távozzon. A vele együtt való cselekvés szabadsága azonban különbözik attól, amit itt kollektív szabadságnak nevez- A „kollektív szabadság hiányában való osztozás” fogalma alkalmas lehet arra, hogy definiáljuk a proletariátust, például oly módon, hogy a társadalom legnagyobb csoportja, amelynek tagjai a munkaerő eladásával kapcsolatban kollektív szabadsághiányban nem sorolja a proletariátusba. 17 18 43 tünk: az utóbbi esetében nem kell utalnunk egy másik személyre annak a cselekvésnek a leírásakor, amelyet az emberek szabadon megtehetnek vagy nem tehetnek meg. Azt kérdezhetné erre valaki, hogy mivel a figyelmünkre méltó kollektív szabadsághiány csak akkor fordul elő, ha az egyének szabadok, miért kéne ezzel foglalkoznunk? Miért kéne bármi mással törődnünk, mint az egyének szabadságával?19 E kérdésfeltevés figyelmen kívül hagy egy olyan tényt, amely minden egyént érint a csoportban, nevezetesen szabadságuk kölcsönösen feltételes természetét, amely a kollektív szabadsághiány eszméjét igazolja. Amint elegen érvényesítik mindanynyiuk egyéni szabadságát, a kollektív szabadságnélküliség egyéni szabadságnélküliségekhez vezet. Még ha szabadon meg is tehetem A-t, de kollektíve nem vagyok szabad A tekintetében, akkor kevésbé vagyok szabad, mint egyébként lennék. Amire viszont azt lehetne válaszolni, hogy vannak olyan struktúrák, amelyek megfelelnek a kollektív szabadság hiányáról adott meghatározásomnak, de mégsem szoktuk a szabadságnélküliség esetének tekinteni. Tegyük fel például, hogy egy szálloda menedzsmentje buszkirándulást szervez. A szálloda száz lakója közül az első negyven jelentkező számára biztosít részvételi lehetőséget, mivel ennyi ülőhely van egy buszon. Tegyük fel továbbá, hogy csak harmincan akarnak elmenni az útra. Az én értelmezésem szerint tehát, noha a százból minden egyes egyén szabadon elmehet, helyzetüket mégis a kollektív szabadsághiány nem beszélhetünk a szabadság hiányáról. Ezzel nem értek egyet. Tegyük fel, hogy az összes vendég elmenne a túrára. Ekkor helyénvalónak tűnhet azt mondani, hogy nem áll mindenkinek szabadságában elmenni. Az egyéni szabadság esetében azonban, noha kevesebb indokom van nehezményezni, hogy nem áll szabadságomban megtenni, amit nem akarok megtenni,20 szabadságom nem 19 Egy lehetséges válasz erre a következő: azért, mert vannak bizonyos dolgok, amelyek kapcsán remélhetjük, hogy csoportok szabadon megtehetik, de nem várnánk el vagy akarnánk, hogy egyének is szabadon megtehessék. Ez a válasz azonban itt nem helyénvaló a csoport szabadsága és a kollektív szabadság iménti megkülönböztetése miatt. 20 nem szűkíthető le arra a vágyra, hogy szabadon megtehessem azt, amit szabadon megszabadságom hiányát, amit nem kívánok megtenni: azok a szovjet állampolgárok, akik nehezményezik a külföldi utazások korlátozását, nem kell, hogy maguk is külföldre akarjanak utazni. 44 csorbul kevésbé attól, hogy nincs meg bennem az arra irányuló vágy.21 Miért lenne más a helyzet a kollektív szabadsághiány esetében? A meghiúsult vágy kiemeli a szabadság hiányát, és néha a vágy akadályoztatására van szükség, hogy a szabadsághiány említésre méltó legyen, ez azonban nem szükséges feltétele a szabadsághiánynak. béreltek mindössze egyetlen buszt, mert pontosan előre látták, hogy az igényeket így is ki tudják majd elégíteni. Ennek megfelelően azt is felteszszük, hogy ha többen akartak volna menni, akkor kellőképpen több ülőhely állt volna rendelkezésre. Ha mindez igaz, akkor a kollektív szabadság rendelkezésre álló mértéke nem véletlenül esik egybe a turisták hatni) pusztán technikai jellegű. Ha azonban feltesszük, hogy a városban csak egy busz van (valami ilyen feltételezés szükséges, hogy megőrizzük a hasonlóságot a proletárok helyzetével), akkor a turisták kollektív szabadsághiánya több, mint egyszerűen technikai. A buszpélda pusztán technikai válfajának két jelentősen eltérő változata van. Az egyik esetben a szervezők, mielőtt eldöntik, hány buszt rendeljenek, megkérdezik mindegyik turistát, hogy részt kíván-e venni a kiránduláson. Ebben az esetben egy bizonyos ideig mindannyiuknak in sensu composito ez megszűnik, miután állást foglaltak.22 De lehet, hogy a szervezők csak egy buszt rendelnek, anélkül, hogy megkérdeznék a turistákat, mivel ismerik a turisták kívánságainak szokásos megoszlását. Ebben az esetben nincs olyan időpont, amikor mindannyiuknak in sensu composito szabadságukban áll, hogy elmenjenek, de a kollektív szabadsághiány mégis tisztán technikai jellegű, és egyiküknek sem ad okot panaszra. Mármost úgy érvelhetne valaki, aki elfogadja a kollektív szabadsághiány általam bevezetett fogalmát, hogy ebben általában véve semmi borzasztó nincs, és még akkor sem kell sajnálkoznunk miatta, amikor áll szerencsés módon (közvetlen vagy közvetett) kazuális kapcsolatban is így volt, amikor először leírtam ezeket a sorokat), s így jó adag egyé- 21 22 t időpont, amikor mindegyiküknek szabadságában áll, hogy t + n időpontban elmenjen, és van egy olyan t + (n m) időpont, amikor nem áll szabadságában mindegyiküknek, hogy t + n pontot arról, hogy a szabadság teljesen explicit specifikációiban kétszer kell utalni az időre. 45 ni szabadságunk van, hogy elmenjünk buszkalauznak, ugyanakkor nagy mérvű a kollektív szabadsághiány is, hiszen csak igen kevesen lehetünk A költői kérdés ez esetben helyénvaló, de nem helytálló akkor, amikor az nem áll szabadságunkban, hogy tartózkodjunk munkaerőnk másoknak való eladásától. Mint korábban megjegyeztem, a cselekvés természetétől függ, hogy mennyire fontos egy cselekvésre vonatkozó kollektív szabadsághiány. Megengedem, hogy a munkaerő eladásával kapcsolatos kollektív szabadsághiány nem egyszerűen azért sajnálatos, mert kollektív szabadsághiány, hiszen némely kollektív szabadsághiány, akárcsak némely individuális szabadsághiány, nem az. Ami sajnálatra méltóvá teszi és tiltakozást vált ki, az az, amire a szabadság e sajátos hiánya a munkásokat rákényszeríti. Arra kényszerülnek, hogy alávessék magukat másoknak, akik ezáltal hatalmat szereznek termelői létük fölött. E két csoport ellentéte a következő szakasz témája. XIII. azt állítják, hogy ha valamilyen értelemben igaz, hogy a kapitalizmus a munkásokat megfosztkást megfosztja szabadságától az, hogy nincs más választása, mint munkaerejének eladása, akkor a tőkés hasonlóképpen nem szabad, mivel tőkéjének befektetésén kívül nincs más választása. Néha Marxszal rokonszenvező szerzők is mondanak hasonlókat. Így Gary Young amellett érvel, hogy „ugyanaz a gondolatmenet”, amely azt bizonyítja, hogy „a munkás kénytelen eladni munkaerejét valamely tőkésnek (…), éppúgy bizonyítja azt is, hogy a tőkés kénytelen a munkástól megszerezni a munkaerőt.”24 Hamarosan megkérdőjelezem azt az állítást, hogy a tőkések tőkéjük befektetésére kényszerülnek. De még ha feltételeznénk is, hogy erre kényszerülnek, akkor is oly nagy az eltérés közöttük és a munkások lennek kell tartanunk. 23 23 24 Young 1978, 448. A munkás ugyanis szorosabban van összekötve munkaerejével, mint a tőkés a tőkéjével. Amikor eladom a munkaerőmet, akkor önmagamat bocsátom a másik rendelkezésére, és ez nem igaz akkor, amikor tőkémet ruházom be. Munkaerőm elválaszthatatlan tőlem, én magam vagyok az alku tárgya.25 Emiatt nevezik néhányan a bérmunkát bérutasítására és hasznára dolgozni (…) nem kielégítő állapot kiművelt értelmű emberi lények számára, akik már nem tartják önmagukat természettől fogva azok alárendeltjeinek, akiket szolgálnak.” Biztos vagyok benne, hogy sokan felelőtlen túlzásnak tartják, hogy a bérmunkát bérrabszolgaságnak nevezzük. De vegyük észre, hogy még a legnagyobb túlzással sem mondhatná senki, hogy a tőke beruházásának kényszere a rabszolgaság egyik formája. a tőkések tőkéjük beruházására kényszerülnek. Először is, néhányan annyira gazdagok, hogy hátralévő napjaikat annak szentelhetnék, hogy tőkéjüket fogyasztási javakra költsék. De foglalkozzunk csak a szerésok munkaerejük eladására kényszerülnek, ezt úgy értik, hogy nincs elfogadható alternatívájuk, ha életben akarnak maradni. A tőkések27 ségük tőkéjük befektetésén kívül: eladhatják munkaerejüket. velük. Ha azonban ebbe az irányba fordulnának, akkor már eleve nem állhattak volna elő analógiájukkal. Tehát a tőkés vagy nem kényszerül tőkéje beruházására, mert végül is eladhatná munkaerejét is, vagy ha igen, akkor ez amiatt van, hogy a munkaerő eladása rosszabb, mint a tőke beruházása.28 25 „Az a tény, hogy a munka és a munkás elválaszthatatlanok egymástól, bizonyos „a munka analitikusan nem különbözik azoktól az erőforrásoktól, amelyeknek tulajdonosai szerződést kötnek a vállalkozóval, hogy a forrásokat a saját céljaira használja”. 27 Azt a speciális esetet elvethetjük, amikor egy tőkés teljesen erőtlen. Ha a tőkések tőkéjük beruházása nélkül életképtelenek lennének, akkor meglehetősen más lenne az alkupozíciójuk a munkásokkal szemben. 28 Nemcsak a tőke beruházásához mérten, hanem abszolút értelemben is, ha az alternatívák elfogadhatóságáról adott magyarázatom helyes. 47 Azt is lehetne mondani, hogy a tőkés mint tőkés kényszerül tőkéje beruházására: amennyiben ebben a minőségében cselekszik, akkor annyiban figyelembe venni az egyéneket, „amennyiben azok gazdasági kategóriák megszemélyesítői”,29 az absztrakció e formájának itt nincs kel bennünket, mint amilyen a tőkés mint tőkés. Az emberi szabadság mint tőkés tőkéjének beruházására kényszerül, ebből nem következik, hogy az az emberi lény, aki tőkés, erre kényszerül. Az is irreleváns munkaerejének eladására kényszerül” állítást plauzibilissé tegyük, nem szükséges olyan fordulatokhoz ragaszkodnunk, mint a „munkás mint munkás”, vagy a „mindaddig, amíg a munkás munkás akar maradni”. Azok a tőkések, akik nem szédületesen gazdagok, tőkéjük befektetésére vagy munkaerejük eladására kényszerülnek. Tehát munkaerejük eladásán kívül van egy választási lehetőségük, amellyel a munkások nem rendelkeznek. De ők sem istenek. A munkásokhoz hasonlóan „szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek”.30 Mindenkinek úgy kell elfogadnia a kapitalizmust, ahogy az van. Az embereknek azonban különböző mértékű választásuk van azt illetően, hogy hol lépjenek be a viszonyok azon rendszerébe, amelyet a kapitalizmus megszab, és a tőkéseknek általában mérhetetlenül több ilyen választásuk van, mint a munkásoknak. Az eddigi elemzésben nem foglalkoztam a tőkések szabadságának in sensu diviso és in sensu composito értelemben vett különbségével, miElgondolhatunk azonban egy hasonlóképp általános ellenvetést, mely badsága van, mint az egyes munkásnak, de Ön sem a munkás mint egyén szabadsághiányát hangsúlyozta, hanem a szabadságának azt a hiányát, amelyben osztályának többi tagjával együtt van része. Ha pedig a tőkéseket mint osztályt tekintjük, akkor hasonló kollektív szabadsághiányt találunk. Nem válhatnának mindannyian munkaerejük eladójává, mivel ahhoz, hogy egyesek a munkaerejük eladói lehessenek, másoknak 29 30 48 nek a munkásokéhoz hasonló kollektív szabadsághiányban van részük.” Három válaszom van erre az ellenvetésre. Először is, idézzük fel, hogy a kollektív szabadsághiány különböző mértékű lehet. Ezután vegyük észre, hogy még ha az ellenvetés más szempontból kifogástalan is lenne, a kollektív szabadsághiánynak akkor is csak jóval kisebb mértékét bizonyítaná a tőkések esetében, mint amekkora a munkásoknak tulajdonítható, hiszen strukturálisan nincs akadálya annak, hogy két-három tőkésnek átengedje a vagyonát az öszszes többi tőkés. Ezzel szemben strukturálisan lehetetlen olyan kimenekülés a proletariátusból, hogy csak két-három munkás maradjon. tőkéseknek bármiféle kollektív szabadsághiányban lenne részük azt illetően, hogy bérmunkásokká váljanak, mivel ha a szó szoros értelmében minden kapitalista így akarna tenni, és ezért egyikük sem lenne hajlandó vállalni a munkaadó szerepét, akkor valószínűleg könnyen találnának olyan munkásokat, akik hajlandóak és képesek lennének eljátszani ezt a szerepet. amelynek révén a tőkések feladhatnák tőkés mivoltukat anélkül, hogy bérmunkássá válnának: azáltal, hogy nem más konkrét személyeknek engedik át vagyonukat (mint az előbb), hanem az egész társadalomnak. Ezt nem a szocializmushoz vezető új útként javaslom, hiszen gyakorlati bizonyosság, hogy a tőkések nem járnának ezen az úton.31 állítok, hogy a tőkésosztály teljes önmegszüntetésének nincs strukturális akadálya, a proletariátusból való tömeges kiválásnak viszont strukturális akadálya van: a termelési eszközök a tőkések tulajdonában vannak. XIV. kérdőjelezi meg az érv azon premisszáját, hogy a proletariátusból több kiút van, mint ahány munkás, aki megpróbálja elhagyni. Az ellenvetés az, hogy a valóságtól elrugaszkodik, aki arra következtet, hogy a munjük nem rendelkezik az ehhez szükséges jellemvonásokkal és személyi- 31 y olyan nagy, hogy lehetővé teszi, hogy bármely döntés meghozatala során valószínűségét 1-nek vegyük. Jeffrey 1970, 105. 49 séggel: nincs érzékük a kereskedelmi ügyekhez, a megnyerő fellépéshez és így tovább.32 Ennek az ellenvetésnek az értékeléséhez meg kell különböztetnünk azt, hogy valakinek szabadságában áll megtenni valamit, attól, hogy képes megtenni azt. Tegyük fel, hogy a világ legjobb hosszútávúszója épp most kezdte el csatorna átúszásának képességével, de nem áll szabadságában, hogy megtegye. Az én helyzetem épp ellentétes az övével: szabadságomban áll ugyan, hogy átússzam, de nem vagyok rá képes. csak akkor nem áll szabadságában megtenni A-t, ha egy vagy több személy cselekedete következtében nem tudná megtenni A-t, amennyiben A-t, ha még a legkedvezőbb körülmények között sem tudná megtenni A-t, amennyiben megpróbálná. Ha valaki megteszi A-t, akkor rendelkezik mind a képességgel, mind a szabadsággal, hogy megtegye (legalábbis akkor, amikor megteszi).33 X-nek nem áll szabadságában, hogy megtegye A-t” javasolt elemzése. Néhányan azzal a követelménynyel erősítenék meg, hogy a szabadságot megszüntető cselekvést a szabadság megszüntetésének szándékával kell végrehajtani. Ezt azonban nem fogadom el. Azt gondolom, hogy ha az utamban állsz, úgy akkor is akadályozol, ha véletlenül állsz ott. Mások – mint például Harry analysans természetes akadályok is korlátozzák szabadságunkat. Úgy gondolom, igaza van, de eltökéltem, hogy úgy járok el, mintha nem lenne igaza. Az adott definíciók alapján a fent bemutatott baloldali ellenvetés nem ér célt, mivel a jellem és a személyiség azon hiányosságai, amelyek képtelenné teszik a munkást osztálya elhagyására, nem fosztják meg egyúttal attól a szabadságától, hogy megtegye. Ha azonban összekap- 32 A Marx által felsorolt követelményeket lásd a 7. lábjegyzetben. Azt lehet mondani, hogy akkor és csak akkor képes valaki megtenni A-t, ha képessége és szabadsága is megvan, hogy megtegye. A képesség hiányának e definícióját néhányan azon az alapon utasítanák el, hogy azt vonja maga után: ha valaki a szerencsés véletlennek köszönhetően megteszi A-t, akkor rendelkezik azzal a képességgel, hogy megtegye A-t. Erre azt válaszolom, hogy ha valaki a véletlennek köszönhetően megteszi A-t, akkor azt a képességét árulja el, hogy képes véletlenül megtenni A-t, míg mások erre is képtelenek lehetnek. Egy hathónapos gyerektől eltérően én rendelkezem azzal a képességgel, hogy ráhibázzak valaminek a lényegére. Az általam itt vitatott 33 50 csoljuk ezeket a definíciókat, akkor van egy olyan következményük, amely lehetővé teheti, hogy a baloldali ellenvetést meggyőzőbb formában mutassuk be. A meghatározásokból az következik, hogy ha valaki mások cselekvésének következtében nem képes megtenni A-t, akkor nem egyszerűen nem képes megtenni A-t, hanem nem is áll szabadságában, hogy megtegye. Hogy kiderüljön, miképp használhatnánk fel ezt a következményt a baloldali érv mellett, először térjünk vissza a bezárt Mindegyiküknek (feltételesen) szabadságában áll, hogy kijusson, és kikötöttem, hogy mindegyikük rendelkezik azzal a képességel, hogy megvan a képessége, hogy kijusson. Erre a feltételre nem annak bizonyításához volt szükség, hogy szabadságukban áll kijutni, hanem csak életszerűbbé tette szabadságuk bemutatását. Most tegyük fel, hogy néhányan vagy mindannyian azért nem képesek kijutni, mert nem tudják fölemelni a kulcsot, s azért nem tudják, mert a börtönőr rossz minőségű étellel legyengítette őket, hogy megnehezítse vagy lehetetlenné tegye bármelyikük kijutását. Definícióinkból tehát az következik, hogy akik nem képesek használni a kulcsot, azoknak nem áll szabadságukban, hogy elhagyják a szobát. Ha a munkások személyi fogyatékosságaik miatt nem tudnak kijutni a proletariátusból, akkor ez (az adott definíciók alapján) nem szükségképpen fosztja meg őket attól a szabadságuktól, hogy kijussanak, akkor viszont igen, ha a fogyatékosságok joggal tulajdoníthatók emberi cselekedetnek (ha például a szükségtelenül rossz iskolázottságnak köszönhetők). Ha egy munkás kellőképpen súlyos, megfelelően előidézett vagy fenntartott fogyatékosságban szenved, akkor nem áll szabadságában, hogy kijusson a proletariátusból és munkaerejének eladására kényszerül. De vajon, ezen felül, a megkívánt marxista értelemben is munkaerejének eladására kényszerül? Ez attól függ, hogy a fogyatékosság oka megfelelően összekapcsolódik-e az uralkodó termelési viszolegtöbb munkást a kapitalizmus teszi képtelenné arra, hogy valami más legyen, akkor nem igaz, hogy a legtöbb munkásnak in sensu diviso szabadságában áll, hogy ne legyen proletár. 51 XV. A 7-es érv azt mondja, hogy a (legtöbb) brit munkás nem kényszerül munkaerejének eladására, mivel rendelkezik a kispolgárrá válás ésszerű alternatívájával, minthogy nem igaz az, hogy már minden kispolgári pozíciót betöltöttek. A következtetés azon az elven múlik, hogy egy személy nem kényszerül arra, hogy megtegye A-t, ha van ésszerű vagy elfogadható alternatívája. szakaszban szereplő ellenvetés felfogható úgy is, mint amely ezt az elvet kérdőjelezi meg. Azt mondja, hogy a cselekvő még akkor is A megtételére kényszerül, ha rendelkezik ugyan elfogadható alternatívával, de képtelen (vagy az ellenvetés csiszoltabb változata szerint: képtelenné tették) arra, hogy éljen vele. A 7-es érvben szereplő következtetéssel szemben megfogalmazott má- hogy valaki nem kényszerül arra, hogy megtegye A-t, ha van elfogadmagasabb szintet képvisel, mint a proletáré.34 Az ő ellenvetése az, hogy a legtöbb munkás számára a kispolgárságba vezető utak megléte nem elfogadható alternatívája a munkáséletnek, ahogyan én feltételeztem. polgári pozíció elfoglalására irányuló próbálkozás kockázattal jár, és e és figyelembe kell venni a kudarc költségeit is, mivel a kispolgárrá válást megkísérlő és ebbe belebukó munkás gyakran rosszabb helyzetbe kerül, mintha meg sem próbálta volna. Tannenbaum ellenvetése nem utak – hangzik az ellenvetés – de nehéz megtalálni ezeket, az eredménytelen keresés költsége pedig számottevő. Ennélfogva a kispolgárrá válás megkísérlésének várható hasznossága35 általában túlságosan alacsony 34 Néhány baloldalitól eltérően, aki a 7-es érv következtetését azért utasítja el, mert szerinte a kispolgárok élete nem jobb a proletárokénál, mert hosszú munkanappal, kevés szabadsággal, anyagi kockázattal jár, én azt válaszolom, hogy 1.) mivel a kispolgár „önmaga ura”, olyan autonómiával rendelkezik, amelyet a baloldaliak nem becsülhetnek le, hiszen erősen hangsúlyozzák, hogy az autonómia elvesztése együtt jár a prole2.) a 7-es érv konklúzióját arra is alapozhatnánk, hogy a kispolgárinál magasabb pozíciók is elérhetők a proletárok számára, hiszen egyes munkások időről időre ilyen pozíciókig emelkednek. 35 adjuk a cselekvés lehetséges kimeneteleihez tartozó valószínűségek és hasznosságok szorzatát. 52 ahhoz, hogy igazolja azt az állítást, hogy a legtöbb munkás nem kényszerül munkaerejének eladására. A várható hasznosság figyelembevétele megvilágítja a kispolgárrá Az ő sorsuk ugyanis a munkásosztályon belül általában rosszabb, mint a bennszülött proletároké, akik nincsenek rasszizmusnak kitéve, és ezért kevésbé válnak fokozott kizsákmányolás áldozataivá. Ezért a siker kisebb valószínűsége is racionálissá teszi a bevándorlók felemelkedési kísérleteit. Tehát a bevándorlók aránytalanul nagy száma a kispolgárságban – az első benyomással ellentétben – nem annyira szakértelmüknek és hozzáállásuknak, hanem inkább az objektív körülményeknek tulajdonítható. Hogy lemérhessük Tannenbaum érvének súlyát, fogalmazzuk meg úgy, ahogy az egy általunk tipikusnak tartott munkásra illene, akit nevezzünk M-nek: 1.) M számára a kispolgári pálya kipróbálásának várható hasznossága kisebb, mint annak várható hasznossága, ha munkás marad (még akkor is, ha a kispolgárrá válás és a kispolgárnak maradás hasznossága nagyobb, mint a munkásnak maradásé). 2.) Egy adott cselekvés alternatívája a releváns értelemben akkor és csak akkor elfogadható, ha legalább akkora a várható hasznossága, mint az adott cselekvésé. (Az elfogadhatóság releváns értelme: valaki akkor kényszerül megtenni A-t, ha nincs elfogadható választási lehetősége A megtételével szemben.) 3.) Tehát a kispolgárságba vezető utak léte nem bizonyítja, hogy M-nek van elfogadható alternatívája. 4.) Tehát a kispolgárságba vezető utak léte nem bizonyítja, hogy M nem kényszerül munkaerejének eladására. 5.) Tehát a 7-es érv konklúziója nem következik a premisszájából. Az első premissza (többé-kevésbé) faktuális állítás, a második pedig konceptuális állítás. A faktuális premissza igazságának megállapításakor a felemelkedési kísérlet kudarcának valószínűségéből le kell számítanunk azt a részt, amely pusztán a személyes fogyatékosságoknak vinni e szükséges leszámítást, akkor is rendkívül nehéz lenne megmondani, igaz-e a faktuális premissza, mivel a válasz számos olyasmit foglalna magában, amely megítélés kérdése, továbbá olyan információkat is, amelyek ugyan nem a megítéléstől függenek, de történetesen tikákból nem állapítható meg, hogy az egykori munkások által alapított vállalkozások milyen gyakran maradnak fenn, mivel nem külön- 53 ban, hogy a faktuális premissza igaz, hogy a konceptuális állításra összpontosíthassak, amelyet a második premissza tartalmaz. Ha valaki annyiban kényszerül A megtételére, amennyiben nincs elfogadható alternatívája, akkor mire szolgál az elfogadhatóság a megkívánt értelemben? Tegyük fel, hogy A-t cselekszem, és B cselekvés ennek az alternatívája. Hogy lássam, elfogadható-e ez az alternatíva, vajon csak B lehetséges legjobb kimenetének hasznosságával számolok, vagy figyelembe veszem minden lehetséges kimenetét (összeadva az egyes kimenetekhez tartozó hasznosságok és valószínűségek szorzatát), hogy össze tudjam hasonlítani az eredményt A megtételének várható hasznosságával, és ezáltal kapjak választ? Nyilvánvalónak tűnik, hogy nem lehet kizárólag B cselekvés lehető legjobb kimenete mérvadó, mivel ha így lenne, akkor a „Pénzt vagy éleben van egy egészen kicsiny valószínűsége annak, hogy a rám szegezett fegyver csütörtököt mond. Az emberek rendszeresen rákényszerülnek olyasmik megtételére, amelyeknek vannak kis valószínűséggel nagyon nagy nyereséget hozó alternatívái. Úgy tűnik tehát, hogy a várható hasznosságnak tartalmaznia kell a korlátokkal való számolást. Úgy gondolom azonban, hogy annál öszszetettebb módon, mint amit Tannenbaum ellenvetésének második gadható lehet, ha várható hasznossága kisebb, mint a szóban forgó cselekvésé. Gondoljunk például a következőre: „Nem kényszerülsz arra, hogy Brightonba menj, hiszen elmehetsz Margate-be is, bár ott valószínűleg kevésbé érzed majd jól magad.” Tannenbaum ellenvetésének második premisszája hamis, de valami ehhez hasonló igaz lehet. Az intuitív adatok mérlegelése alapján az elfogadhatóság következő jellemzését javasolom, legalábbis mint első megközelítést: B akkor és csak akkor nem elfogadható alternatívája A-nak, ha vagy A különösen rossz, és B még A-nál is rosszabb, vagy A nem különösen rossz, de B az. B akkor és csak akkor nem elfogadható alternatívája A-nak, ha B rosszabb A-nál, és B különösen rossz. A várható hasznosság az a mérce, amelynek alapján itt a cselekvési lehetőségeket jónak vagy rossznak ítéljük, de a fenti elemzés alkalmazásához nemcsak összehasonlító ítételeket kell hoznunk a cselekvési lehetőségekről, hanem olyanokat is, amelyek bizonyos értelemben abszolútak (azt azonban nem próbálom meg kifejteni, hogy milyen értelemben): ez az, amire a „különösen rossz” megjelöléssel utalok. Ha csak összehasonlító ítéleteket tehetnénk, akkor megkockáztathatnánk azt a következtetést, hogy minden esetben, amikor valaki azt teszi, ami 54 számára egyértelműen a legjobb, akkor kénytelen ezt tenni. Azonban még a rendíthetetlenül racionális emberek sem engedelmeskednek folytonosan e kényszernek. A meghatározás néhány következményét érdemes megemlíteni. Először is: még ha A rendkívül kívánatos cselekvés is, lehet, hogy kénytelenek vagyunk megtenni, mivel annyival rosszabb az összes alternatívája. Arra kényszerülhetsz, hogy a legjobb étterembe menj, mert az összes többi szörnyű. Ekkor nem valószínű, hogy csak azért mész oda, mert kénytekénytelen vagy megtenni, azért teszel meg, mert kénytelen vagy megtenni. Másodszor: lehet, hogy A minden alternatívája borzasztó rossz, és nem jobb, mint A, mindazonáltal lehet, hogy mégsem kényszerülünk A-t tenni, mivel lehet, hogy az alternatívák némelyike nem rosszabb A-nál. Az ilyen helyzetben kétségtelenül lenne kényszer. Arra kényszerülnénk, hogy megtegyük A-t vagy B-t vagy C-t. De nem kényszerülnénk arra, hogy a három közül épp az egyiket vagy a másikat tegyük meg. Harmadszor: a valószínűségek és a hasznosságok megállapításának rendkívüli nehézsége a gyakorlati életben azt jelenti, hogy gyakran eldönthetetlen, vajon valaki kénytelen megtenni- vagy sem. Ez azonban nem ellenérv e magyarázattal szemben, mivel a kérdés gyakran valóban eldönthetetlen. sága, hogy megpróbál kispolgárrá válni, mint annak várható hasznossága, hogy munkás marad. Amennyiben tehát az alternatívák elfogadhatóságáról adott leírásom helytálló, Tannenbaum ellenvetése akkor és csak akkor marad érvényes, ha a kispolgári alternatíva megkísérlése különösen rossz dolog. Nem tudom megmondani, hogy az-e vagy sem, mert a tények nehezen hozzáférhetőek, és nehéz informatív módon elrendezni őket, s azért sem, mert a kényszer hétköznapi fogalma – melyre tanulmányomkor a cselekvés jóságát vagy rosszaságát értékeljük, hogy megítéljük, vajon egy cselekvő kénytelen-e megtenni valamit vagy sem, akkor csak preferenciáit kell-e figyelembe vennünk, vagy objektívebb kritériumokat is alkalmaznunk kell. A kényszer hétköznapi fogalma, úgy tűnik, mindkét utat nyitva hagyja előttünk. Úgy látszik, megvan az a hibája, hogy a következő párbeszéd egyik résztvevője sem él vissza használatánai konyhát.” – „Mivel a kínai konyhával nincs semmi probléma, ezért nem vagy kénytelen az indiai étterembe menni.” Mezei György Iván fordításának felhasználásával újrafordította Orthmayr Imre 55 Irodalom Négy esszé a szabadságról Budapest, Európa. Karl Marx’s Theory of History. A Defence. Princeton, Filozófiai Figyelő, 1984. 2. szám. Justice and Economic Distribution. New Yersey, Prentice Hall. The Idea and Freedom. Essays in Honour of Isaiah Berlin John – Ruben, David-Hillel (szerk.): Issues in Marxist Philosophy. 4. köt. Brighton, Harvester Press. New Left Review, Utilitarianism and Beyond sity Press. 219–238. Essays on Freedom of Action. Nicholas (szerk.): Essays in Honor of Carl G. Hempel. A Tribute on the Occasion of his Sixty-Fifth Birthday. Dordrecht, Reidel. 104–113. Will, Freedom and Power. Marx, A politikai gazdaságtan bírálatához. A tőke. A közvetlen termelési folyamat eredményei. A tőke kiadatlan hatodik fejezete. Principles of Political Economy. Nozick, Robert 1974. Anarchy, State and Utopia. New York, Basic Books. Irish Journal of Business and Administrative Research, április, 30. Proceedings of the Aristotelian Society, 75, 33–50. Canadian Journal of Philosophy, Philosophy and Public Affairs, 10. évfolyam, tavasz, 121–145. Szerzőink figyelmébe Szalai Miklós Biológiai és társadalmi evolúció – történelmi materializmus és darwinizmus a marxizmus – a darwinizmushoz hasonlóan – „alulról” építkező filozófia, illetve társadalomelmélet. Az embert és az ember „különösségét” (tudatát, társas létezését, kultúráját, erkölcsét), mindazt, amiben az ember más és „magasabb rendű”, mint a természet többi része, az anyagi világ, a gazdasági hajtóerők oldaláról magyarázza. A marxizmus szerint az ember materiális lény, nem rendelkezik valamiféle „magasabb rendű”, spirituális lényeggel, és nincs kapcsolata valamilyen, az anyagi világon „túli” transzcendens valósággal. Amellett a marxizmus – a pszichoanalízishez hasonlóan – a „gyanú” elmélete: óva int attól, hogy az ember és a társadalom önmagáról alkotott képzeteit naiv módon, manifeszt tartalmuknak megfelelően értelmezzük. Mindig úgy magyarázza ezeket, mint amelyek – minden látszólagos önállóságuk és „szellemi” jellegük ellenére – valójában az emberi életet meghatározó anyagi (gazdasági és társadalmi) viszonyok kifejeződései. A marxizmus emellett elkötelezett a fejlődés gondolata iránt: történelemfelfogása szerint az emberi történelemben ugyanolyan szükségszerű fejlődés megy végbe, mint a természet – összehasonlíthatatlanul hosszabb – történetében. E párhuzamosságok miatt magától értetődő, hogy a marxizmus klaszszikusai kezdettől fogva intenzív érdeklődéssel és rokonszenvvel viszonyultak a darwinizmushoz. A Marx temetésén elmondott beszédében Engels párhuzamot vont közötte és Darwin között, kifejtve: Marx ugyanazt a feltáró munkát végezte el a társadalmi, mint Darwin a természeti fejlődés vonatkozásában.1 1 58 feszültségek is. A marxizmus szerint az emberi természet és így a társadalmi fejlődés ugyan biológiailag meghatározott, de nem redukálható a biológiára: bár az emberi társadalom fejlődésének törvényszerűségei (amelyeket a marxizmus tár fel) a természeti törvényekre épülnek, de nem azonosak azokkal. A „létért való harc” darwini gondolata pedig a társadalomra alkalmazva vagy a meglevő társadalmi különbségek y („az erősebbnek bizonyult” egyének és csoportok uralma) legitimálását szolgálja, vagy a liberalizmus hirdette „szabad verseny” gondolatát támasztja alá – de semmiképpen sem annak a harmonikus, konfliktusmentes társadalomnak az eljövetelét valószínűsíti, amit a marxizmus ígér. Ráadásul a „létért való harc” gondolatának kifejtése során Darwin pontosan arra a Malthusra, annak a népesedési elméletére hivatkozott, akit Marx és Engels a kapitalizmus vulgáris apologétájaként, a társadalmi haladás ellenségeként bélyegzett meg, és sokszor keményen szemben állítja – az egyedek szerzett tulajdonságai nem öröklődnek, akkor sem az emberek képességei közötti természetes különbségek nem egyenlíthetőek ki, sem nem „nevelhető”, fejleszthető az emberiség olyan irányban, hogy eltűnjön belőle az önzés és az agresszió. Ezért egy egyenlőségelvű és szolidáris-közösségi emberi társadalom eljövetele racionálisan nem várható.2 A két elmélet kapcsolatát – a klasszikusoktól a mai marxista elméletekig – e tényezők együttesen határozták meg. A fejlődéselmélet és a marxizmus klasszikusai Maga Marx (Engelsszel együtt) már közvetlenül megjelenése után a legélénkebb érdeklődést tanúsította A fajok eredete iránt. Marxnak már nem maradt ideje elméletébe módszeresen „beépíteni” Darwin tanait, A tőke hatalmas projektumán dolgozott, és energiáit a korabeli munszétszórt megjegyzéseket tett különböző írásaiban Darwinról, de az életében megjelent írásokban ezek közül inkább a pozitív hangsúlyúak lát- 2 Maga Darwin a szocializmus ellensége volt – habár udvariasan válaszolt Marxnak, amikor az elküldte neki A tőke első kiadásának egy dedikált példányát. 59 tak napvilágot, ez is hozzájárult ahhoz, hogy Engels és más marxisták a későbbiekben egyértelműen Marx és a darwinizmus összhangját domborították ki. A valóságban Marx azért lelkesedett a darwinizmusért, mert az végleg száműzött a természettudományos világképből mindenfajta teológiai vagy kvázi-teológiai princípiumot, a Teremtő vagy Tervező gondolatát. Úgyszintén vonzotta Marxot az evolúcióelméletben a „változás” gondolata: az, hogy Darwin nem változatlan elemekből álló hierarchikus egésznek, hanem egymásba átmenő fokozatokból összetevődő fejlődési folyamatnak ábrázolta a természetet, és ez némi analógiát sugallt Marx társadalmi haladás fogalmával. Marx elméletére azonban a darwinizmus már csak azért sem gyakorolhatott érdemi hatást, mert az nagyjából kialakult addigra, mire A fajok eredete megjelent. Marx emellett fiatal korában, az 1830-40-es években elvetette az emberiségnek az állatvilágból való fokozatos kifejlődésére vonatkozó akkori elméleteket, és e helyett az emberiség eredetére vonatkozó kérdést filozófiailag értelmetlennek nyilvánította, és az emberiség „önlétrehozását” tekintette az isteni teremtés kézenfekvő, nyilvánvaló alternatívájának.3 akkor már éles kritikákat is megfogalmazott azzal szemben.4 Marx szerint Darwin Malthusnak az emberi társadalmat illetően is téves és reakciós népesedési elméletét az élővilágra is alkalmazza, a létért való harc, a verseny és a munkamegosztás pedig a korabeli polgári társadalom vonásai, és a polgári közgazdaságtan kategóriái, amelyeket Darwin mintegy „belevetít” a természetbe. Marx szerint Darwin nem magyarázza meg, hogy a fejlődés iránya, a magasabb rendű lények megjelenése miért szükségszerű a természetben – és nagyra értékel Darwinnal szemben egy (mára elfelejtett) Trémaux nevű francia természetbúvárt, aki geológiai-geográfiai tényezőkkel igyekezett megmagyarázni úgy a természet, mint a társadalom változásait.5 dalmi törvények viszonyáról átalakult az evolúcióelmélet megismerése nyomán. Amíg korábban Marx úgy látta, hogy az emberi társa3 Marx 1981, 115. Marx ezzel nem azt kívánja tagadni, hogy az emberiség a természetből keletkezett, hiszen ezt határozottan vallja, csak azt állítja, hogy e keletkezési folyamat mibenlétét és kezdőpontját nem tudjuk racionálisan megragadni. 4 5 dománytalanok. dalom minden jelensége állandóan változik, és csak a megkövesedett, elnyomó rendszerek apologétái (Hobbes vagy a polgári közgazdászok) hajlamosak a társadalom egy-egy állapotának törvényszerűségeit a természeti törvényekhez hasonló örök és változatlan törvényeknek tekinnyeket is természeti törvényeknek nevezni. Történeti természeti törvényeknek, amelyek a társadalom szerves fejlődése egy meghatározott szintjén, illetve a társadalom egy-egy alrendszerén belül érvényesek. Henry Morgannek az ősi társadalmakkal kapcsolatos munkássága iránt. Márpedig Morgan az emberiség közösségi létformáit egyértelműen a természetből és a természettel való kapcsolatból eredeztető elméletet fogalmazott meg az emberiség őskoráról. Marx továbbá (bár nem olyan szisztematikus módon, ahogy Engels később állította róla) egész életében bizonyos tudományos értéket tulajdonított a hegeli dialektikának. Egyes megjegyzéseiből kitűnik, hogy azt alkalmazhatónak tartotta nemcsak a társadalom, hanem a természet megismerésére is. Más szavakkal: Marxot egész életében kísértette az a gondolat, hogy a természet és a társadalom fejlődését végső soron ugyanazok vagy legalábbis analóg törvények határozzák meg, és úgy tűnik, a fejlődéselmélet megismerése felerősítette gondolkodásának ezt a vonulatát. De szisztematikus elméletet a természeti és a társadalmi fejlődés kapcsolatáról Marx nem dolgozott ki. Engels ugyan mindössze tizenkét évvel élte túl Marxot, ám ez az időszak döntő jelentőségű volt úgy a munkásmozgalom kis csoportokból hatalmas nemzetközi tömegmozgalommá való fejlődésében, mind pedig a marxizmusnak a nem marxista szocialista irányzatokon való felülkerekedésében. Engelst Marxhoz fűződő több évtizedes szoros kapcsolata, a természettudományokban való (Marxénál nagyobb) jártassága, Marxénál közérthetőbb írói stílusa és idős korára is megőrzött dinamizmusa egyértelműen predesztinálta arra a feladatra, hogy ennek a hatalmas mozgalomnak katekizmusszerű, könnyen elsajátítható ideológiát adjon. Marxszal ellentétben, aki önmagát elsősorban közgazdásznak (és persze forradalmárnak) tekintette, Engels arra törekedett, hogy a marxizmust filozófiává, egységes, a természet és a társadalom valamennyi jelenségét átfogó világnézetté fejlessze. Engels oly módon alkotta meg a marxizmus filozófiáját, a „dialektikus materializmust”, hogy annak A pontosság kedvéért meg kell említenünk, hogy magát a „dialektikus materializmus” kifejezést Engels nem használta. A marxizmus filozófiájának ezt a megjelölését Plehanov alkotta meg. alaptörvényei, az Engels által Hegel nyomán felfedezni vélt „dialektikus törvények” (az ellentétek egységének és harcának törvénye, a tagadás tagadásának törvénye, és a mennyiségi változások minőségiekbe való átcsapásának törvénye)7 szerinte egyszerre érvényesek a természetre és a társadalomra. Engels Marxnál sokkal pozitívabban viszonyult Darwinhoz: a fejlődéselméletben látta az új, marxista világnézet legfőbb tudományos alátámasztását.8 Darwin érdeme Engels számára egyrészt abban áll, hogy kiküszöbölt a természetből minden teleologikus, isteni mozzanatot, másrészt hogy megmutatta: a természet egészére érvényes a történetiség elve, hogy – teljessé téve azt a változást természetszemléletünkben, véghez9 – megmutatta, hogy az élővilág jelenségei is keletkeznek, fejlődnek, és elpusztulnak. Mivel a természet jelenségei történeti fejlődésen mennek át, ezért a természeti törvények sem abszolút, örök módon, hanem csak meghatározott feltételek között érvényesek, így ebben az értelemben történeti jellegük van. Az evolúció számos jelensége világosan szemlélteti a dialektikát. A fajok nem egymástól egyértelmű különbségekkel elválasztott, „lefixált” valóságok, hanem átmennek egymásba, ami megmutatja, hogy a jelenségeket a maguk „megrögzültségében”, önmagukkal való azonosságában vizsgáló mechanikus, illetve „metafizikus” gondolkodás (az a felfogás, amely szerint minden jelenség vagy „ilyen”, vagy „olyan”, vagy „ez”, vagy valami „más”) nem alkalmazható a természetre. Az evolúció mechanizmusai: a fajok tulajdonságainak öröklődése és a környezethez való alkalmazkodás egymást kiegészítő ellentétpárt alkotnak, amely így az „ellentétek egységének és harcának” dialektikus törA fajok eredetében bizonyos szerepet ad a véletlennek is az evolúció folyamatában, Engels szerint megfelel annak, ahogy a dialektika a véletlen és a szükségszerűség kategóriáinak a természetben való érvényesülését elgondolja. 7 A valóságban Hegel dialektikája nem redukálható Engels formuláira és nem választható el Hegel – idealista – filozófiájától. A dialektikus törvények Engels és követői elképzelése szerint nemcsak a természet és a társadalom, hanem a gondolkodás alaptörvényei is. 8 9 pedig egyszeri „teremtés” eredménye. Ennek ellenére Engels természetszemléletében Darwintól és a darwinizmustól eltérő nézeteket is vallott. Amíg ugyanis Darwin minden teleológiát ki akart zárni természetszemléletéből, és hangsúlyozta, hogy az evolúció számtalanszor zsákutcákba torkollott, csak mintegy véletlenszerűen vezetett el az ember kialakulásához, addig Engels szerint az anyagban belső szükségszerűséggel benne rejlik a tudatos élet felé való előrehaladás. Ezért az emberiség megjelenése sem véletlenszerű, hanem az anyag természetének, belső fejlődési dinamikájának a szükségszerű következménye. Habár a földi emberiség természetesen egyszer ki fog pusztulni (a Naprendszer átalakulása, a Nap kihűlése miatt), valahol és a tudatos életet. Engels a dialektikával ellentétesnek tartja, és így elveti a „natura non facit saltam” (a természet nem végez ugrásokat) Darwin által vallott elvét is, ugyanis a dialektika szerint a lassan felhalmozódó kicsiny mennyiségi változások a fejlődés egy-egy pontján ugrásszerűen csapnak át minőségi, magasabb fejlődési szintet eredményező változásokba. Engels azonban nemcsak be akarta építeni a természettudomány új eredményeit a marxizmusba, hanem egyszersmind szembe kívánt szállni a fejlődéselméletet a maguk eszmei céljaira kisajátító nem marxista elméletekkel, a nem marxista, „mechanikus” materializmussal és a „szociáldarwinizmus” különböző formáival is. Ezért mindig hangsúlyozza, hogy bár a dialektikus törvények nem csupán a természet, hanem a társadalom fejlődésére is érvényesek, de a természeti törvények nem alkalmazhatóak „mechanikus” módon az emberi társadalom fejlődésére. A mennyiségi változások minőségiekbe való átcsapásának törvényére hivatkozva Engels határozottan azt állítja, hogy az emberi társadalom minőségileg is, és nem csak fokozataiban különbözik az állatvilágtól – elsősorban azért, mert az állatok csak gyűjtögetnek-zsákmányolnak a természetből, az ember viszont termel. A társadalmi fejlődés Marx által felfedezett alaptörvénye, amely az egész emberi történelemre érvényes, analóg (de nem azonos) a biológiai evolúció alaptörvényeivel. Ez a törvény pedig az, hogy az anyagi termelés módja határozza meg a társadalom egész életét: erkölcsiségét, jogrendszerét, eszméit, kultúráját. Az emberek – ellentétben az állatokkal10 – mivel képesek közös munkájukkal a megélhetésükhöz szükségesnél sokkal nagyobb mennyiségű anyagi javakat előállítani, alapvetően nem egymással versengő, hanem 10 Habár Darwin Engels szerint az állatvilágban is túlbecsülte a versengés és a természetes kiválasztódás szerepét. inkább egymással együttműködő élőlények. Ahol és amikor harc folyik közöttük, az sem a puszta megélhetésért, hanem az élvezeti és önmegvalósítási lehetőségekért folyik. Így az emberi társadalmak eddigi történetét meghatározó osztályharc sem a létért való harcnak valamiféle, az emberi társadalmon belüli megjelenési formája. Mivel tehát Engels ragaszkodott az emberi társadalom és a természet közötti radikális distinkcióhoz, nem fogadhatta el az emberré válásnak – a létért való harc és a természetes kiválasztódás gondolatán alapuló – darwini magyarázatát sem. A munka szerepe a majom emberré válásá11 Engels felvázolta az ember evolúciójának ban sajátosan marxista elméletét. Engels elmélete világosan lamarcki ihletésű: határozottan azt állítja, hogy a szerzett tulajdonságok öröklődnek. A felegyenesedett járás nyomán12 a járás helyett új tevékenységekre szabadult fel az előemberek keze. A kéz újszerű használatának és az ennek révén kifejlődő új képességeknek köszönhetően az ember új – öröklődő-fizikai és társadalmi – jegyekre tett szert, mindenekelőtt a megnövekedett agytérfofejlődtek ki, mert a kézhasználat révén kialakuló kooperatívabb munkafolyamatok az emberek között nagyobb mértékű kommunikációt leírásába beépíti a korabeli német tudományos materializmusból a környezeti hatásoknak az emberré válásban betöltött döntő szerepét hangsúlyozó elméleteit. Mindenekelőtt a táplálék – a húsfogyasztás – szerepét hangsúlyozza, támaszkodva Jacob Moleschott akkoriban népszerű táplálkozáselméleti írásaira. A hússal való táplálkozás vezetett az emberi élet két újabb döntő jelentőségű vonásának, a tűzhasználatnak és az állatok megszelídítésének a kialakulásához. A későbbiekben Engels – Morgan hatására, akinek a jelentőségét Darwinéhoz hasonlította – mégiscsak tett némi engedményt a létért való harc elvének az emberré válás folyamatának magyarázatát illetően. Az ősi társadalmakról szóló „klasszikus” művében, A család, a magántulajdon és az állam eredetében13 ugyanis már azt állítja, hogy a nőközösségtől a monogám házasságra való áttérést a természetes kiválasztó11 12 Ennek az eredetét Engels nem magyarázza meg világosan. Maga Marx – ugyancsak Morgan hatására – kétkötetnyi jegyzetet készített az ősi társadalmakról és a primitív népek életéről, de rendszeres munkát már nem tudott e tárgyról írni. Az ősi köztulajdon, az „ősközösség” elmélete Morgan hatására került be Marx és Engels tanításába. A mai őstörténeti és etnográfiai kutatások egyébként egyáltalán nem igazolják Engels téziseit. 13 dás hívta létre, mivel ez a fajta család erősebb emberfajtákat produkált. A család intézményének későbbi fejlődésére azonban már nem a biológiai, hanem a társadalmi tényezők gyakoroltak szerinte meghatározó hatást. Széttartó utak – marxizmus és fejlődéselmélet a marxizmus „aranykorában” Engels halála után a marxizmus – nagyjából-egészéből – az általa meghatározott úton fejlődött tovább. Témánkat illetően ez azt jelenti, hogy a marxisták nézetei ugyan sok ponton eltértek egymástól, de valamenynyien elfogadták, hogy a fejlődéselmélet valamilyen „általános” értelemben (tudniillik abban, hogy tudományos törvényekkel leírható és determinisztikus folyamatnak ábrázolja az élővilág történetét, benne az ember származását) analóg a történelmi materializmussal, és alátámasztja azt. Továbbá, hogy a darwinizmus a társadalomra alkalmazva nem támasztja alá azokat a konklúziókat, amelyeket az uralkodó osztályok létének örök szükségszerűségét valló konzervatívok vagy a laissez faire kapitalizmus természetes és szükségszerű voltát valló winizmus konkrét tanításait illetően azonban már a marxisták véleménye sokkal megosztottabb volt, mert a darwinizmus erre az időre átalakult. Marx és Engels életében a „darwinizmus” gyűjtőfogalma még egyesítette mindazokat, akik a fajok speciális teremtését tagadták, erre az időre azonban már specifikusabban csak azok számítottak „darwinistának” akik a természetes kiválasztódás elvét vallották az evolúció meghatározó mechanizmusának. Amíg a marxisták számára az emberi faj természetes eredetének gondolata egyértelműen vonzó kellett, hogy legyen, addig a természetes kiválasztódás mint a fejlődés egyedüli vagy marxista ezért az „orthogenezissel”, az „ugrásszerű” változások elméletével vagy a lamarckizmussal, tehát valamilyen nem darwini evolúciós elmélettel rokonszenvezett, amit annál is inkább megtehettek, mert ezeket az elméleteket egy ideig egyes biológusok is támogatták. zetközi munkásmozgalom szellemi vezetője, a „marxizmus pápája”, és volt darwinista, mint marxista. Darwin elméletének megismerése az ő számára fiatalemberként meghatározó „szellemi ébredés” volt, a materializmus végső tudományos igazolása. Egyfajta „általános”, materialista és szocialista meggyőződéstől csak fokozatosan jutott el – a közgazdaságtan tanulmányozása után – a marxizmus elfogadásáig, és vált – saját szavaival – „javíthatatlan” marxistává.14 rializmus és a fejlődéselmélet összekapcsolására, őt nevezték nemegyszer „darwinista” marxistának. Ez igaz annyiban, hogy a századfordulón a társadalomtudományokban kibontakozó antipozitivista, antinaturalista, neokantiánus irányzatokkal szemben – amelyek megérintették a munkásmozgalmat is15 nül hitt a természettudományos világkép egységében, abban, hogy a természettudomány és a társadalomtudomány eredményei összefoglalhatóak egyetlen világnézeti szintézisben. Paradox módon azonban konkrét kérdésekben ő került leginkább szembe Darwin elméletével. Ennek winizmus tartalma mélyrehatóan megváltozott, mindenekelőtt August - és igazolta kísérleteivel, amely az „eredeti” darwini elméletnél sokkal egyértelműbben egyrészt egyedül a természetes kiválasztódást tette az evolúciós folyamat előrehajtó mechanizmusává, másrészt a szerzett tulajdonságok öröklődését és a többi nem darwinista evolúciós elméletet egyértelműen kizárta. Darwinnal ellentétben, aki a „pángenezis” igazolta, hogy az élőlények szervezetében – már az embrionális fázisban is – az örökítő anyag („csíraplazma”) a test többi részétől egyértelműen elkülönül, és azok többé rá semmilyen hatást nem gyakorolhatnak. gadhatatlan volt, ezért is hangsúlyozta: a történelmi materializmus összhangban van a fejlődéselmélet alapgondolatával, de sokkal kevésbé azzal, ahogyan Darwin követői a fejlődéselméletet kidolgozták. 14 15 módon akarta megalapozni az etikát. Darwin és általában a többi darwinista is engedményeket tett a szerzett tulajdonságok öröklődésének, azt állítva, hogy sokszor a természetes kiválasztódás „nyersanyagát”, azokat a változatokat, amelyek között szelektál, az élőlények megszerzett és át- nem hitt abban, hogy a természet és a társadalom fejlődése egyaránt teljes egészében leírható a dialektika törvényeivel. Úgy vélte, az élettelen természetre nem feltétlenül érvényes a dialektika, és az élő természet, illetve a társadalom evolúcióját tekintve is csak igen sajátos formában lánosságban” léteznek ellentétek és az ellentéteket „magasabb szinten” feloldó minőségi változások, hanem a dialektika racionális magva egyetlen ellentmondás: az, amely az élőlény és környezete között feszül. Az élőlény megváltozik a környezet hatására, ez a változás azután visszahat az egyén fejlődésére, és a megváltozott egyénnek kell ugyanazokhoz a környezeti feltételekhez vagy esetleg a környezet változásaihoz sajátos formát ölt, ugyanis az emberek nemcsak alkalmazkodni képesek a környezetükhöz, hanem – intellektuális képességeik kifejlődésével – meg is tudják változtatni azt. Amíg az állatoknak és a növényeknek lényegében ugyanahhoz a – csak évmilliók alatt változó – környezethez kell alkalmazkodniuk, addig az embereknek alkalmazkodniuk kell az általuk megteremtett és tetszésük szerint nem megváltoztatható mesterséges környezethez, a technikai civilizációhoz is. Az ember megváltoztatja a technológiát, a technológia is megváltoztatja az embert, új problémákat teremt, amelyeket az embernek meg kell oldania, de ezek a megoldások megint csak új problémákat hoznak létre. Ebből fakad mára tehát a történelem alapvető, sajátos (azt a természettörténettől megkülönböztető) mozgatórugója, előrehajtója a technológiai fejlődés. A technológiai fejlődéstől és következményeitől eltekintve az emberi tól: az embereknek nagyjából ugyanazok a vágyaik, mint az állatoknak: önfenntartás, fajfenntartás és igény a társas életre, a fajtársaikkal való együttműködésre. Az utóbbi igény – amelyről már Darwin kimutatta, hogy az állatok „moráljának”, a fajtabeliekkel való együttélésüket szabályozó ösztönös normáknak az alapja – az emberi moralitás alapja is. lúció során végül is a technológia hatására, a technológiai környezethez alkalmazkodva változik, és eme változások miatt megy át az emberi faj története – az állatfajokéval ellentétben – több, egymástól különböző szakaszon, akkor el kellett utasítania a neodarwinizmus felfogását az öröklésről. Ha ugyanis az emberi szervezet csak az örökítőanyag megváltozása esetén változhat, akkor a technológiához való alkalmazkodás nem alakíthat ki – legalábbis belátható történelmi korszakok ezért ragaszkodott, minden ellenkező tudományos eredmény ellenére is, a neolamarckista nézetekhez. Mire azonban munkásságát élete vége felé Materialistische Geschichtauffassung (Materialista történetfelfogás) című nagy művében összefoglalta, addigra a lamarckizmus a neolamarckista nézetek előbb-utóbb diadalmaskodnak a darwinizmussal szemben, és létrejöhet a marxizmus és a neolamarckizmus szintézise.17 Marx és Engels szerinte csak a korabeli lamarckista nézetek misztikus vonásai és kialakulatlansága miatt nem helyezkedtek egyértelműen a lamarckizmus alapjára.18 folytathatatlan vállalkozás volt. A halálát követő évtizedben, az 1940-es évekre megvalósult zésével pedig végleg tisztázódott az örökítőanyag természete. A szerzett tulajdonságok örökölhetősége végleg kiszorult a respektálható tudományos nézetek közül. gyökereitől, ezért a fejlődéselmélet és a marxizmus szisztematikus tól, illetve a szellemtudományoktól érkezett a marxizmushoz. Amíg egyesítő platformja az a meggyőződés, hogy a marxizmus valamilyen specifikus megismerési módon alapul, amely nem redukálható a „normál” tudományos módszerre.19 lalkoztak a marxizmus elvi alapjaival – inkább csak amolyan tiszteletreméltó „ereklyének” tekintették azt. A marxizmus továbbfejlesztése los teoretikusaira maradt, másrészt pedig olyan független értelmiségiekre, akik hosszabb-rövidebb ideig ugyan a kommunista mozgalomhoz tartoztak, de nézeteik a „hivatalos” pártvonaltól eltértek. Az előbbiek 17 18 19 Hudelson 1990. mus” kialakulásához vezetett.20 Az utóbbiaké viszont az úgynevezett a nemzetközi kommunista mozgalom hivatalos ideológiája. Ez az ideológia idővel minden szellemi vonzerejét elveszítette, mert a klasszikusok gazdag gondolatvilágát sematizálta, leegyszerűsítette, néhol meg is hamisította, és nyilvánvaló módon a szovjet vezetés taktikai szükségleteinek rendelte alá. A „nyugati” marxizmus viszont – a belőle kinőtt, de már a marxizmushoz nem számítható szellemi irányzatokkal együtt, amilyen például a frankfurti iskola – egészen az 1970-es évekig komoly hatást gyakorolt a nyugati országok szellemi életére, és azoknak az értelmiségieknek az útkeresésére is, akik a létező szocializmus országaiban kiábrán- E marxizmusváltozatok történetének, árnyalatainak nyomon követése itt nem feladatunk. Témánk szempontjából a legfontosabb az, hogy mindkét irányzat alapvetően filozófiai, nem pedig tudományos elméletpolitikai csődjének, „árulásának”21 okát jelentős részben abban látta, elemekkel ötvözték a marxizmus filozófiai tartalmát. E közös kiindulópontból azonban teljesen más irányban haladtak. xista filozófia által megragadott dialektikus törvények a valóság, a mozgó anyag objektív törvényszerűségeit, legáltalánosabb összefüggéseit írják 20 kal átszínezett – elméleti viták vezettek, amikor végül a két klasszikus viszonyát úgy fogalmazták meg, hogy a leninizmus a kapitalizmus legvégső korszakára, az „imperiterializmusról, valamint a marxista filozófiának a tudományokhoz és a társadalmi gyakorlathoz való viszonyáról vallott nézetei nagyjából megegyeznek a későbbi mar21 A nemzetközi szociáldemokrácia egyrészt nem volt képes szembeszállni a háborúval, másrészt a bolsevik forradalmat, a szocializmus megvalósításának első gyakorlati kísérletét megtagadta. le. Ezért a dialektikus materializmusnak kell irányt mutatnia a társadalom- és természettudományok számára. A nem marxista, „polgári” tudomány és filozófia legfeljebb részigazságokat ismerhet fel. A filozófia tehát „pártos” kell, hogy legyen, a munkásosztály és annak élcsapata, a kommunista párt melletti elkötelezettségtől függetlenül az igazságmus történetében ez a felfogás sokszor nem egyszerűen tudománytalan, hanem tudományellenes beállítottsághoz vezetett. A legszembetűnőbb nevéhez fűződő áltudományos elmélet és gyakorlat súlyos károkat okozott a szovjet mezőgazdaságnak és genetikának egyaránt. A „nyugati marxizmus” is a dialektikát tekinti a marxizmus legfontosabb filozófiai mondanivalójának, de a dialektika mibenlétét teljesen másképpen értelmezi, mint a dialektikus materializmus. A dialektikus törvények nem az embertől független objektív valóság mozgástörvényei, hanem azt a folyamatot ábrázolják, amelynek során az ember, az emberiség megismerő és cselekvő szubjektumként a valóságot átalakítja, és a maga képére formálja. A hegeli dialektika racionális magva az, hogy a külső valóság (legalábbis a társadalmi valóság) nem létezik a megismerő szubjektumtól függetlenül, hanem az emberi megismeréssel és gyakorlattal kölcsönhatásba lépve maga is folyamatosan átalakul. Ezért a marxizmus nem tudományos elmélet, hanem forradalmi-humanista küldetéssel bíró szabadságfilozófia, gyakorlati tudatosság. Mivel általában a nyugati marxisták is visszariadtak attól, hogy a természetet is „szubjektívvé” tegyék, ezért a szubjektum-objektum „egybeolvadása”, dialektikája nem létezik a természetben – tehát a természetben nincs jelen a dialektika olyan értelemben, ahogyan Engels lomtudományok nem tekinthetőek azonos módszerrel dolgozó, egységes rendszer részeit alkotó tudományoknak: a társadalmi valóság megismerésének módszere csakis valamiféle „ezoterikus” marxista módszer lehet. náló két nagy áramlat egyike sem volt alkalmas a fejlődéselmélet és a történelmi materializmus összekapcsolására. 70 A történelmi materializmus és a darwinizmus szintézisének kísérlete az analitikus marxizmusban Az 1970-es években – itt nem taglalható okokból – a marxizmus több formája kifulladóban volt, elvesztette kapcsolatát úgy a kortárs tudomány élvonalával, mind pedig a társadalmi gyakorlattal. A marxizmusnak egy új formája jött létre, az úgynevezett „analitikus” marxizmus, amely a marxizmustól korábban nagyjából érintetlen angol és a marxizmus „hagyományos” formáival szemben.22 Analitikus marxistáknak az úgynevezett September Group – minden második év szepsadalomtudósok csoportja – tagjait nevezzük, akik politikailag semmilyen marxista irányzatnak sem elkötelezettek. Az analitikus marxisták szkeptikusak a marxizmus valamennyi, Marx halála után kialakult értelmezési kísérletével, de mindenekelőtt a dialektika minden formájával szemben. Arra törekszenek, hogy az angol analitikus filozófia standardjainak megfelelő fogalmi egzaktsággal és a neoklasszikus közgazdaságtan, valamint a játékelmélet modelljeit, eszközeit felhasználva rekonstruálják a marxizmust. Az analitikus marxisták természetesen nemcsak a történelmi materializmus, hanem valamennyi marxi tétel, például a kizsákmányolás elmélete az osztályfogalom és a szocializmusfogalom racionális rekonstruálásával – vagy ha tetszik, dekonstruálásával – is foglalkoztak, melynek során lassanként elvetették vagy radikálisan átértelmezték a marxizmus szinte valamennyi tételét. Mára az iskola gyakorlatilag már nem választható el egyfajta baloldali, egalitárius liberalizmustól. Amikor az analitikus marxizmus útnak indult, akkor azonban ez még letésű, de évtizedek óta Angliában dolgozó filozófusnak – 1978-as munkája, a Karl Marx’s Theory of History: A defence 23 éppen a történelmi materializmusról szól, és egy meglehetősen „ortodox” történelmi materializmust kíván védelmezni – visszatérve az 1859-es A politikai gazdaságtan bírálatához írt híres 22 Group, 23 Non-Bullshit Marxism 71 marxi Előszó történelemértelmezéséhez. Marx azt állítja az Előszóban – az egyedüli olyan szövegében, ahol szisztematikusan kifejti a történelmi materializmus alapelveit –, hogy a termelőerők folyamatos fejlődésének, a munka termelékenysége növekedésének az általános tendenciájához igazodik a többi társadalmi jelenség és folyamat: a „termelési viszonyok” (mindenekelőtt a tulajdonviszonyok) és a „felépítmény” (a jogi, politikai és eszmei-kulturális jelenségek). Amikor egy-egy termelési mód (például a feudalizmus) immár nem biztosítja a termelőerők fejlődésének megfelelő kereteit, akkor a termelőerők „szétfeszítik” az elavult termelési viszonyokat, társadalmi forradalom következik be, amelynek során a termelési viszonyokkal együtt átalakul a felépítmény is. Habár az egyes konkrét marxi történelemelemzések általában nem a technológia fejlődését, hanem az osztályharcot mutatják be a történelmi folyamatok alapvető mozgatórúgójaként, de végső soron az elméletben az osztályharc történelemmagyarázó szerepe alárendelődik a termelőerők fejlődésének. Mert az osztályharc Marx szerint végül mindig a fejlettebb termelőerők, a magasabb szintű termelési mód ígéretét, lehetőségét hordozó osztály győzelmével végződik.24 (Ezért győzte le a polgárság a feudális uralkodó osztályt, és ezért fogja a proletariátus is legyőzni a burzsoáziát.) kusa, noha elvileg természetesen az Előszó téziseihez való hűségét hangoztatta, a valóságban teljesen más módon értelmezte a történelmet. Az Előszó tanítása szerint ugyanis, mivel a történelmet a termelőerők fejlődése határozza meg, egyetlen társadalom sem tűnik el addig, amíg viszonyai nem válnak a termelőerők továbbfejlődésének akadályaivá. nagyon is alkalmas a termelőerők továbbfejlesztésére – ilyen értelemben vett meghaladása legfeljebb évszázadok múlva várható. Ezért a marxisták, akiket a kapitalizmus mielőbbi megdöntésének forradalmi perspektívája foglalkoztatott, a termelőerők fejlődése helyett a termelési viszonyok, az osztályok, az állam kérdéseire koncentráltak – és ezekről sokszor, ha nem is feltétlenül helyes, de mindenesetre gondolatgazdag elemzéseket alkottak. A történelmi materializmus coheni értelmezése viszont visszatér a termelőerők elsődlegességének gondolatához, egyfajta technológiai determinista perspektívából értelmezi a történelmet. 24 re visszaesik. - 72 definiálta a történelmi materializmus alapfogalmait: alap, felépítmény, termelőerők, termelési viszonyok.25 Másfelől megkísérelt választ adni arra a kérdésre: milyen módon „határozzák meg” az erők a viszonyokat é s a viszonyok a felépítményt? Marx elemzései ugyanis mindig arról szólnak, hogy a termelési viszonyok is meghatározzák – előmozdítják vagy lefékezik – a termelőerők fejlődését. Ha már most a két tényező közötti oksági viszony kölcsönös, akkor hogyan beszélhetünk a termelőerők elsődlegességéről, technológiai determinizmusról? csolat nem ok-okozati, hanem funkcionális jellegű. A termelőerők olyan módon magyarázzák meg a viszonyok jellegét, hogy azok a viszonyok maradnak fenn hosszú távon, amelyek elősegítik, és azok tűnnek el, amelyek hátráltatják a termelőerők fejlődését. Azt állítjuk például, hogy a sivatagi róka hatalmas füle és homokszínű bundája, illetve a sarki róka kicsiny füle és fehér bundája azért alakult ki, mert elősegíti a szóban forgó természeti környezetekhez (a sivataghoz, illetve a sarkvidékhez) való alkalmazkodást. Azért adhatjuk e magyarázatokat, mert tudunk egy olyan mechanizmusról – a természetes kiválasztódásról –, amelynek révén ez az összefüggés az élővilágban folyamatosan érvényesül. Az a faj, amely nem fejleszti ki a környezethez való alkalmazkodás eszközeit – eltűnik. nek” – persze csak előbb-utóbb és komoly konfliktusok árán – alkalmazkodni a termelőerők fejlődéséhez, olyanná alakulni, hogy elősegítsék azt. A felépítmény képződményei és a termelési viszonyok között pedig hasonló funkcionális viszony áll fenn: a felépítményt az alap határozza 25 Marx ugyanis – noha általánosságban a társadalmi berendezkedéstől független emberi és természeti tényezőket ért termelési erőkön – időnként termelőerőnek nevez olyan társadalmi intézményeket is – például a világpiacot –, amelyeket inkább terme- mindazt termelőerőként definiálja, ami a termelésre annak fizikai összetevői révén van hatással. Tehát például a menedzsment termelőerő (habár egy intézményrendszer) viszont egy fal, amely – például az ókori Rómában – a szabad bérmunkásokat elválasztszintén világossá tette a termelési viszonyok és a felépítmény viszonyai közötti különbséget. A termelési viszonyok a termelőerők feletti tényleges hatalmat (a de facto tulajdonlást) jelentik, míg a felépítményi képződmények ezeket a tulajdoni-hatalmi viszonyokat a jog és az ideológia eszközeivel legitimálják, és ezzel stabilizálják. 73 meg, de azért és úgy, mert a felépítmény funkciója az adott termelési viszonyok legitimálása és ezáltal stabilizálása. A marxisták ugyanolyan indokoltan magyarázzák az egyes társadalmak termelési viszonyait azzal, hogy azok a termelőerők fejlődéséhez járulnak hozzá, ahogy a biológusok is helyesen magyarázták – már Darwin előtt, a természetes kiválasztódás konkrét mechanizmusainak felfedezése előtt is – az állatok szerveinek és képességeinek kialakulását azzal, hogy kifejlődésük elősegítette a kérdéses faj alkalmazkodását élőhelyéhez.27 szerint: az első a termelőerők fejlődése, a „development thesis”, a második a termelőerők elsődlegessége a termelési viszonyokkal szemben, a „primacy thesis”. négy korszakra oszlik. A távoli ősidőkben az emberiség összmunkaideje éppen arra volt elégséges, hogy az egész közösség a létminimum szintjén megéljen. E korszaknak értelemszerűen az emberek közötti teljes egyenlőség, az „ősközösség” állapota felelt meg. Hosszú fejlődés után az emberiség eljutott oda, hogy a termelők képesek voltak többletmunkát is végezni, és ebből társadalmi többletterméket előállítani. Ekkor az ősi egyenlőség állapotából létrejöttek a prekapitalista osztálytársadalmak, azok a társadalmak, amelyekben a többiek többletmunkájából, illetve többlettermékéből él egy olyan kiváltságos csoport, amely a közvetlen termelőmunkában már nem vesz részt, azonban ellátja a társadalmi élet azon kívül eső funkcióit (az államigazgatást, a háborúskodást, a vallási életet, a kultúra és a tudomány fejlesztését). E berendezkedés(ek) mellett az emberiség termelőerői – mivel az őskorinál nagyobb létszámú, többféle szükségletet kifejlesztő és nagyobb szellemi erőkkel is rendelkező, továbbá a külső ellenséggel szemben is védettebb társadalmak jönnek létre – fejlődnek ugyan, de igen lassan. A prekapitalista társadalmak uralkodó osztályainak ugyanis általában nem érdekük a termelőerők fejlődése, mert az a termelés létező struktúráját és az ő abban elfoglalt kiváltságos helyzetüket veszélyeztetné. A dolgozó osztályok viszont egyrészt nem rendelkeznek a termelőerők fejlesztéséhez szükséges tudással – de motivációval sem, hiszen a megnövekedett társa- gerparton négy faoszlop áll, amelyek a szélben ide-oda hajladoznak. Ha a négy oszlopra közös tetőt szerelünk, akkor ugyan a tetőt az oszlopok tartják, mégis, a tető stabili27 74 dalmi többletterméket az uralkodó osztály úgyis nagyobbrészt kisajátítaná. A társadalmi többlettermék növekedésének egy bizonyos pontján a termelőerők fejlődését már jobban előmozdítja egy olyan berendezkedés, amelyben a többletterméknek csak kisebb részét fogyasztják el a kiváltságos csoportok, nagyobb részét viszont felhalmozzák, és folyamatosan befektetik a termelés továbbfejlesztésébe. E célkitűzést csak olyan társadalmi csoport tudja megvalósítani és a termelők tömegeire rákényszeríteni, amelynek – az összes korábbi uralkodó osztállyal ellentétben – érdekében áll a termelőerők fejlesztése. Ez az uralkodó osztály a kapitalisták osztálya. A kapitalistákat a piaci verseny logikája kényszeríti arra, hogy folyamatosan csökkentsék a termelési költségeket – ami hosszú távon csakis a termelőerők fejlesztésével, egyre magasabb szintű technológia felhasználásával érhető el. A kapitalista társadalomban tehát a termelőerők fejlődése igen gyors, mék növekedése eléri azt a szintet, ahol a további fejlődést immár nem a „dologi”, a dolgozó emberek fogyasztása és önmegvalósítási igényei rovására végrehajtott felhalmozás, hanem az emberekben rejlő képességek sokoldalú kibontakoztatása és a termelésen kívül eső feladatoknak e sokoldalúan fejlett emberek közötti egyenlő megosztása szolgálja a leginkább. E ponton a kapitalizmus (és mindenfajta osztályjellegű berendezkedés) elveszti a maga történelmi racionalitását, és létrejön a kommunista, osztálynélküli társadalom. Ez lenne tehát a coheni történelemelmélet váza. Bizonyos, hogy ténelmi materializmust. Az elsődleges kérdés azonban nem az, menynyire koherens az elmélet, nem is az, mennyire felel meg Marx tanításának, hanem az: igaz-e? A nyolcvanas évek első felében kritikusai soklődésére vonatkozó tézisét, hogy az emberi lények egyrészt folyamatosan a szűkösség (scarcity) szituációjában élnek, azaz szűkében vannak a létfenntartási javaknak, másrészt pedig, mivel valamennyire racionálisak, a szűkösségtől a termelőerők fejlesztése révén akarnak megszabadulni. Az emberek azonban a történelem nagy része alatt egyáltalán nem mindig akartak és tudtak munkamegtakarító technikákat találni és alkalmazni. Mi több, nemcsak a stagnálásra, hanem a masszív visszaesésre is vannak példák (így a római birodalom korábbi területén a népvándorlás után). 75 az embereknek mire van szükségük, mit szeretnének, mindig a termelési viszonyok, az osztályok közötti viszonyok határozták meg. Ezeket a tényezőket nevezik ők együttesen osztálykapacitásoknak (class capacities), az osztálykapacitások kérdésének elhanyagolása szerintük a coheni marxizmus fő gyengesége. Még inkább ezek a tényezők határozzák meg azt, mit képesek az emberek meg is valósítani abból, amit nek a munkaideje csaknem felét a különböző – munkaszünettel járó – egyházi ünnepek és böjtnapok tették ki, egyáltalán nem arra vágyott, hogy fejlődjön a mezőgazdaság technológiája, és kevesebbet kelljen dolgoznia. Hanem vagy arra, hogy az adott munkamennyiségből kevesebbet kelljen dolgozni a földesúrnak és az egyháznak, vagy arra, hogy a nemesek luxus- és presztízsjavaiból neki is jusson. Más szavakkal: nem arra, hogy a társadalmilag szükséges munkamennyiség csökkenjen, hanem arra, hogy másképpen osszák el. Ha és amennyiben a feudális társadalomban a termelőerők fejlődtek, akkor azt a feudális társadalmi viszonyok tették lehetővé: az uralkodó osztálynak volt szüksége (a maga pazarló fogyasztása, valamint a háborúskodás-hódítás céljaira) a társadalmi többlettermék növekedésére, és voltak történelmi helyzetek, amikor ezt nem a kizsákmányolás fokozása, hanem a munkafolyamat racionalizálása révén tudta a leginkább elérni.28 29 még ha igaz is, hogy az emberiség története során a termelőerők a legtöbb társadalomban és a legtöbb korban fejlődtek, ez nem bizonyítja az emberiség történetét meghatározó fejlődési tendencia létezését. Ehhez ugyanis azt is tudnunk kellene, hogy vajon a fejlődési tendenciát nem a termelőerők fejlődésének kedvező, esetlegesen létrejött termelési viszonyok, illetve társadalmi struktúrák magyarázzák-e. Mert ha igen, akkor a tendencia többé nem mondható autonóm, az egyes társadalmak viszonyaitól független és azokat „kívülről” meghatározó tendenciának. Természetesen mondhatjuk azt, hogy azért uralkodtak az emberiség történetében a legtöbb társadalomban a termelőerők fejlődésének kedvező viszonyok, mert az emberiségnek a termelőerők fejlesztésére irányuló alapvető törekvése mindig ilyen viszonyokat alakított ki – de ebben az esetben a termelőerők fejlődési tendenciáját egyszerűen állítjuk, nem pedig a történelemben ténylegesen végbement fejlődés tényeivel igazoljuk. 28 29 Az emberi természetnek azok a vélt történelemfeletti vonásai (a szűsemmi esetre sem garantálják, hogy létrejönnek a termelőerők fejlődését előmozdító struktúrák. Még ha igaz is, hogy az emberek általánosságban a szűkösség szituációjában hajlamosak racionálisan viselkedni (azaz munkamegtakarító eljárásokat keresni és találni), de egyrészt a kollektív döntéseknek a játékelméletből jól ismert paradoxonai miatt az egyénileg racionális döntések kollektív irracionalitásban összegződhetnek, másrészt pedig természetesen fennáll a „potyautas”-dilemma. Még ha az emberiség egészének hasznos is a technológiai fejlődés, és ezt az emberek tudják, akkor is elképzelhető, hogy nagyon sok személy vagy csoport számára rövid távon túl sok áldozattal, kockázattal jár a megvalósítása. Azt állította, hogy kritikusai hibásan gondolják el, miben áll a termelőerők fejlődése mint autonóm, a történelem menetét meghatározó tendencia. Úgy képzelik, hogy ez az autonóm tendencia kettős jelentésű. Vagy azt jelenti, hogy az emberek a történelemben – függetlenül attól, hogy társadalmi helyzetük, életviszonyaik ösztönzik-e őket erre vagy sem – folyamatosan igyekeznek fejleszteni a termelőerőket (ez pedig egyszerűen nem igaz). Vagy pedig azt jelenti, hogy a tendencia a mindenkori – a termelőerők fejlődésére nézve többé-kevésbé kedvező – társadalmi viszonyokat magyarázza (ami ugyan lehetséges, de nem igazolható, ha az erők fejlődését mint a viszonyoktól független és azoknál azonban létezik harmadik lehetőség is. Ez pedig az, hogy a termelőerők fejlődése mint szigorúan autonóm tendencia csak olyankor működik, amikor a társadalom az egyik viszonyrendszerről átvált egy másikra. A termelőerők fejlődése az emberiség történetében a természetes kiválasztódás természeti szerepéhez hasonló funkciót tölt be. Az egy adott fejlettségi szinten lehetséges társadalmi rendszerek közül az emberek kiválasztják azt, amely a termelőerők fejlődéséhez optimális feltételeket biztosít. Ha azonban ezek a viszonyok egyszer már kialakultak, akkor a tendencia immár nem tőlük függetlenül, hanem az általuk meghatározott – korhoz kötött – társadalmi racionalitáson és motivációs rendszeren keresztül hat az emberekre. Az ilyen módon korrigált coheni elmélet ugyan már nem magyarázná meg feltétlenül az egyes társadalmak belső fejlődési tendenciáit, azonban még mindig megmaő gyarázná az egyes társadalmak közötti nagy történelmi átmeneteket.30 30 77 meggyőző. Egyfelől az emberi természetre vonatkozó ismereteinkkel éppúgy nem vagy még kevésbé egyezik meg, mint az eredeti elmélet. Az emberekre ugyan nem jellemző az, hogy saját (történelmileg és társadalmilag kondicionált) szükségleteiktől és gondolkozásmódjuktól függetlenül, valamiféle történelemfeletti racionalitásnak engedelmeskedve folyamatosan fejleszteni akarnák a termelőerőket – de az még kevésbé, hogy a történelem nagy fordulópontjain ki tudnák választani és létre tudnák hozni azokat a társadalmi viszonyrendszereket, amelyek kedvezőek a termelőerők fejlődése szempontjából. Másfelől a tényleges történelmi átmenetek elemzése sem támasztja alá musba való átmenettel kapcsolatos viták során derült ki. A kérdés azért kulcsfontosságú a marxisták számára, mert az osztály előtti társadalmakból az osztálytársadalmakba való átmenetről nem rendelkezünk vében, hogy elmélete nem magyarázza meg az egyes prekapitalista osztálytársadalmak (ázsiai termelési mód, rabszolgaság és feudalizmus) közti átmeneteket.31 A kapitalista társadalomból az osztálynélküli társadalomba való átmenetre viszont a történelem eddig nem nyújtott példát. Így tehát a kapitalizmus létrejötte lehetne az egyetlen olyan nagy Robert Brenner angol marxista történész azonban az angol mezőgaz- angol mezőgazdasági, végső soron az ipari forradalmat, mint ismeretes, a „bekerítés” tette lehetővé: a szegényparasztság megfosztása termelőeszközeitől, földtelen, csavargó, munkaerejének eladására kényszenyok sokkal alkalmasabbnak bizonyultak a mezőgazdaság – és később az ipar – fejlesztésére, mint a feudális viszonyok, ám nem ez magyarázza a folyamatot. Az európai agrártársadalmakat jellemző demográfiai ciklusok – a népesség létszámának a mezőgazdaság eltartó képestályharcot a feudális társadalmakban.32 A földesurak különböző meg31 32 A középkori társadalmakban a demográfiai ciklus a következőképpen működik: a jobbágyok kedvező természeti és társadalmi feltételek között gyorsan szaporodnak, ezért a jobbágytelkek elaprózódnak az örökösök között, a föld termelőképessége pedig kimerül. Megfelelő mennyiségű termőföld híján a parasztok kénytelenek a legelőket is szántófölddé alakítani. Hosszú távon azonban így, mivel már nem áll rendel- 78 got, és kialakították a piacra, sőt exportra termelő úgynevezett másohíteni a feudális terheken. Az angol földesurak nem rendelkeztek az gék sem voltak, mint francia társaik, ezért egy harmadik megoldást választottak: elkergették a jobbágyi státusból, a személyi függésből már évszázadok óta felszabadult bérlő parasztokat a földekről, illetve megfosztották őket azoktól a közösségi, egyházi szociális juttatásoktól, amelyeket a szokásjog folytán élveztek. Így keletkezett az a jogilag szabad, de anyagilag kiszolgáltatott munkaerő, amelyre a kialakuló angol kapitalista mezőgazdasági nagyüzemnek szüksége volt. Brenner szerint ezt tehát az osztályharc specifikus, egyedül Angliára jellemző konstellációja és nem a termelőerők fejlődése tette lehetővé. Egyedül a kialakult piacgazdaságban, a kapitalizmuson belül működik olyan mechanizmus (a piaci verseny), amely valamennyi gazdasági alanyt a termelés fejlesztésére kényszeríti.33 A nyolcvanas évek vitáiban tehát nyilvánvalóvá vált, hogy tarthatatlan a termelőerők elsődlegességére vonatkozó tézis, amennyiben ezen a termelőerők fejlesztésére irányuló tudatos, intencionális döntéa történelmi materializmus hagyományos tézisei a termelőerők történelmi szerepéről, ha az emberi társadalmak történetében is működnek valamiféle olyan öntudatlan mechanizmusok, mint a természetes kiválasztódás a természetben, amelyek indokolják a funkcionális magyarázatok alkalmazását, azt a feltételezést, hogy az egyes történelmi jelenségek (legalábbis a fontosabbak) azért és akkor lépnek fel, amikor elősegítik a termelőerők fejlődését. például az úgynevezett kompetitív elsődlegesség elméletével állt elő. Ez azt jelenti, hogy bár az emberi társadalmak megtehetik, hogy nem fejlesztik a termelőerőket – de csak addig, amíg nem kerülnek kapcsolatba – egyszersmind versenybe – más társadalmakkal. Mert ha ez meg- kezésre az állatok trágyája, a föld termelékenysége tovább csökken. A népesség végül éhen pusztul, illetve elvándorol a még megműveletlen földterületekre. A földesurak viszont a munkaerőhiány miatt kénytelenek kedvezőbb feltételek mellett kiadni a jobszázadban azért okozott a korábbinál súlyosabb társadalmi krízist a demográfiai ciklus, mert már Európában nem álltak rendelkezésre nagy, megműveletlen, termővé tehető új földterületek. 33 Brenner 1985. 79 történik, akkor a fejlettebb, illetve fejlődőképesebb társadalom legyőzi rint a fenti példa, Brenner elemzése az angol kapitalizmus kialakulásáról, nem cáfolja a termelőerők elsődlegességét. Mert Angliában ugyan valóban nem azért jött létre a kapitalizmus, mert a feudalizmusnál alkalmasabb volt a termelőerők fejlesztésére, de amikor már kialakult, akkor viszont ennek köszönhetően terjedhetett el a világon. Emiatt – Anglia gyors gazdasági fejlődése és ebből fakadó hatalmi fölénye – miatt kellett Angliától végül az összes többi modernizálódó tárban csak azt támasztja alá, hogy ha egyszer valahol fejlettebb termelőr erők jöttek létre valamely társadalomban, és megteremtették a nekik megfelelő termelési viszonyokat, akkor ezek a viszonyok el fognak terjedni az egész emberiség körében34 – de nem azt, amit az eredeti coheni tézis állított, hogy tudniillik a termelőerők fejlődése az emberiség törszerint a feudalizmus „széttagoltsága” (tarkabarka geográfiai és kulturális viszonyai), valamint a demográfiai ciklus kb. száz évenkénti ismétlődése miatt „kellett lennie egy Angliának”, vagyis egyszer az európai fejlődés során kellett lennie olyan társadalomtörténeti szituációnak, amelyben az uralkodó osztály a társadalmi konfliktusok angol típusú, a kapitalizmus kialakulásához vezető megoldását választja – de ez a vélekedése nagyon is spekulatívnak tűnik kritikusai szemében.35 Paul Nolan angol marxista filozófus a vitának ezen a pontján darEszerint az egyes kultúrákban – Nolan szerint nem genetikai módon ugyan, de kulturális kondicionálás segítségével37 – továbbadódnak a kultúra meg- 34 Egyes kritikusai szerint azonban még ezt sem bizonyítja. Az angol társadalmi viszonyok ugyanis nem pusztán azért váltak minden modernizálódó ország számára követendő példává, mert Angliában gyorsabban fejlődtek a termelőerők, hanem azért, mert világpiaci versenyképességük érdekében lépést kellett tartaniuk ezzel a fejlődéssel. E kritikusok szerint azonban már maga a világpiac létrejötte is a kapitalista viszo- válhatott tehát egyetemes fejlődési mintává a tőkés piacgazdaság. 35 37 Mivel valamely kulturálisan kondicionált magatartásforma nem feltétlenül adódik át a szülőktől az utódokra, viszont könnyen átkerülhet olyan valakihez, akivel eredeti hordozója nincs vérségi kapcsolatban, ezért a kulturális magatartási jegyek egyének közötti terjedése erősen esetleges folyamat. Nolan azonban nem állítja, hogy az általa feltételezett mechanizmus az egyének, hanem csak azt, hogy az embercsoportok, társadalmak között érvényesül. 80 határozó jegyei, a jellegzetes emberi viselkedési minták, amelyek között vannak olyanok, amelyek elősegítik, és vannak, amelyek hátráltatják a népességszaporodást. Nyilvánvalóan a társadalmak reproduktív sikerességét előmozdító kulturális jegyek terjednek el, és az ezt hátráltatóak szorulnak ki az emberiség története során. Hiszen – a legmodernebb katonai technológiák megjelenéséig – a népesség gyors szaporodása az, amely lehetővé teszi, hogy egy társadalom gazdasági és katonai fölénybe kerüljön más társadalmakkal szemben, és szomszédait beolvassza, leigázza, elűzze, esetleg kiirtsa. Az a nép vagy kultúra fog tehát fennmaradni és a többiek rovására elterjedni, amelyben jelen vannak és továbbadódnak a népességszaporulatot elősegítő kulturális sajátosságok. Az is nyilvánvaló, hogy a termelőerők fejlesztése vagy legalább az erre való képesség ilyen, a népességszaporulat növekedését elősegítő kulturális jegy, hiszen (a modern orvostudomány és a születésszabályozás megjelenéséig) a csecsemőhalandóság, a betegségek, a népességet tizedelő járványok kéz a kézben jártak a szegénységgel, az éhínséggel, az emberek szervezetének a hiányos táplálkozás miatti legyengülésével. Ezért az emberiségben a termelés, illetve a termelékenység magasabb szintjét biztosító kultúrák fognak elterjedni, abban az irányban, abban az ütemben és mértékben, amelyet a földrajzi környezet lehetővé tesz. Azt azonban, hogy mely kulturális jegyek (például a protestánsok y aszketikus munkamorálja) biztosítják a termelékenység növekedését és így a reprodukció sikerességét, mindig a termelőerők adott fejlettségi feltételei elsődlegességének marxi tézisét az elmélet összebékíti a fejlődés mechanizmusának darwini jellegével. A Nolan által a termelőerők fejlődésére és a hatékonyabban termelő tudatos döntéseket feltételez a fejlődés magyarázataként, mert a nemzetközi versenyben való „helytállás”, illetve a hódítás igénye maga is a társadalmak (vagy legalábbis azok vezető csoportjai és személyei) célracionális magatartását feltételezi. Nolan viszont határozottan szkeptikus az emberi racionalitásnak a valóságos történelmi folyamatokban való érvényesülésével kapcsolatban – legalábbis az eddigi emberi történelem nagy része során. Úgy véli: a legtöbb kompetitív folyamat a történelemben a darwini természetes szelekcióhoz hasonló, „vak” szelekciós mechanizmusok működésén alapul. Mindazonáltal elmélete helyet ad annak, hogy a kultúrák – keztatott tudatos küzdelem, később azonban az emberiség múltjának és 81 természeti helyének tudományos megismerése révén – egyre inkább tudatosítsák, milyen tényezők és mechanizmusok biztosítják fennmaradásukat és sikerességüket. Így talán egyszer majd a racionális-tudományos emberi választások teljesen kiszorítják a „vak” evolúciós mechanizmusokat az emberiség sorsának irányításából. Amennyiben azonban Nolan hipotézise igaz, a történelem nagy részében spontán folyamatról van szó: kedvező földrajzi és kulturális (esetleg genetikai) tényezők következtében létrejöttek olyan munkaeljárások és munkaeszközök, amelyek az őket alkalmazó társadalmaknak magasabb népszaporulatot és így a többi társadalmakkal szembeni kompetitív előnyt biztosítotneodarwinista elméletének alapgondolata az, hogy a természetes kiválasztódás mechanizmusa a (genetikai) variánsok, a mutánsok véletlenszerűen előállt sokféleségéből választja ki a legéletképesebbeket. Az pedig nyilvánvaló, hogy a modern technikai civilizáció a maga európai kialakulási helyével, az azt elősegítő speciális kulturális és földrajzi feltételekkel, nem a homo sapiens történetébe valamilyen belső szükségszerűséggel „beprogramozott” fejlemény: megjelenése inkább specifikus körülmények szerencsés egybeesésének következménye. Amíg a történelmi materializmus régebbi változatai kénytelenek voltak a termelőerők fejlődését valamiféle, az emberiség egész történetét végigkísérő szükségszerű folyamatnak látni (holott nyilvánvalóan nem az, hiszen számos emberi társadalom története során gazdaságilag stagnált, vagy csak nagyon lassan fejlődött), addig Nolan elmélete világossá teszi, hogy miért csak viszonylag olyan későn és kezdetben az emberiség teljes életterületének viszonylag szűk szegmensében vált a termelőerők fejlődése feltartóztathatatlanná. Nolan szerint az ő darwinista hipotézisének elfogadása nélkül a történelmi materializmus nem tud egységes magyarázatot adni, hanem csak különböző és egymással nem is okvetlenül konzisztens magyaa maga kritikusaival szemben mindig joggal hivatkozott: hogy tudniillik az emberiség történetének egészét tekintve a termelőerők általánosságban mégiscsak fejlődtek, és csak ritkán fejlődtek vissza. eredményeiről: arról, hogy mennyire volt képes megtalálni a történelmi materializmus racionális magvát és összhangba hozni azt az emberre choanalízishez hasonlóan – mányos indíttatású elmélet, choanalízishez hasonlóan – amikor is ez a kiindulópont a marxizmus is materialisztikus, tudoamelynek azonban – megint csak a pszivoltak „ezoterikus” fejlődési szakaszai, elhalványult. Napjainkban az analitikus 82 marxizmus eredményei arra mutatnak, hogy a marxisták legjobbjai túlléptek ezen a korszakon. A marxista történelemelmélet így elemévé válhat egy – alapvetően a fejlődéselméletre épülő – átfogó, tudományos emberképnek. A mai posztmodern légkörben újra divatossá vált vallással, mítoszokkal és más tudománytalan világképekkel ellentétben egy ilyen tudományos látásmód lenne egyedül alkalmas arra, hogy az emberiség történetének jelenlegi, sorsdöntő fordulópontján megtanuljuk racionálisan kezelni, kézben tartani közös emberi sorsunkat – mindenekelőtt az általunk az elmúlt ötszáz évben teremtett lenyűgöző, de egyben félelmetes technikai lehetőségeket. Irodalom The Brenner Debate. Historical Materialism and Social Evolution. Karl Marx’s Theory of History. Press. History, Labour and Freedom. Themes from Marx. Journal of Philosophy, 5. szám. Karl Marx és Friedrich Engels művei. 20. Karl Marx és Friedrich Engels művei. 449–459. Karl Marx és Friedrich Engels művei. Hudelson, Richard 1990. Marxism and Philosophy in the twentieth century. A defense of Vulgar Marxism. New York, Prager. Das Werden eines Marxisten. Karl Kautsky and the social science of Classical Marxism. International Studies in Sociology and Social Anthropology. New Left Review, 83 Karl Marx és Friedrich Engels művei. Karl Marx és Friedrich Engels művei. Karl Marx és Friedrich Engels művei. 42. kötet, BudaMayr, Ernst 1991. One long argument: Charles Darwin and the genesis of modern evolutionary thought. Science and Society, április, 155–179. . Socialist Darwinism. Evolution in German Socialist Thought From Marx to Bernstein. Demeter Tamás Az emberkép keresése Bevezetés a a magyar filozófiát erős történeti orientáció jellemezte.1 A fontos filozófiai munkák sokkal inkább filozófiatörténeti témákra s nem a filozófiai diszciplínák kortárs problémáira összpontosí- igen jelentékeny volt. Miközben a filozófiatörténeti és a diszciplináris érdeklődést, általánosságban szólva, egyaránt marxi tendenciák alakították, a marxista szisztematikus törekvések, mint például a dialektiháború utáni szintéziskísérlete sem váltott ki olyan érdeklődést, mint korábbi munkái – a hazai filozófia kontextusában nyilvánvaló relevanciája dacára sem. Ezzel szemben az ilyen inspirációjú eszmetörténeti vizsgálódások jellegzetes és nemzetközi viszonylatban is érdekes eredményeket hoztak, melyek jelentősége jóval felülmúlja a szisztematikus filozófiai kutatásokét. Mivel a kortárs „nyugati” filozófiát jellemzően „polgári filozófia”ként emlegette a hivatalos zsargon, könnyű megérteni, hogy miért számított a hivatalosság nézőpontjából kevéssé üdvözlendőnek a „nyugati” diskurzusba bekapcsolódni. Az intézményi és politikai kényszerek közegében a filozófiai érdeklődés történeti orientációja úgyszólván természetes: ha már valaki a „polgári” filozófiát kívánta tanulmányozni, akkor az leginkább ebben a vonatkozásban és sokkal kevésbé 1 argumentatíve – azaz potenciálisan akár rendszerkritikai éllel – volt legmagyarázat –, ha e történeti orientációt kizárólag az intézményi és ideológiai korlátokra hivatkozva értenénk meg. E tanulmány utolsó részében úgy fogok érvelni, hogy ez az orientáció megérthető a magyar filozófiai hagyomány belső fejlődéséből, és hogy ennek irányultsága felfogható a marxizmus uralkodó változataival szembeni kritikai beállítódásként. A magyar filozófia- és eszmetörténeti érdeklődés megkülönböztető jellegzetessége antropológiai szemléletmódjában áll. Ez definiálja közös küldetésüket: a szellemi termelés – vagy értékteremtés – különböző területein és az azokon megszülető művekben felmutatni a bennük tükröződő emberképet – úgy is, mint egy adott korszak világnézetének vagy egy gondolkodási stílusnak a jellegzetes szimptómáját. E vizsgálódás módszere jellemzően az adott filozófiai, irodalmi mű vagy műalkotás mondanivalójától indul, és feltárja azok implicit antropológiáját – az emberi természet jellemzően rejtett előfeltevésként meghúzódó koncepcióját – annak különböző változataiban. Az emberi természet különböző koncepcióinak rekonstrukciója jellemzően szociológiai és történeti érzékenységgel bontakozik ki, és érdekes narratívákkat kínál az adott korra, társadalmi státuszra, világképre jellemző gondolkodásmódról. Ezzel némiképp kilép a hagyományos történeti kutatás keretei közül, s hozzájárulása történelemfilozófiai jelleget mutat: a társadalomtörténet különböző állomásainak értelmezéséhez az emberi természetről alkotott jellegzetes elgondolások szemszögéből járul hozzá. A továbbiakban a következőképpen haladok. Először úgy érvelek, hogy Marx antropológiájának egy bizonyos interpretációja erősen befolyásolta ezt a történeti-antropológiai orientációjú filozófiai vállalkozást. Majd ezzel a háttérrel bemutatom e korszak hazai eszmemegmutatni, hogy ez az irányvonal egyfelől jól illeszkedik a magyar filozófia szociologizáló hagyományába, és másfelől alternatív attitűddel viszonyul Marxhoz a dialektikus materializmushoz és a strukturalista megközelítésekhez képest. A célom ezzel az, hogy hozzájáruljak megmutassam ennek kapcsolódásait a filozófiai vizsgálódások korabeli és történeti tendenciáihoz. 87 Az antropológiai megközelítés gyökerei emberi természet különböző aspektusainak feltérképezése volt. E töreklógiára – azaz arra a diszciplínára, amely a „Mi az ember?”2 kérdésére keresi a választ – úgy tekintett, mint a legalapvetőbb, a filozófiai kérdéseket a metafizikától az etikáig egységbe fogó diszciplínára. Az „ember tudományának” elsődleges törekvése az emberi természet azon vonásainak és összetevőinek feltérképezése volt, melyek hozzájárulhattak a válaszhoz. Egészében tekintve a korabeli filozófiai antropológia különféle módszerekkel két területre összpontosított. Egyrészt olyan emberi képességek, tulajdonságok és hajlamok feltérképezését célozta, amelyek az emberi nemre általánosan jellemzőek. Másrészt az e vizsgálódás eredményeiként feltárt kategóriákra támaszkodva igyekeztek az emberi világ különféle jelenségeit magyarázni – a pszichológiaitól a társadalmiig. Az általánosan elfogadott nézet szerint Marx antropológiájának alapvetése a Gazdasági-filozófiai kéziratokban lelhető fel, és ez az antropokisebb egyetértés mutatkozik azonban abban, hogy miként is kellene értelmezni ezt az emberképet. Magam nem kívánok itt állást foglalni a helyes értelmezésre vonatkozó vitákban, azt azonban fontos látni, hogy milyen keretek közé illeszkedik az itt tárgyalt megközelítés. A Marx-értelmezések egyik befolyásos vonulata Marx antropológiálógiai tradíció örökségének folytatását látja. Az ilyesfajta értelmezés 3 aki az emberi természet állandó vonásain elmélkedve arra a következtetésre jut, hogy Marx számára a kommunizmus erkölcsi-antropológiai követelmény, amely az ember „igazi természetéből” fakad. Abból az emberi természetből tehát, amelyet a társadalmi-történelmi viszonyok nem torzítottak el. Eszerint az emberi természet olyan alapanyag, amelynek potenciálja és módosulásai tárulnak fel a történelemben és a társadalomban. Újabban Tom Rockmore vélekedik hasonlóképpen, aki szerint Marx „elkötelezettsége a filozófiai antropológia iránt meghúzódik politikai gazdaságtanának – és ezáltal a modern ipari társadalomról alkotott elgondolásának – hátterében és megalapozza azt”.4 Marx „humanizmusa”, azaz az emberi 2 3 4 88 természetről alkotott koncepciója képezi az elidegenedés doktrínájának alapját, amely az „emberi lények emberi életét” állítja szembe az ipari társadalom körülményei között lehetséges élettel,5 ahol is az emberi lények csak mint a személytelen termelési folyamat feláldozható egységei jelennek meg. Ezek az értelmezések úgy tartják, hogy az emberi természetnek van legalább néhány olyan lényegi vonása, amelyek történelmi hatásoktól és átalakulásoktól függetlenek. Az így adott emberi természetet van értelme szembeállítani önnön konkrét történelmi megnyilvánulásaival, és ez utóbbiak némelyikét autentikusnak – másokat meg inautentikusnak – nyilvánítani. Ez az a szembeállítás, amelyet a manapság historicistának nevezett nézet megkérdőjelez, és ez az az alternatív értelmezés, amelyhez a magyar hagyomány is csatlakozik. »emberi lényeg« fogalma a minden emberben egyaránt meglévő, változatlan alapvető vonások összességét jelölné”.7 A vita persze itt nem arról szól, hogy Marx szerint vannak-e az emberi természetnek konstans elemei: számos passzusából világos, hogy vannak olyan, például biológiai vonások, amelyek általánosan jellemzik az emberi nemet. Historicista olvasatban azonban ezek a vonások nem megkülönböztető emberi jegyek – az emberi lényeg a historicista értelmezés szerint máshol keresendő, jelesül a történelemben. Ha a korszak magyar filozófiáját próbáljuk megérteni, akkor nem pedig az azt követő időszakban is, valójában az egész századon átível – és könnyen tetten érhető a filozófiai vizsgálódások antropológiai orientáciAz esztétikum sajátossága és A társadalmi lét ontológiájáról című, szintézisre törekvő művekben – fokozott hangsúlyt fektet az ember osztálymeghatározásoktól mentes, ám társadalmi kondícióktól nem független fogalmára. Az Ontológia szisza társadalmi lét ontológiai kategóriáiról leválaszthatatlan, és ezzel nem hagy teret a társadalmi beágyazottságtól független emberi természet sége adja az emberi létezés mint emberi létezés alapjait. 5 7 89 A gazdasági kondíciók itt nem játszanak kitüntetett szerepet az egyéb társadalmi determinációk között, hanem a háttérben vannak tartva. az egyént mint a gazdasági hatások passzív tárgyát ábrázolják, akinek a történelmi folyamatban nincs tulajdonképpeni szerepe. Mert miközben igaz az, hogy a gazdasági fejlődés termeli ki önnön ellentmondásait és ezek lehetséges megoldásának variánsait is, a lehetőségek közötti feltételeit határozzák meg az uralkodó gazdasági viszonyok, a döntést magát nem. Ezért az egyéniség ebben az értelemben független ezektől a feltételektől, és az egyéneknek történelmileg aktív, valóságos szerep jut amennyiben történelmi jelentőségű döntéseket kell hozniuk. Márkus György Marxizmus és antropológia című könyve – melynek koncepciója az Ontológiához kapcsolódó vitákból nőtt ki – hasonló nyomvonalon halad. Márkus értelmezésében – amely expliciten szemget az emberi történelem által nem befolyásolt tulajdonságok adnák. Ebben a rekonstrukcióban Marx antropológiája a feje tetejére állítja az emberi természetnek a felvilágosodásban megismert tudományát. Márkus szerint ugyan valóban vannak az emberi természetnek történetileg változatlan vonásai Marxnál, de ezek nem döntőek annak megértésében, ami tulajdonképpen emberi – ezek csupán azt az alapot szolgáltatják, amelyen az emberi lényeg kibontakozása megkezdődik, de a differentia specifica nem ebben áll. Ahelyett, hogy a változatlan tulajdonságok pozitív jellemzéséhez fogna, Márkus olvasatában Marx inkább épp az ellenkező irányba indul el: negatív jellemzést kínál. Marx antropológiája a szükségleteket tekinti az emberi természet legfontosabb tulajdonságainak, és nem az emberi viselkedés előidézésében szerepet játszó funkcionális összetevőket vagy azok különböző megnyilvánulásait a történelemben. A szükségletek megjelenése és kielégítése állandó folyamat, és ezen a folyamaton keresztül bontakozik ki az emberi lényeg, az ember igazi természete, éppen ezért ebből is érthető meg: „Amikor Marx az »emberi lényeg« kérdésére kívánt választ adni, elsősorban azokat a jellemvonásokat kereste, amelyek az emberi történelmet mint történelmet, mint az ember saját maga által létrehozott megváltoztatásának folyamatát – az emberi lét ezen legfontosabb differentia specificáját – jellemzik. Egységes fejlődésfolyamatként a történelmet azonban csak a társadalom oldaláról lehet megragadni. Mert így szemlélve nemcsak technikai haladásként jelenik meg, hanem »antropológiai« értelemben vett fejlődésként is, mint a társadalom összessége által kifejlesztett képességek, szükségletek, érintkezési formák, 90 ismeretek kiszélesedése és elmélyülése. A társadalmi egész szempontjából tekintve az egész történelem úgy tárul elénk, mint az ember univerzálissá és szabaddá válásának progrediáló folyamata.”8 történelmi-szociológiai genezisének folyamata adja a kulcsot az emberi lényeg megértéséhez, amely így már nem az egyes emberi lények belső tulajdonságainak függvénye, hanem inkább komplex társadalmi viszonyok egyénhez képest külső konstellációinak gyűjteménye. Az emberi nem végső soron e viszonyok fejlődésén keresztül valósítja meg önmagát. amelyek a jelen kontextusban közvetlenül relevánsak. Márkus A német ideológiából vett idézettel indít: az emberek azért különböznek az állatoktól, mert – fizikai felépítésüknek köszönhetően – maguknak kell előállítaniuk létezésük feltételeit, és azért van történelmük, mert életüket meghatározott módokon – azaz konkrét társadalmi és környezeti feltételek között – kell előállítaniuk.9 A termelés szükségessége a történelmi folyamat kiindulópontja és hajtóereje is. Az emberek nem pusztán a termelés szubjektumai, hanem egyben objektumai is: az emberi termelés megváltoztatja a környezetet, és szükségleteket elégít ki, ám ugyanakkor megváltoztatja magukat az embereket is. A szükségletek kielégítése termelés révén új – társadalmi és individuális – szükségleteket eredményez, amelyek kielégítése újfent új szükségletekhez vezet – és így tovább. A szükséglet szükségletet szül a termelésen keresztül – ez az, amit Márkus a termelés és a szükségletek dialektikájának nevez.10 Ez a dialektika a történelem belső logikája: olyan folyamat, amelyen keresztül az emberi létezés feltételei méltóvá válnak az emberi lényeghez, amely történelmileg bontakozik ki a mind kifinomultabb igények kielégítése és állandó újratermelése révén – ezáltal mind kifinomultabb emberi képességeket fedve fel. Ez a folyamat lépésről lépésre zajlik, mivel a termelést a kezdetektől az elidegenedés jellemzi. Ameddig ugyanis a termelés nem önkéntesen zajlik, hanem külső erők – kezdetben a természet, később a termelési folyamatban elfoglalt pozíciók – kényszerítik a tevékenységet az individuumra, addig elidegenedik munkájától és munkájának gyüautonóm tevékenység: az emberek azért dolgoznak, mert dolgozniuk kell, és nem azért, hogy a munkán keresztül önmagukat juttassák kife- 8 9 10 91 jezésre. Ha a munka a kommunizmusban „felszabadul”, azaz megszűnik mint külső nyomásra adott reakció, akkor az emberi létezés és az emberi lényeg sem áll már szemben egymással.11 A külső kényszerektől mentes munka megindítja az individuumok autonóm önmegvalósításának folyamatát, akik így felszabadulnak az elidegenedés alól. Ekkor az emberi lényeg – amely a kommunizmust megelőzően csak a történelmi folyamat egészében pillantható meg – gyakorlatilag is megvalósul az individuumokban – felfedezhetővé válik az emberek valóságos tevékenységében és egzisztenciális helyzetében, s nem csupán az egész történelmi folyamatra adott filozófiai absztrakcióban. Addig azonban az elidegenedés azt jelenti, hogy az emberi nem fejlődése elválik az individuumok fejlődésétől, ezért a tulajdonképpeni emberi csak a történelemben és nem az individuális életben lelhető fel, csak abból absztrahálható. Noha ezt a folyamatot alapvetően a termelő erők fejlődése hajtja, mégsem tűnik el benne teljesen az egyéniség szerepe. A történelmi fejlődést ismételten kibontakozó válságok sorozata jellemzi, amelyek a fennálló társadalmi viszonyok és a termelő erők fejlődése közötti ellentmondávagy társadalmi osztályokon – múlik, hogy a számos történelmi alternatíva közül kiválasszák a megoldást – azt, amelyik az anyagi és szellemi termelés adott szintjén lehetséges módon megszünteti az ellentmondásokat a társadalmi viszonyok átalakításával.12 Így miközben a történelmi folyamatnak sajátos iránya van, melyet személytelen logikája határoz meg, konkrét történelmi helyzetekben ez az irány eltéríthető konkrét individuumok döntéseinek eredményeképpen – akár oly mértékben is, hogy az adott társadalmi formáció felbomlása elkerülhetetlenné válik. Azonban a történelmi folyamat belső logikája a kommunizmus felé hajt: ez az egyetlen olyan stádiuma a társadalmi fejlődésnek, ahol az egyes individuumokról elmondható, hogy önmagukban autentikusan reprezentálják az emberi nem fejlődésének történelmileg elért állapotát.13 Az emberkép eszmetörténeti keresése – melynek elméleti-marxi hátlemmel van az adott korok anyagi és szellemi termelésének jellegzetességeire is. Ez a kettős fókusz az ember olyan kifinomult önképeit teszi feltárhatóvá, melyek az emberi fejlődés történelmileg elért szintjét 11 12 13 92 reprezentálják, és amelyek maguk is az egyéni cselekvést a történelmi folyamatban korlátozó tényezők közé tartoznak. Alkalmasint éppen az emberkép gyakorolja a legfontosabb ideológiai hatást a társadalmi cselekvésre. Az, hogy az egyének miként gondolkodnak önmagukról és egymásról konstitutív a tekintetben, hogy miként képzelik el a kívánatos társadalmi viszonyokat, és hogyan értékelik a fennállót. Az emberkép felfogható a termelőerők és a társadalmi viszonyok eltérő fejlődéséből következő ellentmondások legközvetlenebb indikátoraként, amely ugyanakkor hatást is gyakorol az egyéni döntésekre és a történelmi relevanciájú társadalmi cselekvésre – nem pusztán epifenomén tehát. Ebben az értelemben a filozófiai antropológia a változások egyik ágenseként jelenhet, és jelent is meg, ezért különféle megnyilvánulásainak feltárása a történelmi folyamatok hátterében a filozófiai antropológia eszmetörténeti kutatását úgyszólván szubsztantív történelemfilozófiába fordítja át. Az emberkép keresése A fenti elméleti háttér előtt eszmetörténetet írni ideológia-kritikai vállalkozás, de nem feltétlenül a hagyományos értelemben. Az ideológiakritikáról rendszerint úgy gondolkodnak, mint az eszmék mögött meghúzódó érdekek leleplezésének módszeréről. Ez a felfogás partikuláris ideológia-fogalomra támaszkodik,14 amely majdhogynem a hazugság szinonimája: funkcionálisan szemlélve az ideológia az egyes társadalmi osztályok – tipikusan az uralkodó osztály – érdekeinek igazolását-legitimációját végzi. Ebben az értelemben az ideológia pusztán a társadalmi uralom egy formája, amely eltorzítja a valóságot, amelyet ezen keresztül az osztálytársadalom tagjai inadekvátan észlelnek. A torzítás – azaz az ideológia érvényre juttatásának – eszközei olyan társadalmi intézmények, mint az iskolák, egyházak, kanonikus műalkotások, hagyományok stb., amelyek partikuláris érdekeket általánosként ábrázolnak. Ezáltal úgy járulnak hozzá a fennálló társadalmi viszonyok konzerválásához az uralkodó osztályok érdekeinek megfelelően, hogy elleplezik a társadalmi igazságtalanságokat, és elviselhetővé teszik azokat a kizsákmányoltak számára, ezzel tántorítva el őket a helyzetük által megkívánt racionális cselekvéstől. Az erre a felfogásra támaszkodó ideológiakritika célja a társadalmi viszonyok kritikája és a racionális 14 93 cselekvés lehetőségének megteremtése az ideológia torzításainak leleplezésével. E leleplező ideológiakritika legnagyobb hiányossága, hogy átsiklik a „kultúra” fogalmának értékelő tartalma felett, és kizárólag igazoló talma egyben a legkifinomultabb emberi képességek kifejeződése is. Ha ezt figyelembe vesszük, akkor az eszmetörténeti vizsgálódás céljaihoz jobban illeszkedő alternatív felfogás az ideológia emancipált fogalmára támaszkodik – ahogyan azt Márkus György találóan nevezi.15 Ebben az értelemben a fogalom emancipálódik az ideológia leleplező fogalma által ráterhelt, kizárólag negatív jelentés alól, és ezzel szemben inkább hermeneutikai vállalkozásként tűnik fel, amely az eszmék jelentését és jelentőségét egy adott társadalmi-történelmi szituációhoz képest próbálja megérteni. Ez az ideológia-kritika inkább támaszkodik az ideológia totális fogalmára, amely az adott kor vagy csoport tudatstruktúráinak összességét vagy, talán szerencsésebb terminussal, világnézetük kifejeződését jelenti. A filozófiai antropológiák természetes módon tekinthetők világnézetek kifejeződésének. Az ember önképének feltárása olyképpen, hogy megmutatkozzon annak konkrét gazdasági és társadalmi viszonyokhoz, történelmi korokhoz kötöttsége, egyúttal tükrözi ezeknek a külsődleges viszonyoknak a filozófiai percepcióját is, és szociológiai értelemben releváns jelentéstartalmakat tesz hozzáférhetővé. Ha ezeket a gondolatokat nem kizárólag szellemi kontextusban helyezzük el – ahol csak eszmék hatnak eszmékre – akkor jelentésüket a logikai és szemantikai analízissel hozzáférhető tartalomtól különböző szinten ragadjuk meg. Az így rekonstruált jelentés a külső viszonyokban, a társadalmi környezetben vagy magában a történelmi folyamatban gyökerezik, ezért az ilyen rekonstrukció – gyakran ki nem mondott módszertani előfeltevések formájában – nagyban támaszkodik saját társadalom- és/vagy történelemfilozófiájára. Ekképpen az ilyen nézőpontból írt eszmetörténet az eszmék pragmatikájára, az adott kontextusban általuk gyakorolt hatásra összpontosít inkább: arra, hogy az adott gondolatoknak az adott viszonyok között miben állt a jelentőségük, vagy hogy miképpen lehetnek bizonyos gondolatok az egyéni cselekvés és a társadalmi fejlődés előmozdító vagy korlátozó tényezői. A reneszánsz ember r Európa szélén 15 Márkus 1997. 94 című műve. Mindkettő egy meghatározott földrajzi régió eszmetörténeti narratíváját kínálja egy adott történelmi periódusban. E narratívák az általuk tárgyalt régiók társadalom- és gazdaságtörténetének háttere előtt bontakoznak ki, noha ezek a hátterek nem nagyon részletesek. Ezen nincs is mit csodálkozni, hisz a fent vázolt módszertani szempontból ez a háttér pusztán a gondolatok megértésének legáltalánosabb kereés az általuk kifejezett világnézetre. E szerzőket leginkább a gondolatok társadalmi-történelmi relevanciája foglalkoztatja, és nem az a kérdés, hogy a gazdasági-társadalmi körülmények milyen oksági szerepet játszanak abban, hogy az adott gondolatok éppen ott és éppen akkor jelentek meg. Ebben az értelemben ezek a művek nem tartoznak a szűken vett tudásszociológiai hagyományba: nem a gondolatok társadalmioksági genezisét firtatják, hanem (emancipált) ideologikus jelentésüket. Heller a reneszánsz ideológiai átalakulásait a kor gazdasági és társagondolata, hogy a reneszánszra jellemző új, „dinamikus” emberkép az emberi interakció szférájának mélyreható átalakulását tükrözi. Ezeknek az átalakulásoknak a gyökere a kapitalista termelési mód fokozatos megjelenése, amely azon természetes közösségek felbomlásával jár, amelyekben az egyének „statikus”, előre meghatározott és rögzített pozíciót foglaltak el. A közösségek felbomlásának e folyamata egyszerre hozza magával a rugalmasság és a változásra való képesség szükségességét és megbecsülését – ezek központi jelentősége a korban egymással ellentétes embereszmények jelenlétéről árulkodik, és tükrözik a kapitalista termelés inherens antagonizmusait, melyek a feudalizmusban még természetszerűleg nem voltak jelen. Ezek az ellentmondások azonban a reneszánszban még közel sem bontakoztak ki a maguk teljességében, éppen ezért nem is észlelték őket világosan. A reneszánsz a kapitalista átalakulás kezdetén áll, amikor az individuumok még nem mint személytelen termelőerők vesznek részt a társadalmi folyamatkel mérve viszonylag emberi arcát mutatja: az egyének nagyrészt megszabadultak a feudális társadalom korlátaitól, és még nem szorultak a tőkés társadalom korlátai közé. Az új, reneszánsz emberkép tehát olyan ideológiai fejlemény, amely a társadalmi felépítmény átalakulásának kontextusában (azaz például a vallás intézményesült formáinak átalakulásában, az új társadalmi szerepek megjelenésében és új értékek társadalmi reprezentációjában stb.) a gazdasági alapban bekövetkező változásokat tükrözve jelentkezik. Heller értelmezése azonban nem implikálja a kulturális termelés redukcióját a társadalmi-gazdasági alapban megjelenő ellentmon- 95 amely az egyes egyéneknek az újonnan jelentkező viszonyokra adott kreatív reakcióiból építkezik, és amely a meglévő hagyományokhoz képest utóbb ugyancsak precedenssé váló választások eredményeként áll össze. Ebből a szemszögből Heller reneszánsz-interpretációja lebilincselő illusztrációja az individuum történelmi szerepének abban az értelemben, ahogy Márkus olvasatában Marx elgondolja azt: az egyéni cselekvés egyaránt előmozdíthatja és torzíthatja a történelmi folyamatot. Ez pedig megmagyarázza, hogy a kapitalista átalakulás – a rá adott különböző reakcióknak köszönhetően – miért és hogyan torkollik 17 hogy miként járultak hozzá a különböző ideológiai válaszok a spanyol és olasz kapitalista fejlődés kudarcához, illetve a brit és a holland sikeréhez. Ebben az értelemben az ideológia maga is hajtóerő, és nem pusztán a történelmi folyamat okságilag hatástalan kísérőjelensége. A sikeres ideológiai válaszok – azok, amelyek történelmi értelemben adekvát reakciók az új helyzet kihívásaira – előnyösen befolyásolhatják a nemzeti fejlődést és a történelmi folyamat egészét is. Az ideológia alakító erő lehet pozitív és negatív értelemben egyaránt, jelentősége nagyobb a partikuláris érdekek egyszerű elleplezésénél. A dinamikus ember koncepciójának hátterében az egyenlőtlen fejlődés tapasztalata áll, összefonódva a gazdasági és társadalmi átalakulás élményével. Ez a dinamizmus azonban nem korlátozódik emberi lényekre, hanem kiterjed általában az emberi életvilág minden aspektusára, és egy átfogó, a feudalizmustól a kapitalizmus felé tekintő reneszánsz világnézet jellemzőjévé válik. Heller ezt az élményt úgyszólván a reneszánsz átfogó ideológiájaként artikulálja: „A dinamikus emberfogalom és a dinamikus természetfelfogás tehát a reneszánszban elválaszthatatlan volt: a »minden mozog« természetélménye […] a változás rohamosságának primér társadalmi élményét is kifejezte. A természet érzéki sokrétűsége mögül még éppen úgy nem jelent meg az elvont törvény és elvont szubsztancia, ahogy a konkrét munkák érzéki különbsége még eltakarta az elvont munkát, ahogy az egyenlőtlen fejlődés még nem bontakoztatta ki a fejlődésfolyamatok közös tendenciáit. A spekuláció – néhol hihetetlenül absztruz spekuláció – a konkrét, mozgó, érzéki világ megragadásából nőtt nagyra: inkább a legáltalánosítóbb megfogalmazásokban is. A szintézis ezekre a konkrét-érzéki képekre épült – nem pedig az analízisre. Az igazság egysé- 17 ges volt, bonyolultságában és rejtélyességégében is kikényszeríthető és megragadható: ember arcú.”18 E dinamizmus ideológiai jelentősége abban áll, hogy a különböző – művészi, filozófiai, tudományos stb. – kontextusokban jelentkező éppen azért jelentkeztek figyelmet érdemlő problémaként a reneszánszban, mert a dinamizmus élménye bennük központi szerepet játszott – olyan problémák voltak, amelyek az emberi állapot dinamikus tapasztalatából fakadtak. Az ember saját dinamizmusának tudata egy dinamikus világban az egységes embereszmény korának végét,19 s a modernitás kezdetét jelzi. Annak a kornak a kezdetét, amelyben az individuum egymással versengő logikákkal, értékekkel és normákkal szembesül, választ közülük és ítél általuk.20 Heller reneszánszelmélete így egyúttal implicite a modernitás elméletét is tartalmazza, amelynek egyik meghatározó vonása az emberképek sokasodása. Nyíri azon próbálkozása, hogy adja egyúttal kísérlet is egy a modernitásra jellemző emberkép – a konzervatív emberkép – rekonstrukciójára. Európa szélén című könyvében „Hofbauertől Hayekig” ívelő narratívát vázol, amelyben a korszak legjelentősebb szellemi teljesítményei a szélesebb európai háttér előtt találják meg helyüket. Az Európa szélén valójában egy olyan narratív mozaik keretét adja, amelynek egyes darabjai e kötettől független tanulmányokként és más kötetekbe gyűjtve jelentek meg.21 Nyíri értelmezéseinek tanulságai egybecsengenek Rudolf Hallernek az osztrák filozófiáról írott tanulmányaival,22 melyekben Haller az osztrák filozófiai hagyomány némettől különböző sajátosságait mutatja fel. Nyíri azonban inkább az osztrák–magyar hagyomány belső viszonyaira összpontosít, melynek leginkább reprezentatív, kanonikus darabjaiban közös jellegzetességre lel: egy olyan konzervatív antropológiára, az ember olyan ideologikus de gyakran csak hallgatólagosan jelenlévő ságtani eredményeinek hátterében. Nyíri interpretációi e konzervatív emberkép kontextuális rekonstrukciójára támaszkodnak, mely világos 18 19 20 21 22 Például Haller 1979. 97 oppozícióban áll a liberális-racionalisztikus emberképpel. Ez az eszmetörténeti ellentét egyfelől a megszokás, a hagyományok, a szabálykövetés elsődlegességét, a lassú, organikus fejlődés kívánatosságát és természetességét előtérbe helyező és az emberi ész korlátait hangsúlyozó és ennyiben szkeptikus konzervatív felfogás, másfelől pedig az egyén politikai és intellektuális függetlenségét abszolút értéknek tételező, éppen ezért az egyéni értelemben nem kételkedő és, erre alapozva, forradalmi változásoktól sem idegenkedő liberális-racionalista megközelítés között feszül. Nyíri mindkét emberképet összefüggésbe hozza a koramodern és modern periódus pszichologisztikus ismeretelméleteivel. Ahogy egyik tanulmányában érvel,23 a pszichologista – azaz az ember belső-mentális világát elsődlegesnek tekintő – individualista antropológia a társadalmi termelés kibontakozó kapitalista viszonyainak filozófiai tükröződése. E kép szerint az egyén saját mentális tartalmainak belső világában autonóm, de kognitív értelemben függ a külvilágtól – éppen úgy, ahogyan a gazdasági szféra ágensei függetlenek és szabadok a magántulajdonuk tekintetében, azonban nincs közvetlen és átlátható befolyásuk a tágabb gazdasági környezetre. Ez az antropológia kerül válságba a gazdasági viszonyok átalakulásával, a tőke koncentrációjával és centralizációjával, és az ismétlődő gazdasági válságokkal. Ebből mutatkozik meg a gazdasági magánszféra külső hatásoknak való kitettsége, és ez a tény áiban, amelyekben a klasszikus filozófiai értelemben vett én felbomlása teljessé válik. Ezek a nagyléptékű gazdasági átalakulások azonban pusztán egyik részét képezik annak a történelmi-szociológiai kontextusnak, amelyre Nyíri értelmezéseiben támaszkodik. Az egyes tanulmányokban e kontextus különböző aspektusaira helyezi a hangsúlyt az éppen kidolgozandó narratív mozaikdarabnak megfelelően. Így például amikor a kibontakozó konzervatív vonulatot rekonstruálja, támaszkodik a politikai eseménytörténetre: az 1848–49-es forradalom és szabadságharcra, az jellegzetes felekezeti megoszlásra (melynek eszmetörténeti jelentősége részben a német luterizmussal szemben mutatkozik meg), a zsidóság törékeny és bizonytalan társadalmi helyzetére, a Monarchia nyelvi sokféleségére, a birodalom társadalomlélektani atmoszférájára, az éppen tárgyalt szereplők személyes tapasztalataira és a társadalmi viszonyok egyéni percepcióira. Nyíri a korra és a régióra jellemző elméleti prob- 23 98 lémák gyökereit tehát a gondolatok birodalmán kívül keresi, de ezzel együtt feltérképezi azokat a gondolati hatásokat is, amelyek interakciója végeredményben a problémákra adott kreatív válaszokként összegződik. Ebben a kontextusban találja meg Nyíri a konzervatív gondolkodási stílus és az ebből jelentkező gondolatok társadalmilag releváns jelentésének és szignifikanciájának hátterét. A konzervatív gondolkodás nem szükségképpen jár együtt politikai tevékenységgel, és még csak nyező valóság percepciójára adott reflexió egy módja, bizonyos gondolkodás- és érvelésmód iránti preferencia, amely más gondolkodási stílusokkal szemben tanúsított idegenkedéssel párosul. Ebből a szemszögből van értelme „konzervatív episztemológiáról” beszélni, melyet Nyíri a hagyomány és a természetes nyelvhasználat problémái körül kristályosodik ki. E filozófiának fő módszertani pillérei a racionalisztikus, észelvű magyarázati séma és ezzel egyetemben az elméletalkotás elutasítása, valamint pozitív értelemben egyfajta leíró attitűd, amely a történetileg adott iránt érzett szimpátiával és az annak sokfélesége európai filozófia átfogó narratívájába illeszkedik, amelyben Nyíri fellegitimálja a róla mint konzervatív filozófusról szóló beszédmódot. Heller és Nyíri nagyívű tanulmányai mellett számos további is felsorolható, melyek szűkebb fókusszal ugyan, de ugyancsak az antropoló24 opera két értelmezési hagyományát ütközteti. Az egyik a Varázsfuvolát a felvilágosodás humanizmusának megtestesítőjeként értelmezi, a másik az ellenfelvilágosodás szellemében úgy érvel, hogy az opera valójában a felvilágosodás dialektikájának feltárásával épp annak kritikáját adja.25 Mindkét megközelítés az operában megjelenő eszmék szempontjából értelmez, egyetértés közöttük épp abban nincs, hogy abban után az első interpretáció mellett teszi le a voksát mondván, hogy az ellenfelvilágosodás kritikája „negligálja az opera művészi alkatát, sőt egyáltalán a művészet természetét” és ezáltal már formailag is meg- 24 25 99 bukik, ugyanakkor úgy látja, hogy az ellenfelvilágosodás értelmezése maga is ideológiai szükségletekre reagál: „Az ellenfelvilágosodás nem más, mint kiábrándult visszahatás egy előző korszak emberhívő idealizmusára, a magukat becsapottnak érzők védekező bizalmatlansága minden jóindulatú hiszékenységgel szemben, »a felvilágosodás projektumának« bukásán való forró kétségbeesés lehűlt, de agreszszív maradványa.”27 opera embereszményekre összpontosító ideológiakritika értelmezéseit ütközteti ideológiakritikai módszerekkel. Konklúzió Az antropológiai fókuszú ideológia-kritikai módszer tehát a filozófiai- vetni arra, hogy miként illeszkedik ez a magyar irányultság a korabeli marxizmusok kontextusába. Az itt tárgyalt megközelítés elsősorban Marx korai írásaira támaszkodik. Mégsem találó egyszerűen marxizmusnak nevezni, mivel legfontosabb jellegzetességei megkülönböztetik attól, amit általában ezen a néven ismerünk. Ez a megközelítés ugyanis nem kapcsolódik a dialektikus materializmushoz, amely a keleti blokk hivatalos filozófiájának volt tekinthető. A dialektikus materializmus a valóság legáltalánosabb törvényszerűségeinek kutatását tűzi ki célul a természettől a társadalomig, melyek fejlődéséről dialektikus módszertanra támaszkodva igyekszik számot adni. Ez volt az az általános keret, amelybe a filozófiának és a szaktudományoknak illeszkedniük kellett. a normatív keretnek tehát, amelyben a valóságot érzékelni kellett. A gyakorlati jelentősége ennek a világnézetnek azonban valójában abban állt, hogy hatalmat és ellenőrzést biztosított a kutatás különféle formái fölött. Abban az értelemben tehát totalitárius volt, hogy semmilyen jelenség nem állt kívül e módszer hatókörén, és vele szemben nem volt alternatíva megfogalmazható. Az alternatívák csak történeti kuta- 27 100 tás keretében voltak tanulmányozhatók, mint a fejlődés immár meghapéldául a filozófiában –, amelyek ideológiai fontosságát a hivatalosság különösen jelentősnek ítélte. A helyzet téves diagnózisa volna azonban, ha a filozófiai kutatás hangsúlyosan történeti irányultságát kizárólag a dialektikus materializmus zófiai kutatások legjelentősebb hagyománya éppen a „kulturális termelés” produktumainak szociológiai értelmezésével érte el legnagyszerűbb eredményeit. Ez a jellegzetesség már a szóban forgó hagyomány kezdegadható, melyekben a dráma- és regényirodalom történetét egyszerre esztétikai és történelemfilozófiai megfontolások alapján elemzi úgy, hogy ezek ötvözéséből szociológiai jelentőségű irodalomtörténet születik.28 giaelméleti vizsgálódásai is szilárd eszmetörténeti alapokról indulnak, és az olyan filozófiai irányultságú művészettörténészek, mint Antal mánytörténeti alapokon áll, sőt, azoktól egyenesen elválaszthatatlan. A lista még folytatható lenne. A történeti orientáció mellett e tanulmányban hangsúlyozott másik jellegzetesség, azaz az antropológiai orientáció nem csupán a dialektikus materializmussal, hanem a strukturalista, althusseriánus marxizmussal is szembeállítható.29 lizmus nem érzékeny a társadalmi folyamatok specifikusan emberi összetevőjére, mindkettő negligálja az individuum szerepét a valóság teljesen személytelen, illetve strukturális fogalmakban történő felfogása javára. Althusser számára Marx „elméleti antihumanista”,30 aki az embereket inaktív objektumoknak, a társadalmi folyamatok hordozóinak tekinti. Eszerint az emberi tényező egyszerűen hiányzik a képből. A kelet-középeurópai marxizmusok humanisztikus irányultságára sokan rámutattak már,31 relevanciájú eredményeit csak a különféle marxizmusok kontextusában 28 29 30 31 101 helyezzük el, akkor figyelmen kívül hagyjuk ezek szerves illeszkedését e fent említett magyar filozófiatörténeti hagyományba. Márpedig az itt tárgyalt művek kreatív folytatói a magyar filozófia szociologizáló hagyományának.32 Ebből a szemszögből Marx hatása nem a magyar filozófiára külsőleg rákényszerített befolyás, hanem konzisztens annak belső fejlődésével, és összeegyeztethető első évtizedeiben. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy tekintetbe véve a filozófiai vizsgálódások intézményi kereteit és politikai feltételeit folytatható. Eufemisztikusan fogalmazva: adott körülmények között a marxi irányultság túlélésének feltételei voltak csak adottak, az alternatívák kényszerűen kihaltak. A legjelentősebb ezek közül alighanem iból kinövő, ám torzóban maradt társadalomelméleti próbálkozása lehetett volna.33 Az itt bemutatott antropológiai fókuszú eszmetörténeti vonulat, bár általános kereteit tekintve marxi orientációjú volt, módszertanilag mégsem volt homogén. Miközben Márkus elsősorban Marx történelemfilozófiájára összpontosít, Heller egyszerre támaszkodik Marx szociológiájára és történelemfilozófiájára. Nyíri megközelítése a leginkább sokszínű, mert bár Marx történelemfilozófiájára nem támaszkodik, szociológiájára annál inkább, de ugyancsak felhasználja Mannheimet és később Hajnalt is, azaz a marxi hagyományon kívüli háttérre is támaszkodik.34 Ezekből az eltérésekből fakadnak az értelmezések egyéni jellegzetességei és a perspektívák különbözősége is – de következetesen az antropológiai orientáció szabta kereteken belül. Ez az az orientáció, amely a háborút követő és a rendszerváltást megelőző évtizedekben a magyar filozófiai vizsgálódásokat megkülönböztethetővé teszi saját szociológiai hagyományukon belül és a korabeli keleti és nyugati marxizmusokkal szemben is. Irodalom For Marx Demeter Tamás 2004. A sokarcú szociológiai értelmezés: Nyíri gondolkodásának egysége. Világosság, 45. évfolyam, 7. szám, 45–58. 32 33 34 102 Demeter Tamás 2007. A magyar filozófia szociologizáló hagyománya. Világosság, 48. évfolyam, 4. szám, 5–20. Demeter Tamás 2008. A dráma fogalmától a dráma szociológiájáig, Világosság, 49. évfolyam, 7–8. szám, 125–134. Zene és dráma. Budapest, Magvető. Lehetséges-e egyáltalán? Márkus Györgynek – tanítványai. Budapest, Atlantisz. Marx’s Concept of Man Haller, Rudolf 1979. Studien zur Österreichischen Philosophie: Variationen über ein Thema. Amszterdam, Rodopi. A reneszánsz ember. Budapest, Akadémiai. A Theory of History Vallás a puszta ész határain belül és más írások Gondolat. Az élet és a formák: Hajnal István történelemszociológiája. Budapest, Új Mandátum. The Young Karl Marx Press. Az esztétikum sajátossága. Budapest, Magvető. A társadalmi lét ontológiájáról. Budapest, Akadémiai– Magvető. A német ideológia. Budapest, Magyar Helikon. Ideológia és utópia. Budapest, Atlantisz. Márkus György 1971. Marxizmus és antropológia. 2. kiadás, Budapest, Aka- Tamás. Magyar Filozófiai Szemle, értelmezéséhez. Világosság, mus ideológiakritikai értelmezéséhez. Világosság, 13. évfolyam, 12. szám, 722–730. A Monarchia szellemi életéről. Európa szélén. Eszmetörténeti vázlatok. Budapest, Európa. Keresztút. Filozófiai esszék. Rockmore, Tom 2002. Marx after Marxism: The Philosophy of Karl Marx. Varieties of Marxist Humanism. Pittsburgh, Marxism and Human Nature Key Thinkers from Critical Theory to Post-Marxism Varga Krisztián A politikai eszmetörténet marxi kontextusa Thomas Hobbes mint gondatlan marxista? A kontextus problémája a politikai eszmetörténetben a következő tanulmányban a politikai eszmetörténet diszciplínájával rendhagyó dimenzióban foglalkozom. A politikaelmélet története hagyományosan arra tesz kísérletet, hogy feltárja a klasszikus munkák adekvát jelentését, és elősegítse a szövegek szerzői szándéknak megfelelő megértését.1 A célkitűzés megvalósítására alkalmas módszertan tekintetében nincs egyetértés a gondolkodók között, ugyanakkor minden megközelítésnek közös sajátossága, hogy a szöveg jelentését megalkotó (újraalkotó) olvasó képtelen elvonatkoztatni a saját gondolkodását meghatározó előfeltevések rendszerétől (netán ez nem is áll szándékában). A politikai eszmetörténet kontextusát ezért a vizsgált klasszikus szerző és az értelmezést végző kutató világlátásának változó arányú keveréke hozza létre. nom az alábbiakban példaként bemutatott Hobbes-munkák helyesnek vélt olvasatát megadni, hanem az értelmező személyére fokuszálva azt a kérdést teszem fel, hogy a politikai eszmetörténet tevékenysége mivel járul hozzá a jelenkor politikai filozófiájához. A válaszadás során természetesen nem kerülhető meg az eszmetörténet hagyományos prob- 1 zésének megfelelő kontextus megragadása módszertanilag kizárják egymást, de mind- 104 lémája (a szöveg adekvát értelmezésének feladata), ezért vizsgálatomat a kontextus körüli kérdésekkel kezdem. Az értelmezés adekvát kontextusának megteremtése körüli nehézségek elsődleges forrása, hogy a gondolkodók – maximális precizitást feltételezve is a részükről – szükségtelennek ítélik a korukban uralkodó meggyőződések és közhelyek explicit kifejtését, esetleg valamilyen okból kifolyólag tartózkodnak a véleményük nyilvánvaló megfogalmazásától.2 teóriáinak feltérképezésére törekszik, ugyanakkor nem áll mögötte a vizsgált gondolkodók társadalmi-politikai és tudományos háttere, vahelyes útja, amely adekvát módon tölti ki a múlt és a jelen közé ékelődött információs űrt? A kérdésekre a jelenkor politikaelméletének története válaszol, amely nem más, mint a klasszikusok értelmezésének története. Amikor a politikai elmélettörténész megalkotja a klasszikus szövegek megértésének kontextusát, egyben a saját korának politikai gondolkodásáról is állít valamit. A klasszikus politikai eszmék időről időre megvalósuló újraértelmezéséből – a konkuráló kontextusok egymás mellett éléséből – születtek meg a jelenkor politikatudományának paradigmái. A következőkben egy meghatározott válaszkísérlettel és ennek a jelenkor politikai filozófiájára gyakorolt hatásával foglalkozom. Egy marxista megközelítés a Torontói Egyetem professzora a tulajdonosi individualizmus tézise révén ajánlott új nézőpontot a politikai eszmetörténet kutatóinak. A tulajdonosi individualizmus politikaelmélete a jelenkor liberális-demokratikus teóriáinak újragondolását tűzte ki célul a marxi hagyomány alapján. A tézist Macpherson a The Political Theory of Possessive 2 zőnek egy meghatározott témában egyáltalán nem állt szándékában véleményt formálni (i. m. 11–13), vagy gondolatait rendezetlenül, netán következetlenül fejezte ki a szöveg koherens értelmezése különbözni fog az autentikus értelmezéstől. Más gondolkodók amellett érvelnek, hogy a klasszikusok írásaiban fellelhető hiányosságok és ellentmondások a szerző szándékának megfelelően a szöveg részét képezik, a kutatónak pedig meg kell tanulnia olvasni a sorok között a valódi jelentés feltárása érdeké- 105 Individualism: Hobbes to Locke3 című munkájában fejti ki, amely a liberalizmus 17. századi gyökereinek áttekintése révén fogalmaz meg kritikát a 20. századi liberális demokráciákat megalapozó elméletekkel szemben.4 kontextusba állítsa az újkori angol politikai gondolkodás történetét? Továbbá: képes a 20. század liberalizmusával szemben érvényes kritikai észrevételeket támasztani? Macpherson elmélete két elvárásnak kíván megfelelni: egyrészt a 17. századi angol politikai eszmetörténet adekvát megközelítését akarja megteremteni, másrészt a kortárs liberalizmus felülvizsgálatának a szándéka mozgatja. Az utóbbi célkitűzés egyáltalán nem szokatlan, hiszen a marxi elmélet a liberális politikai berendezkedés intézményeinek kritikai újragondolásából építkezik, de vajon releváns lehet-e a marxi szemléletmód érvényesítése pusztán azon az alapon, hogy a liberalizmus meghatározó sajátosságai első ízben ezekben a teóriákban fordulnak elő? Ha feltételezzük, hogy a liberalizmus marxista revíziója szükséges és sikeres vállalkozás, mindez feljogosít bennünket arra, hogy 17. századi elméletalkotóknak olyan nézeteket tulajdonítsunk, századi angol politikai gondolkodást tényleg a marxista alapállás teszi érthetővé (netán koherenssé)? Macpherson tézisének bemutatása céljából az elméletének a hobbesi teória marxi kontextusát felépítő gondolatmenetét tekintem át példaként, de az érvelés logikája a levellerek, ítéletet alkossak a tézis jelenkori érvényességét illetően: ha bebizonyosodik, hogy a tulajdonosi individualizmus koncepciója nem járul hozzá a 17. századi angol politikai gondolkodás kontextusának megteremtéséhez, vajon fenntartható a továbbiakban a belőle kibontakozó liberalizmuskritika? A tulajdonosi individualizmus tézise Macpherson tézisének alapja a koramodern angol politikai elmélettörténet kontextusát meghatározó új szemléletmód, amelynek érvényesítése elkerülhetetlen következmények levonását teszi szükségessé a 3 4 A pozíciót tovább árnyalja Macpherson Hobbes’s Bourgeois Man valamint a Leviatán jelenkorra nézve. A kritikai törekvés következetességének megítélése céljából ezért célszerű azokkal a válaszokkal megismerkednünk, amelyeket a szerző az eszmetörténet alapvető kérdéseire fogalmaz meg. Ezeket a kérdéseket három nézőpontból közelítem meg. Először: melyek azok a konkurens kontextusok, amelyek tekintélyét Macpherson megkérdőjelezi azon az alapon, hogy nem felelnek meg Hobbes vélelmezett szándékának? Másodszor: mi az a kortárs társadalmi-politikai és kulturális környezet, amelytől a szerző nem kívánt elvonatkoztatni a 17. századi politikai gondolkodás értelmezése során, és amely a konmadszor: milyen megközelítést választ Macpherson az adekvátnak vélt kontextus megteremtésére, és mivel igazolja ennek az érvényességét? A konkurens kontextusok áttekintéséhez segítséget nyújt a Hobbes politikaelméletével foglalkozó – Macpherson könyvének megjelenését megelőző – szakirodalom megismerése. A szerző maga két tradíciót vével fémjelezhető,5 aki a klasszikus szövegek egy sajátos értelmezési keretét vázolta fel Az üldöztetés és az írás művészete című munkájában. Macpherson úgy értékeli a straussi nézőpontot, hogy az részekre bontja a hobbesi elmélet monolitikus struktúráját, mert éket ver a szerző materialista alapállása és a politikai kötelezettség igazolása közé.7 A másik Macpherson által bírált megközelítést a Taylor-tézis néven ismeri a szakirodalom.8 E tradícióval szemben a szerzőnek hasonló fenntartásai vannak, mint a straussi teóriával szemben. Az ide sorolt pszichológiáról vallott előfeltevéseit függetlenítik a politikai kötelezettség levezetésétől, amelyben Macpherson ismét az egységes érvelés darabokra bontását látja.9 Az említett gondolkodókkal szemben megfogalmazott kritika alapján a szerző Hobbes értelmezésében két nehézséget emel ki. Az első az emberek természetes állapotának leírásából fakad, amelyet Macpherson az 5 7 8 A tézisről Alfred Edward Taylor The Ethical Doctrine of Hobbes című írása nyújt ösz- nulmányait is a Taylor-tézis 9 - 107 univerzalitás problémájaként definiál. A természetes állapot hobbesi leírása mint univerzális elmélet az emberi pszichológiáról nem állja meg a helyét, érvényességének meghatározott térbeli és időbeli korlátai vannak.10 Macpherson számára ez a korlátozott alapállás teszi lehetővé az érvelés egységének – így érvényességének – megtartását, a korlátok tartalmáról pedig a tulajdonosi individualizmus tézise ad felvilágosítást. A másik nehézség szintén a monolitikus hobbesi struktúra ellen intéz kihívást, és a feltételezett tényekből levezetett morális kötelességek köa van és a legyen világa közötti logikai kapcsolat tagadásával idézi elő a mechanikus materializmus és a politikai kötelezettség elválasztását, amelyet a hobbesi filozófiai rendszer megmentése egyetlen lehetséges útjának látnak. Macpherson az előző problémához hasonlóan egy korlátozott, történeti nézőpontot javasol az érvelés egységének megőrzése céljából, melyet a tulajdonosi individualizmus feltevései határoznak meg.11 A tulajdonosi individualizmus pozíciója tehát egy adekvát kontextus megteremtésének az ígéretét hordozza azáltal, hogy a vizsgált szerző nézőpontját meghaladó összefüggésbe állítja az írását. Azt mélyreható elemzések nélkül is megállapíthatjuk, hogy Hobbes explicit formában nem folyamodott a tulajdonosi individualizmus előfeltevéseihez, ezért a hobbesi filozófiai rendszer kontextusának ez minden kétséget kizáróan a vizsgáló személye által determinált eleme. A tézis létjogosultságára feltett kérdés előtt tekintsük át röviden annak tartalmát, és nézzük meg, hogy milyen társadalmi-politikai előfeltevésektől nem kívánt elMacpherson a tulajdonosi individualizmus alapállásában az egyén szabadságára és tulajdonára vonatkozó kiindulópontokat foglalja öszsze.12 Először is: minden ember független mások akaratától, és az egyéni szabadságot kizárólag azok a kötelezettségek korlátozhatják, amelyek más emberek hasonló szabadságát biztosítják, vagy amelyeket az 10 Macpherson úgy érvel, hogy ha Hobbes eredeti helyzete univerzális érvényességgel bírna, akkor az abszolút szuverén igazolását elvégző gondolatmenet kényszerítő erővel rendelkezne. Mivel a konklúzió tarthatatlanságában Macpherson egyetért Hobbes kritikusainak többségével, ezért a mű adekvát értelmezésében egyedül az alapállás el12–13. Macpherson magyarázatából kitűnik, hogy Hobbes filozófiai rendszerét hiánysan szabad élnünk. 11 12 Macpherson hét pontban gyűjti össze a tézis alapvető premisszáit (i–vii.), amelyek között átfedések is előfordulnak. A pozíció összefoglalása során a lényeges pontok ki- 108 egyén szabad akaratából vállal az érdekeinek megfelelően (i., ii., vi.). Másodszor, az egyén a saját személyének és képességeinek a tulajdonosa – beleértve ebbe a munkaerejét is –, amiért cserébe semmivel nem tartozik a közösségnek. Bár az ember a személyét nem tudja elidegeníteni, egyéb tulajdonát és munkaerejét minden további nélkül áruba bocsáthatja (iii., iv. sokasága nem más, mint a piac által meghatározott kapcsolatok sora, és a társadalmi lét értelme éppen ezen interakciók zavartalanságának a biztosításában rejlik (v., vii.). Az előfeltevések következményeként néhány fogalom a megszokottól egészen eltérő megvilágításba kerül. Az egyén értéke például pontosan annyival lesz egyenlő, amennyit máci kapcsolatok terminusaiban a mások képességeinek felhasználásához való hozzáférés lehetőségével válik azonossá. Macpherson Hobbes teóriájával kapcsolatos kérdései után felvázoltam egy válaszlehetőséget megalapozó nézetrendszert, amely a szerző szerint kielégítő magyarázatot ad a konkurens értelmezésekben felmerülő nehézségekre. Adós vagyok azonban még annak a feltárásával, hogy miért gondolja Macpherson, hogy az általa kifejtett tézis a politiHobbes megértését a tulajdonosi individualizmus előfeltevései alapján végezzük el? A válaszhoz az eszmetörténet egyik legalapvetőbb kérdéséhez kell visszatérnem, amely a vizsgált szövegben tapasztalható hiányosságok vagy inkoherencia okait keresi. Macpherson számba veszi és felvázolja a bevett magyarázatokat: ilyen a tétel közhelyszerűsége (a gondolkodó nem mondja ki az olvasó által egyértelműnek tekintett tételeket, amelyekkel a kortársak tisztában vannak, a kutató számára ugyanakkor nem magától értetődő tudást képviselnek), az érvelés és a meggyőzés logikája közti eltérés vagy a félelem bizonyos tal mélyen elítélt – feltételezéssel, mely szerint a klasszikusok munkáiban az érintett témák valójában egy koherens rendszer részét képezik, még ha a szisztémát explicit formában nem is fejezik ki. Ez a megközelítés új lehetőséget tár fel Macpherson előtt. Úgy érvel, hogy a klasszikusok értelmezésének adekvát kontextusát azzal teremtjük meg, ha olyan pozíciót tulajdonítunk a vizsgált gondolkodó sajátjának, amelynek feltételezése betölt valamilyen űrt a tanulmányozott elméletben – koherenssé tesz hiányos érveket, vagy rámutat a gondolatmenet inkoherenciájára.13 Macpherson szerint ezzel nem teszünk mást, mint impli- 13 109 cit – ám az írásban benne rejlő – előfeltevéseket fogalmazunk meg nyilvánvaló formában. De elegendő-e ez a magyarázat a kontextus érvényességének alátámasztásához? Elképzelhető, hogy az a Hobbes, aki az utókor elismerését legalább rendszeralkotói minőségében kivívta, gondatlan marxista módjára megfeledkezett volna a tulajdonosi individualizmus alaptételeinek kinyilvánításáról? A továbbiakban ezt a lehetőségeket vizsgálom meg. Thomas Hobbes mint gondatlan marxista A Hobbes politikaelméletének marxi kontextusát megalapozó gondolatmenet a következőképpen épül fel. Macpherson abból indul ki, hogy a Leviatán a rezolutív-kompozitív eljárást alkalmazza a politikai kötelezettség igazolására. A módszer lényege, hogy a vizsgálat tárgyát (jelen esetben a társadalmat) alapvető összetevőire (a társadalmat alkotó egyénekre) bontja szét, hogy az alkotórészek sajátosságainak elemzésén keresztül megnyissa az utat az egész felépítésére vonatkozó tudáshoz. A Leviatán gondolatmenete azonban az ember természetének bemutatásával és ennek következményeivel – az érvelés kompozitív szakaszával – kezdődik, a társadalomtól az egyénig terjedő rezolutív rész pedig teljességgel hiányzik Hobbes összes munkájából. Az elméleti keret koherenciájának megőrzése érdekében ezért Macphersonnak magyarázatot kell adnia a hiányosságra. A szerző azzal hidalja át a problémát, hogy az eljárás rezolutív szakaszát implicit tartalomként értelmezi, és úgy érvel, hogy Hobbes egyedül a kompozitív részen vezeti keresztül az olvasót explicit formában.14 Ha igazként fogadjuk el Macpherson észrevételét, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Hobbes nem pusztán az emberről alkotott szilárd meggyőződéssel rendelkezett az elmélet konklúziójának levonását megelőzően, hanem a társadalom felépítésére vonatkozóan is volt ilyen tézise. Macpherson szerint ezt a társadalomra vonatkozó implicit feltevést kell nyilvánvalóvá tennünk az értelmezés adekvát kontextusának megteremtéséhez. Macpherson tehát azt állítja, hogy a Leviatán érvelése nem a társadalmi kapcsolataitól megfosztott egyén természetének bemutatásával kezdődik, hanem éppen ellenkezőleg, a civilizált ember természetének elemzésével.15 A természetes állapot emberének szenvedélyei a társadalmi kapcsolatok által meghatározott ember vágyai, mert az egyén 14 15 110 nem egyszerűen élni szeretne, hanem jól élni. Macpherson úgy látja, hogy a hobbesi társadalomra vonatkozó implicit előfeltevésnek – és a természetes állapot embere szenvedélyei kielégítésének – mindöszsze egyetlen, adott sajátosságokkal rendelkező társadalmi modell képes eleget tenni, a tulajdonosi piaci társadalom. Macpherson azt kívánja igazolni, hogy Hobbes politikaelméletének kontextusát a tulajdonosi individualizmus előfeltevései határozzák meg, és a Leviatán adekvát értelmezéséhez szem előtt kell tartanunk, hogy Hobbes a tulajdonosi piaci társadalom által formált egyén képéből bontja ki a politikai kötelezettség igazolását. A tulajdonosi piaci társadalom meghatározó sajátossága, hogy működésének minden szegmensében a piac logikáját juttatja érvényre.17 A tulajdonosi piaci modell abban haladja meg az egyszerű piaci társadalom szervezettségének mértékét (a−d), hogy a megtermelt árun felül a tőke (f), valamint az egyén munkaerejének értékelését is a piac szabályozó mechanizmusainak rendeli alá (e). Eredményként az a tiszta (állami korrekciótól mentes) kapitalista társadalmat kapjuk, ahol az egyén értékének egyedüli fokmérője a termelésre való képessége, hatalma pedig a mások képességeihez való hozzáférésben nyilvánul meg, amely lehetővé teszi az emberek közti egyenlőtlenség fokozódását (g, h). Macpherson úgy érvel, hogy Hobbesnak tisztában kellett lennie a piaci logika totális társadalmi penetrációjával, még akkor is, ha explicit módon nem találunk utalást a munkáiban a tulajdonosi individualizmus téziséhez való vonzódásra. Az előző fejezetben megmutattam, hogy Macpherson a tulajdonosi individualizmus pozíciójának erősségét abban látja, hogy az bizonyos kérdésekben megteremti a hobbesi elmélet koherenciáját – ott, ahol az implicit előfeltevések kifejezett megjelenítésének hiánya az érvelés elégtelenségéhez vezet –, míg más kérdésekben magyarázatot ad a teória inkoherenciájára. A továbbiakban erre a két lehetőségre – a tulajdonosi individualizmus következetességet megteremtő funkciójára, A társadalmi modellek Macpherson teóriájában absztrakt kategóriák, amelyek a piaci logika társadalmi penetrációjának egyes állomásait jelenítik meg. A folyamat kiindulópontja a hagyományos vagy státustársadalmak modellje, ahol a piac szervező egyszerű piaci társadalom, melyben a piac logikája az áruk értékének meghatározásában tölt be köztulajdonosi piaci társadalom 17 Macpherson nyolc pontban foglalja össze a tulajdonosi piaci társadalom alapvető sajátosságait (a−h 111 illetve a következetlenséget nyilvánvalóvá tevő szerepére – mutatok egy-egy példát Macpherson gondolatmenetéből. Az első lehetőségre a természetes állapot totális konfliktusának igazolását tekintem át, amely a hobbesi elmélet konklúziójának (az abszolút szuverén uralmának) logikai előfeltétele, így elengedhetetlen az érvelés következetessége szempontjából. Macpherson megállapítása szerint az ember pszichológiájáról vallott hobbesi nézet – az ember olyan automata, amely folyamatosan a mozgásának fenntartására törekszik – önmagában nem kényszerít minden embert totális versenyhelyzetbe, ezért a szöveg magyarázóereje ebben a kérdésben elégtelen. A mindenki mindenkivel folytatott harcának igazolásához szükség van a tulajdonosi individualizmus által megformulázott hatalomfelfogás folyományára, amely a Leviatán tartalmával következetes, de explicit módon nem jelenik meg a munkában. Ez a hatalmak szembenállásának tétele, amely szerint minden egyén hatalmának mértéke éppen akkora, amennyivel az meghaladja a másik ember hatalmát (ez a mások képességeinek felhasználásához való hozzáférés kiaknázása). Macpherson konklúziója, hogy Hobbes pszichológiai előfeltevése (az ember mindenekelőtt a mozgásának fenntartására törekszik), valamint a tulajdonosi individualizmus expliciten kifejezett hatalomfelfogása (a hatalmak szembenállásának tétele) együttesen igazolja a természetes állapot feloldhatatlan háborús konfliktusát.18 A tulajdonosi individualizmus következetlenségekre rávilágító képességének példájaként Macpherson gondolatmenetéből a hobbesi elmélet konklúziójával kapcsolatos észrevételeket emelem ki. A Leviatán által igazolni kívánt tétel – az abszolút szuverén uralma – végső soron Macpherson számára sem tartható, és az elmélet sikertelenségének magyarázatával a szerző ismét a tulajdonosi individualizmus előfeltevéseihez fordul. Meglepő módon azonban Macpherson nem az abszolút uralkodó hatalmának totális jellegét bírálja, hanem a szuverén hatalomnak azt a sajátosságát, hogy az önmagát örökíteni képes. A Leviatán gondolatmenete szerint Hobbes azért ragaszkodik a hatalom örökíthetőségének tételéhez, mert a szuverént megtestesítő személy vagy testület felbomlása a természetes állapot totális konfliktusát idézi fel, ezért mindenáron el kell kerülni a szuverenitás megszűnésének lehetőségét. Macpherson feleslegesnek tartja Hobbes óvatosságát, és azt állítja, hogy a társadalomban létezik az a megfelelő mennyiségű és minőségű erő, amely a szuverenitás időleges hiánya esetén képes fenntartani a rendet. Ez az erő a társadalom uralkodó osztályának tagjai közötti kohézió. 18 112 A Macpherson által ajánlott megközelítés szerint a szuverén felhatalmazására jogosult egyének érdekei között olyan mértékű a hasonlóság, hogy az uralkodó osztály tagjainak kifizetődő a szuverenitás újrateremtése, mivel az elsősorban az ő érdekeiket védelmezi.19 Macpherson tehát abban látja a hobbesi elmélet kudarcának okát, hogy az nem ismeri fel a társadalom osztálytagoltságát, és ami még fontosabb, az osztályokat összetartó közös érdek lehetőségét.20 A tulajdonosi individualizmus eszmetörténeti érvényességének korlátai Macpherson kontextust megteremtő gondolatmenetének gyenge pontja egyértelműen a tulajdonosi individualizmus pozíciójának túldimenzionálása, de nem a tézis tartalmi sajátosságai miatt, hanem az alapállás érvényességi körének indokolatlan és önkényes kiterjesztése következtében. Ha igazként is fogadjuk el, hogy a klasszikus munkák értelmezésének kontextusából nem lehet kiiktatni a kutató személyének befolyását, vajon nem kell-e arra törekednünk, hogy ezt a hatást a minimálisan szükséges mértékűre korlátozzuk? Ha pedig képesek vagyunk valamely gondolatmenet következetességét vagy inkoherenciáját kevesebb előfeltevéssel, netán az érvelés belső szerkezetével megmagyarázni, akkor mi indokolja, hogy a komplexebb és ezáltal a vizsgált szöveg kortárs jelentésétől távolabb eső megoldást válasszuk? Az alábbiakban Macpherson érvelésének érvényességét vizsgálom meg, és kísérletet teszek egy gyengébb előfeltevésekre építő pozíció körvonalazására. Hangsúlyoznom kell, hogy kritikai észrevételeimmel nem a tulajdonosi individualizmus tézisének igazságtartalmát kérdőjelezem meg, hanem a pozíció alkalmasságát az adekvát eszmetörténeti kontextus megteremtésére. Amikor az implicit előfeltevések létjogosultságát tanulmányozzuk, a rezolutív-kompozitív módszer magyarázóerejére kérdezünk rá Hobbes elméletében. Ha igazolható, hogy a Leviatán logikája valóban tartalmazza a Macpherson által rezolutív szakaszként definiált gondolatmenetet (vagyis Hobbes ténylegesen a társadalmi lét sajátosságait ismerő ember 19 20 Említést érdemel még Macpherson érvelésének egy további fejezete, melyben a szerző védelmébe veszi Hobbest a természeti tényekből levezetett jogok és kötelezettsé- azon az alapon utasítja el a Leviatán deontológiáját bíráló álláspontokat, hogy azok egy poszt-hobbesiánus elvárást támasztanak a vizsgált szerző filozófiai rendszerével 113 természetéből indul ki), úgy el kell fogadnunk azt is, hogy a szerző élt olyan feltevésekkel, amelyeket nem fogalmazott meg olvasói számára. Mit mondhatunk tehát a rezolutív-kompozitív eljárás létjogosultságáról? A Macphersonnak leginkább kedvező megközelítés szerint lehetségesnek (de nem igazoltnak) kell tartanunk, hogy Hobbes egy hasonló logika mentén gondolkodott. A módszert alátámasztó érv úgy szól, hogy miután Hobbes társadalmi szerződése nem megváltoztatja az egyén természetét, hanem megzabolázza azt (korlátok közé szorítja az ember vágykielégítő tevékenységét), ezért érthető, hogy a civilizált ember vágyai nem különböznek a természetes állapot emberének szenvedélyeitől. Ha pedig a Leviatán adekvát módon ragadja meg az eredeti helyzet emberének vágyait, akkor ezek a szenvedélyek a civil társadalomban is változatlanul az emberi pszichológia részét képezik, vagyis a szerzőnek tisztában kellett lennie a civilizált ember sajátosságaival. Macpherson érvelése ezen a ponton tehát igazolható. A fenti gondolatmenet azonban csak azt állítja, hogy Hobbes élt valamilyen implicit előfeltevéssel a társadalomra vonatkozóan, de annak tartalmáról semmit nem árul el. Abban a kérdésben, hogy a szóban forgó tézis valóban a tulajdonosi individualizmus pozíciója volna, a bizonyítás terhe Macphersonra hárul. A jelek szerint azonban a szerző nem képes eleget tenni a feladatnak. Macphersonnak a tulajdonosi individualizmus pozíciója védelmében bemutatott érvei egyrészt empirikus jellegűek, másrészt a hobbesi gondolatmenet környezetéből rendszertelenül kiragadott bizonyítékok sorából állnak. Az empirikus típusú állítások azzal indokolják a macphersoni előfeltevések helytállóságát, hogy a 17. századi Anglia politikai viszonyaiban feltárják az olvasó előtt a tulajdonosi piaci viszonyok társadalmi életre gyakorolt meghatározó befolyását. Macpherson a bizonyítékok közt tartja számon, hogy a vizsgált korszakban a népességnek több mint a fele teljes állásban foglalkoztatott, munkabérből élő alkalmazott volt, hogy a tőke- és a földpiac a kapitalista társadalom sajátosságait mutatták, valamint azt is, hogy a kiterjedt állami ellenőrzés és beavatkozás mértékét kizárólag a piac működése feletti kontroll szükségessége magyarázza kielégítően.21 A gyakorlat alapján megfogalmazott érvek ugyanakkor nem alkalmasak a tulajdonosi individualizmus helytállóságának igazolására (abban az esetben sem, ha a megfigyelések megfelelnek a valóságnak), mivel azok a hobbesi filozófiai rendszer felépítésével nincsenek összefüggésben. A bizonyítékok másik típusa Hobbes gondolatmenetéből válogat ki olyan állításokat, amelyeket lehetséges a tulajdonosi individualizmus 21 114 előfeltevéseivel következetesen értelmezni, ugyanakkor kérdéses, hogy a szerzőnek szándékában állt-e igazolni olyan pozíciót, amelyet explicit formában nem fogalmazott meg. Macpherson például a Leviatánnak egy kereskedelemmel foglalkozó szakaszából – ahol Hobbes kijelenti, hogy „az emberi munka éppúgy, mint minden más dolog – áru, amelyet haszonnal ki lehet cserélni”22 – a tézisének alátámasztását olvassa ki.23 Hasonlóképpen, a tulajdonosi individualizmus premisszáit látja visszaköszönni Macpherson Hobbesnak a kommutatív és disztributív igazságosságról alkotott véleményében.24 Mindezek azonban cáfolható bizonyítékok, amelyek magyarázóereje kérdésessé válik, amennyiben lehetséges a vizsgált szöveg gyengébb előfeltevésekre épülő adekvát magyarázatának megalkotása. A tulajdonosi individualizmus pozíciója tehát végső soron azért vall kudarcot a 17. századi angol politikai eszmetörténet kontextusának megteremtésében, mert túl erős követelményeket fogalmaz meg Hobbes előfeltevéseivel szemben, amelyek érvényesítése nem indokolt az elmélet koherenciájának vagy inkoherenciájának bizonyítása céljából. Macpherson munkájának megjelenését követően kirajzolódott egy új megközelítés az angolszász politikai filozófiában, amely Hobbes teóriáját is eltérő kontextusba állította a korábbi kritikusok nézőpontjához képest. A hagyományt az analitikus jelzővel szokták leírni, és meghatározó munkájának Rawls A Theory of Justice című könyvét tekintik.25 A tradícióból egy egész sor szerző foglalkozott a hobbesi politikaelmélettel, amelyek közül David Gauthier The Logic of Leviathan és Jean Hampton Hobbes, and the Social Contract Tradition27 című munkái gyakoroltak döntő befolyást a későbbi Leviatán-értelmezésekre. A szerzők érveléséből a hobbesi elmélet kontextusát meghatározó előfeltevésekre érdemes odafigyelni. Gauthier és Hampton egyrészt nem támasztják Hobbes filozófiai rendszerével szemben a komplexitás igényét, és abból indulnak ki, hogy az író éppen azokban a témákban nyilatkozik, amelyekben szándékában áll valamiféle tanítást kifejteni. Másrészről, a hobbesi elmélet érvényessége és koherenciája egyetlen kritériumának 22 23 24 Macpherson abból következtet Hobbes elkötelezettségére a tulajdonosi individualizmus előfeltevései mellett, hogy a kommutatív és disztributív igazságosság klasszikus megközelítésének elutasítása nem hagy más lehetőséget a szerző számára, mint 25 27 Rawls 1997. 115 a teória belső következetességét tekintik, vagyis a Leviatán értelmezése során arra keresik a választ, hogy a szerző képes-e az általa megfogalmazott alapállásból kiindulva logikailag helytálló lépések segítségével igazolni a konklúzióját. Az új megközelítés érvényteleníteni látszik Macpherson kérdéseit, ugyanakkor felvet az általa definiált kontextusban nem artikulált ban a szerző az egyének közti összeütközés totális jellegének igazolásaként azonosítja a nehézséget. Macpherson az emberi természet és az egyéni hatalmak szükségszerű szembenállásának tételéből együttesen alkotja meg a tulajdonosi individualizmus tézisének megfelelő választ, amely szándéka szerint megőrzi a hobbesi elmélet koherenciáját. Az analitikus megközelítés ezzel szemben amellett érvel, hogy a Leviatán következetesen és kielégítően indokolja a természetes állapot totális konfliktusát a szövegben explicit formában kifejtett állítások segítségével. Az emberi pszichológiának az önfenntartás elsőségét hirdető tétele és a vágyott javak szűkösségének tudata elegendő ahhoz, hogy további implicit tézisek bevonása nélkül versenyhelyzetet teremtsen az emberek között, és a kevésbé becsvágyóakat is küzdelemre kényszerítse a túlélésük érdekében.28 Úgy tűnik, hogy az analitikus válaszkísérlet kevésbé támaszkodik a szöveg vizsgálatát végző tudós személyének társadalmi-kulturális meghatározottságára, ezért a mű autentikus jelentésének feltárásában sikeresebb próbálkozásnak tekinthető Macpherson javaslatánál.29 Macpherson érvelésében a Leviatán konklúziójának érvénytelenségére adott magyarázatot emeltem ki példaként arra a lehetőségre, amikor – a szerző gondolatmenete alapján – a tulajdonosi individualizmus előfeltevései segítenek megérteni valamely teória következetlenségének okait. Bemutattam, hogy Macpherson azzal indokolja a politikai kötelezettséget megalapozó gondolatmenet sikertelenségét, hogy Hobbes képtelen felismerni az uralkodó osztály tagjait összetartó közös érdeket, amely az abszolút hatalom felbomlása esetén elegendő együttműködést biztosít a szuverenitás újrateremtéséhez. Az elmélet szerint tehát az érvelést a tulajdonosi individualizmus pozíciójának nem kellőképpen artikulált jellege érvényteleníti. Az analitikus megközelítés ebben a kérdésben is Hobbes filozófiai rendszeré28 29 Az analitikus nézőpont alapján a releváns kérdés sokkal inkább az, hogy miként oldható fel egy társadalmi megállapodás segítségével a totális összeütközés, ha az egyéni önérdek a szerződések megszegését diktálja. A problémának ez a vetülete elkerüli Macpherson figyelmét. nek felépítésében találja meg az ellentmondás forrását és a következtea hobbesi pszichológia önfenntartást első helyen kezelő tétele, valamint az abszolút hatalmat előíró konklúzió kizárják egymást, hiszen az egyén nem hatalmaz fel a túlélése érdekében olyan uralkodót, aki felett képtelen bármiféle kontrollt gyakorolni az élete megóvása céljából.30 Bár a két konkurens magyarázat alapján nem tudjuk megállapítani, hogy a megközelítéseket megalapozó tézisek közül melyiknek nagyobb az igazságtartalma, az bizonyos, hogy az analitikus válasz jobban megközelíti a Leviatán autentikus értelmezését, mivel kevesebb tudásra támaszkodik a kutató saját környezetéről. A marxi politikatudomány érvényességének korlátai Amellett érveltem, hogy a tulajdonosi individualizmus politikaelméletének a 17. századi angol politikai gondolkodás kontextusát megteremtő célkitűzése nem valósul meg minden kétséget kizáróan. Nincs okom implicit módon is számolt volna a Macpherson által nekik tulajdonított pozícióval. Hobbes példája azt mutatta meg, hogy a teória következetes és ellentmondásos szakaszai egyaránt megmagyarázhatók a szerző expliciten kinyilvánított előfeltevéseivel vagy a tulajdonosi individualizmus alapállásánál gyengébb követelményeket támasztó pozícióval. Mindezek fényében felvetődik a kérdés, hogy vajon Macphersonnak milyen oka van a tézis fenntartására, és lehetséges-e a tulajdonosi individualizmus védelmében további érveket felsorakoztatni. A válaszhoz a szerző munkájának kettős célkitűzését kell felidézni. Macpherson végső szándéka ugyanis a jelenkor liberális teóriáinak kritikai felülvizsgálata, amely törekvés relevánsnak tekinthető, amíg ennek kudarcára nem találunk bizonyítékot. A tanulmányban a tulajdonosi individualizmusnak mindössze a politikai eszmetörténet adekvát kontextusának megteremtésére való alkalmasságát cáfoltam, a tézis tartalmi érvényességének kérdését viszont nem érintettem. A szerző oka tehát a tulajdonosi individualizmus kontextusteremtő funkciója melletti kitartásra az a szándék, hogy a történeti elemzés segítségével megalapozza a 20. századi liberalizmus kritikáját. A célkitűzés ugyanakkor 30 117 eleve kudarcra van ítélve, mert a tézis alapján Macpherson nem képes következetesen újraértelmezni a liberalizmus gyökereit az elgondolásának megfelelően. A továbbiakban röviden összefoglalom a szerző gondolatmenetét. Macpherson a következő dilemmát tulajdonítja a 20. századi liberális elméleteknek. A jelenkor társadalmának sajátosságai megfelelnek a tulajdonosi piaci modellnek, tehát a politikai kötelezettség igazolásának szükségszerűen a tulajdonosi individualizmus előfeltevésein kell alapulnia, ugyanakkor a liberális teóriák alkalmatlanok az igazolás elvégzésére, mert a 20. században nem teljesülnek bizonyos társadalmi-politikai feltételek, amelyek a 17. században adottak voltak. Macpherson úgy ítéli meg, hogy a liberalizmusnak vagy a tulajdonosi individualizmus pozíciójáról, vagy a politikai kötelezettség igazolásáról kell lemondania a másik megőrzése érdekében, de bármely alternatívát választjuk is, az a teória érvénytelenségéhez vezet.31 Melyek azok a társadalmipolitikai feltételek, amelyeket Macpherson felelőssé tesz a liberalizmus dilemmájának előidézéséért? Egy érvényes kötelezettség-elmélet megalkotásának két alapvető feltételét hangsúlyozza a szerző. Egyrészt szükséges, hogy az egyének valamilyen tekintetben és elkerülhetetlenül egyenlőnek tekintsék saját magukat másokkal összevetve – vagy legalábbis sokkal inkább egyenlőnek, mint különbözőnek. Macpherson szerint a 17. század formálódó kapitalista társadalmában a piac törvényszerűségeinek való alárendeltség testesítette meg az egyenlőségnek azt a motívumát, amely megfelelő alapjául szolgálhatott a politikai kötelezettségnek.32 A kötelesség igazolásának másik társadalmi feltétele a hatalmat megteremtő (például az uralkodót megválasztó) csoport tagjainak érdekeltségei közti konvergencia.33 Ez utóbbi követelménnyel a Leviatán érvénytelenségének macphersoni magyarázata kapcsán találkoztunk, ahol a szerző az abszolút hatalmat megalapozó érvelést azzal utasította el, hogy az osztálykohézió fölöslegessé teszi a szuverén önmaga örökítésére irányuló képességét. Macpherson úgy látja, hogy a politikai kötelezettség igazolásának ez a két körülménye a 17. századtól a 19. század közepéig minden kétséget kizáróan fennállt, ám ekkor a kapitalista társadalom uralmi struktúrájában egy meghatározó változás következett be. 31 32 Macpherson arra az álláspontra helyezkedik, hogy érvényesnek kell tekintenünk a feltételezett tények által igazolt kötelezettségeket (a van világából a legyen világára irányuló következtetéseket), amennyiben azok alapjául az emberek közti egyenlőség 33 118 Macpherson szerint az ipari munkásság osztálytudatának kifejlődése és érdekeinek politikai artikulációja egyrészt kikezdte az emberek közti egyenlőség tézisét azáltal, hogy felvázolta egy alternatív társadalmi-politikai rend vízióját – megtörve ezzel a piacnak való alárendeltség elkerülhetetlenségébe vetett hitet. Másrészt a munkásosztály szavazati joghoz való juttatásával megszűnt a tulajdonos osztály monopóliuma a hatalom meghatározására: nem a csoport tagjait összetartó kohézió gyengült, hanem a politikai rendszer alakult át a választójog kiterjesztése révén.34 Macpherson konklúziója, hogy a 20. század liberális demokráciáiból hiányoznak a politikai kötelezettség igazolásához szükséges társadalmi előfeltételek. A politikai rendszerek ennek ellenére megtartották működőképességüket, mivel kifejlesztettek bizonyos mechanizmusokat, amelyekkel képesek voltak a polgárok vagy alattvalók lojalitásának kikényszerítésére (a szerző a politikai hatalom informális monopolizálását, a háborút vagy a nemzetközi kapcsolatok alá-fölérendeltségét említi). Az egyenlőségbe vetett hit fellazulása és a hatalmat megteremtő csoportok érdekei közti széttartás mindenesetre a teória morális megalapozása ellen intézett kihívást, amire Macpherson szerint a liberalizmus nem képes adekvát választ adni. A szerző gondolatmenetének ismeretében már lehetséges a tanulzéppontjába a politikai eszmetörténet-írás tevékenységének a jelenkor politikai filozófiájára gyakorolt hatását állítottam, és az eszmetörténet klasszikus kérdéseinek feltevésén (a szerző szándékának megfelelő jelentés feltárásán) keresztül kívántam közelebb jutni a probléma megolválaszkísérletet mutattam be, amely a politikai eszmetörténetet a 20. század politikatudományának a szolgálatába állítja. A szerző által kidolgozott tézis, a tulajdonosi individualizmus pozíciója, a koramodern angol politikai eszmetörténet adekvát kontextusának megteremtésén keresztül kívánja megalapozni a 20. századi liberális teóriák ellentmondásosságát. Macpherson kritikai érveinek alapja egy olyan történeti elemzés, melynek érvényessége megkérdőjelezhető, ezért ugyancsak kétséges a szerző azon szándékának sikere, hogy a jelenkorra vonatkozó téziseit az eszmetörténet segítségével, a tudományosság kritériumainak megfelelően alátámassza. Macpherson pozíciója nemcsak a politikai eszmetörténet kontextusának meghatározásában, hanem a 20. század releváns kérdéseinek megfogalmazásában is kudarcot vall. 34 119 Irodalom Game Theory and the Social contract, Volume 1: Playing Fair. Hobbes Studies (szerk.): Hobbes Studies Buchanan, James McGill 1975. The Limits of Liberty: Between Anarchy and Leviathan. A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe The Logic of Leviathan Morals by Agreement Philosophy and Public Affairs, Gauthier, David 1979. Thomas Hobbes: Moral Theorist. Journal of Philosophy, évfolyam, 10. szám, 547–559. Alan (szerk.): Perspectives on Thomas Hobbes Hobbes, and the Social Contract Tradition Pettit (szerk.): A companion to Contemporary Political Philosophy. Blackwell Publishers, 379–393. Hampton, Jean 1997. Political Philosophy Leviatán A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe 287–305. A XX. század politikai filozófiája. Budapest, Pallas–Attraktor. Modernség és válság. Leo Strauss politikai filozófiája. Budapest, Pallas–Attraktor. The Political Theory of Possessive Individualism: Hobbes to Locke. Hobbes Studies Leviathan Penguin Books. Philosophical Review, Introduction to Leviathan Hobbes on Civil Association - 120 Hobbes Studies Rawls, John 1997. Az igazságosság elmélete Historical Journal, The Foundations of Modern Political Thought A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. . The Political Philosophy of Hobbes Press. What is political philosophy? And Other Studies Az üldöztetés és az írás művészete Budapest, Atlantisz. 1999. Természetjog és történelem Pallas–Attraktor. Hobbes Studies Hobbes Studies Tuck, Richard 1993. Hobbes The Political Philosophy of Hobbes – His Theory of Obligation Hobbes Studies Sebők Miklós A „beágyazottság” hiánya mint elméletrekonstrukciós probléma Pokol Béla egy Pijl-cikke tükrében Bevezetés k méletének egyik vezető képviselője.1 Hazai recepciója még gyerekcipőben jár, igaz, néhány cikk és könyv már megjelent az amszterdami iskolához tartozó szerzőtől és szerzőről.2 E népszerűsítő munkában Magyarországon fontos szerepet játszik Pokol Béla. Többek között a Globális uralmi rend című könyvében elemzi Pijl szövegeit,3 illetve legújabban „Európa amerikai ellenőrzése: ellenállások és vereségek” című cikkében.4 Jelen írásomban a Pokol-életműből kizárólag ez utóbbi tanulmánnyal foglalkozom. Egyetértek Pokol Bélával abban, hogy Pijl elemzései „segíthetnek a fennálló hatalmi struktúrákat pusztán alátámasztó, apologetikus eseménymagyarázatok félretolásában”.5 Magam is úgy vélem, hogy 1 Jelen cikkemet a tudományos életben megszokott konvencióknak megfelelően először az általam itt bírált írást közlő Jogelméleti Szemlének ajánlottam fel. A folyóirat szerkesztője, Pokol Béla azonban szakmai kifogásaira hivatkozva a cikket nem fogad- den esetleges hiányosságáért ugyanakkor természetesen kizárólag a szerző felelős. 2 3 Békés Márton 2009. Pokol 2008. 4 5 122 a Horkheimerrel „hagyományos elméleteknek” nevezhető megközelítések értelmezhetőek úgy is, mint a „globális erők tényleges hatalmának eltakarását” szolgáló „paravánok”. Amikor ugyanis a „polgári” tudomány csak a leírás és nem a magyarázat igényével lép fel, akkor nem tölti be megfelelően tudományos funkcióját. A nemzetközi kapcsolatok, illetve a nemzetközi politikai gazdaságtan neogramsciánus elmélete a polgári tudomány által uralt tudományos nyilvánosságban így véleményem szerint hiánypótló szerepet tölt be, még ha megállapításai bizonyos esetekben vitathatóak is. A feladat, a neogramsciánusok és köztük Pijl hazai megismertetése tehát adott, ugyanakkor úgy vélem, hogy Pokol rekonstrukciója tartalmi és formai hiányosságai miatt nem nyújt adekvát képet Pijl komplex elméleti rendszeréről. Egy alternatív rekonstrukciónak ugyanis véleményem szerint Pokol cikkénél nagyobb (a Globális uralmi rendben olvasottól pedig eltérő) hangsúlyt kellene helyezni a neogramsciánus elmélet legfontosabb előfeltevéseire. Az alábbiakban először röviden bemutatom Pijl elemzésének elméleti és eszmetörténeti gyökereit. Ezt követően ezen kizárólag funkcionális célokat szolgáló összefoglalóra támaszkodva párhuzamosan vizsgálom Pokol cikkét és Pijl eredeti szövegét. Ennek során – mintegy az elemzés melléktermékeként, de egyben egy alternatív Pijl-rekonstrukció megfogalmazásának céljával – vázolom a Global rivalries elméleti rendszerének vázát és legfontosabb fogalmait is. Írásom zárásaként az így kapott Pijl-képet összevetem Pokol összefoglalójával. A „transznacionális történelmi materializmus” elméleti alapjai ve azt mondhatjuk, hogy az a marxista és az elitelméleti, azaz két „kritikai” hagyomány metszéspontján áll, miközben globális szintű elemzése túllép mindkettő hagyományos formáján. Az irányzat egy másik 7 ezt „transznacionális történelmi materializmusként” határozta meg,8 de metodológiája alapján egyfajta 7 Robinson. 8 leg maga is erre a besorolásra utaló címmel (Transnational Historical Materialism: 123 ként is meghatározhatnánk. Az „elitizmus irányába mutató inherens elfogultság”9 így egy sajátos marxista-elitelméleti hibridet eredményez. Egy további, többé-kevésbé szinonim elméleti skatulya az amszterdalentős hatással. belül a (kritikai) globális, illetve nemzetközi politikai gazdaságtan egyik irányzataként is felfoghatjuk. A Pijl által is művelt neogramsciánus megközelítés így egyike a néhány fő nem-mainstream, avagy kritikai nemzetközi kapcsolatok paradigmának.10 Az adott kutatási program mellett ezen irányzatokat jelentős részben metodológiai megközelítésük alapján különíthetjük el. A fő törésvonalak között megemlítendő, hogy strukturalista és/vagy materialista hatást mutató „modern”, illetve a konstruktivista, posztstrukturalista, kommunikatív elemeket felértékelő posztmodern elméletekről van-e szó. Ehhez kapcsolódóan eltérő jegyeket mutatnak az egyes irányzatok a tekintetben, hogy menynyire történeti (dinamikus), avagy elméleti (statikus) irányultságúak. Egy további dimenzióban a törésvonalat a cselekvés, illetve a vele szembe állított struktúra meghatározó jellege jelenti.11 Miközben még a metodológiai rokonságot mutató elméletek hívei is sokszor élesen bírálják egymást,12 tetten érhető egyfajta elméleti konvergencia is.13 Ezen az elméleti térképen a „transznacionális történeti materializmust”, avagy a „nemzetközi kapcsolatok neogramsciánus elméletét” e nevek alkotóelemei alapján tudjuk pozícionálni. A történelmi materializmus kifejezés Magyarországon és szerte a volt „keleti blokk”ban – mint a pártállam egykori legitimációs ideológiája – negatív konnotációval rendelkezik. Ez olyan sajnálatos körülmény, amely nehezíti az irányzat bármennyire is jelentős, akár „polgári” tudományos szempontból is fontos hozzájárulásként értékelhető elemzéseinek befogadását. A politikai és tudományos kultúra fejlődésével azonban idővel megtörténhet a volt államszocialista országokban is az ilyen, ideológiai funkcióval nem rendelkező, „tisztán” tudományos művek újraértékelése. A Class Analysis of International Relations) akarta megjelentetni. Pijl 1997. 9 10 11 Jones 2001, 80. Giddens (1992) és Jessop (1990) nyomán számos, e kettőséget dialektikusan megha- 12 Domhoff 2005. 13 124 Az elmondottak jegyében tudományos irányzatként értelmezett, eszmetörténeti gondolatrendszer, a történeti materializmus kiindulóidejével kezdődően fokozatosan dogmatikussá sekélyesedő irányzat eredeti lételméleti alaptételei közül kiemelkedett a termelési viszonyok meghatározó volta,14 valamint a történelem menetét alapvetően befolyásoló osztályok mint cselekvők feltételezése. A történelmi materializmus ehhez az osztályharcra épülő ontológiához sajátos ismeretelméletet és módszertant is társított.15 A logikai empirizmus által ihletett behavioralizmus (különösen annak extrém formája) feltételezésével ellentétben úgy vélte, hogy nem lehet például kizárólag statisztikák és kérdőívek, azaz az érzékelhető jelenségek szintjén „feltárni” a valós történelmi folyamatokat. A történelmi materializmus (és különösen ennek transznacionális változata) e tekintetben „középutasnak” tekinthető kritikai realista kiindulópontja ugyanakkor nem teszi az irányzatot túlzottan fogadóképessé a másik véglet, az episztemológiai relativisták, azaz például az interpretációs elmélet megközelítésére sem (vö. „a lét határozza meg a tudatot”). Az írásunk tárgyát képező művek szerzői, Pijl és társai, túllendülve lezhető dogmatizmusán, a történelmi materializmust a történelmi ökonomizmussal szembeállító Antonio Gramsci követőinek tekinthetők. Az ökonomizmus mellett a neogramsciánus elmélet viszonya ambivalens az ortodox marxizmus olyan más, „redukcionista” jegyeihez is, mint a strukturalizmus és a determinizmus. Másrészről viszont a megközelítésre jellemzők maradtak olyan, a marxista politika- vagy államelmélet „kemény magjának” tekinthető megközelítések, mint a dialektikus (illetve egyszerre történeti és analitikus) módszertan, a holizmus vagy a kritikai-normatív attitűd.17 Hasonló maradványa a tradicionális történeti materialista érvelésnek a stádiumelméletek alkalmazása, valamint az olyan sajátos marxi fogalmak középpontba helyezése, mint például a kommodifikáció (az „áruvá válás/változtatás”), melyek Pijlnél is megtalálhatók. Új jegyként – és jelentős részben Gramsci hatásá14 15 Blyth 2002, 294. A kritikai realizmus – ha a kifejezést Marx és kortársai nem is használták – jó kö- legfontosabb jellemzője az, hogy létezőnek tételez fel egy szabad szemmel nem megfigyelhető avagy „mély” dimenziót is a társadalmi valóságban, melyet a „struktúra”, „mechanizmus”, „erő”, „tendencia” és ehhez hasonló szavakkal ír le. Park 2001, 271. 17 125 ra – emellett az elemzésben különös hangsúlyt kap a kultúra és szellemi élet, a gondolatok és ideológiák dimenziója, illetve olyan – az itt használt értelemben –, eredetileg Gramscihoz köthető fogalmak, mint „a történelmi blokk” és a „hegemónia”. A transznacionális történeti materializmus az elemzés szintjében is eltávolodik a klasszikus marxizmustól. Marx és 20. század eleji követői elsősorban (de persze nem kizárólagosan) nemzetállami keretek között elemezték a folyamatokat. (Az imperializmuselmélet, ezen beamszterdami iskolához tartozó szerzőkre is nagy hatást gyakorolt.) A globalizáció felgyorsulása azonban új elméleti keretet tett szükségessé. Az amszterdami iskola az egyedi államfejlődést nem a helyi tőkefelhalmozással és az osztályok kialakulásával, hanem ezek transznacionális dinamikájával magyarázza.18 Ezek szerint a termelési struktúra megváltozása olyan új kollektív cselekvők megjelenéséhez vezetett, mint a tőke és a munka nemzetközi érdekképviseletei, szervei.19 Ami ennek kapcsán sajátos színezetet ad az iskola megközelítésének, az a „transznacionális kormányzás” elméleteinek aktorközpontú megközelítésén lis) módszertana.20 Ez a módszertan, mely a társadalmi valóság alakításában nagy szerepet tulajdonít az ideológiának, a látszólag közmegegyezésen és/vagy tudományos eredményeken alapuló common sensenek (lásd például a „jólét lecsorgásának” vagy a szabadkereskedelem általános jólétnövelésének tézisét), szemben áll mind az ortodox strukturalista marxisták (lásd fentebb),21 avagy az új strukturalista, a világ legkülönbözőbb részeit is ugyanazon erők által befolyásoltnak tekintő „hiperglobalisták”,22 mind a cselekvéselvű (például a racionális döntések elméletén alapuló) főáram megközelítésével. A mi szempontunkból a régi és kortárs strukturalisták bírálata az érdekesebb, mivel jelzi az „amszterdamiak” metodológiai újdonságát: egy, a struktúra és cselekvés (structure and agency) problémáját dialektikus alapokon megközelítő, ám a cselekvésnek 18 19 Bieler 2000, 18–52, idézi Bieler–Morton 2003. 20 - talmát”. 21 22 Radice 2000. ezzel együtt primátust biztosító megközelítést.23 Pijl elemzésében a cselekvésre utaló osztályfogalom központi jelentőségét jelzi, hogy első két angol nyelven kiadott könyve címében is megjelenik (The Making of an Atlantic Ruling Class – 1984, Transnational Classes and International Relations – 1998). Pijl életművén belül, hogy a strukturális viszonyokat hangsúlyozó címmel jelent meg a következő két kötet (Global Rivalries from the Cold War to Iraq Nomads, Empires, States – 2007). Ezért felmerülhet a kérdés, beszélhetünk-e egyáltalán a „globális rivalizálás” cselekvő alanyairól, avagy inkább e rivalizálás strukturális adottságai képezik a szerző elemzésének elsődleges tárgyát? A teoretikus (és nem történész) Pijl elméleti rendszerének ontológiai-episztemológiai megközelítése szempontjából ezt tekintem kulcsfontosságú kérdésnek. A következő fejezetben így a bemutatott elméleti-elmélettörténeti kapcsolódások fényében teszek kísérletet e kérdés megválaszolására, rámutatva, hogy egy ilyen „beágyazottság” hiánya milyen problémákhoz vezet Pokol Béla Pijl-elemzésében. Pokol összefoglalójának problémái egy alternatív Pijl-rekonstrukció tükrében Jelen írásom kiindulópontja szerint Pokol Pijl-rekonstrukciója tartalmi és formai tekintetben sem szolgáltat teljesen igazságot a szerző komplex, neogramsciánus indíttatású elméleti rendszerének. Ennek egyik legfontosabb jele számomra Pokol tanulmányának címadása („Európa amerikai ellenőrzése: ellenállások és vereségek”), amely sem a Pijl-könyv eredeti hangsúlyait (az elemzés nem Európa-fókuszú), sem Pokol szövegét nem fedi pontosan. Pokol cikkében az elméleti bevezetést biztosító két fejezet után a harmadik („Európa atlantizálása”) még megfelel a tárgymeghatározásnak, az ezt követő fejezetekben azonban ez a motívum fokozatosan visszaszorul, miközben hosszabb eszmefuttatásokat ben vett Európa szerepe már elhanyagolhatóvá válik a narratívában. Ez nem is meglepő, mivel Pokol Pijl könyvének szerkezetét vette alapul, 23 mainstreamtől való tudatos eltérésre. 127 de ugyanakkor kérdésessé teszi, hogy lehet-e bármi speciális témamegjelölő jelentősége ennek a címválasztásnak. A cím körüli problémák jelzésértékűek az egész cikkel kapcsolatban is: Pokol Pijl-interpretációja véleményem szerint vitatható, kritikám vele szemben négy fő pontban foglalható össze. Először is szubjektív nézőpontból kifogásolható, hogy Pokol nem ágyazza be Pijl elméletét egy elmélettörténeti-elméleti keretbe, ami nélkül Pijl megállapításai könnyen félreérthetőnek vagy felszínesnek tűnhetnek. Másrészt az öszszefoglaló nem követi az eredeti mű fogalmi hangsúlyait, és a szövegkörnyezetükből kivett történeti epizódok más szerepet töltenek be nála, mint Pijl könyvében, ahol számos alapvető fogalom és folyamat bemutatását szolgálták. Harmadrészt különösen zavarónak érzem Pokolnál a cselekvők kontextusból kiemelt bemutatását, illetve a tőke és a magterület viszonyának problematizálását. Negyedrészt pedig a cikkére jellemző hivatkozási és idézési eljárások a könyv ismeretében sokszor félrevezetőknek bizonyulhatnak. Az elméleti és történeti hangsúlyok problémája megfelelő hangsúllyal Pijl elemzésének sajátos – talán profán analógiával élve – „alap-felépítmény” struktúráját. Miközben a Global Rivalries tézis történeti igazolása teszi ki (ahogy egy történeti materialista írásban ez nem is lehet másképp), a mű gondolati lényegét véleményem szerint a harminc oldalnyi elméleti-történeti felvezetés adja. Pijl elméleti keretét döntően itt, az Előszóban és az első fejezetben24 fejti ki (amely utóbbi a hirtelen véget érő szöveg és a konklúzió hiánya miatt egyébként hagy némi hiányérzetet az olvasóban). Márpedig, anélkül, hogy Pijl művét bármilyen más szempontból A tőkéhez akarnánk hasonlítani, adja magát a párhuzam: a történeti-analitikus vizsgálódás csak egy többé-kevésbé absztrakt bevezetés után indul el. Hasonlóképpen: jellemzően Marx bekerítéselemzését sem történeti tények puszta rekonstrukciójaként szokás értékelni, hanem az eredeti téneti elemeket terjedelmüknek megfelelően szeretnénk reprezentálni is egy Pijl könyvéről adott összefoglalóban, akkor sem lenne indokolt a jellemzően 30–40 oldalas fejezetekből világosan kifejtett módszertani 24 128 megfontolások nélkül válogatott epizódokra építeni a rekonstrukciót. Ez ugyanis óhatatlanul kaleidoszkópszerű képet nyújt, ahol egyetlen laza elméleti szál – a valóban központi gondolat lockeiánus–hobbesiánus rivalizálás – fogja összekötni az egyébként egymástól térben és időben távoli részeket. Melyek lennének tehát szerintem Pijl elméleti keretének alaptételei az Előszó legfontosabb koncepcionális csomópontjai alapján? 1.) Az első az elmélet konfliktusos yama nevéhez kötött konszenzuselmélet („a történelem vége”) helyett Pijl egy, a rivalizálásra épülő konfliktuselméletet vázol fel. Ez egyben a konszenzus-utópia bírálata is, amely azt állítja, hogy a világ gazdasági-társadalmi berendezkedése leírható a jelző nélküli, idioszinkretikus kapitalizmusként. E kapitalizmus rendjére az utópia szerint a „nemzetközi közösség” ügyel a demokrácia és az emberi jogok szellemében, a „kalandor államok” megfegyelmezésének legfőbb eszköze pedig a kívülről rájuk oktrojált reformkényszer. 2.) A második az államok szerepe az elméletben. Pijl itt egyszerre bírál „bal- és jobboldali” elméleti irányzatokat. Egyrészt túlzónak tartja az államok globalizációs folyamatba történő beleolvadásáról szóló Hardt–Negri-féle25 csolatok elméletének államközpontú hagyományos megközelítését is. nem lehet úgy tekinteni, mint az egyedüli cselekvőként megjelenő államok külső kiegészítésére. A nemzetközi rend szerinte ugyanis „mély, belső viszony, amely megelőzi a társadalmi cselekvőket és meg is határozza azokat”. Az így meghatározott nemzetközi rend vagy „globális politikai-gazdasági” rendszer a liberális feltevésekkel szemben nem az elkerülhetetlen homogenizálódás-egységesülés pályáján halad. Azt azonban Pijl elismeri, hogy egy ilyen utópia, azaz a nemzetek felett egyesülő kapitalisták „ultra-imperializmusa” a relatíve egységes Nyugatban (illetve, mint azt az alapszerkezet kapcsán látni fogjuk, annak már történeti előzményeiben is) fogalmilag benne rejlik. A homogenizációt feltételező liberális feltételezi a rendszer szétrobbanását annak célja elérése előtt, az ultraimperializmus felé tartó folyamatot inherensen instabilnak tartja. 3.) A harmadik koncepcionális csomópontot véleményem szerint az államok egymás közötti viszonyát szabályozó alapelvek képezik, me- 25 Hardt–Negri 2001. 129 lyek közül hármat emelhetünk ki. Az első a magterület által folytatott „aktív egyensúlyozás”. Ez gyakorlatilag a kihívó államok közötamely azonban a szembenálló (és főleg: az integrált vagy vazallus államok) formális „szuverén egyenlőségének” elismerésével párosul. Az augsburgi vallásbéke szellemében (vesd össze: cuius regio, eius religio) ugyanis a szuverén partnerek elismerése a vallási törésvonal rovására a gazdasági szempontok előtérbe kerülését eredményezi. A pusztán az államok „nemzet-közi” kapcsolataira vonatkozó elvek mellett ugyanakkor megjelenik a „belső területenkívüliség” momentuma is a nemzetközi kapcsolatokat építő transznacionális csoportok kapcsán, amely belső területenkívüliségre jó példa a saját játékszabályainak és (e témáról lásd alább a tőke és a magterület elválása kapcsán). 4.) Ezen a ponton Pijl bevezeti a később részletesebben is kidolgozott koncepcióját a magterület és a kihívó államok szembenállásáról. Ez a negyedik csomópont, amely egyben az elmélet központi elemének, ha tetmely Pijl szövege alapján számos dimenzióban érzékelhető. A szembenállás a legkönnyebben az „alapszerkezet” (core structure) felvázolásával ragadható meg. Ezt az alapstruktúrát a szerző a 17. századi angol–francia szembenállással határozta meg, amely véleménye szerint magában hordozta a későbbi szembenállások számos aspektusát. Ezen aspektusok közül pedig kiemelkednek a rivalizálás különböző szférái (lásd 1. ábra). 1. ábra. A rivalizálás három szférája (a 2000-es években) Harc a primátusért az angolszász magterületen Rivalizálás az integrált kihívókkal és közöttük A rivalizálás aktuális határvidéke (periféria) A transznacionális tőke fejlődése J GB D A transznacionális osztály leválása a kihívó államról és hálózati beépülése Forrás: Pijl 2006, 16 (saját kiegészítésekkel és módosításokkal) BR 130 Pokol összefoglalója ezen alaptételek közül elsődlegesen csak ez utóbbira épít, ezt azonban Pijl szövege fényében nem érzem kellően megalapozottnak. Ezért a következő lépésben egy konkrét példán, a cselekvők problémáján keresztül szeretném bemutatni, hogy miként hat Pijl elméletének rekonstrukciójára a többi dimenzió elhanyagolása. A cselekvők problémája májába beágyazott elméleti rendszer egyik központi problémájaként a „globális rivalizálás” cselekvő alanyainak, illetve e rivalizálás strukturális adottságainak egymás rovására zajló érvényesülését emeltem ki. kapunk érdemi választ, miközben korábban amellett érveltem, hogy a transzatlanti történeti materialisták számára ez különösen neuralgikus metodológiai probléma. A laikus olvasó Pokol írása alapján Pijl elemzésének alapegységei (cselekvői, alanyai, az események befolyásolói) között a következőket határozhatná meg: a „transzatlanti uralkodó osztály”, a „tőke”, a „tulajdonos osztályok”, az atlanti-lockeiánus „magterület”, a „franciák”, a „kihívó államok”, az „atlanti nyugat”, a (nemzet)államok (Egyesült - 1. táblázat. Cselekvőkategóriák Konkrét típusok Konkrét példák társadalom- és gazdaságtípusok kapitalizmus, államkapitalizmus államtípusok kihívó állam, magterület – „angol nyelvű világ”, „angol kapitalizmus”, „decentralizált piaci társadalom” „atlanti magterület” államcsoportok (blokkok) államok állami intézmények piaci intézmények – „külpolitikai tervező intézetek” kereskedelmi kamarák, munkaadói érdekképviseletek el nem kötelezett országok (nincs konkrét példa) 131 Cselekvőkategóriák Konkrét típusok katonainemzetbiztonsági, illetve terrorszervezetek a civil társadalom intézményei személy-csoportok személyek Konkrét példák állami, „magán” nyilvános és Mont Pelerin Társaság, Bilderberg titkos társaságok, csoportok, „informális gazdasági-szellemi csoportosulások” népek „franciák” elitek „szűk államvezetési elit”, „globális pénzügyi elit”, „neokonzervatív hatalmi elit”, „szovjet/orosz hatalmi elit”, „atlanti elit”, „központi állami (katonai és értelmiségi) elit”, „az ellenálló ország hatalmi elitje” osztályok „tőkés osztály”, „állam osztály”, „alsó osztályok”, „tulajdonos osztályok” „csoportok” „amerikai–angol tőkéscsoportok”, „uralmi csoportok”, „globális tőkéscsoportok”, „transzatlanti tőkés csoportosulások”, „nyugati tőkéscsoportok”, „beruházásibankár csoportok” politikusok, Putyin, Berezovszkij, De Gaulle, üzletemberek, tanácsadók Forrás: Saját gyűjtés Pokol 2008 alapján dell” áll egymással szemben, hogy „az atlanti (vagy őszintébben: amerikai) vonal erői”-ről ne is beszéljünk. Ez az eklekticizmus jelentős eltérést mutat Pijl 1984-es könyvének egyértelmű osztály-irányultságához képest, amelyet Pokol a „termelőeszköz-tulajdonos uralkodó osztály tézise” szűkítéseinek „félretolásaként” üdvözöl. A probléma oka véleményem szerint az, hogy Pokolnál (Pijllel ellentétben) nem jelenik meg az az új tézis, amely elméleti rendbe fogná a látszólag ötletszerűen burjánzó cselekvőválasztást. A történelem „alanyairól” és mozgatóerejéről ugyanis Pijl könyve nagyon is kidolgozott elméleti magyarázatot mutat be, amelynek nagyobb figyelmet kellene kapnia. Mint az elmélettörténeti összefoglalóban említettem, a transznacionális történelmi materializmus megközelítésére a materialista ontológia és a kritikai realista ismeretelmélet jellemző. Ennyiben eltér nemcsak a pozitivista (neorealista és neoliberális) főáramú nemzetközi politikaelmélettől, de olyan 132 elmélete.27 Ahogy Marx a „polgári társadalom anatómiáját” a politikai gazdaságtanban találta meg,28 úgy Pijl és társai a transznacionálissá váló társadalmi viszonyok magyarázatát a „globális politikai gazdaságtanban” lelték fel.29 Az „amszterdamiak” módszertani megközelítésében ugyanakkor előtérbe kerülnek a történeti jegyek, miközben ez nem jut el a historicizmusig. Nagyvonalakban követik az érett Marx által lefektetett módszertant, amely szerint az „elvont meghatározások” (esetünkben ilyen lehet a „magterület”) „a gondolkodás útján a konkrétnak az újraalkotására vezetnek.”30 Az érett Marx (a modern szerzők közül pedig például Poulantzas) strukturalizmusával szemben (lásd az „alap-felépítmény” viszony által meghatározott egyének elméletét) a transznacionális történeti materializmus a társadalmi rend (vagy ennek víziója) fenntartásában az ideológiának és az azt újratermelő „organikus értelmiségnek” is fontos szerepet tulajdonít.31 Pijl ebben Gramsci tanítását követi, de azt nem az államközpontú, transznacionális elitelmélet irányába fejleszti tovább. Ez azonban nem szabad, hogy megtévesszen minket az elmélet a cselekvés-struktúra dichotómián dialektikusan túllépő jellegét illetően: az államot megelőző, és azt konstituáló nemzetközi rend (struktúra) keretei között (egyben ezeket formálva) fejtik ki tevékenységüket az olyan aktorok, mint például a transznacionális káderosztály. Ennek megfelelően fontos elkerülni Pijl kapcsán a túlzottan historikus megközelítés (és az elmélet ezen alapuló esetleges „cáfolásának”) hibáját is. Pijl könyvének lényege az elméleti rendszer „ráfektetése” a történeti folyamatokra, ahol ez utóbbiak (megint csak elméleti szempontból) e rendszernek alárendelve, nem pedig önálló tanulságként vagy bizonyítékként jelennek meg. Ez természetesen nem történelemhamisítás vagy a tények oly mértékű önkényes rendezése, hogy az már megkérdőjelezné az eljárás tudományos voltát. A megközelítés éppen vagy a Bilderberg-csoport működését) nem direkt redukcionista módon 27 Amit e nézőpontból strukturalista-funkcionalizmusa, illetve determinizmusa miatt lehet bírálni, vö. Patomäki é. n., 1. 28 Marx 1975, 5. 29 tatója. 30 31 133 köti hozzá a társadalmi rend strukturális alapjaihoz,32 hanem az elmélet közvetítésével. Azaz egy példával élve: a tőkés termelési viszonyok logikailag ugyan megelőzik az államok típusának és a világrend jellegének meghatározását, de történetileg ez nem feltétlenül van így.33 Pokol elemzésének egyik nagy hiányossága, hogy az elméletet (itt Pijl eredeti elméleti keretét) háttérbe szorító historicizmus ezen csapdájának elkerülésében nem jár sikerrel. Ez fontos momentum, tekintettel arra, hogy a transznacionális történeti materializmus cselekvés-orientációjában minden ilyen irányba mutató jellegzetessége ellenére is távol marad nemcsak a módszertani individualizmusra épülő analitikus marxizmustól, hanem az állam burzsoá csoportok általi „elfoglalásából” kiinduló – Ralph Miliband nevével fémjelzett – „instrumentalista” marxista államelmélettől is. – A protestáns etikával – is ellentétben) itt nem válik főszereplővé, miközben hatása a történetben előrehaladva mégis lépten-nyomon érezhető az egységes nemzeti gazdasági tér kialakításától a funkcionális alrendszerek vallásról való leválasztásáig. transznacionális kapitalista osztály gyakorol hegemón uralmat. A hegemónia persze az osztályuralom egyik formája, de ez nem közvetlen és nem (feltétlenül) személyhez vagy eseményekhez kötött módon érvényesül. Ráadásul mindez egyszerre (és egymásra hatva) zajlik a gazdasági, a politikai és a társadalmi dimenzióban. A transznacionális káderosztály funkciója ebben kettős: működtetik a kapitalista termelés egyre bonyolultabb folyamatait, illetve hatalmi elit pozíciójukból (de természetesen a kapitalisták felügyelete alatt) ellenőrzik a kommodifikáció hatását enyhítő (Pijl által „társadalmasításnak” nevezett) folyamatokat. Ami továbblendíti a történelem kerekét az immár globális korban, az azonban nem egyes személyek vagy csoportok akarata, hanem az elméleti, de egyben nagyon is gyakorlati, több szférában (lásd 1. ábra) zajló rivalizálás. Ez eredetileg egyes nemzetállamok, illetve ezek csoportjai közötti küzdelmekben öltött formát, de egyre inkább megjelent a színpadon egy eltérő logikájú, de ugyanolyan autonóm, egyre erősödő társadalmi erő: a (transznacionális) tőke. Az így meghatározott Pijl-féle konfliktuselméletben a történelemnek nincs, mert nem lehet vége: mindig újabb kihívók követik a korábbiakat (Pijl általános sémájának az aktuális világhatalmi erőtérre való 32 33 134 alkalmazásáért megint csak lásd az 1. ábrát). Hipotetikus szinten persze ebből az elméleti rendszerből kiutat (egyben aktuális relevanciája szempontjából a véget) jelentene a magterület jelentőségének (napjainkban nehezen megkérdőjelezhető) csökkenése és a hatalmi vákuum egy hobbesiánus alapon szerveződő állam, államcsoport vagy más érdekcsoport általi betöltése. Egy új elméleti keret felállításának feladaben sem látszik sürgetőnek: a viták egyelőre nem a lockeiánus kapitalizmus végéről, hanem annak „megreformálásának” jellegéről szólrivalizálás „határvidékén” pedig éppenséggel az elmélet heurisztikus értékére világít rá. E komplex rendszerrel szemben a fő különbség Pokol cikkében, hogy nála nem mutatkozik igény az „elit”, „csoport” és „osztály” fogalmak közötti analitikus különbségtételre, amelynek következtében így (a laikus olvasó számára) az érdemi elemzés két elemre szűkül: az állam és az elit szintjére. Pokol azonban ritkán említi az ezek közötti módszertani dilemmát (cselekvés és struktúra kapcsolata), valamint a viszonyukat értelmes keretbe rendező fogalmakat és fogalompárokat (rivalizálás, ellenőrzés és konszenzus, kommodifikáció és társadalmasítás), ennek pedig komoly következménye van az elmélet egészére nézve is. Pijl eredeti koncepciójától eltérően nála eldöntetlen marad, hogy az egyéni, illetve csoport cselekvése vagy a társadalmi-gazdasági-politikai struktúrák határozzák-e meg a történelem menetét, esetleg ezek valamilyen komplex kombinációja. Márpedig ezt Pijl könyvének elméleti bevezetője alapján az egyik kulcsproblémának látom. A tőke és a magterület elválásának problémája Markáns eltérés Pijl eredeti koncepciójához képest az is, hogy ahol Pokol maga a Pijl-könyvben meghatározó szerepet játszó elméleti építőkockákat használ, azokat az övétől különböző, általában kevésbé differenciált módon alkalmazza. Így az „ellenőrzés” kulcsfogalma esetében nem tesz különbséget a transznacionális tőke és a magterület között kívül hagyja a két fogalom komplex viszonyát, ami pedig Pijl művének egyik központi tárgya. Ha feltételeznénk, hogy Pokol itt Pijl eredeti koncepcióját követi, ezt súlyos félreértésnek kellene gondolnunk, hiszen a történeti folyamatok éppenséggel a „tőke istensége” előtt 135 behódoló Nyugat irányába, nem pedig fordítva tartanak.34 Így ezt inkább következetes, de nem explicit átértelmezésnek értékelhetjük. Hogyan lenne tehát érdemes problematizálni a tőke magterületről való leválásának kulcsfontosságú momentumát Pijl eredeti koncepcióján belül maradva? Az államoktól függetlenedő, „autonóm társadalmi erővé” váló tőke legújabb kori története Pijlnél a termelő és pénztőke 19. század közepével megindult transznacionalizációjával kezdődik. Ehhez hozzájárult az amerikai polgárháborúban győztes protekcionistaa hitelteremtési körforgását így már nem elsősorban a brit ipari tőkéöltött, amit csak erősített, hogy az aranystandard bevezetésével a Bank of England olyan kiemelt szerepbe állította, ahonnan akár nemzetállamokat is fegyelmezhetett. A tőke még a magterület államaitól is önállóvá vált, nem volt politikai felügyelet alatt, miközben önálló fegyelmező eszközei alakultak ki (lásd 2. táblázat). 2. táblázat. A Nyugat és a tőke viszonyrendszere Magterület Tőke Nyugat kapitalizmus Rendszerszerű megnyilvánulása 19. század államok Határai változnak Területszerzéshez való viszony új területeket nyit fel Bank of England nincsenek transznacionális vállalkozások új területeket nyit fel területhez kötött, de az államok területén kívüli (például Nemzetközösség) rendszere „offshore” állami pénzügyi rendszer magán euródollár piac Forrás: Saját gyűjtés Pijl 2006 alapján Ennek különösen a demokratikus forradalmak harmadik korszakában, a nagyvállalati liberalizmus (máig is tartó) időszakában lett jelentősége. A „kapitalista fegyelmezés” lényege szerint az államok vetélkedését 34 a tőke „felügyeli”, amennyiben saját logikáját kényszeríti rájuk.35 Az első körben a Pax Britannicaként megjelenő új nemzetközi rend két alappillére az aranystandard és az alkotmányosság volt. Miközben szükség esetén támaszkodott a hadihajók nehéztüzérségére is, a hatalom megtartásának fő eszközéül a „puha”, monetáris befolyásolást használta. Másrészről ugyanakkor a tőke transznacionalizálódásában, illetve nak megfelelő társadalmi rend kialakítása. Az alkotmányos berendezkedés és az angolszász módra meghatározott állam-társadalom viszony uniformizálása „transznacionális teret” hozott létre például a Brit Nemzetközösség megalapításával. Ez az egyes államok szempontjából külső struktúra volt, ugyanakkor a magterület belső berendezkedésének egyik vázát adta. teriális-mennyiségi fölénye minőségi fölénnyé változott, elsősorban a munka társadalmi megszervezése terén (tömeggyártás/fordizmus, illetve tömegfogyasztás). Ezzel párhuzamosan pedig a tőke, a történelem során először, önállóan, állami támogatás nélkül is képessé vált államokkal szemben is érvényesíteni akaratát. Ezt a „Polányi-féle pillanatot”, amely nemcsak a pénzügyi szektorban, hanem más multinacionális vállalatok esetében is megteremtette a kollektív fegyelmezés Eisenhower tábornok egyfajta államközi államfőként funkcionált, úgy töltötte be ezt a funkciót a háború után a személytelen transznacionális tőke – zárja gondolatmenetét Pijl. Pokol koncepciója itt is eltér Pijlétől. Nála a tőke és a magterület ilyetén elválása szinte egyáltalán nem jelenik meg, ahol pedig mégis, ott elsősorban mint nemzeti (illetve külföldi) tőke [vesd össze a szövegben rend- Az eltérő hangsúlyokra lásd a következő példát: az „elméleti keretszeként, hanem Anglia világhatalommá válásának jeleként jeleníti meg. komplex összefüggésrendszerben: egyrészt – helyesen – mint a brit államkapitalizmus ellensúlya, de egyben – és az írásra különösen jellemző módon – egy titkosszolgálati manőver érintettje. Ez utóbbi momentum pedig az itt tárgyalandó utolsó problémacsoporthoz vezet át. 35 debb pórázon tartására – i. m. 22. - 137 A narratíva és fogalomhasználat Pijl szövegének egy a fentebb több témán keresztül is bemutatott – és véleményem szerint a szerző szándékainak inkább megfelelő – hangsúlyokat alkalmazó rekonstrukciója helyett Pokol a szövegben összességében saját preferenciáinak megfelelően dolgozza fel a könyvet. Mint már jeleztem, ez nem lenne problematikus, ha megtudhatnánk, hogy mi is szövegre tudunk támaszkodni, amelyből bizonyos tendenciák mindenesetre kirajzolódnak. A következőkben ezért Pokol saját koncepciójának rekonstrukciójára vállalkozom. Az egyik ilyen visszatérő elem Pokol tapintható érdeklődése a titkosszolgálatok tevékenysége és más „hatalmi intrikák” iránt. Ez lehet a feldolgozás során legitim perspektíva, bár érzésem szerint Pokolnál néhol kifejezetten vakvágányra vezeti a történetmesélést, sőt módszertani zavarokat is okoz. Pokol megemlíti, hogy Pijl „nem akarja kitenni magát az összeesküvés-elmélet vádjának”, amely törekvés (Pijlé) megítélésem szerint többnyire sikerrel is jár. Más kép tárul elénk ugyanakkor Pokol cikkéből már önmagában azzal is, hogy nem ágyazta be Pijl megállapításait azok elmélettörténeti-elméleti keretébe. Erre erősít rá aztán Pokol azon döntése, hogy Pijl módszertanából jelentős mértékben csak a titkosszolgálatokkal, titkos társaságokkal, zárt igazgatótanácsokkal kapcsolatos, nehezen ellenőrizhető bizonyítékokat (memoár, titkos feljegyzés stb.) láttatja, miközben szinte teljes mértékben eltekint az eredetiben egyébként meglévő – és széles körűen legitim kutatási módszernek elfogadott – történeti-statisztikai igazolások és társadalmi-gazdasági kapcsolatháló-elemzések ismertetésétől. E diszkrepancia látványos méreteket ölt: alig-alig van olyan oldala a Jogelméleti Szemlében megjelent írásnak, amelynek ne lenne valamilyen ilyen jellegű „titkos” vonatkozása, miközben ugyanez Pijl könyve alapján még nagyságrendileg sem állítható. A cikk így ahelyett, hogy eloszlatná a neogramsciánus elitelméleti megközelítés körüli tudományos tévhiteket (melyekkel – mint láttuk – Pijl is tisztában van), a történeti szenzációk és leleplezések, valamint az összeesküvéselmélet-gyanús részek kiválogatásával és középpontba állításával éppenséggel ráerősít ezekre. (tudományos szöveg esetében egyébként nem meglepő módon) kauzalitást sejtet ott is, ahol Pijl egyértelműen tartózkodik a végső következtetések levonásától. Pokol szerint a „Párizs és Berlin közötti gyorsvasúti összeköttetés” Moszkváig való meghosszabbítása „már a megvalósult Rappalo lett volna, úgyhogy két nap múlva a Alfred Herrhausen több- 138 szörösen páncéllal védett gépkocsiját felrobbantották.” Pijl ehhez képest csak provokatív kérdő mondatokban fogalmaz,37 melyeket ide futtat ki: előfordulhatott-e, hogy a legmagasabb politikai-gazdasági szinteken eldöntött pozíció Németország keleti törekvéseivel kapcsolatban a biztonsági apparátusban „lecsorogva” arra késztethetett egy „önjáró szereplőt”, hogy „provokációval vagy máshogy aktiváljon” egy „nem hivatalos [fringe] erőszak-csoportot”? Pijl lakonikus válasza: „A legmagasabb szinteken bizonyosan aggódtak a helyzet miatt”. Pokol eljárása még akkor sem problémátlan, ha a félreolvasás iránya (a kauzalitás feltételezése) elméletileg akár indokolható lehetne, mert így Pijl könyvének egy olyan domináns összeesküvés-elméleti felhangot ad, mellyel az valójában nem rendelkezik. A pontatlanság és a „szenzációk” kiemelése által végbevitt átértelmezést Pokol esetenként a narratívába való, Pijl könyvének ismeretében néha kifejezetten rendszertelennek tűnő, ráadásul jelzés nélküli „belenyúlással” is erősíti. Nehezen látszik indokolhatónak például, hogy Pokol a 11 közül miért csak egyetlen jelentős témát (azaz Pijl-fejezetet) lágot bejáró szellemét”. A vonatkozó fejezetből felhasznál ugyan részeket, de e fejezet fő témáit, a diáklázadásokat és a demokratizációs törekvéseket – Németországban és a világban – nem tartja említésre érdemesnek. Pijl eredeti koncepciójához képest némileg önkényesnek tűnik az is, amikor – bármilyen figyelmeztetés nélkül – Pokol kiegészíti Pijl gonnatkozó megjegyzéssel (Pozsgay legalábbis nem szerepel a Pijl-könyv névmutatójában). Más esetekben is megkérdőjelezhetőnek érzem beavatkozásait, főleg, mert megjegyzései sokkal inkább tekinthetőek politikai kommentárnak (vagy a Pijlnek általa felrótt „érzelmi eseményértékelésnek”), mint tudományos igényű kiegészítésnek (lásd például megjegyzését). A tartalmi értékelést összefoglalva: véleményem szerint Pijl írásának célja nem a Pokolt láthatóan lenyűgöző „ténykatalógus” összeállítása, hanem egy, a ténytengernek Pokol érdeklődésétől különböző elméleti rendszert adó keret kidolgozása volt. Még ha el is fogadjuk Pokol saját értelmezésének létjogosultságát, nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy tőlem – S. M. 37 139 ez volt jelen cikkem kiindulópontja: Pokol tanulmánya Pijl rendszerét nem adekvát módon mutatja be.38 Epilógus Global Rivalries című könyvének ismertetése során számos ponton átértelmezi vagy pontatlanul mutatja be Pijl művének fő mondanivalóját. Úgy gondolom, hogy mind Pijl eredeti mondanivalója, mind Pokol Pijl-értelmezésének módja figyelmet érdemel, ezért szükségesnek tartottam, hogy az eredeti koncepcióról egy alternatív értelmezést mutassak be és azzal szembesítsem Pokol Béla saját felfogását. Bár alapvetően nem értek egyet Pokol koncepciójával, sajnálom, hogy nem tette explicitebbé saját elképzeléseinek eltérő hangsúlyait, mert bizonyos jelekből így is nyilvánvaló azok tendenciaszerűsége. Így például írása bekezdésnyi bevezetőjében Pokol a Pijl-kötet hasznát elsődlegesen „a hívő marxizmuson túlmutató elemzéseiben” és „összeszedett információtömegében” látja meg. Ezt én inkább fából vaskarikának érzem: egy történeti materialista írásból a (még ha csak politikai) marxizmuson „túlmutató” elemzéseket és főleg történeti epizódokat kiválogatni olyan, mint ha Downstól kiemelnénk a racionális emberképet vagy Eastonnál eltekintenénk a rendszerelméleti alapoktól. A szándék 38 sával is, ami – direkt átvételt feltételezve – óhatatlanul (és indokolatlanul) rossz fényt megtalálható a dolgozatban. Mindössze néhány példát kiemelve: a monetarista közkedelmi tőkéscsoport társaság”-ként mutatja be, „monetáris-neoliberális” fordulatot dás kezdeti sikerei teljesen megrészegítették az ezt kierőszakoló neokonokat, és egyik Dan Plesch írta a neokon szimpátiákkal szintén nem gyanúsítható brit The Guardian című napilapba (Plesch 2002). Enrico Mattei pedig nem algériai repülőútján, hanem 140 világos, és úgy tűnik, Pokol kísértetiesen hasonló módon interpretálja Pijl és a neogramsciánusok elképzeléseit korábbi írásaiban (gondolok itt elsősorban a Globális uralmi rend két kötetére). a transznacionális történeti materialisták munkái iránt hozzájárulhat egy mind nagyobb hatású kritikai nemzetközi politikaelméleti irányzat szélesebb körben való hazai megismertetéséhez. A Jogelméleti Szemlében megjelent cikket azonban, az abban erősen érvényesített saját preferenciák miatt inkább csak kezdeti lépésnek érzem, semmint a későbbi magyarországi Pijl-recepció kialakítását meghatározó szövegnek. A Global Rivalries gondolati komplexitása és a hipotézist alátámasztó történeti tabló olyan jelentős munka, amellyel kapcsolatban a hazai vitákat Pokol Béla cikke – reményeim szerint – még messze nem zárta le. Irodalom Apeldoorn, Bastiaan van 2004. Theorizing the transnational: a historical materialist approach. Journal of International Relations and Development, 7. évfolyam, Arrighi, Giovanni 1994. The Long Twentieth Century Békés Márton 2009. A konspiráció kísértete járja be… Kommentár, 4. évfolyam, Routledge. European Journal of International Relations, 7. évfolyam, 1. szám, 5–35. Bieler, Andreas – Morton, Adam D. 2003. Theoretical and Methodological Challenges http:// of neo-Gramscian Perspectives in International Political Economy www.internationalgramscisociety.org/resources/online_articles/articles/bieler_ morton.shtml.39 Theories of Power – Alternative Theoretical Views http://sociology.ucsc.edu/whorulesamerica/theory/alternative_theories.html. Giddens, Anthony 1992. Central Problems in Social Theory: Action, Structure and Contradiction in Social Analysis. 39 141 Göpel, Maja 2007. Institutionalism Theories and Hegemonic Practices in Global Polity Formation http://kobra.bibliothek.uni-kassel.de/bitstream/urn:nbn: de:hebis:34-2008110325017/3/DissertationMajaGoepel.pdf. Hardt, Michael – Negri, Antonio 2001. Empire Press. Press. Critical Theory and World Politics Rienner Publishers. – Marsh, David (szerk.): The State: Theories and Issues. Basingstoke, Palgrave Macmillan. Marx–Engels válogatott művei, 2. kötet Meltzer, Allan H. é. n. The Shadow Open Market Committee: Origins and Operations: . könyvéről. Fordulat, 1. évfolyam, 1. szám, 74–80. Global Political Economy: Contemporary Theories Routledge Encyclopedia of International Political Economy, 270–271. toGPENewHP7.pdf. The Making of an Atlantic Ruling Class Neoliberalism. Monthly Review, 49. évfolyam, 1. szám, 28–44. Transnational Classes and International Relations. Routledge. Eszmélet, Global Rivalries from the Cold War to Iraq mus korában. Fordulat, The Guardian . Pokol Béla 2005. Globális uralmi rend Pokol Béla 2008. Európa amerikai ellenőrzése: ellenállások és vereségek. Jogelméleti Szemle, 142 New Political Economy, 5. évfolyam, 1. szám, 5–19. Globalisierung wider Willen? Fordulat, 1. évfolyam, 2. szám, 40–70. New Political Economy, 7. évfolyam, 3. szám, Lux Ágnes Egy könyv rémálmokról, katasztrófákról – és vágyakról Anthony Giddens: The Politics on Climate Change g lobális felmelegedés, olvadó jégsapka, a szén-dioxid kvóták piaca, zöldmozgalom-kritika, energiaadó, mindennapi szemléletváltás, szolgáltató „garantőr” állam, az Antarktisz geopolitikája, politikai és gazdasági konvergencia, a G8 és más nemzetközi klímakonferenciákkal kapcsolatos pesszimizmus, fejlődési imperatívusz – erről szól címszavakban Anthony Giddens legújabb könyve: The Politics on Climate Change. Az eddig több mint 30 kötetet publikáló Giddensnek könyve megírásával az volt a célja, hogy pártpolitikai szemléleten túlmutató, hosszú távú tervezést megvalósító politén nem tudományos szövegként, hanem elsősorban a politikaitanácsadó-irodalom darabjaként kell olvasnunk. Ezért a könyv újszerűsége elsősorban nem is az egyes problémák tudományos mélységű megközelítésében, hanem az ismert és kevésbé ismert jelenségek koherens összefoglalásában, tippek, megoldási javaslatok megfogalmazásában, vagyis egy átfogó igényű politikai stratégia kidolgozásában áll. A szerteágazó, az éghajlatváltozás által érintett területek lehető legszélesebb körét átölelő munka a bevezető szerint „rémálmokról, katasztrófákról – és vágyakról” szól. Giddens abból indul ki, hogy a klímaváltozás olyan jelenség, amelyről világszerte hallottak az emberek, és többé-kevésbé tisztában is vannak azzal, mit jelent, ennek ellenére mindennapi életünk során nehezen vagy egyáltalán nem változtatunk azokon a szokásainkon, amelyek jelentős részt tesznek ki e káros hatások előidézéséből (összkerék-meghajtású autók vásárlása, teli kád fürdővíz használata, elektronikus szerkezeteink készenlétben tartása használat nélkül stb.). A „tudjuk, mégsem tesszük” hozzáállást, amely a könyv 144 elméleti kiindulópontja, nevezi a szerző „Giddens-paradoxonnak”. Amíg ugyanis a klímaváltozás „láthatatlan” és érzékelhetetlen marad mindennapjainkban, addig minden ismert vagy feltételezhető veszély tudása ellenére továbbra is ölbe tett kézzel fogunk ülni, és csak akkor kezdünk el majd cselekedni, amikor már észlelhetővé válnak a kedvezőtlen változások, akkor viszont már túl késő lesz. Ezt a – szociálpszichológusok által a „jövő eltékozlásának” (future discounting) nevezett – jelenséget tartalmazó állítás jelent meg egyébként Nicholas A klímaváltozás gazdaságtana amellett érvelt, hogy az éghajlatváltozás ellenőrzés alatt tartása, valamint következményeinek megelőzése, a hőmérséklet-növekedés megállítása, a ráfordított globális 1-2 százalékos befektetés mindenképpen nyereségesebb, mint a majdani károk kezelése. „A klímaváltozás, kockázat és veszély” címet viselő első fejezetben ra támaszkodva mutatja be az üvegházgázok kibocsátásának jellemészaki-sarki jégpáncél fogyását, amely ma feleakkora, mint 50 évvel biztonság-, energiapolitikai tekintetben is jelentős következményei lesznek az alatta fekvő energiaforrások kinyerésére, és az érte harcolni Norvégia vetélkedésére nézve. Giddens kitér a tengerszint emelkedésére, a légkörben lévő megnövekedett nedvesség mértékére, az ennek következtében jelentkező trópusi viharok és árvizek, az esőzónák megváltozására, a száraz időszakok helyszínének és időtartamának változására. Megismertet azonban olyan szerzőkkel is, akik alulbecsültnek tartják az éghajlatváltozás eddig feltételezett következményeit (Hansen) vagy szkeptikusak a globális felmelegedés ember okozta tényezőinek túldibevezet, akik potenciális katasztrófák (szuperföldrengés, meteorit-becsapódás stb.) modellezésével (McGuire, M. Rees) éppen hogy az „ítélet napjáról” szóló irodalmat gazdagítják. Ezen kívül a szerző rövid áttejáról és előrejelzéseirő. is. A károsanyag-kibocsátáshoz nagymértékben hozzájáruló fosszilis energiahordozókról (mint az olaj, a gáz és a szén) szóló fejezetben olvasmányos történelmi áttekintést kapunk térnyerésükről, az egykor 145 tetett energiafüggőség, energiabiztonság és energiaellátás kérdéseihez. Giddens itt kezd igazából lendületbe jönni: kiemelt figyelmet szentel ugyanis annak, hogy a forrásokért való harcban új aktorok jelentek meg fogyasztását a következő évtizedben is, ha a jelenlegi növekedése folytatódni fog, és természetesen, ha nem fog változtatni energiapolitikáján. köti paktumait. a jól csengő, ám valójában meddő, a tagállamok kétséges végrehajtásától és érdekharcaitól függő, multilaterális, nemzetközi klímafórumok tetendő kétoldalú energiapolitikai megállapodások stratégiáját. A poliszágok „túlfejlettségük” következtében kötelesek támogatni ezeket az országokat (ez az úgynevezett „fejlődési imperatívusz”) a már meglévő globális egyenlőtlenségek mérséklése érdekében is. Az imperatívusz értelmében a morális indokokon túl a környezetszennyezés mértékének és módjának csökkentése érdekében környezetbarát technológiáikat és politikákat kell exportálniuk. A szerző meglehetősen kritikus a klímaváltozás elleni küzdelem tradicionális és látványos élharcosaival, a zöldmozgalmakkal szemben, jóllehet elismeri, nélkülük nem került volna a globális politika napirendjére az éghajlatváltozás problémája. Giddens ebben a fejezetben végigkíséri a zöldmozgalmak genealógiáját, leszögezve, hogy a szocializmushoz hasonlóan a zöldgondolkodás is az ipari forradalom terméke, reagálás arra a folyamatra, hogy a gyárak megjelenése és az urbanizáció veszélybe sodorta a vidék és a természet érintetlenségét. A modern, demokratikus zöldpolitika fejlődésének felvázolásakor ismerteti a fokozatosan nemzetközivé és társadalmi mozgalommá fejlődő zöldideológia alappilléreit: ökológiai bölcsesség (ökológiai harmónia és egyensúly), társadalmi igazságosság, participatórius demokrácia és erőszakmentesA fejlődés hatá- rai című, 1972-ben közzétett korszakos munkájában megfogalmazott fenntarthatóság és a sokféleség tiszteletének elveivel. mellett Giddens mégis kétségesnek látja, hogy képesek-e a zöldmozgalmak megőrizni önálló identitásukat, különösen annak tudatában, hogy a használható elveiket és jelszavaikat már elragadta tőlük a mainstream politika. Giddens szerint a zöldmozgalom eszközválasztása sem a legszerencsésebb, mert a zöldgondolkodás filozófiájával összeegyeztethető cselekvési formák nem automatikusan hatékony eszközök a klímaváltozás elleni küzdelemben. Giddens itt sem marad adós a tanáccsal: megítélése szerint a „jobb félni, mint megijedni” jegyében, a zöldpolitika alapvető óvatossági elve helyett a költség-haszon számításra épülő tartja továbbá az igazságosságot megjelenítő „a szennyező fizet” elvének következetes érvényesítését még akkor is, ha maga az elv is felvet több érvényesíthetőségi problémát (mint például: hol kezdődik és medárvíz esetén ki felelős és milyen mértékben?). Giddens a - félelemkeltés helyett a pozitív lehetőségek hangsúlyozásával érhető el eredmény a közvélemény informálása (és befolyásolása) terén. A „fenntartható fejlődés” fogalmával kapcsolatban osztja azt az álláspontot, hogy a folytonosságot és egyensúlyt biztosító „fenntarthatóság” és a dinamizmust és változást sugalló „fejlődés” szavak összekapcsolása ellentmondásos törekvéseket foglal magában. Giddens szerint jobban kellene inkább koncentrálni a fejlődő és a fejlett társadalmak közötti különbségekre, különösen a gazdag országok esetében a jelentős fejlettségük okozta problémákat kellene kiemelten kezelni. A harmadik útban a baloldali nézőponthoz képest liberálisabb államfelfogást és nagyobb mérvű piaci szabadságot támogató Giddens a klímaváltozás politikájának középpontjába immár a garantőr államot helyezi (ensuring state). Úgy tűnik, most szerinte az államnak mint megkerülhetetlen központi tényezőnek van a legszélesebb mozgástere és eszköztára a hatékony politikához. Természetesen a piacnak is jelentős szerepet kell vállalnia a klímaváltozás káros következményeinek csökkentésében: nem csupán a gázkibocsátás piaci szabályozása, hanem például az állami beavatkozással összhangban a környezetvédelmi költségek externáliaként való szabályozása helyett internáliaként vagy a biztosítási politikák átalakítása révén. A hangsúly azonban mégis az államon van. A jelenleg uralkodó, kereteket biztosító államnál (enabling state) erősebb jelentéstartalommal bíró garantőr államnak szolgáltatásokat és garanciákat 147 kell nyújtania, valamint elsődleges szerepet kell vállalnia a különböző szereplők csoportjainak mozgósításában a kollektív problémák megoldása érdekében. A garantőr állam felelős a közcélok megvalósításáért és ellenőrzésért, és nem csupán egy felsőbb entitásként, hanem több szint összehangolt hálózataként működik, beleértve a regionális, helyi és városi mezési kereteként használatos többszintű kormányzás modelljéhez). Az összehangolt hálózat logikája értelmében a garantőr állam együttműködik más szereplőkkel és intézményekkel, a civil társadalommal csakúgy, mint más államokkal és nemzetközi szervezetekkel, méghozzá a hatékonyság érvényesülése érdekében. Politikai konvergenciának hívja Giddens azt a jelenséget, amikor az egyes, a klímaváltozás kapcsán releváns szakpolitikák átfedik egymást, növelve hatékonyságukat. A politikai konvergencia legfontosabb területei az energiabiztonság és energiatervezés, a technológiai innováció, az életmód-politika és a jólétet növelő politikák. Gazdasági konvergenciának pedig azt az átfedést és összekapcsolódást nevezi, amely a mérsékelt szén-dioxid kibocsátású, környezetkímélő technológiák (low-carbon technologies), az üzleti tevékenységek, a jóléti életmódformák és a gazdasági versenyképesség között van. Ez a fogalom hasonlóságot mutat az „ökológiai modernizációval”, amely szerint a környezetvédelem szempontjából progresszív politikák összhangba tudják hozni a gazdasági növekedést és más, tágabb értelembe vett politikai célokat. Giddens „harmadik út” modelljének megfelelően és a zöldmozgalmak politikájától eltérően a klímakérdés jobb- és baloldali erőtérben való elhelyezése helyett úgynevezett politikai transzcendencia érvényre juttatását ajánlja. A szerző ugyanis elutasítja, hogy a politikai közép ideája, a pártok „középre húzása” a radikális politika antitézise lenne. remti meg az olyan radikális változás feltételeit, amelyet a klímaváltozás elleni küzdelem is igényel. „A tervezéshez való visszatérés”-t mint szükséges stratégiát taglaló fejezet nem a történelem autoriter rendszereinek jellemző eszközét, a tervgazdálkodást népszerűsíti, hanem azoknak a feladatoknak a kereteit jelöli ki, amelyeket a kulcsszereplő kormányzatnak és államnak el kell látnia. A feladatok az alábbiak: 1.) segítse az állampolgárokat 2.) korunk társadalmi kockázatainak összefüggéseiben láttassa a klímaváltozás és az 3.) segítse elő a politikai és gazdasági kon4.) avatkozzon be a piac normális 148 5.) 6.) tartsa napirenden a klímaváltozás elleni küzdelem issue 7.) dolgozzon ki megfelelő fiskális és gazdasági politikákat a „környezetkímélő 8.) segítse elő a klímaváltozás hatásaihoz 9.) készítse elő és biztosítsa a klímapolitika helyi, regionális, nemzeti és nemzetközi szempontjainak integrálását. A tervezéssel összefüggésben Giddens megemlíti az egyre növekvő népszerűségű, elsősorban gyalogos közlekedésre épülő, megújuló energiaforrásokat használó „ökovárosok” építését, amelyekből Nagy-Britanniában 2012-13 környékén a már a parlament előtt lévő törvény (Planning Bill) értelmében tízet terveznek megépíteni, méghozzá 5000–20 000 lakos számára. „A technológiák és adók” fejezet elsősorban a megújuló energiaforrások (tiszta szén technológia és tárolás, napenergia, bioüzemanyagok, szélenergia, geotermikus energia, hidrogén stb.) fejlődési tendenciáit vázolja fel, rögzítve azt is, hogy az ezekkel foglalkozó szakirodalom „állítások és ellenállítások tárháza, mégis a szén alapú technológiáktól való távolodás kulcsa”. Giddens szerint a kormányzat fő feladata a megújuló technológiák terén az innovációk előzetes ítélet nélküli támogatása: adókedvezményekkel, közvetett és közvetlen támogatásokkal. Ami pedig az adókat illeti: a megfelelő adórendszer kidolgozása jelentős részben befolyásolja az innovációk fejlődését is, a fejlesztéssel foglalkozó vállalkozások pedig ösztönözhetőek különböző kedvezmények segítségével. Ami döntő: az energiafelhasználási rendszer és a megújuló energiaforrások használatának egésze megváltozhat például a szén-dioxidfelhasználás megadóztatatása révén. Giddens erre példaként a skandináv országokat említi, amelyek már a kilencvenes évek elején különböző területeken vezettek be adót a villamos, illetve a fosszilis energia felhasználására – amelynek következtében bizonyíthatóan csökkentették a szén-dioxid-kibocsátást. A könyv zárófejezetei a „Nemzetközi klímakonferenciák”, „Az Eués széndioxid-kvótákra épülő stratégiájának kritikája”, továbbá taglalja a klímaváltozás következményeinek nemzeti politikákba való beépítését is, amely egyfelől a sérülékeny területek pontos helyi és nemzeti szintű felmérése és tervezése volna, másfelől, európai kontextusban, pedig a természeti jelenségek észleléséhez szükséges jelzőrendszerek kiépítése, a közösségi döntéshozatalban részben a szubszidiaritás elvének, részben a koordináció elvének érvényre juttatása. Összegezve azt mondhatjuk, hogy a könyv elsősorban a fejlett, ipari államok klímastratégiáit veszi számba, levonva azt a következtetést, hogy mivel leginkább ezek az országok felelősek a káros gázkibocsátá- 149 sért, nekik is kell viselniük a következmények enyhítésében a nagyobb felelősséget. A Giddens által megszólított országoknak vezető szerepet kell vállalniuk az üvegházhatás csökkentésében, a szén alapú energiagazdálkodástól való távolodásban, elősegítve egyúttal az ehhez szükséges társadalmi változások kivitelezését. Az immár róla mintázott (többek ugyan a javaslatok valóra váltása érdekében egyfajta Realpolitik szemléletet javasol, úgy tűnik azonban, hogy a munkája mégiscsak egy könyv „rémálmokról, katasztrófákról – és vágyakról”… (Polity Press, Cambridge, 2009.) Nemzeti Érdek társadalom gazdaság stratégia Róna Péter Az egérút. Van más paradigma? Lóránt Károly A rendszerváltás húsz éve Közép-Kelet-Európában Csom Gyula Kutatás-fejlesztés nélkül nem megy. A K+F lehetőségei és jelenlegi állapota a magyar gazdaságban Aszódi Attila Az energetikai oktatás és képzés Magyarországon Szántó Zoltán Korrupció és kormányzati transzparencia Tombor András A gazdasági világválság fogságában. Magyar védelem- és katonapolitika 2010 után Szabadkai Andrea Civil jogszabály-módosító javaslatok a vidékgazdaság ösztönzésére 2009. Ôsz III. évfolyam 3. szám Békés Márton Régi rögeszme, új egyenlőség A giddensi new egalitarianism kritikája „A szegények mindig veletek lesznek.” (Mt, 26,11) „Rövidre fogva, azt gondolom tehát, hogy mélységesen igazságtalan dolog volna a társadalmat az egyenlőség sík táblájává gyalulni. Igazságtalan volna, mégpedig az iparkodó lendülettel szemben, mert egyenlővé tennénk a hanyagsággal; igazságtalan volna továbbá a takarékossággal szemben, arra kényszerítve, hogy a tékozlás költségeit viselje; igazságtalan volna aztán azokkal szemben is, akik hosszú távra tekintenek, hiszen el kellene viselniük a többség – rövid távú eredményeket preferáló – uralmát.” Russell Kirk* Giddens és a baloldal sokadik átalakulása a baloldal folyton megújuló eszmerendszere a posztmodern korban, a globalizáció idején is kitermelte a maga aktuális ideológiai alakzatát. A francia forradalomtól a 19. század közepéig a francia felvilágosodás radikális útra terelt egalitarizmusa mozgat- New Left, valamint a hidegháború legutolsó szakaszában érvényesülő neokonzervatív fordulat azonban kettős eszmei kihívás elé állította a nyugat-európai baloldalt. Erre azért is válaszolt nehezebben, mert a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján az ebbéli ideológiai problémákat tetézte a kommunizmus bűneivel való kényszerű szembenézés, valamint a globalizációs krízisfaktorok kiterjedése (a nemzetközi rendszer átalakulása, a gazdasági planetarizáció és a kapitalizmus új formáinak megjelenése, az új * Nelson 1999, 225. 152 típusú terrorizmus és a negyedik generációs háborúk, a migráció, az ökológiai gondok). Mindez egy eklektikus, posztmodern, a régi szociáldemokrata hagyományokat megtagadva továbbvivő, új liberális baloldalba torkollott, amelynek megalkotása Anthony Giddens nevéhez fűződik. Ezzel elérkezett a modern baloldal negyedik, immár brit-angolszász dominanciájú változata,1 amely Nagy-Britanniában (New Labour: Tony New Democrats: éve) volt népszerű politikai stílus és ehhez alkalmazott eszmei háttér. A kérdéses újabb baloldali eszmeváltozat ideológiai magja a Giddensféle harmadik utas szociáldemokrácia, amely olyannyira összefonódott a liberalizmus kulturális napirendjével, hogy egyáltalán nem ok nélküli a „balliberális” fogalom használata,2 amellyel szemben ma a konzervatív meggyőződés alapján álló jobboldali politika képez egyedül reális ellenpontot. Anthony Giddens brit szociológus3 az ezredforduló tájékán a „harmadik út” jegyében újította meg a nyugati baloldali gondolkodást, így joggal tekinthető a liberális balközép Marxának. Az 1970-es években írott szociológiai tárgyú könyveiben4 holisztikus felfogással és a nagy tő kritikájával kidolgozta az úgynevezett strukturalista felfogást, amely a társadalomban élő egyén viselkedését és a közösség mozgását együttesen szemlélte. Ezt követően Giddenst a modernitás mibenléte kezdte foglalkoztatni, és a kilencvenes években arra a következtetésre jutott,5 hogy a jó ötszáz éves periódus nem ért véget, hanem csupán radikális módon folytatódik tovább. Ennek megfelelően vitába szállt 1 A kihagyott harmadik láncszem természetesen a szovjet típusú kommunizmus volt, amely nagy hatást fejtetett ki a nyugati baloldali gondolkodókra is. A baloldali gondolat ötödik, ismételten földrajzilag is lokalizálható változata a latin-amerikai nemzeti kommunista rendszerek eszméje lehet, ez azonban nem épült be a főáramú európai baloldali gondolkodásba, hanem annak szélső perifériáján (glob-krit, radikális környezetvédő mozgalmak stb.) hódít. 2 A baloldali liberalizmus, illetve a liberális baloldal ily módon újradefiniált változatát nek kiadását támogatja, hanem a giddensi gondolatok magyar nyelvű terjesztésében is élen jár. Hazafi 2005. 3 1938. január 18-án született. 4 5 Giddens 153 véli, hogy csupán az ipari korszak alakult át, és a társadalmi szerkezet változott meg ennek megfelelően, valamint az egyéni identitás és életforma transzformálódott. Giddens ehelyett a legfontosabb cezúrát a premodern–tradicionalista és a modern–hagyomány-utáni korszakok között húzza meg (amely lépés politikai következményeinek levonáezért vélik úgy egyesek, hogy Giddens az „utolsó modernista” tudós.7 Giddens az 1990-es évek közepén ébredt rá arra, hogy a globalizációs folyamat továbbvitte a modernitás processzusát, amelyben azonban továbbra is a (természet- és társadalom-) tudományos alapokon álló, az egyetemesnek tekintett emberiség univerzális és mielőbb megvalósítandó egyenlőségében hívő baloldal a haladás politikai hordozója. Az ekkor, illetve az ezredfordulót követő szűk évtizedben írott köteteiben8 arra a megállapításra jutott, hogy a jobb- és baloldal közötti határ elmosódott, nem látható olyan világosan, mint az elmúlt kétszáz évben. Ehelyett a legfontosabb vita már olyan kérdések körül bontakozik mus gazdasági fejlődést lehetővé tevő rendszerének megőrzése és a táreltérő társadalmi csoportok közötti feszültségek csökkentése, illetve valamilyen új identitásban feloldódó kommuniójuk megteremtése. Giddens azonban csupán látszólag kívánja meghaladni a bal–jobb skálát, hiszen miközben amellett érvel, hogy a néppártosodó európai demokráciák vezető pártjai és a jóléti reformokat egyaránt óhajtó konzervatív, szociáldemokrata, liberális frakciók között nincs nagy különbség, addig a baloldali gondolkodást és főleg az emögött húzódó mentális hozzáállást évszázadok óta jellemző, már-már metafizikai felhatalmazásban mindvégig hisz. Giddens a „demokrácia demokratizálásán” elgondolkodva, az egyenlőtlenség ontológiai megszűntetését továbbra is fenntartva – de a világméretű szocialista kísérlet céljainál lejjebb adva – olyan „puha” baloldalt talált ki, amely feladatát az esélyek egyenlőségének megteremtésében leli meg, ugyanakkor a vagyoni differenciák csökkentését Gauntlett 2002, 91–114. Mestrovic 1998, 13–40. 8 Giddens Beyond Left and Right (1994), The Third Way: The Renewal of Social Democracy (1998), Runaway World: How Globalisation is Reshaping Our Lives? (1999), On the Edge: Living with Global Capitalism (szerk., 2000), The Global Third Way Debate (szerk., 2001), Where Now for New Labour? (2002), The Progressive Manifesto: New Ideas for the Centre-Left (szerk., 2003), The New Egalitarianism (szerk., 2005), Europe in the Global Age (2007), Over to You, Mr Brown – How Labour Can Win Again (2007), The Politics of Climate Change (2009). 7 154 továbbra is ambicionálja, ezen túl pedig magára vállalja a marginalizált társadalmi csoportok emancipálását. A világhoz némi habermasi attitűddel hozzáállva, a politika eredendően konfliktusos élét (lásd Hobbes, kormányzási jellegét a társadalom céljait elsődlegessé avató – de csak Útközben című könyvének angol kiadásához írott előszava. Ebben Giddens kifejti, hogy a magyar miniszterelnök „bátor és okos” vezető, aki képes megoldani a globális feszültségek helyi problémáit, hiszen felismerte: „bátran kell folytatni a reformokat”, kikerülni a populizmust, de megtalálni az állam helyes cselekvési körét a piacgazdaságban, ugyanis ez „a haladó jövő záloga”.9 Az előbbieknek megfelelően Giddens „radikális modernitás kori” haladó programja a jóléti rendszernek a globalizációs folyamatok által indukált társadalmi-gazdasági változásokhoz való igazítását tartalmazza, az életmód átalakulását követő, legtöbb esetben antitradicionális eredmények felkarolásával (radikális ökológiai szemlélet, feminizmus, individualizmus, alternatív életmódok preferálása, a család szétbomlásának természetes folyamatként kezelése, a radikális szekularizáció folytatása, a kulturális diverzitás és a multikulturalizmus támogatása). A jobb- és a baloldalak történelmi megkülönböztetése azonban nemhogy nem haladható meg, hanem politikai ellentétük újabb és újabb formákban tér vissza, még akkor is, ha a reggelre mindig újra megjelenő Nagy Törésvonalat (legtöbbször balról) éjszaka igyekeznek betemetni. A konzervatív gondolat, a forradalom elleni reakcióból születve, soha sem felejtette el genezisének okát, éppen ezért legtöbbször világos cezúrát húzott a bal és a jobb közé.10 Giddens azzal, hogy a baloldalt megújította, és olyan eszméket adott neki, mint a haladás, az emancipáció, a modernizáció, a diverzitás ünneplése, szintén nem tett mást, csak újradefiniálta a hagyomány és a haladás harcát. E frontvonal filozófiai megalapozottságú, de a konkrét jóléti politikában is legtöbbször előkerülő kérdése az egyenlőségé. Ezt a baloldal folyton azzal válaszolja meg, hogy az emberi egyenlőtlenség hibás társadalmi jelenség, amelyet – leginkább állami beavatkozással – korrigálni kell. A konzervatív alapállású jobboldal azonban elfogadja a Teremtés rendjéből fakadó természetes egyenlőtlenséget, és ennek kioltása helyett a társadalmi közjóhoz 9 10 1995. 155 szükséges igazságosság lehető legjobb érvényesülésére kérdez rá. Ennek megvalósulása ráadásul nemcsak az államtól várható, hanem sokkal inkább a társadalom hagyományos alrendszerei oldják meg. Örök egyenlősdi The Third Way című, az 1997-es munkáspárti hatalomátvétel után egy évvel megjelent kötetében Giddens azt javasolta a „haladó balközépnek”, hogy legyen az egyetemes, történelmi baloldal legfőbb céljának, az egyenlőségnek a felkarolója, és siessen a globalizáció korában másképp jelentkező, de maradandó emberi egyenlőtlenség azonnali orvoslására. Mivel a munkásosztály „elközéposztályosodott”, a hetvenes évektől pedig beköszöntött a posztindusztriális gazdasági-társadalmi szerkezetváltás, ezért a klasszikus baloldali bázis megszűnt, eszméi használhatatlanoknak bizonyulnak az új körülmények között. Nemcsak a választási stratégiaváltás igénye merül fel – írja –, hanem „szocializegyértelmű ideológiai fordulatra is szükség van.11 mus halála” után egy olyan modern szociáldemokrácia volna kívánatos, amely önmagát a politikai közép pozíciójába helyezi, és egyaránt távolságot tart két másik úttól: a régi baloldaltól (amely „ész nélkül” építette a jóléti államot, ellenséges volt a piaccal és a tőkével szemben, túladóztatta a vállalkozásokat, és bizonyos kulturális tekintélyelvűség vezette), valamint a neokonzervatív jobboldaltól (amely Giddens értelmezésében piaci purizmust, szociáldarwinista és nacionalista politikát folytatott). A giddensi „harmadik út” roppant egyszerű tehát, hiszen nem mást javasol, mint a középbal együttműködését a kapitalizmussal, a liberális kulturális napirend átvételét, a nagy állam és a hatalmas kiadások lefaragását együttesen az esélyek egyenlőségének megteremtésével, végül demokratikus, modernizáló, egalitárius üzenetek közvetítését a társadalom felé.12 Mindez kicsit bővebben azt jelenti, hogy az új korszak új kihívásait balról megválaszoló progresszív erők számára Giddens olyan „utópista realizmust” ad, amely a kortárs szociológiai megállapítások érvényességéből kiindulva optimista jövőképet lát, ha és amennyiben haladó válaszok születnek a felmerülő társadalmi problémákra. A végső 11 12 Giddens 1998, vii–viii. Magyarul lásd: 1999 (a kötet lefordíttatója és kiadásának cél nem más, mint az egyenlő, domesztikált, demokratikus világközösség, amely integrálja a poszthatvannyolcas eszméket (feminizmus, zöld ideológia, radikális demokrácia, pacifizmus), és immár planetáris méretekben ígér egalitárius világtársadalmat. E nagyszabású terv helyi, speciálisan brit elemei pedig a következőképpen néznek ki egy megújult munkáspárti kormányzat számára: a jóléti rendszernek a legszegényebbek számára előnyös reformista átalakítása (az oktatás és a közegészségügyi ellátás kiterjesztése, munkahelyteremtés, személyre szavak: „kozmopolita nemzet”, „kulturális pluralizmus”, „kozmopolita demokrácia” sok szimpátiával követése.13 Giddens a Blair-féle Új Munkáspárt első ciklusának közepe felé csatlakozott teljesen a progresszív középbal értelmiségi támogatóihoz, amelynek hamarosan vezető figurája lett. Mégpedig nem csak Angliában, hiszen Blairrel együtt elutazott a második kormányzaProgressive Governance címen futó nemzetközi konferenciákon vett részt, amelynek keretében például Magyarországon is járt.14 A továbbra is egyenlőség-központú „harmadik utas” ideológia ezekben az években azzal bővült ki, hogy Giddens az európai balközép kormányok létszámnövekedésében bízva, az egész kontinensen lecserélhetőnek vélte a konzervatívokat, valamint az elméletéhez társította a zöld ügy markánsabb képviseletét, amelynek liberális argumentációjával aztán ötvözte a rá addig is jellemző technokratikus-racionalista beszédmódot (megnyugtatásul közöljük, hogy a multikulturalitás erőteljes promotálása és a hagyományelvű társadalmi konzervativizmus bírálata továbbra is a program markáns része maradt). Giddens a Blairt váltó Gordon Brownnak írt dolgozatá13 14 Giddens és legjobb magyar tanítványának románca azonban nem tartott sokáig. A 2004. október 14–15-ei Haladó Kormányzás-konferencia után egy évvel megte Gyurcsányt, mondván, nem tanúsít elég bátorságot a reformok végrehajtásában. A miniszterelnök pedig jelezte, hogy valóban nem mennek úgy a dolgok, mint Nagy kijelenti, hogy a brit modell „Magyarországon azért nem megy, mert itt százezreknek van végzetes alkalmazkodási problémája”, mivel „ez az alulpolgárosodott, sok esetben félfeudális világ itt a félperiférián másfajta társadalompolitikát követel meg, mint amit Nagy-Britannia” 157 ban – pontosan egy évtizeddel a munkáspárti hosszú menetelés kezdete után – sem sok új elemet társított az addig is meglévők mellé. 2007re annyi változott, hogy erőteljesebbé tette a baloldali támadás erejét. „Nem szabad egyetlen problémát sem átengedni a jobboldalnak”. Elmélyítette a zöld és a multikulti baloldal szükségességét, valamint helytelenítette Blair hazugságát az iraki háború ügyében.15 A giddensi eszmei fejlődés és vele együtt az angolszász új szociáldemokrácia legfontosabb ideológiai eredménye azonban nem az általa eddig is vonzott liberális és posztmodern ügyek integrálása volt, hanem az úgynevezett Új Egalitarianizmus megjelenése. A brit Miniszterelnöki Hivatalban rendkívüli tanácsadóként dolgozó Patrick Diamonddal együtt 2005-ben szerkesztett New Egalitarianism című tanulmánykötet előszavában a szerkesztők a jövedelmi mellett az egyéb egyenlőtlenségre helyezik a hangsúlyt, és olyan megoldást javasolnak, amely a fejlett ipari országok balközép kormányai számára hasznos lehet. A harmadik utas ideológiának megfelelően azonban nemcsak a jövedelmi-vagyoni differencia csökkentésére koncentrálnak (azt az adóztatással és a jóléti redisztribúcióval továbbra is meg lehet ugyanis oldani – vélekednek), hanem a globális munkamegosztás szerkezeti aszimmetriájára, a kulturális diverzifikációra és a nemek közötti különbségek egyszer s mindenkori megszüntetésére. Tisztázni kell – írják – „milyen általános ideológia” újíthatja meg a baloldalt annak jegyében, hogy felhasználva a piacgazdaság fejlődési perspektíváját, a jóléti reformokat balról megvalósítva, a társadalmi egyenlőség növekedjen, a társadalmi identitás és az egyéni életmód másra cserélése pedig a globális változásokkal harmonizálva valósuljon meg. Mindez azt jelenti, hogy – ugyan épp a gender-ideológia alapvetéseinek „igazságára” utalva – megerősítik a baloldal réges-régi hitét, amely így szól: „Az egyenlőség inkább kiegészíti a produktivitás hatékonyságát, mintsem aláássa azt.”17 A kötetben a két szerkesztő is megszólal.18 nak ki, hogy a nyugati országokban az 1970-es évek legvégétől az1990-es évek közepéig tartó több mint másfél évtizedben növekedett a társadalmi egyenlőtlenség mind a jövedelmek és a felhalmozott vagyon, mind pedig az esélyek, lehetőségek tekintetében. A Régi Baloldalt maga mögött hagyó új szociáldemokráciát ideológiailag megreformáló „új egyen- 15 17 18 Giddens 2007, 25–29, 39–43. 158 induló brit jóléti állam szociális trendjeit, amelyet a 15 éves konzervatív uralom megakasztott. A társadalmi hibák meghaladása azonban mélyebben kell, hogy kezdődjék, hiszen „a gazdasági egyenlőtlenség a mi értelmezésünkben az egyének közötti jövedelembeli, vagyonbeli és más egyenlőtlenséget jelenti; az összes olyan egyenlőtlenségfajtát, amelyek a különbségeket az anyagi javakban előidézik.”19 A harmadik utas szociáldemokrácia iránymutatásával harmonizálva cselekvő Munkáspárt 1997-től olyan reformokat vezetett be, amelyek mérsékelték ezeket az egyenlőtlensécselekvést, az új egyenlőségpárti társadalompolitika elsősorban a mélyszegénység, a gyermek- és időskori szegénység felszámolását javasolja, valamint a bűnözés megállítására hívja fel a figyelmet. (Tegyük fel azonnal a kikívánkozó kérdést: vajon ki ne óhajtaná ugyanezt?) A program úgy néz ki, hogy 1.) növelni kell a gazdaság termelékenységét és integrálni kell mindenkit a munka világába, miközben az állami újraelosztás előnyeit a legszegényebbek részére kell biztosítani, együttesen 2.) az Új Egalitarianizmus a generációk közötti anyagi egyenlőséget javasolja elő3.) az Új Egalitarianizmus érzékeny a globális folyamatok közben születő problémákra, ezek megoldását a társadalom belső diverzifikálásában, a multikulturalizmus támogatásában és a planetáris 4.) az új balos napirend kötelezettségekhez kötné a jóléti jogok gyakorlását.20 Ennek eredményeképpen az ideális-utópikus felhangokkal lefestett jövő így nézne ki: „Az új jóléti rendszer minden egyes ember életét végigkíséri, és ott fejti majd ki a legnagyobb erőt, ahol kísérletileg bizonyított, hogy tartós gazdasági és társadalmi hátrányok gerjesztődnek.”21 Giddens és Diamond az elveket tovább bontva, konkrét cselekvési tervet is ad.22 Ez ismételten arról tanúskodik, hogy a nyugati társadalmak életében szükséges – sok esetben évtizedekkel előbb a konzervatívok által kezdeményezett – változtatások puha baloldali variációiról van szó, de a végső cél maradt a régi kemény követelés, azaz az egyenlőség. Az olyan programpontok például, mint az oktatás fejlesztése, valójában azonban a pártoldalaktól független általános közelvárásból követ- 19 20 21 22 Giddens e kívánalmakat megismétli a Brown-éra beköszöntekor írott könyvében is: Giddens 2007, 141–157. 159 keznek, amint a helyi településfejlesztés, a közellátások korszerűsítése vagy a munkavállalásra való ösztönzés is. (Az már talán, hogy mindezt keynesiánus megoldásokkal vagy a munkahelyteremtés gazdasámint a progresszív adózás, a munkavállalók jogainak védelme, a szociális lakáskiutalás ügyének felkarolása és az örökösödési-, illetve vagyonadó bevezetése, a régi szociáldemokrata célok között is szerepelt már. A piacpártiság, a vállalkozók gazdasági lehetőségeinek növelése, a szociális ellátásokat igénybe vevők ellenőrzése (mondjuk a rászorultsági elv alkalmazása mellett annak megkérdezése, hogy az igénybe vevő méltó-e a segélyre), mind-mind a Thatcher-éra öröksége… A régi baloldal és giddensi új mutációja között az a különbség, hogy az utóbbi bátrabban vesz át az angolszász konzervativizmus gazdasági elveiből, és belátja a nagy szociális programok fenntarthatatlanságát, túra számos elemét integrálja magába. Az azonban, ami közös bennük, sokkal fontosabb: ez pedig az egyenlőség megteremtése iránti csillapíthatatlan áhítozás. A két szerkesztő tanulmányának végén összegzően így fogalmaz: „Az új egalitarianizmus elmélete tehát megerősíti az állam jelentős szerepét a keresletek közti egyenlőtlenség mérséklésében, amely egyenlőtlenségek a piac által generált foglalkoztatottságnövekedésből származnak, valamint az anyagi javak egyesítésében, a veszélyekre való felkészülés céljából . Az új egalitarianizmus elve megköveteli, hogy az állam szabályozza a juttatások és nyereségek elosztását a hátrányos helyzetűek között, továbbá, hogy a nyereségeket szélesebb körben terjesszék szét. […] Nem részesíti előnyben sem a piac, sem az állam eszközeit: a kettő között egyensúlynak kell lennie, a kettőnek integrálódnia kell a magánkézben lévő nonprofit szervezetekkel az önkéntes és állami szektorban.”23 Mindebből mi azt tanultuk meg, hogy a baloldal továbbra sem preferálja a jólét és a munka közötti egyenes arány, valamint a gazdasági és a közerkölcs összefüggésének helyreállítását, s miközben a gyermekszegénység felszámolásának vitathatatlan fontosságáról beszél, valójában nem erre gondol, hanem arra, hogy a közösségi morál fenntartóira (család, szomszédság, egyház, lokális munkahelyek) ügyet sem vetve, ismét az állami újraelosztást vegye igénybe régtől fogva hirdetett univerzális törekvése, azaz az általános emberi egyenlőség megteremtése céljából. 23 Régi célok új eszközökkel Ha nagyon gyanakvóak akarunk lenni, akkor a következő mondható el a giddensi harmadik útról, amely egyre inkább úgy látszik, sehova sem vezet.24 A baloldal, szembesülve a piacgazdaságnak a kollektivista politikai-gazdasági alakzatok fölötti győzelmével, belátta, hogy folytathatatlanok addigi társadalom- és gazdaságpolitikai célkitűzései. Megbékélve a piacgazdasággal és lejjebb adva a jóléti rendszer iránti elvárásaiból, gyományok, a kitartó társadalmi konvenciók elleni kulturális harc nem musokból és a posztmodernitás körülményei közepette megjelenő liberális kultuszok elemei közül. Ezzel pedig igen hatékony eszköz formálódott azért, hogy a jobb–bal ellentétet a hirdetettekkel tökéletesen ellentétesen nem felülírni, hanem megnyerni lehessen. A konzervatívok gazdasági realizmusából, a régi baloldali utópizmus univerzális álmaiból és a balliberális identitáspolitizálás elemeiből25 hatékony, választási ígéretek közvetítésére kiválóan alkalmas egyveleg született. Egy valami nem történt meg, mégpedig az, hogy a baloldal feladja az emberi kondíciók egyenlősítésére vonatkozó akaratát. Amelyből valaha megszületett. Az Új Egalitarianizmus a második alkalommal, de ismét a Third Way jegyében megújított nyugat-európai liberális szociáldemokrácia központi „igazság-magva”. Más szavakkal egy új ideológia a régi baloldalnak, amely a húsz éve megváltozott és azóta is alakulóban lévő körülmények között régi elveit (haladás, progresszió, egalitarizmus) kívánja győzelemre juttatni az egyetemes egyenlőség és a planetáris egységesülés felé. lőség megvalósítása gazdasági fejlődéssel, kormányzati programokkal, progresszív reformokkal, adókkal és mindenre kiterjedő technológiai 24 25 Az európai baloldal nem követte mindig az egyre extrémebbé váló liberális gondolat dolunk, az a következő: az ökológiai szorongás feloldása az európai fejlődés hibáztatény családmodellel összeegyeztethetetlen alternatív életmódok egyenjogúsítása (jogi pagálása és mint racionális, szociológiai-pszichológiai eszközökkel igazolt magatartásminta terjesztése. tudományos és posztmodern formában jelentkező liberális válaszok beépítése a balközép politikai napirendjébe. A baloldal rendkívül változatos, ideológiákban, eretnek szektákban és korszakonként összeállított, ortodox vélekedésekben gazdag történelme arról tanúskodik, hogy a különféle tudományos eredményekre alapozott 1789 óta kitűzött célok semmit sem változtak, csak éppen más és más formában jelentkeznek, eltérő hőfokúak, és a megvalósításukra kiszemelt társadalmi terep mindig kicsivel odébb tevődik. A posztmodern – vagy ahogy Giddens mondja, „későmodern” – baloldali gondolkodás semmit sem adott fel eredeti ontológiai feltevéseiből, s nem tette félre az emberek közötti különbségek meghaladására vonatkozó filozófiai igényét sem. Ennek legfényesebb bizonyítéka, hogy politikai céljai között továbbra is hangsúlyos helyen szerepelteti az egyenlőség kérdését. Az „új egyenlősítés” azonban bármennyire is a régi baloldal legmélyebb gyökereiből táplálkozik, nem régebbi az ember teremtett állapotánál, amelyet aligha lehet emberi eszközökkel meghaladni. Irodalom Heti Válasz, március 9. (szerk.): Írások az egyenlőtlenségről, az egyenlősdiről – és az új egyenlőségről. . Media, Gender and Identity. An Introduction. Giddens, Anthony 1971. Capitalism and Modern Social Theory. An analysis of the writings of Marx, Durkheim, and Weber. Giddens, Anthony New Rules of Sociological Method. A positive critique of interpretative sociologies. New York, Basic Books. Giddens, Anthony 1979. Central Problems of Social Theory. Action, Structure, and Contradiction in Social Analysis. Giddens, Anthony 1984. The Constitution of Society. Outline of the Theory of Structuration Giddens, Anthony 1990. Consequence of Modernity. Giddens, Anthony 1991. Modernity and Self-Identity. Self and Society in the Late Modern Age Giddens, Anthony 1992. The Transformation of Intimacy. Sexuality, Lave and Eroticism in Modem Societies. . Giddens, Anthony 1994. Beyond Left and Right. The Future of Radical Politics. The Third Way: The Renewal of Social Democracy. A harmadik út. A szociáldemokrácia megújulása. Giddens, Anthony 1998. The Third Way: The Renewal of Social Democracy. Polity Press. Giddens, Anthony 1999. Runaway World. How Globalisation is Reshaping Our Lives? Giddens, Anthony (szerk.) 2000. On the Edge: Living with Global Capitalism. Giddens, Anthony (szerk.) 2001. The Global Third Way Debate. Press. Giddens, Anthony 2002. Where Now for New Labour? Giddens, Anthony (szerk.) 2003. The Progressive Manifesto: New Ideas for the CentreLeft. Giddens, Anthony (szerk.) 2005. The New Egalitarianism. In Mid-Journey: Forging Ahead Together: My Vision for Hungary’s Future. Giddens, Anthony 2007. Europe in the Global Age. Giddens, Anthony 2007. Over to You, Mr Brown – How Labour Can Win Again. Ön jön, Mr. Brown! Hogyan nyerhet negyedszer is a Munkáspárt? Gondolat, 2007. Giddens, Anthony 2009. The Politics of Climate Change. Bikics Milán (szerk. és ford.): Írások az egyenlőtlenségről, az egyenlősdiről – és az új egyenlőtlenségről. Demos könyvek. Budapest, Napvilág. 11–12. Magyarország elnökével. Hetek, The Conservative Affirmation in America. Gateway. Prospects for Conservatives. Anthony Giddens: the Last Modernist. Mándi Tibor 2000. A „harmadik út” rövid tündöklése. A brit Munkáspárt, az amerikai Az ellenforradalom. Redeeming the Times. Giddens professzor úrnak pedig azt válaszolom… Budapest, Mozgó Mi a konzervativizmus? Válogatott esszék Összegzések Orthmayr Imre: Analitikus marxizmus A tanulmány az analitikus marxizmus fő összetevőinek és ezek emblematikus képviselőinek vázlatos bemutatására vállalkozik az irányközéppontjában. 1978-ban következett be jelentős fordulat a marxista elmélet történetében. Rövid időn belül széles körű megtermékenyítő Marx’s Theory of History. A Defence című könyve, amely tudatosan szakított a nyugati marxista elméletben már hosszú ideje domináns strukturalista marxizmussal. Marx elméletét a filozófia történetének legvilágosabb nyelvhasználatával kívánta újrafolemben „analitikus” és „marxista” John Roemerrel és Jon Elsterrel foglalkozik részletesebben a publikáció. Gerald Allan Cohen: Milyen szerkezetű a proletár szabadságának hiánya? Marx szerint egy társadalmi osztály valamely tagja a termelés társadalmelőként határozta meg tehát a proletárt, aki saját munkaerején kívül semmi eladhatóval nem rendelkezik, így a munkás munkaerejének eladására kényszerül. erejű jobboldali válasz kapcsán azon baloldaliak ellen érvel, akik nem látják be e válasz erejét, és azon jobboldaliak ellen, akik nem veszik észre a korlátait. Szalai Miklós: Biológiai és társadalmi evolúció. Történelmi materializmus és darwinizmus A tanulmány megvizsgálja, hogy a darwini fejlődéselmélet és a vele körülbelül egy időben született marxizmus között milyen kapcsolódási pontok és milyen feszültségek voltak-vannak. A klasszikusoktól a mai analitikus marxistákig áttekinti: hogyan változott a darwinizmus megkerült a marxizmus teoretikusainak a fejlődéselméletet beépíteniük a történelmi materializmus ember- és társadalomképébe. Demeter Tamás: Az emberkép keresése A magyar filozófia- és eszmetörténeti érdeklődés megkülönböztető jellegzetessége antropológiai szemléletmódjában áll. A tanulmány szerzője úgy érvel, hogy Marx antropológiájának egy bizonyos interpretációja erősen befolyásolta ezt a történeti-antropológiai orientációjú filozófiai irányultságot. Ezzel a háttérrel mutatja be a rendszerváltás utáni ni, hogy ez az irányvonal egyfelől jól illeszkedik a magyar filozófia szociologizáló hagyományába, másfelől alternatív attitűddel viszonyul Marxhoz a dialektikus materializmushoz és a strukturalista megközelítésekhez képest. A célja ezzel az, hogy hozzájáruljon a 20 századi magyar filozófia egy lehetséges narratívájához, és megmutassa ennek kapcsolódásait a filozófiai vizsgálódások korabeli és történeti tendenciáihoz. Varga Krisztián: A politikai eszmetörténet marxi kontextusa. Thomas Hobbes mint gondatlan marxista? A tanulmány középpontjában a politikai eszmetörténet-írásnak a jelenkor politikai filozófiájára gyakorolt hatása áll: a szerző szándékának megfelelő jelentés feltárásán keresztül kíván közelebb jutni a probléma letet mutatja be, amely a politikai eszmetörténetet a 20. század politikatudományának a szolgálatába állítja. A tulajdonosi individualizmus pozíciója a koramodern angol politikai eszmetörténet adekvát kontextusának megteremtésén keresztül kívánja megalapozni a 20. századi liberális teóriák ellentmondásosságát. Macpherson kritikai érveinek alapja azonban egy megkérdőjelezhető érvényességű történeti elemzés, ezért kétséges a jelenkorra vonatkozó téziseinek az alátámasztása a tudományosság kritériumainak megfelelően. Macpherson pozíciója nemcsak a politikai eszmetörténet kontextusának meghatározásában, hanem a 20. század releváns kérdéseinek megfogalmazásában is kudarcot vall. politikatudományi szemle 2009/3. XVIII. évfolyam VÁLSÁGOK ÉS RADIKALIZMUS Tóth András – Grajczjár István: Miért olyan sikeresek a radikális nemzeti-populista pártok nagy társadalmi-gazdasági átalakulások, vagy válságok idején? RACIONÁLIS DÖNTÉSEK ÉS DEMOKRÁCIAELMÉLET Körösényi András: Lehangoló tudomány vagy a politika művészete? TUDOMÁNYMETRIKA Cselényi Emese: Publikációs és idézettségi aktivitás a Politikatudományi Szemle hasábjain KÖZPOLITIKA Horváth Péter: Az elismerési szabály foglya. Az államfő szerepe a kormányalakításban Szabó Tamás: KÖEF a mérlegen: közpolitikai elemzés a Kormány–Önkormányzatok Egyeztető Fórum két évéről Tamás Veronika: A polgármesterek kormányzási stílusa Magyar országon VITA Szabó Máté: Autonómia és etatizmus a magyar civil társadalomban, avagy mikor lesz nagykorú a civil társadalom, ha húsz év nem volt elég? Tőkés Rudolf: Civil társadalom: államfüggő alattvaló vagy autonóm polgár? (Hozzászólás) RECENZIÓ Antal Attila: Népek, szavak, dilemmák. Enyedi Zsolt (szerk.): A népakarat dilemmái. Népszavazások Magyarországon és a nagyvilágban esély 2009/4. Társadalom- és szociálpolitikai folyóirat TANULMÁNYOK Pulay Gyula: MAGYAR VALÓSÁG Virág Tünde: Albert József – Kalocsai Adrienn: SZOCIÁLIS MUNKA Bill Jordan: Verdes Tamás: A SZOCIÁLPOLITIKA TÖRTÉNETE Vinczéné Menyhárt Mária: Contents Ö É Pro Minoritate 2009 ŐSZ Romániai választások Lőrincz Csaba-díj Filep Tamás Gusztáv: Nemzet és nemzedék. Szempontok egy „kisebbségtudományi” szemlélethez Őslakos kisebbségek Körtvélyesi Zsolt: Az őslakos népek jogai Castellino, Joshua: Őslakos népek és a megbocsátás. A megbékélés célja a nemzetközi jogban: az intertemporális szabály (a visszaható hatály tilalmának kibontása) Körtvélyesi Zsolt: Kollektív kárpótlás és kisebbségek: őslakos példák Adam Stepien: Egység és szakadás között. Pán-számi együttműködés az északi országokban és Oroszországban Alexander Naty: Környezet, társadalom és állam Nyugat-Eritreában Lelet Az Egyesült Nemzetek Nyilatkozata az őslakos népek jogairól Európai Parlamenti választások és a kisebbségi pártok Bognár Zoltán: A 2009-es romániai európai parlamenti választások Egeresi Zoltán: Mozgalom a Jogokért és Szabadságért: egy etnikai párt útja az európai liberálisokhoz Grúber Károly: Aszimmetrikus brit devolúció és a 2009-es EP-választások Skóciában, Walesben és Észak-Írországban Kovács Barnabás – Manzinger Krisztián: A 2009-es európai parlamenti választások Spanyolországban, különös tekintettel Katalóniára és Baszkföldre Szemle Stefano Bottoni: Marian és Vasile két párhuzamos történetről Markó Béla: Egy irredenta hétköznapjai. Lehallgatási jegyzőkönyvek, 1986. április – 1989. december; Molnár János: Szigorúan ellenőrzött evangélium. I. Lőrincz G. József: Székelyföld liminális helyzetei Oláh Sándor: Kivizsgálás. Írások az állam és a társadalom viszonyáról a Székelyföldön, 1940–1989 Várady Tibor: Nem adottság, feladat is Ifj. Korhecz Tamás: Otthonteremtőben a szülőföldön Szerkesztőség: 1055 Budapest, Falk Miksa utca 6. Tel.: +36-1-445-0473, fax: +36-1445-0479 Internetcím: www.prominoritate.hu, e-mail: promino.lap@mail.datanet.hu